Hyarmenya dzsungel

/Balál/
*Magam sem tudok rájönni miért is keveredtem ide, lehet csak a véletlen az amiért ide kerültem. Avagy a sors bűvös játéka ami ismét egy ismerős hangot csalt a fülembe. Bár ő is mint sok más a régi nevemen szólít. Elmosolyodok rajta bár meg kell hagyni kissé keserű ez a mosoly.
-Üdvözöllek, öreg barátom...
*Tekintek rá a medveszerű alakra, majd letolom magamról a csukját. Első pillantásra is megváltozhattam, régen találkoztunk már. Már idejét sem tudom mikor történt. Lassan közelebb léptem hozzá. Mély levegőt vettem, majd kezemet nyújtottam a férfinek.
-Bár már más néven futok mostanában.

//Ítéletidő//

Fehér. Pont olyan, ami a lehető legtökéletesebben fest az erdő zegzugos fekete és árnyalatokban gazdag szürkébe sejlő zöld vásznán. Maradni, avagy álcába bújni, ez lenne most is a nagy kérdés. Villám sújtó dübörgése és vakító fénye csalja a zöld íriszeket az ég felé. Az lombkeret közé szorult, a felhőkből aláhulló kövér cseppek pedig minden koppanással apróbbra „tőrnek”, szinte kellemes, gyengéd páraként terülve el a fehér pikkelyeken. Erős aroma járja át a levegőt, ennek ellenére Sou még is munkára fogja az orrát, a szimat’ pedig válogat. Föld, kesernyés növény, víz és…és vér? Tompa, talán csak egyetlen szemcse’ jutott el sárkányorráig, mert utána kapna mélyebben szívva magába az erdő fülled levegőjét. Nincs több, csak baljóslatú árnyként marad meg ez a bizonytalan felfedezés.
Körbepillant, még egyszer, de jóval lassabban jártatja végig tekintetét alkalmi menedékén. Fák és bokrok váltják egymást, alig tisztásokat hagyva itt-ott hézagként maguk között. Hiába nem vitte szárnya mélyebbre az erdőben, - amit azért annyira nem is bán- annyira azért besodródott, hogy ne mozoghasson kedve szerint. Szűk minden és semmit sem igazítottak egy sárkány formájához, még ha eme jelenlegi sárkány, ha összehúzza magát, rugalmas gerincének köszönhetően, akárcsak egy kígyó, leküzdené az erdő adta akadályokat. Ám egy ember vélt vagy valós közelségével nem tűnik kecsegtetőnek a szorult helyzet. Persze, ott a mágia. De, már is pocsékolja el, bőkezű úr módjára szórja el mágiáját?
Nem lehet elég óvatos. Hiába kutatnak fülei, orra és hiába pásztázza a hirtelen előtörő fényből a teljes sötétbe süppedő vadregényes tájat tekintetével, a vihar természete elrejthet bárkit előle. Kockáztat. Olykor kockáztatnia kell, de megvárja a pillanatot, azt, amikor a sötétség visszaveszi, ami ezen az órán az övé lenne. Gyors, elég egy pillanat, hogy testét valami egészen apró tokba préselje, ami már kevésbé feltűnő. Sőt, azon nyomban fejére húzza köpenyegének csuklyáját, miközben már a legközelebbi fa kérgéhez simul hátával. Szőke fürtjei így már nem árulhatják el, már ha van kinek és ezt meg is jegyzi magának, mert hát, lehet hogy csak fölösleges pánik az egész. Nem pánik, mivel nem tart a köpenyes alaktól, attól, aki a mezőn keveredett elé, sem pedig attól, aki talán sérülten búvik meg valamelyik fatörzs mögött. Bár lehet nem ártana még is csak …
~ Jobb lenne közelebb lenni a széléhez. ~ Újra a fákra nézett, eddig is fölé kerekedtek magasságukkal, most meg aztán pláne, de mivel közelebb volt a földhöz mást könnyebben észrevett. Pont a lába mellett, egy túlontúl ismerős indát és igen, semmi gondolkodás nélkül lépett el a növényi rész mellől. Ám, az mozdulatlan maradt. Pedig a szél időközben nem felejtett elfújni, megtépte és megborzolta a legtöbb leveles zöldet, még az éppen térd magas füvet sem hagyta nyugodni. Sou inkább tovább hátrált és még tovább, egészen egy bokorig és azon is tovább, ám bár már nem lábai vitték, inkább a jó öreg gravitáció. Egyetlen ágat sem tört el, nem volt még csak recsegés sem, csak egészen halk zizegés, zörrenés. Ellenben, amint földet ért joggal érezhette úgy, hogy valamije eltörött. A csont jellegzetes roppanó hangját már volt alkalma mindkét szemszögből megtapasztalnia és most a „valamije” annyira nem is helyes. Sajgott ugyan a bal karja, amivel volt szíves elsőként a földre érkezni, de nem esett még csak kis baja sem. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy egy szempillantást követően, már négykézlábra lökte magát és egyenesen az összeroppant csontra nézett. Első pillantásra is nagynak tűnt, nagyobbnak még a sajátjainál is. A meglepettséggel vegyes döbbenet azonban gyorsan tovaiszkolt, teret engedve az ösztönöknek, amik késlekedés nélkül arra sarkalták, hogy megtalálja a tettest. Aki történetesen az ő életét is fenyegeti. Emlékszik még mit kell felismernie, az elkövetőnek azonban írmagját sem találja, de mintha ott .. valami más .. igen, ott az egyik fa mellett lenne valaki.
- Feletted! – Olyan természetesen tört fel belőle a figyelmeztető kiáltás, mintha egy barátjának szólna. Pedig, lehet, hogy csak a természet kreativitása ott a fa tövében, de élethűnek tűnik, legalább annyira, mint a lefelé kúszó, zsákmányra leső indapáros.

