Ambaron falu

*A nagy menekülés közben Vogonra pillantok, arcára kiült a fájdalom ha takargatni is próbálja. Majd kezemmel megragadom vállát s megállásra kényszerítem az elfet.
- Megállunk...
*Nézek ellenkezést nem tűrve. Majd szemem keresi Vogon sérülését.
- Nem tudom mi lehet az viszont...-Dobom le az orkot magam mögött- Ha három hónappal előbb találkozunk most halott lennél... Most viszont...
*Lépek ra az ork nyakára, ami halkan reccsen majd többé nem lélegzik. S ekkor veszem észre a vállamból kiálló vesszőt amit megmarkolva kihúzom. S szemem vörösből ciánba vált táskám ez esetben nem sok mindent rejt viszont erre felkészültem hogy valakin kelleni fog a pecsét ereje. Vogonra pillantok mikozben táskámból előhúzom a kis fa poharat. Amit a vérző sebemhez rakok, majd megteliti a poharacskát majd a vérzés lassulni kezd. De nem áll el teljesen, s közben oda nyújtom Vogonnak.
-Idd meg! Nem biztos, hogy segít viszont a fájdalma csillapítani fogja.
*Szemem most Rynre szegeződött, hallottam az orkok közelednek viszont ha tovabbra is ebben a tempóban haladva utolérnek.
- Neked van valami?
*Megvárom míg válaszol, majd ismét Vogonnak szólok.
-Add azt az íjat, ti menjetek nyerek meg egykis időt... Ne varjatok rám! Ha ellenkező helyzetbe lennének itthagynálak Benneteket... Ezt tartsátok észben. Most nyomás...

/Mese: Ránk borul az éj/

Miközben a papírt bogarászta egykori üzlettársa, kit Onoria rendelt anno mellé furcsa ötlettel állt elő. Azt gyanította, hogy egy mágus vagy egy vér elf mesélt neki vérmágiáról és most ezt próbálja utánozni.
-Gyermekem! -mondta csendes hangon- Nem akarlak elszomorítani, de a te fajod nem tudja megtanulni a varázslást. Ezt el kell fogadnod. Nem tudtad elsajátítani, nem hat most sem, nem fogod soha ezt használni a gyakorlatban, bármennyit tanulsz róla. Hiába voltak felmenőid között pár tünde, a gyengeségeket örökölted... ahogy ez lenni szokott.
Én egy olyan tiszta vérű vonal képviselője vagyok, mely lehetőségeit fel sem tudod fogni. Ha akarnám egy csettintésre megszüntetném... -közben a fecnit tartó bal kezével csettinteni próbált, ám körme nem feszült meg a másik alatt, most ügyetlenül siklott el a hiába való próbálkozás.
-Jobb, ha mented magad. A nimfa megmentését bízd csak rám!
*A fegyverét esze ágában sem volt oda adni, nem sokra nézte a gyerek fajok képességeit táv harcban. Ráadásul neki már majdnem minden mindegy volt. Arra rájött, hogy jobb esetben van annyi ideje, hogy utoljára még az istenek egy rá bízott küldetését teljesíti, ám hogy él-e még addig, hogy láthassa a sikert? Talán mást tervez Ritalea, ám ha így is van, közel van az álma, hogy beszélhessen egy istennel. Nem aggódott az elmúlásért, még ha szívében melegséggel gondolt mindig is arra, hogy Merilien mellett álljon a gyermek felcseperedése közben. Nem akarta utódát és anyját oly gyorsan magára hagyni, mint amilyen sok évet az ő anyukájának kellett egyedül nevelnie őt.
~Talán az én testemet is fehér orkok fogják haza vinni a Hercegnőnek, ahogy apámét. És remélem, hogy lesz valaki, aki gyámolítsa majd őt, a király leányát, ki fekete mágiát használt.

