Lanur-hegység

Sout a hideg kezdi ébresztgetni. Fázósan húzza össze magát, nem szívesen kelne fel, csak azért, hogy takaró után nézzen. A reszketés viszont csak azért sem akar nyugtot hagyni neki, fáradtan nyitja ki a szemét és elsőre nem is sikerül nyitva tartania. De az ellobbant gyertya jellegzetes illata is hozzásegíti ahhoz, hogy éberebb legyen, így újra szemügyre veszi a … Sötét van! Így elsőre nincs túl sok minden, amit lát és csak lassan szokik hozzá a szeme a sötéthez. Elsőre kicsit hátrébb is hőköl az előtte ásítozó, nem fakuló feketeség láttán, de aztán nyugodtan engedi lazábbra tartását. Csak egy kandalló, egy meglehetősen nagy és legalább annyira üres kandalló.
A nagyteremben, alighogy Cloud is elhagyta azt, felcsendült egy kellemes, fülbemászó dallam. Az eddig magányosan álló zongora végre játékosára akadt, ezzel együtt viszont megemelkedett a hang szintje is. Marina kisasszony figyelő tekintete egy ideig a nagy ajtón függött, aztán a maga természetes bájával elnézést kért és dajkája kíséretében a függöny rejtekében bujkáló kis szoba felé vette az irányt. Sokan kísérték volna el, csakhogy kettesben maradjanak, de a matróna nyelve éles volt és a leghevesebb férfiúi nekilódulást is bevehetetlen bástyaként verte vissza és mikor kisasszonya belépett a szobába, ottmaradt őrt állni előtte. Odabent pedig az értékes „portéka” csendben osont a szófához, gazadagon díszített kontyából közben kihúzott egy különösen hosszú hajtűt és akárcsak egy pillanatnyi megingás nélkül, ahogy az ágy mögé ért, lesújtott.
Ahogy felül körül is néz. Összevont szemöldökkel nézett újra és újra körbe és a látottak alapján, meg merne esküdni, hogy ez, az a szoba ahová a komornyik kísérte őket. De minduntalan arra a következtetésre jut, nem lehet ez, az a szoba. Mert a váza sértetlen, csodás nyári virágokkal megpakolva virít az asztalon és ugyan akkor a kandalló sem volt ilyen hatalmas. Szinte ezzel egy időben még valamire rájön, hogy nem volt véletlen, hogy fázott. Sem a sötétzöld bársonykabát, se a bakancsa nem volt a lábán és ez utóbbi helyet kapott egy kötelet. Nem túl erősen hurkolták a bokája köré, de a kezei segítsége nélkül nem is tudna kibújni belőle, de erre elsőre nem is figyelt fel. Nem értette a dolgot. Fogalma sem volt, hogy hol van. Egyáltalán az sem volt előtte világos, hogy hogyan került ide. Amint viszont ezeken az aggodalmakon túljutott egy másik, egészen új, de fura mód még is ismerős „aggodalom” lett úrrá rajta. Mert voltaképpen ki is ő? Se név, se semmi, ami önmagáról eszébe juthatna, vagy is jutnia kéne. Tekintete sebesen újra végigpásztázta a szobát, de most az ajtón, az innen kivezető ajtón akadt meg a szeme és már rohant is volna felé. Mert semmi sem telet kipattannia a puha párnák közül, csakhogy a második lépés után, a bokájára kötött kötél megfeszült és mivel erre nem volt felkészülve, ennek következtében el is esett.
Beletelt még néhány perce, míg túlesett a megrázkódtatáson, de ennek köszönhetően figyelmes lett a közeledő hangokra. Lépések, magától nyargalta körbe elméje színterét a felfedezés, de vele jött egy határozott érzés is. Nem akarja, hogy az, aki jön betegye ebbe a szobába a lábát. Ez ellen viszont nem tudott sok mindent tenni, hiszen még mindig a földön fekszik, kiterülve, mint egy béka és az ajtó, vagy bármi más, amit akár elé is tolhatna, túl vannak azon a határon, amíg őt a kötél elengedi. És lőn világosság! Csak meg kell szabadulnia a kötéltől. Nem is habozik, visszaült az ágy mellé és megkötözött lábát felhúzva igyekszik kilazítani a csomót. Az ujjai, karmai mind hiába feszülnek meg, a korábbi rántás tisztességesen egymáshoz préselte a szálakat.
- Csak nem szökni szeretne kegyed? Ez olyan kegyetlen személyemmel szemben, pedig nem azért bajlódtam ennyit, hogy csak úgy elillanjon.
Sou felkapta a fejét és szinte beledermedt a mozdulatba. Nem hallotta a kilincs hangját, egyáltalán semmit nem vett észre abból, ahogy a férfi bejött. Az a mosoly pedig az újabb ismeretlen arcán … egyenesen hátborzongatónak találta. Nem is maradt a földön, felhúzódott az ágyra, bár leolvasta a másik arcáról, hogy tulajdonképpen ínyére van az, amit lát. A férfi szándékosan hagyta maga mögött résnyire nyitva az ajtót. Hiszen kelepcébe kell csalnia még a másik élőt is…

//pff nálam itt megállt a tudomány XD nem tudom hogyan tovább//

Bukfencet vet a vékony penge, aztán megüti a sután alá terülő kezet és pördülhetne, de egyszerű mozdulattal csúszik le az ujjakról. Halkan koppan, hallaná is mindenki a szobában, élő és holt, de folyik már a heves szóár. A zöld szemek félve tekintenek az idősebbre és aztán vissza megmentőjére, kérdő éle van, megmentő lenne? Valóban? A kérdésre válasz nem adatott és már idő sem jutott neki, a szavaknak szánt idő lepergett, de csak a lassan, óvakodva közelgő nyugalmat érezte, hirtelen ama kósza gondolat is meglelte, miszerint lehunyhatja szemét átadva magát a … Érdeklődve néz fel, aztán követi hogyan hullik térdre és végül a földre a számára tőrét nyújtó fiatal férfi. Segíteni akar! Akar?
A tudat a varázslattal harcol, azzal mely megüli a kastélyt s minden „lakóját” és így nem marad más, mint az akarat. Nem kell éles fegyver, vagy a görcsöt is elviselő, edzett ujjak, egyszerűen lép ki a fogságot jelentő hurokból. Eddig is megtehette volna. Meg, de nem volt hozzá vezér, hiányzott az irányítás, mert csak az érzelmek sekélyes árja és az azok szülte reakció mozgatta ezt a szerencsétlenül járt tokot. Odatérdel a fájdalommal küzdő mellé, megérinti, átfogva vállait, gyengéden meg is szorítja, ahogy mellé hajol. Hangja csendes, szinte elhaló, ahogy suttogva, de lágyan szövi egymás után a szavakat egy olyan nyelven, amit még az itt ragadt szellemek sem érthetnek meg. Pedig hozzájuk, legalább is ahhoz az egyhez, amely talán saját ürességével, talán csak a kezében nyugvó mágikus hatalommal kínozza vele szembeszállót. Mert. De, nem lehet ez a veszte ennek a égszín szemű férfinak. A lassú mondóka ősi mágiát idéz, mint szorgos pók fonja minden egyes szó a láthatatlan hálót és meglesz, ha meglesz a szellem áttetsző gúnyája, hát szorosra húzódnak majd a szálak körötte és fényes falú mészkalitkába zárják. Persze, nem tarthat örökké és nem is tart. Mint minden fal, ha kicsit is, mindig kicsit enged az ostromnak, a két világ között létező akaratnak. De talán Cloud megszabadul a fájdalomtól, de társát, azaz a Sout érintő problémától nem.
A fiatal sárkány, várakozva nézi Cloud alakját, de tekintete fénytelen és üres. Ölébe ejtet kezében ott lapul az embermértékhez mért parányi kalitka, egy közönséges kagyló, ami héja között talán fogva tartja a baj egyik okozóját. Sou nem vár sokáig, maga mellé teszi a kagylót és aztán felállva az ajtó felé veszi az irányt, nincs érdek, ami azt diktálná bele kell bújnia díszes kölcsön kabátjába, sem pedig, hogy bakancsát visszavegye. Valami vonzza. Nincs illata, amely édes bájával csalogatná és nem is látható szemmel, meglehet az ösztön sem vezetné jobban. De a varázslat súlya alatt nyögő, egymással egészet alkotó „gyöngyök” érzik, honnét is ered. Ha Cloud meg is állítaná, nem számíthat értelmes válaszra, igazán válasznak számító szavakra sem, csak egyre.
- Csontok. – És az útja arra vezet, amerre nem akart menni még korábban, fel az elébe nyúló lépcsőn, át a zegzugos folyosók szövevényén, csakhogy a végén megállhasson a riasztó figurákat magánhordó tölgyajtó előtt. Ha a kiskatona vele tartott, ha másra nem is, a kegyed szóra bizony elég bizonyítékot kaphatott, mert minden, ami a valóságban már nem épp és egy kicsit is visszatükröz valamit az ember alakjából, az a szőke fiúcska alakja helyet, egy ébenhajú leányét mutatta.
~ Miért is vagyok én itt? ~ Hangzott el hosszú-hosszú percek után az első kérdés. Éppen csak felsejlett előtte a múlt, a bálterem és az a fura figura és aztán, nos, aztán semmi, de az minden mennyiségben. A fal tövében, annak dőlve találja magát, szemei szinte felpattannak, mint egy rémálom után, a két lábra való helyezkedést viszont nem sikerül oly gyorsan megoldania. De ez annyira nem is csoda, hiszen tekintetével egyetlen egy személyt keres, barátját …