//Miriana és Mordon Ismur találkozása//

Mordon első komolyabb első eredi útja a mai nappal kezdett eléggé émelyítővé válni. Ugyan a nap fénye most nem gátolta céljaiban, de annak melege annál inkább. Az erdő meleg, párás levegőjét csak nehezen tudta belélegezni satnya testébe, hisz nem ehhez volt szokva, de céllal jött ide, és nem fog visszafordulni csak úgy. Hogy mi volt a célja? Ez az egyszerű kérdés, egyszerű választ érdemel. Köztudomású, hogy ez az erdő annál veszélyesebbé válik, minél mélyebbre merészkedik benne valaki, ezt a veszélyt pedig az erdő élővilága jelenti, ami Mordon szemében csak egy újabb eszközt jelentett aljas tervei megvalósításában, mégpedig abban, hogy bosszút álljon elmaradott törzsén azért, mert gyávák voltak olyan útra lépni, amit nem ismertek, ezért azzal akarja rajtuk dühét csillapítani, amivel még hatalmasabbakká válhattak volna.
Mordon jelenlegi feladataként a helyi élőlényekről gyűjt olyan információkat, melyek hasznosak lehetnek számára, és kitudja, talán még szert tehet pár értékesebb információra is.

Mordon kutatásainak jelenlegi központjában, jelenleg leginkább azon növények álltak, amik vagy a szuszt is képesek kipréselni az áldozatukból, vagy épp felfalják azokat. Ezekhez a jelenségekhez egy olyasféle teóriát kapcsolt, miszerint ezt a növény valamiféle tápanyagpótlásként hajtja végre, ami ezen környezetben logikusnak tűnt.
Mordon nagy nehezen leereszkedett a talaj közelébe, és keveset felmarkolt a helyi talajból, majd az alaposan megszaglászta és megkóstolta. Igaz, ez nem valami bevett szokás, de jelenleg nem volt más lehetősége, ez volt az egyetlen megoldás arra, hogy kiderítse igaza van-e, ugyanis ha van valami a talajban, annak ízben is nyoma van. Például a fémben gazdag talajoknak fémes íze van, de ez persze egyértelmű.
~Túl sok a vetélytárs, és még kevesebb az erőforrás.~ Gondolta Mordon, és miután megízlelgette azt a keveset a földanya testéből, egy fintorral kiköpte azt, vissza a földre, majd tovább állt, közben azon morfondírozva, miféle hasznát láthatja a növényeknek.
Rövid, ám annál kimerítőbb sétát követően, pedig hangokra lesz figyelmes a sűrű növényzetben, és ezen a helyen ez csak egyvalamit jelenthet, mégpedig azt, hogy valaki bekerült a helyi tápláléklánc legalsó fokára. Ez persze felkeltette Mordon érdeklődését, ezért ahogy teste börtöne és a terep adottságai engedték, elindult a hangok irányába, és nemsokkal később oda is ért. Meglepetésére pedig szemtanújává vált annak, ahogy egy fa, fel óhajtja zabálni legújabb prédáját, épp orkunk szeme láttára, amin ő csak egy gonosz mosolyt eresztett, tekintetét a szerencsétlenre irányítva, aki mint látható volt, egy elf nőstény volt, akikkel szemben nem épp volt előítéletmentes.

