Főnix templom - A templom belseje

A leány szavait követő arckifejezés bizony nem kerülte el Laryss Orowennë mindent átható figyelmét. Csendesen hallgatta végig, hogyan felel az idegen sötételf a tanoncoknak, mintha maga is elhinné szavait; mintha azt próbálná elhitetni vele, hogy megvezetése, átverése igencsak sikeresnek bizonyult. Azonban az ismeretlennek hamarosan tévednie kellett. Beszéde idejét az Ibolyaszemű arra használta fel, hogy őt elemezze, s azt is jobban szemügyre vehesse, mi a háttérben zajlott. Mintha valamiféle sebesült szorulna segítségre, s Kalaran derék tanítványa nem volt rest, hogy meg is adja számára, bármennyire is képtelenségnek tűnt kitalálni, mi baja lehet. Ha nem kötötte volna ide a csontjaiig hatoló, mélyre maró kétely, már elindult volna, hogy eleget tegyék gyógyítói kötelességeinek; ám egyre inkább úgy vélte, valami nincs rendjén. Úgy, s a nevenincs férfi orcájára kivetülő ábrázatot követően a fehér elf leány óvatossággal kezelte a nem számára elhangzott, többesszámú felszólalást, és várta, hogy ő maga is megkaphassa válaszait.

Várt, s résen-léte, kitartó, átható szemlélése, megtéveszthetetlensége hamarost meg is hozta gyümölcsét. Sokkalta korábban, mint azt gondolta volna, hála az ismeretlen oly-hatalmas elbizakodottságának, mely nem engedte számára, még csak feltételezni sem, hogy Nienna nan E'Leinor-Syllen, s az ő ismeretsége nem csupán egymás nevének ismeretére terjed ki - következésképpen pedig mindent tud róla... egyszerűen MINDENT. Mindazt, mit átélt, származása, családja történetét, édesapja legkedvesebb szavait, s mérhetetlen szeretetét, amellyel beburkolta őt, mintha pólyába bugyolálandó gyermek volna. Régi mestere, Amyas Orowennë szigorát, a sárkányokat övező iszonyatos félelmét, mely nem volt alaptalan, s mely mégis szűnni látszott valamelyest, midőn Valturaan-t, az ő szíve választottját, az odakint tomboló-pusztító eroniaiak gigászi testéhez képest még mindig aprócska, törékeny fiókát... Édesanyja, Artanis legutolsó tanítását, amelyet átadott neki a Fehér Városban, s az ő keserédes eleresztését, hogy ismeretei átadásával egy másik mag - az övének - csírázását segítse. 

Hűvös, bőr-fagyasztó szigorral nézett hát fel reá a holdszín-arcú, az ifjú menyasszonya, s rezzenéstelenül szólt hozzá. Vér-alvasztó komolysággal csengett minden hang, mely haloványan rózsás ajkait elhagyta. Volt hol, s kivel gyakorolnia, hogyan álljék ki magáért, s azelőtt sem nevezhette volna senki olyasféle gyermeknek, ki anyja szoknyája mögé bújva lesi, mikor védik meg a felnőttek. Nem... esélye sem lehetett megtapasztalni, milyen is az anyai gondviselés, s nem csupán Eilidh korai halála, hanem foglalkozása miatt is. Grifflovas-leszármazás, amelyet ő nem követett, s helyette a gyógyítás és a harcművészet felé fordult, melynek köszönhetően végül megismerte Nie-t... az Égboltszeműt, ki most élettelenül lógott egy őt ismerni állító szélhámos karjaiban.

- Hirtelen elájult a holtak látványától? Egy ispotályvezető leánya? ... Valóban? - kérdezte, noha lerítt róla: nem vár választ.

Nem volt rá szüksége, hisz' tudta, hogy hazudik. Egyetlen percig sem ismerte régi barátnéját, következésképpen pedig bármi történt is vele, rendkívül valószínű volt, hogy nem csupán elalélt - ez pedig mérhetetlen aggodalmat gerjesztett a tehetetlenséget végképp elvető gyógyító mellkasában. Laryss ugyanis maga sem vetette meg a mértékletes arroganciát, s úgy kérdezett vissza, hogy társasága merőben érezhesse is a felőle áradó, sziklaszilárd véleményt. Szemeiben félelem ült ugyan - elvégre semmi jót nem hallott sem a repülő vár, sem pedig Gwaith Dúr mágusairól -, noha csendes, hóvihar utáni, tiszta, s elsimult felszínű dühvel próbálta palástolni azt.

- Azonnal tedd le. - parancsolta halkan, s hidegen.

Ezért hathatott hát a Csúcs sárkányaira.

Szigorú volt, s ellentmondást nem ismerő. Egyáltalán nem olyan, mint azt Jégkarom-csúcson megszokhatták tőle. Tartása ugyanis csupán szemléltetésként lehetett jelen az ottaniakkal szemben, elvégre szócsatáikon, edzéseiken egyszer sem fenyegette őt összes vére, s minden élete elvétele. Nem... noha gyakorta kényszerítették arra, hogy az ellenkezőjét képzelje, s úgy cselekedjék, mintha hatalmas veszélybe keverte volna magát. Éppen olyasfélébe, mint amelyben most lehetett. Fegyverét, a míves foglalatú tünde kardot idebent már nem hordta magánál - oda tette le, ahová köpenyüket is helyezte, s ahonnan a bőrtáskákat vitte készséggel az utánpótlásért távozóknak. Talán magához hívhatta volna, ha akarja... igen, talán megtehette volna, s talán közvetlen közelében is akadt volna suhintásra, bökésre alkalmas tárgy; de... most még nem keresték az ibolya szemek. Fegyver nélkül kell előbb próbálkoznia. Igen, így érezte. Érezte a Nie életére törni készülő veszélyt, s el sem tudta képzelni, mi szükségük lehet Filnoren mágusainak egy fehér elfre. És talán, nem is akarta.

- Tedd le, és nem esik bántódásod. - közölte, s ahogyan a sötét szemekbe mélyesztette saját, megtörhetetlen tekintetét, még éppen láthatta...

Látta azt az aprócska mozgást, Nie csekélyke szemhéj-rezdülését, mely mégis annál nagyobb reményt és erőt adott a másik leány számára. Elállta hát az idegen útját, ha az mégis menni készült, s közben csak szeme sarkából nézhette, hová tart a különösen mozgó, furcsa sebesült, s utána erednek-e Kalaran növendékei. Odarohannak-e hozzá, midőn az hátborzongató hang kíséretében a templom kövére zuhan? Mert talán láthatta a leány a kifeszített vásznak felé igyekvő alakot. Talán, ha semmi sem takarta előle, azt is láthatta, hová esett. S ha így történt, ha nem voltak előtte elsietők, ha csupán néhány pillanatig figyelhette még, úgy gyakorlott szeme azonnal megállapíthatta, hogy nem lélegzik. Ha pedig nem lélegzik, akkor halott, avagy talán nem is létezik igazán.

- Ne menjetek. Ez csapda. - szólt az ifjú mágusokhoz, remélvén, hogy hinni fognak szavának, s segítségére lesznek, bármit is tegyék a sosem látott idegen.

A fehér elf leány félt a választól. Rettegett tőle, akárcsak a tettektől, amelyek követhetik azt, azonban mélyre kellett magában rejtenie, hogy bátorságához férhessen, s különben is, oly' sokféle, kegyetlen, veszélyes helyzetre felkészítették már! A Fehér Város falai között kezdte tanulmányait, s ott szembesült először a háború borzalmaival is, az ispotályban, a vissza-visszatérő grifflovas helyőrség egyes tagjainak ápolása, temetése nyomán. Megannyi harcot vívott meg ő maga is, midőn csaknem húsz évvel ezelőtt meglelte élete első sárkányát, s elhatározta: bizony végez vele. Végez, akkor is, ha addig lélegzik, s nem tovább, egy pillanattal sem. Azokban az időkben sem érezte biztonságban magát, cseppet sem - ráadásul akkor nem csupán egy mágussal állott szemben. Ó, nem. S akkor nem segített számára semmi, hogy meglelje erejét mellkasában. Semmi ahhoz fogható, mint az alélt, sápadt, élettelennek tűnő Nie látványa egy vadidegen karjaiban, ki úgy tesz, mintha tárgy lenne, mit nemes egyszerűséggel birtokolhat.

Ekkor, s e gondolatra bizony, szemlátomást is megkeményítette magát a leány. Még szilárdabban állott, ahogyan a magas, fakó bőrű idegen lehajolt hozzá, s hátborzongató, szinte már kárörvendő ábrázatával tekintete útjába hatolt. A válasz elhangzott, s az Ibolyaszemű izmain az első pillanatban úrrá lett a félelem. Úgy tűnhetett, talán bedőlt neki, elhitte szavait, s az azokban rejlő fenyegetést; ámde a másik két felszólalása közötti aprócska szünet, mellyel a vékony, hosszúkás arc alávetette magát, s megmutatta számára az összes fénylő, rejtegetett fogat; neki is elég volt valamire. Egy furcsa, bizonytalan, halk, s mégis arrogáns, "Hm"-szerű sóhajra, mely éppoly' idegesítően csendült fel, mint amilyen kevéssé terjedt messzire tőlük. De hiszen csak egy sötételf... Egyetlen mágus, ki valahogyan mégis beférkőzött közéjük, az övéire nem jellemző öltözetben, hogy ne is tűnjék ki sokáig a templom oszlopai között - egyre kevésbé - tolongók soraiban. Bámult már a holdszín orcába őrültnek, ármánykodónak hitt, bundás-sörényes fehér sárkány, szellemi megszállásra képes, két és fél elfnyi magas, nem kevésbé veszélyesnek gondolt démon-varázsló, s ki tudja, mi még? Ki tudja, mit mondtak, mivel tették próbára akaratát, türelmét, bátorságát, elszántságát?