//hát, az előzőnél jobb lett ez a verzió... de legalább látom a fényt az alagút végén XD//

//ó, az jó, de várjunk csak! ez a metró! futás! XD igen nem vagyok 100-as ^^//

Keresné és kutatná, de az a megmagyarázhatatlan sugallat egyetlen egy irány felé húzza. Inog és hullámzik a folyosó fala, egy mély levegő és egy hosszú perc míg lehunyva szemét a helyére parancsolja az engedetlen építményt. Már lát és a kép szürreális, szinte groteszkül fest. A lépcső aljában, vagy fordulójában ott áll Cloud és vele, társként ál ott az, az élők földjén ragadt akarat. Megragadja figyelmét, ritka dolognak válik szemtanújává, saját mágiájának foszló fonalait véli felfedezni az áttetsző alakon. Varázsolt? Mikor és hogyan? Érzi a zsibbadt sajgást, de még nem döbben rá, hogy megint azt az ős öreg mágiát használta és nem is lenne rá ideje. Megdermeszti és indulattal tölti meg a szellem minden egyes szava, ujjai már ökölbe feszülve támaszkodnak a falnak és ahogy peregnek a szavak, annál kevesebb vér jut ujjainak. Megteszi az első lépést, hogy is maradhatna a biztonságot jelentő távolságban, amikor Cloud bajban van, talán most még nagyobban, mint korábban valaha. De megtorpan, nem, nem is megtorpan valaki, mintha csak ingének gallérjába kapaszkodtak volna meg hátra rántották. Képtelen volt kivédeni, ahogy korrigálni sem tudott, elvágódott. Háta a kemény padlóhoz csapódott, de ez szinte jelentéktelen volt ahhoz a szorításhoz mérve, ami nyakát fogta körbe. Meglepődhetett volna, hogy milyen könnyen fordult az oldalára, nem tartóztatta semmi és senki. Köhögve igyekezett levegőhöz jutni és egyben újra felkészülni a rohamra, csakhogy a baljós ajtó előtt, amivel most újra szembe került, egy vizenyős alak lebegett. Szakad ruhájának foszlányai éppen csak súrolták a földet, ahogy feljebb nézett a halottfehér arcban a komornyikéra ismert, aki most elállt az ajtó elől.
Nem nevezhetnék bőbeszédű diskurzusnak, még is, még is az volt. Sou feltápászkodott és lenézett, tekintete találkozott Cloudéval és már iramodott is volna lefelé, de a komornyik újra útját állta, ezúttal kezét ragadva meg a fiatal sárkánynak. Még csak rárivallni sem jutott ideje, mikor a kard pengéje felszántotta a katona bőrét. Aggódó pillantása a fiatal katonára vetült, segíteni akart, kitépni kezéből azt az átkozott fémet, de értette legfőbb szövetségesének, a komornyik által küldött szavait. Ha rohan, meggondolatlan, csak kockázatot vállal, hogy a bűbáj újra egy gondolatoktól mentes, élő bábúvá teszi. A tehetetlenség pillanatok alatt ért benne dühvé és ez a düh lassan erőre tett szert, már eltört egy aprócska vázát, de most a falakat akarja kikezdeni. Az idő már bevájta vas fogát a falakba, a kósza, önzőségből szült bűbáj pedig most hiába tarja össze és festi régi új gúnyába, a repedések végigszaladnak.
- Ne hallgass rá! – Kiálltja, túlharsogva a szellem negédes vád szavait. – Cloud, Te egy Értékes ember vagy! Hallod, Értékes! Nem kell nagy tetteket véghezvinned, nem kell, hogy erős légy! … - A szavak a torkára fagytak, a hideg úgy ölelte körül, mintha tulajdon bőre lenne. Reszketett, nem lehet ilyen tehetetlen! Nem és nem! Cloudra pillantott. ~ Tarts ki! Ha bennem képes voltál hinni és megbízni, magadban is tudnod kell! … Muszáj! ~ A tölgyajtó roppan egyet és egy pillanat múlva már darabokra roppanva hullott alá, feltárult a szoba, a szoba, amely baljós fényben úszott, polcok hosszú sorát világítva meg és azokon millió üvegcse szórta szét, olykor más színbe öltöztetve az bíborba mélyülő fényt. Sou ott állt a törmelék halom mellet, látta a fekete rúnákat, valamikor vérrel festették fel azokat és tisztán látta a kelme súlya alatt összeroskadt csontvázat. Szembenézett a koponya sötét szemüregével és már emelte a kezét, egyetlen egy szélrohammal akarta szétzúzni a „pokolkonyhát”, de egy esendő, meggyötört hang megállította. Nevét hallotta és ekkor a józanész fölé az érzései kerekedtek. Bármit hall, bármi történik is a lépcső aljában, habozás nélkül, akár az utolsó csepp mágiáját is arra kellet volna áldoznia, hogy a bent felírt kör eltűnjön és ehhez a millió féle üvegcse csak segítségére lett volna.
- Hogy mersz ítéletet mondani bárki felett! – Most más volt a hangja, mély és dühtől elfúló, morgással kevert. Szólt volna még, de az indulat penge vékonnyá préselte ajkait, képtelen volt így bíztatni, vagy csak egy kis bizodalmat csepegtetni a másikba és ekkor, a szavak még is felsorakoztak és mind elsuttogták szépségüket Cloudnak és csak neki.
Sou pedig tényleg nem gondolt a következményekre, idő kellet barátjának, így érezte. A vékony fiú könnyen eltörölhető alakja eltűnt, hogy helyét egy kecses bestiáé váltsa fel, de azzal bárki egyetértene, hogy az emberek házait, legyenek bármilyen pompázatosak is, nem sárkányokra méretezték. A fehér test a falak közé szorul és ennek ártó hatását Sou is pontosan érzi, teste ugyan hajlékony, de szinte reccsennek tagjai kitöltve a legapróbb helyet is. Még is előrefurakszik egyik mancsával és kínjában nyakát veti a falnak, törjön, szakadjon végre szét a kötés, ami a téglákat egymáshoz fogja. Hosszú fülszaggató sikítás hallatszik, csak a szél az, amely most a legapróbb réseken igyekszik áttörni és munkája nyomán már darabok hullnak alá. Recseg a fal és elsőként a mágus rejteke adja meg magát. Az üvegek szétpattannak, szikrát szór egynéhány és színes párát is enged, egyik-másik tüzet lobbant. Néhány pillanat és ég már a drága kárpit, a gondosan hímzett függöny és a talár is leolvad a fehér csontokról. Keserű korom, édes mandulaillat és ecet savanyú szaga keveredik a levegőben, aztán halk pukkanás és a lángok kitörnek az ablakon. A varázskör is tüzet fog. Égnek az átkos betűk, és ahogy elhamvadnak, úgy veszti el fényét az öreg kastély is. Messzi a bálterem, de már nem szól benne a víg muzsika és díszes bársonyba öltözött vendégek sem szövik nemesi monológjaik, de mint ott vannak és értetlen néznek a megkopott falakra és földöntúli jajszavuk is hallik azoknak, kiknek lelke kővé dermed.
A sárkány fellélegzik, amint magának helyet követelő teste a kidőlt falak révén immár elfér, de figyelme nem lankad és viccsorában kivillanó éles fogai a mágus szellemére merednek. A szelíd fényű zöld szemek, most vad fénnyel izzanak, megmutatva, hogy ez a bestia mindenre kész és nem fél a színtől, amit a felszaggatott kötelék fest rá. Mindig úgy érezte és a mostani sem különb, hogy vérrel borítják minden porcikáját és amint az megdermed nyeri el, a most is viselt ében gúnyát.
" Cloud, tudod miért vagy értékes? Mert látod a jót másokban, azokban is, akikben több a sötétség. Talán azt hiszed, hogy ez gyengeség. Nem, nem az! Erő, el nem ismert és meg nem értett, de még is, mindközül a legerősebb. Ezért, nem hagyhatod, mert félsz, mert igaza van, hogy kialudjon a világ egy melengető fénye! "

