Menion

4. küldetés - Szabadulás

Összegömbölyödve fordul az oldalára, de már nem olyan kényelmes a fekhelye, mint az előbb. Morcosan húzza össze a szemöldökét és szabad kezével tapogatózni kezd, de semmi olyanban nem akad bele a keze, amit így vagy úgy takarónak lehetne nevezni. Csepp! Csöpög, valami, valami hatalmas robajjal ejti alá a gigantikus cseppeket és nem is alig hanggal terül el a földön, hanem szinte robban és külön-külön hallani, ahogy szétszakadt részei újra a hideg követ áztatják. Mondhatjuk, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, de ahonnét a víz érkezett nem az, inkább az utca volt, amit most eső mos. Nyekken, kapar és reszelősen hajol, ez volt az, ami végleg kiverte Sou fejéből az álmot. Fel is ült, hogy most azonnal felrántja az ajtót és közli a hangoskodóval, hogy illik csendben lenni az éjszaka közepén.
Az első meglepetés a hirtelen mozdulat közepette érte, mintha nyílvesszőt döftek volna keresztül a koponyáján, megtámaszkodott ugyan, de nem tudta megállni, hogy kezei közé ne temesse a fejét. Lüktetett, komolyan úgy érezte, mintha azt a nyílvesszőt az egyik pillanatban jobbra, a másikban pedig balra forgatnák, így még életében nem fájt a feje. Az meg csak ráadás volt, hogy a gyomra is megmozdult, messze nem díjazva, hogy akármerre néz, megmozdulnak a kövek, elmászik a vödör és a szalma is úgy hullámzik, mint a tenger és hiába is csukta be a szemét, a szédülés semmit nem enyhült.
Közben persze jött a második meglepetés, nincs ablak és az ajtó sem tudná csak úgy feltépni, mert a helyén masszív rácsoknak tűnő vasrudak vannak. Mondjuk, nagy valószínűséggel nem csak annak tűnik, hanem az is. ~ Mi … Nem, inkább hol? ~ A gondolkodás sem ment zökkenő mentesen, így belátta, adnia kell magának egy-két percet, hogy összeszedje magát. Néhány percnél azért többet üldögélt magába roskadva, mikor megindult négykézláb a biztonság kedvéért a fal felé, ahol igénybe véve annak segítségét álló helyzetbe nem tornázta magát. Az émelygése szerencsére elmúlt, de a feje, ha lehet csak jobban hasogatott, de azért sikeresen bevette a rácsokat, jó erősen beléjük is kapaszkodott.
~ Mi a fenét keresnék én egy ilyen helyen? Börtön… hát nem is fejedelmi lakosztály. ~ Hiába vékony, azért a rácsok között nem fért át, de azért ki tudott kandikálni és megállapítani, hogy egy meglehetősen hosszú folyosó végén van és még azt, hogy ő lett az a balszerencsés, akinek a cellájában nincs ablak, ahogy a vele szemben lévőnél sincs. ~ Csak én vagyok itt? ~ Alighogy elhangzott a kérdése, tisztán halhatóvá vált egy folyamatosan erősödő horkolás, ami ráhangolódva kezdte kellemetlenül érinteni Sou fejfájását és ezzel az ifjú sárkányt is.
- Valaki! Hahó! – Kiáltott, de csak a halántéka nyílalt kellemetlenül. – Nagyszerű! – Döntötte homlokát a rácsnak, az legalább hideg volt. – Azt sem tudom pontosan hol vagyok és azt még kevésbé, hogy miért. … Pff. – Nem szokása inni, de hogy okosabb legyen, még ingét is az orrához emelte, de annak csak ázott kő szaga volt, ahogy az egész helységnek és ennek még örülhetett is, bár a vödörnek, ami most már nyugton volt messziről sem volt rózsás az illata.