Hisz' annyi mindent látott már. Annyi rémületes, világkép-szétziláló dolgot, személyt, igét, s teremtményt. Annyi könyörtelenséget, haragot, gyűlöletet, és bizony, ütközetet is. Kilencvenkilenc életéve alatt annyi mindenen átesett már, s annyiféle benyomás érte, mi építette lelkét, elméjét... elfogadhatatlan lett volna, hogy egy túlzottan magabiztos, arcátlan filnoreni sötételf átlátszó blöffölése rémítse halálra, s késztesse megadásra őt. Lerázta magáról az elkövetkező szavakat is, mintha ott sem lettek volna. Mintha Agare sivatagának pergő-égető homokját seperné le válláról, mielőtt a hófehér ponyvával borított szekérre húzza fel magát...

Nem is értette, hogyan gondolhatta amaz ennyire eltántoríthatatlanul korábban már megbukott színjátéka hatásosságát. Nem értette, hogyan beszélhetett úgy, mintha felsőbb hatalom volna; olyan, akár a rejtélyes Kalaran mester, ki Valturaan elmondása, s a kaput őrző tanoncok megerősítése szerint felvette a kesztyűt egy feketével szemben. Nem értette, s nem is volt szabad megértenie. El kellett távolítania magát a rendezettségét megingatni igyekvő, arroganciában fürdetett szavak nem létező jelentésétől.

- Nem, te hibáztál. - válaszolta dermesztő higgadtsággal, s egy tapodtat sem mozdult eddigi helyéről; még csak félre sem hajolt - Nie életben van, ha nem így lenne rá szükséged, már megölted volna.

Ibolyaszín szeme hűvösen égetett vissza, válaszként. Immáron pimasz gyermekek játszadozásának tűnt az a vigyor. Olyasfélének, amellyel Valturaan illette őt megannyiszor, két évtizeddel ezelőtt. S most nem volt szüksége napokra, hónapokra, hogy ellenállást szervezzen önmagában; nem... hisz' tudta - látta -, hogy Nie életben volt. Emlékezetébe véste pillájának leheletnyi rezdülését, s bármi is érte, őt, teljesen biztos lehetett benne, hogy nem veszélyezteti életét. Most, itt még nem. S joggal hihette hát, hogy ezután sem fogja. Bármire is kelljen ugyanis Filnorennek, avagy a feketének, ÉLVE volt reá szükségük. Élve, különben nem vesződtek volna vele ennyit. Azonnal kivégzik, amint meglelik, s az említett szörnyű kép akkor tán valósággá is válhatott volna. 

Laryss mégsem hagyta, hogy elméje karmazsinba boruljék.

Nem tekintett a másik leányra, nem akarta elárulni élet-jelét, s annak gondosan eltitkolt tudását. Végig az idegen sötét szemeit tartotta fogva, s még határozottabbá váló kiállással folytatta. Szeme sem rebbent, mégsem volt felháborítóan fenyegető; ám annál komolyabbnak ígérkezett, mit eléje készült tárni, remélvén, hogy elég lesz.

- És még valami. - folytatta - Te egyedül vagy, de mi nem; és fordulj bármilyen romlott erőhöz, hogy célba érj, tudd, hogy hasonlóan elvakult, szedett-vedett csapat kezei által halt társaid már odakint fekszenek... 

Talán másvalaki megrémült volna.

Igen. Valaki, aki egészen más. Aki máshol töltötte az elmúlt néhány évet, aki sohasem találkozott olyasféle lénnyel, kinek szíve romlottsága - avagy talán szíve zavarodottsága? - ekképpen vetült volna ki a közelében tartózkodókra. Talán, ha maga Laryss Orowennë sem olyan, amilyen, úgy leltek volna meg-megingó lelkén fogódzót azok a hátborzongató mondatok. Talán igen. Korábban. Azonban ezt már sosem tudhatjuk meg, hiszen mindez MOST történt, akkor, midőn már annyi minden állott mögötte, hogy rettegéstől hullámzani, összehúzódni kívánó lelkének, s szilárd lépteinek támaszt nyújthasson... Amikor már nem hatott reá az idegen sötételf ármánykodása, csupán egyetlen, lélegzet-elfojtó pillanat erejéig, melyből az életről, tartásról árulkodó, ibolya tekintet úgy tört ki nedves csillogásával, akár egy éjjeli égbolton felvillanó, fényes csillag.

Ám legyen. Az ismeretlen szavai megingathatatlanul arra utaltak: bizony, nem a filnoreni sereg tagja - legalábbis, nem önszántából az, s szemernyi közösséget sem hajlandó vállalni velük. Nem érdekelte a társainak vélt mágusok végzete sem, s az Égboltszeművel kapcsolatos célja is különbözőségét hirdette volna. S ha valóban voltak bajtársai idebent? Hát, nem úgy festett, mintha segítségére sietnének. Semmi sem mozdult körülöttük, aminek nem kellett volna, s Laryss látta ezt, amíg a másik beszélt. Látta, nem feledte, gondolkodott. Gondolkodott, és bármit is óhajtott válaszolni elváló, rózsás ajkain át, minden porcikájáról lerítt, hogy nem féli az üres fenyegetést. Mert üres volt az. Aggodalom-keltő, figyelem-elterelő, s már-már valósnak hihető, azonban egyetlen dologgal, azzal az egyvalamivel, végérvényesen elárulta magát:

Vérfagyasztó zsarolásában szó sem esett az ő testi épségének veszélyeztetéséről, s szemmel láthatólag igeszó, támadás sem készült ellene, amely két okból volt lehetséges. Az egyik, hogy ha valóban ekkora erővel rendelkezik, nem tekinti ellenségnek őt - noha a gyógyító nem értette, miért pazarolt reá időt, ha oly-könnyedén elérhette volna kijutását, s Nie megkaparintását. A másik tehát, hogy a fenyegetés minden egyes apró darabkája átverés, szemenszedett hazugság - elvégre ha valaki efféle erőket birtokol, ugyan, miért is lenne szüksége másokra? -, következésképpen pedig, ha valóban be is férkőztek közéjük többen is, azok nem Gwaith Dúr sötételfjei, kik tetemes részt vállalnak a kontinens háborújából. Nem maradt más hátra, mint bebizonyítani feltételezését, s szóra nyíló szájával is éppen ezt igyekezte volna elérni, ha nem szegi lendületét, s elhatározását az egyik tanonc felcsendülő hangja, s a sosem hallott mágia-nyelv két különös szava, amelyek éppen az ő mondandójának címzettjére irányultak, s amelyektől az, nos, táncba kezdett, egy ostrom kellős közepén...?

Ha az értetlen, meglepődött tekintetek között szórakozás is felütötte fejét, az egyáltalán nem az ifjú jegyesétől származott, ő ugyanis cseppet sem találta viccesnek, ami történt; s még csak azt sem volt képes eldönteni, mit is gondoljon a meglehetősen egyéni megoldásról, mely inkább tűnt volna gyerekcsínynek, mintsem megfontolt taktikai lépésnek. Nem tudta, haragudjék-e Kalaran tanítványára az ostobán elherdált esélyért, s a meglepetés erejéért, s azért, mert nem elnémító, mágikus erő használatát tiltó parancsot alkalmazott; avagy legyék boldog, hogy a lehetőség így is megteremtetni látszik, s kezdhetnek még valamit - bármit - a szívét nyomasztó üggyel - elvehetik Nie-t a kényszeresen táncolótól, kit talán kissé összezavart nem várt, képtelen helyzete.

Hát összezárta sápatag ajkait, s ugyancsak erőtől duzzadó, sietős léptekkel indult meg a távozni igyekvő után, ki a levegőbe emelkedett, alélt alakot járta körbe-körbe, mintha nem akarná, hogy bárki is hozzáférhessen. mintha nem akarná, hogy ő tegye meg ezt, éppen ő, ki annyit tudni látszik róla, hogy semmiképpen sem győzhet ellene az először választott módon. Laryss-nak azonban esze ágában sem állott rögvest a másik leányért szökellnie. Búskomor, s talán kissé figyelmeztető ábrázata mindenki értésére adhatta, hogy meg ne állítsák, szót ne intézzenek hozzá, s ne szegüljenek ellen akaratának. Úgy bizony - az egykori kiképzőmester leánya úgy viselkedett, mint egy kolónia vezérnősténye... mint ahogyan Valturaan édesanyja, az eroniai Kilime tanította neki, mellyel reá ruházta az utódsággal járó megannyi felelősséget, s munkát. Mert ez volt az ő titkos fegyvere, mélyen Jégkarom-csúcs szívében elrejtvén-nevelvén. Egy erős, rátermett, rendíthetetlen örökös, ki átveheti helyét, ha valami történne vele. És a fehér elf leány még mindig nem nevetett. Vonásai továbbra is kemények maradtak, noha úgy festett, inkább kikerülni igyekszik a rituális szertartásnak mindinkább tűnő kört, mintsem megtörni azt. Kikerülni - csak, hogy a megnyúlt, vékony orcájú, sötét szemű idegen elébe vághasson, s megakadályozza távoztát.

- A bálidény kissé már elmúlt. - kezdte csendesen, s még mindig nem mutatta nevetésre való hajlandóságát - hisz' számára volt legkevésbé szórakoztató a látvány - Bár ahogy elnézem, tiszteletre méltó tánc-tudományoddal hamarabb, és dicsőbb helyt állnál egy vidéki mulatságon. Épp ennyire volt színvonalas, és hihető a korábbi "fenyegetésed" is. Amint látod, egyáltalán nem érzem szükségét, hogy megtámadjalak. - közölte vele leeresztett karokkal, mely annyit tesz: nem félti életét - Egyszerűen csak az utadat állom.