//ha szép szó nem segít, akkor ott a drasztikus figyelemelterelés, avagy így lakberendez' egy sárkány? //

//pff, ritkítottam, átírogattam, de ez már így marad O_o gombot nem varrtam rá, de következőnek tuti ollóval esek neki, ha túlnyúlik a képernyőn -.-" //

Nézi a civódást, ha az lenne, de nem az. Hiába csak a szavak harcolnak, de mint mondják, egyszerű szavak is ejthetnek sebeket, mélyebbeket, mint egy kovács keze közül kikerült mestermű, éles penge és soha el nem múló heget hagyhat. Korainak tűnik az ilyen hegek végetti aggodalmi, hiszen a játszma még messze nincs lejátszva és képtelenség megmondani, hogy ki is kerekedhet ki fölé. Szívből tenné minden bizodalmát Cloudra, megteheti és teszi is .. tenné, de még mindig hely szűkében van. A sárkányok legkisebbjei közé tartozik, fiatal korát is számba véve, de így sem elég a tér. Pedig lassan nincs fala a folyosónak és reped, pattog le a folytatása, egyre közelebb és közelebb osonva a lépcsőn le és nem, nem a fokokat szeli illedelmesen, abból is visz magával a düh szele, kitépve egy tisztességes darabot.
Sou érzi, ahogy megtörik mancsa alatt a padló, de még sem hátrál meg és tekintetét sem hajlandó levenni a párosról. Most olyan jelentéktelen, hogy összegyűrt szárnyának tollait érintik meg a lángok. Túl hidegek, ez a tűz nem elég, hogy felpattanjanak a finom szálakra, hogy összegyűrve, sodorva perzseljék fel a szivárványfényben ingadozó szárig és vele az egész szárnyat emésszék el. A lelkébe vérrel vésett rettegés most még csak szó hoz sem jut, csak egy félelem tartja ugrásra készen, hogy Cloud elveszti az önmaga feletti uralmat. De még is, mi tehet? Csak áll és néz, ennyi? Többnek kell lennie, így olyan az egész, mintha pont azok közül a sárkányok közül lenne egy, akik úgy tesznek, mintha igaz barátok lennének az embernek és mikor a segítségére lenne szükség, cserbenhagyja. Már pedig nem fogja! Megmozdul és vele mozdul a kastély magasba’ épített tornya is, eléri, könnyedén és lépnie sem kell, elég hosszú a nyaka, hogy oda hajolhasson és .. és csak egy pillantás. Sunyi, alig észrevehető, ahogy a mágus pillantás megtalálja a fiatal sárkány tekintetét, talán éppen most jutott arra a pontra, hogy megadja a kegyelemdöfést játékszerének azzal, hogy Cloudot Sou majdani gyilkosává teszi. De elhangzott ott még néhány szó és papírra nem való az a szitok áradat, ami elöntötte Sou elméjét.
Mit tett velem? Ennyi volt a kérdés, csupán csak ennyire tellett tőle, ahogy bénultan, csupán csak morogni volt képes és nézni, tovább figyelni az őrült elme szülte színjátékot. Nincs kétely, ez a mágus talán már életében sem volt épelméjű, vagy valóban ennyire megkeseredett? Csak azért mert egy fiatal lányt, aki nem viszonozta érzelmeit, másnak adtak? Csak ezért? Olyan értelmetlennek tűnik és érthetetlennek, de megmoccan benne valami és már is próbálja másként látni, másnak tekinteni a mágust. Hihetetlen, de igyekszik megérteni, annak ellenére, amit a barátjával tesz és dacára annak, hogy most mozdulatlanságra ítélte, még meg is köszönné, hogy tudatát nem altatta el. Cloud üvöltése zökkentette ki a gondolatai közül, ezzel emlékezett arra is, nem azért van itt, hogy a mágus okait kutassa és megértse, talán megértesse másokkal is. Azért nem hagyta el a kastélyt, mert Cloud marad. Az elkövetkezendők láttán viszont csak mozdulatlan ámulni és csodálkozni tudott, észre sem vette mikor és milyen gyorsan tűnt el a varázslat, ami tagjait megdermesztette. Egy pillanat erejéig rettegés lett úrrá rajta, de még mindig nem a lángok táplálták ezt az érzést, hanem egy rossz előérzet. A mágus talán nem megölni akarta, csak egy testet akart magának, amiben újrakezdheti az életét és ez olyan badarság, inkább a bosszúját teljesítené be és folytatná, folytatná, amíg csak él a világ.
A Világ? Zavartan igyekezett újra előhalászni a gondolataninak ilyen végbe torkolló szavait, de nem ment és elfogta azaz ismerős érzés. Pont az, ami akkor vetette ki rá a hálóját, mikor a bálteremben kisegített. Tiltakozva hátrált, ameddig csak a falak engedték. A fagy és hideg ősi ellensége a tűz, természetes, hogy a szellem nem szívlelhette és e képen maradt alul a kiskatonával szemben, de éppen ugyan így áll, ellentétpárban a teli és az üres. Mi mást is kereshetne menedékként egy kifosztott lélek, ki tudja mikor az életét vették el, aztán átkát törték fel és végül létének maradékát is felőrölték. De elbizakodott és egyben kétségbeesett utolsó lépésébe, még is csak ő vált áldozattá.
Sou felszegte fejét és mire kinyitotta a szemét elaludtak az utolsó lángok Cloud testén. A nyílt ég nézett le rájuk, egy-egy lebegő törmelék halom mellett a csillagok kíváncsiskodtak. Mi történhetett? De azt meg nem tudhatták, bár láthatták, ahogy a sárkány méltósággal köszön el a szellemleánytól, de azt már nem, miként fogja fel, vagy mire véli a győztes katona a látottakat. Egy zöld számpár, hűvösen csillogó feneketlen tükre néz egyenesen a kékekbe, s mi ennyire kiemeli a megfoghatatlan fekete matéria, amelyre felfüggesztették őket. Igen, Cloud egy fekete sárkányt látott, aki odahajolt hozzá és orrával finoman a hátára fordította. Egy végtelennek tűnő percig csupán nézte a kimerült alakot, aztán száját nyitotta…
- Nem érdemli meg a halált. – A sötéten csillanó szemek a hang irányába fordultak, de nem szólt, csak nézte a hatalmas sas madár alakját. – Enged el ezt az erőt és szunnyadj békében, élted tudásával szolgálva néped. Úgy, ahogy azt a megfogadtad és tetted eddig. Ez az élet már nem tartozik hozzád! – A sárkány felmordult, Sou volt és még sem ő és ezt a szelek királya, ki fő segítője a Szelek és az Ég isteneinek, tudta.
- Ez a test az enyém! Számomra készült! – Vágott vissza, vicsorogva, kapva a sas felé. Nem engedhet, mikor végre megébredt. Ha most elszalasztja ezt a lehetőséget, talán soha többé nem lesz önmaga és léte újabb és újabb keserűséget szül majd. A sas azonban csak nézte, talán szánalom csillant a felhős eget idéző szemeiben, a sárkány azonban felkacagott. Elkeseredett, szánalomra méltó hang volt ez. – Mit tudsz te, aki sosem élt, sosem érzett?! Fogadalom? Ugyan. Neked tudnod kellene, hogy egy fogadalom miatt kezdődött el minden. – Hangjában immáron gúny csengett. – Volt egy kívánságom … ... Keress egy falút! A legközelebbit. …- De a sas nem mozdult, elfordította fejét, viharok visszfényében égő tekintetét villantva a sárkányra. - ….Kérlek. – És a „varázsszó” elhangzása után a magát sasnak mutató széllélek, kitárva szárnyait elvitorlázott, a sárkány pedig felemelte fejét, hogy a következő pillanatban a torony minden még felette és körötte álló részét eltakarítsa. Visszahajolt Cloudhoz.
- Végül is igaza van. Köszönettel tartozom neked. – Éppen csak megbökte Cloud mellkasát és sebeire, néhány pillanat alatt takaros kötés került, majd legalább ugyan ilyen gyorsan a katona teste a sárkány mancsokba és aztán a Hollóé volt az éjszaka. Szálltak, sebesen hagyva maguk mögött az átoktól megszabadult helyet, azt, ami mindkettőjük, Cloud és Sou számára valaminek a kezdetét jelenti.
Sou a Holdat figyelte. Csillaghölgyeivel körülvéve, fényes, tiszta színben pompázott teljes alakjában. Meg akart nyugodni, de most még a mesés látvány sem tudta elcsitítania milliónyi gondolatát. Nem egy nap telt már el azóta az éjszaka óta és barátja még mindig aludt, igaz bőven volt mit kipihennie, féltette és voltak rosszakaratú elképzelései is. De bármerre és bármiből indult is útjára a gondolat, a vezérfonal mindig ugyan oda tért vissza. Mintha nem lenne teljes önmaga, mintha megváltozott volna, ezt még a fogadót vezető asszonyság is megjegyezte. Sóhajtva hunyta le a szemét, fáradt volt és álmos is. Korábban lepihent és el is aludt, de az álmok felkeltették és ösztönösen átjött Cloudhoz. Halványan elmosolyodott, ahogy hátat fordított az ablaknak, egy pillanatra még meg is torpant.
- Hát, úgy néz ki ma is hálótársak leszünk. – Újságolta el a hírt alvó barátjának, de csak halkan, inkább magénak dünnyögve. Letelepedett az ágy elé, az összehajtott pokrócra, amit takarónak hozott magával, megfogta a szerencsére már langymeleg kezet, bátorítóan meg is szorította. Az, hogy ilyen közelről figyelhette meg Cloud rezdüléseit egy kicsit segített neki abban, hogy elterelje gondolatait, de egy-egy rezdülésénél hiú reményeket keltett saját magában. Talán most ébred meg! Az igazság viszont úgy festett, hogy nem Cloud ébredt fel, hanem ő aludt el. Messze nem volt kényelmes a póz, de alhatott, feje karjáról az ágyra csúszott

