Orod Opelë világa - a város 714-es eleste előtt

Hozzászólások száma : 1520 Character sheet Nép: NJK

A kékesfehér hegyek védelmében megbúvó város kecses épületei, ívelt hídjai, s csak a legnagyobb hidegben megbújó vízesései mutatják az északi elfek rejtett városát.
Gyönyörű! Rejtett város, kicsiny város, védett helyen a terjeszkedés lehetősége nélkül, az istenek azonban mintha kárpótolni kívánták volna a fehérelfeket a gyönyörrel amely városukból áradt, ha voltak oly szerencsések, hogy megláthassák.
Orod Opelë még az ősi tünde építészet jegyeit viseli magán, s lakói, a fagyos természetű fehér elfek vigyáznak is rá.
Orod Opelët a magas hegyek, s a grifflovasok is védelmezik, hiszen az itteni elfek képezték ki az első embert grifflovasnak, s csak ezután lehetett Lanuriának grifflovas hadereje.
Külön érdekesség, hogy a települést tápláló vizek még a legzordabb télben sem fagynak be, hála az ősi elf mágiának.
Ha ide betér a vándor, nem hiheti, hogy a kötelező udvariasságnál többet kaphat az őslakosoktól.

Orod Opelë világa - a város 714-es eleste előtt Orod_opel_by_stixion-das9ip8

Nagyurak találkozója az éj-hasadéki csata utáni 713. évben

*Az út csendesen telik a városig. Sem a nagyúr jobbján léptető Elaith, sem pedig a másik oldalán haladó Norujn nem törte meg szavakkal eme feszültséggel teli hallgatást.
Thalion úr is inkább a várt találkozáson, s a tervezett tárgyaláson törte fejét, semhogy a két, számára meglehetőst gyerekesen viselkedő fehér elf szó nélküli torzsalkodására szánjon időt.
Felnőtt tündék mindketten, mégis rácáfolnak a népükről a külvilág előtt kialakult képre.
Bölcsességnek nyomát sem látni rajtuk.
A kapuhoz közeledve a nagyúr is elgyönyörködik Orod Opelë régen látott képén, s midőn még közelébb érnek, a grifflovasok harci kürtöt szólaltatva meg hívják magukra a figyelmet.
Szerencséjükre a fehér elfek tudják, hogy a grifflovasok nem érkeznek támadó szándékkal, hiszen ezen állatok megszelídítéséhez bizony nem elég az erő, mit a sötét oldal oly előszeretettel használ.
Bizalomra, s szeretetre is szükség van, mit nehezebb annak adni, kinek a szívében ezeket az érzéseket már elnyomta valami más.
Így az őrség, mikoron landolnak a lovasok, már nyitja is a kaput az őrjárat, s a nagyúr és kísérete előtt.
Az elé siető őrparancsnok meghajol a nagyúr előtt.*
- Légy üdvözölve Orod Opelë városában, Thalion úr! Falqualion nagyúr már értesült érkezésedről, s hamarvást fogadni fog.
- Örömmel érkeztem városotokba, mely annyi év távlatából is a nemes fehér elfek hírnevét öregbíti.
*Hajtja meg fejét Thalion is.
Kisvártatva érkezik meg Falqualion úr is, ki egyenesen Thalion elé siet, hogy főhajtással tisztelegjen a zöld elf úr előtt.
Mire Thalion úr ugyanígy válaszol.*
- Hozott Eclair utadon, Thalion úr! Kérlek, fáradjatok velem. Bizonyára kimerített benneteket az út. A palotában forró fürdő, s fűtött szállás vár rátok.
- Ő kegyes hozzánk az utóbbi időben, Flaqualion úr!
*Válaszolja a nagyúr, s Amarton hátáról leszállva, gyalogszerrel követi a házigazdát. Mindez jelzés kíséretének is, kik a nagyúr mintájára lovaikat az odasiető tünde lovászoknak nyújtják át, s követik a két vezetőt a palota város közepén emelkedő épületébe.*

Orod Opelë világa - a város 714-es eleste előtt Falqua10

*Orod Opelë még az ősi tünde építészet jegyeit viseli magán. Látható felújításai ellenére nyoma sincs olyan traumának falain, melyeket Olassië volt kénytelen átélni, s ez örömteli Thalion úr számára. Kettős a cél, mellyel érkezett, ám első sorban most a pihenés lehetőségét fogadja el, s ehhez int Norujnnak is.
Ő hozta a levelet, hát legyen jelen olvasásánál is, könnyen lehet, hogy a nagyúrnak kérdései merülnek fel, ha parancsnoka nem írt neki egyértelműen.*
- Tarts velem, Norujn szállásomra!
*Noha kérésnek szánt mondat hangzik el, határozott hangnemben történik, s ezt a kíséret többi tagja is hallja, le is maradnak annak rendje, módja szerint. Thalion úr, ha kell vár is, míg Norujn kész vele jönni.
Így, midőn fehér elf vezetőik elvezetik a nagyurat szállására, s az ajtó bezáródik, Thalion úr elsőként a pecsétet töri fel, elővonva azt eddigi rejtekéből, hogy ráncolt homlokkal olvasni kezdje a széthajtott irományt.*

„Barátom!
Nem mehettem eléd pedig ott kéne lennem, hogy figyelmeztesselek, de nem tehettem túl feltűnő lenne! Merénylet készül, valaki össze akarja ugrasztani a tündék két népét! Senkiben ne bízz a kíséreted és a grifflovasokon kívül, még Flaqualion testőreiben sem! Nem tudom kik lehetnek ellened és te sem tudhatod, légy óvatos! A besúgóim egy nevet mondtak, de akitől szerezték, hogy is mondjam, nem teljesen megbízható hírforrás, ez a név: Ela…”

*A maradék nem látszik, mert a levél megtört ezen a helyen. A nagyúr arcán érzelem nem látszik, ám ahogy feltekint, s szúrós pillantása találkozik a grifflovaséval, a kérdés már el is hagyja száját.*
- Tudod, mi van írva a levélben?
*A szavak, melyeket az ismert kézírással vetett papírra maga a grifflovasok parancsnoka, súlyosak, s bár a név egy része a levél sérülése miatt nem látható, mégis sejtethető.
Thalion úr természetesen bizodalommal van saját kísérete iránt, hisz’ ezért hozta magával őket, s azért is, hogy amire az ő figyelme nem terjed ki, avagy saját képességei kevesek lennének, azt pótolhassák az elit harcosok.
A papírt kettőbe hajtja, s úgy várja szavait Norujnnak.
Szálfa tartása nem mutat semmit. Agy azonban sebesen forgatja a teendőket, s ha kell, hát óvintézkedéseket is tehet, ám nem is tervezte Falqualion nagyúrral elsőként megosztani eme információkat, noha a fehér elfek ura felé a bizalma töretlen.*

