Elsga - a romváros

Jeremy vonásain megülő könnyedség, nem is keveset segített abban, hogy felkészüljön az elkerülhetetlenre. Azaz, beismerje gondatlanságát. Nem is merte kétségbe vonni, hogy eltűnik majd az a jó kedélyű vigyor a kalandor arcáról, de mindennek ez előtt valamiféle gyanú ébredt benne. Pillantása, ha rövid időre is, de fürkészővé vált. Valóban csak elgémberedett az a sérült kar? Nem fedezett fel arra utaló nyomokat, hogy ez az állítás kicsit sem állná meg a helyét, meg hát a kimondottak igen csak jól viselkedő, saját sérülésére is rávilágítottak még más mellett is. A kötést szemlélve igazán csodálta, hogy különösebben nem érzi fájdalmasnak, valamikor át nedvedzett, nem kifejezetten szép látvány, de legalább már megszárad. Ennek újdonsült ismeretében viszont az ésszerű érvek hallatán nem is akaródzik neki az átkötözés mellett kardoskodnia, jó az így.
- Jogos. –látta be szóban is, egyúttal minden ingóságát belepréselte a táskájába. Viszont pillantása újra és újra elkalandozott. A falakra rótt, idő koptatta jelek a közeli és távoli romokon és magukon a maradványokon. Este csak körvonalaiban ismerhette meg a tájat, hajnalban pedig túl nagy szerep eme kíváncsiskodásnak. – Azt hittem, legalább is a lent töltött idő miatt, hogy sokkal messzebb keveredtünk attól a helytől, ahol tegnap lementünk. – ismert rá az egyik jellegzetesebb alakot öltő falmaradvány körvonalára. Nem volt közel, de túl távol sem, de ki tudja, mennyire kerülnek messze tőle, míg a fecnit keresik. – Ez határozottan jó ötlet! Elég tisztán emlékszem az egész oldalra, majd le is rajzolom. – miközben Sou is nekilátott a kutatásnak semmi sem gátolta meg abban, hogy ismertesse szándékát. – Igazából, arra gondoltam hátha a leírt szöveg és a kristály teremtik meg a feltételeket a teleportáláshoz. Persze ehhez nincs szükség arra a kis szökevényre, de ha még is… - elharapta a mondat végét, mert mi van, ha nem a kristály a katalizátor, hanem a könyv. Ez esetben kénytelen szegény tapasztalataira támaszkodni és reménykedni, hogy képes többedmagával is teleportálni, annak kellemetlen következménye nélkül, hogy mondjuk, olyan helyen kötnek ki, ahol akár felfedi magát akár nem, bajban lesznek. Ennél az eshetőségnél a sivatagi sétát is biztatóbbnak érzi.
- Mi? – hitetlenül vágódik Jeremyre a pillantása, de minden hitelt érdemlően ott van társa kezében a keresett darab. Elég nehéz lenne megmondani, hogy az izgalom vagy az öröm ösztökéli kicsit sietős léptekre, hogy megállapodhasson társa előtt. – Vedd úgy, hogy ezzel örök lekötelezetted vagyok! – vigyorodott el. – Várj egy pillanatot és ezt elkérném. – ha megkapja, az ujjai közé csippenti a papírdarabot és utána látszólag nem tesz semmit. Kezét úgy fordítja, mintha óvatosan tartana valamit, majd kis idő után pont úgy fordítja, mint aki egy papírlapot tart. A jelenségre pedig sokat nem kellett várni. Megsárgul lap elevenedik meg ujjai között, sötét tintával pedig szépen vetett, lágy írás jelenik meg. Az egészhez pedig pontosan illeszkedik a letépett darab. Sou kifújja a levegőt, annyira koncentrált, hogy minél hűebb legyen az eredetihez, hogy olyasmi, mint a légzés nem tűnt fontos szükségletnek.
- Kész. – diadalmasan nyújtotta a lapot Jeremy felé. – Nyugodtan megfoghatod, egy ideig pont olyan lesz, mintha létezne. Mmm – hirtelen próbált emlékezni arra, hogy bajtársa merre is mutatott a mielőbb. De, hogy már nem csak emlékezetében kutatva kellett részletből egészet alkotnia, hanem teljességében láthatta, könnyebben ment. – Valóban… Mármint, nem csak olyan, mintha illeszkedne. Illeszkedik is. – kis bizonytalansággal, de jóval nagyobb lelkesedéssel halászta elő a kristályt. – Akkor megpróbáljuk, hogy működik e úgy, ahogy én azt gondolom?