- Vogon Beebebrox... te utolsó... mellékterméke e földnek... remélem a te fajtád is ambaronéhoz hasonlóan enyészik majd el a tüzek martalékában.... Imádkozz, nehogy egyszer ellenségként kerüljünk egymás elé... Mert aznap... megöllek...
*Állok be a gyorsak táncába, karom fegyveremért nyúl, elő kerül a fekete tőr. Méreg csöpög le a pengéről, maga után a sötét halált hagyva.
- Dremer... a ma éjszaka is a tiéd...
*S az első ork megjelenik, látom társait kik követik. Nem is oly sok ork követett minket, mikor egy hatalmas széllökés érkezett ambaron felül. Párát hozva magával. Nem tudtam elképzelni mi lehetett ez. Olyan volt mintha két hatalmas erő csapott volna össze. Tekintetem Ambaron felé vetül, s csak meghajtom fejem.
- Ritalea vezessen titeket utatokon.
*Majd az első ork megjelenik, kiront a fák közül. Érzem erőm már megfogyatkozóban, nem sok időm maradt már hátra. Viszont nem azért edzettem éveken át, hogy egy ilyen helyen haljak meg. Emelem fel ökleimet, s rontok neki a lénynek ki a bokrok közül kilép. A fekete penge gyorsan metszi fel oldalát, mire ő már oda kapna mögötte lévő társának nyakát szúrom keresztbe, áthatolva artérián s légcsövön. Kezem megindul hátra, elrejti a fekete tőrt. Szemem villan az előttem álló ork már bal öklöm s annak óriás táncának erejével találkozik. Az arca szilánkokba törik, mire mellette álló társa felém csap. Sebtiben hátamat mutatom a kardnak, mit az ezüstős fegyver véd, érzem az erőt mi szinte nevetésre késztet. Megfordulok, markom az ork nyakára fonódik, egy reccsenés s ennyi volt a bátor kiskatona élete. Viszont nincs több időm rá, a marok szorítása elenged a lény térdre hull. Majd egy másik követi ki kardjával csap felém, a vörös tekintet rá vetül, s mire ő támadását csak elkezdené egy hangot hall a háta mögött.
- Túl lassú...
*A mellette álló fa vérbe borul, befesti a feketés vér. Egy fej nélküli test esik össze lábaim előtt. Hallom mögöttem egyre csak közeleg, fülelek hallom ahogy a szél süvít, ahogy a kard hasítja azt. Győzelemittas üvöltés, tán már azt hitte lefejez. Viszont a kéz mozdul, megfordulva vöröslő tekintetem ismét csak villan, itt a vég. Az ork keze elválik testétől, ahogy könyökömmel testét ütöttem s közben bal kezemmel tartottam e szerencsétlen testrészt. Majd engedem el a kart, az ork nem bőg fel, sokkos állapotban vizsgálgatja hiányzó részét. De elfogyni látszik az időm, érzem a gyorsak tánca sem oly gyors már mint a csata elején. Talán ezek a lények még nem képesek kiszámolni viszont vannak kik még a leggyorsabbat is látták. Tekintek a többiek felé, s elhatározom ennyi elég volt. S ha kell üldözőinket szép lassan fogyasztom majd el. S a sebes léptek ismét a nimfa irányába vittek ki éppen menekítette ideiglenes társaimat. Majd egyet ugrok, s felkapaszkodok az egyik faágra mi épp elég erős volt ahhoz, hogy elbírja testsúlyomat, majd másztam feljebb a lombok fedezékébe. Most várok mint ahogy egy türelmes kígyó is tenné az egérlyukban, míg haza nem ér a házigazda.

Csak rohantam és rohantam, vakon megbízva a többiekben. Úgy éreztem kilómétereket tettünk meg, de mélyen tudtam, hogy alig egy kicsi távot távolodtunk. A fáradtság kezdett úrrá lenni rajtam. Fájtak az izmaim, alig kaptam már levegőt és úgy éreztem, mintha lábaim ólomból lennének. Ha kevesebb önuralmam lett volna, biztosan megállok, hogy aztán pár pillanat múlva felaprítsanak az orkok. Az életösztönöm viszont erősebb volt. ~Nem adom meg magam, nem állok meg, nem fogok itt meghalni!~ mondogattam magamban. Végül aztán ki tudja mennyi menekülés után megálltunk pár perc pihenőre. Térdre rogytam az avarban és összeszorítottam a fogaimat, hogy nehogy úrrá legyen rajtam a fáradtság és a kétségbeesés. Pár másodpercig erős késztetést éreztem, hogy ott helyben elfeküdjek és aludjak, de aztán megráztam a fejem, felálltam és a társaimra néztem. Nawa kérdezte van-e sérülésem. Nemlegesen ráztam a fejem.
Vogon szörnyen nézett ki. Súlyosan megsebesülhetett. De mégis volt ereje Nawával vitatkozni. Nehézkesen felálltam és odamentem hozzájuk.
- Vogon, mutasd a sérülésed! Hátha…- nem tudtam pontosan mi baja lehetett, de az biztos, hogy most mágiával nem tudtam volna segíteni rajta…legalábbis míg kicsit össze nem szedem magam. Mégis látni akartam, hátha eszembe jut valami, akármi.
- És ne kezdj el gúnyolódni velem is mint Nawáwal! – mondtam és hirtelen összeszedtem magam.
- Megtiltom hogy meghalj itt! Érted? Nem hagyom, mert akkor kivel tudnék egy jóízűt veszekedni? – húztam el a számat.
- Ülj fel arra a lóra, ha nem tudsz járni! De itt nem halhatsz meg! – mutattam a lovára szinte sértődött arccal. Igazából magam se tudom miért, de nehezen vettem volna ha az elf meghal. Mert akkor talán saját magamnak is csak ugyanezt a jövőt tudtam volna jósolni.
- Az sem szép dolog hogy olyannal gúnyolódsz aki segíteni akar! – néztem oldalvást Nawára. Ő csak segíteni próbált szerintem Vogonon. Mikor először találkoztam a fiúval nem gondoltam hogy ő jó is tud lenni…
- És te nem sérültél meg? – kérdeztem aggódó pillantást vetve a fiúra, de nem volt időm töprengni. Újabb orkok, és Nawa már be is vetette magát.
- Ne, inkább gyere....-kiabáltam utána. - velünk és menekülj meg- sóhajtottam elhúzott szájjal. Tudtam, hogy szükséges lépés amit tesz és azt is tudtam hogy ha nem lenne szükséges akkor is maradt volna, mert ő egy fegyver, ahogy ő fogalmaz. De mégis szerettem volna egy darabban látni őt.

*Csak ingatom a fejem a lány kérdésére, s nem is feleltem az utánam szólónak.

