Verinol

// Mese-Nyugat ékköve //

Alig lépek át a nyitott rácsokon, amikor érzem, hogy valaki a hátam mögé surran és nem okoz nagy meglepetést, hogy az a valaki Marcus. Eddig sem tudott nagyon a bőrében nyugton maradni.
- Nem azt akartad mondani, hogy a két balkezemet? – sóhajtottam, de több időbe telt volna ezen vitatkozni, mint belenyugodni és mivel már tapasztaltam, hogy fürge és halk, inkább csak intettem, hogy akkor nosza, menjünk.
Nem okozott csalódást, legalább olyan könnyű volt a lépte, ahogy nekem, ami azt sugallta, hogy valamilyen szakmabelivel van dolgom, amit eddig is sejtettem.
Nagyon kellett fülelni, hiszen a tenger hullámainak a kikötő mólójához csapkolódása, elnyomta a halkabb neszeket, ráadásul, most még a víz tele volt roncsdarabokkal, megégett emberi és állati tetemekkel, amik még nagyobb zajt csaptak.
A város vörös fényben úszott és a tűz sercegése még is is hallatszódott.
Élőlény mozgását azonban nem láttam, mást azonban igen.
- Nézd! – nyújtottam ki a kezem a látóhatár felé. – Mi lehet az, újabb sárkányok? Akkor jobb ha sietünk– meredtem a lilás fényudvarra.
Vissza kellett térnünk, bízva abban, hogy távolabb is tiszta lesz az út.
Esmé mérlegelte amit hallott tőlünk aztán a lehető leglogikusabb parancsokat adja ki és remélhetőleg a velünk tartó népség felfogja, hogy ez mennyire fontos.
Meglódul a szívem, amikor a haját megszokott mozdulattal hátrarázza, mert olyan szívesen simítanám én a helyére és a szemébe nézve, azt az Esmé-t látom, aki akkor a barlangban nehéz szívvel búcsúzott tőlem, még ha ezt a kemény kalózkapitány álarca mögé igyekszik rejteni. Én tudom, hogy mi rejtőzik alatt.
- Ha valaki nem tudja befogni a száját, vagy megkérdőjelezi a kapitány utasításait, az jobb, ha most válik el tőlünk. – jegyeztem meg halkan, aztán surrantam a lány után.

//Aldo, és érintőlegesen Dremer//

-Mocskos istenek, és sárkányok. –Bömbölök miközben elő török a romok alól. Egy idegesítő hang szólít meg, bárhol felismerem. Bármikor szívesen kitépném a beleit, de most nem vagyok épp olyan állapotban. Így ma kihagyom a Szöszit.
-Mi az hogy csak én? Miért kire számítottál? A nődre akit Dremer ugyan úgy visszadobott, mint engem? Vagy arra az erőszakos némberre ott a város túlsó felén? Szerintem rohadtul nincs keresnivalónk vele szemben még.
Morgok, miközben elkezdem kiásni a kardom. Hamar megtalálom hisz a halál bűzétől terhes, ahogy én is. Dremer szavai járnak az agyamban, és az hogy a szörny felem mély kussban maradt. Valami nem stimmel, ezt még én is érzem. Olyan mintha rettegne Furiátol de lényegtelen, majd kikupálódik.
-Mit tekeregsz errefelé Szöszi? Inkább húzzunk a vérbe innét. Nem akarsz a feketével harcolni, kb annyi esélyed lenne, mint nekem. SEMMI. Na de nézzük meg azt a sereget hogy pusztul el aztán lépjünk olajra.

