Olassië, az elfek városa

Messzire belátni a griffek nyergéből a tájat és most nagyon örülök, hogy nem jutott eszébe Halflar-nak, hogy beköttesse a szemünket. Sokáig nézem a hegyek ködbe burkolózó csúcsát, a patakok, napfényben fürdő vékonyka csíkjait és aztán szemem az először lassan, majd fokozatosan gyorsabban közeledő sötét sáv feléé fordult, amerre a grifflovasok is célirányosan haladtak, fáradhatatlanul.
Olassie!
Óhatatlanul elgondolkoztam azon, a kíváncsiságomon túlmenően, hogy vajon mi vár ott ránk. Békeidőben valószínűleg ez fel sem merült volna, de most mindenkinek pattanásig feszültek az idegei, még az általában barátságos elfeknek is, ezt jól példázta a lovasok vezetőjének viselkedése is.
Értékelik majd Sadir szándékát? Elismerik, hogy ő mindent megtett, ami emberileg lehetséges és nem igazán rajta múlt, hogy nem lelte ott ő is a halálát? Vagy inkább megvető tekintetekbe botlik majd, hogy ő él, még ha híreivel figyelmezteti is a támadók ellen készülő seregeket? A katona van talán a legjobb helyzetben, hiszen az ő vállát nem nyomja ilyen tehet.
És akkor itt vagyok én! Civilként keveredtem az egészbe és könnyen azon kaphatom magam, hogy arra jussanak, mit keresek itt, nem e terveik kifürkészése a célom, hiszen talán felesleges kockázatot vállaltam azzal, hogy elkísértem a kapitányt. Miért nem szaladtam messze, a biztonságba ettől a vidéktől? És megérteném őket, mert míg közeledünk magam is ezt kérdezem magamtól.
Aztán megérkezünk és a hatalmas, égig érő fák elakasztják a lélegzetemet, ahogy a megnyíló lombkorona alól kivillanó város, kecses tornyaival. Hallottam az itteni pusztításról, mit pont Filnoren okozott, de akár hogyan néztem, annak nyoma sem volt.
A lovasok gyakorlottan és meredeken szállnak le, ezzel a torkomba szalajtva gyomromat, ami gondolom nem is igazán véletlen, de egy fintorral letudom a dolgot.
Halflar azonnal magyarázni kezd az odaérkező elfek vezetőjének, de elég halkan ahhoz, hogy ne értsük, minket meg lesegítenek a nyeregből, ám szépen körbe is vesznek.
Mikor a fehér elfek már ismét a magasba emelkednek, az a tünde szólít meg minket, akivel a grifflovas parancsnok beszélt.
Bár én is kíváncsian nézelődök, azért nem felejtkezek el a célszerű udvariasságról és követem én is Sadir példáját, meghajtom magam az elf felé.
- Jeremy vagyok, a kapitány…….egyik kísérője. – fejezem be sután, mert végül is, nem tudom minek nevezhetem magam. – Fontos híreket hoztunk, vagyis hozott a kapitány. – bólintottam én is erősítésként.
~ Ha itt végeztünk, azt hiszem jobb, ha visszatérek a saját szakmámhoz, lassan már elfelejtem, hogy kell használni az ujjaimat. ~ jut eszembe egy ide nem illő gondolat, de valahol mégis jól esik tisztázni magamban, a sok véres harc után. Csak az a kérdés lesz-e hol erre sort kerítenem.

Nem engedtem most, hogy arcomra üljön némi elégedettség, hiszen ez az elf legalább nem a magas lóról beszélt, hanem úgy, mintha tényleg értékelnék, amit tettem, de hát én sem azért jöttem ide, hogy dicsérgessenek, bár tagadhatatlanul jól esett az emberséges szó.
Most már csak türelmesen kellett várakoznunk, hogy megtudjuk, mennyire fontosak az általunk hozott hírek, hiszen az is lehet, hogy Olassie nagyura, Thalion, akinek mágikus hatalmáról sokfelé és sokféle pletykát hallottam, már rég tudja és mi feleslegesen jöttünk.
Mivel a hírnök alig kis idő múlva már jelezte, hogy az elf vezér vár minket, így valószínűleg még sem volt az utunk hiába.
Szép sorban haladunk a palota bejáratához, bár nem érzem azt, hogy őriznének minket, azért megmarad az óvatos, de udvarias kíséret.
Thalion úr egy nagy, díszes terem közepén állva vár már bennünket és bár szálfa egyenesen áll, arcvonásai mintha gondoktól ráncolódnak, hiszen fürkész, vesékbe hatoló tekintete belépésünktől kezdve ránk tapad.
- Köszönöm nagyúr! – hajolok meg és tényleg valamilyen szinten meg vagyok illetődve.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha szemtől szemben állók az erdei elfek vezetőjével és ráadásul nem is azért, hogy számon kérjék rajtam valami bűnömet. – De, ha megengeded meghallgatnám Sadir kapitány beszámolóját, hátha hozzá tudok tenni valamit. Viszont utána nagy örömmel venném, ha – nézek végig magamon, a mocskos, szakadt ruhámon, vérző, vágásokkal tarkított karomon, - rendbe szedhetném magam.

