Ambaron falu

*Érzem, ahogy ez a gyönyörű, szárnyas lény megvonaglik alattam. Ahogy lenézek, a szárnya lebbenései között, látom, hogy egy nyílvessző áll ki a lényből.
Viszont szinte érzem, ahogy a férfi, aki eddig szinte már görnyedve, alélva ült előttem, megragadja a griffre rögzített ülőalkalmatosságot, amin én is ülök és újra a kezébe veszi az irányítást.*
- Kapaszkodjon!
*Nem is kell mondania, már görcsösen markolom eddig is azt, amibe kapaszkodni tudok és érzem, ahogy a madár hirtelen kitör a nyilak záporából és távolodni kezd ettől a pokoli helytől.
Én még emlékszem az Ambaronról szóló mesékre. Az Aranamophe istennő által megáldott falura, ahol a vándorok a szeretet ünnepén békében pihenhetnek, nem kell félniük az ünnep alatt semmitől.
És emlékszem a Csillagfény fogadó híres süteményeire, a téli teákra, amiket én is kóstoltam.
Ez válik semmivé a lent tomboló tűzben.
Olyan, mintha egy álommal kevesebb maradna, a len örvénylő, sötét sereg nyomán csak pusztítás marad.
A griff nehezen repül, egyre hidegebb van, és ahogy leszáll, le is esek a griffről, a lovassal együtt.
Egymáson gurulunk át, és ahogy végül én maradok felül, zavarodottan nézek le a fehér elf harcosra.
Nem tudom, hogy azt vélem-e felfedezni szemében, amit én is érzek, de a hála és a megkönnyebbülés hatására könnybe lábadnak a szemeim.*

* A sárkány egész rossz bőrben volt. Látszott rajta, hogy nem igazán akarodzik megmozdulnia. Ami többek között a frappáns érkezésének lehetett köszönhető. Már majdnem neki iramodok mikor megtorpanok, tekintetem a sárkányra szegezem.
- Az isten verje meg...
* Villan meg szemem a végső táncban lépek s iramodok vissza a sebesült sárkányért. Míg megpróbál feltápászkodni megragadom karját, s talán ideje sem marad reagálni eme állapotban könnyű testét a nyakamba dobom, s mint ahogy a katonák kik mentik társukat úgy veszem fel.
- Kuss legyen! - szólok hozzá még mielött egy szót is szólna- Most rajtam a sor, hogy megmentsem a sárkány seggedet!
*A végső tánc csupán csak eddig kellett s ismét vöröslő tekintetem villan fel. S érzem ahogy tavolodok a gyorsak táncában, a tüzet mi nem is oly messze tőlünk tombolja ki magát. A sárkány odafent szinte az egész helyet felperzselte. Csupán a gyorsaság volt az mi képest volt egérutat biztosítani számunkra. Nem igazán figyelek a sárkányra e sebességnél ha csekélyebb is mint fitt állapotomban akkor is a szembe álló fák azok mik érdekesek. S a tűz még mindig követ s egy nagy darab sziklát pillantok meg.
-Ez az!
* Abban a szempillantásban ahogy mellé érek vetem be magammal együtt a sárkányt is a sziklák mögé. Amik ugyan elkezdtek elpusztulni a tűz melegétől de elég szívósak voltak ahhoz, hogy minket is megmentsenek. Szapora lélegzetvétel követi a hatalmas versenyfutást a halállal. Rá tekintek a sárkányra, elvigyorodom s halkan suttogni kezdek.
- Fogyózni kéne... Hehe... De megúsztuk a picsában is...
* Még egy kicsit pihegek s most talán jut is rá idő hisz a sárkány lángjai mindent megettek mögöttünk orkot fát élőt s élettelent.