*Érzem ahogy egyre lassulok, s ahogy szemem elé kerülnek a menekülők ismét elhagyom a gyorsak táncát s mint egy ember úgy futok tovább. Látom a lányon, hogy egyre erőtlenebb, s lábai már csak hatalmas erőfeszítések árán viszik csak tovább. Mellé érek majd rá tekintek.
- Gyere...
*S a lány alá nyúlok majd kapom fel ölembe s úgy rohanok tovább. Vogont nézem, arcára ül a szenvedés talán haláltusáját vívja éppen. Bár ez egy cseppet sem érdekel, azok után, hogy ő maga utasította vissza segítségemet. A nimfa gondját viseli, majd ő segít neki. Hátra pillantok üldözőinket nem látom magunk mögött, talán épp elég időt nyertem, hogy nyomunkat veszítsék. S a nimfa mágiája is minket szolgál, lehet csak nekem tűnt fel de utánam mintha a természet feléledne, s óvó karjával véd minket úgy ahogy azt teheti. Viszont továbbra is előre haladunk, s nem torpanunk meg. Érzem a lány lélegzetvételét, milyen hevesen ver szíve biztos kis megnyugvás most neki az, hogy nem saját erejéből kell tartania a tempót. Viszont ahogy Vogonra pillantok minduntalan eszembe jut, hogy itt kéne hagyni, csak lassít minket. S egy szemernyi kedvem sincs miatta itt hagyni a fogamat.
-Szerencséd van... elf... hogy van aki többre értékeli nyomorult életed mint én....
*Már látom a kiutat, nincs oly messze az erdő vége. De minél előbb szeretnél a végére érni s kijutni ebből a pokolból.

//Mese: Ránk borul az éj//

Érzi, ösztönei súgják, vagy más, de tudja, hogy a másik tántoríthatatlan. De, ha nem is érezné, hát látná a parázsként izzó szemekben, „itt ma túlélő nem maradhat”. Összeszorítva állkapcsait hallgatja végig a másikat. Nem választ, nem akar fajtája ellen fordulni, pedig oka nem is egy lenne, de az emberek oldalát sem akarja választani, mert sosem tartozhat igazán közéjük. Talán csak most érzi igazán annak a választási kényszernek a súlyát, amit Kain már évszázadok óta cipel. Nincs jó válasz. Viszont, a lenti, lobogó lángok között életüket mentők eddig őt is óvták, tartozik annyival, hogy viszonozza ezt. Így fair, azt adni, amit kapott. Vár tehát, nem egészen addig, míg a vörös mozdulna.
- Legyen! – kiáltja beletörődötten. – Nem akarok áruló lenni! – óvakodva lopja kettejük közt a távolságot, most először szakítva el zöld szemeit a másikról, hogy a menedéket keresőket meglelje. – Nem fordulok a népem ellen! – teljes meggyőződéssel szól. Nem kellett sokáig kutatnia és nyomban meg is indult, ahogy feltűntek az egy irányba tartó foltok. Sebesen és gyorsabban, ha másik is meglódulna. Ő akarja learatni babérokat, ha kell, ezt morgó viccsorral jelzi is a másiknak. Kellő színjáték ez. Idő kell ugyan is, neki is és a menekülőknek is. A grifflovasok a lehető legjobb időpontot választották meg a megjelenésüknek. Csak a jószerencse kísérje még egy kicsit. Ebben reménykedve, hasonló bűbájba kezdett, mint korábban azt tette az ajtóval, de ez nagyobb s némely pontban egyedibb lesz. Kettéosztja ugyan is a valóság szövetét. Mint egy üveglap, aminek egyik oldaláról tisztán látni mindent, míg a másikról, nem sejteni van e mögötte valami. Útja ezért amennyire csak lehet alacsonyan a menekülők felett vezet el. Mintha rájuk rontana mágiával lobbantva új lángokat, eltakarva ezzel az igazi varázslatát, dús levegővel szítva fel az így is falánk lángokat. A letekintők úgy láthatják, mintha tűzvihar borítana be minden talpalatnyi földet, egybeolvasztva utat s házat. Míg a feltekintőknek érintetlen maradt az ég vörössel keretezett éjsötét tere. Amíg elsuhan a fogadóbéliek felett csendes üzenetet hagy, hogy meghallják csak egy talán, mert ha varázslata tökéletesre sikeredett erejéből már csak cseppek maradnak.
El a szeme elől! Minél hamarabb!
Végül szuszogva emelkedik feljebb. Első dolga, hogy a művére vesse tekintetét. A képzeletbeli üveglapon, valódi tűz ég, fénye egybe olvad az egész falúéval, szinte nappali világosságba borítva e tájat, a hő is magasra csap, megremegtetve a levegőt. Fél, hogy félig valódi alkotása törékeny, de bízik benne, hogy elég időt ad a menekülteknek és ha már ők, akkor a viaskodását befejező vöröst keresi fel az égen. Még mindig veszélyt jelent és talán az is, akinek eddig még csak megidézett varázslatát volt szerencséje érzékelni. Egyenlő kíváncsi bevált e a „trükk”, ha vörös támad igyekszik magára vonni haragját és fel egészen magasba csalni, olyan magasságot elérni, ahol már annyira ritka a levegő. Ott talán tud némi előnyt kovácsolni tollas szárnyaiból, de csak addig míg a másik nem folyamodik mágiához. Ellenkező esetben, igyekszik büszkének mutatni magát és rosszul leplezni fáradságát. Kölyök, a másik is láthatja és ebből is hasznot kíván kovácsolni.