- Van itt valaki!?! – Próbálkozott meg újra, de csak rosszalló horkantásokat kapott válaszként. Pedig még kidugva kezét integetett is, hátha, de arra még annyi reakció sem volt. ~ Most mit csináljak? Várjam meg, míg jön valaki és felvilágosít, hogy miért is vagyok itt, vagy … Igazán remek ötlet, csináljak magamból még szökevényt is? … ~ Hátát vetett a rácsoknak és mérlegelte a dolgot, marad, nem hiányzik, hogy vadásszanak rá, elvégre nem követett el semmi törvénybe ütközőt, még, legalább is emlékezte szerint. Unottan figyelte a nem régen felfedezett cellatársának motoszkálását a fekhelyként behányt szalma között, néha még szemeztek is, látszott, hogy a kis rágcsáló ügyel rá, hogy véletlen se lehessen a sárkány ebédje. ~ Várjunk csak! .. Az a nő …~ Rögvest megfordult, ahogy felrémlett előtte egy beszélgetés homályos fonala. ~ Még sem maradok! ~ Attól azonban sem a zár nem fog kinyílni, sem pedig a rácsok eltűnni, hogy ez iránti tevékenységüket sürgetően nézi őket.
- Na lásuk, fel e nyársalom magam, vagy … - Kifújta a levegőt és igyekezet minden figyelmét a varázslatnak szentelni, még a szemét is lehunyta mikor kezével elérte a rácsot, de az elvárhatóan, mint a levegő körülölelte. Ezen felbátorodva lépett tovább, testtel át a fémen. Az egésznek csak balja ingujja esett áldozatul, mely még a fémen belül materializálódott, de ez csekély ár volt a szabadulásáért. Viszont még nem volt teljesen szabad, még egy ilyet nem tudna bevetni, tehát máshogy kell megoldania majd a dolgot.
Csendesen, ügyelve lépteire haladt végig a folyosón, igaz, hogy így lassú volt, de legalább szeme fokozatosan szokott hozzá a fényhez és így legalább az nem bántotta. Megtalálta a horkolót is, aki nagy hévvel ölelgette a vedrét, Sou nem is szentelt neki túl sok időt, amiből voltaképpen úgy érezte, hogy nincs sok. A lépcsőn még óvatosabban tudta maga után a fokokat, folyton fülelve, de csak az eső monoton kopogása lett egyre hangsúlyosabb, felérve nem volt ajtó, ami útját állta volna a másik helységbe vezetően. ~ Most gyanús, vagy gyanús, hogy nincs itt senki? ~ A gyertyák vígan pislogtak az üvegburáik mögött, a kandallóban is még éget a tűz, de a padlón már csak parányi vízfoltként felelhető –valószínűleg- lábak nyomán kívül semmi nem utalt arra, hogy járt itt valaki. Nem is teketóriázott sokáig ezen az ajtóhoz lépett, ami az utolsó akadályt képezte közte és a külvilág között. Finoman tett egy próbát engedi e a zár vagy sem, de nem. ~ Gondolhattam volna. ~ Visszanézett a szobába, szeme rögtön megakadt a falon lógó kulcsokon. ~ Azért végtelenül nagy ökörség lenne itt hagyni a jó kulcsot, nem? ~ Majd a méretes asztalra is vetett egy pillantást, hátha van valami rejtett fiókja, mondjuk egy pótkulccsal, valószínűleg ez minden éppen szökésben lévő fogoly álma. Mielőtt elléphetett volna az ajtó mellől a zár kattant, elbújni nem nagyon lett volna hova, inkább elhatározta, hogy egy lapra tesz fel mindent. Belekapaszkodott a kilincsbe és várta, hogy nyíljon az ajtó és mikor ez bekövetkezett rántott rajta egyet, ezzel meglephette a belépni szándékozót, mert a helyett, hogy elengedte volna, maga is rászorított a fogásra. Sou ebben reménykedett, mert, ahogy hátralépett azzal a lendülettel újra előrenyomta az ajtót, beleadva a mozdulatba minden erejét, minek következtében a túloldalon lévő illető csúnyán koppant a vastag falapon. Nem szép dolog, de szökés közben ki ügyel ilyesmire? Sou újra feltárta az ajtót, első pillantásra tudta, hogy csak a földön üldögélő, vérző orrát fogó nőtől kell tartania, akit a következő pillanatban már át is ugrott és uccu neki. Rohant, mint akinek az élete függ a gyorsaságától és lényegében függött is. Mivel a hölgyemény, akiben Sou ráismert a tegnap esti nőszemélyre-, nem csak olyatén jókívánságait, min Hallj meg! vágta Sou után, de egyetlen elhajított tőr sem talált és a szökött kölyök is megnyugodhatott miután beleütközött egy régi ismerősébe és ezzel remek búvóhelyet talált, míg össze nem rakja, hogy mi történt az éjszaka.