//kellően meghasonlott és az ollózást meg elfelejtettem XD //

Nem aludt el mélyen, hallotta a szomszéd szoba ajtajának halk neszezését, ahogy kitárják. Nyilván a fogadó asszonya az – igen, az illata elárulja, benézett, ahogy azt tette minden este és ugyan azt látta. A mai éjszaka éppen a holdfényben fürdő szobát és a szokásos teljesen összetúrt ágyat, egy tarisznyát, aminek tartalmát a földre üríttették. Az ajtó becsukódott és néhány lépés után nyílt a mellette lévő, pedig a két szobát egy elfüggönyzött boltív választotta el csupán, de a fiatal asszonyság csak ritkán használta. Sou összébb húzta magát, annak dacára, hogy az első napokban, mindig szolgálatkészen segédkezett a nőnek, főként, ha Cloud ápolásáról volt szó. Mostanra tartózkodóvá vált vele szemben, a nő csendes volt és Sou ezt kihasználta, egyetlen egy alkalommal sem kezdeményezett vele beszélgetést és néha még a napszaknak megfelelő köszönést is hanyagolta, letudta egy biccentéssel. Az ajtó bezárult, de előtte néhány tétova lépés hangja csalogatta Sout az ébrenlét felé, de a gondosan felépített távolság a két személy között, elegendő volt, hogy az asszonyság ne terítsen pokrócot az ágy mellett szendergő fiú hátára és meghagyja az éjjel érkezett menekülteket egymás társaságában. Pedig lett volna kérdése Souhoz és a szobában hagyott forró teát sem véletlen készítette, hiszen hosszú út van a fiatalabbnak tűnő fiú háta mögött. Csak két napra ment el.
Felébredt, még sem nyitotta ki a szemét és nem is mozdult meg, de jól esően szippantott a kellemes menta illatból, ami megtöltötte a szoba levegőjét. Üres elméjében azonban érzékelve a változást, megmozdultak a fogaskerekek. Az út, amit megtett, mondhatni sikertelen volt és tisztában van vele, hogy mert itt van, az is kudarc, de ez mit sem számít abban a pillanatban, amikor mozdulni érzi ujjai fogásában lévő kezet. Ajkai fáradtan görbülnek egy csalódott mosolyra, nem fog felébredni, ezt igyekezett tudatosítani magában, mert nem tudta, hogy barátja már az ébrenlét küszöbéig is elküzdötte magát. ~ Ébren van! ~ Örült, tényleg, abban a pillanatban, mikor meg is bizonyosodott róla, fejét Cloud felé kapva, tiszta szívből örült. Halk sóhaj tört el mellkasából, szíve is könnyebb, ahogy lerázhatja magáról az aggodalom acélköpenyegét. És még is. Hitetlenül pillog barátjára, az éledő öröm mosolyával és lassan az aggodalom karcolta vonásai is elsimulnak, de a hallottak, Cloud első szavai végül más irányba terelik az arc vonásainak újszínű tónusait. A zöld tükrök egy pillanat alatt mélyülnek el és a színtelen ajkak egy egészen más mosoly ívét húzzák meg, fölényes és számító, pont olyan, amilyen a rideg, lelküket másokétól elzáró lények arcán ver tanyát. Elfordul, még mielőtt a katona rájöhetne a változásra és a miértek után kapna, talán faggatózva. Megtámaszkodik az ágy keretében és feláll, látszólag könnyedén talpra küzdi magát, de rendesen rá kellet kényszerítenie akaratát az elgémberedett tagjaira. Megrázta a fejét, nemet intve Cloud sajnálkozására, de még nem nézett rá, csak mikor újra belefogott a mondandójába emelte lassan tekintetét az ágyban pihenőre. ~ El kellet volna vágnom a köteléket, mi hozzá fűz. ~ De még megteheti, Cloud még mindig védtelen egy sárkánnyal szemben. ~ Nem! ~ Sou lehunyta a szemét, egészen hosszú pillantnak tűnt, ami alatt egészen jelentéktelenné vált a vita, hogy pusztán későbbi haszon végett, vagy, mert lehetetlen, hogy a barátját bántsa.
- Még szép, ez a minimum, amivel tartozol! – Hangja csendes volt és színtelen, nem lehetett megtalálni egyik érzelem hangsúlyát sem benne. Komolyan beszél, vagy csak igyekszik e módon rávilágítani arra, hogy semmi szükség a bocsánatkérésre. Tekintetével is a padlót fürkészte, de végül felnézett barátjára és halványan el is mosolyodott. – Egy hétig aggódhattam miattad! Élsz vagy csak úgy teszel, így ráijeszteni a … – Tette csípőre a kezét és most már érezhető volt hangjában, hogy valóban aggódott, igen, egy része, míg a másik még mindig a vesztét kívánja. De a Holló most képtelen elég erőhöz jutni, bár elég egy pillanat, hogy a mérleg nyelve az ő javára billenjen.
- A bocsánatkérés pedig ezennel elfogadva, feltéve, ha többet egy szót sem ejtesz erről. Maradtam, mert akartam, a saját akaratomból, és mint a helyzet is mutatja, te viselted a dolog nehezebb részét. – Egészen közel állt meg az ágyhoz, még mindig az öröm dominált hangjában és játékosan hajlott, ahogy megfedte Cloudot és kérte, hogy vigyázzon magára. De, állt már így egy másik „ágy” mellett, fivére nézett rá hasonlóképpen a bocsánatát kérve. Sou ujjai finoman ökölbe szorultak. Nem, Saringának képtelen megbocsájtani. Egyedül hagyta, feláldozva magát a többiek érdeke miatt, de lehet ez csak kifogás volt, mert belefáradt a túlcsorduló kínba és a könnyebb utat választotta.
- Azért még maradj nyugton és próbálj meg visszaaludni, rendben? – Lehajolt a pokrócért míg beszélt, aztán pedig az ablak felé indult. – Ha szükséged van valamire, csak szólj. Itt leszek. – Ezzel le is telepedett a párkányra, fejét a hideg üvegnek támasztotta, de úgy, hogy még kilásson. A téli táj sivársága valahogy most tökéletesen jellemezte a lelkét, fekete és fehér, ami olyan nyugodt és még is elég egy pillanat, hogy a szél felkorbácsolja és jeges förgeteggé változtassa. Fázósan összehúzta magát. ~ Valaki segítsen…~ Kain ragyogó arany sziluettje tűnt fel szemhéja vásznán, de az aranysárkány ki tudja hol van és … és elmosolyodik, újra azzal a hideg mosollyal, majd meg is szólal, csendesen, talán annyira halkan, hogy az ágyban fekvő meg sem hallja. – Én voltam az a fekete sárkány Cloud.