//Mese: Ránk borul az éj, Nawarean//

Egy pillanat, nem több, annyi pont elég, hogy a hihetetlennek tűnő jelenetet teljességgel elfogadja. Belement! Valahogy nem illik helyzetüket tekintve, elmosolyodni, de ez roppantul nem érdekelte és amúgy is éppen csak mosolyra húzta a száját. Egyetértése jeleként bólintott is, ám tekintetét valami felfelé vonzotta. Még lángoló, sisteregve, fel-felizzó csupasz ágak rengetegén át fel sejleni vélte a vörös sárkány alakját. Nem késlekedhet, ez a gondolat mozdította meg leginkább az akaratát, hogy fusson. Futott is, vagy jó két lépést tett meg, amikor váratlanul támadt rá a fájdalom. A tüskék nyomát nem is igazán érezte, eddig, ideje sem nagyon jutott arra, hogy esetleg megtapogassa a többinél most már jelentősen jobban sajgó pontot. A keze arra kellet, hogy ne csókolja meg az anyaföldet. Régen, túlságosan régen vette ennyire igénybe testét is és az erejét is. Óvatos volt, az óvó tekintetek tüzében pedig nem is tehetett másként.
Igazából felkészült arra, hogy újra szembenézzen a vörös tűzörvényével, akár az utolsó csepp mágiáját is rááldozva a védelmére, de nem szándékozott így cselekedni. Már majdnem újra sikerült két lábra kecmeregnie, amikor is egy markos kéz szorult a karjára és ellenkezni se igazán volt ideje, a következő pillanatban már vállra is vették, mint egy nehezebb krumpliszsákot. Nem szólt, nem egészen azért, mert a harcos rárivallt, inkább azért, mert lenyűgözte a gyorsaság és kíváncsivá tette, hogy miből fakad. Aztán pedig, figyelmét lekötötte az, aminek az érkezése nem volt várt, de bekövetkezett. Késznek érezte magát, hogyha kell, akkor lépjen, még ha most nem is képes szabadon bánni az általa birtokolt elemmel, más is van a tarsolyában.
- Mi? – csuklásnak is alig nevezhető a hang, ami kijött a torkán, leginkább a váratlan mozdulatnak köszönhetően. Kemény volt, ami megfogta és egyben meg is mentette a tomboló tűztömegtől társával együtt. Összepréselve ajkait várta az enyhülést, az csak lassan jött és a tűz is csak lassan hagyott alább. Elnyomva jajszavait igyekezett felülni, majd egyszerűen képtelen volt nevetés nélkül megállni, ahogy a harcos közzétette a véleményét.
- Auch! – csuklott el halk kacaja. – Hálás köszönetem! – az volt és mi mást is mondhatott volna. De vajon a hölgyek is elég messzire jutottak? Bízott a nimfában, akit abból a néhány korábban rá vetett pillantásból nem sikerült felismernie, de biztos volt benne, hogy látta már. – Az árulók iránti gyűlöletüket ismerve, ez még nem a vége. – ez valahol szomorú volt, a hangja még sem volt bánatos. Óvatosan mozdult, kitapogatva a korábbi megakadásának okozóját, megkönnyebbülve tudatosította magában, hogy fáj, de csak a szerencsétlen elhelyezkedése végett. Nem fog belehalni, ha futnia kell, akkor sem. Főleg, hogy csal, tanult a dzsungelben történtekből, inkább a sebet zárja össze rövid időre, hogy majd, ha elérkezik az alkalmas idő, rendesen ellássa.
- Add a kezed. – kérte s nyújtotta közben a sajátját, ha a fehér hajú harcos elfogadja, halkan szövi egymás után a szavakat. Apró kis varázslat, nem kimondottabban gyógyító hatású, frissességet és pihentséget kölcsönöz. – Ez csak apróság és nem tart sokáig! – figyelmezteti a férfit, hogy véletlenül se törje meggondolatlanságokon a fejét.