// decemberi 3. küldetés//

*A Gyilkos-tótól vezet egy főút Menionba. Azon gyalogoltam én, hogy a nagy városban feltöltekezzem és elinduljak a hozzá közeli dzsungelbe. Hosszú út állt előttem, így hát csipkedtem magam, hogy hamar elérjek a városba. Mikor már második napja járom a poros utat, betértem egy kis elf faluba némi friss elemórzsiáért. Kaptam is, a helyi kis fogadóban. A helyiek furcsán bámultak, nem megszokott erre az idegen, ráadásul fegyvereimet sem takargattam. Ekkor, a fogadóban odaül az asztalomhoz egy fiatal elf.*
- Látom harcos vagy. Én Menion városába akarok menni, megfizetem, ha elkísérsz.
*Szólt bizalmasan a fiú. Letettem a poharamat, amiben friss málnaszörp volt, és mogorván néztem rá.*
- A szüleid tudják?
*Kérdeztem némi gúnnyal a hangomba.*
- Elviszel vagy sem?
*Türelmetlenkedett a fiatal elf.*
- Nem bánom elviszlek, de azt csinálod, amit én mondok, világos?
*Az kölyök megkönnyebbülve bólintott.*

*Másnap gyalogosan útra keltünk. Gyorsan lépkedtem, hiába is kedveltem az elfeket, nem szerettem a társaságot. A fiú körübelül másfél óra gyaloglás után lihegve szólt hozzám.*
- Nem mehetnénk kicsit lassabban? Én nem sietek...
- Én viszont igen. Te kérték fel, próbálj hozzám alkalmazkodni.
*Az elf beletörődött, és próbálta tartani a tempót, ami természetesen nem ment neki. Hamar elegem lett belőle, de mindig bevártam. Este letértünk az útról, hogy tábortüzet rakhassak.*
- Ez nem fogja idevonzani a vadállatokat?
*Nézett rám aggodalmasan*
-De.
*Aggódása mégsem hatott meg, és begyújtottam a tüzet.*
-Azért vagyok itt, hogy a vadállatok meggondolják magukat. Aludj, én őrködöm.

*Menion körübelül még két és fél napnyira volt. Korán keltettem az elfet, aki nem igazán örült az ébresztésnek. Mocorgott, de nem akart felkelni, míg végül le kellett rángatnom róla takaróját.*
-Hééj...kelek már...
- Iparkodj!
- Mi a reggeli?
- Az nem az én hatásköröm, szerezz magadnak.
*A fiú kelletlenül tápászkodott fel a földről. Nyújtózott egy nagyot, mire én a kezébe nyomtam a takaróját. Összecuccoltunk és mentünk tovább. Nem telt bele sok idő, mire ennivalóért könyörgött. A kezébe nyomtam a faluból szerzett elf kenyeret, amiből aztán jóllakott. Este megint lementünk az útról és tábortüzet raktam. A Hold aznap éjszaka ragyogóan sütött, bevilágította az utat. Hirtelen vágtató lovak hangjára lettem figyelmes. Körübelül öt lovas közelített, de a dühödt ordibálások sem nyugtatták meg különösképpen a lelkemet. Felriasztottam a fiút, és rávettem, hogy szedelőzködjön. Ő pakolni kezdett de láttam az ijedt arcát, holott nem is volt világos, pontosan mit akarnak a lovasok. Remegett, mint a kocsonya, és ez arra késztetett, hogy végiggondoljam, miért is kellett maga mellé harcos az útra, mikor ez a főút a legkihaltabb, a banditák is kerülik.