//egy adag "értelem" ^^//

Érzékeny lélek, nem csak ő, Cloud is, de erősek is. Csak egy érzés, de az azt súgja, hogy képesek a legtöbb kínnal megküzdeni. Ezekben a harcokban talán jól esik a legkisebb bátorító szó, vagy csak valakinek a közelsége is biztató lehet. Sou szeretne megfordulni, nagyobb nyomatékot adva elhangzott szavainak, megborzolni az amúgy is kócos szőke kazlat. Még sem képes megfordulni, túl erős az akarat, ami az ablakhoz kényszeríti, mert lelke legmélyén a magányt vágyja. Meglehet, ezért nem érzi az üveglapon átsütő hideget és ezért tűnik közelsége ellenére is oly távolinak a szoba melegséggel telt része, mert Cloud jelenléte a reményt jelenti, egy kapaszkodó a fény felé. Ami lassan halványul, fényét talán a katona saját gondolatai hamvasztják, de az is lehet, hogy a léptek halkan dobbanó hangja rebbenti meg sugarait és ahogy nyílik az ajtó szinte kihuny, eltörpülve a másik mellett. Csak az íriszek mozdulnak az érkező irányába és egészen addig követte tekintetével, míg Cloudhoz nem ért. Nem szívlelte ezt a nőszemélyt, a belőle áradó kedvesség és az önzetlenség, szinte fájt tördelt lelkének és bosszantotta. Amikor megérintette Cloudot legszívesebben eltörte volna a kezét és ezt nem is rejtette véka alá, pillantása éles volt és akkor sem enyhült meg, mikor a fiatalasszony rápillantott. ~ Féltékeny vagy. ~ Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd tekintetét a rideg tájra emelte. Abszurdnak érezte a fehér sárkány meglátását, egyszerűen elképzelhetetlennek, inkább … inkább hallgatott. Nem zavarta a csend, egészen jólesőnek érezte, ahogy szinte csak saját testének rezdüléseit hallotta és tompán a kinti világ neszezését. Nem figyelt a barátra, bár mikor a bögrééért nyúlt, csak odapillantott, de a tényt, hogy nem kérnek a segítségéből egyszerűen fogadta el. ~ Ha nem, hát nem! Csak tedd meg azt a szívességet, hogy a szikla peremén táncolva ugyan így ellököd majd a kezem. Mert nagy örömmel nézem végig hogyan hullasz a mélybe, hogy eltiporhassam ezáltal az utolsó foszlányát is …. ~
Alig mozdulattal rázza meg a fejét, de rögtön kaphat a vállairól lecsúszni kívánó takaró után. Elkapja és vissza is húzza, miközben halkan felszisszen és szemét is összeszorítja a fájdalomnak hála. Teljesen megfeledkezett a törpe erős öklének mesteri találatáról, ugyan csontja nem tőrt, de azon, hogy legalább annyira fáj, ez a tény mit sem változtat. Ám a zöld íriszek hamar Cloudra vándorolnak, persze hogy, hiszen a szöszke katona megszólalt és szinte érezni lehet, hogy mondanivalója komoly. Sou pedig hallgatta, eleinte fürkészve a másik arcát, keresve a tekintetét, de nem nézett fel és ez rávilágított valamire, valamire, amit Sou mindig igyekezett figyelmen kívül hagyni. A szakadékot, ami elválasztja őket és elválaszt minden népet egymástól. Megérti Cloudot, de azt nem érti, hogy ez miért is fáj neki ennyire. Régen félt az emberektől, mert a sok monda és rege, amit időseik ajkáról hallott telis-tele volt gonosz tetteikkel, de miután közöttük élt, ő is ember akart lenni. Feladta volna hatalmát, erejét, ami valljuk be, egy másik sárkánnyal szemben szinte semmit sem ér. Ám megbékélt, már nem akar ember lenni. Sárkány, még ha olykor kissé fura is. Hasonló érzést vél felfedezni Cloud szavai között is, de lehet még is egészen más? ~ Bizonyítani akar? ~ Egy pillanatra, mintha minden elnémulna. A kék szemekbe néz, tekintetében viszont ott a kérdés: Mit számít? Mit számít az, hogy nem leszel olyan erős?, és mikor Cloud elvonja tekintetét, ő még egy percig figyeli, aztán kinéz. A kinti ezüstvilág veszít ragyogásából, megnyúlnak az árnyékok, , a Hold ezüstje is egyre halványul. A sötétség lassan kebelezi be a tiszta fényt és lassan megszűnik a különbség a közel és a távol között. Megérkezett a hajnal előtti utolsó óra, ami a legsötétebb.
- Nem számít, számomra sosem számított erős, vagy gyenge. … - Halk sóhajjal dönti homlokát az ablaknak. Nem, nem ezeket a szavakat kellet volna mondania, de akkor mit? – De értem, legalább is .. azt hiszem értem. – Ez sem jó, ő nem érzi annak és erőlteti az elméjét, de Sou nem talál szavakat, nem képes az érzéseit felöltöztetve szavakba rejteni. Jobbjával megtámasztja megcsusszanó homlokát, egy pillanatra mintha megfájdult volna a feje, de tévedett. Talán kezdi sejteni, mindennél jobban, hogy történt vele valami a kastélyban. Képtelen szabadulni Cloud utolsó szavaitól, „hűvösek voltak”… ~ Talán csak a mágusra … Nem, hogy is nézhettem volna rá, mikor … Ha? ~ Mire észbe kapott, már ott állt Cloud ágyának a végében, a meglepettség egy egész pillanatig látható volt az arcán, az arcon, ami gyorsan öltötte fel hűvös vonásait. De, leginkább a szemek beszéltek.
- Pont ilyenek? – Csendes hangjában keresve sem lehetett volna találni szemernyi kedvességet sem. – Hűvösek… mert gyengévé teszel, ez a test miattad nem hajlik teljességgel akaratom szerint. Ez egyedül a Te hibád, gyenge ember, így kötelességed lesz szolgálni, míg a kívánságom be nem teljesül. – Ellépett Cloud ágya mellől, de figyelt, kíváncsian. Összezavarta, talán sikeresen töménytelen mennyiségű kérdés közé kergette az emberi elmét? Pedig nem látja miben vehetné hasznát a katonának, még nem! A boltívnél áll meg, ha szóval, tettel korábban nem késztetik rá, ott belemarkol a függönybe. – De szerencséd is van, elnyerted a bizalmát és ezzel elnyerted az enyémet is. Ám… - Tekintete a függönyre siklik és csak nézi, elmerültem. ~ Mikor jöttem idáig? .. Áh, biztos csak a fáradság. ~ Még is, gondolatának ezernyi cáfolója akad és még sem veszi őket észre.
- Miért is indultam? – Teszi fel tétován, félhangosan a kérdést.