Aztán a kapitány belekezd és őszinte elismeréssel adózom neki, hogy mennyire összeszedetten és lényegre törően meséli el a támadást, a vár elestét, kitérve a lényeges részletekre.
Igen, nekem is feltűnt, hogy az azelőtt lebecsült és megvetett orkok, egyre szervezettebben vonultak az emberek ellen, hiszen sajnos nem ez volt az első támadás, amit túléltem ellenül. Ha belegondolok csoda, hogy egyáltalán most itt állhatok, annyiszor cseleztem ki Dremer-t és kerültem el, hogy birodalmának lakóit szaporítsam.
A dicséret, amit Sadir-tól kaptam „hősies” helytállásom miatt, kellően zavarba hoz, hogy a mozaik padló mintáit tanulmányozzam egy ideig, hiszen az egészbe csak jóformán belekeveredtem és aztán az események sodortak magukkal, jórészt a saját életemet akarván megóvni. De, hát egy tolvaj örüljön neki, ha nem a bűneit sorolják, hanem a jótetteit, nem igaz?
Az azért persze feltűnt, hogy a kapitány nem részletezte túlságosan a beszámolóját arról a nőről, aki minden bizonnyal azon sárkányok sorát gyarapította, akik humanoid alakban rejtőztek az emberek között az alaklomra lesve, hogy lecsaphassanak.
~ Hát ha nem akarja, akkor én sem fogom! ~ húztam meg gondolatban a vállam, a kapitányra bízva ezt a dolgot.
A beszéd már láthatóan az utolsó tartalékait emésztette Sadir-nak, így mikor kimerülten elhallgat és az elf nagyúr várakozóan néz végig rajtam és a katonán, úgy gondoltam, azért van valami, amit nem árt még ha tud.
- És ugyan a csata sorsára már nem volt kihatással, mert mire megérkezett, már az orkok ülték a tort a halottak felett, de biztos, hogy nem a véletlen vezette oda Filnoren-t Azt meg nem hiszem, hogy csak az agyarasok győzelmének érkezett gratulálni. Tovább fognak haladni, hogy mindent elpusztítsanak, ami az útjukba kerül. – teszem hozzá komor határozottsággal, hiszen láttam mire képesek.

Bár a nyomár nem láttam, de hallottam róla, hogy valamikor itt hatalmas, véres csata volt Filnoren lebegő várával és, hogy szégyenszemre vert seregként kellett elkullogniuk, vezérüket vesztve.
Ez adhatott némi reményre okot, hogy őket is le lehet győzni, de akkor csak a vár volt itt, most meg sárkányokkal és hatalmas ork sereggel kell felvenni a harcot, akiket elbódított a zsákmány és vér ígérete, így látszólag félelem nélkül, őrjöngve vetették magukat a harcba. És az eddigi sikerek biztos még jobban meghozták a kedvüket.
Az elf vezető szavaira, így csak bólintok, mert azt mondják a remény hal meg utoljára és ezt nem célszerű elvenni senkitől.
- Köszönöm! – hajtom meg a fejem ismét önkéntelen tisztelettel, mert ez a férfi valahogy első látásra kivívja ezt, még akkor is, ha nem elfnek születik az ember.
Megkönnyebbült sóhajjal követem Pendir-t és még sosem volt ilyen kellemes egy jó fürdő, egy tiszta ruha, finom az étel és üdítő az ital. És végre hűsítő gyógybalzsam került a sebeimre, ami után a kényelmes fekhelyen egyáltalán nem kellett altatni.
A feladatot teljesítettük és holnap valószínűleg el kel döntenem, merre tovább. Talán maradhatnék itt egy darabig élvezve az elf vendégszeretetet. Nem tudom hol lehetnék jelenleg nagyobb biztonságban.