*Thalion úr arcán továbbra sem jelenik meg érzelem. Kemény kifejezését mintha ráöntötték volna.*
- Nem ír támadásról, ám erről majd úgyis Falqualin urat fogom megkérdezni.
Parancsnokod úgy véli, veszélyben az életem, s bizonyos erők az elfek népei között kísérelnek meg viszályt szítani.
*Szándékoltan nem árul el sem gyanút, sem nevet, kíváncsi, miként reagál majd a fehér elf grifflovas tiszt.
Nem is kíván egyből rátörni az itteni elfek urára, hiszen a gyanú nem bizonyíték.
Hamarvást hívni fogja kíséretét, hogy megerősítse az őrséget, s felkészítse őket a váratlan támadásokra, immáron esetlegesen házon belülről is, ám előtte Norujnnak is ad feladatot.
Emlékei szerint a férfi nem túl baráti párbeszéddel kezdett Elaith-tal, így jó eséllyel, ha valóban ő a gyanúsított, kettőzött figyelemmel viseltetik majd iránta.*
- Arra kérlek, tarts velem a ma esti tárgyalásokra. Lehet, lesz oly pillanat, midőn arra kérlek, hagyd el a termet, ám az nem személyed ellen szól, csupán vannak témák, miket négyszemközt kívánok megvitatni a fehér elfek urával.
*Megvárja a választ, s csak ha beleegyező, azután lép az ajtóhoz, hogy hívja a nem túl messze helyezkedő zöld elf őröket. Gyors eligazítás vár rájuk.*

*A folyosó, melyen elindulnak, csendes. Akadnak rajta fehér elf őrök, ám feszes állásuk, s szoborszerű arcuk nem mutat ki érzelmet. Olybá tűnnek, mintha csupán a palota tartozékai lennének, mint egy-egy szőnyeg, vagy díszítés a falon.
Tán azt hihetné az, ki e kis, három fős csapatra néz, hogy sebezhető, ám ki alábecsüli Edrahilt, Thalion testőrségének oszlopos tagját, Norujnt, a grifflovasok fehér elf harcosát, avagy magát a szálfa termetű tünde nagyurat, ki személyesen irányítva Olassië védelmét a repülő erőd helytartóját maga győzte le ádáz küzdelemben, komoly meglepetésben részesülhet.
Nincs Orod Opelë palotájában túl messze a magas rangú vendég szállásától Falqualion úré.
Nem is kell sokat lépkedniük a tiszta kövezeten, mely odáig vezet, mire az őr előtt Thalion nagyúr, s szűkös kísérete megállanak.*
- Nagyurunk Falqualion nagyúrtól kér kihallgatást. Kérlek, jelentsd be neki őt!
*Edrahil az, ki ismét szószólója e kis menetnek, miközben a szúrós tekintetű nagyúr szemeit az őrre, majd az ajtóra veti.
Hagyja, hadd intézkedjen elit csapatának tagja.*

*Az ajtó nyílik, s hamarvást szólítják az érkezőket. Mértékadó, visszafogott fényűzés fogadja a belépő tündéket. Falqualion, Orod Opelë ura fehér haja elf módra fonott fonatokban lóg arca mellett, miközben a rideg tájra nyíló ablakból fordul vissza, s lép közelebb kimérten az érkezőkhöz.
Természetes, hogy Edrahil, s Norujn meg sem közelítik azt a szintet, hogy velük álljon szóba. A nagyúr első szava, komoly arcán megjelenő visszafogott derűje, mely még így is hidegen hat, Thalionnak szól.*
- Minek köszönhetem, hogy a megbeszéltnél hamarább kívánsz beszélni velem, Thalion nagyúr?
*Végigméri a két elfet, miközben ő maga nem mutat érzelmet velük kapcsolatban.*
- Oly kérdések ezek, melyek nem tartoznak oly fülekre, kiknek nincs közük hozzá.
Úgy vélem, inkább e négy fal közé valók, mint egy hangos terem mélységeihez.
- Úgy, hát Eclair bölcsessége legyen velünk, hogy valóban biztos fülek között maradjanak szavaink.
*Helyesel Falqualion. Nem beszédes fajta, így várja, hogy Thalion folytassa, amiért érkezett, s majd lesz ideje neki is válaszolni akkor, ha lesz mire.*
- Nem is oly régen egy fehér elftől hallottam oly híreket, miszerint a hegyi törpékkel területi vitája van népednek.
Véres harcokból, sok harcos haláláról is beszámolt, noha azon ritka tagja népeinknek, kinek a szava annyit ér, mint egy szürke ork lábbelije…
*Falqualion figyelmesen hallgat, majd oly nyugodtan szól, mintha nem is egy északi elf szavahihetőségét verte volna le a hóig a nagyúr.*
- Nos, felénk nincs háborúság, a hegyi törpök inkább a föld alatt szeretnek élni, mi pedig felette. Nem ütköznek érdekeink, s a szövetség sem engedné az efféle villongásokat.
Nehezemre esik hallani, hogy vannak oly tagjai népünknek, kik ehhez hasonlatos igaztalanságokat mernek állítani.
*Hangzik Falqualion szava.*