Az, hogy ismét a patkánydögök tanyájára kell merészkednünk, annyira nem vonz, de ott van víz és ott van menekülés a sivatagi nap forrósága elől, ha az elkezdi teljes pompájában ontani melegét.
Még van időnk, hiszen alig pirkadt, így még pont kellemes volt a hőmérséklet, de az nagyon rövid időn belül változni, rosszabbodni fog.
Sou említésére, hogy szerinte messzebb jöttünk el érzetre, amiután leereszkedtünk a kútba, egyetértően bólintottam, mert visszagondolva egy örökkévalóságnak tűnt.
- Nem igazán azzal voltunk elfoglalva, hogy megjegyezzük merre megyünk ott lenn, valószínűleg kanyargósabb volt a járat, mint gondoltuk, így hosszúnak tűnt, de mégis aránylag közel bukkantunk ki. – néztem én is abba az irányba, egy logikus magyarázattal próbálva előállni.
Miközben az elveszett papírdarabot kezdjük keresni a fiú igyekszik a pozitív oldalát láttatni a dolgoknak, hogy talán elboldogulna a konkrét rajz nélkül is, emlékezetből, de hát az istenek lássák a lelkemet, mégis jobban szeretnék biztosra menni.
A teleportálás még gyakorlott mágusoknál is okozhat kellemetlenségeket, de – bár igazán kedvelem Sou-t, - azért az ittléte is bizonyítja, hogy ezt, talán még nem árt gyakorolni.
Hallottam már olyan varázslókról, akik sosem érkeztek meg, miután alkalmazták az igét és soha többé nem látta őket senki.
- Inkább szánjunk a keresésére egy kis időt, jobban örülnék neki, ha meglenne. – erősítettem meg, mert láthatóan ő sem volt biztos a dolgában.
Azonban szerencsére nem lett szükség a fiatal mágus emlékezetére hagyatkozni, mert előkerült a kissé megviselt könyvlap.
Az ezt követő történések már Sou képességeit dicsérték és hamarosan már a kezemben tarthattam a végeredményt, ami ismét vidámságot csalt az arcomra, mert feléledhetett a remény, hogy a mai estét már esetleg egy kényelmes fogadóban és nem egy fal tetején az életünket védve kell töltenünk.
- Én nem ragaszkodom, hogy itt keressünk reggelit. – intettem körbe. – Ha úgy érzed meg tudod csinálni, akkor én teljes szívemből támogatlak. Kell segítenem valamit? Ha sokáig tart, akkor mégis menjünk le inkább a kútba? – néztem rá kérdőn, mert ebben teljesen tájékozatlan voltam.