*Fel voltam készülve a idegenek érkezésére. A robaj egyre hangosabb lett, csak úgy hasítottak felénk. Nem oltottam el a tüzet, hiszen már messziről kiszúrhatták. A fiú kezébe tőrt adtam, ha netán rosszra fordulnak a dolgok, meg tudja magát védeni. A lovasok megálltak mellettünk, hatan voltak, de nem szálltak le a lóról, kérdés nélkül kardot rántottak. Felismerhették az elfet akinek ebben a pillanatban lepereghetett maga előtt az élete. Én sem haboztam, hátrébb léptem és felhúztam a nyílvesszőt.*
- Add ide ami minket illet, te ostoba elf!
*Ordibált az ember férfi, mire én gond nélkül átlukasztottam a mellkasát s holtan puffant le a földre. Társai nekem estek, a kardok felettem suhogtak. Szerencsére kikerültem a halálos csapásokat, mire ordítottam a fiúnak, hogy fusson el. Ő elfutott, nyomába két lovas eredt. Ebben a pillanatban karomat kard vágta meg. A gondatlan férfit is kilyukasztottam, kardját elvettem és felpattantam lovára, hogy a fiút védhessem, de a ló megérezhette, hogy nem vagyok igazi elf és tétovázott.*

*Amíg a gebe nem indult, addig végeztem a rám maradt kettővel, és az elf nyomába iramodtam. Pont időben érkeztem, a fiú védekezésképp megszúrta az idegenek lovait, mire azok megriadtak s lovasaikat ledobták. Az egyik fenyegette és annak a bizonyos tárgynak a honlétéről akart tudni. Mikor látta, hogy az elf nem fog beszélni, támadásra emelte a kezét, de támadni már nem hagytam. A másik kétségbeesett, látta, hogy nem tud menekülni és megadta magát. Elgondolkodva néztem rajta végig, de végül nem hagytam neki kegyelmet. A fiú értetlenül nézett rám.*
- Valószínűleg egy kocsmai bűnöző, nem érdemelt mást. Mellesleg ez a legkevesebb, megmentettem az életedet!
*Ezt ő is belátta. A lovamhoz lépett és én karom kinyújtásával jeleztem, hogy felülhet mögém.*

*Menion városa durván egy napnyira feküdt. A lóval gyorsan odaérhettünk, bár eddig is eléggé meghajtották, de még mindig gyorsabb volt, mint gyalog. Inkább nem akartam megtudni, mit kerestek nála, nem akartam belefolyni a dologba. Úgy a biztonságos, ha egyikünk sem tud semmit a másikról. Szerintem ezt ő is úgy gondolta, mert nem nagyon kérdezgetett utuk során, amit furcsáltam az igaz, de végül is örültem neki. Mikor Menion már a láthatáron volt, úgy örült, mint majom a farkának és kérte, hogy hajtsam meg a lovat. A kérésnek nem tettem eleget, kivételesen nem siettem. Fiatal barátom valószínűleg alig várta, hogy Menionba érjünk és megszabaduljon tőlem. Lassacskán el is jött ez az idő. A városkapuban megálltunk, leszálltunk a lóról és kifizette a nekem járó összeget, amit ezért a kis kalandért keveslettem, de rá hagytam a dolgot. A városba érve érzékeny búcsút vettünk egymástól.*