Talán kellően csipkelődő, sőt, vicces is lehetett volna, ha nem azzal a hátborzongató hidegséggel ejtette volna ki mindezeket, mint ahogyan tekintélyéről adott tanúbizonyságot egyszer-egyszer a múltban. Nem volt célja, hogy ingerelje, felbőszítse a másikat, csupán feltételezését próbálta igazolni, s ahogyan már korábban eldöntötte: időt nyerni, hogy ő és a tanítványok cselekedhessenek. S ha az említettek támadni akartak volna, a holdszín leány nemet intett fejével, s nem csupán azért, mert valószínűleg már épp elég nézőközönségük akadt. Nem azért, mert ne tartotta volna becsülendőnek készenlétben állásukat. Azért tette ezt, hogy szóval tarthassa, gyengéd veszedelmességgel markába foghassa a menekülni igyekvőt, s megakadályozza koncentrálását, esetleg talán magára is haragítsa, ha ez volt az ár.

Ha ezt kellett tennie azért, hogy ne a tehetetlenül lebegő Nie-re figyeljen, kinek szabadulását egyelőre Kalaran növendékeire bízta.

Ámde hiába bízta...

Hiába, ha úgy tetszett, egyetlen árva, általa kimondott szó sem fogott az idegenen; még akkor sem, midőn amaz, tán kényszeres mozdulatainak következtében, de - abbahagyta azt az arcátlan, elégedett vigyorgást, mely annyira, de annyira emlékeztette őt az életet nem tisztelő, elfajzott gondolkodású és értékrendű, zavarodott, ifjú fehér sárkányra. Különös, gondolta. Igazán kevesekkel találkozott, kik ekképpen fejezték ki saját érzéseiket, s igyekeztek felkorbácsolni sajátjait, ámde talán jobb is volt így. A fehér elf semmi kedvet nem lelt magában ahhoz, hogy nagyra nőtt, ostoba, pimasz kölyökként viselkedő, nevetséges és helytelen magaviseletű illetőket tanítson móresre. Mert nem volt ez sem több annál - ha egyszer már nem félt. Ha egyszer már kezdte átlátni az idegen ingatag alapokon nyugvó, sietve kreált színjátékát. Ha egyszer már elhatározta magát... Hiszen az önmagába vetett hite hatalmas volt, igazán hatalmas. Elég ahhoz, hogy eltévedt lelkeket szelídítsen; más fajok végtelen, iránta tanúsított tekintélyét, tiszteletét szerezze meg. Elég ahhoz, hogy visszatérhessen egy magányos, ablaktalan jégszobába zárt szívhez, mely oly sok év után megőrizte számára készített ajtaját, s melyet e közönséges, elbizakodott, kalitkában repdeső, riadt madár módjára táncoló jöttment készült volna újfent elszakítani tőle.

Mert azt látta csupán a sötét szemű, sápatag tünde helyén, nem pedig egy újabb halálos fenyegetést.

Azonban még a gyógyító leány, Artanis E'Leinor egyik legtehetségesebb tanítványa is könnyekben tört ki, s fulladozni kezdett az átható bűztől, melyet a sötételf mocskos-kormos füstre hasonlító varázslata terített szét körülötte, s Kalaran tanítványai, az arrafelé ellátott sérültek között; noha talán ő viselhette a legjobban. Elvégre egy ispotály, az bizony nem csak felgyógyult páciensekből és csodával határos sikertörténetekből állott - ott voltak a kezelhetetlen fertőzések, a kiirthatatlan, hús-pusztító enyészet, mely sokszor elevenen kezdte felfalni a régóta fekvőt. Ott voltak a halottak is, kiket még nem temettek, s kiknek testét olykor vizsgálni is kellett, hogy megállapíthassák a halál okát, a sérülés mibenlétét, avagy egy apró emléket - grifflovas-jelvényt, amulettet, kendőt - adhassanak a gyászoló családnak, mielőtt szerettüket végső nyughelyére fektetik.

Talán sokan mások még nála is szörnyűbbnek gondolták e váratlan fordulatot, s mind kevésbé láttak hozzá képest is, ki patakzó könnyei közepette - melyeket ruhája ujjával igyekezett volna letörölni - is csupán elmosódott sziluetteket fedezhetett fel maga körül. Nem volt hát képes követni többé, merre mozdul a sötételf, s merre cipeli Nie-t maga felett - egyedül a folyamatban lévő lebegtető varázs hollétét lehetett képes meghatározni. Nem láthatta hát, hogy amaz, a szégyentelen behatoló éppen a titkos, oldalsó, rejtett bejárat nyitját igyekezett volna megfejteni a másik leány apró, hófehér kezének segítségével. Pedig ha látott volna, s nem az ő keze lett volna, egészen biztosan beleállít néhány alaposan kihegyezett jégtüskét... vagy mégsem? Hiszen ő maga is hallotta a templomszolga, Rubins szavait korábbról, midőn a gyógyfüves, ében-bőrű nőt, s a lanur-hegységi ifjút kísérte veszélyekkel teli beszerző körútjukra. Nem... valóban nem tett volna semmit, hogy megállítsa a porrá lett idegent, hisz' nem lehetett alkalmas arra, hogy birtokolja, avagy meglelje a zár nyitját, s nem azért, mert sérült lett volna - hiszen Laryss látta öltözetén a vért, noha azonnali cselekvést igénylő helyzetéből adódóan cseppet sem foglalkozott vele -, nem azért, mert vesztett volna erejéből: azért nem lehetett rá képes, mert ha az Ibolyaszemű jól értette, eme titok még az oltár mögötti átjárónál is kevesebbekhez juthatott el. Tudta volna hát, ha amaz arra is vetemedne, hogy valakivel - akár Nie-vel is - kinyittassa, aligha lelne megfelelő személyt e célra.

Ő pedig, aligha lelne magában egy párharcra elegendő varázserőt.

Ezért hát így, szégyenszemre megvakítván, rosszullétig taszítván, sem jutott volna eszébe támadni - legalábbis, nem fizikailag. Felelni készült, önmagához, szíve kincseihez nem méltón, s mégis úgy érezte, szükségeltetik, ha mindaz, mit eddig bevetett, nem volt elég, hogy reá terelje az álnok behatoló figyelmét. Immáron többet akart, mint bosszantani, s megállítani őt. Többet, ugyanis ő sem várhatott örökké, hogy amaz belássa vereségét, s befejezze értelmetlen menekülési küzdelmét. Visszafojtotta lélegzetét, hogy elegendő erőt gyűjtsék, végül pedig, testének minden ellenkezését leküzdvén, megszólalt.

- Tervezted, de nem tetted. - válaszolta, s megkeményedett hangjától, melyet ezidáig gondosan kifaragott, szélben ringó ibolyaszín csillagvirágok jellemeztek; egyszeriben mintha dermesztő jégszilánk-eső hullott volna a lelkekben - Üresek a szavaid. Nem félek tőled, de véges a türelmem... Ha nem adod át Nie-t, attól tartok, az épségedről szóló ígéretem semmis...

Sziklaszilárd volt, s kissé tán már vérfagyasztó. Folytatnia sem kellett, hogy Kalaran növendékei, s maga az idegen is, kitalálhassák, mire célzott ezzel. Pedig, esze ágában sem állott súlyosan megsebesíteni, ne adják az istenek: megölni az ismeretlent. Nem, s egészen kicsit sem akarta bántani, amíg bármely más módot látott arra, hogy e különös ügyet rendezhessék, s amíg ő sem veszélyeztette Nie, avagy mások életét. Mert ő tisztelte azokat - mindenkiét. Mindenét. Tisztelte a legapróbb rovarét, a legcsenevészebb fáét, s jaj volt annak, ki jelenlétében bármelyiknek is ártani próbált. Azonban Kra'h Lur Dazulax, az ametiszt sárkány, kit mindösszesen holmi nagyképű, bosszantó sötételfnek hitt, nem sejthette ezt, ahogyan azt sem, vajon miért nem sejthette. Laryss Orowennë-t ugyanis még a sárkányok mindent felfedezni képes hazugság-vizsgálatai ellen is kiképezték, éppen oly módon, amit annak idején a Falvak Mészárosának fia, Kain Namelyr is várt volna az ifjú Jégszeműtől. Ha szíve zakatolt is, az sokkal inkább volt betudható a másik nő iránti aggodalomnak, semmint félelmének, rettegésének.

S ha a gyógyító tévedett, és a távozni igyekvő idegen mégis képes lett volna kinyitni a rejtett oldalajtót, hát csak remélni tudta, hogy elég közel áll, s meghallhatja azt. Ha pedig meghallhatta, akkor egyszeriben repedések futottak végig magabiztosság-burkán, s ijedelmében úgy érezte, nem maradt más választása, minthogy minden megmaradt mágikus erejével a lebegő Nie testét igyekezze maga felé húzni. Távozzon csak hívatlan vendégük egyedül az ajtón. Úgy, ahogyan érkezett is.

Látta.

Látta már a leány, s érezte titkon dédelgetett reménye csenevész fellángolását, midőn a vékony arcú, sötét szemű idegen, kinek lépteit vérszín szövet fogta körbe; úgy festett, mintha készülne valamire. Úgy festett, mintha sikerrel járt volna, mintha elterelte volna figyelmét, mintha felbőszítette volna őt, s ha így volt, hát Kalaran mester tanítványainak varázslata sikerrel jár, s megszerezhetik a foglyul ejtett, alélt leányt. Várta hát ennek eljövetelét, s várta a sötételf leendő szavait, miközben lázasan forgó elmével igyekezte meglelni minden lehetséges feleletét. Mert szóval kellett tartania, s vagy akképpen, vagy pedig kényszeres fellépése miatti kimerültsége okán gúzsba kötni őt, amint csak lehet. Nem szabadott róla levennie szemét, nem szabadott, hogy tekintete eltévelyedjék, mert hiába tűntek üresnek a szavak, s hiába nem váltotta be általuk tett ígéretét a behatoló; mindent elsöprő sietsége nem maradt előtte rejtve. Nem maradt, ezért hát bármit értek is el ezidáig közös erővel, úgy érezte, sikerük nem áttörő, s minden erőfeszítése bármely pillanatban elvészhet - még akkor is, ha saját szemével látta, hogyan zárják le az egyetlen kijáratot. Az egyetlen esélyt. 

