Középvidék

A reggeli után Trintorin új dolgokba tanulhat bele. Hajólécet még nem szegelt, de most ezt a feladatot kapja. Menionban mindenes volt a háznál, ahol szolgált, így megvan a technikája. Egyik kezében a kalapács, a másikkal pedig fogja az épp beütögetendő szeget, a maradékot a szájával szorítja. Mindent bever és a lécek újra biztos járófelületet nyújtanak a legénység számára, senki nem fog rajtuk elesni.
A vitorlamunka kicsit izgalomba hozza. Ilyet még egyáltalán nem csinált, de szívesen megtanulja. Mászni tud, erős karjaival felhúzza magát a rudakra és rögzíti a vitorlákat a fához úgy, ahogy mondják. Elmagyarázzák neki, mit hova kell kötni és milyen csomóval, ő pedig nagyon figyel. Ha itt valamit elront, a hajó nem fog rendesen haladni és még tovább kell a matrózok közt maradnia. Ezt se ő, se Raman nem akarná.
A délelőtti munka befejezése halászat. Trintorin dombos vidéken nőtt fel és Menionban se víz mellett dolgozott, úgyhogy ehhez nem ért. A szorgalma viszont arra sarkallja, hogy vállalja el a feladatot.
- Még nem halásztam, de ha bedobod, utánad fogom csinálni - mondja Musztufnak, aki szakács és egyben halász is, úgy tűnik.
- Jól van, fiam. Figyeld a kezemet!
Ügyesen dobja a hálót, ezt a könnyű tárgyat, messzire és szélesen kiterjesztve. Ahogy felvonja, Trintorin igyekszik meglátni a mozdulat lényegét. Egyensúlyozni kell és ügyelni, hogy ne dőljön el. A szákat egy kicsit más, egyszerűbb. Musztuf mindkettőt megmutatja, utána viszont már Trintorin következik. Az első próbálkozása még nem túl jó, de a 3. és a 4. már sikeres.
- Megy ez neked. Ha még tovább maradnál velünk, egész ügyes halász lehetnél - mondja a szakács. A fiatalembernek jólesik a dícséret, de esze ágában sincs tovább szolgálni, mint muszáj. Fegyvercsempésznek véli a társaságot a zsákok láttán és hallatán. Kardokra és bárdokra mindenhol szükség van és nem is baj, ha meg tudja védeni magát valaki, de az az érzése, hogy ezek háborút szítanak vagy támogatnak. Becsületes munkát nem kell így titkolni. Nem kérdez, mert kíváncsi ugyan, de nincs kedve hozzájuk szólni, a szakácsot kivéve. Musztuf rendes fickó, aki jó pénzért elvállalta, hogy itt szolgál. Rá senki nem haragudhat, se Trintorin, se Raman. A többi meg szorgosan pakol be a csónakokba. Trintorin a szíve mélyén azt reméli, hogy túl sokat rakodnak be és elsüllyed az összes törvénytelen áru. A matrózok kiúsznának, de az álnok munkájuk meghiúsulna.

*Csakhamar a zsákok a csónakokba kerülnek. Szép számmal vannak, s láthatja Trintorin is a háló mellől, hogy a hajó közelít a parthoz. Elhagyatott, facsoportok tarkította partvonal ez, ahol a szomorúfüzek, citrusok egészen a folyó homokos partvonaláig húzódnak. A rekettyés, a bokrok és a nád jól rejtik a part közelébe jutó állatokat, és az esetleges ott rejtőzködő embereket is.
A horgonyt nem messze a parttól vetik ki, s a kapitány maga is elhagyja eddig helyét a ha jó tatján.
Raman eközben hiába tetteti, hogy nem érdekli, oda-odapillant, s minden pillantással egyértelműbb számára az a kép, amit gondol. Így inkább átmegy a hajó túloldalára a korláthoz, hogy ne láthasson olyat, ami később bajt okozhatna neki.
Még köpenye csuklyáját is a fejébe húzza, s fúj is egyet szakállába.
Neki épp elég a saját gondja, a levél, amit a ruházata rejt.
Eközben a három csónak a kapitánnyal elindul a partra. Az evezős matrózok nagy markaikkal ütemre húzzák az evezőket, míg akad közöttük most olyan is, akinek fegyver csillog az oldalán.
A kapitányén is, két kard is lóg rajta, és még övébe is tőrök vannak döfve.
Lassan haladnak a nádas felé, s amikor elérik, a nád között egymás után szállnak ki.
A kapitány füttyent néhányat, amire halkabb válasz érkezik az erdőből.
Erre az öreg int, s a három evezős kivételével a többi matróz felkapja zsákokat, s elindulnak szép sorjában be a sűrűbe.
Amikor eltűnnek, beletelik némi időbe, míg visszatérnek, ám nem sokára látszólag üres kézzel érkeztek, kivéve a hajó urát.
Az egy kisebb zsákocskát őriz, amiben vélhetően nagyobb mennyiségű darna feszül, de jól tudja, hogy ezek egy jó része matrózait illeti majd, a többi kell a következő árura, a hajó karbantartására, valamint ellátmányra.
A csónakok lassan indulnak meg visszafelé. Jól hallani, ahogy az evezősöket kivéve a többiek valami hajós nótára gyújtanak, s hangosan énekelnek.
Trintorin, ha végignézte ezt, kap jó néhány szúrós pillantást, de egyelőre semmi többet.
Ellenben odafent a kapitány int neki, hogy tartson vele a kabinjába.*

Szép és varázslatos helyeket járnak be a hajóval. Trintorin számára vonzó ez a partrész is a vízbehajló fákkal és a nádassal. Egyenesen romatikus hely, ahol szívesen ücsörögne egy lánnyal kavicsokat dobálva és beszélgetve, de ha többre vágynának, a növényzet akkor is elrejtené őket. Már a vitorlák rúdjain mászkál, mikor a csónakok megindulnak kifelé és a kapitány a matrózait fegyverrel az oldalukon vezényli a partra. A fiatalember nem hagyja abba a munkát, de odapillantgat néhányszor. A füttyszóra külön felfigyel és arra is, hogy válasz érkezik rá hasonló formában. Mindenki eltűnik a nádasban, majd az erdőben és kis idő múlva hallja a visszatérők lépteit. A kapitány szorongatja a zsákot, ami bizonyára a fizetséget rejti szépen csengő pénzérmék formájában. Trintorin érdekesnek találja, hogy a várost messze elkerülték, de az éj közepén egy látszólag jelentéktelen helyre szállítottak valamit és most is, egy nádas és egy mocsárerdő közé. Keresik a rejtett helyeket. A nótát meghallgatja és a szöveg sokat elárul a legényekről. Szeretik a piát és a nőket, jól bírják mindkettőt, de a munkát és a vízi életet is. Hónapokig utaznak, kevés pihenővel és közben ilyen dalokkal tartják magukban a lelket. Csúnyán néznek rá, mikor látja őket. Mintha el kellett volna takarnia a szemeit. De hát ekkora ricsajozást hogy akarnak eltitkolni előle? Sehogy, csak elvárják, hogy húzza be fülét-farkát. Mikor a kapitány magához hívatja, lemászik a rúdról. Ramanra néz, majd a hajóshoz megy és szól a szőrös embernek:
- Én nem kérdeztem semmit – mondja felemelve a kezeit. Nem fél, csak előre leszögezi, hogy nem vétett a megállapodás ellen. Szükségét érzi ennek, mert lehet, hogy a kapitány megorrolt rá. - Na jó, csak a szakácstól, hogy nem lenne-e jobb héjában főzni a krumplit, mert úgy könnyebb leszedni a héját és több marad, amit a fazékba lehet aprítani. De mondta, hogy nem és úgy csináltam, ahogy kellett.