*Thalion szigorú arca, s gondok terhelte homloka kissé kisimultabbnak tűnik, jóllehet csupán egy része az, mely gondjainak távozott az északi elf úr szavaira, ám máris könnyebb tudni, hogy jól gondolta, mit gondolt.
Daevin Corerlian hazudott neki, oly gátlástalan módon, melyre a tündék közül csak kevesen képesek. Tán leginkább a sötét elfek, kiknek lelke, s szíve megtelt már azon mágia folyományaival, melyet elméjükbe engedtek.
Noha, midőn hallotta, akkoron is tisztában volt vele, hogy Onoria titkos küldötte, ki köpönyegét forgatva az elfek szent ereklyéinek újabbjából kívánt lopni úrnője számára saját elf népétől miket mond, maga is tisztában volt azzal, hogy ez nem lehet való, ám ezt magától Falqualiontól hallani, egészen más.
Mindezekre csupán meghajtja fejét, s ez az a pillanat, midőn int Edrahilnak és Norujnnak, hogy hagyják el a termet.
Olybá tűnik, hogy addig nem szól egyik úr sem, meddig nem távoznak e látható jelre.
Thalion nagyúr előre szólt nekik, hogy eljő eme pillanat, mikoron magára kell hagyniuk őt e tárgyaláson.
Falqualion sejthette, hogy e pillanatokra tartogatta Thalion úr szavainak javát, s jól is sejthette.*
- Az, mi elég lényeges módon ide hozott nem más, mint az elmúlt évek tevékenysége.
Úgy vélem, népünk súlya rajtunk múlik. Nem tagadhatjuk, hogy nem vagyunk oly szaporák, mint az emberek, kik elözönlötték e földet századokkal ezelőtt, s ily módon az elfek népe lassú hanyatlását. Vannak, kik a sötétséget választják, s ezeket, hogy kultúránkat, népünk tisztaságát, sok évezredes bölcsességét megőrizzük, nem tűrhetjük soraink között.
Ám nem csak belső veszélyek vannak.
S most nem a sárkányokra gondolok, hanem, mi nagyobb veszélyt jelent, önnön szövetségeseinkre.
*Tart némi szünetet, hogy szavainak súlya érződjön a másik elf számára. S Falqualion úr emésztgeti is.*
- Bizonyítékaim vannak, hogy oly tetteket hajtott végre valaki, kinek nevét nem mondom még ki, melyek során meglopni akarta népünk legszentebb emlékeit, megsértette Elsga szent nyugalmát, s ellopta onnan a kelyhet, melyet tán még te is ismersz, Falqualion uram.
S mindezek után egy fehér elf fejvadászt küldött népünk kebelébe, hogy lopjon a kútból, mely Olassië mélyébe van rejtve, hogy ha kell, öljön is, s ha kell, meggyengítse népeink között az összhangot.
Mindezt nem lehet mással magyarázni, mint önös érdekkel, s netalántán ártó szándékkal. De a tettek beszélnek a szándékról, beszédesebbek, mint azt elsőre hinnénk, főképp, hogy leölni szándékozott e gyilkost, hogy ha megtörik, saját népe körében ne beszélhesse ki küldőjének szándékait.
Megmentettük, s csupán száműztük őt, ki már inkább volt ember, mint Eclair népének egy sarja.
Most hát azért jöttem hozzád, hogy erősebbé válhasson népeink között az összhang. Szorosabbá vegyük mind gazdasági, mind katonai, mind kulturális szinten kapcsolatainkat, mert így tudunk egységben fellépni, mely egyedüli záloga népünk megőrzésének.*

*A szoba hirtelen válik némává, midőn a nagyúr hangja megszakad. Thalion szúrós pillantása most Falqualion arcán nyugszik, várva a reakciókat, ám a fehér elfek urának arca éppoly keveset árul el a benne rejlő gondolatokból, mint a zöld elfé.
A nyomasztó csendben érezni a kemény kőfalak rendíthetetlen nyugalmát, mi most úgy tűnik, mintha maga Falqualioné is lenne.
Thalion úr követi szemeivel, amint Orod Opelë vezetője az ablakhoz sétál, s kipillant rajta.
Karjait összefonja háta mögött, noha, midőn újfent megszólal, már Thalion felé fordulva teszi azt.*
- Súlyos vádakkal illeted a szövetség vezetőjét, melybe népünk épp általad is lépett be.
Értesültünk mi is itt, északon városod ostromáról, melyet épp a szövetség segedelme mentett fel. S te most ezen szövetség fejét vádolod népünk meglopásával.
Miért hagytuk ama ereklyét oly soká veszendőbe Elsga romjai alatt?
S mi, kik északon, elzárva a hegyek biztonságos ölelésébe, miért vegyünk részt efféle hatalmi játszmákban?
Városunk falai réges-régóta állnak, harcosaink pedig ismerik a szirteket, a zúgókat, a hegyeket, a gleccsereket is messze földön a hegyek között. Oly menedéke ez Eclair népének, melyet nehéz bevenni.
Ti, ott, délen védtelenebbek vagytok, valóban, s Elsga is az volt. Okultunk-e vajon Elsga hibájából?
*Falqualion ellép az ablak hűvös közelségétől.*
- Ne hidd, hogy nem vérzik a szívem, midőn testvéreink fogyatkozásáról hallok, s hogy nem vérzik Elsga elesése miatt is még mindig.
Miként afelől sem lehet kétséged, hogy bölcs előrelátással, s jó ügyért síkra szállunk, ám ha csupán egyesek hatalmi ábrándjait kell kergetni, arra nem áldozzuk népünk drága vérét.

*Jogosak kérdései Falqualion úrnak, ezzel maga Thalion is egyet ért, s nem is várt mást eme bölcs tündétől.
Szavai azonban szinte azonnal válaszolnak is a felvetett kérdésekre.*
- Bölcs gondolataid mutatják, mily jó vezére van Orod Opelë népének, Falqualion uram.
Olassië ostroma oly mértékű, összehangolt támadás eredménye, mely nem első sorban népünk ellen irányult.
Hírszerzőink tájékoztattak róla, hogy a bizonyítékok arra utalnak, a cél a főpapnő eltávolítása volt Tarsisból. A Remény temploma alagsorát ismeretlen behatolók épp azon időben, midőn a felmentő seregekkel maga a papnő is városunk falai alatt járt, lerombolták, áttörve a védelmi vonalakat.
Hogy megtalálták-e, mit kerestek arról immáron nincs információnk, ám arról igen, hogy a végén a lezárt kőszarkofágot feltörték.
Olassiët még a sárkányok támadása ellen is védelemmel szereltük fel, s eme védelem soká helyt is állt, ám ha seregeink meg kell osztani ork és troll erőkkel támadó felszíni ostromló sereg, s maga Filnoren között, mely az égből csapott le ránk, nos, eme erők ellen félek, ez a város sem rendelkezik elégséges védelemmel.
Ily módon tehát úgy hiszem, megtettük, mit megtehettünk, hogy Elsga tragédiája, mely szívünkbe égett akkor, s stigmáját örökkön hordozni fogjuk, ne ismétlődhessen meg.
Mindazonáltal egy ősi sárkány ellen tán nem is lehetséges védekezni.
*Hagy némi szünetet, hogy fehér elf úr átgondolhassa, miket eddig szólott, majd folytatja.*
- Noha lényeges a múlt, melyből bölcsességünk, s kultúránk fakad, mégsem állhatunk meg, s élhetünk benne, hisz az senkit nem visz előre.
Nekünk a jövőbe kell tekintenünk, s oly döntéseket hozva cselekednünk, melyek népünk fennmaradását, s erősödését vetítik előre.
Ezért fordultam hozzád, Falqualion uram. Nem oktalan háborúkhoz kérem népünk vérét, nem áldoznék egyetlen cseppet sem a drága elf vérből, ha nem feltétlenül szükséges.
Nyitott szemmel járunk, hogy ismerhessük külső, s belső ellenfeleinket is, hisz arra tudunk leginkább felkészülni, mit tudunk.
S a papnő mesterkedései nem barátságról, bizalomról árulkodnak felénk.