Mély egyetértéssel bólogat Jeremy szavaira, valóban nem azzal voltak elfoglalva, hogy azon elmélkedjenek hogyan és merre kanyarodik az alagút. Minden esetre, ha csak egy röpke pillanatra is igyekezett hasonló információkat kicsalni emlékei mélyéről. A földalatti tó, egy forrás talán, egyben az éjszakai támadóik egyik fő gyűjtőhelye lehet és így annyira azért nem mindegy, hogy merre is van. Merre is?
- Egy kis szerencse, legalább a víz lelőhelyét nem kell újra felkutatni. – fél mosollyal arcán, elszakítva tekintet attól a helytől, amit, kupolát rejtő alakjának köszönhetően a tó helyének vélt, nézett Jeremy felé. Biztos nem lehetett benne, de Sou számára az is jó hír volt, hogy ha rendes ételük nem feltétlenül, de tiszta vizük biztos lesz. Hasonló jó szerencsében bízva látott neki, hogy egy kicsit feltúrja a homokot. A szerencse azonban nem kacsintott rá és miközben beszélt sem talált semmi olyat, amit szeretett volna. Köveket, apróbb kavicsokat igen, de ami egy kicsit is hasonlított volna egy papírlap darabjához, nos, egyet sem. Önmagába vetett, jelenleg nem túl szilárd lábakon álló bizalma, úgy látszik jócskán átragadt társára is. Ha nem azon venné észre magát, hogy mindent félre téve a homok sós-kesernyés és egyáltalán nem földes íze még kellemetlenebbé teszi kitikkadt torka számára a helyzetet. Csak egy lopott, sóvárgó pillantást vetett a tegnapi nap felfedezett vízlelőhely irányába és aztán minden vágya egy szempillantás alatt elillant. Behódolt a sikeres papírvadászat diadalmának.
- Én sem! – szorgosan csatlakozik, megerősítve Jeremy véleményét. Amúgy sem bőséges a felhozatal, a látványnak sem éppen étvágygerjesztő rágcsálószerű ragadozók, mérges kígyók. No igen, talán azt a kígyót nem ártott volna élelmezési célokra, fej nélkül begyűjteni. Késő bánat. – Azt hiszem,.. erre nem lehet felkészülni. – pillantott egy kicsit talán félszegen Jeremyre. – Csak fogd meg szorosan a karom az egyik kezeddel, a másikkal a biztonság kedvéért a lapot. Ha minden jól megy és ez egy amolyan oda-vissza varázslat, akkor az egyik pillanatban itt, a másikban már ott leszünk. Egy földbe vájt kis kunyhószerűségből indultam, tele lomokkal, de semmi veszélyes nem volt ott. – miközben némi helyismerettel igyekszik ellátni barátját a karját is felkínálja. Mindemellett megpróbálja saját tudását is összekapargatni, hogy Jeremy véletlenül se tűnhessen az „éterben”. – Akkor hát próba szerencse! – várakozva, de még is csak tartva a mielőbb felötlő kellemetlen mellékhatások ismeretében, vár valamilyen jelzésre társától. Ha megerősítést kap, hát megismétli azt, amit még a zöldellő erdőben, merő ügyetlenségből követett el, a kristályt a megidézet lap eredeti csücskéhez érinti, a biztonság kedvéért. Határozottan történik valami, érezni az életre kelő varázslat bizsergető erejét. De más, talán a nem igazi lap, talán valamit rosszul elevenített meg, vagy elképzelhető, hogy a könyvbe rejtett hatalom hiánya miatt a varázslat abból igyekszik merítkezni, amivel kapcsolatba került. Sou szeretne biztos lenni a sikerben, de a felkavarodó homok galádul arra késztetik, hogy behunyja a szemét…

// Nem akartam/tudtam eldönteni, hogy kijutnak vagy még kénytelenek, csak azért is, ókori nyelvet fejtegetőnek állni. Esetleg teljesen más opció ^^ //