Orkként Mordont is lázba hozták az olyasfajta brutális események, mint az a balszerencsés eset, ami előtte zajlott le...volna, ha a lány nem ügyeskedi ki magát a növény ellen, mégpedig egy ügyesen bevitt, lövéssel, ami lássuk be, nem tetszett orkunknak, és az elmaradt műsor hiányában lefagyott arcáról az addigi kárörvendő arckifejezés, és helyét egy unott, kicsit bosszús arckifejezés vette át, főleg hogy valami furcsa lé kezdte átáztatni, ami az elpusztult növény hagyott hátra maga után.
-Hogy a dögevő bogarak rágnának meg.- Morogta a csuklyája fedezékében Mordon, miközben a kialakult eseményeket tovább szemlélte. Igaz, hogy az elfből és kísérőjéből, akit addig Mordon nemigazán vett szemügyre, nem lett eleség, de legalább szert tehetett némi mintára a növény nedvéből, amit kénytelen-kelletlen meg is kóstolt, hogy a szájába maradt sivár, földes ízt elnyomja. Meglepetésére ez a kísérlet alátámasztotta amit gondolt, miszerint ténylegesen a vadászat tartja fenn a helyi növények bizonyos részét.

~Milyen szánalmas. Nincs jobb ötlete mint rugkapálni mint egy csecsemő?~ Nézett kérdőn az indák fogságában lévő elfre és kísérőjére, akik mi tagadás, tanulságos műsort adtak arról, hogy "hogy ne kérjenek segítséget". Minden esetre kezdett már unalmassá válni Mordon számára az a szerencsétlenkedés, ami szeme elé tárult, így miután befejezte a lé kóstolgatását, közelebb ment a növényhez, ami fogságban tartotta addigi szórakozása legfőbb tárgyait, majd maga elé emelte a kezét, és egyenesen a növényre célozva elmormolt pár varázsszót, és orkunk kezét egy kék fénycsóva hagyta el, és egyenesen az indák forráspontjába csapódott, aminek következtében a növény előző társához hasonlatos hangot bocsátva ki magából, és az indák, amikkel áldozatait fogta, lassanként elkezdtek megfagyni, és a fagyás hatása egyre fentebb kúszott az indákon, egészen a lányig és jószágáig, ahonnét már nem is kellett komolyan erőlködniük a szabadulással.

Miután azok kiszabadultak Mordon így szólt.
-Még egy elftől is elég gyenge teljesítmény. És még ti vagytok az erdő gyermekei meg ilyenek. Röhögnöm kell.- Mondta, majd egy fintorral lassan elkezdett elbotorkálni abba az irányba ahonnét jött, ügyelve arra, hogy ne essen az előzőhöz hasonló csapdába, nem is törődve azzal, hogy követik-e egyáltalán.