*Menion vára már évezredek óta áll Lanuria déli területein. A végvár, mint ismeretes, egykoron bizonyos Lafur és családja tulajdona volt, de Lafur leszármazottja később lemondott róla a birodalom javára. A déli végen így ez a vár őrzi a határokat és a környékbeli lakosok védelmét is a vár védőinek dolga ellátni.
Taris, a vár kapitánya a kapitányi szállás ablakán tekint kifelé.
Néhány napja furcsa dolgok vették kezdetüket. Dél felől minden reggel hatalmas szúnyograjok lepik el a várat és környékét. Ez az első napokon csak bosszúságot okozott a népnek és a katonáknak egyaránt, mostanra azonban a bogarak támadása mellé társult egy jóval rémületesebb dolog is.
A vár gyógyítói az előző este számoltak be Tarisnak arról a lázról, mely a környékbeli falvakban és a várban egyaránt felütötte a fejét. Előbb magas lázzal kezdődik, majd folytatódik hidegrázással.
A folytatása ennek sokkal borzalmasabb. Azokon, akik túlestek az első lázas napon, a bőrük alatt vérvörös bevérzések kezdődnek, amelyek a kisebb erek rajzolatát követik. Közben a magas láz továbbra is fennáll és a legerősebbek ugyan még bírják magukat, egyre többen dőlnek ágynak, a betegség miatt.
Meg vannak az első halálos áldozatok is, igaz, még csak a pórnép körében.
Azonban több katona is ágynak esett már. A gyógyítók szerint a láz összefügg a szúnyograjok támadásával.
Taris hatalmas teste szinte kitölti az ablakot. A felhő, mely már látható az égen egy ideje, egyre közelebb ér. A vár udvarán nem lát egyetlen alakot sem.
Hallani véli, hogy csukódnak még az utolsó ajtók.
Ma reggel hirdette is ki, több pergamenen is városszerte, s éjjel már a falvakba is elérhettek futárai, hogy a szúnyogtámadások elől, aki csak teheti, húzódjon fedezékbe.
Az eddig látottak alapján a támadás fertályóránál nem tart tovább.
A kapitány is becsukja az ablakot, majd kivárja az idő leteltét.
Csak később siet ki az udvarra, hogy aztán a falakra parancsolja a katonákat, amikor már eltűntek a szúnyogok.
A környékbeli falvakban és a várban lévő hirdetmények alapján azonban bátor és egészséges harcosokat és gyógyítókat keres. Jelentkezésüket a szúnyograj távozása után várja a vár udvarán.
Emiatt áll most meg szárnysegédje és két gyógyító mellett az udvaron álló emelvényen, hogy szemügyre vegye az érkezőket.
Arca a szokásosnál is morcosabb, míg szigorú tekintetét körbehordozza a jelenlévőkön.*




//Akkor hát csapjunk bele! Remélem, nem várattalak hiába benneteket! //

*Már egy ideje gyaloglók az utakon, sebeim már teljesen be gyógyultak, amiket még Olassie-ban szereztem. Az út közben nem történik semmi különös, hamarosan meg érkezek egy faluba, ahol meglátok egy hirdetményt amin az áll, hogy gyógyítókat és harcosokat keresnek és Menion várában kell jelent kezni.*
~Azt hiszem jelentkezek, lehet, hogy tudok pénzt szerezni, mert nagyon sok pénzem ment el az új kardra és a páncél javításra.~
*Egy kis pihenő után elindultam gyorsan a vár felé, úgy három negyed óra múlva már elértem a kapukhoz. Oda mentem az egyik őrhöz útba igazítás ért, az őr azt mondta, hogy menyek a vár udvarához, mert ott gyülekeznek a jelentkezők. Meg köszöntem neki a segítséget, majd oda mentem az udvarhoz. Nem láttam túl sok ember még, de nem nagyon foglalkoztam ezzel be álltam az udvar közepébe és vártam, hogy mi lesz. *