Sarokba szorították a Súlytalan Szavút, a fehér elf leány mégsem hagyott magának időt, hogy azon töprengjék: mire kellhet neki Nie, s hová vinné, mit tenne vele. Hátborzongató volt minden, mi eszébe ötlött, s azt kívánta, bár ne is súrolná értelme határát, bár ne tudná, ne értené a kiüresedett szavak után következő rengeteg kérdés, kétely elhaló, még el sem érkezett ólom-kopogását. Akár a suttogás, mely csak az ő fülében létezik, s az bizony nem fért el fejében, nem bírt megmaradni a hószínű fonat alatt. Nem értette, ki ő, s miért veti meg Filnoren-t. Nem értette indítékát, nem értette, mi vezérli, s mégis mennyire erősen. Nem értette, mit kellene komolyan vennie, egyedül azonban egy dologban biztos lehetett: bármely látszat ellenére, bármely mozgató erőből fakadóan képes lehet kegyetlenségre, előbb vagy utóbb. Akkor is, ha csupán elterelésként küldték, s akkor is, ha valóban semmi köze az odakint ostromlókhoz. Akkor is, ha bejutása, beférkőzése merő rejtély... Nem értette, hogyan, s mi végről lehet itt tettek, erőszak nélkül, miközben folyvást arról beszél, folyvást figyelmeztet. Nem értette, mi köze a másik leányhoz, véletlen áldozat csupán, avagy pontosan ellene szőtte hálóját korábbról? Nem értette, s beszélt volna tovább, ha amaz megszólal.

Beszélt volna, ha lelke, s egész valója meg nem remeg a földöntúli sikolytól, mely az oszlopok között kélt, akár a vásznak felszakítására reájuk eresztett, síró-zokogó, erőszakos szél. S mégis, az a szél megannyi fájdalmat, félelmet hordozott magában; annyit, hogy bensője is összerándult belé. Összerándult, mert felismerte a hangot, felismerte, kitől származik, s hitetlenkedve szemlélte némán, hogyan vet véget az őt vonszoló varázsnak az Égboltszemű, s hogyan árasztja el magát, és az idegent a vakító, már-már melengető fényesség. Új fal emelkedett a semmiből. Heledir nín védőpajzsa mégis szemben állott azzal, ahogy viselte magát. Minden szavával, tekintete minden apró csillanásával, melyek egyenként, s együttvéve is mérhetetlen hitetlenséget, rettenetes tiltakozásvágyat ébresztettek a leányban. Nem akart mozdulni, nem akarta fontolóra sem venni, amit a másik eléje - eléjük - tárt. Nem... s nem akarta látni, mit az égkék szemek magukban hordoztak - amit oly óvatosan, lopva tártak elé, hogy ő érthesse csupán, s mégis oly nyilvánvalóan, hogy egész testében érezte, mi feléje áramlott a hídon keresztül. Mert a tiltás, a könyörgés ellen félelem, rettegés, féltés vonultatott fel odabenn, s közöttük. Az, s még megannyi más, megannyi fontos, égetően fontos dolog. Nie meg akarta vele értetni magát, s e baljós, dermedtté váló helyzetben is képes volt megidézni szövevényes világuk kapuját, hogy azon belépve, szavak nélkül elmondhassa, tudtára adhassa, mit csak ő érthet. Valamit... valami egészen szörnyűségeset.

Valamit, amely alapjaiban rengette meg a leány eddigi elképzelését az őrült, nagy hatalmú, rejtélyes mágusról, s cserélte ki valamire, amely eszébe sem jutott volna épp ezen sötételf kapcsán. Hisz' Artanis és Adan leánya, Orowennë kiképzőmester legtehetségesebb tanítványa úgy nézte őt, mintha a fénypajzzsal elhatárolt varázsló oly borzasztó volna, hogy fortyogó haragjával, titkolt erejével az egész ispotályt, egész Telar-t halomra gyilkolná, hogy valóban szeánszot járjék felettük, jajgatásuk, utolsó leheletük, s a vértől súlyos lég elhaló örvénylésének valótlan ritmusára. S e számára átadott tudás, a másik lélegzet-tiltó, szívszorító félelme, s az - úgy vélte - abból fakadó, készülő önfeláldozás meghozta gyümölcsét. Laryss tudta már, mi volt az, mit feltételezéseiből - szándékosan - kihagyott. Tudta, mi végről keresett ibolyát az égkék. Mert Nie tudta, hogy ő majd tudni fogja. Mert ennyi bőven elegendő arra, hogy megtudja, miféle is a behatoló.

S ím, ezernyi kérdést is talált magának e nem várt megfejtésben. Oly kérdéseket, melyeknek válaszára bár örökké homály nehezedett volna, egyúttal pedig bár mégis feltárult volna előtte, bár elképzelhette volna, miért tudta... hogyan tudta meg. Mit élhetett át, s ismerik-e egymást, avagy felszínes gyűlölet, s szellem-elnyelő, ártó szórakozás, mi kettejük sorsát összefonta. Nem... nem akarta elképzelni. Nem akarta annak egyetlen szeletét sem, mit két fénylő, szúróan éles, ibolya szeme elé tártak. Nem akart semmit ebből. Nem akarta érezni barátnéja életének veszélyben létét, nem akart szembesülni a kimondatlan fenyegetéssel - nem akarta látni tehetetlenségének ekkora, elburjánzott, megrontott virágzatát terjedni szerteszét. Nem akarta, hogy nem-cselekvése életre keltse azt, mitől Nie annyira rettegett - bármi volt is az. Nem akarta, hogy a beállott, megszámlálhatatlan, aprócska tűként szúró csend tovább ajzza fel az ismeretlen üres szavak mögé rejtett indulatait.

- Oldjátok fel. - kérte határozottan, mégis alig hallhatóan, Kalaran növendékeitől, kikre még csak reá sem pillantott - Eleget táncolt.

S ha bármelyikük is azt hitte volna, habozni kezd, megretten majd, s elhallgat; hát tévedtek. Cseppet sem veszített tartásából, melyet Nienna félelmével erősített meg, elpusztíthatatlanná tévén azt. Oly' komolysággal folytatta, olyannyira nem-remegő hangon, hogy ha az ajkairól felszálló hangokat nem borította volna be a féltés és rettegés mégis-meglelt fenyegetéssel bemocskolt, áttetsző fátyla; akár eroniai volt, akár nem, arcátlanságának hála, egészen biztosan elvesztette volna türelmét. Ám Laryss Orowenne ezúttal nem nyomta el egyetlen érzését sem - nem volt célja többé holmi, meglehetősen kockázatossá vált bosszantás. Egyre inkább szabadjára engedte azokat, hadd terjedjenek, hadd fonódjanak rá mindenre, s mindenkire. Hadd tegyék egyszerre szemtelenné, felháborítóvá, s mégis kellően érdekessé.

- Nem Nie kell neked, hanem én. - kezdte hát - Engedd őt el, vigyél el helyette, ha annyira pusztítani akarsz. Ő nem tett semmit, amivel kivívhatta volna a haragod. - s mivel bizonyára még amaz sem érthette, mire gondolt, hát szemrebbenés nélkül mondotta tovább - Nem lenne élvezetesebb azon kitölteni, aki el is követett valami felháborítót, mondd? Valami olyat, amit senki sem képes elfogadni, mert gyűlöltebbnek tartják a leghalálosabb kórságnál? A legalattomosabb árulónál?

Félelem, harag és remény. E három különös egyveleggé olvadt össze az ifjú menyasszonyának mellkasa mögött, ahogyan a csakugyan ibolyának tetsző tekintetet kereste immáron, a Jégmadáré helyett, kit oly-nagyon próbált megmenteni szörnyű sorsától. Kit, a Főnix-templom minden befogadott lelkével egyetemben megkímélni kívánt a körülhatárolhatatlan, kiszámíthatatlan, mindvégig közöttük lapuló szörnyetegtől.

Mert az volt. Ennélfogva pedig nincs helye többé idebent.

- Csak gyere ki velem. - kérte, s egyben utasította is - Biztosíthatlak, hogy a legvégsőkig ellenállok. Páratlan szórakozásban lesz részed.

Vad, fagyos lángok lobbantak a lámpások fényében olykor bíborrá váló lélektükrökben, melyek egyszerre árulkodtak dühről és bizonytalanságról. Tulajdonosuk azonban még nem kérte az oldalajtó megnyitását, s nem is fogja addig, míg választ nem kap, és Nie, a halálosan rettegő, s mégis szívből féltő, az ő lelke hídjának egyetlen másik, végtelenül különleges nyitja meg nem szabadul.

Nem úgy tűnt, mintha a füst, s a hőség oly könnyedén fogtak volna Kalaran mester tanítványán.