*A fehér elf nagyúr szemeiben most első ízben csillan fel az érdeklődés fénye.
Oly dolgokról hall, melyek számára is újak, s oly mértékben változtatnak bizonyos esetben a dolgok állásán, melyre nem gondolt.
Thalion úr megvilágítja számára, mik is mozgatják eme tünde méltóságot, s ezekre kevéssé látott rá eddig.
Természetes, hogy vannak hírek, mendemondák, melyekről korábban értesült már, ám a zöld elf szavai más megvilágításba helyezik az események sodrát, s oly kép bontakozik ki belőle, mely árnyalja az eddig kialakított képet a szövetségről is.
Mégis halk hangja nyugalomról árulkodik, mintha bizony nem billentette volna ki sziklaszilárd állapotából az imént hallottak tömege.*
- Korábban is úgy gondoltam, megfelelő tündét választott Gilgedron, midőn téged nevezett meg utódjának népünk élén, s ebben most sem csalatkoztam, Thalion uram.
Olybá hiszem, előrelátásod, s tetteid, miknek híre még hozzánk is eljutott, igazolják szavaidat, melybe bízvást vethetek hitet.
Értened kell, hogy mi, fehér elfek kevesen vagyunk, s az emberekhez képest csupán mint csepp a tengerben, noha őrizzük tudásunk, s olykor gyarapítjuk is.
Súlyunk azonban valóban kicsi, ha Elsgához, avagy Olassiëhoz mérjük magunk.
Ám ha együtt kell fellépni egy népünket fenyegető viharban, mi, Orod Opelë népe, úgy hiszem, nem fogjuk testvéreink magukra hagyni.
Ám hadd kérhesselek meg, hogy eme kapcsolat mélységiről, melyeket nem fedtél még fel előttünk, szólj néhány szót, hisz a célt már világossá tetted számomra.
*Szól Falqualion, az északi elfek vezetője.*

*Thalion nagyúr arcán most sem suhan át örömnek legkisebb jele sem.
Oly terhek nyomják a nagyúr vállát, miket nem vehet le egy dicséret, mely az északi elfek urának száját hagyja el.*
- Meglehet, Faqualion uram, hogy csepp a tengerben, noha mind tudjuk, egyetlen csepp is képes vihart kavarni, s ha sok csepp gyűlik össze, az áradás, mellyé válik, elsodor bármit, mi útjába kerül.
Célunk az, hogy népünk szerteszét szóródott kolóniáit úgy fogjuk össze, hogy azok cseppjei, ha a szükség úgy hozza, áradásként seperjék el a rájuk törő sötétséget, avagy ármányt.
S a mélység, melyet kértél, a szorosabb kapcsok több formában is jelen lehetnek.
Oly istenek segedelme is szükségeltetik ehhez, mint Narla, a madarak istennője, avagy Eclair, népünk kegyelmes úrnője, hogy óvjon minket, ám Thaloma sem megvetendő, ki a bennünk lakozó, kordában tartott erőket is segíthet szoros mederben céljaink elősegítésére fordítani.
S való igaz, utóbbi erőt magam sem kedvelem, ám ha tisztának őrizzük lelkünk, s céljaink, melyekre használnánk, ártalmasnak nem mondanám.
Futárok, hírhozó szárnyak, s mágia, az, mely segedelmet jelenthet, hogy időben értesüljünk a minket fenyegető vészről, s a kút, mely Olassië mélyén ered, s mely segített hamar látni, mily erők törnek szeretett városunkra.
*Falqualion nagyúr csendesen hallgatja a szavakat, s e hallgatás mögött csupán ő tudja, kétely, avagy más erők nyugszanak.
Mint szobor, mereven figyel, s midőn a nagyúr szavai elhangzanak, szólal meg újra.*
- Tán érdemesnek tűnhetne oly követek jelenléte is minden kolóniánál, mely más városokból, uradalmakból érkezett, s részt vehet e helyek életében. Erősítse ez is a kapcsot népünk távolba szakadt részei között…!

*A nagyúr meghajtja fejét beleegyezése jeleként. Nem beszélt róla Falqualionnak, ám épp e meder mentén haladtak tárgyalásai Lumel’Auvre úrral is, ki a vér tündék városát uralja a Sötét fenyvesben.
A követek jelenléte számára sem megvetendő, s úgy véli, miként a vér elfek követét, akként a fehérekét is hellyel tudja kínálni Olassië tanácsában.*
- Jogos, s érthető kérésed, Falqualion uram, s ily formában helyet adnánk városunk tanácsában is követednek, így első kézből értesülhetne az eseményekről.
Miként néped nálunk, akként a mi népünk is küldene követet Orod Opelë városába, hogy méltó mód legyen képviselve az új szövetség Eclair népei között, mi bizton új virágzásba viszi majd fajunkat.
*A fehér elf hideg arcán halovány mosoly suhan át. Utóbbit nem várta, s nem is kérte volna Thalion úrtól, s lám, a kemény arcú, szúrós tekintetű, bölcs férfiú megelőzte őt, bizalmat szavazva neki, s követének is, kit maga fog kiválasztani.
Enyhén megdöntve felsőtestét, tenyereit összeillesztve fordul Thalion úr felé.*
- Úgy vélem, a lényeges kérdésekben megállapodásra jutottunk, tán térjünk rá kellemesebb témákra, netán folytassuk a párbeszédet kíséretünk társaságában városunk fogadótermében, hol bizton készülnek már a jobbnál jobb fogások is, hogy méltó mód ünnepeljük Olassië elfjeinek vendégeskedését városunkban.
- Egyet kell értsek veled, s ajánlatod szívet melengető, Falqualion úr. Magam is azon véleményen vagyok, ideje bevonni a társalgás könnyedebb folyásába a hozzánk közel álló kíséret tagjait is.
*Ezzel a két nagyúr egyként fordul a bejárat felé, mi mögött a folyosón Norujn, Eldahir, s a többiek lehetnek.*

A kezdetek

A világ még ébredezett, amikor az Elsők megérkeztek. Sokféleségük az Istenek alkotása volt, kik létezésük egy-egy apró darabját adták nekik ajándékul. És a világ sokszínűsége rajzolta meg jellemüket is, s külsejüket a Feljebbvalók érintése nyomán. A világé, amelynek teremtették őket. Míg egyesek a természet és az élet tiszteletét és megértését kapták feladatul, addig másokat a láthatatlan szellemvilág szólított meg titokzatosan és fedte fel nekik rejtett titkait. S míg az előbbiek Lanuria zöldjét és barnáját viselték magukon, addig az utóbbiak az elmúlás sötétjét és a vér vörösét hordták szemük, hajuk színében.

És ott voltak Ők. Ők, akiket észak csillagairól és a téli égbolt hűsítő kékjéről mintáztak. Akik rejtélyesek voltak és megközelíthetetlenek, mint a hóval fedett hegycsúcsok, amelyek közé érkeztek az idők hajnalán. Ők, akiknek hajában a távoli égi fények ezüstje csillogott és szemük azúrszíne áttetsző volt és hideg, jeges és gyönyörű. Ahogy a hely is, amit otthonul kaptak.