* Mitsukoval, a Verinolba tett utazásunk nem hozta meg a várt eredmény. A városban tett rövid barangolásunk alkalmával sikerül megtudnunk, hogy szerencsétlenségünkre nem is olyan rég hagyta el a várost, aki miatt idelátogattunk. Az itt szerzett leírás alapján még rémlik is számomra egy férfi arca, aki megfelel a leírásnak, s nem is olyan rég, csupán fél napja jött velünk szembe a városba vezető úton.
További érdeklődés folyamán azt is sikerül megtudnom, hogy útja Menion piacára vezet, hogy ott adja el frissen szerzett portékáit.
Mitsuko felé fordítom tekintetem, mely könnyen elárulhatja gondolataimat.*
~ Ha ezt korábban tudom … Nem kellett volna eljönnünk egészen idáig, nem kellett volna kitennem őt ekkora útnak, nem kellett volna összefutnunk azzal a szellemmel, csupán szülőföldem központjába menni, s megvárni, míg „házhoz” jön az információ, ami akár egész eddigi életemet más fényben tüntetheti fel.
* Mitsuko is tudja ezt, tudja mennyire fontos számomra, amit megtudhatok ettől a férfitől, és hogy egy kis szerencsével már a célegyenesben vagyunk, így vágunk neki az útnak egészen Menionig.
Itt azonban nem az a kép fogad minket, mint ami pár nappal korábban, távozásunk alkalmával magunk mögött hagytunk. Az emberek tekintetébe a félelem és rettegés költözött, ekkor még nem tudtuk mi okból, de nem is kellett sokáig várnunk, hogy kiderüljön.
Utunk egyenesen A vidám vadkan nevezetű fogadóba vezetett. Az járja, hogy emberünk itt szokott megszállni.

Alig nyitjuk ki a fogadó ajtaját, mikor máris megcsap minket az újdonsült Menion vendégszeretete.*
- Az istenekre jöjjenek már be!! … Vagy maradjanak kint, de csukják be az ajtót, de azonnal!!
* A pult mögött álló férfi nem kimondottan vendégcsalogató, felhívására belépünk.*
- Corbina, hányszor mondjam még neked, reteszeld be az ajtót!
* Förmed rá egy fiatal lányra. A szóban forgó teremtés szapora léptekkel siet mögénk, hogy elhúzhassa a reteszt.*
- Máris bezárnak? Nincs ehhez még korán?
* Kérdezem a férfit.*
- Maguk még nem hallottak a kapitány parancsáról?
* Arcunkra kiülő értetlenséget követően folytatja, miközben én helyet foglalunk előtte, hogy többet megtudjak.*
- Most érkeztek a városba?
- Igen. Miért?
- Még pont időben … Hamarosan jönnek a szúnyogok.
- Szúnyogok? … Néhány szúnyog miatt ez a felhajtás?
- Néhány?
* Neveti el magát a férfi.*
- Ha csupán néhány lenne … de ezek beborítják az egész eget.
* Közelebb hajol, hogy halkabban oszthassa meg velünk gondolatát. *
- De ez nem minden. Az igazi gond az átok …
- Miféle átok?
* Kérdezem hasonló hangon tőle.*
- Átok ül a városon. Ezért vannak itt a szúnyogok és ezért beteg a város nagy része, csak kevesen merik hangosan kimondani.