Valami történt. Mikor belépett, még órákkal ez előtt, a szobában békesség és nyugalom uralkodott és saját zilált gondolatai is szépen elhunytak, hagyva piheni elméjét. De most! Éles fényt villantanak a feszültség szikrái, bár nem préda és áldozat néz egymással szembe és még is olyan érzések rázták le rabláncukat, amiknek talán sosem kellet volna azoktól megszabadulni. Sou leengedi a függöny és az visszahull helyére, de az anyag magán viseli a belé gyűrt ráncokat, pontosan úgy, mint az elme az emlékeket. Valami történt? Ezt a kérdést kéne Cloudnak szegeznie, de képtelen a szavaknak hangot adni, csak az ágy felé néz, még csak nem is azt nézi, aki benne fekszik. Szégyenkeznie kéne? Érezhetően kerüli barátja pillantását, a kezeire pillant és igyekszik erőt venni magán, hiszen ő ebből áll: hideg, bármilyen helyzetben is olthatatlan nyugalom és végtelen képzelet. Egyszerűen nem fordulhat, hogy ne emlékezzen, hogy ne legyen ura a saját elméjének. Az egyszerűen nem lehet! És egy pillanatra meg is retten. Szinte látja a sötétben kígyó módjára tekergőzni azt a sötét alakot, azét, akiétől már gyermekkori álmaiban is félt és még is. Félt, de sosem habozott két „kézzel” felé nyúlni, hogy enyhítsen azon a sötéten gomolygó terhen. Gyűlölet és magány.
Homlokát a boltív fával díszített élének dönti, nem érez elég erőt magában, hogy pusztán csak megpróbálja megtalálni a harmóniát. Valószínűleg az ő, Sou hibája, mert mindig olyan óvatlan és hírtelen ragad magához darabokat abból a hatalomból, amit csak szemezgetnie lenne szabad. Mindig csak egy kicsit, hogy ne törjön meg alatt. Talán ez történt? A válasz olyan halkan érkezi a lelkének rejtett zugainak valamelyikéből, hogy a sárkányok legendásan éles füle sem hallhatta volna meg, más azonban hallott. Olyan dallamot, ami tisztán, a Napnál is világosabban megmondták neki, hogy tett vagy mondott valamit, amivel felkeverte Cloudot és ha ezért az a büntetése, hogy végig kell hallgatnia. Megteszi. Csendben, szinte lehunyt szemmel hallgatta végig a mondandó első felét, még ajkába is beleharapott, hogy véletlenül se szóljon közbe. Pedig annyira el akarta mondani, hogy őt nem így nevelték. Sosem kérné senkitől, hogy szolgálja és ezt pont az apja tanította meg neki. „Ha valaki uralkodni kíván más felett, fél és retteg, de még inkább egyedül van. Akik önzőségük végett hajtanak másokat igába, csak saját gyengéiket leplezik kegyetlenségükkel és míg telik felettük az idő, el is hiszik magukról, hogy hideg szívű, kiszámíthatatlan urak és mindenki féli őket.” És ő nem akart ilyen sárkánnyá válni, soha, inkább önként és dalolva választaná még a legmegalázóbb halált és ha egyedül is járja a vidékeket, igazán sosincs egyedül. Nincsenek sokan az igaz barátok, de amennyi csak van, mind megbecsüli és szívében megőrzött emlékeikkel nincs egyedül. Mi lenne rá jobb bizonyíték, hogy Cloud is erről biztosítja, így megkönnyebbülve szedi össze bátorságát, hogy a már ablaknál ücsörgő barátjára tekintsen.
Hallgasd csak tovább! Sou nem akarta, egyszerűen az a magabiztos csendülés megriasztotta. Még is, maradt. Cloud futó mosolyától megenyhülő arca mintha megfagyott volna és lényegében, készen állt a bál, a teljes káosz. Sou úgy érezte, mintha eddigi leghatalmasabb ellenfeleinél is hatalmasabb bestia vájta volna karmait belé és minden bizonnyal csak a véletlen játéka, de ugyan az fordult meg a fejében. El kell mennie. Most! De akkor miért nem képes megmozdulni? Pont olyan, mint a kastélyban … nem, most nem engedi győzni lelke felén uralkodó sötétségben bolyongó részét.
- Tényleg? … Tényleg ennyire lényeges, hogy míg te ember, addig én sárkány vagyok? – Ajkai szelíd mosolyra húzódtak, de szemei szomorúan csillogtak, mély belső küzdelméről semmi sem árulkodott, még a szavai is gördülékenyen követték egymást, szelíd hangon. Pedig a nőstényördög mindet másképp akarta a másik arcába köpni, egy élet vádját egyetlen egy személy hibájaként könyvelve el. Sou viszont tudja, hogy ettől nem csillapodna és az elégtétel csak percekre tömné meg laktató eleségnek mutatva magát a gyűlöletének.
- Bizonyos szemszögből persze az, de ugyanakkor, hogy ez a kétely felmerül benned, számomra csak azt jelenti, hogy nem ismersz még elég jól. De ez nem baj. Mert mióta is? Egy hete ismerjük csak egymást? – Képes ellépni a kiút mellől és néhány lépés után meg is kellet állnia, mert teljesen a benne nyugvó akarata ellen tesz. Talán oda is ér az ablak elé, ahol a földre huppan el, nem foglalkozik azzal, hogy kényelmesen elhelyezkedjen, de arra igen is ügyel, hogy megtalálja Cloud tekintetét.
- Szeretnék elmondani valamit. – Éppen csak egy lélegzetvételnyi időt vár, ami alatt persze még leinthetik, de ha nem, hát belekezd. – Megértem, még ha azt is hiszed, hogy ezt azért mondom, mert szeretném, ha megnyugodnál. – Elmerengve feljebb emeli tekintetét, már ő sem képes megkülönböztetni a hegyeket a feketébe öltözött égtől. – Rengeteg féle sárkány létezik, az én népen egyike a legfiatalabbaknak, a legendáink szerint egy ősi sárkány kívánsága és álma által születtünk. De nem harcra. Ez rögtön szembetűnő lenne, ha teszem azt, egy vörös sárkány mellett állnék, de visszatérve, éreztem hasonlót, csak annyi volt a különbség, hogy ő is sárkány. Megvédett, akárhányszor is kerültem bajba mikor mellette voltam, viszonozni viszont … azt hiszem eddig egyetlen egyszer sem tudtam, pedig akartam. Azt éreztem a terhére vagyok, bár próbáltam jelentéktelennek venni és közben, ő végig miattam aggódott és mikor ezt észrevettem, elfogadtam, hogy csak a titkai megőrzésével tudok segíteni. Kevés, de még is valami. – És nem csak Kain jelent meg lelki szemei előtt, ott volt még Lacarus is, a jégsárkány. A mondandója lényegéhez viszont csak most közeledik. - Nem kérem, hogy ne érezz így, csak szeretném, ha tudnád, számomra nem egy ember vagy, te Cloud vagy, aki megy a feje után, csendes és ha nagy dolgot várnak el hirtelen tőle képes összeesni, de .. amikor igazán szükség van rá, igen is talpra áll és mindent megtesz, még azt is megpróbálja, amit korábban teljességgel lehetetlennek ítélt. Hát, ilyennek látlan, ilyennek ismertelek meg. – Egy hosszú pillanat erejéig a boldog mosoly széles íve terpeszkedett el arcán és még is lehajtotta a fejét, a padlót nézte. Elmondta azt, amit érzett és talán csak az elméjének logikája, talán szánt szándékkal nem mondott többet népéről, mert a gyöngysárkányok híresek arról, hogy hamar kötődni kezdenek ahhoz, aki csak egy kicsit is kitárja feléjük a szívét. Igen, ezt biztos félreértené.
- Nem kell semmit mondanod. – Lassan feltápászkodott, nem a beszéd, más merítette ki. –Ennek ülepednie kell és nem csak ennek. Egyáltalán nem kell siettetned és aggódnod meg végkép, viszont arra mérget vehetsz, hogy ha most nem indulok el és veszek egy ébresztő fürdőt, akkor a szobád közepéről moshatsz fel. – Fene sem tudja, hogy honnét szedte a fürdés gondolatát, de belegondolva nagyon is jól hangzik, ahhoz mérve pedig kifejezetten kiváló ötlet, hogy rendbe tegye a számára kiutalt szobát és esetleg pihenjen még egy keveset.

- Nem kell semmit mondanod.
*Pedig nem is tudott volna. Az járt a fejében, amit legelőszőr mondott Sou. A kérdés mellyel ugyancsak megkavarta. Az előbb annyira más volt, most meg megint csak kedves és biztató, mintha két személyiség lenne. Azt hitte, hogy a kis sárkány mondandója csak ara irányul, hogy ő jobb kedvre derüljön, de úgy érezte ezt a fázist már túlhaladták. Itt nem arról van szó, hogy rosszul érzi ő m agát vagy sem, hanem arról, hogy őmiatta Sou is bajba kerülhet, ahogy került is. Ha ő nem lett volna soha nem megy be abba a kastélyba. Egyszerűen elrepült még a hóvihar ellenére is, és még csak észre sem veszi az alatta elterülő veszélyt. De mégis, önkénytelenül is figyelt barátja szavaira. És el is hitte, minden szavát elhitte. Még az érzés sem számított, hogy talán azért mondja amit jelzett is előre. Félelemmel vegyes gyógyír volt ez. Milyen "szörnyek" és bestiák élhetnek kint a nagyvilágban, ha Sou aprónak érzi magát a sárkányok között? Neki döntötte a fejét az ablak üvegének. Fáradtan, de mégis valamiféle boldogsággal a szívében. Mielőtt a sárkány megszólalt volna fel volt rá készülve, hogy rövid barátságuk itt véget fog érni, és nem csodálkozott volna rajta. Nem is sértődött volna meg. Igaza lett volna Sounak, és ha jobban belegondolunk, most hogy tudja, Sou is csak egy sebezhető halandó még inkább értelme lett volna őt elhagynia, mert hátráltatja. De nem így lett, és ezért hálás, még ha logikátlan dolog is a sárkány részéről a tett.*
- Ü-üühm, * Ingatta meg kissé a fejét elmerengve. A plafont nézte, vagy még inkább a nagy semmit. Ahogy Sou lefelé, ő felfelé bámult.* - Köszönöm.
*Ennyi. Ennél többet nem is tudott volna mondani az épp távozónak. Azonban boldogsága csak az egyik oldal volt, s miután egyedül maradt, jobb a kezét a szemére tapasztotta és hangtalan folytak a könnyei. Végül kiadta magából a felgyülemlett kínt. Azt a sok szenvedést, amit eddig csöndesen tűrt. Csak sírt és sírt, talán csak percekig, talán órákon át. Nagy levegőkkel közben.*
~ - Miért hívod őt is? Hiszen nem is ember! Nem ért meg téged, saját fajtád sem ért meg.
Ne terheld magad rá is.
Mint-mindenki másra magad körül! Csak ezt tudod. Ráakaszkodni, és rajta élősködni. - ~
*Sou pont az ellenkezőjét mondta. Pont azt amit mardosó szívének kapnia kellett, és ez már sok volt. Hát nem egy szerencsétlen semmirekellő? Nem egy hasznavehetetlen kétbalkezes valaki? De hiszen nem tud egyetlen jó oldaláról sem, vagy tehetségéről, amit fel is lehetne használni. Aminek értelme lenne. Az, hogy kedves, az vajmi kevés, nem? Már nem tud semmit. Nem tudja kicsoda ő, miért született annak ami, és főképp, hogy mit kezdjen az életével. Ha már nem halt meg....
Az ablaknál ülve aludt el. Nekidőlve a hideg üvegnek, kisírt szemekkel. Az asszonyság vette észre előbb, s odasietett hozzá, majd mikor látta, hogy csak kimerült a szöszi betakarta. HA viszont Sou is a közelben tartózkodott, és esetleg nem aludt még el, megkérte, hogy vigyék az ágyra ketten. Egyedül nem menne, és nem szívesen hagyná a hideg ablaknál a kiskatonát.