//Thalion, Kalandmester//

Nem sokat aludtam az utóbbi napokban és az út sem volt feszültség mentes, a sérülésekről nem is beszélve, ezért nem csoda, hogy mikor végre tele pakoltam a hasam és jótékony balzsamok takarták a sebeimet, akkor úgy terültem el az ágyban, mint egy darab kő. Itt, az elfek városának közepén nem volt mitől tartanom és még a szokásos éberségem sem kellett fenntartani.
Persze a nap első sugarai felébresztettek, hiába lustálkodhattam volna még. Eszembe jutott azonnal, hogy reggelire vár minket Thelion nagyúr, de még nem láttam nyomát egy kísérőnek sem egyelőre.
Azért egy kis ideig még élvezem a takaró jótékony melegét, a kintről behallatszódó hétköznapi hangokat, melyek a természetével keverednek és hallom Sadir lélegzetének változását, majd a mocorgását, ami jelezte, hogy ő is felébredt.
- Jó reggelt! – köszöntöttem és magam is felkeltem, hogy rendbe szedjem a fizimiskámat. – Azt hiszem lassan mennünk kell. Kíváncsi leszel, mivel vár minket a nagyúr.
Ahogy megérkezünk Thalion már vár minket, olyan, mint ha el sem mozdult volna tegnap óta innen.
Meghajtottam magam.
- Üdvözlet neked is nagyúr, köszönöm. – ülök le az egyik székre és már összefut a számba a nyál az elénk tálalt finomságokra. – Van esetleg valami híred számunkra?

//Thalion, Kalandmester//

A kapitányon Thelion-hoz címzett szavai ellenére arcán látszik, hogy pihent, de a vereség is rányomta a bélyegét, ezt le sem tagadhatná. Még mindig katonás tartással büszkélkedhet, de a szemében ott honol valami megtörtség, legalábbis én ezt látom rajta. Biztos vagyok benne, hogy ezen semmilyen vigasztaló szó nem segít, még ha ő mindent meg is tett azért, hogy megvédje a várat.
A nagyúr továbbra is nyugodt és összeszedett, ahogy vendégül lát minket és kérdésemre arról is tájékoztatást kapun, hogy Sadir sejtése helyes volt, maga Onoria vezette a felmentő sereget, mely végül mégis elbukott a sárkányok hadával szemben és nem érte el a célját.
Egy percnyi kétségem sem volt, hogy a kapitány igyekszik minél előbb tovább menni, így valószínűnek tartottam, hogy teljesíteni fogja az Thalion kérését.
Mivel meg bennem felmerült a maradás gondolata, erősen elrágódtam a nagyúr felajánlásán, hiszen minden bizonnyal nem szenvednék hiányt semmiben, ha élnék vele. Különben is jól esnek a szavai, hiszen ritka az, hogy a törvény jó oldalán állok éppen és nem futva menekülni kényszerülök.
Végül a kapitányon állapodott meg a tekintetem.
- Megtisztelőek a szavaid, uram. Azonban nekem is lenn egy kis dolgom Telar-ban, így ha a kapitány nem bánja és egyébként is arra tart, akkor elkísérem. Viszont, ha megengedné némi új ruházatot és fegyvert elfogadnánk az útra.
~ Én ez még hogy meg fogom bánni! ~

Sok pénzt tettem volna rá, hogy Sadir azonnal elvállalja a levél elvitelét, ezt még akkor is megtette volna, ha a fél lábát levágták volna, akkora volt benne a kötelességtudat és a bűntudat. Ezért nem lepett meg, amikor rábólintott a kérésre.
Inkább magamon lepődhettem volna meg, de ……de jobb lesz ez így. Előbb-utóbb nem tudtam volna ellenállni az elf város csábításainak és ekkor talán az utolsó elf menedéket égettem volna fel a hátam mögött és az utolsó embereket, akik még úgy gondoltak rám, mint valami hősre és nem mint egy tolvajra.
A nagyúr lehet, hogy számított is ere, mert csak bólintott a szavainkra.
Elég hamar megkaptuk, amit szerettünk volna, tiszta ruhákat – szerencsére nem egyenruhákat, - fegyvereket és még elemózsiát is az útra, na meg nem utolsó sorban lovakat!
A magamfajtának nagy kincs egy hátas, főleg olyan, akit tündék neveltek, ezért igen csak meghatódva dörzsöltem meg a fülembe szuszogó paripa orrát.
Ha nem is tudok pénzt keresni Telar-ban, ennek a lónak az árából is megélek egy darabig.
- Én elkészültem. – jelzem a kapitánynak, miután ellenőriztem minden nálam van-e.
Ha Thelion is ott volt az indulásnál, akkor egy meghajlással megköszöntem a segítségét és az ajándékait is.