//Mese: Ránk borul az éj, Kesa//

*A lány sürgetésére valamivel gyorsabban szedem össze magam, mint egyébként.
Úgy látom, hogy sietnem kell, mert a kiszabadult állatok mögött a tömeg elindult felénk.
Kesa parancsára felkapom az ajtó mellől a holmikat és odasietek, ahol ő van.*
- Nem akarok a kezeik közé kerülni, csak élni…
*Jegyzem meg duzzogva. Úgy érzem, nem szolgáltam rá, hogy így beszéljen velem. Senki szolgája nem vagyok én.
Ettől függetlenül, amit kér, azt megteszem neki, ha fognom kell valamit, fogok, ha tartanom, tartok.
A lótól azért félek egy kicsit. Nagy állat és látom, hogy ideges.
Hirtelen ér oda több ember is és próbálnak félrelökni engem.
Megvetem a lábam és juszt se engedek nekik. Legalábbis így gondolom, de ők azért többen vannak, félnek és erőszakosak, elsodornak engem.
Odakintről kiáltások hangzanak fel, és ahogy kinézek az ajtón, odakint a tűz fénye harcosokat világít meg.
Furcsa, szárnyas állatokon ülnek. Hallottam már róluk, Avlanionról meséltek nekem akkor a kószák a faluban.
Griffeknek hívják őket, és akkor ők grifflovasok. Odakiáltok Kesának.*
- Nem lenne jobb velük elmenekülni? Vagy tudod, hol lehet átjutni ezeken a szörnyeken a szekérrel?

/Mese: Ránk borul az éj/

Vogon Beebebrox magából kikelve ordítozott még a szelíd nimfa mellett is Ryn von Saymonnal.
-Te csak itt ne akarj engem kiosztani! Ne hidd azt, hogy nem sejtem, hogy a te ténykedésed állt Telarban a betegség mögött! Minden második ház üresen áll, mégis mit képzelsz te itt magadról! Te akarod számon kérni a kedvességet rajtam!?
*Nem tudta, milyen varázstárgy van nála. Még mindig a papírt szorongatta egyre gyengülő ujjai között, mely Sendelbe vitte. Mely jelentését azóta sem sikerült megfejtenie. A papír, melyet itt adott neki Aramophe istennő egy bódult éjszakán.
Hitelen elsötétült minden körülötte és percekig csak azt várta, hogy találkozik Dremerrel. Ám hamarosan egy réten találta magát. Nem is sejtve, hogy egy távoli kontinense érkezett valami különös erő révén.

/Igen, így történt! Ezért ne diszkrimináljátok az idegeneket! Akár milyen furcsa, édesanyátok egy jöttmentbe lett szerelmes. Ez a ti történetetek... kezdete./

//Búcsúznék, jó játékot mindenkinek!//

*Nézem ahogy Vogon ki leheli utolsó szavait. Gondolom a méreg már az agyát is megfertőzte. Majd ahogy véget ér a szenvedés elveszem tőle íját. Majd a közeledő orkok felé fordulok. Kezem megfeszíti azt, majd elereszti. A nyíl célba talál majd az ork orra bukik s nem mozdult többet. Nem sok vessző maradt elkerülhetetlen lesz a kézitusa is. Viszont míg tartanak a vesszők addig nem hagyom abba, s egyik ork a másik után bukik a földre. Egy újabb vesszőért nyúlok, de már nincs több. Rynre nézek, majd a nimfára s megszólalok
- Most jön az a rész, hogy harcolni fogtok.... Ryn ha nem ölsz megölnek... Soha ne feledd el, ez itt már háború nincs helye annak a gondolatnak, hogy vér ne szennyezze kezed... Amúgy is már... Gyilkos vagy!
*Állok be a sárkányölő kezdő pozíciójába, s várok. Nyilak repkednek el mellettem minduntalan, de nincs elég erőm ahhoz hogy mindenkit megvédjek tőlük. Én még elkerülöm őket a gyorsak táncával de vajon Rynék is ilyen szerencsések lesznek e?

//Mese: Ránk borul az éj. Elnézést a kimaradásért, azt hittem írtam O.o Köszönöm, hogy megóvtál Mesélő//