Merthogy annak hitte őt az ifjú, egyetlen, teljességgel átlagos növendéknek, ki még csak nem is köhécselt, s tekintetében sem vélt holmi könnyeket felfedezni - valami egészen mást azonban lelt bennük, s az a bizonyos valami kellő aláfestéssel egészítette ki a válaszként elhangzó, sosem várt szavakat. Mert arra számított, hogy amaz majd rögtönzött előadást tart számára a tanoncok képességeiről, s arról, hogy ő, a magának való, Mardan-tól messze kóborolt fehér elf mágus, kinek évszázadok adattak meg a gyakorlásra; nemes egyszerűséggel, s aljas módon alábecsülte az ember-varázslókat, velük együtt pedig őt magát, és a mesterének okítási tehetségét is. Arra számított, hogy a kíséretükre vállalkozó bármely pillanatban fulladozni kezdhet, ha rejtélyes, beazonosíthatatlan igéi csődöt mondanak, s neki vissza kell majd fordulnia, hogy kimentse, még a főzetek, porok, kencék, cseppek előtt. Hogy miért fordult volna vissza? Maga sem tudta. Zavartsága, s bensőjében fortyogó dühe, a háború, a szeme előtt lezajló ostrom gyűlölete nem fedhette el örökké meggondolatlan tettének nyomait. Nem feledtethette vele, hogyan végzett a fattyakkal, s hogyan sodorta el maga mögött a mester tanítványait, a mozgása keltette menetszéllel. Elméjének, lelkének legapróbb, legsötétebb zuga sem rejthette el előle az érzést, a tudatot - tettét. Hogy ő, kit húsz év kemény munkájával az ellenkezőjére neveltek, kinek megtanították az élet tiszteletét, s felbecsülhetetlen, pótolhatatlan értékét; mégis elvette azt. Elvette, s nem vadászat közben. Nem azért, hogy jóllakjék, s életben maradjék. Egyszerűen csak...

Ölt.

S e tudata legmélyebb rejtekének hullámai közé vetett gondolat lázasan munkált benne akkor is, midőn amaz megszólalt köpönyege rejtekében, s mondanivalójával egy csapásra mindent összezúzott az ifjú körül, mit addig biztosnak vélt. Falra festette legborzasztóbb félelmét, s bizony, ha a templomszolga nem folytatja beszédét, Valturaan, akár a sarokba szorított vadállat, rontott volna reá, hogy eltaszítsa közeléből, hogy küzdjön, meneküljön, hogy életét védje, ha kell, melyről úgy hitte, kilétének felfedésével menthetetlenül veszélybe kerül. Megborzongott, amikor sohasem tapasztalt, maró hűvösség vonult végig rajta, s egyszerre mart belé ezernyi, s még egyszer annyi helyen. Rettenetesen megrémült, s ez akkor sem hagyott alább, mikor elhangzott a következő mondat is, amely; lett-légyen bármily figyelmeztető is, akárcsak a tanonc modora; éppen arról volt hivatott tájékoztatni őt, hogy ez - egyelőre, legalábbis - nincs így. Magyarázatát azonban hiába kereste a megszeppentségét harag mögé rejteni igyekező ifjú. Nem lelte azt, ahogyan arra sem talált megfejtést, hogyan is kutatta ki titkát a másik. Mert nem érzett felőle semmiféle jelenlétet, amelyet fajtársai körében megtapasztalt, s e zavaros, fejfájást okozó tömegben, amelyet mások előszeretettel neveztek városnak, a szagokat sem volt képes jól elkülöníteni egymástól - néha még akkor sem, ha ismerte azokat korábbról. Neki - Rubins-nak - azonban teljességgel ember-szaga volt, amelyet alaposan elfedett a tűz, s a füst maróan erős aromája, és amely, mint olyan, még hatalmasabb rejtéllyé tette számára felfedezésének okát.

De nem volt szabad, hogy ezt lássa is rajta. Nem volt szabad gyengének tűnni, tudta ezt jól a cseperedő ragadozó-gyermek, és bár máskor előfordult már vele, hogy színjátéka kudarcba fulladt, egy "közönséges ember" előtt jóval könnyebb dolga volt - ő maga pedig jóval idegesebb, jóval lobbanékonyabb magaviseletre tett szert, az ostromnak, s a látottaknak hála. Jégszínű szeme vészjóslóan csillant reá, noha nem mutatta valódi természetét, a vonallá szűkülő szembogarakat, s a hüllő-pillantást. Dühe, mely belőle áradt, s nézésének üzenete bőven elég információval láthatta el Kalaran szövetségesét ahhoz, hogy - tévesen - sejthesse: a fehér sárkány cseppet sem tart tőle, akármit is forgasson a fejében. Sőt! Olyannyira nem tart, hogy még csak válaszra sem méltatja! Csak szemlélte őt, ki köpenye rejtekében bújt meg a lángok elől... nézte még egy darabig, azután sarkon fordult, s folytatta útját a hálószobának vélt helyiségbe, egyenesen hátát mutatván a templom-emberének. S a magas, szikár alak hosszú, hószín hajjal kettészelt háta volt a csalóka jel, mely szerint cseppet sem tart tőle, s annyira sem becsüli bátor szavait, hogy életét féltené, ha katonákért kiáltana, avagy varázslathoz folyamodna. Az előbbit meghallotta volna, az utóbbit pedig talán érezné, amint elkezdődik a folyamat. Az egyetlen, amit nem érzékelt, az a templomszolga félelme volt... Ennélfogva pedig úgy érezte, magának kell keltenie kell benne, ha meg akarja fejteni a helyzetet.

Hát nem fogta vissza magát. Tört-zúzott, ha kellett, szándékosan nem más utat választván az esetleges akadályok előtt, közben pedig hallgatta a szívverést, s erősen ízlelte a felőle áradó aromákat. Válaszokat akart, mielőtt eluralkodik rajta a félelem, és ő képtelen lesz többé elrejteni azt. Válaszokat, amelyeknek számát és meglétét korábbi tanulmányai tették teljessé, miket Jégkarom-csúcson folytatott öntörvényű nevelője, édesanyja, s a többiek körében. Ott ismerte meg, mire is képesek azok a sárkányok, kik végsőkig fejlesztették álcájukat a Csupaszbőrűek közti elvegyülés céljából. Ott vésték eszébe jól, miért is kell vigyáznia, miért is nem lesz még egyszer oly szerencséje, mi Tarsis-ban adatott neki. Ugyanis népe gyakorlottabb tagjai teljes egészében elfedhetik jelenlétüket, és ő ebből semmit sem fog észlelni. Tőrbe csalhatják, miközben közönséges embernek, törpnek, elfnek, nimfának hiszi őket, s könyörtelenül végeznek vele, ha kedvük úgy tartja. S most ő is tartott - tartott Kalaran önkéntesétől, s úgy érezte, bármely választ lelje is meg odabent, a gyógyfüves hálótermében, életét akkor is kelletlenség látszatával karöltvén teszi kockára, mialatt legbelül lassacskán, kínzó morajlással emészti fel a rettegés.

Hagyta, hogy amaz vele együtt pakoljék, s a felőle érzékelt védelmező-varázslatok ellenére hagyta, hogy közelében legyen, bármit lelt is magának a füst, s a lángok között. Hagyta őt, hadd maradjon vele, s mit sem késlekedvén, indult tovább, kifelé innen, el a bezártságot jelentő falaktól, melyek fogságnak tűntek, még akkor is, ha könnyűszerrel átütötte volna őket, ha szándéka oly irányt vesz. Még akkor is, ha Rubins - akárki, s akármi volt is -, egyetlen ujját sem mozdította felé, ha ténykedését támadásnak nem vélte.

És az ifjú, most az egyszer fellélegezvén fogadta magába az odakintet. Megtöltötte elméjét az ostrom zajaival, amelyek közé lassacskán azon gondolatok, s érzelmek vegyültek, amelyek végül Fela elé állították őt. Amelyek nem hagyták volna, hogy ugyanazt a hibát vétse. Hogy ugyanazt az arcot lássa az idegen déli nőben, újra. Amelyek nem törődtek azzal sem, mit tesz a férfi, s melyeknek elég volt, hogy hallgatott, s hallgatott a leány is, kinek őszinte, leplezetlen, sűrű felhőként gomolygó fájdalmát át nem sejlett sem gyűlölet, sem pedig rettegett felismerés. Nem... ő nem tette ugyanazt, mint a másik. Még akkor sem, ha együtt voltak ellene. És ennyi elég volt...

Ha Kilime fia nem félt volna oly-nagyon, ha nem omlott volna reá az ismertnek hitt égbolt... ha nem következett volna be a legrosszabb, mitől e sötét ben tarthatott, úgy talán hosszabban átgondolja, miként viselkedik az ében-bőrű gyógyfű-ismerő. Úgy talán tudatosul benne zavaros sietsége, mellyel a "fontos valami" után kutat, mintha azt hinné, elveszhetett. Talán közelebb jut hozzá a meglelés okozta megkönnyebbülés, mellyel Fela viseltetett a medál iránt, s akkor felfogja, nem kell mennie. Akkor meglátja a másik, a rettegés-hozó megrökönyödését is. Így azonban csupán csak állott néhány pillanatig, s az ékszert nézte, mely valaha a Merilien nevű nőstényhez tartozott; elrévedésnek ható állapotából pedig egyedül egyetlen hang volt képes visszahozni őt. A hang, melytől bensője még mindig összerándult. Mert hiszen nem számított, miféle, ha tudja... Akkor nem számított már semmi. S ő úgy érezte, mindenre készen kell állania.

Ezért lehetett hát, hogy habozás nélkül nyúlt az egyszer már megérintett karért. Hogy legnagyobb titkának birtokosát ne tévessze szem elől, s ne engedje, hogy átadja, hogy kinyilatkoztassa. Ne engedje elmenni, mert különben belepusztul az érzésbe, amely fojtogatja őt. Ne engedje nélküle szót váltani a gyógyfüvessel, ki szemtanúja volt egy tanonc fenyegetésének. Ne engedje elérniük, bárhová is tartottak... s amikor meglátta maga mellett a Főnix-templom oltárát, még arra sem volt képes, hogy párját keresse az oszlopok között. Nem. Esze ágában sem állott veszélybe sodorni őt. Végletekig élesített érzékekkel maradt a helyén, míg alábbhagyott a teleport hatása, s addig meg sem indult terhétől szabadulni, nem is lépett az asztalok felé, amíg meg nem látta Rubins vagy Fela első tettét, meg nem hallotta első szavukat; s meg nem bizonyosodott felőle, hogy legborzasztóbb félelme nem válik valósággá, s nem fordul ellene a terem megannyi mágusa, s bosszúszomjas menekültje, hogy könyörtelenül, s gyűlölettel szemükben, megszámlálják utolsó lélegzetét.

