Főnix templom - A templom belseje

A futár szerű ember, majdnem felborította szegény lányt, de szerencsére nem történt baj. Aztán elmondta, hogy hogy is volt Onoriánál. Kicsit elgondolkodtam ezen, mielőtt elmondtam volna az öltözködéssel való problémáit, de sajnos a félelmem beigazolódott, és úgy tűnt tényleg megsértettem, bár igazából félre értette.
-Oh nem, egyáltalán nem...-Kezdtem bele, de ő még folytatta egy kicsit mielőtt megállt volna velem szembe.-Bocsáss meg, nem úgy értettem. Csak... azon gondolkodtam, hogy miért rajonganak érted ennyire és... Gondoltam megosztom veled.-Elég szánalmas bocsánat kérés volt, de ez az igazság, nem akartam megbántani, csak kimondtam amit gondoltam. Talán egy kicsit meg is ijedtem a hirtelen hangulat változásától, ezért léptem hátra, aztán bocsánatkérően lehajtottam a fejem.

~Ez nem az én napom...~Futott végig az agyamon, miközben egyre kaptam a a dühös mondatait. Már azt kívántam bár csak belém rohant volna az a fickó teljes erővel, akkor talán nem erre gondoltam volna.
Amikor azt mondta nézzek rá, felnéztem bár eléggé bátortalanul.~Ezt elszúrtam, úgy tűnik ha nála próbálkozok akkor mindig balul sülnek el a dolgok. Először a jóslat, aztán a víz, most meg ez... Az istenek nem egyszerűsítik meg a dolgom.~A gondolatokra, csak még jobban lekonyult az ajkam, már amennyire lehet, de utána kihúztam magam, legalább akkor nem tűnök olyan szánalmasnak.
-Sajnálom. Tényleg nem úgy értettem.-Mondtam eléggé halkan, de még hallhatta. Olyan voltam ott mint egy kisgyerek aki eltörte a családi ereklyét, és rajta kapták, olyan rossz érzés volt.

A templom felé tekintett. Valamiért rögtön az jutott eszembe, hogy vissza akar menni. Eléggé lehangoló volt, hogy egy meggondolatlan mondattal mennyi mindent el lehet rontani. Valamennyire megenyhültem amikor rátette a kezét a vállamra, de nem igazán tudtam mit mondhatnék. Lehet, hogy ő sem. Most először féltem, hogy valami hülyeséget mondok a végén. Most inkább néma maradtam. Ha már így tönkre tettem ezt a kevés időt amit együtt voltunk akkor nem nekem kéne kezdeményeznem. Vártam, hogy ő mit mond.

Amikor belekezdett kicsit lehűlt a testem. Igaz, hogy hüllő vagyok, de azért ezt megéreztem. Már attól féltem, hogy búcsút akar inteni, de szerencsére nem így volt. Egy szikla zuhant le a szívemről.
-P-Persze...-Mondtam miközben ránéztem a kezét majd egy rövid hezitálás után elfogadtam.
-Örömmel.-Folytattam, miközben ő olyasmit kérdezett amire már szerencsére baj nélkül tudtam válaszolni.
-Nos, egy ereklyét kellett megszereznünk egy ősi városból. Elég nehéz volt mert a templom bejáratát hatalmas kőkapuk őrizték, de szerencsére sikerült kinyitnom. Miután megtaláltuk, csont harcosok támadtak ránk, elég veszélyesek voltak, de csak az ereklye érdekelte őket, így kihasználva ezt gyorsan megszabadultunk tőlük. Ezt követően, egy szörnyű démon szerű lény állta utunkat, és meg kell hogy mondjam szerintem egy sötét isten volt. Hatalmas ereje volt, és meg volt a képessége, hogy manipulálja a gondolataink. De sikerült észrevennem bár csak a véletlennek köszönhetően. Ezután eltűnt, de éreztem, hogy figyelt végig az úton visszafelé. Szerintem meg akarta tudni, hogy Onoria mit akar a serleggel. Ezt el is mondtam, de azzal zárta le, hogy ezt majd ő megoldja.-Mondtam végig.-És ezt a szépséget adta.-Mutattam meg az ékszert Solnak.-Elvileg mágikusan erősít a harcban.