Orkunk csalódottan elindult azon a kitaposott ösvényen, amit az oda vezető úton vágott magának, de szinte a semmiből jelent meg előtte az a farkas, ami az előbb megmentett elffel látott egy társaságban, ráadásul épp rárontott. Ezt a hirtelen feltűnést Mordon támadásként értelmezte, és már épp reagált volna, amikor az állat letepert őt a földre, ami lássuk be, nem volt valami nehéz, orkunk testi állapota miatt, aki sehogy sem tudott védekezni a hirtelen jött támadással szemben. Már épp azt hitte hogy ott helyben kileheli a lelkét, de mint kicsivel később észrevette, a jószág csupán nyalogatni kezdte őt, ez azonban nem tudta hova tenni, így hát veszetten kapálózni és kiabálni kezdett.
-Nem vagyok velős csont te korcs! Eressz el!- Szólt rá parancsolón az állatra, miközben próbált felkecmeregni a földről, és már azon gondolkodott, hogy valami tetszetős jégszoborrá változtatja a rá rontó ölebet.

Miközben hevesen folyt a "viaskodás" a farkas és Mordon között, addigra a farkas gazdája is megjelent, és orkunknak is sikerült nehezen ugyan, de felkecmeregnie a földről, arcát, a lehető legtávolabb tartva a nyalásra hajlamos fenevadtól, akire szúrós pillantást vetett, és szíve szerint még alaposan el is gyepálta volna az állatot, már ha lett volna arra alkalmas eszköze, és a gazdája nem lenne még a közelben sem. Ám mivel ott volt, inkább nem is gondolt erre, ráadásul még egy kéretlen hálálkodást is el kell viselnie.
-Van mit.- Felelte, majd elvette a kendőt, és elkezdte letörölgetni a nyálat az arcáról, miközben magát kárhoztatta, amiért nem hagyta hogy a növény jóllakjon két kéretlen társalkodópartnerével.
-Ostobaság volt a részedről de jönni. Tudtad egyáltalán mi vár itt rád?!- Kezdte el Mordon morogva felelősségre vonni az elfet.

Orkunk elégedett volt azzal, ahogy kérdőre vonta az elfet, mivel büszke népségnek tartotta, akik túlzottan fennhordják az orrukat. Ez a teóriája még inkább megerősödni látszott, amikor társalkodópartnere is némileg bosszús lett, bár Mordonnak nemigazán tetszett ahogy kérdőre vonta vizsgálódási módszere végett.
-Jaj, bocsássa meg magasságos hegyes fülű falevélzabáló kisasszony, hogy nem gyújtottam fel azzal a nyomorult kóróval egyetemben! Látszik hogy milyen járatlan vagy. Ha megfagysz, azt még talán túlélted, nem úgy mintha ropogósra sütöttelek volna!- Felelt Mordon, majd a maga lassú tempójában folytatta az útját, majd menet közben hozzátette. -Akkor nem kellene a nyafogást hallgatnom és legalább lenne némi élelmem is. Kellett nekem segíteni...szóba állni az elf nőstényekkel.... mindig csak baj van velük...- Folytatta morogva, miközben a bozótosban botorkált.