*Raman marad a korlátnál, bámulja a partot. Újra megtapogatja a levél helyét és már nagyon várja, hogy megszabaduljon tőle.
Messzi van az, amikor végre Onoria kezében pihen majd.
Trintorin valahol a magasban dolgozik, látta, amikor az egyik matróz nyomában felmászott a vitorlákhoz, de a törpe túl alacsony, és az árbócok túl magasak ahhoz, hogy nyakát kitekerve felfelé bámuljon.
Nem is veszi észre, amikor a fiatalember lejön az árbócról és eltűnik a fedélközben.
Odalent a kapitány várja, s amikor Trintorin felemelve kezeit mentegeti magát, a szőrös hajóskapitány harsogva elneveti magát.*
- Semmi efféle nem járt a fejemben!
*Újra végigméri a rögtönzött matrózt, mert végül azzá vált itt egy nap alatt a férfi, majd újra megszólal.*
- Én akarok kérdezni. Nemrég elvesztettem egy emberem és te nagyon ügyesnek tűnsz. Mit szólnál, ha a szolgálatomba állnál ezen a hajón? Nem megyünk ki a nyílt tengerre, csak a Hajnalon hajózgatunk ide-oda és kereskedünk.
Egyszerű a mi dolgunk, mentes a nagyobbaktól.
*Kérdőn néz a fiatalemberre, miközben az asztalán álló széles üveg felé nyúl. Abban vörösbor van, s úgy tűnik, a kapitány azt készül elővenni.
Odakint Raman érzi a szelet, amint megrángatja a köpenyét, de a verőfényes napsütésben nem zavarja különösebben.
A matrózok néha-néha összesúgnak, de sokszor felcsendül egy-egy vidám nóta, úgy tűnik, a sikeres üzlet meghozta a jókedvüket.*

A kapitány kiröhögi az utas mentegetőzését, Trintorin pedig ettől megnyugszik. Van ereje, de ha négy-öttel matrózzal megfogatná, be tudná dobatni a vízbe és az elég kellemetlen lenne itt a semmi közepén. Az ajánlaton el kell gondolkoznia. Nem szimpatikus neki a társaság és lehet, hogy a bűn oldalán járnak. Trintorin sok mindent elvállal, de olyat nem akar, ami miatt tömlöcbe vetik, ha rájönnek. Kegyes hazugsággal menti a helyzetet.
- Nem rossz ez a munka, szeretek új dolgokba beletanulni és tetszik a hajózás is, de az az igazság, hogy Norlanban már várnak. Ott lesz munkám, így sajnos ezt nem tudom vállalni.
Tulajdonképpen nem is hazudott nagyot, mert ha már a nagyvárosba megy, ott dolgozni is akar és egy kis időt eltölteni, mielőtt továbbindul világot felfedező körútjára. Nézi a vörösbort, bizony ő is meginna belőle egy kicsit. Várja, hogy a kapitány mit mond erre és hogy mehet-e a dolgára. Arra kérték az elején, ne kérdezzen, de ez nem is olyan nehéz. Inkább kötözi a vitorlákat, minthogy ezzel a népséggel beszélgessen. A kapitány már normális hangot üt meg, amióta megegyeztek, de a többi matrózt nem szereti. Már csak amiatt sem, hogy eláztatták Ramant, mert kisebb náluk, mocsári törpe és jó viccnek gondolták, hogy kiszúrjanak vele. Trintorin is szereti a viccet, de nem az ilyet.

*Trintorin válasza elutasítás. Burkoltan, de elutasítás, s ezt a kapitány is tudomásul veszi.
Az emberhiány még nem krónikus, így kibírja a hajó egy ember hiányát, inkább az utas, akit a munkája áráért visznek el, vagyis az ő képességei.
A kapitány látja a vörösborra eső tekintetet, de annyira azért nem barátkozott meg a fiatalemberrel, hogy megkínálja a saját borából.
Így aztán biccent egyet, és dörmögve engedi útjára az utast.*
- Ám legyen! Akkor dologra, fiatalember, a matrózok majd eligazítanak!
*Ha Trintorin kimegy a fedélzetre, hamarosan hívja is már a szakács, hogy segítsen neki az ebéd előkészítésében. A matrózok a reggelit már régen elfogyasztották, s az idő is jól telik.
Eközben a mocsári törpét is láthatja, amint barna köpenyében unalmában le-fel járkál a fedélzeten, néha a vitorlákat szemléli, néha pedig a partokat figyeli csípőre tett kézzel.
Ezen a folyón nehéz úgy haladni, hogy tévútra kerüljön az ember, a csekélyke mellékágakat azonnal felismeri, már messziről, hiszen a Hajnal szélességével nincs olyan folyó ezen a földön, ami vetekedhetne.
Néha ellenőrzi a levelet, amit Singarme bízott rá és már alig várja, hogy elérhessen Tarsisba, ahol végre megválhat tőle és Onoria becses kezébe adhatja.
Ha Trintorin befejezte a segítséget a Musztufnál, hamarosan a fedélköz raktárában adnak neki munkát. Már nincs titkos rakomány, viszont az élelmiszeres hordókat a zsákokat takaríthatja, és rendezheti.
Délidőre jár, amikor a kapitány a kabinjába hívja ebédelni a törpét.
Musztuf pedig helyet kaphat a vidáman ebédelő matrózok körében. Hangosan, vidáman és egymással viccelődve eszik az egytálételt, amit Musztuf készített Trintorin segítségével.*

