Déli-dombság

Lanuria tájai még egy olyan tapasztalt és sokat megélt sárkánynak is tartogatnak meglepetéseket, mint amilyen én vagyok. A régmúlt idők istenei, akik még szabadon cselekedhettek, valamint az istenek felett álló, ismeretlen erők furcsa tréfákat űztek a világgal, melyeknek a következményei a mai napig tapasztalhatóak. Ilyen volt a déli dombságban található rom is.
Nem hagyott nyugodni, hogy valami vár ott rám, hogy valami olyan veszély leselkedik a titokzatos romok mélyén, mellyel nem tudok szembeszállni. Már nem leptek meg az olyan hírek, hogy egy barlang csak bizonyos csillagállások alatt nyílik meg, hogy varázsige vagy akár egy bizonyos személy jelenléte kell ahhoz, hogy bemehessen a kalandozó. De a saját szememmel láttam, hogy harminc éve annak a romnak még nem volt bejárata. Most pedig bárki bemehetett. Kevesen mondták el, mit láttak odabent és még kevesebben tudtak hasznos információval szolgálni, azonban abban mind megegyeztek, hogy hihetetlen dolgokat láttak. Volt szó csodálatos varázstárgyakról, rengeteg aranyról, olyannyira túlzóak voltak a beszámolók, hogy kételkedni kezdtem, de sem a megérzéseim sem a legfurfangosabb varázslataim nem tanúskodtak hazugságról. Tényleg elhitték, amit mondtak.
Nem tudtam, hogy mi vár rám, ha megérkezek a romokhoz, de egy másik varázshasználó jelenlétére nem számítottam. A felderítő varázslat, ahogy végigszáguldott a környéken két helyről is visszhangot jelzett, egy varázshasználó volt a rom közelében, valamint a romok is visszavertek valamit. Egyiket sem tudtam igazán beazonosítani, de valószínűleg a másik varázsló is észrevett. Talán sárkány lehetett, de nem voltam benne teljesen biztos, valami idegen volt benne, ami nem vallt sárkányra. Az épületek visszhangja viszont teljesen felismerhetetlen volt. Nem is az az érzésem volt, hogy idegen, sose láttam ilyesmit, hanem úgy éreztem esélyem sincs, hogy valaha megismerjem. Mindenesetre az legalább igaznak tűnik, hogy itt valami különleges dolog folyik.
Tovább indultam, szokás szerint nem volt nálam semmi a fegyveremen és a ruhámon kívül. A medál most a nyakamban lógott, emberi külsővel ruházva fel. Odaértem a romokhoz, majd egy csonka fal mögül kilépve szembe találtam magam az idegen mágussal. Valahonnan nagyon ismerős volt, biztosan találkoztam már vele, de mintha megváltozott volna. Éppen csak annyira, hogy ne ugorjon be, ki is ő, de talán nem is ismertem, csak valahol összefutottam vele. Bosszantóan ismerős volt.
Biztos voltam benne, hogy ő is a romok titkait jött felkutatni, talán kincsekre, talán kalandra fáj a foga, de nem tudtam, hogy megbízhatok-e benne. Lehet, hogy segíthetne, de lehet, hogy csak a saját javát nézné. Szívesen megbíznék benne, de sajnos nem tehetem.

Ezernyi haszna van, ha valaki tapasztalt mágus, minden élőlénynek van egy kisugárzása, amit észlelni lehet és ráérezni milyen ember áll előttünk. Van aki akkor is képes rá valamennyire, ha nem is tud varázsolni, van, aki hosszú évek munkájával fejleszti és már a szobába belépőről is pontos képet tud adni. Most hogy a férfi közelébe értem valami azt súgta, hogy rejteget valamit, de a varázserejének a hullámai elfedtek minden mást. Most már biztos voltam benne, hogy ő is sárkány, bár a pontos fajtáját még mindig nem tudtam volna megmondani.