Mert az égre törő bércek között ébredtek ők, a hó és a jég gyermekei. A szikrázó csillagokkal teleszórt éjszakai ég alatt.

Orod Opelë világa - a város 714-es eleste előtt 4qufgj13

Először a barlangok nyújtottak menedéket nekik, s a hegy mélyének szikrázó kristályai és ércei ékesítették otthonaikat. Őket szolgálták a forró, vagy éppen jéghideg vizű kristálytiszta, földalatti források, nekik termett a föld mélye ízletes gombákat és nevelt gyümölcsöt a sziklákon növő áfonya, som és szeder. Kevesen voltak, s lakhelyük kényelmes volt, otthonos, védett és száraz, de ők mégis másra vágytak.

Mert ők a szabadságot kívánták mindenek felett, a tágas tereket, a fényt és a szelet. Ők az égbolt szikrázó csillagainak látványát vágyták minden éjjel a föld alatt talált drágakövek ragyogása helyett.

S ezért áldozatot hoztak, s megtettek mindent, amire csak képessé tette őket erejük, elszántságuk, szívósságuk és kitartásuk. S ősi lakhelyük fölé új otthont emeltek.

Orod Opelë világa - a város 714-es eleste előtt Oo210

Ott alkották meg az ég felé törő városukat, ahol először látták meg Lanuria csodáit. Lassan munkálták meg és alakították át a köveket és a sziklákat, vésték a hegyek lejtőibe a teraszokat. Évszázadok teltek el, mire elkészültek a házak alapjai, amíg falakat húztak fel puszta kezükkel vagy éppen mágiával, amely lassan átszőtte életüket. Emberöltők teltek el, amíg magas és karcsú tornyokat emeltek rejtett városukban, míg végül utak kanyarogtak egyre feljebb és egyhangúságukat szobrokkal, szökőkutakkal ékes terek törték meg. Átformálták az anyagot, hogy házaik, termeik csúcsíves ablakaiból kristálytisztán láthassák zord és gyönyörűséges hazájuk minden szegletét, mestereik felhasználták a föld mélyének minden adományát, hogy otthonaikat melegség és béke töltse meg e zord és kíméletlen vidéken.

Aztán végleg elhagyták a barlangokat, de Orod Opelê alatt megmaradtak a régi járatok és termek, s ők úgy gondolták, soha többet nem fognak visszatérni oda. De megőrizték a térképeket az alagutakról, rejtett kijáratokról, és a város őrei vigyázták a földalatti utakat is, de már odafent éltek a halványan aranyló nap és az ezüstös hold alatt.

S aztán, sok-sok idő múlva már ez a kivételes hely is szűkösnek bizonyult számukra, mert szomjazták a tudást és kívánták a tökéletességet. És azt akarták, hogy városuk is tökéletes legyen.

Először csak a hegyek közé zárt völgyekbe merészkedtek el. Növényeket kerestek és találtak, amelyek bírták a kemény teleket és a hűvös nyarakat. S ahogy hazatértek velük, apró kertek „nőttek ki” a házak közötti üres helyeken és nagyobbak a város alsó szintjein. Aztán még délebbre indultak és egyre újabb „szerzeményekkel” tértek haza, hogy gazdagítsák gyűjteményeiket. S az expedíciók nyomán a Fehér Városba került gyümölcsök és zöldségek teremtek már a hőforrások vize fűtötte, kristályfalakkal körülzárt melegházakban.

De míg ők felfedezték világukat, Orod Opelë féltve őrizte titkait az idegenek előtt. A hófehér hajú, szótlan követeik sokkal később keltettek csak feltűnést. Amikor rokonaikon kívül már az emberek is megjelentek Lanurián. És ekkor megtanulták azt is, hogyan rejtsék el magukat. S álcájuk révén nagyon sokáig nem jutott el senki a Fehér Városba.

Sokáig rejtve maradt annak és a benne élő népnek a tökéletessége az avatatlan szemek elől. Rejtve maradt egy időre, de nem örökre.

Nem, örökre nem maradhatott titokban a város létezése. S hogy ki volt az első, ki nem Orod Opelë szülötteként látta meg a szikrázó falakat, s az ég felé törő tornyokat, s élesztette fel a Rejtett Város legendáját? Sosem tudja meg már senki. Talán egy eltévedt vándor volt, aki étlen-szomjan, a fagyhalál küszöbén bolyongott a havas bércek között és életét csak a város és a környékét őrzők figyelme mentette meg? Vagy egy szemfüles völgylakó, aki kíváncsiságának nem tudott parancsolni és nyomába eredt a messzi földről hazatérők egy csoportjának? Ki tudja már, és a krónikákban sem tartották érdemesnek, hogy feljegyezzék.

De egy azonban biztos… Az első idegenek, akik bebocsátást nyertek az őrzött kapukon, nemcsak Lanuria, de a Város életébe is változást hoztak.

Nem, ez a változás nem azt jelentette, hogy Orod Opelë lakóinak távolságtartása és tartózkodása enyhült, és azt sem, hogy ezután szívélyesebben fogadták a látogatókat. Éppen ellenkezőleg. Azok érkezése felkavarta az itt élők lelkét, s úgy érezték, a jövevények megjelenése okán többé már nincsenek biztonságban. Hogy az évszázados nyugalomnak és békének immár vége szakadt.

S ez az érzés új és veszélyes tettre sarkallta őket. Új és veszélyes útra vitte a kiválasztott keveseket közülük. De áldozatuk és önfeláldozásuk évszázadokra, évezredekre nyugalmat teremtett végül újra a Város falai között. Mert az, amivel hazatértek, megóvta és védelmezte az itt élőket hosszú-hosszú ideig.

Pedig az a VALAMI, amit elhoztak arról a távoli helyről, nem volt olyan hatalmas, mint a várost körülölelő hegyek, és nem volt olyan különleges, mint Orod Opelë égre törő palotája, amelynek legmagasabb tornya fölött Télközép éjjelén kéken ragyogtak az Észak Ékkövei.

Akkora volt csak, mint a Fehér Istennő ünnepére sütött kalács, s oly áttetsző, mint a forrás, amelynek vizében végül meglelték. Egy áttetsző, színtelen kristály volt csak, amelynek születése oly messze volt időben és térben, hogy az érte indulók csak az Istenek segítségében reménykedhettek, ha küldetésük sikerét latolgatták. S az Istenek segítettek is nekik. És emiatt hosszú időn át aztán ebben a segítségben bíztak az itt élők. Mert ezért a kristályért messze kellett menni, s az, hogy meglelték és elhozták a falak közé, csak az első, és nem is a legnagyobb feladat volt a Fehér Város lakói számára.

