Lanur-hegység

//Júniusi: 4. küldetés - Hóvihar és Cloud Revan's//

Egy új alkalom! Akkor, ahogy szokás mondani, az új alkalomhoz új ruha is dukál, jelen helyzethez alkalmazkodva pedig azt mondhatjuk, hogy új út. Kettőt már ismer, abból az egyiken járt is már, másod magával és egyedül is. Noha, azóta a barlang, ami mindkét alkalommal biztonságos éjjeli menedéket nyújtott számára, már nem létezik és kész szerencse, hogy ő már nem tartózkodott odabent, mikor megroppant a kőfal és betemette végül a lyukat. De térjünk vissza a járatlan útra, ami annyira nem is az. ~ Most talán le kéne kushadnom és jó mélyeket szippantani, hogy megtudjam ki is jár előttem? ~ Morfondírozott, ahogy a hóban még nagyon is kivehető lábnyomokat szemlélte. Nem arról van szó, hogy nagyon ellenére lenne a társaság, pont ellenkezőleg, de az utóbbi időben valahogy többször akadt sárkány társasága és hazugság lenne azt mondani, hogy nem örülne annak most is. Valahogy róluk egyből, de két alapos pillantásból már le tudta szűrni, hogy megtűrik, mint fiatalt, vagy jobb lesz, ha gyorsan maga mögött tudja és eltűnik a horizonton. Az emberekkel viszont messze nem ilyen egyszerű, talán színesebbek minden más fajnál, a sárkányokhoz való viszonyuk meg általában elég szélsőséges. Nem hisznek benne, még ha a szemüket éppen ki is szúrja egy. Megkedvelik, e mások előtt bölcsen hallgatnak arról, hogy ismernek egyet. Bár ez annyira nem is okoz csodálkozást, hiszen a többség egyféleképpen szeretne és akar sárkányt látni, holtan.
Nem csak a gondolatba borzong bele, a hideg is átjárta már kissé tagjait, de persze aki könnyelműen leveszi a köpenyét és önfeledten elterül a hóban, az ne csodálkozzon azon, hogy rá nem sokkal megveri az isten hidege. Több sem kell, magára teríti mindig jó szolgálatot tévő köpenyét, belebújik szélesre hagyott ujjaiba, ami ugyan nem praktikus, de egy-egy szélébe fűzött szalaggal még ez is megoldható. Ezt azonban most hagyja, inkább a csuklyát húzza fejére, kellemesen egy kicsit lejjebb, hogy a fehérség ne vakítsa el. Mi mindent tanul a sárkány fia, ha sokat utazik. Most már persze csak az a kérdés, haladjon e tovább? A válasz meg mi más lehetne, mint hogy, igen. Legfeljebb, ha olyan szerzetbe, vagy szerzetekbe botlik, akiket inkább elkerült volna, hát majd nagyon ügyes mágus lesz, mert talán a helyzet nem fogja megkívánni, hogy megint lebuktassa magát. Egy bizonyos elég idős sárkány már szinte tövig rágta a nyelvét, hogy végre megértesse Souval mennyire fontos lenne, ha nem lenne Lanuria minden szegletében néhány olyan személy, akik képesek összekötni alacsony és vézna alakját, egy tetszetős fehér sárkánnyal. Bár a hangsúly inkább a gyöngysárkányok köztudatba kerülésével függött leginkább össze. ~ Na persze! Azt hiszem Kainnak helyes meglátása volt ezzel kapcsolatban. Hogy akar egy nép megismerkedni azzal, amitől elzárták, ha továbbra is elrejtőzve élnek? ~ És a gondolat új ösvényre csalta elméjét, ahogyan lába is új ösvényre vitte, ám csak hogy ennek az ösvénynek volt egy elágazása.
~ Ahogy elnézem nem a járt út híve. ~ Csakhogy ez amolyan magán ügy lenne, de néha szeret közbeokoskodni az a bizonyos satnya hatodik érzék. Ami persze valahogy azt súgja a szöszke buksinak, hogy ebből baj lesz és mit is lehetne ezen még rágódni, mivel további hezitálás nélkül ő is könnyedén maga mögött hagyta az utat. Hát. Mi más is lehetne a dolog vége? Persze, ráfoghatnánk, hogy ösztön, méghozzá egy olyan, ami már betáplált magának néhány fontos dolgot, a fiatalok azonban hajlamosak ezek fölött a fontos dolgok felett könnyeden átsiklani. Így téveszti meg végül is Sou is magát. Siet, mintha egy barátról lenne szó, vagy legalább is habzó szájú kopók lennénk a nyomában. Pedig egyik sem igaz, a tempón viszont csak akkor hajlandó változtatni mikor valami feltűnik előtte -nem is túl messze-, mert aztán rögtön el is tűnik. Nem az idegen, Sou lába alatt indul meg a hegy, de szerencsére nem rögtön az egész akar leszakadni, beéri annyival, hogy az eddig talpraesettségét és briliáns egyensúlyát kihasználó alakot végre seggre ejtette. Egy bokor reccsen, méltatlankodva, ahogy a megpakolt tarisznya ágai közé „vetődik”, kövekkel vegyesen hó zizeg, meg persze a frissen túrt kupac közepén a fiatal sárkány liheg. ~ Ezt nem egészen így terveztem. ~

