Középvidék

// Salamon szellemeként a továbbiakban Miácska kérésére //
*Lassu köd kezd derengeni a férfi előtt s egy arc jelenik meg. Élettelen szellem képe kinek üres tekintete figyeli a mágust. Majd lassan egy kígyó arca kezd kirajzolódni. S halkan szólitja meg a férfit.
- Bátor dolog bolygatni a holtakat... Még bátrabb dolog, hogy engem hívsz elő.
*A füst kavarogni kezd majd Salamon teste rajzolódik ki, felvéve emberi alakját.
- Mit akarsz gyermekem szellemétől mágus?
*Tekintetét körbe vezeti a mágikus jeleken, majd elvigyorodik.

// Garen- Hossin //

A főmágust nem lepi meg különösebben a szellemalak megjelenése és kígyót formázó alakja sem.
Órákon át türelmes volt, kivárja, míg felveszi saját, emberi alakját s figyeli őt. Ignorálja a szellem mosolyát, melyet még nem tud mire vélni, önteltség, vagy egyszerűen a rituálé mosolyogtatja meg? De nem kérdez, egyenlőre figyelmen kívül hagyja, ha a férfi akarja, elmondja, mi az.
Ehelyett inkább kinyilvánítja  a nyilvánvalót, hogy tudja, miféle ember szellemével van dolga s valóban őt akarta látni:
- Te vagy hát Salamon? Tudtam, hogy a vér fontosabb kapcsolat számodra, mint, hogy magát a fiút engedd ide hozzám. Ha sikerült megidézzelek, az azt jelenti, hogy te is ismered a lányt, akit keresek. A fiadat miatta kutattam fel. Meg kell vallanom, nem volt könnyű a nyomára bukkanni, kiválóan rejtette el az emberek elől magát. Ha te tanítottad erre a fiad, külön megtiszteltetés megismerkednem veled. tehetségre és ügyességre éppúgy vall, mint kitartásra. Ezek jó jellemvonások...egy bérgyilkosnak.

*Némán hallgat majd az elismerő szavakra csak bólint egyet Salamon szelleme, majd halk szavakba kezd.
- Én vagyok, hagyd el fülbemászó szavaidat, miért zargatsz fel elmúlt idők szellemét? Gondolom nem azért, hogy dícséretben részesíts azért amihez nem volt közöm. A gyermeket vérszerinti apja tanította mindenre, én csak az erőmet adtam neki hozzá.
*Majd a szellem alak a földre ül, s tenyerét helyezi rá.
- Tudod mágus mivel jár ha nem vagy elég erős ahhoz, hogy kordában tarts egy szellemet?
*Fut végig a földön egy apró lila csík kirajzolva ismeretlen jeleket körülöttük.
- Hogy nevezed magad, idegen dimenziók szülötte?
*Néz komoran a férfire.
- Gondolom érdekel mivégből is tudom, hogy nem Lanur földjéről jöttél? Ezek a jelek maga az idézés, sokáig jártam e földet. Láttam ahogy a fekete szárnyas had elbukott, láttam miként épül fel egy nemzedék. De ezeket a jeleket még nem láttam utam során. Ha most elbuksz idéző magammal viszlek oda ahonnan már nincs vissza út.
*Felizzik a lilás fény, a mágus érezheti ahogy egy hatalmas erő kezdi el döngetni mágiájának falait. Majd alább hagy, s lilás köd alakul ki körülöttük.
- Elég erős mágiát használsz, tedd fel a kérdésed s ha úgy akarom megválaszolom neked. Viszont a helyedben igyekeznék, hisz minden perccel mit ebben a füstben töltesz mágiád apadni fog. Ezt nevezem a kígyó mérgének...