Azért az ékkőért ugyanis egy távoli szigetre vezették a keresőket a mágia szálai, egy helyre, amely olyan ismerős volt számukra, akár az otthonuk maga. És a természet szeszélye, amely létrehozta ezt a fagyos és zord vidéket, és amely más népeket elrettentett volna az utazástól, őket nem tántorította el. Azt pedig a régi iratokból megtudták, hogy számukra és mindenki számára is a legnagyobb veszélyt más jelenti majd. Ezt a veszélyt azok jelentik majd, akikkel ott találkoznak azon a távoli helyen.

És ezt a veszélyt nem becsülték túl. Mert Eronia, e távoli sziget lakói sárkányok voltak. Hófehér óriások, akik – a fehér elfekhez hasonlóan – bizalmatlanok voltak és hidegek. S akik nem tűrték az idegeneket földjeiken. Nem fogadták szívesen a betolakodókat.

Így olyanok indultak útnak az elfek közül, kik kitartóak voltak és bátrak, óvatosak és félelmet nem ismerőek. Mert csak ők voltak képesek arra, hogy lassan haladjanak heteken át a fagyott vidéken és főként óvatosan, hiszen nem tudhatták, melyik hóval borított domb alatt rejtőzik egy pihenő, szárnyas lény, amely – ha felverik álmából – egyetlen pillanat alatt okozza valamennyiük pusztulását, s így küldetésük végét is. Ők voltak azok, akik heteken át vándoroltak, kutattak, amíg a sziget belsejében végül meglelték a forrást, amelyben szinte észrevétlenül lapult a hatalmas, hibátlan kristálydarab. De addig veszteségeket szenvedtek, komolyakat, s így akkor már csak öten álltak a félig befagyott, aprócska vízgyűjtő partján, s csak öten tértek haza megszerzett „zsákmányukkal”.

Hogy aztán a palota őrzött kertjében lássák újra azt. Mert míg a kő ide érkezett, útját, ahogy őt magát is, titokban tartották. Elrejtették kendőkbe és vásznakba bugyolálva, nem érintették puszta kézzel, s nem hagyták, hogy bármi megzavarja pihenő erejét. Szolgálták és óvták őt, ahogyan ő is védeni fogja majd új otthonát.

De előtte még újra életre kellett kelteniük őt. S új formát kellett adniuk mágikus erejének. S addig, míg az idő eljött, hogy beteljesítse sorsát Orod Opelë falai között, várniuk kellett. Várni a leghosszabb, csillagfényes éjszakát, hogy megismerhessék a kristály varázserejét. Addig azonban jeleket kutattak az ősi iratokban, szimbólumokat értelmeztek, városszerte mértek, számoltak, heteken át terveztek, s mindennek célja az volt, hogy hogyan érhetnék el a legbiztosabb eredményt. Hogy hogyan tehetik legteljesebbé az erőt, amely majd megvédi otthonukat. Mestereik sem pihentek, faragtak és csiszoltak, hogy méltó helyet biztosítsanak a város új „lakójának”. És még egy új feladatot kaptak. Maguk között kellett megtalálniuk a Fehér Város leendő új erejének őreit. S ők meg is találták a legkiválóbbakat.

Végül heten álltak Télközép éjjelén az egyetlen kőből csiszolt, félgömböt formázó medence körül a palota kertjében. Egy tökéletes, kör alakú tál előtt, amelynek peremét – akár a várost behálózó erek, csermelyek és patakok – kacskaringós, finom jelek díszítették. S a kristály ott pihent előttük, lassan folyta körül a legmagasabban eredő forrás vize, hogy a medence alján kiömölve csatlakozzon a legszebb vízesést tápláló patakokhoz.

De ők még türelmesen vártak… Várták, hogy a Remmirath csillagai az ég tetejére érjenek és tükörképük megcsillanjon a hatalmas ékkő tükörsima felszínén.

És akkor elkezdődött… Halvány, alig látható jelek rajzolódtak ki az átlátszó, sima felszínű kristályon, hasonlóak azokhoz, amelyeket hihetetlen alapossággal és precizitással véstek a tányér szélébe. Az első kéken izzott fel a kő belsejében s a többi hat aztán gömbként vette körül, először csak alig sejthetően, mint ahogy a csillagok tükörképe tükröződött a víz tetején.

Ők heten csak álltak. Mozdulatlanul. Csak arra ügyeltek, hogy egyetlen felhő se takarja el az égi fényeket, hogy addig, amíg a kristály elnyeri végső formáját, semmi se zavarja meg az átalakulást.

Csak álltak türelmesen, ki tudja, mennyi ideig. S ahogy a kő fénye erősödött, ahogy a csillagok ragyogása feltöltötte az eddig élettelennek tűnő ásványt, úgy tűntek fel apró repedések annak belsejében. Nem véletlenszerűek voltak és esetlegesek, nem hirtelen jelentek meg és törték meg a kő tökéletességét, hanem lassan formálódóak és úgy rajzolódtak ki, mintha mindig is ott lettek volna. Egy-egy jelet öleltek lassan körbe, ahogy a fény egyre erősödött. S amikor már a kút vize is azúrkékké vált, a repedések megnyíltak egymás után és a forrásvíz a kő belsejébe áramlott. Aztán a kristály váratlanul felfénylett. A hirtelen támadt, ezüstszínű ragyogás percekre elvakította a hét alakot. S mikor szorosan lecsukott szemhéjaik mögül végül óvatosan pillantottak a medence felé, már hét, különálló darab feküdt a tál alján. Kettő pihent középen, egyikükön lassan vált semmivé a jel, míg a „párján” annál fényesebben ragyogott. A másik öt gyengébb fehér fénye jelezte, hogy az átalakulás befejeződött. S a medence alján tovafutó víz tetején szivárványos árnyék is mutatta, hogy a kristály ereje életre kelt.

Mindannyian egyszerre néztek fel és odafent az északi ég csillagainak fénye halványan megremegett, mintha finom fátyol takarná el a szemlélődők elől őket. Egy megkönnyebbült sóhaj jelezte, hogy más is tanúja volt az eseménynek, s az árnyékból előlépő magas, karcsú férfi jelére a hét alak egyszerre mozdult. A város ura végre megnyugodhatott.

Az őrök közelebb léptek és öten közülük egymás után töltöttek meg egy-egy ezüstből készült kancsót a medence vizével, s emeltek ki egy-egy darabot az újonnan született kövekből. Egymás után indultak a város egy-egy pontja felé, ahol hasonló tárolók várták a kristálydarabokat és útjuk során a városlakók suttogása kísérte őket. Mindannyian, kik az utcákon állva szemlélték a különös menetet, a varázslatosan tündöklő fényről beszéltek, s arról, hogy nyugalmuk és békéjük ismét teljessé vált.