Egy hosszú percig csak fekszik a hóban, nem mondható éppenséggel elszontyolodottnak, inkább fürkésző a tekintet, amivel a felette elterülő kékséget lesi. Pedig inkább leshetné annak a nyomát, akit volt szerencséje megpillantani, mert eme mutatványa nem csak hogy cirkuszi produkciónak is beillet volna, de nem kevés hanggal is járt. Még is a mellet marad, hogy előbb eléri ne kelljen a levegő után kapkodnia, ha veszélyt jelent számára az idegen még van esélye ép bőrrel megúsznia. Arcából söpri ki a lassan vízzé olvadó havat, mikor már egészen közelről hallja roppanni a havat és arcát késlekedés nélkül a hang irányába fordítja.
A fiatal arc ismeretlen számára, de mit is várt, hogy egy ismerős fog lenézni rá? Ám a ruha, na az már hordott magában némi elgondolkodtatni valót, pontosabban azt az érzést, hogy ilyet már látott valahol. Hasonlót, vagy pont ilyet? Erre nem egészen tudta megadni a választ, minden esetre arra egyre inkább kezdett figyelmet fordítani, hogy meglehetősen komikus a helyzetük. Így első ízben felült a fiatal férfi felé fordulva, ezzel több apró felismerést is tehetett, mint például, hogy egyetlen csontja sem tört el, de lesz néhány kék foltja és hogy valamit nagyon gyorsan ki kéne találnia. Mindenek előtt azonban egy köszöntést is illenék előhalászni, de egy nagyon visszafogott biccentésig jut el és ha valaki hallotta már nagyon halkan beszélni, akkor őstehetségnek kell lennie, vagy végül is elég ha tud szájról olvasni, mert éppen csak elcincogta a viszonzásul megformált Hahó-t. Nem egészen szándékosan tette, csak ráébred egy pár dologra. Akárhonnét is nézte a feltett kérdésre adandó választ, az olyan szép volt, hogy szinte hihetetlen, még akkor is, ha ő maga nagyon fiatalnak és még annál is ártatlanabbnak néz ki. ~ Még sem mondhatom azt, hogy megláttam a lábnyomokat és valami rossz érzés fogott el, ezért utána jöttem! Ki tenne ilyet, .. rajtam kívül? ~ Biztosan vannak még ilyen, meggondolatlan és önzetlen lelkek. Nem is kell olyan messzire menni, mivel a kék szemű idegen is pont ilyennek tűnik, fenntartás nélkül segíti fel Sout a földről pedig ő csak tétován nyújtotta előre a kezét. Köszönet képen biccent is egyet, arcán még egy apró kis mollyal, mivel az rögtön eltűnik, ahogy megszólal.
- Hát. – Sóhajt. Nem kenyere a hazugság, de most a muszáj helyzete áll fenn. – A társam a hegy lábánál lévő faluban hagyott. – Egykedvűen, mímelt sértettséggel oldalra pillant, csak hogy ne kelljen a másik szemébe mondania a hazugságot. Valamennyire kaporra is jön, hogy táskája messzebb ért földet, nyugodt szívvel nézhet utána és közben tűnhet valóban úgy, mintha a nem létező társ tette vérig sértette volna. – Mert gyereknek a hegy nem való, de utána jöttem és amikor végre lábnyomokra akadtam, követtem. – Elbandukolt a motyójáért és második próbálkozásra kis halászta a csupasz vesszők közül, majd újra a fiatal férfi felé fordult és tett is néhány lépést. – De ezek szerint előtted járhat. – Elpillant abba az irányba, amerre eredetileg tartottak, bár kétli, hogy bárki is járt előttük, ám ezt sohasem lehet biztosra tudni, főleg egy ilyen helyen. ~ Olyan fura érzésem van… lehet nem is miatta jöttem erre? Vagyis .. miatta, de …~ Akaratlanul is felpillantott, de az ég üdén, kéken nézett vissza rá, az idő is szelíd volt, hideg, de nem mutatta jelét, hogy tombolni szeretne.