Mikor Sou teljessé tette a lapot mágiával és bizakodóan szólalt meg, nekem sem kellett több, azonnal elfeledkeztem az éhségemről, szomjúságomról, fájó vállamról (na jó, nem teljesen), és mindenben kész voltam segíteni, ha ez elvezet minket ahhoz, hogy elteleportálhassunk innen.
Már egy csörgedező patakparttal is kiegyeztem volna a kényelmes fogadó helyett, csak ne e romokat és ne a lassan megint hőséget árasztó sivatagot kelljen elviselnem a következő órákon át.
Azért belegondolva elég irónikus volt, hogy talán még pár nappal ezelőtt is sok mindent feláldoztam volna azért, hogy ebbe a városba eljuthassak és belevethessem magam a kincskeresés izgalmas tevékenységébe, de most a kincsek és relikviák, valahová az ital, étel, árnyék, biztonság…..felsorolás végére szorult. Persze, ha belebotlok valamibe, akkor azt nem hagynám veszni, de ha ebben a szent pillanatban eltűnünk innen, akkor sem bánnám……..pár napig.
A fiúra pillantok, amikor megemlíti, hogy a varázslatra nem lehet felkészülni, én mégis megfeszülök, kicsit talán szorosabban is megmarkolva Sou karján, mint kéne, várva mi fog történni.
Magam elé idézem a képet, amit barátom a várható érkezésünk helyéről mond, a veszélyt azért óvatosabban kezelve, hisz azóta lehet, hogy egy dühös boszorkány várja a tolvajt ott.
A levegő érezhetően megremeg körülöttünk és egy pillanatra, minta felvillanna a kunyhó képe, de az is lehet, hogy csak megfeszített idegrendszerem játszik velem, aztán hirtelen bizonytalanul megbillenek, a képek összemosódnak és ………és ugyanott találom magunkat, ahol voltunk, bár……..
- Ez egy másik épület……..nézd! – bökök állammal a homok alól tompa fénylő lüktető jelre, ami a jó részben leomlott fal takarásában is van. – Ez valahol a város másik végében lehet. – tekintek körbe. – Úgy néz ki, ez valami templom féle lehetett.
Tekintetemet egy, a sarokban megcsillanó tárgy vonja magára és némi habozás után elengedem Sou karját, hogy megnézzem mii az. Egy kis oroszlán figura, melynek szemei smaragdszínű kőből van és anyaga valami furcsa, langyos tapintású kőből van.
- Legalább mégis találtunk valamit. – mutattam meg társamnak. – Szerintem tisztítsuk meg a padlót és a jel közepén próbáld meg újból, valamiért idehozott a varázslat. – tettem javaslatot jócskán megvidámodva.


//Szerintem, már eleget szenvedtünk , ha gondolod és nincs más elvetemült ötlet, kijuthatunk. //