A hely, hová a templomiak halottaikat fektették, közönséges tánctérré változott, melyet az előadás végét jelző függöny helyett az Égboltszemű fényes pajzs-varázslata szelt ketté. Ez a vég azonban cseppet sem volt örömteli... de még megnyugtatónak is égbe kiáltó hiba lett volna nevezni; hiszen hiába volt minden. Minden, mit a gyógyító leány elárult magáról. A kockázat, s a veszély, amelyet ezzel vállalt, eltörpült volna Nie megmentése mellett, s valószínűleg csupán addig tartott volna, amíg a Jégszemű ifjú vissza nem tér. Nem tovább, egyetlen perccel sem, s ködös megfogalmazása azt is elősegítette, hogy a körülötte lévők egyáltalán ne is értsék, miről beszél... csak annak volt világos, akinek szólt, s még egyedül annak, kit némán, láthatatlan láncok segedelmével tartott fogva, melyeknek Laryss még most is a nyitját kereste volna, s abban is bizonyos lehetett néhány pillanat erejéig, hogy talán meg is lelte azt. Elvégre, ki ne háborodott volna fel az ég hatalmas ragadozói közül azon, amit az imént közölt, akár egy piaci alkudozás első fordulójának ajánlatát? Ki ne rohant volna érte, hogy ŐT rángassa maga után, s ŐT vigye, ŐT vallassa, ŐT kínozza halálra, ne pedig olyat, ki semmiről sem tehet. Ki ne eresztette volna útjára dühöngését, megvetését, s pusztításvágyát, egy esetleges áruló hím gyanúja okán, ki Hártyabőrű, Kétlábú nőstényt tart magának?

Hát Ő nem tette ezt.

Szemernyi érdeklődést sem mutatott iránta - úgy érezte a kétségbeesés határán imbolygó leány. Úgy érezte, tette, s minden szava éppoly súlytalan a másiknak, az idegennek, mint ahogyan az ő fenyegetései is annak tűntek számára, nem többnek mázas, megtévesztő mondatoknál, melyeknek az ég világon semmi alapja... S nem is volt, egészen addig, míg régi barátnéja, a családjának, az ő véréből valónak tekintett Nie szemében rá nem lelt a szörnyű titokra, mely egyszerre világosította fel őt ellenségük kilétével kapcsolatban, s egyszerre taszította sötétségbe azt illetően, mégis honnan tudhatta ezt Artanis gyermeke. Honnan, és hogyan, ha úgy festett, közelebbi ismeretségük csupán szemenszedett hazugság?

Mégis úgy érezte hát. Úgy érezte, a neki címzett fenyegetés most sem több holmi felszínes játéknál. Úgy érezte, a behatoló sárkány cselekedeteinek mozgatóereje mégsem az, aminek lennie kellett volna... úgy érezte, valami egészen más; valami, ami sokkalta szorosabbra fűzi azokat a láncokat fogadott nővére, "Ysittävä" körül. Valami, amely nem engedi szabadulni, bárhogyan is cselekedjék a néhai ispotályvezető tanítványa.

S nem csak úgy érezte - hiszen úgy is látta azt.

Látta az idegen tőrt, mely a vékony, hófehér bőrnek feszült, s végre ólom-nehéz, lehúzó tömeget adott a Súlytalan Szavú mondandójának; oly súlyt, amelynek széle éles volt, hegye keskeny, s pillanatok alatt döfött egészen az Ibolyaszemű szívéig, ahogyan végül megértette: igazán semmit sem tehet. Teljességgel tehetetlen. Ibolya tekintetében riadalom, fájdalom, s harag gyülemlett-gomolygott némán, szúrni-nem-merően, mintha mozgása, élénksége látszat volna csupán, s ő egyszeriben megbénult volna. Ugyanis az a tőr, az a penge most nem a légnek, nem a magasba nyúló oszlopoknak, hanem egy életnek szegeztetett. Oly életnek, mely elmondhatatlanul drága volt neki. S ha nem így lett volna, hát akkor sem vethette volna be egyetlen megmaradt fegyverét. Akkor sem fordíthatta volna saját nyelvét az ibolyán villódzó szemek ellen. Nem, nem tehette volna, s nem azért, mert ne beszélte volna folyékonyan. Azért köttetett meg keze, mert megannyian jelen voltak már, hallótávolságon belül, s nem kockáztathatta meg, hogy bármelyikük is felismerje azt. Nem kelthetett pánikot, annak reményében, hogy ezúttal tán kellőképpen, ám nem túlzottan provokálja majd ellenfelét. Nem. Nem provokálhatta, idebent NEM, mert még látta maga előtt a másik fehér elf irdatlan félelmét, s azok a féltésben, fájdalomban, rettegésben megmerült, égboltszín szemek halálról figyelmeztették. Valódi pusztításról. Olyasféléről, amelynek meg-nem-tétele csekélyke veszteség volt csupán az ő megszerzéséhez képest - s e felismeréstől Laryss-nak csupán még kevesebb lehetőség jutott eszébe a sötételf őt - Nie-t - illető céljait tekintvén. Mert hiszen el sem tudta képzelni, miféle szerzetnek kellett lennie, s miféle indulatok, milyen értékrend vezérelhette, ha még csak reá sem mordult az elhangzottaktól. Ha nem szegte azonnal nyakát, s nem tépte őt darabokra abban a minutumban, amint értelmezte szavait. Különös volt az a sárkány... a tétlensége, az üressége, mely hirtelen telt meg, hirtelen telt be valamivel... valami hátborzongatóan furcsával. És az a "furcsa" egyáltalán nem az volt, amit 700-ban lelt magának, egy gyantaillatú fenyőkkel keretezett tisztáson, két hatalmas, jégszínű íriszben.

Rettegését tanácstalanság fogta közre, megkötött kezeit mérhetetlen aggodalom, egyre növekvő tehetetlenségét pedig elfojtott harag. Csupán a fogait szorította össze, hogy fel ne törjék belőle, s némán, figyelmeztető kiállásában megmaradván, figyelte, ahogyan a rejtekajtó kinyílik, s lázasan forgó elmével követte a két távozó minden mozdulatát. Egyetlen reménybe kapaszkodhatott: az ifjúba, ki talán már visszafelé siet, s ki talán... talán micsoda? Hiszen nem akarta utánuk küldeni. Nem akarta volna vesztét reáhozni, nem akarta volna, hogy felháborodása Nie életébe kerüljék. Nem akarta... csak két, hosszú, izmos karját maga körül, hogy néhány légvétel erejéig elfeledhesse e borzalmat, s gondolatai is megtalálják helyüket. S ahogyan minden megmaradt erejével azon volt, hogy ne keltse a távozó örömét rettegésével, kétségbeesésének könnyzáporával, reményvesztett kiáltásával; hogy ne szolgáltassék számára okot többé arra a végletekig gyűlölt, elégedett vigyorra, amelyet oly-szívesen törölt volna el arcáról, ha módját sejtette volna; ahogyan csendesen, Kalaran tanítványainak bizalmával a háta mögött, ám mégis mindennél jobban egyedül állott, s nézte a távozást, mely ellen semmit sem tehetett, hát látta az égszín szemeket. Látta, hogyan fordulnak el róla, s hogyan csillan meg bennük egyetlen, aprócska, magányosan árválkodó, éppen-csak pislákoló szikra. Egy új reményé, bármi volt is, minek okán levette róla tekintetét. Az ő számára ez többet jelentett most bármi másnál e világon, s még követni sem merte a lopva kijelölt irányt, míg a távozó betolakodó megláthatta volna. Megtartotta magának, mélyen mellkasába temetvén, s egyszerre várta és félte is az ajtó, a kulcsa zárulását.

Végtelennek tetszett számára az a néhány lépés, amellyel ők kiléptek a templomból. Az a néhány pillanat, amellyel a kijárat megszűnt létezni. S akkor... akkor bizony minden tartása odalenni látszott, és ő, hirtelen elevenedvén meg, rohanni kezdett, s lelke karjaival erősen kapaszkodott egy sosem látott, új reménybe, melyet meglelni vágyott magának a lepellel eltakart halottak között. Az ő arca is halálra vált az elmúlt percekben. Kiszökött belőle minden élet, s ezért hát magányosan kavargott benne minden, mit akkor érezhetett. Minden, s még annál is több, midőn meglátta a csillogást a lámpások arany fényénél, s mint egy lelkes gyermek, ki színes, érdekes kavicsot talált, hirtelen lehajolt, hogy felvegye azt, s vigyázva, óvatosan birtokában tarthassa végre... az egyetlent, melynek még önuralmát köszönhette.

Egy alvadt vérrel szennyezett, ismerős tőrt, mely azonnal értelmet nyert elméjében, amint végiggondolta a történteket. Hiszen a táncra kárhoztatott sárkány egyik lábán véres volt a szövet - eléggé véres ahhoz, hogy efféle sérüléstől származzék. S ha ő megőrizheti e kincset, egyetlen reménye megtestesülését; ha magánál tarthatja, amíg Valturaan megérkezik, úgy hát név nélkül is tudni fogja már, ki is az, kit keresnie kell.

Mert keresni fogja...