//bocsánat, hogy az utolsó pillanatban esem be //

Egy sárkány…egy igazi sárkány és ráadásul a mi oldalunkon áll. Még sosem láttam ezelőtt hasonló lényt. Lenyűgöző volt és félelmetes is egyben. Csak néztem a fehéret és szinte meg is feledkeztem a csatáról, és arról, hogy életveszélyben vagyunk. Egészen addig míg meg nem hallottam a vörös szót. Épp elég gondunk volt a minket üldöző orkokkal és most még egy vörös sárkány is? Miért? MIÉRT?
Felmértem magamban a helyzetet. Kimerültem, már nem tudok varázsolni, legalábbis amíg kicsit ki nem pihenem magam felesleges megpróbálnom is. És a túlerő hatalmas. Nawa sérült, a nimfa is fáradhatott. Innen nincs menekvés…ennyi volt, mind meghalunk. Pánikomban nem voltam elég figyelmes.
Az egész egy perc műve volt a nimfa varázsolt és aztán tűz borított be mindent. Behunytam a szemem és védekezőn emeltem magam elé a kezem. Így álltam egy ideig, aztán…nem égtem meg. Kinyitottam a szemem és tudtam, hogy a nimfa engem is megmentett.
- Kö-köszönöm…- hebegtem. Aztán eszembe jutott a sárkány és Nawa. Aggódva fordultam abba az irányba és sikítva hívtam Nawát. Ugye nem égett porrá??? Amit láttam az megnyugtató volt. A fehér sárkány megvédte…de nem úszta meg sérülés nélkül. Aztán átalakult. Lenyűgöző volt, mégis, most nem volt időm figyelni őt.
- Futááás!!! – kiabáltam. Tudtam, hogy hamarosan újabb tűz jön és azt már nem fogjuk ilyen könnyedén megúszni. Úgy rohantam mint még soha életemben. Minél messzebb, minél gyorsabban. Különben vége a dalnak. Az adrenalin jótékony hatásai, hogy kis időre az ember nem érzi a fájdalmat…annál jobban sajog mindene ha már megnyugodott. De annyi baj legyen, hiszen akkor már ráérek sírni. Most viszont nem…nem, ha élni akarok. És én nem akartam itt feldobni a talpam. Úgy rohantam a nimfa után…nos, azt se tudotam hogy ilyen lendülettel tudok futni. Minden esetre mire a következő tűzroham jött megúsztam. Éreztem a forróságot a hátam mögött, de eszem ágában se volt hátrapillantani, hogy lássam hol tart a tűz. Lélekszakadva rohantam, addig míg biztonságban nem éreztem magam.

//Mese: Ránk borul az éj//

*Zavartan állok fel, és bár puhára, vagyis a tisztre estem, azért fáj mindenem.
A kezem is remeg, azt hiszem, most jön ki rajtam az eddigiek izgalma.*
- Nem, rendben leszek.
*Suttogom a tisztnek, aki láthatóan inkább a griffel foglalkozik. Így, a sötétben csak azt látom, hogy jó nagy, de még így is kicsit furcsa, hogy hogy volt képes azokra a dolgokra, amiket megcsinált velem és a harcossal a hátán.
Természetesen, ha tudok, segítek ellátni a sebesülését a madárnak, vagy nem is tudom, pontosan hogy kellene hívnom ezt a lényt.
Aztán, inkább csak tétlenül téblábolok ott. A batyum is a földön hever, de azt hiszem, nem tudok többet segíteni, így hát elbúcsúzok a tiszttől és a grifftől is, persze, tőle messzebbről, aztán elindulok a sötétben.
Úgy érzem, mindkettőnknek jobb lesz, ha nem maradunk ott.
Én még távolabb akarok kerülni a falutól, és ebben segít a vöröslő ég alja. Tudom, hogy arrafele nem akarok menni.
Fáradtan botorkálok távolabb, és remélem, hogy a fejem lassan kiszellőzik majd.*

//Köszönöm a mesét, izgalmas volt. *.*//

*A sárkány is értékelte a humort ez jó jel, ezek szerint egyikünk sem hagyja ma itt a fogát. Úgy érzem ez még csak nagyon a kezdet s találkozunk mi még a csatatéren. Csupán azt nem tudom melyik oldalon fogjuk látni egymást.
- Nem baj kis segítség is segítség. De most, hogy távolabb a vész ideje tovább állni.
*Majd a Nimfa lép elő a tűzből, mögötte sejlik fel Ryn alakja. Kis megnyugvás volt számomra, hogy mindannyian túléltük ezt a kis mókát. Majd miután a sárkány valamiféle mágiát használt rajtam ami utólag elmagyarázott nem igazán éreztem ennek jelét. Valószínű, hogy a pecsét lehet az oka annak, hogy meg sem éreztem a rám mormolt áldást, viszont sebeim nem véreztek már. Ezek szerint mégis csak sikeresnek mondható varázslat. Egyre jobban ismerem meg a pecsét titkait, ami boldogsággal tölt el, viszont ideje felállni. Kissé sajog a hátam ahogy bevetődtünk a szikla mögé, de nem oly vészes mint gondolná az ember. Majd kezemet nyújtom a sárkánynak s ha az elfogadja felsegítem őt.
-Nawarean
*Dőlök meg kissé majd Ryn felé fordulok, s szemem elé kerül a nimfa is.
-Köszönöm a segítséget. - Tekintek el mellette majd a lányra nézek- Na mi a helyzet kis varázsló? Látom túlélted.
*Mosolyodok el majd sétálok oda hozzá, majd feje tetejét megsimogatom, bár inkább kócolásnak nevezhetném.
- Látom tényleg erősebb lettél valamivel... Na mindenki húzzunk innen a francba mielőtt ránk találnak... Sou -(Gondolom bemutatkoztál )- tudsz járni?