Várakozás. Aggodalom. Egy pillanatnyi remény. Csalódás, de nem letaglózó. Nagyjából ilyesmi sorrendben érték és hagyták magukra az intenzívebb érzések. Végül is, számított erre a végkimenetelre, még arra is, hogy Jeremy túlzásokba esik, már ami a fogódzkodást illeti. Azon a ponton valahogy gyorsan túljutott, amit fáj címkével látott volna el, most inkább zsibbadás szerű érzésként tudná leírni. Szóvá még sem teszi, inkább azt kutatja tekintetével, amire barátja a figyelmét fordította. Az a fura fényjelenség és szeme megakad még valamin, azon a jelenl, ami a korábbi épületnél is látható volt és bizony a papíron is szerepel. Talán az egykori elf város címere, nevének írott formája lehet? Találgatott, ahogy a mágiát lassan elvesztő jelenség elhalványul, fura kétes érzéseket hagyva Souban.
- Igen, valami templomféle lehet és … - gyanúsa, hunyorítva méregetett egy pontot. Minél tovább nézte, annál biztosabb volt abban, hogy nem most látja először. – Azt hiszem, hogy én valahol itt jelentem meg. – de határozottan nem ez a látkép fogadta és amikor Jeremy elengedte vett egy hátraarcot. – Igen, azt a csonka toronyszerűséget megismerem. Hát, azért szerencse, hogy ezt akkor nem vettem észre, nem hiszem, hogy nekivágtam volna a városnak. - csatlakozott a kis szobor szemrevételezéshez. Azonban valahogy nem akaródzott megfogdosnia, nem azért mert rossz előérzet fogta volna el, csak nem. Arcára a hallottaknak köszönhetően széles mosoly ült ki, mert hát korábban igen virgoncnak tűnt Jeremy a kincsek hallatán, pedig ki tudja mióta főt a napon.
- Hát nem egy aranykarkötő, de szép darab. – ismerte el a művészi értéket. – Ha varázslat itt is működik, akkor kétlem, hogy oda vinne, ahonnét én indultam. Túl kockázatos lenne egy ilyen varázslatot a padlóba vésni. – jórészt feltűnő gondolatait öltötte szavakba, de vesztenivalójuk olyan sok nincs.
– De akkor lássuk, miről mesél az, amit elfed a homok. – ezt ugyan is, elképzelésétől függetlenül jó ötletnek tartotta. – Ásni viszont nem igen van kedvem. – magabiztos mosollyal hunyta le a szemét, majd lágy mozdulattal, mint aki egy függönyt tol arrébb lendíti oldalra a karját. A homok pedig a széltől kergetve lassan oszlani kezdett, Sou szemügyre vette, hogy hol is tart és bár igénybe vett egy kis időt elég szép terület megtisztult.
- Gyönyörű lehetett fénykorában. – nem csak a jól ismert jel bontakozott ki a homok rejtekéből, hanem más, hasonlóan szép mívű formák is. Amik távolról, de közelről –mivel a közelebbi mellé térdelt- szemlélve nem a már ismertet vették körbe, hanem egy teljesen új jelet. – Mh. Véletlenül nem tudod, hogy írják Olassiët? Mert, ha jól sejtem, ezek egy nagy talánnal helyeket jelölnek meg. Tehát vagy hasra ütünk és választunk vagy biztosra megyünk. – pillantott Jeremyre, némi töprengéssel a kimondottak felett és egyben várakozva, vajon az eddig is jó éles észről tanúskodó vándor, mit is gondol a dologról.

// Akkor most már csak az úti célt kell megadni. És... lehet, hogy néhány helyen összefüggéstelen lett, de egyszerre nem tudtam megírni, átolvasni meg.. ^^ de azért remélem fogyasztható lett.//

Azt mondják a remény hal meg utoljára, de a csalódás akkor is rosszul érinti az embert, ha még nem arról van szó, hogy végleg itt ragadtunk, hiszen ez még csak egy kísérlet volt.
Eddig is én voltam az, aki legtöbbször a bizakodóbb volt – na jó, volt, hogy Sou húzott ki a gödörből, már csak azzal is, hogy ott volt mellettem, - ezért reméltem, hogy most ez nem lombozza le annyira, hogy nagyon a lelkére vegye.
Szerencsére pont időben böktük ki az ábrákat a földön ahhoz, hogy ne mélyedjünk el baljós gondolatokba, hanem az újkeletű jelenségre koncentráljunk.
- Akkor igazán örülök, hogy nem voltál elég figyelmes, mert valószínűleg akkor már most halott lennék. – jegyeztem meg egy grimasszal.
A megtalált különös tárgy némileg feldobta a napomat, de azért a kis szobor forgatása közben nem hanyagolom el Sou szavainak értelmezését sem.
- Én nem értek az ilyen varázsláshoz, de igazad lehet, ahogy így mondod, miért kerülnél vissza a banya gödrébe, ahhoz feltételezni kéne az utak között valamiféle kapcsolatot.
Azt hiszem nagyjából mostanra már eléggé egy rugóra járt az agyunk és bár nem fejtegettem tovább, mert nem lehettem biztos benne, amíg nem látunk kissé tisztábban, azért az ötlet ott villogott agyam előterében.
A homok eltakarításának a fiatal mágus által gyakorolt módja, nagyon is kedvemre volt, főleg, mert ahogy a nap emelkedett, vele együtt a hőmérséklet is.
- Igen, jó lett volna látni, amikor itt még nyüzsgő élet volt. – futtattam végig én is a szemem a környéken, de aztán az előttünk feltáruló mintázat volt az, ami megragadta a figyelmem és egyre biztosabb lettem benne, hogy jófelé tapogatózunk és Sou ki is mondta hangosan a gondolataimat. – Ezek szimbólumok, nem írásjelek. – ingattam meg a fejem töprengve. – Olyasmik, mint a csillagjegyek, nem? – guggoltam le társam mellé. – Az, mintha valami nagy fa lenne és az ott……mellette talán egy íj ….vagy valami magas épület stilizált rajta? Azt hiszem a jellegzetességeket ábrázolják, a szerint kéne választanunk. – javasoltam. – Ennél a helynél azonban bármelyik jobb választás……bár egy orkoktól hemzsegő várost kihagynék……