Be kell vallania, hogy jólesik neki az elismerés. Trintorin szorgalmasan, ügyesen dolgozik, amióta itt van és ezt más is észrevette. Gyakorlatias fiatalember, aki hajón most van először, de szerszámokkal már sokszor dolgozott és nem ijed meg a munkától. Mosolyogva bólint egyet a kapitánynak és megy a dolgára.
A fedélzetről megint a hajó belsejébe kell mennie, a konyhába. Útközben még látja, hogy Raman mennyire unatkozik. Ő pont ezt akarta elkerülni. Minek fizessen egy rakás pénzt munka helyett? Egy kevés kényelemért? Csak unatkozott volna, azt pedig ő ki nem állhatja. A törpének ez volt az egyetlen lehetősége, tőle nem fogadták volna el a kétkezi segítséget és épp ezért Trintorin nem is veti meg a döntéséért. Inkább sajnálja, hogy csak tipródik ott.
Musztuf és Trintorin együtt kezdik a halakat felvágni, kiszálkázni és megsütni. Kenyér jár mellé és apránként elő is készítik mindet. Amikor az ebéd előáll, tálalásra készen, Trintorin másik feladatot kap. A titkos árut elvitték a raktárból, most ki kell ott takarítani. A fiatalember azért szétnéz, hogy van-e valami érdekes nyom. Nem nyitogatja ki a zsákokat, se a hordókat, csak ahogy takarítás közben mozgatja őket, nyitva tartja a szemét. Söpröget, felmos, összeszedi a kihullott szemetet. Ebédidőben csatlakozik a matrózokhoz és eszi a főztjét. Evett már halat és főzött is, de azt mindig a piacon vette meg. Ezeket viszont saját kezűleg fogták Musztuffal. Más így enni, hogy az elejétől az ő munkája van benne. A matrózok között előkerül valami erős ital. Trintorinnak nem adnak elsőre. A kapitány elismeri és talán a legénységből is egy-két tag elfogadja, de ő azért mégis idegen itt, aki holnap elhagyja a hajót és kár belé a pia, gondolják magukban. Édes ital, erős illattal, ami a rizséhez hasonlít kicsit. A fiatalember csöndben megeszi az ebédjét, utána egy kicsit ejtőzik, hogy ne teli hassal kelljen dolgozni. Egy fertályóra után ismét nekilát a munkának, amit kap. A táj változik, ahogy haladnak és ezt is nyomon követi néhány pillantással, ahogy a törpét is.

*Délután a tenger, azaz kelet felől fellegek emelkednek. A sebességükből ítélve, erős széllel közelednek. Sötéten, szinte feketén borulnak a táj fölé, ameddig a szem ellát. A fekete fellegek alatt jól látszik a látóhatáron, ahogy szürke fátyolként teríti be az eső.
Raman rőt szakállát simogatva figyeli, ahogy közeledik. Nagyon nem tart tőle, nem ez az első vihar, amit a hajónak bizonnyal túl kellet élni.
A matrózok azonban sietve végzik a dolgukat és ehhez most kell Trintorin is.*
- Hé, te! Gyere fel a kötelekre, szükség van rád!
*Kiáltanak rá, majd sietve igazítják a köteleket, hogy a vitorlázatot felkészítsék a viharra.
A feltámadó szél máris tépi a hajót, és ha Trintorin nem kapaszkodik eléggé, akkor bizony könnyen lehet, hogy a vízben, vagy a fedélzet deszkáin végzi.
Raman a köpenyét húzza összébb magán és úgy áll ott, amíg a kapitány ismét be nem hívja magához.
A törpe, bár kissé titokzatos, de cseppet sem unalmas jelenség neki.
Legalább addig is szórakoztatja, ameddig szükség van rá.
Azonban lassan Trintorin is érezheti, milyen lehet a tengeren hánykódó hajóban, ahogy a kapitány kabinjában Raman is érzi. Átkozódik is hogy miért is a hajóutat választotta a jó öreg lábai helyett, amik mindig biztonsággal elvitték eddig bárhová.
Késő bánat, a fekete felhők már beterítik az eget, a hajó pedig egyre vadabbul nekirontó hullámokkal és széllökésekkel kénytelen szembenézni.*

Trintorin először van ugyan hajón, de azt tudja, a szél milyen könnyen belekap a vásznakba. Otthon vagy Menionban mikor kiteregették a kimosott ruhát, le kellett csíptetni, mert a nagyerejű széllökések elvitték volna. Ezek a vitorlák sokkal nagyobbak, nagyobb felületet tud rajtuk megfogni a szél és talán még a hajót is feldöntheti. A nagy hullámok között pedig könnyű megfulladni. Alul-felül víz, azt csak a vízinimfák élik túl, az emberek és egyéb lények nem biztos. Ettől kicsit megijed. Igyekszik nem mutatni, de tart attól, hogy ez bekövetkezik. Azzal kapcsolatban nincs tapasztalata, hogy inkább tengeren fordul elő az ilyesmi, nem folyókon.
A félelmeivel szembe kell néznie, mivel pont a vitorlákhoz hívják. Vesz egy nagy levegőt és felmászik oda, ahova kell. Rendesen kapaszkodik, nem akar leesni. Az oszlopok és rudak még nem vizesek, lehet bennük fogódzkodni. Ha a matrózok tudják, mit kell ilyenkor csinálni, akkor talán nem lesz komoly következménye a viharnak. A fiatalember is rendezgeti a köteleket, erősebbé téve a kötéseket. Eddig semmit nem kérdezett, de most odakiabál az egyik matróznak jó hangosan, hogy a szélben és a vad hullámzás mellett is lehessen hallani:
- Ki szokott bírni ekkora viharokat a hajó?
Talán nem nagy bűn, hogy erről érdeklődik. A keze pedig jár, nem munka helyett kérdezősködik, hanem munka közben.

*A hullámokat egyre magasabbra korbácsolja a vad szél. A matróz egy pillanatra értetlenül néz.*
- He…?
*Ha Trintorin megismétli a kérdést, akkor harsogva felnevet, miközben az árbócba kapaszkodik.*
- Hát persze! Errefelé nem ritkák a viharok!
*Talán Trintorin is érezheti ismét, sokkal erősebben a tengeribetegség tüneteit, ugyanis a hajó most sokkal inkább himbálózik, mint amikor Ramannal a fedélzetére léptek.
A mocsári törpe legalábbis falfehér arccal ül a kapitánnyal szemben, aki borral kínálja.
Bár Raman egyébként nem vetné meg az italt, de most attól fél, hogy ugyanazzal a lendülettel, amivel leküldené, vissza is térne és nem hozná ki valami jó színben a kapitány előtt, ha a gyomra tartalmával beterítené a kabinját.
A vihar tovább erősödik. Villámok cikáznak át az égen, s a süvítő, hűvös szélbe már esőcseppek is vegyülnek.
Recsegnek az eresztékek, ropognak az illesztések, de a hajó csak bírja.
Talán ezért olyan nyugodta kapitány is, tudja, hogy nem történhet baj.
Az eső is egyre nagyobb szemekben záporozik és bizony a matrózoknak kell helyt állni ilyenkor is, hogy a dolgokat, amik nincsenek a fedélzet deszkáihoz szögelve, azt másképp helyezzék biztonságba, figyeljenek, hogy ha zátony, homokban, vagy a part felé tartana a hajó, idejében fújjanak riadót.
Az eső már úgy esik, mintha dézsából öntenék. A kapitány egykedvűen iszogat. A törpe mégsem olyan érdekes, inkább magába roskadva ücsörög a széken.*