Összezárja szárnyait, hogy némi zuhanással előnyhöz jusson. Kovácsolt is valamennyit, noha nem túl sokat, arra talán elég lesz, hogy legalább egy jó percig ne kelljen az agyaraktól és karmoktól tartania. Felfelé nem szándékozik menni, a lent sem ígérkezik túl jó választásnak. A dús, esőt rejtegető felhőréteg pedig csak arra jó, hogy bújócskát játszanak és egy rosszul megválasztott irány után esetleg egymásba fussanak. Fülelt, a másik nem sajnálta hangját hallatni, de nem is adta olyan könnyedén. Szárnyainak, nehéz suhogását nem tudta elrejteni és ezzel némi segítséget nyújtott. Saját tollai éppen csak összerezdültek, sokkal tompább volt, igen-igen, azon töprengett, ha egy irányba halad képes lenne nesztelenül elillanni üldözője elől. Esetleg. De akkor, ha felhagy az üldözésével. Egyrészről erre nem látott nagy esélyt, hiszen Kaint milyen kitartóan üldözik. Másrészről, hacsak időérzékét a hurkok és megcsavart bukfencek el nem torzították, elég idő jutott arra, hogy a menekülők kijussanak a lángoló házak fogságából. Persze az orkok…
„Nem bízom meg a sárkányokban!” Ezzel a felkiáltással kibontotta szárnyait, mereven ellent tartva és így könnyedén fékezte meg vad zuhanását, átmenet nélkül kezdve meg az emelkedést. Szárnyai könnyen elviselték a terhelést, de jól tudta, hogy vigyáznia kell, mert ebben a helyzetben röpképtelenné válni egyet jelent a biztos halállal. A következő percben viszont tollai ráfeküdtek a vörös pikkelyekre és végigsimítottak rajtuk egy jó darabon, merész mozzanat volt és túlságosan is közel haladt el a másik mellett. Több volt ez, mint finoman érintőre venni, belegondolni sem mert, hogy kis híján egyenesen belerohant a másik karmaiba. Amik közül végül egyik sem érte el, meglehet váratlan volt ez az eddig még be nem vetett mozzanat, de nem tudta eléggé megdöbbenteni a másikat. A vörös farkának egy-egy tüskéje beleakadt a fehér pikkelyekbe és fel is tépet jó párat. Fájó, de nem életveszélyes seb, vagy is inkább, csak karcolást szerzett magának. Halkan nyikkant ugyan, de már a fordulóba kezdett, aminek végén a legtömörebbnek tűnő felhőbe rohant bele szándékai szerint, így nyomát hamar elnyelhetik a mögötte örvényben összefolyó fátyolszerű foszlányok.
Fülel, mélyen szívja be a frissítő éjszakai levegőt. Ami áldásos hatásaként kimossa orrából a lángoló falú karcos szagát, de pont ennek a kis esszenciának az erősödése jelezte számára, hogy még Ambaron maradékának a közelében van. Lassan ereszkedni kezdett, idefent nem fog olyan helyet találni, ahol megfelelő menedékre találhatna. Odalent sem sok hely kínálkozik, de valamelyik erdőszerűségben csak lel egérutat. Meglehet, a vörös még a nyomában van, ott az a kevés kiserkent vér, ami az „áruló” nyomára vezetheti. De, akkor is megkockáztatja és maga mögött hagyja a felhők sötét, rejtelmes világát.
Az első, ami feltűnik neki, hogy jóval távolabb van a lángoló falutól, mint sejtette. A vörös izzást, amely akár egy tündöklő napfelkeltével is vetekedhetett volna, egyre inkább maga mögött hagyta. Tempójából nem mert alább hagyni, pedig már érezte, lassan ideje lesz ebből a száguldásból visszavenni. Nem tudta megállni, hogy vissza nem pillantson, úgy érezte vissza kéne térnie, de ebben egy meglehetősen nagynak tűnő sziluett, felhőkből való kiemelkedése gátolta meg. Rögtön a fák sűrűjére vetette kutakodó pillantását, ő be fog férni azon a résen, ami sötéten ásított a méregzöldben. Talán sikerül a lombok alá ereszkednie, mielőtt a vörös kiszúrná.
A fáktól nem tartott, míg Elonar erdejében élte napjait, volt ideje elsajátítani a fák közé való leszállást és persze az onnan való felemelkedést is. Csakhogy, ott egyetlen egy alkalommal sem voltak váratlan terepakadályok, amik e pillanatban orkok, talán maroknyi főt számláló kis csapata volt. A meglepődés érthetően kölcsönös volt, az ütközés pedig szinte elkerülhetetlen. Ha jól érezte, mindegyiket letarolta, ahogy közéjük rohanva feldöntötte őket, majd teljes súlyával átbukfencezett rajtuk. Biztosan szerzett sebet, de a korábbi fogócska és a meglepetés ereje még erősen arra sarkalta, hogy a lehető leghamarabb talpra álljon és ha kell, akkor foggal és karommal védje meg magát, nem sajnálva a jeges tüzét sem attól, aki fegyverét emelné ellene.

Nawa a karjában vitt egy darabon, amiért nagyon hálás voltam neki. Így volt egy kis időm kipihenni és összeszedni magam. De hamarosan újra meg kellett állnunk. Vogon rosszabbul lett.
Ahogy azt tőle megszokhattam, Vogon még ilyen ramaty állapotában is képes volt rágalmakat kiáltani rám. Megcsóváltam a fejem és a szájára tapasztottam az egyik ujjam hogy elhallgattassam.
- Ha jobban leszel, szívesen meghallgatom a légből kapott vádjaidat, de most hallgass! – mondtam, miközben megnéztem a bőrén húzódó fekete mintákat. Próbáltam gondolkozni, hogy tudnék neki segíteni, de még sosem láttam ehhez hasonlót. Hogy próbáljak meggyógyítani valami olyasmit, amit nem is ismerek? Tudtam, hogy képtelen vagyok rá. Tehetetlen voltam és ez rosszabbul érintett még a gyilkosságnál is. Vogon egyre sápadtabb volt, mintha kiszállt volna belőle az élet.
- Ne halj meg…- suttogtam elfúló hangon, de tudtam, hogy hiába. Vogon már nem volt eszméleténél. Pár percre úgy éreztem egy üvegbúra alá kerültem, ami kizár minden zajt. Nem vettem észre hogy a nimfa feláll és szinte meg se hallottam Nawa utasítását. Az elfet néztem - s habár ez volt a legbizarrabb érzés, amit valaha is éreztem - most barátként gondoltam Vogonra. Végül is néhány kalandon együtt botorkáltunk végig. Aztán hirtelen eltűnt és én tudtam, hogy többé nem látom már. Hogy meghalt-e, vagy valahová elteleportált nem tudtam. Most erősebb volt bennem az az érzés, hogy meghalt, és ha ez így van és én csak itt ülök tehetetlenül, akkor osztozni fogok a sorsában.
Felálltam és rögtön el is kellett ugranom egy nyílvessző elől. Körbenéztem és észrevettem, hogy körülöttünk nyüzsögnek az orkok.
- Csukd be a szemed ha azt mondom ’most’. – súgtam a nimfának aztán előre futottam Nawához.
- Egy pillanatra csukd be a szemed, elvakítom őket. Azzal kis előnyhöz juthatunk. – mondtam a fiúnak. A tervem egyszerű volt. Lényegében egy erős fényvillanást akartam kreálni, ami elvakítja az ellenséget. Ha ez megtörtént gyorsan leölhetünk párat, míg dörzsölgetik a szemüket.
Felemeltem a pálcámat és becsuktam a szemem.
- MOST – kiáltottam és pálcámból vakító fényvillanás tört elő. A következő pillanatban már fel is kaptam az egyik halott ork kardját és rátörtem a pislogó orkokra.