//nyúú, nincsenek szintek, mindenki egyéniség És megeszem *.* és repetát is kérek ám! //

Valószínűleg egy más helyzetben inkább zavartan mosolyognak az idegenre, de a sorozatos ferdítések csak nyomják a vállát, ha egyre kevésbé is. Jobban belegondolva ugyan is, az egész jelenlegi helyzet egy jó nagy hazugság, messze van ő attól a törékeny kis alkattól, akit mutat. Tehát kár is sajnálkozni a kimondott szavakért és visszakanyarodva, miszerint nem meghúzza magát, sőt mérgesen vet egy pillantást az ugyan csak szőke illetőre. Nagyon jól érti a véletlen célzást, bár pillantása inkább a nevetésnek szólt, de nem reagálja túl a dolgot. Elvégre már csak egy vállrándítással toldja meg a dolgot.
~ Meg van! ~ Váratlanul tör rá a felismerés, már a ruhát illetően. ~ Városőr lenne? ..Vagy valami hasonló, de ilyen messze? ~ Nem csoda hogy csak másodjára tudja úgy hatékonyan széthajtani a bokor ágacskáit, hogy azok ne kapaszkodjanak meg –vissza is tartva- ismét a sokat megélt anyagba. A gondolatok, azok a fránya hamis, bár sokszor nagyon is igaz elméleteket felállító testetlen „szellemek”, most is alkotva egy teóriát akasztották meg Sout előző tettében. ~ Lehet megszökött. Nem az én dolgom és valahogy nem lehet belőle kinézni, de ha még is … akkor kijelenthetem, hogy rátaláltam a bajra. ~ Legalább gondolatai nem látszódnak meg különösebben arcán, hiszen elhangzott egy újabb kérdés, amire valami újat is kéne alkotnia. Ebben is észreveszi a bajt, hiszen nem ez az egyetlen út, amin haladva el lehet jutni a túloldalra, no de ő amúgy is a lábnyomokat követte.
- Öhm. – Zavartan keresi a szavakat, de egye fene, mert még ez is tökéletesen illik az adandó válaszhoz. – Este? .. Talán hajnalban? – Lesüti szemeit és fejét is lehajtja. – Amíg aludtam. – Magyarán szólva fogalma sincs és ezzel válik szép kerekké a meséje és nem lehet azt mondani rá, hogy tehetségtelen színész lenne. De azért magában fohászkodik, hogy a másikban ne merüljenek fel kételyek, igazán nem szeretné megtudni, hogy korábbi találgatásaiból mi igaz és mi nem, mert ha valóban szökött katona, akkor neki nagyon nem jön jól egy kotnyelesnek tűnő szemtanú. Aki mellesleg véletlen is elkotyoghatná, hogy merre látta a latort, ezt az egészet viszont kezdi elvetni, gondolatban még a fejét is megrázza. ~ Túl becsületes a tekintete. ~ Az említettre néz, aki mellesleg mint az ellőbb ő, az eget kémleli, de mikor ráemeli tekintetét egy kicsit megszeppenten néz vissza.
- Tényleg? – Lelkesen kérdez, de választ igazán nem is vár rá. – Igen, egy darabon biztos! – Rögtön jelenti ki, magabiztosan, mintha csak erre várt volna és tényleg. – Jobb társsal, mint egyedül vándorolni, főleg ilyen helyeken. Oh. A nevem Sou és örülök, hogy egy darabon társak leszünk! – Megszokta már, hogy az emberek gyakorta gyakorolják a kézfogással történő köszöntést, így most ő is derekasan lendíti előre kezét a másik felé nyújtva. Noha van némi önző szándéka is a dologgal, egy nem fogják kölyöknek és egyéb nem túl felvillanyozó módon hívni, kettő ő sem kényszerül talán rá, hogy a vele szemben, a férfi kor küszöbén állónak kitaláljon valami megnevezést.
- Amúgy, ez az út nem egészen arra vezet, mint amin a többség halad. – Jegyzi meg, enyhe kérdő hangsúllyal, mikor már elindultak. A bizonyosság kedvéért az égre is feltekint, már jobb az irányérzéke és a Nap állása sokat segít. – Remélem rajta kívül nem találkozunk mással, legalább is banditákkal, meg vadállatokkal.