A második kérdésre érti meg a matróz, hogy mit akart Trintorin és jól kiröhögi. Biztos elfelejtette, hogy ő is volt kezdő hajós. A válaszból viszont ki lehet találni, hogy ha ez ilyen gyakori jelenség, akkor a hajó bírni fogja. A fiatalembernek ez kicsit megnyugtató, legalábbis a lelkének. A gyomra ugyanis még jobban forog, mint odalent. A hajófa recseg-ropog, szörnyű hangokat ad ki, mintha csak le akarna térdelni a természet erejének nagysága előtt, de mégis megmutatja, hogy a találmány dacol az elemekkel. Nem esik szét, nem süllyed el, csak hánykolódik. A villámok ijesztőek itt a nyílt folyón. Trintorin hallott már olyat, hogy magas épületekbe belecsapott egy ilyen és leégette. Ő pedig pont a vitorlarúdon van. Igazítja, amit lehet, de amikor meglátja, hogy a part menti fák egyikébe csap bele a villám és a terebélyes tölgy lángra kap, tátva marad a szája. Az eső el fogja oltani a lángoló fát, nem lesz erdőtűz, de Trintorin nagy hibát követett el azzal, hogy így ámult el. A gyomortartalom ugyanis épp egy nagy löketet kapott a hullámoktól és már nincs ideje becsukni a száját. A kisróka kiugrik rajta és a magasból pottyanva az egyik matróz mellett nagyot csattan a fedélzet recsegő padlóján. Kis híján tarkónhányta a fickót. Az meglepődik, majd felnéz és a görnyedező fiatalembert látva röhögni kezd és kiabál a többieknek:
- Na, látjátok, eddig bírta a szárazföldi patkány, höhöhö!
Minden matróz röhög és a vihar zaja még idegesítőbb a kacajukkal keveredve. Utána mennek a dolgukra, mert elkezdenek csúszkálni a ládák és dézsák, amik fent vannak. Nincs idejük tovább gúnyolódni, de aki fent rendezgeti a vitorlátkat, annak az ábrázatáról nem fagy le a vigyor. Gúnyosan néz a fiúra és így tartja a tarthatót. Trintorinnak kellemetlen, hogy ilyen gyenge volt és a hányás is megviselte, de a keze erősen fogja a rudat, nem esik le. Még csak az kéne, hogy a nyakát is kitörje... Pár másodperc után összeszedi magát és sápadt arccal folytatja a munkát. Lehet, hogy ma ki fogja hagyni a vacsorát.

*A matrózoknak aztán semmi se szent. Trintorin öklendezését úgy röhögik ki, amennyire nem szégyellik.
És nagyon nem szégyellik.
Minden esetre a vihar immár teljes erejével tombol.
Az özönvízszerű esőzés függönyként takarja be a Hajnalt, a rajta úszó hajót és minden mást is.
A kapitány ekkor szól Ramannak.*
- Törp uram, ha nem bánod, javasolnám, hogy a fedélközben térj nyugovóra.
Úgy látom, megvisel a viharos idő.
*Raman, bár máskor a büszkesége tiltaná ezt, csak bólint megtörten és követi a kapitányt a fedélközbe, ahol mutat neki egy fekhelyet.
Ezután a öreg felbaktat a fedélzetre és átveszi a kormánynál a helyet az ügyeletes tisztjétől.
Az esőben alig-alig látni és most bánja kicsit, hogy nem kötöttek ki valahol a part mellett, de késő már a bánkódás.
A hajó recsegve-ropogva bírja, ő pedig azon van, hogy biztonságban elkormányozza a vízijárművet.
A természet éjjelre tombolja ki magát. Addig Trintorinnak és társainak is helyt kell állnia, s mostanra az idő is kellően lehűl, hogy megázva csípős legyen az éjjeli, hűvös levegő.
A matrózok, kivéve azokat, akik az árbócon vannak, takarókat osztanak szét, a többség pedig vacsorázni tér.
Trintorin is mehet velük, s utána pihenhet is.
A felhők elvonulnak, és feltűnik a csillagos ég.
Az éjszaka, ha az istenek is úgy akarják, már eseménytelenül telik és mire megvirrad nem csak Raman kerül ki a fedélzetre, hogy nézze a napfelkeltét, hanem a matrózok is.
Utóbbiak elég jó kedvvel teszik a dolgukat, néha megvető pillantásokkal élve a barna köpenybe burkolózott aprónép felé.*

Az eső miatt különösen kell figyelni a kapaszkodásra és Trintorin nem ér rá a matrózok gúnyolódásával foglalkozni. Nem sértődik meg különösebben. A véleménye eddig is megvolt róluk, saját magáról pedig nem az ő szájukat elhagyó szavak alapján alkot képet. A hányás és a rosszullét zavarja inkább. Ha eddig gondolkodott volna, hogy éljen az ajánlattal és maradjon a hajón, most biztos megmásította volna a döntését. Próbál nem a fortyogó gyomrára gondolni és sikerül úrrá lenni a tengeribetegségen. Többször nem okád, de nagyon feszülten végzi a munkát, mint aki karót nyelt. Így tudja uralni a feltörni kívánó gyomortartalmat. A vitorlákkal végeznek, mindent megtettek, amit lehetett. Most már csak figyelni kell, hogy ha valahol kilazul a kötés vagy netán elszakad a vászon, akkor kijavítsák. Egy szakadást nem lenne egyszerű orvosolni, de szerencsére nincs is akkora vihar, hogy ilyen bekövetkezzen. A víz szakad az égből, mintha dézsából öntenék és a Trintorin testére ragadt nadrágot a szél fújja lehűtve a fiatalembert, de komolyabb baj nem történik. Mikor nyugodtabb perceik vannak, a fiú lenéz a fedélzetre, hogy ott mi zajlik. A matrózok már mindent elpakoltak biztos helyre és csak figyelnek. Ramant nem látja, ettől kissé aggódni kezd. Megkedvelte a mocsári törpét és sajnálná, ha beesett volna a vízbe. Biztos benne, hogy a törpe kiabált volna segítségért és annyi pénzért, amennyit kipengetett, igazán kihúzhatták a vízből. Ramant sem ejtették a fejére, úgyhogy biztos behúzódott inkább a hajó belsejébe. A vacsoraidőben Trintorinnak és a társának felkiabálnak, hogy még tartsanak ki egy kicsit, mindjárt jön a váltás. A matrózok esznek és utána meg is érkezik kettő közülük.
- Na, gyertek le! Rátok fér a pihenés. Te, fiú, aztán vigyázz ám a kis gyönge pocidra! - kiabál fel az egyik és mindenki nagyokat röhög.
Trintorin valahogy nem tudja értékelni ezt a tengerész humort. Nem szól vissza. Amúgy se szokása, ha csak ilyen butáskodásról van szó, kivéve, ha túl messzire mennek, most pedig hullafáradt. Órákig dolgozott, halászott, takarított és utána az árbócon is volt, de azt már meg se tudja számolni, mennyi ideig. Óvatosan megkeresi a fogást a rúdon lefelé és hamar már biztos helyre léphet a lábaival. Újra a fedélzet léceit tapossa és sosem hitte volna, hogy egy ilyen apróságnak ennyire fog örülni egyszer. Hoztak neki takarót és abba belebugyolálja magát. A társa elmegy vacsorázni, amíg a másik két matróz mászik fel helyettük. Trintorin inkább elköszön és aludni tér.
Az esős-szeles éjszakában nehéz álomra hajtania a fejét, többször megébred. A vihar csillapodik és abbamarad, ekkor lesz nyugodtabb Trintorin pihenése. Végre úgy alszik, mint a bunda és csak reggel ébred fel. Korog már a gyomra és jót tenne neki egy meleg ital, akár melegített víz is. Első útja a konyhába vezet Musztufhoz, akit megszólít, kissé fáradt és elgyötört hangon:
- Jó reggelt! Maradt még a vacsorából? Fenn az árbócon nem bírta a gyomrom és minden kijött belőlem, úgyhogy utána már nem ettem, de most farkaséhes vagyok.
A szakács elvigyorogja magát és megfelel a kérdésre:
- Szerencséd van, Trintorin! Ne, ülj le vele a tűzhelyhez!
A szakács ad neki három halat egy kenyérrel, de az átfázott fiút még egy meleg teával is meg tudja kínálni. Trintorin hálásan megköszöni és a vaskályhához telepszik. A takarót most leveszi és csak nadrágban ül ott. Attól is megszabadulna, mert csuromvíz, de úgy mégse járkálhat a hajón. Inget nem viselt, a felsőteste könnyen megszárad a meleg, izzó oldalú kályhánál.
- Amíg meg nem érkezünk, mi lesz? Halászat, reggelikészítés ugyanúgy? - kérdezi a barnabőrű szakácstól, miközben a rendesen megkésett vacsorát fogyasztja.