*Ryn mellém rohan, motyog valamit amit nem nagyon értek nem ad hozzá kellő magyarázatot de valamiért teszem amit mond. Megbízom benne annyira, hogy nem éppen az én arcomat fogja lerobbantani egy tűzgolyóval. Legalábbis nagyon reménykedtem benne. Míg szememet becsukom hatalmas robajt hallok, s tény, hogy az orkok szemüket dörzsölik viszont mintha csak egy hurrikán söpört volna végig. Számat eltátva nézek Rynre.
-Azt a picsa...
*Majd szememmel végig követem a pusztító nyomokat aminek a végén egy sárkány fellelhető. Egy fehér sárkány olyan amilyent eddig még nem láttam. Vörössel már sendelben is találkoztam de ez most más volt. Elsodort ork tetemek mindenhol. Támadóink javát a landolással pusztította el. De ismerős volt ez az alak, Ambaronban már láttam hasonlót, viszont ott elég messze voltam még ahhoz, hogy ilyen pontosan végig mérhessem. Viszont nincs sok időm álmélkodni a sárkány pusztításán, éles fájdalom az oldalamon, mire elkapom az ork nyakát majd az óriások erejével a földbe döngölöm. De vannak még, lököm hátrébb Rynt, magam mögé taszítva. Ott biztonságban tudom a lányt.
- Fedezd a hátamat.
*Nincs időm rohangálni, s talán már a pecsét sem húzná a gyógyítást és a mestertáncot egyszerre. Egy varázsló kell ki feltölti nekem, egész életemben bánni fogom, hogy nem értek a varázslatokhoz. S az orkok kik jönnek sorban hullnak kezeim által. A lányig egy sem jut el élve, de kezek fejek, s derékban széttépett testek azért tovább kerülnek a hátam mögé. Érzem ahogy elhagy az erőm, már fáradok. Egy sereggel egyedül magam sem boldogulok, s még a sárkány is itt van...

*A feszültség magasabbra hág. A szekér birtokosa hiába méltatlankodik, mégsem nagyon hallgatnak rá.
Egészen addig, amíg meg nem hallják a grifflovas tiszt hangját. Vékony, fehér hajú, fehér bőrű elf férfi. Én csak nézek, mennyire különbözik Merilientől.
Amikor a lány, aki idáig segített életben maradni, nemleges választ kap a lovára és én látom, hogy a grifflovasok, ezeknek a nemes küllemű állatoknak a lovasai már nyilaikkal lőnek valamire, valahogy sürgősebbé válik, hogy elhagyjam ezt a helyet.
A tülekedő emberek elém furakodnak, én pedig elkeseredetten nézem, ahogy az első lovas a levegőbe emelkedik a menekülttel.
Aztán hallom azt is, hogy sikoltások közepette le is zuhan.
A többi ember visszahőköl, én meg belegondolok, hogy melyik a jobb.
Megölnek az orkok az istállóban, vagy bennégek, ha bezárjuk a kaput, esetleg a szekérre ülök a lány mellé, vagy felszállok egy grifflovassal és lezuhanok.
Tudom, hogy mindig kalandokra vágytam, de ez egészen más.
Minden csupa vér, sötétség és tűz.
A halál van körülöttem és én úgy érzem, még fiatal vagyok a halálhoz.
Az egyik grifflovas felém nyújtja a kezét, én meg megfogom gondolkodás nélkül.
Valahogy elértek eddig, csak nem zuhannak le mindig.*

//Mese: Ránk borul az éj, Ryn és Nawarean, remélem nem baj az alkalmatlankodásom //