//Garen-Hossin//

Szenvtelen arcából hideg barna szemek merednek egyhangúan a kísértetre. A szellemlény már ide jött, a máguskezében van, de a hatalmát meg is kell tartania felette s látszik, hogy ő is pontosan tudja ezt. Továbbra sem mutat feszélyezettséget, nem foglalkozik azokkal a dolgokkal, amik nem érdekesek számára. Mivel Salamon válaszra méltatja, ő is válaszol neki.
- A nevem Garen Ruton. A Mannahon szigetek főmágusa vagyok.
Aztán egyszerűen csak tenyerével rajzol  kört maga körül, védelmét erősítendő, de igazából ez ellenőrzése is volt a másik hatalmának.
A köd nem érhet egyenlőre hozzá.
- A kígyó mérge gyógyszer- jegyzi meg-, vigyázz, nehogy táplálja az erőmet, ahelyett, hogy neked adja!
Az ő mágiája viszont nem ilyen feltűnő, láthatatlan. Ha kell, pecsétet helyez a szellemlényre s ő semmit sem fog tudni tenni ez ellen érdemben, hacsak nem köti már egy másik varázserejű lény. Amikor itt van Lanurián, akár jól jöhet egy kereső szellem.
Ugyanakkor egyfajta szellemi letapogatást indít el, amivel nem csak befolyásolhatja, de szükség esetén kiveheti az emlékeit magának.
Kimérten bólint.
Befelé mosolyog, de arca semmit sem árul el.
- Én a helyedben támadás helyett azon gondolkodnék el inkább, hogy szabadon elmegyek-e innen. Nos a kérdésem egyszerű és rövid. Mit tudsz Mia Rutonról?
Azzal kép jelenik meg Hossin előtt a lányról, ahogy apja emlékszik rá, egy nagy kert zöld labirintusában sétál és nevetve szólongat valakit. A varázslat erős, kívülálló nem láthatja, csak a szellem a maga anyagtalan valójában.

*Ingatja meg fejét majd halkan megszólal.
- Támadásról beszélsz miközben az én köreimben ülsz. S én magam is feltehetem ezt a kérdést számodra Garen. Vajon élve jutsz innen el, vagy a mágia ami körbe vesz elvisz magával.
*Arca nem mutat érzelmet a név hallatán.
- Mia... Nem tudok róla egyebet mint hogy egyszer találkoztam vele. Egy másik dimenzióban ő maga volt az a lény aki miatt elpusztítottam saját fajtám, hogy az ővé életben maradjon. Az, hogy most merre járhat tudtomon kívül van.
*Majd elmosolyodok a máguson s annak pajzsán ami miatt nem érheti a füst.
- Miből gondolod, hogy téged támadtalak meg?
*Ha a mágus körbe néz azok a jelek amiket felhasznált idézésemhez már mind a lila füst rabjai.
- Azért vagyok még itt, mert így döntöttem. Az idéző mágiák veszélyesek, manahoni főpap. Te is jártál dimenziók között tudhatnád más világok szülöttei más mágiákat ismernek.
*Emelkedek fel ültömből.
- A kígyó mérge elszívja az ember mágiáját akihez hozzá ér. A pajzsod is igazán érdekes, köszönöm hogy megosztottad velem ezt a tudást.
*Írok le egy kört magam előtt, az idézéshez szükséges jelek apró kisülésekkel jelzik a szemben ülő mágusnak, hogy már nem tarthatja birtokban őket.
- Megmérgeztem őket, s mostantól már nem téged szolgálnak... Garen Ruton. S nézz körbe jól, látod azokat a jeleket miket én formálok?
*Mivel a férfi engem nézett nem is vehette észre ahogy körülöttünk kirajzolódó pecsét megjelent, mint egy kígyó úgy kúszott végig nesztelenül.
- Én már a halál urát szolgálom a túlvilágon. Halandó ember nem teheti rám a kezét ezt jegyezd meg s eképpen folytasd tetteidet, avagy a saját idézésed fog a sírba vinni.