Végül már csak ketten álltak ott a hét kiválasztott közül. Egyikük óvatosan emelte ki azt a darabot, amelyen már semmiféle jel nem látszott, s merítette ezüstből készített korsóját a medence vizébe. Aztán elindult a palota legmagasabb tornya felé. Amelynek tövében eddig álltak.
Lépcsők százain gyalogolt felfelé, amíg célhoz ért. A torony legmagasabban fekvő, mindeddig lakatlan szobájában most az éjszaka fényei kékes ragyogásba vontak mindent, így a kör alaprajzú szoba közepén álló faragott tálat is. Az edény óvatosan töltötte meg a vízzel, amelyet odalentről hozott és még óvatosabban helyezte bele a rá bízott követ. Aztán az északra néző ablakhoz sétált, és kinyitotta. Kihajolt, hogy megpillanthassa a fényt, amely odalent tündökölt. A kristályt, amely összekapcsolja az eredeti kő darabjait. Aztán halkan körbejárt a szobában és kinézett valamennyi ablakán, hogy figyelje, amint a lassan mozgó fehér fénypontok egy csillag ágait formázva elfoglalják helyüket odalent. Hogy lássa a várost védő új erőt.

Ma éjjel Orod Opelë-ben rajtuk kívül mindenki nyugodtan fog aludni.

Valamikor réges-régen

- Artanis, sajnálom, de sehol sincs… Nem találtuk, kérlek, bocsáss meg – a gyógyító lehajtott fejjel áll a fejedelmi pillantású, hófehér hajú asszony előtt. – Mindenfelé kerestük…

*Az asszony arcán csak egyetlen pillanatra suhan át az aggodalom és a bosszúság, aztán megadóan sóhajt és áll fel a betegágy mellől, majd nyújtja át a balzsamot tartalmazó kristálytégelyt az előtte állónak.*

- Folytasd, kérlek… Majd én megkeresem…

*Gyors mozdulatokat mos kezet a falikútnál és törli a felé nyújtott hófehér kendőbe. Segítője kérdőn néz rá, de az Ispotály első gyógyítója megrázza a fejét.*

- Maradj és segíts neki… Nienna az én dolgom…

*Felkapja vastag köpenyét, elindul kifelé, miközben azon töpreng, vajon most hol fogja megtalálni különc és zabolátlan gyermekét. Artanis nan E’Leinor határozott léptei elől sietve térnek ki az Ispotály gyógyítói. Esteledik és a lánya megint valahol csatangol. S ha nem ismerné jól gyermekét, most aggódna is érte.

~Biztos megint unalmasnak találta a tanítók óráit és egy óvatlan pillanatban kereket oldott, kétségbeesésbe kergetve ezzel a rendkívül eszes, tanult, ám kevésbé gyakorlatias férfiúkat. – gondolja.~

*Férje, Adan ma későn ér haza, a város körüli őrhelyeket ellenőrzi, és neki eszébe jut, hogy Nienna már a reggelinél könyörögni kezdett, hogy vele mehessen.*

- Egy gyermeknek semmi keresnivalója nincs a városon kívül ilyen időben, még akkor sem, ha a Déli Kapu őrparancsnoka kíséri – próbált meg Artanis gátat vetni lánya további esdeklésének, mert tudta, apja szíve hamarabb meglágyulna, s akkor ismét tízéves lányára vigyázna az őrjárat összes harcosa. – Megígérted Falqualion nagyúrnak, hogy szófogadó leszel, különben idén nem kapsz meghívót a bálra Télközép ünnepén - húzza elő ismét azt az egyetlen ütőkártyát, amellyel még képes jobb belátásra bírni Niennát. – Kérlek, edd csak meg a reggelidet csendben és hagyd édesapádat ezzel az ostobasággal. Aztán segítesz nekem a kertben elmondani a könyörgést. Utána Nosmaeth elkísér az iskolába. – tekintette akkor lezártnak a vitát és bízott abban, hogy szavaival eléri majd a kellő hatást.

*Most is látja maga előtt a lánya csalódott és bánatos arcát, ahogy az apja végül elbúcsúzott tőlük és ő - kézen fogva a néma csendbe burkolózó gyermeket - a kert felé indult vele.

Délig azt hitte, a nap eseménytelenül telik majd el és ő abban bízott, lánya ma nem fog meglepetést okozni senkinek. De aztán az iskolaszolga hozta a hírt, hogy az ebédnél már nem találták Artanis és Adan egyetlen gyermekét. Azóta keresték mindenfelé a ház és az Ispotály szolgálói, de sehol sem bukkantak a nyomára. S mikor Gaerhel is visszatért a sikertelen keresés aggodalmával a szavaiban és a pillantásában, az Első Gyógyító indult felkutatni végül a szökevényt.

Hát most itt áll, a hóval borított téren. De neki könnyű dolga van, hiszen van egy aprócska segítője, azonban gyorsan sötétedik már. Így késlekedés nélkül idézi meg a fényből szőtt madarat. ~ Vezess Niennához! ~ – utasítja, s az lefelé indul a széles úton, Artanis óvatosan lépked utána.
Ahogy elhalad a kereskedők házai és a fogadó elől, mindenfelől üdvözlik őt, s ő távolságtartóan viszonozza a köszönéseket. Lassan elmaradnak mögötte a fűtött kertek is, s a vízesés után eléri a belső várfalat. A madár a déli kapu felé vezeti őt, s már tudja, hol bujkál a lánya.*

- Nem, ma nem láttuk őt, Gyógyító! – rázza meg a fejét az őrség rangidőse, de Artanis ismeri jól a gyermekét.

*Mert Nienna olyan, mint felhő árnya a havon, oly észrevétlen és illanó. S amikor a kíséretéül szegődő, lámpást cipelő városőrrel felfelé indul, egy eldugott kuckót keres odafent, magasan a kapu fölött. S ha eddig kételkedett volna lánya kitartásában, most megbizonyosodhatott róla. Mert a városba vezető útra néző ablakrésben ott kucorog egy hófehér köpenyes, pici alak. Akire Artanis haragudni sem tud engedetlensége miatt. Hiszen az apját várja haza…*

Valamikor 714-ben, a Borzalmak Napja előtt nem sokkal

*Nie fent állt a város legmagasabb pontján, magasan a palota fölött. Al odabent pihent a sziklába vájt, barlangszerű odúja mélyén, a lány pedig a félköríves, korlát nélküli teraszról csodálta a várost. Nemrég tértek vissza egy újabb fárasztó kiképzés után és az ifjú grifflovasban még dolgozott az elmúlt órák feszültsége és izmai még érezték a kemény gyakorlatok hatását. Al persze más volt. Ő, ahogy végeztek és lekerültek róla a szépen megmunkált és évszázadok alatt tökéletesített felszerelés darabjai, már be is húzódott kuckója mélyére és békésen szuszogott.*

- Miért nem mész haza? Artanis biztosan számít a segítségedre! Szerintem most minden gyógyító kéz jól jön nekik! – Rawion állt meg a háta mögött, de aztán, hogy a lány némán állt, továbbra is a hófehér tornyokat és ezüstösen csillogó tetőket szemlélve, folytatta. – Már megint vitatkoztatok?