A nimfa újra megvédett. Nem kellett hátranéznem se hogy tudjam. Fáradtan, levegőt kapkodva álltam meg szúró oldalamra szorítottam a kezem. Aztán a nimfára pillantottam.
- Köszönöm. – mondtam két lihegés közben. Aztán mikor visszafordultam Nawa már ott állt előttem. Azt mondta tényleg erősebb lettem és megborzolta a hajam. Egy pillanatig meglepetten néztem fel rá, aztán még magam is meglepődtem a reakciómon: elnevettem magam. Csak halkan és erőtlenül, de nevettem. Olyan komikus volt az egész jelenet és az előzőekben átélt sokkok így jöttek ki rajtam.
- Hát ha eddig nem is, ezután biztos erősödtem. Legalábbis idegileg biztos…- mondtam fejcsóválva. Nawa azt mondta menjünk tovább és én egyetértettem vele.
- Keresnünk kell egy biztonságosabb helyet…és talán egy orvost is. – néztem végig a társaságon. Mi tagadás, eléggé siralmasan néztünk ki, de éltünk! És végül is csak ez számít!

/ Köszönöm a mesét! Nagyon izgi volt /

Szusszanásnyi idő, nem több, amit tétlenkedéssel lehet tölteni, tudta ő nagyon jól, de akkor is jó volt kiélvezni, hogy túlélték. Bólintott az elhangzottakra és ezzel elfogadta a tényt, hogy ennyi volt a pihenő. Ettől azonban még nem siette el a dolgokat, tisztességesen előkészítette a felállás műveletét, amely bekövetkeztének késleltetésében az is szerepet játszott, hogy megjelent ama két személy, akik még velük voltak. Nem volt meglepő kinézetük, de az mindenképpen okot adott a mosolygásra, hogy ők is jól voltak, már a helyzethez mérten. Még élvezte volna a közeledők nyújtotta időt, de egy szeme elé libbenő kéz, mint egy parancs várt rá. Elfogadta, de nem élt teljesen vissza a segéd jobbal, éppen csak annyira nehézkedett rá, hogy megtarthassa egyensúlyát. Ami valljuk csak be, nem volt könnyű. Ki hitte, hogy valaha is találkozik olyan emberrel, akinek néhány betűvel tér csak el a neve a sajátjától.
- .. N…Sou. – kissé esetlenül ejtette meg a bemutatkozását. Elsőre úgy gondolta tisztességgel teszi meg, de végtére is ő már nagyon hosszú ideje csak Sou, bár most, hogy belegondol, már egyáltalán nem kavarja fel egykor létezett fekete ősével való névrokonsága. Érdekes, de nem is annyira. Csendesen megáll, szemlélve a harcos és a mágusnő irigylésre méltó bajtársiasságát(?), hirtelen nem jutott jobb szó az eszébe. Kettejük barátságán túl ott volt a nimfa is, elmosolyodott felé. Megint menekültekkel menni az Úrnő erdejébe? Nem akar odamenni, pillanatnyilag viszont egyetlen hely sem jutott az eszébe, ahol nyugton megpihenhetnének, vagy megpihenhetne nem zargatva másoktól, sárkány alakjában. A fejük fölött, noha távolabb, még így is túl közel a vész és ez elég fura érzéseket kelt benne. Nem bánja, igazán sosem tartozott a „hegység” sárkányai közé, a velük való találkozások pedig sosem voltak egyformák. Nincs miért ragaszkodnia hozzájuk, de igazán nincs miért ellenük lennie, azt pedig, amit Ambaronban tett, viszonozta a védelmet, később egyik fél sem tekinti majd elfogadhatónak.
- Persze! – lelkesen, hangját némileg visszafogva kiáltott fel válaszként a hozzá intézett kérdésre. – Egy kis pihenő csodákra képes… - elmosolyodik és szavainak bizonyítékaként meg is indul. Nincs gondja, noha azt nem tudná senkivel sem elhitetni, hogy egyetlen porcikája sem sajog. De merre is tartson azaz arra?


//Én is köszönöm szépen a mesét, valóban izgalmas volt. //

*Bolintok egyet a sarkanynak helyeselve. Majd megfordulok s két ujjammal intek egyet.
-Na húzzunk innen mielött vissza jön....
//Köszi a mesét. Jó volt mééég!//