- Betegség? Miféle?
- Eleinte szinte észre se vettük, egyszerű láznak hittük, de ami ezután következik sokkal rosszabb, elvörösödő foltok a testen, lázálmok, végül halál, de megnyugodhat, még egyik jelenlévő vendégem sem esett az átok áldozatául. Nézzen csak körbe.
* Körbefordulok, s ekkor jut eszembe, mi is volt az eredeti indok, amiért ebbe a fogadóba jöttünk Mitsukoval. Visszafordulok a férfihoz.*
- Egy bizonyos Asychic Tresoldest keresek. Úgy hallottam gyakran megfordul itt.
* A férfi eleinte rezzenéstelen arccal hallgatja mondandóm, de amint elhelyezek néhány darnát a pulton, máris közlékenyebbé válik.*
- Áhh Asyc! Most is a vendégünk, bár ma még nem láttam.
- Beszélnem kell vele. Melyik a szobája?
* Újabb darnáknak kell az asztalra kerülniük, az információért.*
- A nyolcas.
- Mutassa!
* Mielőtt elindulnánk, Mitsuko felé tekintek, hogy láthassam velünk akar-e jönni, ha lát vagy hall minket.
Az ajtónál furcsa hangok szűrődnek ki, leginkább nyögésnek hangzik. A férfi kérdőn néz rám, nem-e várhat a dolog, de nem nekem is megvan a magam dolga, s nem véletlen utaztam végig Lanuriát utána kutatva.
Végül benyitunk. Asychic az ágyban álom közepette, izzadtságban fürödve vergődik.*
- Nincsenek betegek …
* Ismétlem meg a férfi korábbi mondatrészletét.*
- Ööö … én … ööö … nem tudhattam, hogy elkapta.
* Odalépek Asychichez, hogy megpróbáljam felébreszteni. Nehezen sikerül is.*
- Neee! … Távozz innen!! … Nem foglak követni!!
- Nem ezért jöttem. Csak kérdé…
- Neee! … Távozz innen!! …
* Keze ekkor keveredik elő a takaró alól. Több helyen is megmutatkozva rajta a bőr alatti vérzések nyomai. *
- Neki vége … Kár érte …
- Csak ennyi?
- Semmi sem segít rajtuk. Én pedig nem vagyok sem harcos, sem gyógyító, akit a kapitány keres a probléma megoldására.
* Csupán hátamon található kard felé biccentem fejem, hogy felhívjam rá a férfi figyelmét, ha eddig nem vette volna észre. *
- Mesélne erről?
- A városban több plakáton is szerepel. … Hogy nem vették észre? … A vár udvarán kell megjelenniük a szúnyogok távozását követően.
* Én végig Asychich állapotát figyelem, el is engedem kérdését fülem mellett, most először ezt a férfit kell talpra állítanom, ha meg akarom tudni, amit ő tud.*
- Még mennyi ideje lehet?
* Oda se nézek a kérdésem célszemélyére. *
- Ha szerencséje van … talán két nap.
- Legyen gondja a szerencséjére! Nem fogja megbánni!
* Ha Mitsuko nincs a szobában, további szó nélkül hagyom el azt, hogy elmondjam neki is a helyzetet.
Ha pedig a szobában van, kezét megfogva és apró fejmozdulattal invitálom egy kis beszélgetésre.*