Sol is érezte a varázserejét, bár valószínűleg intenzívebben mint én, hisz meg is borzongott.
-Nem, nem mondott semmit.-Mondtam, miközben haladtunk az úton. A mondatát személy szerint bóknak vettem-Még ha nem is annak szánta-és el is mosolyodtam.
-Nos igen ha legyőzöd a nehézségeket az utána jövő érzés nagyon kellemes. Minél nehezebb annál jobban boldogít. El se tudod képzelni mennyire örültem, mikor megmártózhattam az első tóban.-Mondtam egy halk nevetéssel. Az tényleg kellemes érzés volt. Sokkal jobb mint előtte bármilyen küldetésem, hisz azért két hónapig csak ivásra használni a vizet az én szemszögemből szenvedés volt. Szerencsére ez már a múlt.

-Igen eléggé szörnyű volt... De így legalább ezen is túl vagyok.-Mondtam, miközben sétáltunk a kapu felé.-Megértem. Azért remélem elég növény van a szobádban ha már ide kötöttek.-Mondtam miközben újra a templom hűs falai közt voltunk. Az emberek közt észre vettem egy másik személyt aki pont felénk tartott.~Remélem nem megint egy udvarló, mert akkor elég nagy pofára esés lesz.~
Meglepetésemre nem az volt. Sokkal ellenszenvesebb figura volt, rögtön le is szúrta a lányt, amiért vagy 10 percre távol volt.
-Már elnézést...-Vágtam a szavába.-de kinek képzeled magad, hogy ilyen hangon beszélsz?-Szúrós tekintetem rögtön az övébe fúrtam. Ki nem állhatom az ilyen modort, és bele van égetve az elveim közé, hogy ilyen dolgokat sose hagyjak szó nélkül.
-Sol már 15 percre se mehet ki? A lényeknek szabadságra is szükségük van.

Bár Sol megpróbálta, "megdorgálni" Negant, az mit sem törődve velem kezdett el foglalkozni. Amikor a szemébe néztem láttam benne a tüzet, és hirtelen tudtam, hogy mi is ő.~Höh egy fajtárs, nem is gondoltam volna.~A szemében azonban mást is láttam. Erős emlékek voltak benne, és egyáltalán nem voltak kellemesek. A tekintete ijesztő volt, ha nem láttam volna már ilyen tekinteteket talán meg is hátráltam volna. Szinte éreztem, ahogy a sötét hideg átjárja a testem. Azóta viszont már a dac is visszajött a testembe. Az ahogy a férfi beszélt már messze túl ment azon, ahogy Sollal bánt. Ez már személyes volt. A következő mondatban jól is érződött a felháborodottságom.
-Egek, két óra? Fhúú, de sok.-Túrtam bele a hajamba-El se hiszem, legalább naponta kap ennyi időt? Mert én felakasztanám magam, ha nem.-Mondtam, közben Solra néztem.-Te aztán tényleg erős lehetsz, ha így bírod.-Mondtam elismeréssel. A fajtájához képest tényleg erős lehet, hisz mégis csak egy nimfáról van szó. A természet és a végtelen szabadság népének gyermeke. Négy fal között nem hiszem, hogy sok fajtája béli bírná, ha csak két órára hagyhatná el az épületet. Most, hogy jobban bele gondolok, az elején azt mondta, hogy már égen-földön kereste, tehát kevesebb mint két óra a megengedett. Felháborító. Egy ilyen bölcs mágusnak, mint Karlan, tudnia kéne, hogy ez nem helyes.