// //

//két szőke közül az, akit Cloudnak kereszteltek //

~ Ahogy a sárkányok is. ~ Toldja meg gondolatban az imént szintén bemutatkozó Cloud szavait, arcán a szélessé váló mosolyt sem csorbítva. Ami igaz, az igaz! Ahogy az is, hogy ezekhez a gesztusokhoz egy elsöprő egyetértésről tanúbizonyságot tevő bólintás is járt és nem csak úgy grátiszba. Észrevette és jó érzéssel tölti el, hogy szavaikkal, de puszta mozdulattokkal is képesek egész tűrhető módon elkommunikálni. Lehet, hogy a koruk közelsége tenné ezt? Elvégre, ha az évek száma nem is stimmel, de népének számítása alapján, hasonló idősek. Ez is milyen furcsa dolog és ezen is csak most gondolkodik el, bár csak futólag, az emberek viszonylag rövid ideig élnek, a sárkányok valamivel hosszabbat, d a többségük hamar fel is cseperedik. De persze van kivétel, egy éppen új téma felé terelgeti gondolatait és később szavait is.
- Amíg nem iramodunk meg úgy, mint én az előbb és mellé óvatosak is leszünk, akkor megéri. – Pillant Cloud felé, most ő idézte fel bravúros mutatványát, de már nem volt fellelhető szavaiban sem a sértettség, sem pedig a zavar. Egészen természetes volt, látszik, okult a vétett hibából és elővigyázatossá vált, mert nem akarja még egyszer ugyan azt elkövetni. Noha, még bármi megtörténhet. A rövidebb út is hosszú, arról nem is beszélve, hogy azoknak javasolják jót akaróan az ilyen rövidítéseket, mert van valaki, aki pénzt remél belőle és azért a pénzért bármire képes. Főleg egy ilyen kietlen, kihalt, inkább került hely tökéletes a rajtaütésekhez. ~ Mi ez a pesszimizmus? Először róla feltételezek rosszat, most meg véreskezű banditát várok az első hóbucka mögül felbukkanni. ~ Megrázza a fejét és még szégyellhetné is magát, ha tudná, hogy a mellette bandukoló és sikkesen megbotlónak milyen gondolatai voltak. De mivel amaz megbotlik, Sou önkéntelenül is felé kap, hogyha kell és meg persze ha eléri, segíthessen. Cloud a természettől kapott leckéje azonban nem volt olyan drasztikus, nem kellet megismerkednie a fagyott anyafölddel, de ettől a fiatal sárkány még elmosolyodott. Kinyújtott kezeit lazán maga mellé ejtette és, de csak a változatosság kedvéért újra az égre nézett. ~ Nem lehet véletlen…~ Hogy mi is, azt talán majd később kiderül … avagy pont az lesz, hogy beborul?
- Nem félek! – Jelenti ki határozottan, noha az elsőként elhangzó szavakra újból igenlően bólogatott. Valóban nem lenne szerencsés. – Féljenek csak ők! .. Na jó, ez egy kicsit nagyképűen hangzott. De ismerek néhány varázslatot, te pedig … olyan katonafélének(?) tűnsz. – Valamicskét elárul, elvégre nem titok, hogy mágiahasználó és közben nyugodtan egybeszőheti őszinte érdeklődését, amolyan találgatásszerűen tálalva. – Amúgy meg igazad lehet, távolról sem úgy nézünk ki, mint az ígéretes zsákmány. ~ Persze attól függ, hogy milyen tervei lennének a ránk leselkedőknek. ~ A mosoly egy kicsit megfáradtan, haloványabbá válik, mert az értéktelen is értékessé válhat, mondjuk Telar rabszolga piacán. Ennek gondolatába még bele is borzong, fázósan húzva összébb köpenyét, szíve szerint a csuklyát is visszahúzná fejére, de csak eligazgatja nyaka körül, hogy kevésbé kezdje ki a hideg.
- Hát! – Vigyorogva tekint fel Cloudra az újabb kérdés hallatán. – Leginkább a saját fejem után. – Tipikus bajkeverők védjegye, meg az óvatlan nyíltszívűeké is és bár a kérdés második fele egyértelművé tette, hogy nem ilyen irányultságú a kérdés. Nem hagyhatta ki. Vesz egy nagy levegőt. ~ Bevallhatnám?! ~ Morfondírozik a dolgon, de végül, az istenek talán tudják miért, a levegőben úszó jellegzetesen illat végett, emlékei közül előbukkan egy útitárs. Rögtön leolvad arcáról a jókedv, még csak írmagja sem marad.
- Egyik sem, csak egy társ, aki tett egy szívességet és cserébe is vár valamit. – Az útra fordítja a tekintetét, nem hazudott kivételesen, a vajákos megígérte, hogy megtartja a titkát, de cserébe elviszi majd a vöröslő fények erdejébe. De útjaik elváltak és bár kereste, nem találta az amúgy idegeire menő férfit.
- És te? Kalandot keresel, vagy titkos küldetésed van? – Nem néz Cloudra, de felsandít rá, hangjából újfent csak kihallani a kíváncsiságot, élénken, de még messze nem tolakodóan.