Másnap kipihenten ébredt, de elég bágyadtan. Egyből felült. Már jócskán a helyén volt a nap, de delet még nem ütött az óra. Kis idő elteltével az asszonyság léptetett fel alépcsőn, hozta a reggelit.*

//Ahm hát nem hallattam most túl sokat, de te csak nyugodtan ha akarsz ^^//

A kies elhagyatott táj. Távolban a hatalmas ormótlan havas hegycsúcsok. Egy alak közeleg nyugatról. Egy alacsony de fürge emberszerű alak.
Felérve a domb tetőre kicsit gyönyörködik a tájban. Nagy nyújtózkodás egy kettő kisebb sóhaj, és máris a fűben fekszik. Nézi ahogy a tiszta égen szaladnak a felhők.
Felélénkül a szél. Furcsa baljós érzet fogja el Emeraldot. Feláll és körbenéz. De nem lát semmit. Úgy dönt elég volt a lazsálásból -Kalandra fel. -továbbáll. Folytatja útját keletnek Mardan felé. Dombról le, dombra fel. Megtorpan!
-De, mintha valaki...- Továbbmegy. Nem foglalkozik a mögötte rejtező szellemmel. Pár domb és patak után jön az erdő. Sűrű sárkányüvöltéstől mentes sötét félelmetes elhagyatott erdő. Belép. Pár fa, bokor útját állja. De, azokon áttörve. Rátalál egy. Ösvényre? Rálép az útra és...

//Cloud és én sem nem vittem túlzottan tovább O.o//

Elmerült a forró vízben. Eleinte gondolatok nélkül, csak nézte hogyan emelkedik fel a gőz, lágy táncot lejtve a víz felett, majd hogyan olvad bele a kis helység gerendáinak sötétbarna világába. A nyugalom perceit egy mély sóhajtás törte meg és onnan már nem volt nyugalma, emlékek egész hada özönlötte el, Mardan nyomai és talán a kastélyban történtekéi is. Kételyek is szép számmal fogantak elméjében és minél messzebbre akarta azokat űzni, annál szörnyűségesebbé váltak. Elmerült, levegőt sem vett, hátha a túlélés ösztöne majd elriasztja ezeket a makacs gorombáskodókat és végül is meg is tette, de cserébe egy egészen más dolgot kapott. Egy képet, egy villanást abból, ahogy önnön borotvaéles fogait Cloud testéhez igazítja … Köhögve bukkant fel és a dézsa oldalába kapaszkodva, szinte zihálva szedte a levegőt, mint aki valóban fuldokolt. Bűntudata volt és rettegett. Megtette, ő tényleg megtette és az életét is elvette volna annak, akit meg akart védeni, mert a barátjának tartja és ott a jel, hogy igaz, mert érzi magában mélyen a kárörömöt.
A percekből lassan órák kerekedtek ki, egy ideje ugyan már nem a dézsában, hanem mellette foglalt helyet. Egyszerűen félt kimozdulni a szobából és már-már azon jártak a gondolatai, hogy jobb lett volna szolgasorba kerülve az első csatában ott veszni, vagy már mindjárt a sárkányvadászok barlangjában. Lassan, szinte kínlódva szedte össze ruháit és még lassabban öltözött fel, inggel meg is gyűlt a baja, vagy háromszor futott neki, mire a karjai és a feje arra a helyre került ahová szabás szerint kellet volna. De hiába késleltette az időt, oda kellet lépnie az ajtóhoz, a fogadó egy másik vendége már így is másodjára megy vissza. Nyilván most már indulatosan, hogy ő fizet ezért és holmi jöttment órákon át élvezi az ingyen fürdőt. Sou azonban félt kilépni. Azok az üres percek, olykor pillanatok, amikre nem emlékszik, vajon azok alatt mit tehetett és miket tehet még meg? Elveheti Cloud életét és mindenkiét ebben a faluban, de tehet sokkal rosszabbat is… ~ El kell mennem! ~ Ebben biztos volt, biztosabb, mint ez idáig bármiben is. ~ De hová? ~ Ilyen helyzetben mindenki első szava: Haza, de neki igazából nincs hová hazatérnie. Fajtája közt nem érzi otthon magát, ember családjára pedig csak a bajt hozná, ahogy minden barátjára és ismerősére is, e mellett azt sem felejtheti el, hogy mindegyiküknek éppen ugyan úgy árthat is. Ahogy a lépcsőn haladt felfelé, észre sem vette, hogy a fogadós halad előtte, csak mikor a fiatalasszony megtorpant előtte. Sou halványan elmosolyodott és néhány szökkenéssel a nő előtt termett, nem fordult felé, mert már érezte az ébredő indulatot a nő irányában. Gyűlölet és féltékenység, pedig ez a teremtés nem szolgált rá. Megtette az utolsó lépcsőfokokat és aztán segítőkészen kitárta Cloud szobájának az ajtaját, de fejét leszegte és ez érthető beszéd volt, legalább is az asszony számára. Nem szólt és bár meg akarta érinteni, végül csak mosolyogva belépett Cloudot vidám Reggelt!-tel és a tálcán egyensúlyozott reggelivel köszöntve. Sou pedig behúzta az ajtót és a másik szoba ajtajához lépett, belépve rajta viszont ugyan az a rendetlenség fogadta, mint mikor itt hagyta. Csendben, de lehető leggyorsabban szedte össze a dolgait és nem túl elegánsan tömte meg a tarisznyáját. A neheze azonban hátra volt. Ott állt, a függönnyel már hosszú-hosszú percek óta gigászi mérkőzést vívva, egyszer már majdnem félre is húzta, de végül még is meggondolta magát. ~ Ha most szó nélkül itt hagyom … akkor … ~ Kezében köpenyével, egy halk kopogást megejtve lépett be Cloudhoz.
- Kipihented magad? – Nem ezt akarta, hiszen a vak is láthatja, hogy útra kész. – Hajnalban valamit nem mondtam el. … - Nem nézett a szőke katonára, mert nehéz volt megfogalmazni és fájó is szavakba önteni. – Nem te sodorsz veszélybe, hanem az, ami bennem van és… téged, meg mindenkit, aki a közelemben van. – Ujjaival görcsösen az ingjébe markolnak szíve tájékán.

*Nem is gondolta volna Zolfar, hogy egyszer egy ilyen alacsony és fiatal emberrel lesz dolga.
Mikor Elmerad elesik eszébe jut a legnagyobb fia. Kicsit hasonlított a felfelé tápászkodó fiúhoz.
Egy enyhe fuvallat, a megfelelő drámai belépőhöz. Kicsivel Elmerad előtt az ösvény mellett bontakozik ki Zolfar testetlen lénye.*
-Szép napot vándor. segíthetek valamiben? -Furcsa érzés kerítette hatalmába Zolfart. Nem érezte azt a gyilkolásí vágyat, amit akkor szokott érezni, mikor zárgatják az erdő területét.

* Emerald válasza nem lepte meg a szellemet. Inkább az, hogy ennyire nyugtalan. Lehet, hogy egy embernek furcsa ezt elhinni, de egy szellemnek is vannak érzései, Zolfart most nagyon sok érzés kerítette hatalmába. Nem úgy mint egy mágia amiből ki tudna szabadulni. Nem, ez egy kimondhatatlan dolog. Főleg egy olyan szellem számára akinek az életét mindig is a gyilkolás jellemezte.*
-Én Zolfar vagyok egy vándor szellem. Benned kit tisztelhetek? -*Az kis vándor ilyedsége felülírja beszédkészségét.*
-Ha nagyon kíváncsi vagy rá elmondom ki is vagyok. Engem az istenek ide kötöttek éhez a világhoz, hogy jóvátegyem a bűnömet.