A nem kimondottan bravúrosra sikerült borulásban részt vállat magának egy az éjszakában igen csak szokatlan látvány. A felvillanó fény erejéből a fák törzsei jócskán visszafogtak és sikerült viszonylag hamar lehunynia szemét, ezzel, ha az úszkáló fehér foltokat nem, de a teljes vakságot elkerülte. Hangos fújtatással, hunyorogva kereste a varázslat kiváltóját. Nem is olyan messze tőle sikerült felfedeznie három imbolygó, emberszerű alakot és sajnos a kívántnál több robosztusabb teremtményt is. Talpra kecmergett közben, megrázva magát szabadult meg a felkavart avartörmelékektől és már vette is a mély levegőt egy kiadós fagyasztáshoz. A villanás után egy kis fényes tűz már igazán nem oszthat vagy szorozhat a dolgon, már ha a vörös kíván még ezzel foglalkozni.
A cselekvésben egy nyílvessző akasztja meg, túl nagy és túl jól észrevehető célpont, hogy elvéthető legyen. A pikkelyei valamivel erősebbek lettek, mióta volt szerencséje saját bőrén tapasztalni egy ork nyers erejét. Most csak egy-két pikkelye vált ketté és nem az ellenállósága miatt úszta meg ilyen olcsón, inkább az elégtelencélzás volt a legnyomósabb ok. Az orvlövész irányába kapta fejét, akinek társa is volt, mindketten messze a fogaitól és karmaitól, azonban a sárkányokra kicsit másképpen, de igaz az, ami a lovakra. Elől harap, hátul rúg. Tollbojtos farka az új vesszőt ragadó ork arcába csapódik, nem olyan veszélyes, mint mondjuk a vörös sárkányé, de elég nagyot üt. Ezt bizonyítja az is, hogy arculcsapás után hátára esett az ork, míg társa kurtított volna eme testrészen. A gyorsaság és időzítés kedvezett ahhoz, hogy a felemelt karok alá, azok lesújtása előtt még mellkason találja. Ennyivel ő megelégszik és inkább néhány odébb szökken, úgy próbál helyezkedni, hogy a torkából feltörő kék lángok lehetőleg csak az okokat gátolják az előrehaladásban. Megfagyasztva tagjaikat, vagy éppen hozzásegítve őket a jegessé váló talajon kivitelezhető seggre eséshez.
- El innen, mielőtt a vörös is idetalál! – kiáltja, felhívva a figyelmet a lehetséges veszélyre, ami talán az orkokat is némi megfontolásra készteti. Fogalma sincs, hogy a falú segítségére siető kalandorok, mert annak vélte őket, miként is reagálnak közelségére, de a legjobbakat reméli. Tekintetét a lombok közé vezeti, a zöld elég dús, ahol jelenleg áll, valamivel már odébb, mint ahonnét a tüzet útjára indította, de jelenleg akkor is elég szembetűnő. Ha átváltozik? A hangok teljesen összekeveredtek, ember alakjában pedig lassabb, fáradtabb és sokkal sebezhetőbb lesz, viszont öltözékének köszönhetően beleolvadhatna a környezetbe. Egyelőre, kivár. Arra, hogyan mozdulnak meg a várszomjas ellene, a sárkány üldözője és maguk a vándorok miként ítélnek.

* A sárkány az orkok ellen fordul ez jó hír viszont amit azok után mond az kevésbé az. Valószínűleg arról beszél aki odafent körözött, s a fal is gyanúsan pontosan emelkedett fel Előttem. Ez már csökkentette annak a jó hírnek az értékét amit fel véltem fedezni a sárkány érkezésekor. S pont most hozza ide a másikat amikor már erőm apadni kezd. Viszont egy sárkány sok mágiát ismer, talán ha képes lenne egy gyógyító igét mormolni rám azzal valamelyest feltölthetné a pecsét erejét. Az orkokra pillantok kik jégszoborként állnak elöttem.
- Ha már a nyakunkra hozod azt a lépfenét akkor segíts is hogy legyőzzük... Gyógyíts meg mielött ideérne. Talán elég erőm lesz ahhoz hogy szembe szálljunk vele.
*Komor tekintetem vetül a sárkányra. Majd a többiekre tekintek, s így szólok hozzájuk.
- Innentől kezdve ti már csak útban lesztek. Fussatok ahogy csak bírtok. Ryn megkereslek még ne aggódj... Találkozunk mi még...-mosolyodok el- Most pedig tünés.

//Nem bánom h csak így berobbantál örvendek //

//Mese: Ránk borul az éj//

*Nem tudom, hogy jól döntöttem-e. Az elf erős keze megszorítja az enyémet és hirtelen könnyűvé válok, ahogy maga mögé emel.
Nem is gondoltam volna, hogy ebben a törékenynek tűnő, vékony testben ekkora erő van.
A griff hátán ülni valami egészen furcsa érzés. Eddig látni sem láttam ilyen állatot és most a hátán ülhetek.
Nem válaszolok neki semmit, de egyik kezemmel a hátát karolom, a másikkal, ha valami nyeregféle a madár hátán, akkor abba kapaszkodok.
Érzem, ahogy a madár szárnyai a levegőbe emelnek minket. Nagy állat, de nem hiszem, hogy könnyűek vagyunk ketten neki.
Ezt gondolom, de aztán hirtelen olyan fordulatokat tesz, hogy kikerülhesse a felénk szálló nyilakat, amiktől elakad a lélegzetem.
A gyomrok a hirtelen fordulóktól felfordul és csak azért nem engedem ki, ami benne van, mert a szédítő látvány elveszi a figyelmem.
Először behunyom a szemem és várom, hogy egy nyíl eltaláljon, vagy lezuhanjunk, aztán mikor nem történik meg, kinyitom.
Épp akkor támadunk meg egy orkot, aztán emelkedünk hirtelen magasra.
Eddig nem gondoltam volna, hogy egy lángoló falu ilyen lehet felülről.
Elszörnyedve nézem a nyüzsgő orkokat. Aggódni kezdek a lány miatt, aki megmentett engem a fogadóban és azóta is vigyázott rám.*