S Laryss Orowennë akkor lehunyta szemét, majd pedig mélyről jövő, keserves, hangtalan sóhaj szakadt fel tüdejéből, melyet, mint szövevényes háló, font egyre inkább körbe a szívet-tépő fájdalom.

A templomszolga eleresztette őt.

Ennyit tett csupán, s egészen úgy, mintha egyetlen érzelmet sem táplálna helyzetük, avagy egyenesen személye iránt. Néma volt a lelke, s az ifjú sejtette, hogy nem fél... sejtette, hogy nincs szüksége efféle álcákra, hisz' oly-bátran közölte titkának tudását, oly-rezzenéstelenül segédkezett neki, most pedig úgy tetszett, mintha a fehér elf megtévesztő alakja mindennél közönyösebb volna számára. Mintha pillantásra sem kellene méltatnia, mert nem jelent veszélyt - és ettől az ifjú sárkány szíve összerándult félelmében.

Nem hitt neki. Nem akarta elhinni nemtörődömségét, s nem is nyugodhatott bele a történtekbe, ahogyan azoknak esetleges hozadékába sem lett volna szabad; noha úgy érezte, aligha volna ideje maradni, s esetleges okokat keresni, lopva szőtt terveket felfedezni. Úgy érezte, mennie kell, meg kell találnia az Ibolyaszeműt, s figyelmeztetnie őt - maga sem tudta, pontosan mire -, elárulnia, hogy az önkéntes, kire szükségük volt, tán nem az az egyszerű mágus, akinek látszik, mert hiszen valamiképpen rájött, s e tény igazán, rendkívül ijesztő volt az ifjú fehér sárkánynak. Ember ugyanis, még sohasem olvasott benne így. Ment hát, elsétált a hatalmas, díszes oltártól, mely, mint a templom lelke-közepe, magasodott mögötte, s vonzotta volna békeidőben a tekinteteket. Ment, egyenest az asztalok felé, miket Laryss rendelt oda, s melyeket Fela használt, az egyetlen gyógyfű-tudó, a rögtönzött ispotály halovány reménysége, kinek kitartását, lendületét szegheti otthona pusztulása, a fészke elvesztése; még akkor is, ha most még mozogni, tenni képes. Hát ment utánuk, a déli nő, s a mágusmester jobbkeze után, hogy ő maga is letehesse terhét, majd pedig - vigyázván, hogy egyetlen pillanatig se tekintsék az utóbbira -, arra sem pazarolván időt, hogy kipakoljon, így szólt:

- Ez rengeteg munka, nincs időnk. - mondta, s Fela hiába várhatta, hogy elárulja, mire gondolt pontosan rengeteg munka alatt - Jobb, ha ideküldöm Laryss-t és Nie-t.

Szavai szárazak voltak, ahogyan jégszín tekintete is mélységesen üres. Minden eltűnt belőle, amit a gyógyfüvesnek mondhatott volna; minden, mivel őt akarta volna illetni, mert a gyógyító leányra, s önmagára emlékeztette. Ismerte a fájdalmat, mit a nő szemei hordoztak, s ismerte a könnyeket is. Ismerte a félelmet, a semmiben lebegést, s nem csak saját bőrén, hanem az Orowennë-leányén is; kinek nem sokkal ezelőtt holdszín arcát látta az ében bőr helyén.

- Miattad is jobb. - folytatta, s talán ők maguk nem is érthették, miért teszi.

Talán még az ifjú sem értette.

Nem értette, hányad részben volt ez kifogás, hogy eltűnhessen, s figyelmeztethesse őket; avagy talán, hogy egyáltalán volt-e más célja ezzel, azon kívül, hogy menekülőutat szerezzen magának. Ámde ezen sem volt ideje töprengeni, nem maradhatott, hogy segédkezzen a pakolásban, s háborgó elméje nem is hagyta volna, hogy békében megtegye. Menni akart, el innen, el a veszély közeléből, s el, mielőtt még valamelyik említett előbukkan, s reájuk is kiterjed majd Rubins jelenlétének hátborzongató, néma fenyegetése. Mert sejtette az ifjú, hogy akképp történne... hogy a rejtélyes módon megszerzett tudás mellett amaz bőven lelt magának időt arra is, hogy a két otthonát vesztett leány szerepét is megbecsülhesse, melyet észak fiókájának életében töltöttek be - akkor pedig, szörnyűséges sorsra is juthatnak, őmiatta. S ezt minden áron el kellett kerülnie. Figyelt hát, kereste őket, előbb az oszlopok között, majd pedig mögöttük tette volna, a kifeszített vásznak takarásában; ha nem látja meg a sötétbe öltözött, fehér alakot, s azt a félreismerhetetlen, szétzilált, ibolya szalagos hajfonatot. Talán magán kívül lehetett, midőn szíve hatalmasat dobbant. Egyetlen egyet csupán, az odakint, s az idebent zajai közepette, mégis, az az egyetlen egy is elégnek bizonyult ahhoz, hogy se szó, se beszéd, magára hagyja titka birtokosát az ében bőrű déli nővel, s a megszerzett alapanyagokkal, főzetekkel, porokkal. Elégnek ahhoz, hogy sietve induljék meg, arrafelé, amerre korábban az a tanonc nézhetett, ki az asztalok mellett állva még látta, mi történt. Arrafelé, ahol Amyas gyermeke állott, hátát mutatván a templom szívének, s a megérkezett kedvesnek, kit cseppet sem érdekelt többé, kik veszik körül, s mit tesz majd Rubins, ha magára hagyja őt. Egyedül a gyógyítót látta maga előtt, a letakart halottak között, s azt is látta: nem mozdul, nem tesz semmit, csupán karjait vette maga elé, mintha tartania kellene valamit... valamit, amire egészen biztosan nem lett volna szüksége az elveszett életek porhüvelyét szemlélvén. Mert hiszen azt tehette csupán - szemlélhetett. 

Mégis lehunyt szemeket talált a várva várt, válaszokkal szolgáló, fényes, ibolya tekintet helyett. Csendet, s rémületet, mely Laryss Orowennë minden egyes vonásáról lerítt, oly tisztán, akárha magyarázó bekezdést olvasott volna egy régi tankönyvben. És az ifjú fehér sárkány nem értette, mi baj történt, nem értette a szorongatott, véres tőrt sem, addig, míg oda nem állott, s közelebb nem hajolt, hogy kapkodva megérinthesse a reszkető vállakat, s feleletre, megértésre leljen párja mozdulatából. Addig, míg érzékeny orra elég közel nem került az összemocskolt fegyverhez, amelyet a kétségbeeséséből felocsúdott leány még hirtelen, s hatalmas hevességgel az említett szerv alá is tolt, sürgető, zavaros tekintetével, némán tudakolván az érkezettől: megvan-e a nyom. Hallgatott, míg várnia kellett, s dühvel fertőzött félelmének sötét, gomolygó viharfellegében mégis szilárdan csillogó elszántság rejtezett. Mintha tudná, mit kell tennie... mintha addig, míg szeme csukva volt, minden választ meglelt magában, mely egy működő tervhez szükségeltetett. És talán úgy is volt. Talán igaza volt, amikor eldöntötte: az idegen, a behatoló nem tartozott a támadó sárkányok hadához. Nem tartozhatott, hisz' akkor mindennél előrébb helyezte volna az árulók, a súlyos, ártalmas kórsággal szennyezettek elpusztítását. Nem tartozhatott, mert Laryss nem hitte - nem akarta elhinni -, hogy Filnoren-nek, s az ősi feketéknek éppen Nie-re volna szükségük. Nem értette, miért kívánnák elrablását, ahogyan azt sem, miért nem viselkedett úgy a Súlytalan Szavú, mint azt egy helyzetében lévő magafajtától elvárta volna. S azért, mert nem értette, hát oly megoldások után kutatott lázasan csapongó gondolatai közepette, amelyek megállták volna helyüket a "sötételf" kapcsán. Amelyek lehetségesek voltak, még akkor is, ha másvalaki talán képtelenségnek tartotta volna őket. De nem úgy a sokat látott gyógyító, az Ibolyaszemű. Nem úgy az, ki húsz éven át próbálta megérteni az égi ragadozókat, s mára pontosan tudta azt is, mennyire lehetséges az a bizonyos lehetetlen... Mennyire volna igaz, ha abban állapodna meg magával: a közelebbi ismeretség hiányának ellenére mégis valami más, valami, a sereg ügyeinél sokkalta személyesebb vezérelte az idegen sárkányt. 

Azt, ki - ha elméje nem hagyta cserben, s jól gondolkodott - bizonyára messze járt már innen. Elrepült, teleportált, s vitte magával Nienna-t is, a fehér elfet, ki fontosabb volt számára, mint - mondvacsinált - árulókat kiiktatni, s fejükkel járulni a hatalmasabbak elé; ez pedig két dolgot jelentett a kiképzőmester leánya számára. Az első, hogy az ifjúnak valószínűleg nem lesz lehetősége megtámadni őt, így pedig, ha a nyomába ered, egyszerre lesz távol tőle, s biztonságban az ostrom szörnyűségeitől, a megannyi fajtárstól, kik vérét, életét vehetnék. A második pedig, hogy egyetlen esélyük az Égboltszemű visszaszerzésére, az maradt, ha Valturaan követi, kutatja az idegent, amíg az igazi nyomolvasó, a felkereső igékben járatos Shuga elő nem kerül, s ő utánuk nem küldheti... Ha pedig mégis ütközetre kerülne sor, Laryss már tudta, mennyire bízhat Kilime fiában, látta, mire képes, figyelte őt Jégkarom-csúcson, midőn övéi, s Drilda edzették. Látta, hogyan lankadt a virág, melynek mérge ártalmas volt a jégszeműre, s hogyan éledt fel azután mégis, hogy más erőt szolgáljék: az önfegyelemét, s a fejlődését. A kordában tartott vadságét, melynek szelídítetlen szikrája ott parázslott a hűvös szemekben, midőn fény derült a véres tőr titkára, mit a Főnix-templom szag-forgataga mindaddig elrejtett előle...