// Kain //

*Lysanor érkezik a hegységbe. Itt hűvös van ezért egy lila kabátot visel. Nagyoon puha anyagból készült, amit nagyon szeret, mert még édesanyjával vásárolták régen. A lábaira simuló fekete nadrágot húzott hozzá és térdig érő fekete bőrcsizmát. Mondhatni kellemes jelenség így. Már kérdezősködött a több helyen itt Glorienről, de senki nem tudott érdemleges választ adni neki. Így kötött most itt ki a hegyekben. Hátha összefut valakivel, aki normális válaszokat tud adni kérdésére. Kicsit fárasztó is a séta felfelé, ezért is kiszúr a közelben egy fát, ami alatt egy pad árválkodik. Még ma nem nagyon evett, így a padhoz lépked és leül. Kibontja táskáját és előszed belőle egy kis sajtot, tünde kenyeret és némi zöldséget. Jóízűen elkezdni majszolni, miközben gondolatai, főként szeretett rokonán járnak. Aztán hirtelen bevillan Kain mogorva arca.*
~ Remélem többet nem találkozok vele.
* Gondolatiba merült kicsit és próbálta ezt az arcot kiverni a fejéből. De csak részben sikerül, mert ha az arcát nem is, de a szemeit még mindig maga előtt látja. Volt bennük valami igéző dolog. Lysa sem tudja, hogy mi volt, de valami volt. Megrántja a vállát és falatozik tovább.*