Legszívesebben kupán vágná a gyilkos démont. Ehelyett azonban a torony tövében megáll és feltekint.
- Magasabbra emlékszem - szólal meg önkéntelenül.
A mágustorony feketesége nem tűnik sötétebbnek a kapuban álldogáló sudár alaknál. Lófarokban összekötött ébenfekete haj, ragyogó ezüst szálakkal. Hegyes fülei, egyenletesen kreol bőre, jégkék, csaknem fehérnek ható szemei sötét elf származást sugallnak.
- Nem érdekel az erőd vagy a közösség veled tünde.
- Elhiszem. De a múlt nagyon is. Ímé, most megnézhetjük együtt mit rejtegetsz e falak között!
- Akkor azt is elhiheted, hogy nincs szükségem rád, a torony engem vár. Megnézem nélküled is.
Egy legyintő mozdulattal elhessegette magától az erős ingert, hogy levágja az elfet. Hiszen démon. Hogyan is küzdhet meg valaki a szellemében egy másikkal? Fizikailag biztosan nem. De a mágus és a vadász lélek most nem feszülhet egymásnak. Sem az egykori katona.
Mi lenne, ha bemenne? Időben s térben máshol. Lelke annyit bolyongott már. Aden Nawarean pedig megmutatta neki rég az idevezető utat. Mégse indult el rajta. Ódzkodva vallotta be magának, hogy a démon kellett már ahhoz is, hogy idejöjjön...
A nyurga elf hirtelen megpördült és besétált a tárva-nyitva álló egyszerű vaskapun. Így Balálnak megsem kellett a háta mögött tudnia, hát utánaindult...Az első lépés után tudta, hiszen édesmindegy! Csak szellemi séta ez. Pontosan ott vannak, ahol akarnak.
Ahogy ezt végiggondolta, egy nagy, kerek teremben találta magát. Felsorakozott néhány mágus. Mind harcosok. Apja fekete köpenyében csendben állt és figyelt. Mellette illedelmes kisfiú. Alig lehetett néhány esztendős. Szemben velük egy idegen vezér. Feldúlt volt és kikelt magából.
- Tangeran! Beszédem van veled! Így nem fogadhatod a vendéget, főleg, ha a kenyered javát neki köszönheted! Ez métely! Miért nem küldted el a tanács elé, ahogy mondtam? Atyád és tiszteletre méltó nagyatyád, ha élnének, megparancsolták volna. Hogy megértsük, mi történik. Hogy láthassuk, mi zajlik benne. Veszélyes így nevelni a sarjadat. Ki tudja, mit hoz a jövő? Alakulhat úgy, hogy megörökli a rendedet. Bár szürkeként ez nem valószínű. Hiszen polihisztorként meg nem lesz talán semmiben elég erős...hacsak nem specializálódik. Ha koncentrálódna az ereje... De pont ezért veszélyes. Még mindig nem mutat erdeklődést a varázslás iránt. Mintha az ősi vér...Atyáid vére...ugye nem tör váratlanul utat magának?
A zord idegen az imént még fitymálta a gyereket, azutan összehúzott szemmel méregette. Haragudott Balál apjára. Dühös volt rá. De e pillanatban a halantékára szorítva kezét, egy szusszanással térdrerogyott.
-  Te vagy a veszélyes! - kiáltotta a kócos kisfiú és hátrálni kezdett.
- Mássz ki a fejemből! Parancsolom, hogy azonnal mássz ki a fejemből! Takarodj a színem elől vagy véged!
De Balálnak nem kellett a közeleben maradnia, hogy lássa a múltját, a jövőjét és a jelenét. Azt, hogy komolyan gondolja: véget akar vetni az ő jelentéktelenül rövod kis életének. Megpördült és elrohant hosszú folyosókon át szaladt a gyerek. Túl egyszerű volna. Igaz lenne hát, hogy az ősei egymásnak örókítették a látást, néha egy-két gemeráció kimaradt, de ő...Miért is  kellett látnia, hogy apja legfőbb szövetségese miféle gonosz ember. Gonosz és undorító... Ha ez a látás, ez az öröksége, hát ez nem kell! Anyja puha karjaiba omlott könnytől maszatos arccal. Fehér ruhájába törölte magát.

Balál valóban szerette volna megtörölni az arcát. Úgy látszik, öregszik. Ma másodszor érzékenyül el. A vállát felhúzva abba dörgölte le a könnyét résnyire nyílt szeméből. Mintha sárkányhad suhanna el felettük  
a nyílt víz felé.
- Befeketítik az eget. Mégis mintha derengene! Hát nem különös? Tudtam, hogy így lesz. Ezért siettem ide. Varázslók jönnek a vizen nagyon-nagyon messziről. Amint elvonulnak felettünk, jelezzetek a partra párat. Talán fényjelet. Talán valakinek ki kell a hajóról lépnie a fedezékből. Akkor lát a kapitány is s akik csak jönnek a nővel.