-Az a bűnöm, hogy nem teljesítettem a kötelességemet, és ezért több ember életét tesztettemel. Köztük az enyémet is. De én már sokat beszéltem. Még a nevedet sem tudom ifjú vándor.
*Nem tudta megmondani miért de érdekelte ez a fiú. A kisugárzása, vagy a hasonlóság? Nem tudta megmagyarázni ő sem. Nem érzett késztetést arra hogy elüldözze.
Egy bokor rezzen, a szél lágyam fúj.
Mégis van egy kis feszültség a két lény között.
-Hihetetlen nagy erők munkálkodhatnak a Emeraldban. Szemén látszódik a kétely velem kapcsolatban. Mintha nem bízna bennem a kicsi vándor. Gondolta magában Zoléfar.
Közeledni próbál Emeraldhoz.

//Cloud//

- Köszönöm! Majd le megyek érte… - Volt még folytatása a mondatnak, de azt már olyan halkan fűzte hozzá, hogy még az asszonyság sem érthette és még is, talán sejthette. Meglehet, ezért is gyűrte le magában a késztetést, hogy csak azért is erősködjön és némi ételt diktáljon a másik fiúba is, de ott lebeghetett a szeme előtt a tény is. Sou nem kér és nem csak, hogy nem kér, de egyenesen elutasítja a segítségét és furcsa mód mozgatja meg az fiatal nő elméjét ez az eset, ami vele esett meg még mikor kislány volt. Szomorkás, de reménykedő pillantással nézett vissza a szoba ajtajára, talán a két fiú története nem végződik úgy, mint a vándor és annak farkasáé.
Sou ott állt az ágy lábánál. A sötétség perceiben igyekezett eltüntetni a határt ember és sárkány között, most pedig ő érzi e tényt át nem hidalható szakadéknak kettejük között. Mert képtelen kordában tartani a lelke sötét vágyait, másképpen nem képes erre gondolni és megnevezni sem, ahogy nyugodt szívvel mindent ráfogni az ősi hatalomra sem. Nem bizony, mert el kell ismernie, hogy nem is egy dologban ért egyet a múlt vágyaival, de nagyon jól tudja, hogy azok beteljesüléséhez életek feláldozásával kerülhet csak közelebb. Erre viszont nem hajlandó, inkább elmenekül és él szárnyaszegett madárként, valami kietlen helyen. Minden gondolata ellenére, őszinte melegséggel tölti el a kacagás, az a finom ívű nevetés, ami megtölti a szobát. Remélte és várta, hogy Cloud majd buzdítja, de keményen rendre utasította magát. Nem visszakozhat és nem is fog!
Ahogy elhangzott az első mondat, már összegyűjtött annyi bátorságot, hogy barátjára nézzen, arcán és szemében az őszinte érdeklődés fényével. Aztán hallgatott, kezeit maga mellé ejtve és közben nagyon is emlékezve. Ő is álmodott, nem egy érdekes álom kebelezte be tudatát az éj leple alatt, de egyik sem volt gyengéd, vagy egyszerűen semmitmondó, mind le akarta igázni, megszerezni azt, ami csak neki van és múltban élő már elvesztette. Tényleg belefáradt. És akkor még az el nem követett bűne is megelevenedett az álmok mezején. Látta Cloud mosolyát, amiben talán volt egy kis bizonytalanság és Sou fejében megfordult a gondolat, tényleg csak álmodta? Éppen csak megérzés, de álom helyet inkább tartja ezt az emlékek, az elme és a test tudásának figyelmeztető elegyének, ezért is süti le szemeit és fordul el, szinte már háttal van a szőke katonának. De az egyetlen szavával is képes lenne megállítani és meg is teszi. Nincs kényszeredettség Sou mozdulataiban, ahogy visszafordul, csak fél és a bűntudat is kiül arcára, mert nem akarta elmondani annak az éjszakának a végét, már pedig Cloudot megilleti és meg is érdemli, hogy tudjon róla.
A feltett kérdés még is kizökkenti és más mederbe tereli gondolatainak folyamát, keres és kutat, hiszen olyan sok mindent mondott. A némileg tétova bólintás viszont szinte ösztönösen jön, de Cloud alig megkésve kis is segíti, hogy mely mondatokra is célzott az iménti kérdés. Aztán meg csak állt, dermedten és csak hallgatott, hallgatott… és benne is elcsendesedett minden, megkönnyebbülten lélegezhetett fel, mert a sötét árnyék megrettent. Különösen alakulnak a dolgok. Sou elfelejtette, mert mindig is félt, szinte rettegett attól a kötelességtől, amit pusztán szeme színe miatt róttak rá és mikor utolérte a végzete, elvesztette önmagát. A Holló, ő pedig ezt akarta, hiszen évszázadok óta gyűlik benne az indulat és most végre a tökéletes időhöz, akadt egy tökéletes lehetőség és akkor jön egy csupa szív mihaszna és néhány szóval képes ezt tönkre tenni.
~ Mennyire ostoba vagyok, hogy ezt elfelejtettem! ~ Könnyebben mosolyodott el, ahogy megint megfordult. De most sem az ajtó felé indult meg, hanem Cloud holmijaihoz, mivel engedélyt kapott rá, orrát használva, minimálisan összetúrva a dolgokat halászta elő a körtéket. Saját dolgait a földre pakolta és aztán visszaindult az ágyhoz, egészen a szekrénykéig ment, amire letette egy párat, de kettőt megtartott magának.
- Valóban félek … igazából rettegek, mert a kastély óta, de ritkán még az előtt is volt olyan, hogy fogalmam sem volt mit, vagy miért, meg egyáltalán hogyan tettem. – Halkan kezdett bele, bátortalanul és ez végigkísérte a mondanivalóját. – Elég félelmetes, de az imént rávilágítottál egy nagyon fontos dologra. – Egy sóhajjal a plafon felé fordította a tekintetét, aztán egy élettel telibb mosollyal nézett Cloudra. – Nem kell aggódnod, nem az elmém hasad több személyiségre, egy kicsit bonyolultabb a dolog, de most már lesz erő, harcolni, hogy önmagam maradhassak. – Ellépet az ágy mellől, nem akarja jobban beavatni Cloudot, mert hát minek terhelje ezzel a lelkét. Eltöprengve félre billenti a fejét, aztán pontosan azzal a nézéssel pillant Cloudra, mint aki már is diadalmaskodott.
- Én is szeretnék adni valamit. – Ezzel már ki is nyújtotta balját és mögötte terebélyes fekete tollas szárny jelent meg, adott már tollaiból, egyszer, de egészen más szándékkal. Kiválasztott egy méretre nem túl nagyot, amit könnyű elrejteni és nem kelti fel senki gyanúját, hogy talán egy sárkányé, és kitépte egyetlen határozott mozdulattal. Bár nem mintha eddigi utazásai során sok tollas szárnyú sárkánnyal találkozott volna, népét leszámítva persze. Ezt nyújtotta át Cloudnak, remélve, hogy nem utasítja vissza.
- Ha újból fehér lesz, akkor biztos találkozunk majd. – Ezt szánta végszónak és el is indult, hogy magához vegye a dolgait és mikor már a köpenyegébe bújt bele, ütötte meg a homlokát, mert elfelejtette, hogy a saját mag által kitépett tollak megőrzik azon tulajdonságait, amivel őt a repülésben könnyítik. – Majd elfelejtettem, egy kis szelet tudsz vele kelteni, ha nagyon óvatosan mozdítod is meg. … Vigyázz magadra! - Kihúzva magát és átvetve tarisznyáját a vállán, megállt egy pillanatra Clouddal szemben. Nem búcsúzik más szóval, eleget hagyott a szöszke katonának...

//Emerald//
A zöldellő fák ágai között átszűrődő fényben kibontakozó beszélgetés egyre mélyebbre ereszkedett. A szellő lágy susogó hangot hallattva kavarogott a két lény között magával hozva a virágok kellemes, tavaszi illatát.
Emerald meglepett, gondolkodó arccal nézte a szellemet, ki segítségét felajánlotta számára.
Zolfarban fájdalmas emlékek kavarogtak. Az elhunyt felesége és fia emlékei.
Bosszú! Nem feledheti el létének értelmét.
Ha Emerald mellett marad, segítséggel és védelmmel szolgálhat a kis suranónak. Mellette keresheti családja elhunyt tagjai gyilkosát.
-Rajtam senki nem tud segíteni. -Szakította meg a csendet Emerald.
Miért... miért mondta ezt? Vajon elmondja neki ha megkéri? Vagy magában tartja és a későbbi időkre hagyja a válasz lehetőségét.
-Miért nem tud rajtad senki segíteni?
Emerald arca szomorú, fájó gondolatokat tükrözött. Hatalmas gondolatok folyhattak le az ifjú surranóban. Fiatal de sokat tapasztalt. Zolfar egy furcsa érzés kerítette hatalmába. Évek óta nem érezte ezt. Nem kötődött senkihez azóta, hogy...
Aggódott, féltette a kis surranót.