Sikerült elérnem a célom. Szépen felbosszantottam a mágus tanoncot, aki megpróbált a szemével megölni, de álltam a tekintetét. Szinte szikrázott a tekintetünk. Sol végül úgy dönt, hogy inkább megszakítja a vitánk, persze Negan még visszadobta a labdát, amin kicsit elgondolkoztam, hogy vajon mit érthetett ez alatt, de kívülről csak vigyorogtam azzal a "most már csak azért is..." fajta nézéssel.
Sol oda lépett hozzám, és hozzákezdett, hogy az én részemről is megállítsa a harcot. Ha nem lett volna valószínűleg már egymásnak estünk volna, és nem kérdés, hogy én lennék a vesztes, de nem is igazán érdekel, az ijesztgetések rajtam nem fognak, csak a hibáimból tudok tanulni.
Most viszont, hogy megkért rá, inkább leállítottam magam.
-Nem szükséges, biztos fontos lehet, ha egy ilyen alakot küld érted. Legalábbis remélem.-Mondtam halkan, majd átnéztem a másikra, és elmosolyodtam az arcát látva.
A csókra viszont nem számítottam, ugyanakkor ez csak tovább növelte a már amúgy is széles mosolyom.
-Ha netán kapsz még időt...-Mondtam végül-Akkor megtalálsz a szökőkútnál.-Azzal el is indultam kifelé.

//Ha még szeretnél játszani akkor a város, ha nem akkor kösz a játékot//

//, én is gondoltam már rá, de csak gondoltam //
A keze még esetlenül mutat, kinyújtva a földön heverő könyv felé. Tekintete, ami egy pillanattal ez előtt ijedten nézte végiga, ahogy az leesik, majd mogorvába fordult, azért mert leesett és ekkora zajt csapott és most eljött az ideje, hogy kíváncsian és óvatosan nézzen fel. Mintha csak elejét vehetné ezzel annak, hogy felébressze a szendergő lányt. Ahogy felpillantott, már látta, hogy a szép arc két ékkővel lett gazdagabb, mert a gyenge gyertya fényénél is tisztán csillogtak a melegséggel telt, arany árnyalatot kapott barna szemek. Elsőre meglepődött, pedig a tudata egyik zugában már rég felkészült erre az eshetőségre és látszatra még sem, de lassan elmosolyodott és kezét is visszahúzta és meg is támaszkodott vele az ágyon. Bár a következő pillanatban úgy tűnt türelmesebbnek kellet volna lennie, vagy legalább előrelátónak és mondjuk felvehette volna a könyvet, amiben Sol első megtett lépésében meg is botlik. Újra, de most két kézzel kap előre, a lány felé, de most nem elszalasztotta, mindössze a szerencse a nimfa oldalára állt és megállt a lábán a galádul gáncsot vető olvasmány mesterkedése ellenére is. És a hangoskodó már ott pihen a lány vékonyka kezeiben, ezt a mozdulatlan állapotot figyelik a zöld íriszek. Persze visszaült az ágy szélére, szórakozottan megkapaszkodva, két kézzel, annak matracában, a legcsekélyebb kényszert sem érezve arra, hogy megszólaljon.