//Mese: Nyugat ékköve//

Figyelmeztetően villantottam Marcusra a szemem, amikor megkocogtatta a homlokom, miközben elrántottam a fejem.
- Ezt ne csináld! – morrantam rá. – A közeledő valamivel kapcsolatban viszont neked legyen igazad, de azt hiszem, ha segítség is…..már későn érkezik. – intettem körbe, ahol az elpusztult várost és a sok halottat láttuk a lángok fényében.
Miután Esmé az indulás mellett döntött és már a hajója felé lopakodtunk, a fiú továbbra sem bírt magával, mindenáron ki szerette volna szedni a kalózlányból, hol a hajója. Amit viszont mondott az nyilvánvaló volt, hiszen nem lett volna biztos Esmé a dolgában, ha a kikötőben állt volna az a hajó.
Abban viszont igaza volt, hogy ha a sárkányok és a közeledők a fejünk felett, vagy a kikötőtől nem messze csapnak össze, akkor mind a hajó, mind a menekülésünk veszélybe kerülhet.
- Ne fessük az ördögöt a falra! – néztem én is körül, hogy ki van hallóközelben, bár halkan beszéltünk eddig is. – Eddig is olyan gyorsan haladtunk, ahogy tudtunk anélkül, hogy felhívnánk magunkra a figyelmet.
Aztán elsötétül az ég és a szárnyak csapkodásának zaja minden mást elnyom. Bár Esmé jelez, de már önkéntelenül is lapulok a földhöz, remélve, hogy senki nem esik pánikba, annál már az is jobb, ha mindenkit megbénít a rémület.
A rengeteg szárnyas gyíkot elnézve nagyon remélem, hogy a közeledő lilás fény tényleg segítség és, hogy kellően felkészültek ezekre a gyilkos lényekre, mi már itt nem tehettünk semmit, legfeljebb megmenthettünk még pár embert.
- Talán most elterelődik innen a figyelem, itt az idő, hogy gyorsítsunk. – javasoltam az előbbi szavaim ellenére, bár én egy fia hajót sem láttam a közelben, de megbíztam Esmé-ben.

//Mese: Nyugat ékköve –Aldo//

A kardom a romok alatt, és a Szöszi csak más után érdeklődik. Kezdem unni a rángatását, és erővel fejtem le a kezét a ruhámról.
-Dremer neki is azt mondta, amit nekem, nincs még itt az ideje hogy távozzon. Majd legközelebb jön el érte, és tud rá várni. Szóval vagy őt is visszalökte vagy még Dremert bosszantja. De a Csontarcú nem fog rá több figyelmet fordítani, míg meg nem hallt. Szóval, tuti hogy még él.
Fordulok a romok felé és fojtatom az ásást. Ha Aldo elborulva elrohan arra amerről jött, két mondatot morgok utána.
-Kösz a segítséget. Szívesen máskor is.
Amint a kardom meglelem hallom Furia utasításait, megnyalom a szám a tényre, hogy hamarosan sárkányhúst ehetem, attól talán helyre jön az önbizalmam, na meg elverem az éhségemet is. De első kanyarban, kicsit rafkós leszek, és Furia tombolása mögötti helyen keresek menedéket, míg valamelyest rendbe jövök. Emlékeztető önmagamnak, ha legközelebb találkozom Aldoval ezért is verjem be a képét. Konkrétan, azért mert eszébe se jutott meggyógyítani.
-A MOCSOK.

//Mese: Nyugat ékköve//

- Majd, ha tudom, hol a hajó. – válaszolok a kihívásra, de nem ettem vadkörtét, hogy belemásszak a vízbe, míg nem muszáj. – És jobban tennéd, ha te sem úszkálnál benne, lehet, hogy alattad épp egy sárkány feni a fogát. – villantok felé egy elégedett vigyort, mert remélem sikerül letörölnöm az övéről, ha a frászt hozom rá.
Mivel a következő pillanatban már sárkányok sötétítik az eget, így mikor magamon érzem Esmé feddő pillantását, csak bocsánatkérően felrántom a vállam.
Követve a tekintetét én is látom a mágust, sőt azt is, hogy mereven figyel valamit, nagyon remélem, hogy épp a hajót, mert ránk férne már, hogy megtaláljuk és elhúzzunk innen.
A lila fény ugyanis közeledik, így a csata is és, ha még közelebb ér, nem lesz helyünk elslisszolni mellettük.
- Nem is tudtam, hogy képes vagy láthatatlanná tenni a hajódat. – léptem közvetlenül Esmé mellé és kiáltottam a fülébe, hogy meghallja. – De úgy nézem mégis csak úsznunk kell, nekünk is.
Ha a lány megerősítette a szavaimat, akkor már csak a minket követőkkel kell elhitetni, hogy ott egy jármű van és azt a vízben kell elérnünk.