//Thalion, Kalandmester//

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen meleg fogadtatásban és búcsúban lesz részem az elfek híres városában, ráadásul a legfőbb nagyúr részéről. Azt hiszem ezt nem árt jól elraktározni emlékeimben, hátha egyszer az unokáimnak is el tudom mesélni, bár, ahogy most áll a helyzet……….
Kedvtelve nézegetem új ruhámat, amiből még árad a napfény és a növények illata, derekamon ott lóg egy vadonatúj elf kard és hátamon egy szintén remekbe szabott íj meg egy teli tegez, ami bár nem pótolja teljesen az enyémet, de tagadhatatlan, hogy ez is fajtám kiválósága.
Kicsit azért meglepődök, amikor Thelion hozzám lépve személyesen rám bízza a kapitányt, igaz nagyon bíztam benne én is, hogy a biztató szavak, amikkel a nagyúr ellátta termékeny talajra hullik és megerősíti a hitében, ami a várral együtt elveszni látszott számára.
- Ha épségben eljutunk Telar-ba a gyülekező sereghez, akkor már biztos talál új célt magának, de addig igyekszem megtenni, amit tudok nagyúr. – hajoltam meg a vezér felé.

Ezek után hamarosan csatlakoznak hozzánk a kapuban a kísérőink, akik aztán az erdő széléig lovagolnak velünk, komoran, teljes komolysággal végezve feladatukat. Azért én barátságosan vigyorogva búcsúzom el tőlük, azonban amikor szemrevételezem az előttünk lévő tájat, már lelohad a jókedvem és ezt Sadir szavai sem enyhítik.
- Egyetértek, de legalább most nem egy törött szigonyvég minden vagyonunk.
Tagadhatatlan, hogy sokkal jobban érzem magam most, hogy egy jó íj van a hátamon, minden esetre ismét óvatos fürkészésbe fogok, jobb, ha én veszek észre előbb bármit, mint fordítva.
- Az orkokat még csak gyalogosan láttam, így tőlük talán nincs tartani valónk és reméljük a sárkányok meg nem jutottak még idáig, vagy ha igen nem erre őrjáratoznak. – figyelek azért az égre is.
A nagyobb veszély onnan várható.

//A nagyúrnak köszönöm a játékot //

// Arn, Ulunnor - A döntés - folytatás az erdőből//

Az egyik kanyar után, ahogy gondolataimból feltekintek, meglátom a várost… Könnyek szöknek a szemembe és elszorul a torkom a látványtól. Közelebb húzódom Arnelian-hoz. Mintha elszállt volna a bátorságom, hogy belépjek ide. Nem, nem olyan, mint Orod Opelë volt, de annyira más, mint az emberek városai, hogy szinte belefájdul a szívem. Ő pedig biztatóan szorítja meg a kezem.

Elámulok. A hatalmas fák között feltűnő magas fal nem képes elzárni teljesen a látványt, csak összeolvadva azzal adja azt a képet, amely elképzelhetetlenül gyönyörűvé teszi Olassië-t. Nyoma sincs a sebeknek, melyeket ez a város is elszenvedett, s a falon túl ott a csoda, amelyet oly kevesen láthattak eddig közülünk. A fákkal versenyre kelő, karcsú tornyok, a hófehér épületek, a kertek, a kanyargós utcák.

Ahogy közeledünk felé, úgy lesz egyre részletgazdagabb, finomabb a kép, és ahogy az őrök között belépünk a hatalmas kapun, a lélegzetem is eláll. Hatalmas tér és körülötte hófehér és szürke kövekből épült házak. Ulunnor-ra nézek, de ő csak egyetlen mosollyal és kézmozdulattal jelzi az utat felfelé, hát arra indulunk.

A felfelé haladó út mellett virágzó fák, aprócska kutak és rengeteg virág. S ahogy egy újabb térre érünk, az egyik legszebb épületet pillantom meg, amelyet valaha láttam. Még a mi mércénkkel is gyönyörű. Karcsú oszlopai, csúcsos ablakkeretei hófehéren ragyognak, erkélyén olyan finom faragott kőcsipkék, amilyeneket ritkán látni. S a téren előtte egy torz szobor, s egy emlékeztető, amelyet csak közelebb érve olvashatok el:

Kérdőn nézek Ulunnor-ra.
*(Olassië népe örökké emlékezni fog az elesett hősök dicsőségére, akik a városunkért harcoltak.)