Látom rajta, hogy akar valamit és meg is szólít. Eszem ágában sincs megmondani a nevemet, annál viszont nincs szánalmasabb amikor valaki olyan "rejtélyes és titokzatos", hogy közli, hogy nem mondhatja meg a nevét, vagy épp a halálosan unalmas "nem fontos a nevem" szöveggel jön. Feláll az ilyenekről a szőr a hátamon, a fontoskodó senkik sajátja ez a titkolózás. Aki tényleg rejtőzködik az szemrebbenés nélkül fog a szemedbe hazudni egy hamis nevet, ha kicsit tapasztaltabb teljes személyazonossággal is képes pillanatok alatt előállni. Nekem azonban még nem akazódzott bemutatkozni.
- Valóban ritka.
Látom, ahogy megfeszül és harcra készen várja a mozdulataimat, de én csak hátat fordítok és a romok bejáratát veszem szemügyre. Nem félek, hogy hátba támad, láttam rajta, hogy védekező reakció, nem akar ő sem harcot. Nem teszek hirtelen mozdulatot, lassan végigmérem a bejáratot, majd visszafordulok az idegenhez.
- De nincs is oka senkinek idejönni igaz? Nem is csoda hát, hogy kevesen fordulnak meg erre.

A másik állítólag nem akar harcolni, de folyamatosan érzem felőle a feszült készenlétet, nem tudom hogy kardot rántana, varázsolna, vagy esetleg valami más van a tarsolyában, de az biztos, hogy nem védtelen. De az ösztöneim azt súgják, hogy meg lehet benne bízni. Nem tudom megmagyarázni miért, de valamiért hajlok rá, hogy bízzak a fickóban. Ha a tapasztalatomra hallgatnék, akkor nem bíznék meg egy vadidegenben, de most nem tehetem meg, hogy bizalmatlankodással húzom az időt. Bólintottam az ismeretlen férfi felé, majd bemutatkoztam.
- Varine.
Csak egy páran ismerték az igazi nevemet, nem szívesen adtam ki idegeneknek. Amíg nem tudtam, hogy nem hallott még rólam valahonnan, vagy nem bízhattam meg teljesen benne, addig ez a kis szójáték maradt. Nerevarine, mint Nerevar tanítványa. Igazából kevésbé volt álnév, mint az igazi neve, hiszen többen ismerték így, mint ahányan az eredeti nevén. Igen, gyűlölöm a titkolózást, de nem vagyok bolond sem, hogy világgá kürtöljem, hogy én vagyok a Déli Varázsló vagy épp a Sötét Fegyvermester. Elég vol,t ha Varine-ként ismernek, mint egyszerű sötételf kalandozó. Egy magamban elmormolt varázsigével még létrehoztam egy blokkoló varázslatot, ami megakadályozza, hogy a férfi valami gyors varázslattal meglepjen, nem volt túl kifinomult megoldás, ha megtámad, akkor az én erőmet sokkal jobban szívja a védekezés, de legalább nem tud meglepni. Ugyan hosszú távon fárasztó fenntartani ezt a varázslatot, de amíg nem bíztam meg benne teljesen, addig inkább elviselem a kellemetlenséget.
Csak ezután léptem be a romokba. Sötételfként nem volt szükségem fényre, az infralátás tökéletesen működött, viszont nem árulta el a jelenlétem. Alig néhány perc séta után egy terembe jutottunk, jókora csarnokba, melynek mindkét oldalán állványok, asztalok, polcok sorakoztak, roskadásig ékszerekkel, fegyverekkel, páncélokkal, melyek között ugyanúgy volt díszes és egyszerű is, egyetlen közös tulajdonságuk volt, hogy mindegyikből sugárzott a varázserő. Soha nem láttam még csak feleennyi varázstárgyat sem egy helyen. Az egyik polcon mintha Nerevar gyűrűjét láttam volna, egy másikon pedig az egyik sötételf tábornok kardját, a legszembetűnőbb azonban a szemközti fal előtt kiállított kard volt. Csak képeken láttam eddig, de a kisugárzás alapján egyből tudtam mi az. Lanur Kardja. Összevontam a szemöldököm. Eddig is gyanús volt a dolog, de ez mindent felülmúlt. Éppen a kard elé léptem volna, amikor észrevettem, hogy előtte egy kis medence van, ám nem víz volt benne, hanem valami más. Fogalmam sem volt, mi az, de valahogy éreztem, hogy ha használnám, hihetetlen hatalommal ruházna fel. Visszafordultam a férfi felé, ám ekkor megszólalt egy testetlen hang.