*Raman úgy gondolja, ideje megkeresni útitársát is. Néhány elejtett megjegyzésből megtudja, hogy az a konyhában tartózkodik. A kapitány úgyis most mással van elfoglalva, ahogy a matrózok is, a törpe pedig nem keresi a társaságukat.
Musztufhoz és Trintorinhoz épp akkor lép be óvatosan egy barna köpenybe burkolt mocsárit törpe, amikor az megadja a kért választ Trintorinnak.*
- Nem túl változatos, ugye? A hajóutak ilyenek, s mi még örülhetünk, hogy nem a tengeren hajózunk. Ott van, hogy hetekig mást sem lát az embert, csak az eget, meg a hullámokat.
Jó reggelt, törp uram! Egy kis reggelit?
*Mosolyodik el, amikor Ramant megpillantja.*
- Reggelt...
*A megkorduló gyomor mindenre választ ad, s csakhamar kerül egy kis étek a törpe elé is.
Az rávillant rőt szakállából egy kis mosolyt Trintorinra, meg a szakácsra, aztán végre jó évággyal enni kezd.*
- Dél körül már ott leszünk Norlan közelében. Úgy hallottam, oda tartotok.
*Raman rápillant Trintorinra, majd Musztufra néz vissza, s így válaszol.*
- Arrafelé.
*A szakács nem kérdezősködik tovább, Raman pedig végre elfogyasztja a reggelit.

Trintorin nem is szellemi kihívást várt itt, sem nem változatosságot, úgyhogy nincs panasza. Amikor háznál szolgált, sokrétűbb volt a feladatköre, de ott is le kellett csutakolni a lovakat sokszor, ugyanazokat, ugyanúgy. Ő nem csinál problémát az ilyesmiből, csak érdeklődött, hogy ezen a reggelen mi lesz a feladat. Talán még egy hosszú, tengeri hajóút sem zavarná ilyen szempontból. A gyomra és a társaság már más kérdés. Musztufon kívül még a kapitányt tartja itt valamire, a többit nem.
- Az nem gond. Csak kérdeztem, hogy mi lesz ma. Jó reggelt! - köszön a mocsári törpére, miután megadta a választ a szakácsnak.
Örül, hogy látja Ramant. Átvészelte a vihart, megfizette az árát, hogy ne kelljen ronggyá áznia. A gyomra nagyot kordul, Trintorin erre elvigyorodik és segít is a törpe reggelijét felszolgálni. A matrózokért nem ugrálna így, de Ramant már útitársának lehet nevezni, ha barátnak még nem is. Rövidke út áll még előttük együtt. A törpe Tarsis-ba megy, Trintorin pedig Norlanban fog szerencsét próbálni és megnézi a nevezetes várost. Elgondolkodik, hogy Tarsis-ba is elnézzen-e. Egyszer biztos felkeresi azt a várost, a kereskedelmi központot is, de most Norlan jár a fejében. Azok a csodálatos, mágiával átitatott tornyok, amik közé nem léphet minden nép tagja. Tarsis-ban pedig állítólag egy rejtélyesen díszített kapu van, de több érdekességet nem hallott a városról. Ahol kereskedők járnak és nemesi birtokok sorjáznak egymás után, ott bizonyosan meglelné a számítását és a kíváncsisága is kielégíttetne, de szépen sorban akar haladni. Először Norlanba megy, ha kikötöttek. Raman nevét viszont meg fogja jegyezni, mint becsületes, jószívű törpéét, akivel együtt utazott.
- Tudtál aludni a viharban? - kérdezi Ramant a fiatalember. - Én fent voltam az árbócokon, majdnem végig. Jó étvágyat!
A szakács kérdésére bólint egyet. Többet ő se akar mondani. Amúgy is eszi a reggelijét. A mai nap már jobb időjárással kecsegtet, Trintorin pedig szereti a napsütést, a könnyű levegőt és az eső után, párás vidéket is. A reggelit fogyasztva arra gondol, hogy még egy pár órát kell kibírni a nagyhangú matrózok között és utána jön a szabadság. Mikor újra szilárd talaj lesz a lába alatt és nem imbolygó hajó padlózata, azt nem csak a gyomra fogja meghálálni. Szinte repülni fog, mint a madarak. Oda megy, ahova akar, ott alszik, ahol kedve tartja. Szedhet magának gyümölcsöt és leölhet húsos vadakat, ahogy halad a vágyai célpontját képező város felé. Most megjárta a hajósok világát és úgy néz ki, ez nem neki való. Nem bánta meg. Saját kézzel tapasztalta, ez pedig többet ér neki mások beszámolóinál. A reggeli után nem mélázik. Megvárja Musztufot és együtt mehetnek halászni. A fiatalember gyakorolni akar és már kicsit ügyesebben bánik a hálóval, mint tegnap. Kifognak egy szép adag halat, kisebb, vékony fajtát és a konyhán el lehet kezdeni készíteni a reggelit.
- Szépek ezek a pisztrángok, mi? Jó szaftos, olajos húsuk van, paprikával kitűnő – mondja Musztuf az errefelé honos halakról. Trintorin ma is tanult valamit. Segít kifilézni a húst és a sütőre pakolni, onna pedig a kenyerekre. Elkészül a nagy adag, amivel elláthatják a teljes személyzetet. Utána pedig újra vizet kell meríteni a folyóból. Trintorin a kötéllel meg is teszi ezt és a vízbe mártott ronggyal kezdi végignyalni a fedélzetet.