~ Végre? Ezt még megértem, de a soha? ~ Az első szavakra rögtön felkapta a fejét és Sol arcát kezdte el fürkészni, hogy mit keresett? Valami olyasmit, ami alapul szolgál a hallottakhoz, csak aggódás, vagy alapja is van. Elgondolkodtató, viszont sem gondolkodni, sem pedig túl sok leolvasnivalóhoz sem termett ideje, mivel következő aprócska mondat egy felszólítás volt. Amivel Sol elérte azt, hogy Sou kihúzza magát, mintha csak egy parancsot kapott katona lenne. Ha nem lett volna lehetősége percekig a falat bámulni és felébredni, akkor valószínűleg értetlenül bámulná az ajtót. Igaz, most is értelmetlenül bámulja az ajtót, amin Sol az imént robogott ki. ~ Remélem nem Kalarannak szól, hogy felébredtem, egy éjszaka alatt nem kéne kétszer megzavarni. …Öhm…~ Na igen, elért egy olyan ponthoz, amin át átsiklott, tehát nem is szentelt neki figyelmet. Viszont most már sejti, hogy nem csak azt az ajtót látta, hanem mögötte is járt és akkor ez azt jelenti, hogy a mágus szeme láttára esett össze. Hát.. Lehorgasztotta a fejét, miközben megállapította, hogy szép kis sárkány, bár szépnek valóban szép és tényleg kicsi is, de ez meg persze finomacska szőrszálhasogatás csupán.
A percek teltek, percek? Ugyan, szinte óráknak tűnt, hogy Sol kilépett a szobából és Sou kettesben maradt az imbolygó fénnyel. De a megcsalt időérzék ellenére is engedelmesen várt és fel is találta magát, körbejárta a szobát és nagy örömmel üdvözölte a tényt, hogy nem szédül és semmije sem fáj. Viszont a cella nem engedett túl nagy mozgásteret a számára, így hamar visszatelepedett az ágyra és jobb híján a csillagos eget kémlelte az ablakon át, elmerült a végtelen éjszaka képében és így már csak az ajtó hangját hallotta. De mire az kitárult, már az ágy mellett állt, sőt, Sol lé sietett, bár arra nem számított, hogy egy tálcát és rajta gőzölgő levest, nyomnak a kezébe.
- Köszönöm! - Elvette és utána ügyelve, hogy egy cseppje se vesszen kárba, feltelepedett az ágyra, hátát pedig a falnak támasztotta. A tálca ölében kapott helyett, de nem látott rögtön a levesnek, fölé hajolt és megillatolta. – Finom illata van! – Ezzel a kézre kerítette a kanalat és már az első falattal a szájában meg is állapíthatta, hogy nem csak az illata jó, de az íze is az. – Finom! … De nem kellet volna itt virrasztanod, te is elfáradtál, gondolom. … - Megmerítette a kanalat. – Elvégre kalandos nap áll a hátunk mögött. – És inkább evett, mert bár a mondat egy mosolyt könnyedén elfogadott volna kísérőjéül, Sou még sem tudott tiszta szívből, örömmel visszagondolni a történtekre. – Sajnálom, ha megijesztettelek és hogy gondot okoztam! – Fűzte még hozzá, pihenőt iktatva két kanál leves közé.