Érezte a Honvágy-gyógyítót, s tán élt is emlékeiben, hogy volt neki tőre; volt, már akkor is, mikor egymásra leltek Olassië óriás fenyvesének szomszédságában. Hozzá tartozott e fegyver, látta már markolatán is, melyet a holdszín ujjak takartak előle, míg ő érte nem nyúlt, s hevesen, feszültséggel teli mozdulattal el nem vette tőle, hogy a tartásából némiképp vesztett elf leány az övéi köré fonhassa tenyerét. Elmondta volna, igen, nyíltak már a rózsás ajkak, hogy elárulják, mi történt; a jégszemű teremtmény felismerése mégis beléfojtotta a szót. Összeszoruló torkát nem hagyhatta el hang, s tehetetlenségét látván, inkább az ifjú kezdett beszélni helyette. Halovány tekintete bőségesen megfürdött már rettegésben, s haragban, mire az ibolya szemek hagyni merték, hogy beléjük merüljék.

- Mi ez, Laryss? - kérdezte - Felelj! És Nie, ő hol van? Láttad?

Hangjában ingerültség, s mérhetetlen aggodalom hullámzott. Laryss hálás lett volna az ifjúnak, hogy törődik a másik leánnyal, most azonban eszébe sem jutott efféle érzelem. Ahogyan Valturaan, úgy ő is azt kutatta, azt kereste, mitől tarthat a másik, azonban kedvesével ellentétben, ő nem egészen lelte meg a választ. Elfordította a tőr hegyét az ifjú orcájától, s mialatt oldalra irányította a fegyvert tartó öklöt, minden maradék erejét latba vetve, ismételten megacélozta magát. Ki kellett tartania, s elmondania annyit, hogy a másik értse a helyzetet. Hát félretette minden félelmét, s halkan válaszolni kezdett.

- Nem tudom, hol jutott be és hogyan. Mire ideértem, már nála volt. Elvitte Nie-t. - mondta - Te vagy az egyetlen, aki követni tudja. - suttogta, noha egészen feleslegesen tette, hiszen aki arrafelé járt, az egészen biztosan látta, ahogyan Val korábban a tőrhöz hajolt - Menj.

Talán hidegvérét akarta megőrizni előtte, hogy ne szítsa mérge fagyos tüzét, ámde nem járt sikerrel. Szavai nyomán ugyanis a fiatal sárkány éktelen haragra gerjedt, csendesen, egyelőre magában tartván mindazt, mi benne életre kelt. A gyógyító mégsem tarthatta vissza, s nem is akarta. Osztozott félelmében, aggodalmában, s elfojtott dühében, amely felismerés hatására egyre kevésbé rejtette előle önnön érzelmeit. Először azt hitte, ezért nem indul a sárkány, hogy ezzel itt tartja, akadályozza őt az iránta ébresztett féltéssel, azonban hamarost tévednie kellett, s ráébrednie: kilátástalan helyzetük még borzasztóbb, mint azt eddig sejteni merte.

- Az a mágus tudja, Laryss. - figyelmeztette hangtalanul az ifjú, mielőtt ellépett volna tőle - Kerüld el.

Az ibolyaszemű leány rémülete egyetlen, erőteljes borzongás kíséretében vonaglott végig rajtuk, mire Valturaan ökle az általa tartott tőr kíséretében kiszabadította magát a sápadt ujjak közül, s ő még azelőtt eltávolodott tőle, hogy Laryss kérdezni tudott volna. Mit tud, és melyik mágus? Miről van szó? Mit jelentsen ez, s miért kerülje? Ám, mire észak szülötte sebes, erőtől duzzadó léptekkel elérte az őrzött, rejtett kijáratot, reá sem nézve az illetékes tanoncra; e kérdések már feleslegesnek bizonyultak. S ugyan nem értette, miként juthatott hozzá Rubins e tudáshoz, azt mégsem hitte volna, hogy kerülnie kellene... sőt, inkább szemmel tartani kívánta, megnézni magának, s nem utolsó sorban: segítséget nyújtani a visszaérkezetteknek, hisz' sejtette, temérdek időbe kerülhet Fela számára minden szükséges elkészítése. Oly időbe, melyet nem pazarolhatnak akármire. Hát sarkon fordult, s arrafelé igyekezett, amerről az ifjú érkezett - az oltár előtt felállított asztalok felé, hol a déli nőt, s a korábban vállalkozót lelte. Nyoma sem volt annak, mi lelkét terhelte, mikor hozzájuk lépett - csak határozottságát láthatták, s szorgos kezét figyelhették, amint még azelőtt pakolásba kezd, mielőtt egyáltalán befejezte volna mondandóját.

- Gyorsnak kell lennünk. - intézte szavait főként a gyógyfű-ismerőhöz - Mondd, mit tegyünk, és mi megtesszük. Nincs sok időnk, a sérültek nem várhatnak tovább.

Nem parancsolt, sokkal inkább kért, s lágyan formálta a hangokat, még akkor is, ha az embernő mostanra már jelét sem mutatta, mi érte odakint. Ha azonban zaklatottsága továbbra is látható maradt, a feladatok közepette Laryss csakhamar alkalmat talált rá, hogy újra megszólaljék. Gyorsan járt a keze, őrölt a mozsárban, ha kellett, s a tinktúrákat is szétmérte, ha azt kérték volna tőle. Figyelte társaságát, noha esze ágában sem állott túl sokáig méregetni a déli nő kíséretére jelentkezett varázslót. Megannyi eshetőség felmerült elméjében, míg Fela érzéseinek okát kereste, s mostanra abban sem lehetett biztos, vajon hallgatott-e előtte a templom mágusa, avagy talán olyasféle történhetett odakint, amellyel Valturaan elárulta magát, s a gyógyfüves miatta került ilyen állapotba. Mindegy volt azonban, mi végről eredt Rubins tudása, s egyelőre az is, miféle veszéllyel fenyegette ez Kilime gyermekét - hiszen távol volt már, ő küldte el... nagyobb biztonságba tán, mint eddig hitte volna.

- Mi történt? - kérdezte, s minthogy közvetlensége tolakodónak - avagy egyenesen nem vártnak - tűnhetett, a következőket már az ifjú által kerülendőnek bélyegzett Rubins-nak címezte - Sokára jöttetek.

Mindegy volt számára az is, mi okozta Fela riadalmát; azt azonban már nem tűrte volna szótlanul, hogy bárki, akárki efféle állapotban dolgozzék mellette. Fehér elf voltát meghazudtolván beszélt talán, azonban foglalkozása, s az elmúlt években gyűjtött ismeretei, tapasztalásai merőben átformálták őt, s ha kellett, ha jó ügyet szolgált, gyökerestül tépték ki tartózkodását is.

S talán éppoly gyökerestül tépte volna ki Valturaan az ajtót, ha tehette volna. Kezében a fajtája vérében megfürdetett elf tőrrel hagyta maga mögött a templom védett falait, minden érzékével arra koncentrálván, hogy meglelje az illékony, zavarossá váló szagnyomot, s mindabból, mit Telar ostroma alatt felhalmozott, semmit se hagyjon felszínre jutni - egyelőre. Tiszta fejjel kellett gondolkodnia, hisz' nem volt idő arra, hogy alaposabban kifaggassa Laryss-t. Fogalma sem lehetett róla, mi történt, s ki az, kit keresnie kell, mégis megtette, egyetlen pillanatig sem gondolkodva azon, mekkora veszélybe sodorhatja magát. Nem, ilyesmire még csak gondolni sem maradt ideje, ahogyan a vészesen halványuló nyomvonalat hajszolta rohanvást, elvégre hamarosan meg kellett, pillantsa a távozni igyekvőket is, akiknek észrevételétől cseppet sem maradt több türelme. Látta, hogyan vonszolná maga után a sötételf-alak az Égboltszeműt, s egyetlen mozdulat, egy pillanat sem tetszett neki - még akkor sem, ha nem Laryss volt, kit elraboltak. Látta a különös formájú, feketéllő tőrt is, s a saját markában lévőre szorított dühében, mialatt még gyorsabban futott, hogy utolérje őket. Még hallotta Nie hangját az égi-földi öldöklés velőt rázó szimfóniája közepette, noha szavai csaknem elmerültek zavaros bensője mélyére, ahogyan egyszerre próbálta értelmezni azokat, s lehetőségeit számba venni. Mindössze néhány szempillantás idejére gyorsította fel magát mágiával, hogy eléjük vágjon, s útjukat állhassa; ha pedig rögtönzött terve első lépését sikerre vitte, úgy fegyverét az idegen sárkány felé szegezvén szólalt meg, annak legbiztosabb tudatában, hogy Tävä, szavaiból ítélvén, cseppet sincs tisztában vonszolója kilétével.

- Hallottad. - közölte hűvösen, s szúrós, háborgó tekintetét a sötét szemekbe mélyesztette - Nem akar veled menni. Ereszd el.

Jégszínű szemeiben fagyos szikrákat vetett minden, mi bensőjében kavargott, noha annál többet nem vélhettek belőle felfedezni. A halovány tekintet csupán akkor vetült a Honvágy-gyógyító sápadt orcájára, midőn az ifjú befejezte, s akkor is csupán rövid időre. Nem hordozott semmit, mitől a leány megnyugodhatott volna - talán azért, mert nem is lett volna szabad ezt tennie -, csupán a szikrákat, s a végtelen figyelmet, amellyel a fehér sárkány a sötételf vonásait méregette, készen állván bármire, mit amaz válaszként tenni kíván.