//labda visszapasszolva tökéletesen érthető volt a reag, én sem vagyok gondolom mindig teljesen érthető //

// Kincskeresés vagy a pokoljárás //

Általában nehéz a jókedvemet letörni, bár meg kell vallanom egy-két embernek, vagyis nagy valószínűséggel nem „embernek”, azért sikerül néha napján. De a mai reggel, mintha minden ellenem esküdött volna. A kedvtelenségem ugyan már tegnap elkezdődött, amikor kiderült, hogy a tirokzatos mágusnak, Shuganak, aki bizton állíthatom szintén nem ember, egészen frenetikus tervei vannak szerény személyemmel. Minél többet sikerült ezen gondolkoznom, annál biztosabb voltam benne, hogy ez a kaland akár szépen ívelő karrierem végét is jelentheti. Mindezt persze olyan könnyed köntösbe öltöztette, hogy ha őt hallgattam, sétagaloppnak tűnhetett a dolog. De abban a halott városban semmi nem volt könnyű……..
Még az sem tudott felvidítani, hogy nevezett mágus mással is úgy viselkedett, mintha holmi gondtalan kis kiruccanáson lettünk volna. Sokan azonban jót derültek a hálóhellyel együtt közénk pottyant lány zavarán, aztán pedig mérges szavain és sokat megért Nienna döbbent ábrázata is., de ma ez sem volt elég, hogy ellebbentse a fejem felől a sötét felhőket, egészen addig, míg legnagyobb meglepődésemre az eddig az út során szinte semmibe vevő útitársam…….Ashanis, ha még jól emlékszem a nevére, meg nem bökött és ………..meg nem kérdezte, hogy mi bajom!!!!!!
- Ennyire látszik? – nyögtem fel, mert ha már neki is feltűnt, Shuga talán a szekérhez kötöztet, nehogy megpattanjak……..
De még magamhoz sem tértem az egyik meglepődéstől, amikor ért a másik, a csomagot tartó kéz és az elhangzó kínálásra.
- Komolyan? Ebben sáskák vannak? – hörrentem fel, de a kíváncsiság, hogy azok vannak-e benne, túl nagy volt, hogy ne bontsam ki, bár meg nem ettem volna….. – Ki eszik …….sáskát? Különben már reggeliztem. – tettem hozzá sietve, de láss csodát rosszkedvem kezdett köddé válni.
Persze ekkor még fogalmam sem volt, hogy az amúgy nem könnyű út könnyebbé tételének terhe az én vállamon nyugszik, én csak Shuga kiterjesztett enyves kezének gondoltam magam, akire még csak jóval később lesz szükség.
- De kössz, most már jobban vagyok. – néztem a kibontott csomagra, ami bármit tartalmazott, jót tett a kedélyemnek. – Most hallottalak először egyben több mondatot tőled és ez most reményt ad, hogy nálad is minden rendben itt. – intek a halántékom felé egy kezdődő mosollyal. – Talán eltereled a figyelmem a rémisztő úticélunkról. – borzongok meg, hisz nem kellemesek az emlékeim.