- Nina… - Szólt a lány után Sou, de a megnevezett még csak meg sem torpant, ellenben az ifjú sárkány igen. Megértette a feldúltságát, mikor tegnap elmentek még csak az édesapja esett ágynak és most, mire visszaértek a messzebb honos gyógynövényekkel, már a nővére is betegen fekszik. A ház, szürke kőfalára veti pillantását, ahonnét sápadt gabona színével, cirkalmas, fekete betűkkel megírt pergamen néz vissza rá. Még csak nagyon megerőltetnie sem kell magát, hogy kitalálja a leányzó vajh’ merre is ment. ~ Mint harcos azt hiszem nem egyszer megbuktam. ~ Önismeretből lehet vizsgázhatna jelesre is, de a gondolat messze nem dicsérő jellegűek voltak. ~ Marad a gyógyítás..~ Még a letépett füvek és virágoktól zöld foltos, kezére vetett a pillantását. ~.. és használom, ami van. ~ Mert segíteni akart, még akkor is, hogyha a város lakóinak döntő hányadát nem is ismerte és nem egy személy van, akivel utolsó látogatása alkalmával tengelyt akasztott, noha annak az éjszakának az emlékei még mindig nem csak, hogy homályosak, hanem egyenesen hiányosak. És hogy néhányan megjegyezték maguknak az arcát, mint amit szeretnének átrendezni, arról is csak akkor szerzett tudomást, mikor visszatért ide. Ám, hogy nem keveredett semmi rendbontásba, az csupán a jelenlegi helyzetnek volt köszönhető, még az érintett legnagyobb kötekedőknek is akadt dolga, egy megbetegedett családtag, barát kisegítésében.
Mielőtt elindulhatott volna, a ház ajtaja nyikordulva kinyílt, ezen az ajtón volt már alkalma beesni és léceinek parányi résein átmenni. Az ajtóban, azonban nem azaz arc tűnt fel, akié mindég, bár a kort és az ápolás szakadatlan fáradalmait leszámítva, egy nagyon hasonló jelent meg.
- Nina? – Kérdezte, fáradságtól rekedtes hangon, kilépve az utcára, körbenézve. Mielőtt Sou felelt volna, megvárta, hogy az asszony végezzen és közben maga is körbepillantott. A város ennek a része valamiért mindig nyüzsög, gyerekek szaladgálnak fel és le, karikát pörgetve, az idősek is kiülnek a keskeny kis padokra és megvitatják ifjú koruk szépségeit, borús és víg történeteiket, a többiekről nem is beszélve. És most? Üres az egész széles utca, szürke és csendes az egész, minden ajtó és ablak szorosan zárva áll, hogy még belülről a lámpások fénye sem szűrődik ki.
- Azt hiszem elment jelentkezni és én is oda tartok. – Szólalt meg, mikor az asszony újra ránézett. Látszott rajta, hogy nem igazán képes eldönteni örüljön ennek vagy sem, hiszen még egészséges méhének gyümölcséről volt szó és a fáradságnak köszönhetően, elkeseredettsége győzött. Sebtében tépte le a falról a plakátot és abban a minutumban apró cafatokra tépte, Sou közelebb lépett, de az asszony feltartott keze megállította.
- Vigyázz rá! Kérlek, vigyázz rá.. – Könnyeit gyorsan morzsolta el, erőt vett magán és még egy apró mosolyra is futotta ebből, ahogy Sou bólintott. Mielőtt azonban hátat fordítva távozott volna, szavakkal is megerősítette ígéretét és arra is megkérte az asszonyt, hogy ő is vigyázzon magára. Még az előtt, hogy az utca elfordult volna hallotta az ajtó jellegzetes morranó csukódását, ettől a helyzet nem lett könnyebb, de már annyi mindent kapott ettől a családtól, hogy ez a legkevesebb, amiben segíteni tud. Bár azt nem tudta, hogy a szúnyogok vajon rá, mint sárkányra is hatással lennének e. Kétlábú alakja éppen olyan sebezhető, mint egy emberé, így könnyen meglehet nem árt az óvatosság és sárkányként. Pikkelyei elég kemények, hogy egy olyan kicsiny rovar, mint a szúnyog ne jusson át rajta, de az illesztések és a „támadók” mérete, még így is adhat aggodalomra okot. Tehát nincs meggondolatlanság!
Sejtett, hogy a leányt nem fogja utol érni, arra nem számított, hogy nem is fogja olyan könnyeden megtalálni. Pedig vörös üstökét szinte minden alkalommal elsőre sikerült felkutatnia, eljött a kivételek pillanata, bár annyi talán ebben is közrejátszott, hogy minél közelebb és közelebb ért, annál biztosabb volt benne, hogy nem ő fajtájának egyetlen képviselője. Régebben nyugtalansággal töltötte el ez az érzés, mára kevésbé feszült ettől, hiszen túlnyomó többségben, mondhatjuk, hogy békés, de legalább is reális gondolkodású sárkányokkal hozta össze a sors. Megérkezve viszont még sem a sárkány, avagy sárkányok után kezdett el kutakodni, hanem bizony ő azt a vörös üstököt igyekezett felkutatni. Szeme mellett, orra volt még segítségére, bár e téren hamar rájött, hogy ha nem is tengernyi itt az ember, a különböző illatok azért még rendesen összekeveredtek. A meglepő az volt, hogy volt benne ismerős eszencia, amit nem egészen a szaglása, inkább egyfajta megérzés mondta. ~ Ő ott, csak nem? ~ Egy valakiről rögvest tudta, hogy barát, nem hétköznapi termetével elég nehéz is lett volna záros határidőn belül nem észrevenni. A fal mellé sorolt, hogy a mögötte érkezőknek ne állja el az útját, így is van elég feszültség város szerte. De most már többé-kevésbé „biztonságos” helyről vehette szemügyre térség többi pontját, hiszen az még bőven tartogatott számára ismerősöket.