//Cloud és a Hóvihar//
Ezek szerint legalább egy valamibe beletrafált és a memóriája sem csalta meg, mert annyi a város és annyi az egyenruha, hogy a abba bele lehet szédülni. Legalább is ő, mint látszik, nem igazán volt képes megjegyezni ehhez hasonlót melyik város katonáin látott, bár könnyen lehet, hogy nem várost, hanem egy gazdag urat szolgál és ez csak tovább bonyolítja a gondolatmenetet. Úgyhogy ennek még itt szakít véget. Egy határozott bólintással véve tudomásul a hallottakat, mert éppen nem nézett a mellette baktatóra, most az utat szemrevételezte. Volt benne valami furcsa, de ez éppen csak megfogalmazódott benne, a szavak további haladásával kis mosoly költözik az arcára. Ezúttal abból a fajtából, ami inkább ravasz és sunyi, mint őszinte és kedves. ~ Vak vezet világtalant! ~ Csendül kuncogó hangon a gondolat elméjében. Még is. Valahogy azt kétli, hogy egy nem kellően felkészült katonát csak úgy a havasokba küldenek egymagában, teát nem írja le rögtön Cloud harci tudását és úgy alapból a tudását. Meglehet sokkal több mindent tud, csak még nem volt alkalma azt a gyakorlatba átültetni. ~ A mai nap hajmeresztő gondolatai közül azt hiszem ez a legelfajzottabb, csak azért felküldeni egymagában, hogy tapasztaljon. És ha nem tér vissza, egy alkalmatlannal kevesebb, ha visszatér, akkor meg már tapasztaltabb? ~ Megrázza a fejét. Régebben úgy érezte tökéletesen ismeri, kiismerheti az embereket és míg nem voltak meg az emlékei, valahogy ez könnyebben is ment számára, de azóta valahogy őket és magát is más szemmel látja. Erre a Pirkadati fogadóban jött rá először, sosem volt igazán bizalmatlan senkivel, érezte az akaratát, szándékát, legyen az jó vagy rossz, de képes volt mellé ülni és akár szóba is elegyedni. A fogadóban viszont egyre inkább elhúzódott az emberek elöl és észrevette, hogy a mosolya is egyre inkább csak egy jól megformált gesztus, de mögötte már egyre kevesebb az érzelem. Jót tett számára, hogy a fogadós megbízott benne annyira, hogy apróbb ügyeit, amik messze földre hívták ő végezhesse el. ~ Mikor is jártam utoljára ott? ~ Jól elkanyarodott az eredeti gondolatmenettől, de kénytelen volt rájönni, hogy fogalma sincs mikor kötötte utoljára derekára a fogadó kötényét. Annyi minden történt.
- Azt hiszem, én elég rossz katona lennék. – Állapítja meg, hosszú idő után megszólalva, eddig ugyan is szinte csak bólogatott, meg hümmögött esetleg. Lehet az is meglátszott rajta, hogy el elkalandozik, de annyira sose rugaszkodott el a valóságtól, hogy ne reagálhasson. – Túl kíváncsi vagyok és mint mondtam, szeretek a saját fejem után menni és hát… ha nekem azt mondják maradsz, akkor megyek! – És megelevenedett lelki szemei előtt az öreg sárkány elkeseredett és dühös arca, ahogy újabb és újabb szavait engedte el a füle mellett. Ugyan akkor a ligetben élő többi krónikás szavát megfogadja és nem esik nehezére eleget is tenni nekik, de ők nem is akarják a kötelesség és elvárások láncaival megkötni. Sóhajt, lemondóan, határozottan a gondolatnak szól. Aztán meglepetten pillant fel, először aprónak tűnnek a fehér kis labdacsok, amik lejjebb és lejjebb érkezve szépen megnőnek. ~ Havazik! ~ Önkéntelenül szimatol a levegőbe, tiszta és jeges, de tele van energiával, ami csak egyet jelenthet. Az őket körülvevő sziklafalakra esik tekintete, ő nem barlangot keres, ritkábban fordulnak elő, mint azt az átlag vándor gondolná. ~ Azon fel lehet kapaszkodni. ~ Nem elégszik meg azzal a látvánnyal, ami fejük felett és a szemben húzódó taréj felett látszik. Könnyen meglehet, hogy itt még csak ezek a hótól terhes felhők látszanak, de a sziklafal takarásában már ott tombol a vihar és még természetes is, hogy ebből egyenlőre még semmit sem éreznek. Majd akkor, amikor már késő lesz!
- Rossz érzésem van. – Sou nem szó szerint, de kimondja, ami talán mindkettejük szívébe belopódzott. De nem is halogatta tovább a dolgot a kiszemelt részhez sietett. – Megnézem! - Vetett egy fürkésző pillantást a falra, aztán megkapaszkodott és rutinos mozdulatokkal feljebb és feljebb mászott, olykor havat kotorva el, hogy valami fogódzkodót találjon. Ahogy feljebb ért, éppen csak kileshetett a szemben, mérföldekre magasodó sziklacsúcs felett. A látvány félelmetes volt, de egyben gyönyörű is. Egészen mélyfekete fellegek vonták uralmuk alá a távoli bérceket, alatta fehér fergeteg kavargott, ahol ők voltak az enyhe átmenet adta és mögöttük, még szikrázó napsütésben csillogott a fagyott hó. Talán csak egy percig bámulta a közeledő vihart, de hosszabbnak tűnt, pont úgy, ahogy a lefelé vezető út is. Talán negyed órát is igénybe vett, míg feltornázta magát és utána le is jött, lihegve, kissé áthűlt ujjait dörzsölgetve fordult Cloudhoz, aki remélhetőleg megvárta az ösvényen.
- A hegy mögött nem kis vihar tombol, keresnünk kell valami menedéket. – De ezt minden bizonnyal társa is nagyon jól tudja. – Visszafelé biztosan nincs egy sem, akkor vezetett volna valami vad csapás az ösvénytől. – Így marad előre. Előre, ahol a sziklafal meredekebben emelkedik, legalább is mintha így látta volna, de hogy az ösvény mennyire követi, az persze egy másik kérdés.