*Raman meglepetésére Trintorin is kiszolgálta őt, nem csak a szakás, s ezt már-már soknak érezte.
Nem szólt azért, hiszen tudta, hogy a fiatalember a munkájával fizet, míg a törpe a darnáival.
Teli szájjal bólint.*
- Eléggé elfárasztott ez a sok imbolygás…
*A szakács magában mosolyog a törpe szavain. Jó ideje már hajón van, s már a kezdetekben sem zavarta, de hallott olyanokról, akik nem bírják a hullámokat.
Eközben a mocsári törpe szemei kikerekednek. Belegondolni is rossz, hogy ott, a még inkább imbolygó magasban töltse a vihar óráit.*
- Hát nem lehetett unalmas.
*Jegyzi meg egy köhintés és egy hangos krákogás között. A falat most csak kis híján szaladt félre, de így jár, aki egyszerre akar beszélni és nyelni is.
Aztán a törpe már a hajó orrába megy, hogy elölről nézhesse, ahogy haladnak.
Innen teljesen más a kilátás, mint a fedélzet oldalsó korlátjától, mindkét oldalt belátja és a Hajnal fenséges, ezüstösen kék csíkját is.
Musztuf és Trintorin közben halásznak, majd készíthetik az étkeket.
A kapitány is odaáll kicsit Raman mellé.*
- Innen azért más a hajózás szaga, ugye?!
- Ühüm.
*Hangzik a mocsári törpe bőbeszédű válasza.*
- Jártam én már tengeren, Vadalanban is, az volt az igazi…a folyón hajózást könnyebb megszokni.
- Az már szentigaz.
*Dörmögi a szőrös ember, miközben nagyot néz. Álmában sem gondolta volna, hogy ez a kis, barna köpenyes, rőt szakállú törpe járt a nemrég felfedezett kontinensen. Afféle szárazföldi patkánynak gondolta, aki jól megvan a hegyei, meg a csákányai között és tengerre akkor sem menne, ha fegyverrel kényszerítenék.
Nem sokára ott is hagyja, s megy a dolgára, miközben a hajóút szépen halad.
A matrózok a reggeli elfogyasztása után immár ismét dalra fakadnak, s teli gyomorral a munka is jobban telik, a teli darnás zacskókat pedig Norlan kikötőjében fogják megkapni, s biztosra lehet venni, jó részét el is mulatják majd.
Raman eközben hátrébb megy, s úgy helyezkedik, hogy Trintorin látótávolságban legyen.
Becsüli a fiatalembert, aki, úgy tűnik, a jég hátán is megél.*

Trintorin nem meséli el, mivel szolgált rá a kiröhögésre, csak ennyivel tudja le a beszámolót:
- Hát nem volt unalmas a csúszós rúdon kapaszkodni és figyelni a vitorlákra. Kemény munka a matrózoké, most már ezt is tudom!
A reggeli után a törpe elvonul nézelődni és a hajó elejéről figyeli az utat, amíg a fiatalember szorgoskodik a hálóval. Az idő telik és mivel mindig van mit csinálni, Trintorin nem unatkozik. Áhítja már a szárazföldet, de amíg itt van, megteszi, amit vállalt. Nem beszélget a matrózokkal, azok se vele. Néha elcsattan egy-egy matrózvicc, hogy hogy van a gyomra és utána már röhögnek is. Trintorin pedig vigyorog és folytatja a munkát. Nemsokára megszabadul tőlük, nem fog itt balhézni a gúnyolódásuk miatt.
Mikor már a teljes legénység megreggelizik, mennek a dolgukra és kevesebb idejük an Trintorint heccelni. Szép az idő, végre nem felhős, hanem napsütéses és a levegő is más, mint ott, ahol tegnap jártak. Fülledtebb, melegebb szelek csapják itt meg a fiatalember arcát, ahogy a fedélzetet takarítja. A matrózok dalait hallgatva neki is kedve támadna énekelni. Próbálja megtalálni a dallamot és talán úgy, ahogy ezek tudják, neki is menni fog. Nincs túl jó hallása a zenéhez, de próbálkozik és dudorászva törli a ronggyal a léceket. Minden a helyére kerül, amit tegnap elpakoltak a vihar elől. A ládák, a dézsák, a kötelek sorban elfoglalják szokásos helyüket Trintorin kezei alatt. Érdekes tapasztalat ez, megalázónak is lehetne nevezni, főleg a matrózok bánásmódját, de a fiatalembert nem annyira zavarja az ilyesmi. Ismeri magát és leperegnek róla a sértések, ha nincs okuk. A lelkiismerete tiszta. Egy kis gyengeség a gyomorban, szófukarság pedig nem bűn, ahogy az sem, hogy eddignem utazott hajón. A cél lebeg a szemei előtt, Norlan és a környék felfedezése. A fedélzet takarítása után bent is kell rendezkednie, így végre ljut a hajó kabinjába és a többi helyre is. Nem egyedül csinálja. Három másik matróz is meg van bízva és természetesen a kapitány szobájába nem őt küldik. Meg vannak vele elégedve, de ennyire még nem lett bizalmi ember. A folyosók, a kiürült raktárak és a matrózok szobáinak egy része jut neki. Száraz és nedves ronggyal is végig kell mindent törölni. Az egyik lejáratnál meghallja, hogy a matrózok arról beszélnek, mindjárt itt a kikötő és végre bemehetnek rendes ételt enni, nem az untig ismételt hal-kenyér-krumpli különböző változatait kell fogyasztaniuk. Trintorin szája vigyorra húzódik. Ezek szerint már az ebéd elkészítésére sem kerül sor? Musztuf is pihenhet, ő és Raman pedig szabadok és part száraz, füves földjére tehetik végre a lábukat.

/Veron/

Gomora, mikor másnap felkelt, egyedül találta magát. Nem nagyon zavartatta magát, úgy gondolta, hogy sárkány társa biztos vadászni ment. De neki -úgy érezte- fontos elintézni valója van. Egy a sok évszázados tervek közül. Ha már erre járt, gyűjtenie kell egy hozzávalót az egyik tekercséhez és végre elkészíti.
Szerencsére talált egy papírdarabot, aminek egyik felén volt valami írás, de úgy eldobta el valaki, mint nem is kell. Így megfordította és a hátuljára ezt írta.

„Bocsi Veron!

Most jutott eszembe, hogy valamit elfelejtettem elintézni. Majd a Völgyben találkozunk úgy is.
Örültem, hogy megismerhettelek.”

Még nézegette egy-két percig, érezte nagyon mélyen, halványan, hogy ez élete legnagyobb hülyesége. Itt hagyni egy írást, amit akár egy kóbor kétlábú is megtalálhat. És ami leleplezi a jégsárkányt, ha ki tudják következtetni, hogy melyik völgyre utalt.
De végül átgondolva képtelenségnek érezte, hogy valaki rájöjjön. És az sem biztos, hogy a társa az ellenség között nem használ szintén álnevet. Hamarosan úgy is visszatér és megtalálja. Mi baj történhet?
Így nem várt tovább. Egy követ rakott rá, hogy ne vigye el a szél és ő maga átváltozott, hogy hamar meglegyen a gyűjtéssel. Utána már szárnyalt is vissza az otthonába.