Látszott hogy nem volt tisztában a lány miféle orkkal kezdett ki, mivel aljas módon fejbe dobta. Mordon egyébként sem volt nyugodt jellem, tetteinek határát is csak fizikai testének gyengesége jelentette, ami varázserejének felhasználását is korlátozta, de az ilyen mitugrászok megérdemlik a leckét, főleg azok után hogy nem adta meg még a minimális tiszteletet sem.
Mordon lassan, rút fogaival vicsorítva megfordult, majd felvette az almát a földről, és jól megnézte magának. Igazán szép, érett darab volt, és a legfontosabb hogy friss, tele élettel, és ami ennél még fontosabb, adott annyi életenergiát, hogy azzal komolyabb valami kicsi, de komoly varázslatot hajtson végre. Miután orkunk kigyönyörködte magát az erős alma láttán, szájághoz emelte, és beleharapott, kiszívva belőle azt a kis erőt amit magában hordozott, amitől az alma Mordon kezében pár pillanat alatt elrohadt, majd az ebből származó minimális erőtöbblettel és egy alattomos ork mosollyal fordult az elfhez, akit új célponjaként szemelt ki magának.
-Lehet hogy elf fajzat vagy és tudsz varázsolni, de gondolom ork feketeköpenyessel még nem volt dolgod. Megbánod még ezt a tiszteletlenséget.- Mondta orkunk, majd célba vette kezével ellenfelét és elengedett egy újabb varázslatot, de ez másabb volt az előzőnél. Sötétlila csóva indult a lány felé, és ha Mordon elég szerencsés volt, a lány reszketve terült el. Hogy miféle mágia okoz efféle tünetet? Ez talán az egyik első lecke volt amit annak idején Mordon elsajátított mesterétől, ez pedig az árnycsapás volt. Neve igen találó, mivel az akit egy efféle támadás eltalál oly mértékben foglyává válik a csapás erejének, hogy testét kirázza a hideg, és mozgásképtelenné válik. Mondhatni olyan mint a fagyasztás, csak épp a test és a a lélek közti kommunikációt fagyasztja meg egy pillanatra. Igaz hogy kevés erő falhasználása mellet nem valami veszélyes támadás, de ilyen alkalmazás mellett túsz ejtésre és hasonlókra megfelel.
Ha a támadás sikeres volt, mordon elégedetten tekint áldozatára, és egy gonosz mosoly mellett, előkotor a páncélja alól egy rongydarabot, és megkötözi vele a lányt, majd szépen átkutatja a holmijait.

Mordon nem hazudtolta meg ork mivoltát, és nehézkesen ugyan, de letérdelt a lányhoz, és elkezdte átkutatni a holmiját, annak reményében, hogy talál valamiféle értéket, azon az íjon kívül amivel a lány a kókuszpálmát elpusztította, de csupán egy tőr és egy szütyő pénz volt az ami igazán felkeltette mohó orkunk érdeklődését, aki jobb híján az oldalára kötötte a frissen szerzett pénzkiegészítését tartalmazó tarisznyát, a tőrt pedig a kezében nagy elégedettséggel próbálgatta.
-Úgy néz ki mégiscsak hasznodat láttam. Hálás vagyok az új tőrömért, ezért nem öllek meg, legalábbis most még. Hátha hozol nekem még egy kis szerencsét.- Elegyedett társalgásba Mordon a földön fekvő áldozatával, aki mitagadás, végül is kellemes csalódást okozott számára.
Miután eleget játszott új szerzeményével, orkunk a köpenye alá tejtette új szerzeményét, és elvette az elf táskáját, és felállt, majd türelmesen megvárta amíg áldozata ismét urává válik testének.

Mordont egy számára kellemesen ismerős érzés kerítette hatalmába, amit már rég érzett. Ilyet legutóbb a régi hordája tagjaként érzett utoljára. Elégedetten tekintett a lába előtt könyörgő hegyes fülűre, aki mitagadás eléggé könyörgött a holmijaiért. Mordonnak már-már megesett volna a szíve, ha nem lenne ork, de számolnia kellett a lány farkasával, aki minden bizonnyal kevésbé lenne szívélyes vele szemben ha a gazdája nem szabadul meg a köteleitől, ezért fintorogva ugyan, de a lány elé vetette annak a kését, és hagyta hogy azzal kiszabaduljon, majd kezébe vette a pénzes szütyőt és a táskát is, nagyot horkantva azokat is ledobta a földre.
-Hova van ilyenkor a büszkeség?- Kérdezte némi undorral, majd elfordult, és egy nagyot köpött a talajra, undorát kifejezve a helyzettel kapcsolatban, habár ezt páran nemigazán értelmezhetik logikus lépésként.