- Üdvözöllek titeket a kívánságok termében. Minden, amit itt láttok a tietek lehet, ám jól gondoljátok meg mit választotok, mert ha méltatlannak bizonyultok rá, azért súlyos árat kell fizetnetek.

A bemutatkozásnál kis híján hanyatt dobom magam. Persze, hogy ismerős a Namelyr név, bár nem ismerem pontosan a viselőjét, de nem keveset hallottam róla. Nem arról híres, hogy mindenkibe belekötne, jó eséllyel nincs tőle félnivalóm, de az biztos hogy nem érdemes vele ujjat húzni. Aki ennyi ideig túléli egy halhatatlan bosszúját, az valamit nagyon jól csinál. Vagy nagyon szerencsés. A terem belseje mindkettőnket meglep, hasonlóan gyanúval telve szemléljük az elénk terülő kincseket. Így már értem, hogy miről beszéltek azok, akik megbolondulva kerültek ki innen és azt is sejtem, hogy miért úgy kerültek ki. Túl sokat akartak és mohóságukért az ép elméjükkel fizettek. Asztalok voltak roskadásig pakolva kincsekkel, ékköves gyűrűk, gyémánt nyakékek, még színarany vért is volt közöttük. Talán Lanuria összes királyságának nincs akkora vagyona, mint amennyit mi most láttunk. Csak egy maréknyi kéne, hogy az ember nemesi címet vehessen és élete végéig gazdagon éljen. De gazdagságot bárhol lehet találni, itt pedig ezernyi olyan dolog volt, amit lehetetlen máshogy megszerezni. Nem tudom, hogy a terem varázslatai valahogy tényleg az ember kezébe adják Lanur kardját, ha méltónak bizonyul rá, vagy egy ugyanolyan, másik kardot kap és a kettőt meg sem lehet különböztetni esetleg a kard csak egy csapda, de nem mertem kipróbálni. Lehet, hogy az enyém lehetne, de nincs rá szükségem és nem éri meg az elmém épségét. Valami szerényebbet kerestem. Magam sem tudom miért, de valahogy amikor megérintettem egy tárgyat rögtön tudtam, hogy mire képes. Egy pillanatra a kardhoz is hozzáértem, éreztem a halhatatlanokat is megölni képes pusztító erőt, de hamar el is engedtem, nem mertem azt választani. Valami olyat kerestem, ami csak az enyém, amiről nem az jut senkinek az eszébe, hogy ott megy egy jöttment fickó Lanur kardjával, vagy Eragor pallosával, hanem egy olyan tárgy érdekelt, amit rólam fognak elnevezni. Nincs hős híres fegyver nélkül. A kardokat kezdtem nézegetni. Voltak díszesebb és kevésbé díszes példányok, egykezesek, kétkezesek, azonban a figyelmem egy alaktalan massza vonta magára. A fegyverek között volt, színe az arany, ezüst és malachit között váltakozott, egyszerűen nem tudtam mire vélni. Megfogtam, mire a szokásos módon hasított belém a felismerés. Egy az anyag olyan alakot vesz fel, amilyet a gazdája akar. Lehet egyszerű csuklóvédő is, de lehet belőle kard, pallos, buzogány, bármi. Ez kellett nekem. Lassan megmarkoltam és felemeltem, készen rá, hogy bármi történhet.

A háta mögött a másik sárkány is megtalálta már a számítását, azt a tárgyat, amire mindennél jobban vágyott. Darthys nem foglalkozott vele, még egyszer utoljára átgondolta a kockázatokat, azonban mint mindig, most is nyert a kíváncsiság és a kötelességek hiánya. Az eltelt évszázadok óta minden egyes vakmerő, talán már túlságosan bátor cselekedet mozgatórugója az volt, hogy senkihez nem tartozott a sárkány. Nem volt családja, nem szolgált senkit, Nerevar ugyan valószínűleg meggyászolta volna, de a mester már rég felkészült arra, hogy a tanítványát bármikor leveszítheti. Az egyszerű ember azt hinné, hogy amikor az istenség szolgálatába lépett, teremtett valamit, amiért érdemes élni és ami felelősségérzettel töltené el, ám ez egy fikarcnyit sem számított. Egy istennek nem jelent gondot ha a szolgája a túlvilágra kerül, valamint ha akarja könnyendén megakadályozhatja. Darthys éppen ezért nem aggódott, ha fontos a vadászatok úrnőjének, hogy éljen, akkor meg fogja menteni.