/Ezer bocs a késésért/

-

/Veron/

Gomora pár nappal később újra a nyugati szeglet felett szállt. Nem tudta még magának sem megmagyarázni, mi késztette arra, hogy vésztartalékot halmozzon fel az erre felé élő növényekből, miközben számos tekercséhez a hozzávalókat már 10-15 éve halogatja. De valami furcsa érzés arra ösztönzi, hogy ismét ezen a majdnem kihalt, de mégsem teljesen vidékre jöjjön. De kimondaná azt, hogy a gyógyfüvekből és más egyéb különlegességekből haszontalan lenne a raktárkészlet?
~Ez jó is lesz. Ez a rét kellően közel van a nimfák erdejéhez, hogy négy levelű lóherét találjak. Az úgy is kell pár ritkán kellő tekercshez, viszont akkor jó, ha épp bele pottyanunk egy sötét mágia keltette lápba, akkor jó, ha kéznél van egy földszárító tekercs.
Kár olyankor átkozni magunkat, hogy miért nem készítettünk hamarabb egyet! És a balszerencse átok ellen is kiváló alkotó elem.
*Így kicsivel földet érkezése előtt átváltozott. Tünde alakjában most egy tógát és egy szandált hozott. Tetszetősnek vélte, különlegesnek és csak egyetlen hátránya van. Hogy futáshoz nem alkalmas. De a sárkánylady nem tervezte, hogy bármi elől is elfutna.
Az erdőben mozgást hallott, talán valamelyik vad menekült a szaga elől. De odafent gondosan szemlélte a tájat, hogy senki se láthassa eredeti alakjában. Átváltozáskor pedig pláne...

/Amrita újabb kalandjai/

Egy sötét lovas vágott át a kis város utcáin. Nem túl meleg szemei ide-oda jártak, miközben fejét és hegyes füleit meg sem mozdította. Az emberek, akik a lakók többségét adták nem is sejtették, hogy miközben látszólag csak arra ügyel, hogy a zsúfolt tömegben utat törjön magának, a látszattal ellentétben mindent megfigyel, ahogy elhalad mellettük.
És mire ez a nagy kíváncsiság? A láncok a nyeregre erősítve baljósan csörögték a kérdést. Néhányan tán céltalanul bolyongó fejvadásznak nézhették. De Ő több volt ennél most. Nem a törvény ellenségeit kereste csak, számára bárki megfelelt, aki valamiért bajba került. Elf fülei épp úgy elégedettek lettek volna, ha valakiről azt beszélték volna, hogy reménytelenül adósságba kergette magát, mintha egy katonai őrjárat nyomára bukkan. Vagy pusztán valaki azt mesélné, hogy valaki börtönbe került és hamarosan ítélet várható az ügyében.
Szaurus patáinak hangja a kövön gyorsan eltűnt a vásári forgatagban. Az arcát eltakaró jövevény pedig unottan haladt tovább az eladók bódéi között. A portékákat is megszemlélte, hiszen nem ide érkezett, csak átutazóban van. Északon, annál a néhány törzsnél, akik hajlandóak szóba állni vele hiába üzletelne arannyal vagy darnával. Sokkal többet ér számukra néhány olyan hétköznapi csere cikk, mint egy fonott kosár vagy egy bronz üst. De a felkínált ellentételt néha akár üveggyöngyökért is oda adják, bármi, ami nekik értékes.
Hirtelen megállította hátasát. Egy pillanatra mintha Merilient látta volna eltűnni az egyik ház sarkánál. De kisvártatva meggyőzte magát, hogy ez lehetetlen. Talán csak összetévesztette egy másik vér elffel. Vagy... a képzelete játszik vele...

/Amrita újabb kalandjai/

Vogon egy nem túl szokatlan zajra lett figyelmes, miközben azon merengett, hogy lehetséges-e, hogy itt bele botlott a vér elfek vezetőjének lányába. Nem olyan meglepő, amennyiben valaki vonzalmat érez nyomon követni a hatóságok munkáját és a bírósági pereket.
Egy surranó egy őrt kísért az őrszobára. Meg ez fordítva is igaz. Lelkesen igyekezett meggyőzni arról, hogy csak egy szörnyű félreértés az egész. De nem úgy tűnt, hogy bárki is hitt volna neki.
Egy ideig csendben követte őket kicsit lemaradva, mintha csak a kíváncsi tömegből lenne valaki, készülődve a lincs hangulatra. Ám a terve pont az esetleges halál megelőzése volt... nem szokványos eszközeivel. Egy utcasaroknyira a kaszárnyától azért kénytelen volt valamit mondani, hogy felhívja a katona figyelmét.
-Tolvajláson kapták? Az ilyet szívem szerint egy mély, sötét bányába vetném. Fél éve az egyik kereskedőt kirabolták. Szerencsétlen felkötötte magát, mert minden értéke oda lett. Az ilyenre a törvény legszigorúbb erejével kell lesújtani. Hogy érezze, míg él, hogy büntetést kapott!
*Jég hideg tekintete mögötti gonosz szavai nem véletlen kerülték az akasztás lehetőségét. A rideg külső tulajdonosa magát az élet védelmezőjének tartja egy olyan világban, ahol a lakók néha csak hóbortból is ki akarják oltani egymás életét. Veszélyesnek látja a világot, hiszen neki is oly könnyű felbiztatni valakit a piszkos munka elvégzésére...

/Amrita újabb kalandjai/

A rabszolgakereskedő elégedett a fogvatartó helyeslésével, bár csak kis fogaskerék a gépezetben, de ez egy igen nagy masina, amit jogszolgáltatásnak hívunk. Egyelőre csak fel kell deríteni, hogy melyik láncszemet a legkönnyebb kivenni. Ami a tudomány, és nem mindenki képes hideg vérrel gondolni ilyesmire, hogy a kivett kapcsot úgy visszatenni a helyére, hogy ne tűnjön -nagyon- fel senkinek, hogy a vesztőhely felől eltérült az út egy legalább olyan borzasztó irányba.
-Ez így helyes! Bízunk a munkája gyümölcsében. Melyik bíró fog ítélkezni, nem tudja? Gyorsan megtenném a tanúvallomásomat, mert csak átutazóban vagyok. Egyébként se sokat láttam, csak a hölgy kiabálását, hogy „Fogják meg, tolvaj!” Ez után rohant oda az egyik városi őr.
*A sötét elf magától a legtávolabbinak érezte, hogy hazudjon. A hamis tanúság igen súlyos erkölcsi dilemmát hagyna a lelkében jó időre, nem beszélve arról, hogy igen komoly büntetést is vonhatna maga után. Ám jelenleg nem a bíró előtt számol be az általa tapasztaltakról, nem történt több, mint ártatlan utcai beszélgetés, ahol mindenki tódít valamit, hogy izgalmasabbnak tűnjön a másik szemében.
Miért ne azt lódítaná, hogy látta a surranó után kiabáló vádlót?
Ha megkapja az útbaigazítást, hogy merre menjen tovább, akkor nem is foglalkozik tovább a dutyiba kíséréssel, hanem rögtön felkeresi azt, akihez talán még el sem jutott a híre, hogy újra munkája akadt.