Orkunk igaz, szíve szerint elátkozta volna az elfet egy életre, de azzal kockára tette volna azt kevés erejét is, ami rendelkezésére állt, így hát inkább morgolódva otthagyta farkasának társaságában. Ha ezt akár egy ork is látta volna, olyan szégyenbe érte volna, amit le nem tudott volna magáról mosni. Egyetlen öröme az egész találkozásban is csak az volt, hogy alkalma volt kicsit szórakozni az elffel.
Mordon lassan de biztosan botorkált, egyre távolodva a számára szégyenteljes összecsapás helyszínétől, amikor az elf lány ismét elébe állt. Mordon nehezen viselte el kéretlen társaságát, de egyenlőre lenyelte a keserű pirulát.
-Legyen elég hogy dolgom volt, és most már tudom amit tudnom kell.- Válaszolta orkunk morgolódva, de mégis türelmesen, hisz ha már a lány felajánlotta szolgálatait, akkor él is vele, hisz fajtájának társasága híján minden fogódzót ki kell használnia ami kínálkozik, nem válogathat.

Mordon ugyan nem volt elégedett a kialakult helyzettel, de jobbnak tartotta mint farkasfogak közt rágódni, így hát elfogadta útitársául az elfet, akinek társaságában folytatta az utat, kifelé az erdőből. Néha ugyan bukdácsolgatott a magas bozótokban, de ezt azzal küszöbölte ki, hogy köpenye szélét összeszedte a kezébe, szabaddá téve lábszárait, de így némileg könnyebbé vált számára a közlekedés. Néha ugyan megállt megpihenni, hogy erőt gyűjtsön a folytatáshoz, de utána töretlenül tört előre, ki az erdőből, bár egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megállt, és elgondolkodott a folytatásról. Most hogy megismerkedett a helyi növényekkel, értékes információkat szerzett amiket érdemes lenne a sötét tanok szemszögéből is megismerni ezek felhasználását, ezért a legésszerűbbnek egy ilyen tanokkal rendelkező város meglátogatását tűzte ki célul, ami mondjuk lehetne Gwaith-dúr is.
Miután eme gondolatmenet végére ért, a kísérőjéhez fordult, majd körbetekintett.
-Messzire megyünk. Élelemre lesz szükségünk.- Mondta, bár számára ez a többesszám szokatlan volt, de mivel szeretett volna munkához látni, körbenézett a környezetében, valami ehetőt kutatva, és felhasználva a hordában szerzett ismereteit, ráismert az egyik táplálékkal bíró növényre, és odabaktatott hozzá, majd elkezdett a tövében kotorászni annak gyökereiért.

Mordon a maga tempójában ugyan, de szépen kitúrta a gyökereket, amik szerinte megfelelőek lesznek az útra élelem gyanánt, már ha útitársa is hajlandó lesz azt megenni. Mordon egyébként sem válogatós, megeszi azt amit talál legyen bármilyen undorító.
-Mordon.- Mutatkozik be nyersen orkunk, aki épp tőrét veszi elő, amivel a gyökereket épp levágja a növényről, majd azokat gondosan betekeri egy rongyba, amit páncélja alól húz elő, ami így is eléggé lötyögőssé vált vézna testén, így az elég kényelmetlenné vált. Ezután szóba került az az alma, amit a lány hozzávágott.
-Nem tudom. Lehet.- Válaszolja orkunk ismét elég szűkszavúan, mivel ostobaságnak tartotta azt, hogy azzal a jelentéktelen almával foglalkozzon, aminek biztos semmi íze nincs már. Miután összeszedett kellő mennyiségű gyökeret, a csomagot a hóna alá kapta, a tőrt pedig visszahelyezte a helyére, majd nagy nehezen felállt.