~ Úgy is lesz! ~ Hangzott a gondolat kobakjában, elvégre tele szájjal még sem lenne illendő beszélni, de egy bólintásra azért még futotta, ahogy egy aprócska gyorsan múlómosolyra is. És falatozna tovább, annak ellenére is, hogy olykor kér kanál között az evésen kívül másra is használja a száját és mivel beszél, válaszolnak is. Ez az oka annak, hogy a kanál végül meg áll a tányér és a szája között, úgy valahol fél úton. Megdöbbent, ez jól látszik élénken felcsillanó tekintetében is. Napok? Olyan hihetetlenül hangzik, még az ablakon túl elterülő éjszakai ég felé is elsandít, de a csillagoknak nem szokása csak úgy elvándorolni, habár a Hold igen is megmondhatná neki az igazságot, ám a sápadt alak csak fényét adja számára, alakját nem. De végül is, mire menne vele? A nap, a jó néhány nappal ez előtti, még kusza ugyan, akkor is ha, vannak pontosan meghatározható eseményei.
- Napok? – Fura módon félénkség bujkál a hangjában. – Nem .. nem fordult még elő ilyen. – Elmerengve néz maga elé, bár ez az irány most tökéletesen meg egyezik Sol elhelyezkedésével. De most nem igazán érez rá, hogy talán zavaró lehet nyílt, kissé réveteg tekintete. Emlékei viszont megcáfolják kijelentését, mert nem is egyszer esett meg vele ilyesmi, csak akkor fogadott családja vette körül, aztán pedig saját népe óvta álmát titkos völgyükben.
- Igaza lett. – Mosolyodott el végül, tekintete is visszasiklott az ölében terpeszkedő tálcára és az azon gőzölgő levesre. Valahogy tengernyi gondolatot várt, amik rohamai ellepik majd minden tekervényét, de meglepő azaz üresség és csend, ami most a buksijában „uralkodik”. Sehol egy pedzegető gondolat, sem pedig valami olyasmi, ami szorgalmazná hálája kifejezését az irányban, hogy ennyi ideig vigyáztak rá. Hiszen sárkány, ami nem is maradt titokban Kalaran előtt és valahogy, ő, úgy képzelte egy ilyen helyen, ha meg is tűrik személyét, csak rövid időre. Hát. Rosszul gondolta, de ez egyáltalán nem rossz, sőt, ellenkezőleg, jó érzéssel töltötte el, parányi kis reménnyel, hogy talán az emberek és sárkányok közötti viszony megváltozhat. Igen, amíg lesznek sárkányok, akik megpróbálnak az emberekkel együtt élni és nem csak létezni és persze, amíg lesznek olyan emberek is, aki feltétel nélkül elfogadják a sárkányokat. Megvalósulhat egy béke, ha törékeny is, népeik között. Nem a szavak, az érintés zökkentette ki, indítva meg gondolatait. A tálcát maga mellé tette és ő is felállt, nem tudta, inkább csak sejtette Sol távozási szándékát és a nyelve hegyén volt már szinte, hogy megkérje, maradjon még, de végül hallgatott. Éjszaka van és kid tudja mióta ücsörgött már a lány abban a székben, az álom sem véletlenül nyomta el.
- Elkísérhetlek? – Volt némi tétovaság a hangjában, de jól érezte magát és legalább arra a ki tudja mennyi időre, még nem maradna magára. – Jól esne egy kis séta, még ha csak a folyosó végéig tart is. – Fűzi hozzá, de már sokkal határozottabban és ami a fő, vidámabban. Előrébb lép, nem zavarja, hogy lábáról hiányzik a lábbeli, valahogy így sokkal természetesebb, kényelmesebb. Illedelmesen kitárja az ajtót, ha végül a távozás mellet szól a döntés és előre engedi Solt, halkan becsukja az ajtót, pont úgy, mint aki attól fél, hogy másokat felkelt álmából. – És nincs miért bocsánatot kérned! – Hangját is halkra fogta.