//Mese: Ránk borul az éj//

Egyszeriben egészen képtelennek érezte a helyzetet, előbb hitte volna el, hogy látni fog szárnyakon repülő malacot, minthogy egy vadidegen harcos arra kéri gyógyítsa meg. Szemei kikerekedtek egy pillanatra, aztán a magasba kapta a tekintetét. Gyorsan túlesett a meglepettségen és a csodálkozás különböző mélységein, talán csalfa reménybe ringatva. Vannak még emberek, akik nem a látvány, inkább a tettek alapján ítélnek. Noha, az is tény, hogy a „legyőzni” és „szembeszálljunk vele” túl közel hangzottak el egymáshoz. Ennek megfelelően igyekezett válaszolni, bár a gyógyítás ellen nem tudott érvet felhozni, hacsak a bölcs takarékoskodást nem.
- Elment az eszed! – első meghökkentségének erejéből ebbe a felkiáltásba is jutott. – Egyetlen egy dolog lesz elérhető belőle és az… - nem fejezhette be, csak éppen motyogva. –… a tűz. - nem mondhatni, hogy hallotta és az még annyira sem, hogy látta, de érezte, mint a városban is, ahogy életre kelnek a lángok. Nem mérte fel a vándorok és a maga közötti távolságot, most hibának érzi, de talán két-három vágtaszerű ugrás elég lesz, hogy elérje őket. Ekkora testtel igazi kihívásnak tűnik, de meglepő ügyessége veszi a fák nyújtotta akadályokat. Tudja, nagyon is, hogy vicsorgás nélkül sem kellemes érzés, ha egy ekkora test meglódul az ember felé, de csak nem most gondolják úgy, hogy jó volna kardélre hányi.
- Hasra! – kiáltja, méghozzá érthető okkal. A férfi kis jóindulattal, talán guggolva sem férne el hasa alatt, márpedig az utolsó ugrása után valamerre arrafelé kellett kerülni. Így egy pikkelyes test, kitárt szárnyak –talán egyikből jut a nimfa fölé is- és természetesen egy kevés bevetett mágia védhetik meg a vörös tüzétől. Forró! Fejét a biztonság kedvéért szárnyai védelme alá dugja, ott valamivel frissebb a levegő és könnyebb belőle nagyokat kortyolni, mert légzése még mindig elég zaklatott. Kinyitja száját, a levegő megremeg közelében, pedig eléggé hideg levegő áramlik onnét, hogy a sebtében felvont pajzsot alulról támogatva erősítse, hogy teszi a dolgát, azt a parányi fel felgyúló kis lángok jelzik. Légyegében „megeszik” a meleget. Amint enyhülni érezte a nyomást, megrázta magát, eloszlatva védelmét és egy kicsit eltaszítva a még lobogó lángokat. Ég a falú és most ég az erdő is. Alakjának hirtelen változását egy gyenge fuvallaton kívül más nem jelzi. Azt hitte képes lesz megállni két lábon, de tévedett, egyszerre kezdett mindene sajogni. Hát, igen. Sikerült minden porcikáját elveretnie az elsodort orkokkal.
- Bátor vagy, akkor legyen bátorságot megmenteni az életed is! – szól a férfihoz, felkeresve tekintetével. – Használjuk ki, hogy most az orkok sem tudnak könnyen követni. – feltápászkodott, bár szíve szerint maradt volna a földön. Összességében, még nem bánta meg az alakváltást, akkor sem ha fáradtabb és sebezhetőbb, ám innentől nem olyan nagy akadály az erdőben való menekülés. Bár…

//Így bánni egy ártatlan, szegény lánnyal... //


*Mint kiderül, nem a lányért kell aggódnom, sokkal inkább saját magam miatt.
Hirtelen tör rám a tériszony, ha ezt annak lehet nevezni. A gyomrom felfordul és csekély vacsorám is kifelé igyekszik. Egyik kezemmel befogom a szám, behunyom a szemem és csak akkor nyitom ki, amikor érzem, hogy a férfi is bizonytalanná válik és a griff mozgása is okkal kevésbé kiszámított.*
- Hé, tartson ki! Ha maga megadja magát, mi lesz velünk?!
*Kiáltok előre a lovasnak, és megrázom. Eszembe jut, hogy ha ő, aki ki tudja, mennyi ideje van ezen a griffen, rosszul van, akkor biztos, hogy nem véletlenül érzem én is és ő is.*
- Van az orkok között mágus??? Én is rosszul vagyok, lehet ez valami átok, és nem csak úgy…
*Harapom el a szót, és reménykedek benne, hogy a lovas úrrá lesz ezen és nem zuhanunk le.
Nem akarok sem összetörni egy griff alatt, sem pedig orkok között lelni a halálom.*

*A figyelmeztetésre lehasalok, épp szerencsém volt csupán hajamból egy darabot kapott el a tűz, valamiért igazat vélek felfedni a szavakban, vakmerő lenne így kifáradva a sárkány elleni harc. Majd felpattanok s a sárkányra nézek.
-Akkor viszont rohanjunk!
*S egyenest utánaeredek Rynnek s a nimfának aki őt húzza maga után majd vissza pillantok a sárkányra.
-Siessünk...