/Amrita újabb kalandjai/

Az ifjú Beebebrox jó kedvűen lovagolt a városháza felé. Mindig jobb egy biztos rabszolga, mint az ork törzsek bizonytalan körbejárása. Sosem tudni, hogy azok a civilizálatlan népek mikor eszik meg azokat a foglyokat, amiket épp ő szeretne megszerezni tőlük némi alkudozás után.
A főtérre érve az egyik strázsát megbízta a paripája őrzésével, míg ő elintézi az ügyeit. Széles mosollyal az arcán kopogott be a nagytiszteletű Jonas bíróhoz, amit nem láthatott senki, hiszen arcát a fejkendője eltakarta. Még szerencse, hiszen hamarosan sokkal komorabb groteszkeket is elfedett ugyan ez a kafiija.
-Jó napot, bíró úr! Csak jöttem bejelentkezni, hogy én leszek majd a holnapi tolvajlásos eset tárgyaláson a védő ügyvéd. Úgy tudom, még nem találtak jogászt az esethez.
-Jó napot, Vogon Úr! -fogadta az üdvözlést az asztal mögül épp felnéző törvény embere- Tán nem véletlenül pár napja vette rabszolgának és véletlenül elszökött?
-Remélem megérti, hogy amíg nem beszéltem a védencemmel, addig nincs felhatalmazásom mondani semmit az ügyről. -biccentett és pár pillanatig kivárt a reakcióra, de ennek elmaradása után iparkodott becsukni maga mögött az ajtót.
*Nem véletlenül döntött úgy a belépés pillanatában, hogy nem csak háttérből szemléli az eseményeket. Ez AZ A Jonas Bíró. Amikor az őr mondta, még meg volt győződve arról, hogy csak névrokonok. Ismerte őt Telarból jól, tudta milyen megátalkodott fanatikus. Gyűlöli a sötét elfeket, inkább küldene mindenkit a bitófára, mint hogy egyszer is jól járjon egy sötét elf. A családjában jól ismerik az ilyen fazonokat, akik hol nyíltan támadnak, hol csak áskálódnak ellenük. Rettegnek a fekete mágiától, ami erősebb a többi ágnál és kifogásokat keresnek, hogy hátba támadják őket.
Akkor vette észre, hogy ez az ember is közéjük tartozik, mikor elkezdett sorozatban az ő érdeke ellen ítélni. Először csak a csúszópénzeket nem fogadta el többet, később már szinte nyíltan döntött mindig az ő kárára. És képmutatóan tettette a felháborodását, mintha csak sokallaná a kereskedő jogban való rugalmasságát. A viselkedése meggyőző volt arra, hogy pusztán csak valaki megsúghatta neki, hogy nem vér elf. Mi más magyarázná az ilyen ellenszenvet?
Így a főkapu előtt járkáló fegyveresnek nem sokáig okozott gondot az a kis szívesség, amire megkérték. Tényleg csak pár perc telt el, mire újra nyeregben indult meg a börtön felé oly sok élet megmentője. Ott pedig addig kopogott az ajtón, míg az ismerős alak ki nem nyitotta.
-Úgy tűnik sürgősen beszélnem kell a surranóval. A bíró engem nevezett ki a védőjének... sajnos. -mondta, tettetve a nagy terhet, melyet az igazságszolgáltatás kerekei mértek rá.

Az ég fekete volt a füsttől. A föld vörös volt a vértől. A levegőt megtöltötte az emberek sikolya. Mindenhol sárkányok voltak. Kékek, vörösek, aranyak, zöldek, még egy fekete is, csak fehérek nem. Próbáltam őket visszatartani a sárkányokat de egyszerűen keresztűlrepültek rajtam. Mintha ott se lennék. Hirtelen rámnézett a fekete. Egyetlen farokacsapással a földre terített. Lefogta az összes végtagomat, így nem tudtam mozogni. Az arcomhoz hajolt. Kinyitotta a száját.
-Ne! - kiáltottam.
Hirtelen ugyanazon a fán találtam magam, ahol tegnap elaludtam.
~csak álom volt~
Furcsa hangra lettem figyelmes. Meg fordultam és észrevettem hogy az ág egy része megfagyott.  Sajnos a jég nem volt elég erős. Az ág egy nagy reccsenéssel leszakadt.  Szerencsére nem volt túl magasan ezért nem esett komolyabb bajom. Megpróbáltam felállni. De elvesztettem az egyensúlyom és leültem egy fa tövébe. Csak remélni tudtam, hogy nincs senki a közelben. Gor ismét megjelent.
- Emlékeztess, hogy ilyet többé ne tegyek.- mondtam nevetve.
- Hogy vagy?
- Maradandó nyoma nem lesz ,de egy ideig nem tudok felülni. Szét tudsz nézni hogy van e itt valaki.
- Talán.
- Próbáld meg.
Gor villám gyorsan elrepült. Magamhoz húztam az ágat. Jól megnéztem az ágat.
~ Elképesztő. Mindezt csak álmomban. Nem hiszem el. Lehet, hogy szereznem kéne még abból a fémből. Nem lesz ez így jó~
Gondoltam majd csukott szemmel hátradőltem.  Az arcomat eltorzította a fájdalom

A völgyi gyanúját felkeltették a furcsa hangok. Állatokhoz képest igen szokatlan egy ág leszakadása. Az ő természetközeli életmódjukhoz sokkal jobban alkalmazkodik akár csörtetve átvágni az erdőn menekülés közben, de mindig a bokrok és a fák ágainak a szélét érinteni, hogy elhajoljanak, de felesleges energiát ne pazarolniuk az eltörésükre.
Így egykedvűen sétált arra felé, ahonnan a hangokat hallotta. Amikor megpillantotta a 'vadat' döbbenten kiáltott fel:
-Te? Micsoda kellemes meglepetés. Azt hittem, az a terv, hogy majd kicsit később a Völgyben keresel fel. Úgy tűnik, Ritaleának mások a tervei. -mondta mosolyogva a férfi szemeibe nézve.

- Mi ez a mosoly? Ennyire örülsz a viszontlátásnak vagy ennyire vicces, hogy egy erős hím ki van szolgáltatva bárkinek, aki erre jár. - próbáltam mosolyogni de az arcom megvonaglott. - az utóbbi nem olyan vicces.
~ Gor elment az egyik irányba Gomora jött a másikból. Mégis mekkora volt az esélye?
Hirtelen eszembe jutott a faág. Gyors mozdulattal eldobtam és reméltem, hogy nem vette észre. Eszembe jutott valami még fontosabb. Gyorsan ránéztem a kezeimre. Szerencsére rajta volt a kesztyű és a gyűrű is. Bele sem mertem gondolni mi lett volna, ha leestek volna.
- Sárkányvölgy? Soha nem jártam ott. A völgy nem nekem való.
Gor visszaért. Nagyot nézett, amikor meglátta Gomorát.
- A fenébe. Sajnálom Veron. Nem vettem észre.
~ Ne szabadkozz Gor - Nem beszélhettem, mert ott volt Gomora is, de Gor beszélhetett, mert öt csak én hallottam. – úgy sem történt semmi baj.
Reméltem hogy nem volt feltűnő a csend.