Értetlenül néz a mellette lépkedő lányra, ő maga tétován teszi meg a következő lépéseket. Egyszerűen képtelen hová tenni ezt a nagy pironkodást, valamiért úgy érzi valamit sikerült nem megfelelően megfogalmaznia és ezzel zavarba hozta Solt, kellemetlenséget okozva ezzel az oly kitartóan virrasztó lánynak. Felcsendült benne a lelkiismeret ékesszóló, tiszta hangja is. Alig hallható torokköszörülés után pedig maga Sou is hangot adott ennek.
- Nyugodtan mondj nemet. – Kotyogott közbe, biztatva Solt, hogy nem kell puszta udvariasságból idegenvezetőnek állnia. Bár már kiléptek az ajtón és visszamenni a kicsiny szobába neki nem akaródzott, nem jelentette azt, hogy kíséret nélkül, főleg, ha csendben marad, akkor miért is ne bóklászhatna teljesen egyedül a folyosókon. Ha el is téved, előbb utóbb úgy is belebotlik valakibe, aki útbaigazítja, ha nem is a szobája, de a kapu felé biztosan. Hogy hogyan is jönnek majd ki ebből a ki kivel és meddig, elválik, de a homályba burkolódzó folyosó talán nem világítja meg láthatóan a fiatal sárkány arcán elterülő biztató mosolyt. Nem fog megharagudni, talán egy picit rosszul esne számára, hogy magára marad, mert szereti a társaságot, még úgy is, ha nem szólnak hozzá egy árva szót sem. Bár régebben, mivel újabban egyre kevésbé önt el másokat a szavak áradatával, szóval mindig biztosította, hogy legyen valami, akármi, de lehetőleg olyan, ami legalább egy kicsit érdekli a másikat is. Persze, ebbe nem mindig egyszerű beletalálni..
- Mh? – Vonta fel a szemöldökét kérdőn. Majd a plafonra emelte tekintetét egy pillanatra, először nem értette, de a pillanat tört része alatt emlékeztette magát arra, hogy jelenlegi formája megtévesztő és mindenkiből téves reakciókat vált ki. – De hát sárkány vagyok, az, hogy megsimogattál nem fura … vagy is hát. … - Jobban belegondolva két szempont került elő, az első azt latolgatta, hogy nem fura, elvégre olyan az egész, mintha egy nagyobb házi kedvencet szeretgetett volna meg azzal a leheletkönnyű mozdulattal. A másik viszont valahol ebből fakadt és éle sértette a sárkánybüszkeséget, hiszen egy közönséges állat szintjére redukálta magát és ez nem helyes, meg amúgy sem! A sárkányokat nem szokták csak úgy simogatni! Legfeljebb a kard élével, de e kettőt messze nem lehet összehasonlítani. – Valóban nem megszokott a sárkánysimogatás, de … - De a szavak csak azért is megmakacsolták magukat és nem voltak hajlandóak Sou segítségére sietni, hogy szép kerek mondatban és e mellet még érthetően is elmondja Solnak, hogy miért nem volt a tette zavarba ejtő. A kérdés pedig csak úgy toldalékként érkezik, hogy miért is kéne ezt megtennie?
A váratlan, legalább is Sou számára a ként érkező kérdés, megakasztotta. Nem csak az aktuális lépést, amit végül sután fejezett be, félig meddig a lány felé fordulva, hanem még teljes gondolatzárlatot is okozott. Talán egy percig is nézte Solt, mire egyáltalán felfogta, hogy mire is irányul a kérdés, de aztán már nem habozott soká.
- Miért is ne! – Adta beleegyezését és egyben újra a vezető szerepet Solnak. Ahogy elhagyták a folyosót még nem fogott gyanút, de mikor az első lépcsőfok elé értek már nem egészen értette, hogy mi lehet az a „szép”, amit Sol mutatni szeretne. Sou ugyan is nem vette észre a kinti ég változásait, messze nem az ablakon túli tájat figyelte és ezért ő valami kis kertre gondolt, amiben meseszép virágok nyílnak, ahol talán egy tó is van, benne pedig nagyra nőt színes halak. Keze a gyomrára téved, éppen csak megkordult, jelezve, hogy jól esett az a pár falat leves, de a hal gondolatára mondhatjuk úgy fel lett keltve az érdeklődése. – Ez az a torony, amit messzebbről is lehet látni, vagy ez egy másik? – Érdeklődött, miközben rótták a fokokat, hogy aztán felérve ismerős és csodálatot keltő látvány elhallgattassa jó pár percre.