// Kincskeresés vagy a pokoljárás //

- Shuga Melfyomer. - egy kis szünetet tartott - Most menekülhetsz, de ezt nem úszod meg. Jelentkezni fogsz nálam, amikor megáll a karavánod.
Csapódik a hátamnak Laryss erős és büszke szavai, ami egyszerre ilyesztő, és egyszerre tölt el örömmel. A másik közveszélyes nő ennél tovább megy, elkapok egy foszlányt Nie zavarából.
- ,hogy méretes jégszobrot csináljak abból az alakból ott…
Ez a rész tuti nekem szól, de a fülem inkább nem hegyezem, mert a végén tényleg idefagyaszt. Majd megszólít.
- Felesleges úgy tennie, mint aki ártatlan az elmúlt órák történéseit illetően. Az Ön meséjére is kíváncsi vagyok, de nem most. Mert tudja, nem akarom most az expedíció vezetőjének elmebeli képességeit kétségbe vonni az emberei előtt akkor, amikor ilyen komoly próbatétel vár ránk és a magamét sem azzal, hogy hisztérikus módon követelek magyarázatot a történtek miatt, amihez természetesen jogom lenne. De először VELE kell beszélnem, mert magában már nem bízom egy ideje, még ha tegnap jóvá is tett valamennyit az eddigi hibáiból. Tudnia kell, hogy hálás vagyok érte… És ŐERTE is… És ne felejtse, kérem, tartsa észben, hogy egy ideje már magán tartom a szemem…
- Ha jól emlékszem, ellened az elmúlt 24 órában semmit se követtem el, ami miatt mérges lehetnél, szóval nyugodj meg. Ami a szellemi képességeim illeti állj be a sorba, sokan kétlik , hogy van. Hisztire nálam nem mennél sokra, két feleségen is túl vagyok, és mind a kettő konok természet. Ami meg azt illeti, csak egy utolsó szivesség volt egy haldokló baráttól. - Tűnik el az örök mosoly az arcomról. - Az emléke nem csak neked fontos, sosem lennék olyan otromba hogy viccet csináljak belőlük.
Az utzolsó szavain immár újra nevetek.
- Na igen ebben is hosszú sor áll, de én is szemmel tartok mindenkit, aki valaha is utba került, nem szeretném elveszteni egyiküket sem. Túl fontosak ahhoz, hogy hagyjam őket elveszni. Nem vagyok hibátlan, de dolgozom rajta. Igaz néha ez nagyon nem látszik, de most elnézésed kérem, épp dolgom van, később ha tudunk válaszolunk a kérdéseitekre.
Ezzel otthagyom és az első kocsi felé veszem az utamat. Ahogy közeledek, hallatszik már a csevegésük, meg az hogy eszegetnek, és nekem nem is kínálják. Mindenestre egy hoszabb szünetnél Jeremy oldalán fellépek, noha nem ülök le hisz a lány akkor valószínűleg lelökődne.
- Jóreggelt Ashanis, és Jeremy örömmel látom hogy ti is itt vagytok, és a legelső kocsin. Igaz edig is ti voltatok legelől, viszont most még fontosabb a dolog, hisz te jössz Jeremy. Az igaz hogy jártam már Elsgában, de akor még több volt errefelé a fű és a fa, nem ez a forró halál. Szóval vigyél minket a romvárosba kezdetnek.
Tuti meglepődik, és kötözködne is, de ő az iránytű, és elég fontos is a jelenléte nekem.
-Mi jót eszegettek? Remélem valami ehető. Kérhetek?
Ha a lány engedélyezi, és tényleg sáska van benne a szemem felcsillan és veszek két darabot. Elégedett morranással tüntetem el mnindkettőt.
- Na most már a reggelin is túl vagyok, na megyek is a kocsirol mielött megsülyednénk, és egy sárkány segítsége kellene hogy kiemeljük.
Leugrom a talajra, és ahogy a karaván elhalad, a botommal pár krikszkraksznak látszó runát vések, és egy földelementál hátast idézek meg. Felülök rá és vissza sorolok az elejére, figyelve a tájat és az időjárást, nem szeretnék meglepetéseket.