//Thalion! Ha nem tetszik a szöveg, szívesen kiveszem!//

//Nie, Ulunnor - A döntés - folytatás az erdőből//

Az út fogyott, viszont az erdő nem. Egyre közelebbinek és közelebbinek éreztem a hófehér tornyokat, amelyek lassan ugyan, de egyre többet mutattak magukból a fák lombkoronája alkotta függöny mögül. Mintha az valóban emelkedett volna, lassan, finoman és fenségen, pont úgy, amilyen a város is volt, amit rejtegetett. Már a távolból is meg lehetett mondani, hogy ez nem emberi kezek munkája volt, hanem annál valami sokkal csodálatosabb, magával ragadóbb építészeti remekeket összesűrítő város. Ilyenre is csak az elfek voltak képesek.
Nienna mélyen a gondolataiba merült, ami Ulunnornak is feltűnt, így ahogyan az én szorításom erősödött valamelyest az apró, fehér kezén, a szőke tünde úgy váltottak irányt a hontalan múzsától felém, szinte azonnal.
- Igen, igen. - bólogattam helyeslően szavaira. - Sajnálatos módon a családom már csak akkor telepedett le ott, mikor az emberek, kik korábban nem ott honoltak, az alapítókat kiűzték onnan, így már édesapámra és édesanyámra sem sok ragadt az elfek nagyon régre nyúló, csodálatos és egyedülálló kultúrájából, amit én, mint sokadik emberek között felcseperedett családtag, rettentően bánok. Hiába a neveltetésem, hiába, hogy mindenki, kit ismertem semmibe vette a hagyományokat, az én szívem mégis mindig húzott eredeti népem, eredeti véreim közé és csak most, hosszú évszázadok után adatott meg, hogy valóban ide is keveredjek. - néztem egy pillanatra a lány szemeibe. - Természetesen ezek előtt is kihasználtam minden lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljek nemes fajunk többi képviselőjével és néhány bánatos hangulatú éneket is címeztem már múltunknak, jelenünknek és jövőnknek, mely nagyon úgy tűnik, hogy sajnos már csak Olassië maradt, de legalább ez megmaradt.
Ulunnor következő szavaira elmosolyodtam és illemtudóan, de ugyanott egyáltalán nem hamis örömmel, hanem valódi vidámsággal megbiccentettem fejemet, mire vörös hajam is előre ugrott kicsit.
- Valódi örömöt szolgálna számomra, ha Thalionnak, magának szerezhetnék pár boldog percet. Nagyon szívesen megéneklek neki akármit, amit fülei hallanának, amennyiben képes volna időt fordítani arra, hogy engem fogadjon; Vagyis hogy első soron nem engem, hanem második szerelmemet. - paskoltam meg nevetve a lantom tokját. - Édesapám is biztos büszke volna rám, ha tudná, hogy a nagyúrnak muzsikáltam, bár sajnálatos módon ő már nem élheti meg a mai napot sem... - meredtem magam elé egy pillanatra elgondolkodva, majd folytattam. - Azaz, hogy nem sajnos. Valóban tragikus volt és erősen szíven ütött, mikor elvesztettem, ahogyan édesanyámat is, de  ha akármelyikük is létezne itt, az anyagi világban, akkor soha nem indulok útnak és soha nem jutok el ebbe a már most csodálatosnak ígérkező városba. Meg persze sosem érkezik akkora öröm az életemre, mint a hölgy a jobbomon. - nevettem ismét, ahogyan felpillantottam az egyre közeledő gyönyörű, fehér falra.

Szinte szóhoz sem jutottam, ahogyan átléptünk az őrök által hatalmas figyelemmel védett kapun és megpillantottam a régi, hófehér és ezüstös színben pompázó, sokszor egészen a kék égig felszökő épületeket és kacskaringózó, macskaköves utakat. Az egész olyan szürreálisnak tűnt számomra. Hallottam ezelőtt ilyen helyekről, mint az elfek kultúrájának és tragikus törtélemének valódi lenyomatai, de saját szemeimmel még sosem láttam őket és most, hogy valójában is megtapasztalhattam, hogy milyen levegő száll egy csak saját vérem lakta, erdővel körül ölelt területen, szívem mintha ki akart volna ugrani a helyéről.
Valódi örömmel pislantottam ezúttal Niennára, még mindig keresve a szavakat. Ő járt a fehérelfek városban is ugyan, sőt ott nőtt fel, de még így is biztos voltam benne, hogy az ő lélegzete is megakadt a hatalmas fehér falak láttán.
- Akár otthonunk is lehetne... Akár. - mondtam neki.