Először nem érezte szükségesnek a lány tempójában maga mögött tudni a fokokat, de aztán valami még is azt sugallta, legalább ne maradjon le mögötte. De hogy behozza a lemaradását kénytelen volt kettesével szedni a lépcsőfokokat és ennek köszönhetően, ha szuszogva is, de nem sokkal Sol után lépet a torony legfelső szintjére. Orrát lassan megkörnyékezte valami idegen és még is ismerős illat, a szobában is érezte halvány nyomát és a szeme sarkából talán látta is a mágust, de az is lehet, hogy nem. Figyelme az ég pirkadó oldaláról a szemlátomást dühös nimfa felé fordult, de fogalma sem volt, hogy mennyire az önérzetébe gázolt a másiknak. Ha nem figyelt volna fel a korábban mosolygós arc változásaira, mert most minden apró él éles és határozott és a kedvességet melengető szemek, most inkább villámokat rejtő fellegekre emlékeztette, de ahogy megszólalt, rögtön érzete és biztosra vehette a lány haragját.
Talán nem is először akar valamibe belekezdeni és végül még sem teszi, most is ez a helyzet. Sou vonásai még halványan tükrözik a jókedvet, aztán az egyre halványul, míg árnyéka marad csupán. Az erősödő fényben először szinte a fekete mélységeit is megérintő zöld szemei viszont megmutatják a hallottak alapján a sárkányra telepedő érzéseket, szomorú, nem éri el a bánat feneketlen kútját és nem is csal könnyeket, még késztetést sem szül a síráshoz. Még is. Milyen érzés lehet, ha nem a ként gondolnak rá, mint ami valójában? Szomorú. Akárcsak a tény, hogy embernek tűnik és szinte elhanyagolható gesztusok kivételével nem is viselkedik különbül, hát valaki miért ne feledhetné el mi is bújik meg eme törékeny kis burokban és viseltetne úgy, mintha „rokon” lenne? Nincs igazság. A felkelő Nap felé fordul, szótlan, megtéve azt a néhány lépést, ami egészen közel viszi a torony széléhez. Némán adózik a feledhetetlen látványnak, ajkai ugyan mozognak, megformálva a szavakat Tényleg szép!, de hang nem jár hozzá. Viszont, amire felfigyel az egy régi ismerős, aki felé kezét nyújtja és a parányi szélmadár, dallamosan csacsogva köszöntötte, mindazzal, amire Sou kíváncsi volt. A háta mögül érkező hang váratlanul érte és ahogy megrezzent szélforma kisbarátja is szertefoszlott és szeme sarkában ott táncolt a kép, ahogy Sol hátrébb hőköl. Nem érezte, hogy bármi baja eshetne, egy másikfajta késztetés viszont úrrá lett rajta és mire felfogta mit is tesz, már túl késő volt visszakozni. Gyors és könnyed mozdulat volt, amivel a korlát túloldalára lendült. Sosem félt a magasban, mindig is otthon érezte magát ott, ahol a többséget az iszony a földre kényszerítette. Az egyik pillanatban még vékony ujjai ráfogtak a míves faragványra, aztán már karmai tartották meg, alig megkarcolva a torony oldalát. Homloka a nimfa hátához simult, sárkányvolt, pontosan ugyan az a fehér, karcsú jószág, mint az erdőben … bár színét most mágia adta, elfedve azt a ében gúnyát, ami befogta fehér tollait. Nem félt, hogy jelenlétével bárkire is a szívbajt hozza, gondoskodott róla, hogy mások ne láthassák és bár hatalma készséggel állt rendelkezésre teljes mivoltában, elég volt belőle egy csipetnyi, mert a fény egyenlőre szövetségesként állt mellette.
- Ahogy ti kétlábúak is. – Szólalt meg, ahogy egy egészen apró mozdulattal beljebb tessékelte a nimfát. – Igazából viszont egyikünk sem okolható, mindig így kéne egymás előtt állnunk … hazugságok nélkül. – Nem kérdés volt, a hangja, akár csak tekintete kérdővé vált és ez egyszerre szolt Solnak és Kalarannak is.