*Rawion-nal néha beszélgettek az otthoni dolgokról, amikor a lány egy-egy vita után elkeseredetten fakadt ki Artanis szigora miatt, így a férfi most joggal gondolhatja, hogy ez áll Nie szótlansága mögött.*

- Nem, tudod, hogy vele nem lehet. Az ő szavai olyanok, mint a sziklába faragott ősi törvények a palota udvarán. Nem kételkedhetsz bennük és nem cáfolhatod meg őket – fordult meg végre Nie, elszakítva tekintetét a fenséges látványtól. – Nem, most Laryss járt az eszemben. Sápadt és hallgatag egy ideje, beszélnem kellene vele. De az Ispotályban nem lehet, mert ott mindig sok a dolga, és ha ott keresem, még anyám nekem is talál feladatot, ahogy mondtad. De otthon sem lehet. Ha hozzájuk mennék el, Amyas megint ránk telepedne és akkor Laryss-t nem faggathatnám ki, hogy milyen gond emészti. És ugyanez lenne a helyzet, ha hozzánk jönne el. Artanis… – legyint végül a lány elkeseredetten. – Inkább lemegyek a Kapuhoz. – határozza el végül magát és Rawion tudja, hogy Nie az apjához igyekszik. - Reggel találkozunk! – búcsúzik el végül a fejét ingató ifjútól, aztán lefelé indul a kőből faragott lépcsőkön.

*Már leérni a griffek szállásától a palotáig is felér egy edzéssel. Lépcsők százai kanyarognak lefelé a hegy belsejében, emeletenként egy-egy nagyobb lépcsőforduló szakítja meg egyhangúságukat, amelyekről aztán folyosó nyílik a tágas üregekig. Ezek nyújtanak Al és társai számára kényelmes otthont. Lefelé haladva Nie néha találkozik egy-egy lovassal, de csak intenek egymásnak, hiszen mindenki fáradt, és igyekszik befejezni aznapi teendőit. Az esti őrjárat már elindult és ahogy a lány leér a lépcsősor aljába és feltekint, látja, ahogy kigyúlnak a fáklyák az egyik legfelső szinten, ahová majd visszatérnek a most úton lévők.

Aztán elindul. Áthalad Orod Opelë ékességének, Falqualion nagyúr palotájának egymás után sorakozó udvarain, a Könyvtár mellett és a dísztérre érve elkomorodik. A karcsú, fehér oszlop, amelyen kacskaringós elf írásjelek őrzik észak legrégebbi népének törvényeit, eszébe juttatja az iménti beszélgetést. Laryss… Csak egyetlen pillanatra gondolkozik el azon, hogy mégis elmegy az Ispotályba, de aztán lemond erről a tervéről. Feleslegesen tenné… De ahogy akarta is, apjával beszélhetne erről. Ó józan és talán kevésbé akarja irányítani… Ha már a katonáival minden nap megteszi… ~ És talán nem annyira elfogult Amyas lányának tehetségével és tudásvágyával kapcsolatban – gondolja keserűen. ~ Így aztán sietősen indul lefelé a tisztára sepert utcákon, le a Déli Kapu felé…

És próbálja átgondolni, hogy mit is mond majd az apjának arról, hogy lelkét mi gyötri a lánnyal kapcsolatban. És a gondolatai annyira lefoglalják, hogy észre sem veszi a szépséget, amely körülveszi.

Nem látja - ahogy a Fehér Város újabb szintjén halad át, nem messze a házuktól – a hivatalokat, és nem gyönyörködik el a nemesi házak falát díszítő ősi faragványokon. És ma nem csodálja meg a vízesés páráját, ahogy a város újabb szintjére zuhog alá, oda, ahol az Ispotály van, s ahol a kereskedők és a városlakók többsége él. Észre sem veszi a Fogadó zsibongását sem, ahogy ma nem bűvöli el őt – egyre lejjebb haladva – a kertek sokszínűsége, s nem csábítják el a műhelyekből kihallatszó zajok sem.

Csak akkor eszmél fel, amikor már ott áll a magas falak végtelenségét megtörő Déli Toronynál, s az őr kiáltására apja meglepődve tekint ki az egyik felső ablakon, s int jókedvűen neki, amikor meglátja.*

- Ne gyere fel, heledír nín! Mára végeztem! – szól még ki, s aztán néhány pillanattal később már odalent áll, és észreveszi Nie komor tekintetét. - Gond van? Ha akarod, hazafelé beszélgethetünk. Úgyis régen ittam már abból a finom, fűszeres borból, amit Gondir vásárolt az egyik kereskedőtől... Édesanyád miatt meg nem kellene aggódnod. – próbálja kitalálni a férfi, miről is lehet szó. - Ő csak jót akar és igyekszik megóvni önmagadtól, ha már én képtelen vagyok rá – néz szeretettel a lányára, miközben felfelé sétálnak az úton.
- Nem, nem róla van szó! – rázza meg a fejét Nie. – Laryss… Láttad őt mostanában? Szótlan, kedvetlen és alig beszél valakivel.
- Nem, azt hiszem, nem találkoztam vele egy ideje. Artanis is mondta, hogy mindig siet. Amyas alig van otthon, most az ő gondja a háztartás is. És édesanyád is kénytelen sokkal több dolgot rá hagyni. Anyádra fontosabb dolgokat bízott a nagyúr. És sok gyógyítót nélkülöznie kell. Azokat, akik a sereggel tartottak. Ez mindenkinek nehéz időszak. Talán nem kellene aggódnod miatta. Laryss kemény lány, megbirkózik majd vele. Csak adj időt neki! És magadnak is – néz rá Adan mosolyogva. – Mert úgy láttam, ma megint kemény napotok volt! Szerintem inkább ezzel kellene törődnöd most. Attól tartok, Amyas elégedetlensége sokkal nagyobb gondot okozhat neked, mint Laryss szótlansága.

*S amikor biztatóan átkarolja a vállát, Nie megnyugszik és a lelke is könnyebbé válik. Igen, tudta, hogy apja képes lesz eloszlatni az aggodalmait. Így hát mosolyogva sétálnak a Fogadó felé és ezen az estén már nem beszélnek olyan dolgokról, amelyek sötét gondolatokkal terhelnék őket.

És akkor még nem sejtik, hogy nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, és már semmiféle dologról sem beszélhetnek soha többé.*

» Orod Opelë, a fehér elfek városa
» A város
» A város
» Fela világa
» Savanti - A vizek városa