Nagy levegőt vett és megfogta, majd elvette az alaktalan masszát.
A világ hirtelen nagyot rándult. Az elf egy apró erődítmény közepén találta magát, ám az idő mintha megfagyott volna. Katonák álltak előtte, mintha parancsot várnának, ám csak homályosan látta őket. Az egyetlen éles dolog egy szellemalak volt, ám a belőle eredő hatalom még az istenekénél is ősibbnek tűnt. Lassan beszélt, ezernyi hangon, bár a szája nem mozgott, a szavak pedig a sárkány fejében visszhangoztak.
- Elfogadtad a próbát, melyet ki kell állnod, hogy megszerezd a szívednek kedves tárgyat. A feladatod, hogy megvédd a várat. Hatvan embered van, húsz íjász, húsz gyalogos fegyverforgató és húsz lovas. Az ellenséged a kapuk előtt háromszor ennyivel rendelkezik, valamint két varázstudóval, faltörő kossal és létrákkal. A thoriumtömb, melyet magadnak akarsz az ellenséges sereg fővezérénél van. Szerezd meg és védd meg a várat, hogy a tied legyen.
Olyan volt az egész, mintha a múltban elhangzott szavakat hallana, nem is próbált válaszolni, ugyanis ebben a pillanatban minden megelevenedett és az emberek ráfüggesztették a tekintetünket.
- Az íjászok fele a falra, másik fele a kapu mögé. Lovasok a kapu két oldalára, egy tucat fegyverforgató a falakra, a többi a kapu elé.
Adta ki az utasításokat, majd a falra ment, hogy szemügyre vegye a terepet. Az ellenséges sereg már készítette a létrákat, a gyalogosok pedig a faltörő kost mozgatták. Kerekeken guruló, fedett szerkezet volt, a kezelői megvédte a nyilaktól. Elkapott egy fegyverforgató párost.
- Hozzatok földet vagy homokot és kupacoljátok a kapu fölé. Ha bejönnek a kapun borítsátok a nyakukba.
Alattomos terv, még aljasabb a vakon kóválygó katonákat levágni, de most nem válogathattak a módszerekben. Az egyik kapuhoz rendest gyalogost is magához intette.
- Ne reteszeljétek be a kaput rendesen, hadd jöjjenek be, de higgyék azt, hogy ők törték be. Amint bent van a kos csukjátok be mögöttük és vágjátok le őket. Létrákkal már nem fognak bejönni. Amint végeztetek velük a gyalogosok és íjászok menjenek a falra, ha az elesett, akkor a belső várba.
Eddig jutott, amikor mennydörgés rázta meg a kastélyt, ám az ég tiszte volt. Mennydörgő hang szólalt meg.
- Lord Tarys nevében adjátok meg magatokat. A vérontást elkerülhetjük, ha nem álltok ellen.
Darthys a gyilokjáróról válaszolt. A hang egy mágus felerősített hangja volt.
- Várom Lord Taryst a vár előtt egy párbajra, mellyel eldöntjük a csatát. Ha győzök, akkor elvonultok és nem jött vissza, ha ő győz, akkor megadjuk magunkat ostrom nélkül.
Azzal lement a falról és a főkapun kilépett a vár elé. Egyedül ment, bízott magában. Néhány perc múlva megjelent az ellenséges vezér, hófehér lovon, csillogó páncélban. Bal csuklóján ott volt a thorium alkarvédő. Két mágusa kísérte. Leszállt a lóról, kardot húzott, mire az elf is így tett, majd meghajoltak egymás felé. Csak egy pillanat szünet volt, majd körözni kezdtek egymás mellett, keresve a másik gyenge pontjait.