Hátrébb húzódzkodott fejével, hogy ne tűnjön olyan hatalmasnak, de nem kívánkozott vissza a másik formába, abba, ami csak álca, hogy békével járhassa a vidékeket. A Nap erősödő fénye elmosta pikkelyeinek gyöngyházfényű színét, csak fehér volt, makulátlan és egyszerű, pont olyan, mint azaz érzés, amelyik melegséggel töltötte el. Egy emlék szította fel, ami a látvány láttán bukkant nagy igyekezettel a felszínre, mert annyira hasonló volt az a tiszta feltétlen szeretet és az ösztönös tanítás, óvás Kalaran hangjában és minden mozdulatában. Édesanyja vonta ugyan így szárnyai alá, az a kedves lény, aki már nem lehet vele, csak így, azokkal az érzésekkel és emlékkel, amiket a szívében őrzött meg róla. Hiányzik.. de mosolyog és megszólal, szavaira pedig válasz is érkezik.
Csendesen várja az idős mágus szavait, amik többségével egyetért, de még is, még is hagynak benne valami ágálást, olyat, ami miatt még sem képes elfogadni a hallottakat. Nem tudná megmagyarázni és éppen ezért nehezen találja meg a szavakat, mert tudja, hogy most nem támaszkodhat a hangokra, amik maguktól szólalnak meg hangszálain, dallamos morgást, vagy tompa bálnadal szerű füttyöt hallatva.
- Ezt igazán köszönöm, ahogy a kedvességet és bizalmat, amivel befogadtatok, míg szükségem volt rá. De.. – Lassan közelebb óvakodik kobakjával, lejjebb és lejjebb engedve a fejét. – A kényszer még is meg van. – Megingatja fejét, nemet intve. Nem kíván több szót erről ejteni, inkább, ha engedik egészen közel hajol Solhoz és ha nem tiltakoznak ellenne hozzá is ér, finoman simítva pofájának élét a lány arcához és egyben orrát Kalaranhoz. Nem félt, hogy akármelyiküket megsérthetné, hiszen pikkelyei puhák és szavai nyaka felé nyújtóznak és azokból is csak egyetlen egy pár van, így leomló sörénye nem rejt láthatatlan veszélyeket. Bár azt nem tudhatta, megértik el a törleszkedésének igazi okát, így tud egy sárkány köszönetet mondani a gondoskodásért, szavak nélkül.
- Sajnálom, ha megbántottalak. – Hangja őszintén csengett. - Megtéveszthettelek, de én ez vagyok és nem az a szőke fiú, nem lehetek teljességgel ember, hiszen nem vagyok az. De jól eset, mert sokan nem mernek megérinteni, ha már tudják mi is vagyok. – Lehunyt szemét is kinyitotta miközben lassan visszahúzódzkodott és ahogy elnézett a Nap egyre tisztábban ragyogó korongja felé, alig néhány centire a feje mellet újra megjelent az apró fecskeszerű szellemalak. Sou halkan, dorombolás szerűen morrant felé, mire a kis lény újfent eltűnt. El kell mennie, bár már jóval előbb elhatározta, igen, már abban a pillanatban tudta, hogy távozni fog, mikor átváltozott. Nem volt rá szükség és még is megtette.
- Köszönöm, hogy maradhattam és hogy odaadóan vigyáztatok rám! – Fordította fejét Sol és Kalaran kettőse felé. – A társaim aggódnak miattam, egyiküket nem féltem, de másik, ha elméje nyitott is .. félek ennek a városnak a sötét oldala megtörné. – Szomorú volt, szeretett volna még maradni. Felfedezni a templomot Sol vezetésével és továbbgyönyörködni a napfelkeltében, egy kicsit jobban megismerni a Kalnaran által nevelt nimfát. De nem maradhat, mert valóban fél, fél attól, hogy Níbe gondolkodás nélkül magával hozná Fharelt és ezt nem engedheti meg, egyenlőre még nem.
- Ha nem bánjátok, ha legközelebb erre járok bekopogok az ajtón. – A viszont látás ígérete mosolygóssá tette a hangját, de innen már csak jó okkal fordulna vissza. Finoman ellökte magát a toronytól, szárnyat olyan lágyan mozdította, hogy a port se kavarta volna fel, de a kellő erő meg volt, hogy lendületesen haladhasson meg felfelé. Nem állt meg és nem is nézett vissza, pedig a gyorsan zsugorodó torony és a két alak még sokáig kivehető lehetett volna számára, de addig nem mert lassítani, míg át nem törte a még fel nem oszlott felhők rétegét. Mély levegőt vett, hogy míg tüdejéből távozik a levegő lerázhassa magáról a súlyos gondolatokat és ne maradjon más, mint a határozott higgadtság, amivel felvértezve elindulhasson a nimfák erdeje felé. A Níbevel való találkozások sosem egyszerűek és egyre kellemetlenebbek számára.

//Nagyon szépen köszönöm a játékot és ha most nem is lenne ok a folytatásra, de ha van nyugodtan akkor remélem még találkozunk. Élveztem!//