//Garen- Hossin//

- Mondj el mindent Miáról, amit tudsz!- Szólt parancsolón.- Nekem ő kell, nem te, jól boldogulok magam is. Tudod, tőled függ, milyen mágiát használok.
Elnézte a kísértet varázslatát. Aztán békés hangon szólt, hiszen amaz még maradt:
- Ha akarom, kiszárítom azt a folyót a medréből. Kiszárítom az erdőt, vagy átjárhatatlan dzsungellé teszem. Feltámasztom a holtak testét, vagy magamhoz láncolom a szellemüket, hogy engem szolgáljanak, míg Lanúriában vagyok. Elpecsételhetem őket, ahogy ti mondjátok. Több évezredes tudásod elég hozzá, hogy tudd, mást is tehetek veled és fiaddal. De hidd el, nem adsz rá okot, partner vagy szabad akaratodból.
Így nem teszem. Engem jobban érdekelnek az emlékeid a boszorkányról, mint sok más dolog, amivel segíthetnél nekem megtalálni őt. De vannak más kereső és megszálló szellemek e földön. A háborúval pedig a számuk egyre nő.
A kígyó pecsétje nesztelen és erős, de nem eléggé. Csak a kígyó varázslatát távol képes tartani magától, nem különösebben agresszív védő varázslatokkal. A másik láthatja, hogy az információn kívül tenyleg nem kell más tőle neki.
- Bár roppant értékes szolgám lennél Salamon. A több ezer éves tapasztalatod azonban szolgálja csak a halál istenét, míg valaki hasonlóan érdemes és avatott szemet nem vet rád. Ha így volna, jobb, ha bérgyilkos tudásod azonnal latba veted, amint meglátod s nem adsz az illetőnek ennyi lehetőséget.
Fekete sárkányt mintázó sűrű felhő emelkedik és azonnal lecsap a kígyóként felé kúszó varázslatra.
- Viaskodjon szellem a szellemmel! Ne próbálj még egyszer támadni Salamon!
A  felhőt nem veheti át, míg a pecsétjét távol tartja. A sárkányalak energiája szétzilálja és céltalanná teszi azt. S addig lebeg felhőszerűen, míg szükséges, hogy foggal-körömmel védje urát. Ha Salamon pecsétje olyan erős, h célon marad, hatalmas kitatott sárkányszáj nyeli el.
- Én én vagyok, nem ajánlok neked elpecsételt együttműködést, ahogy te sem nekem. Ez maradjon is így! Örülök, hogy tetszenek a varázslataim, tanuld meg, amit tudsz, én is vittem mar mágikus tudományt az én földemre innét s felhasználtam hadseregemmel a száz éves háborúban a sárkányok és a griffek ellen. Adok át a tudásomból és tapasztalatomból, ha akarok. Nem kell feltetlenül elvenned. És most szépen átadod minden ismereted a lányról, vagy magam szedem ki belőled! Mert minden részlet fontos lehet.
Kutató varázslata célhoz ért, s a szellem elméje érzékelheti annak satuját, s finom letapogatásba kezd, amennyiben a szellem nem mesél el mindent részletesen.Előbbi esetben a szeme előtt mozgókép szerűen jelennek meg emlékeiből a képek, melyeket gyorsít s lassít kedve szerint, s beszélgetések, hangok kísérik.
Mindazonáltal felszólítja a kettős szellemlényt magában hordozó Hossint ismét, most már újra a fiút is és nem csak a matuzsálemet nevezve meg.

*Amikor nagyzoló szavait hallja Salamon csak nevetni kezd. S mikor a férfi megidézi a lényt a jelek felvillannak, az idézett lény még mielőtt elérné alakját egy ugyanolyan szellemmel találkozik s a két egyforma erő kioltja egymást. A mágus mellett egy tükör jelenik meg jobbján majd egy újabb balján. S lassan hat tükör veszi körbe őt. S fekete sárkányok alakjai villannak fel bennük.
- El vagy telve magaddal Garen főpap. Mint mondottam míg te hatalmas egóddal voltál elfoglalva, én az uralmam alá hajtottam a környezeted. Azok a mágiák miket itt használsz mind engem fognak szolgálni... Ezt nevezik a kígyó mérgének, megfertőz mindent mihez hozzá ér. Légy óvatosabb legközelebb, ha megidézel egy szellemet. Nem tudhatod miféle lény volt ő.
*Majd, hogy tisztáztuk az erőviszonyokat, válaszol a kérdésre is.
- Mint mondottam, nem tudok róla hol találod. Egyszer találkoztam vele míg Aden testében léteztem.
*Majd érzem ahogy a mágus megpróbál elmémbe hatolni amire elmosolyodok.
-Egy kígyó vermében ülsz mágus, s nincs több időm rád, se kedvem ahhoz hpgy harmadszorra is megismételjem magam....
*Nyújtja ki tenyerét felé majd ökölbe szorítja ujjait.
- Sok sikert a kutatáshoz...
*A kör felizzik, érezhető ahogy a mágia fortyogni kezd az idéző körök lilán kezdenek lángolni.
-A helyedben sietve távoznék.
*Gúnyos mosollyal arcán nyitja ki ismét ujjait. A mágus láthatja ahogy az imént idézett szellemek kilépnek a tükrök fogságából, s pillanatokkal később már a szellemet idéző kör is elkezd eltűnni.
-Bumm!
*Ha a férfi nem iparkodik az árnyéklények hamar áttörik az őt védő mágiát, s a kör maga is detonációba kezd. S Salamon alakja elkezd halványulni.
- Fuss apró kis bogár, mentsd az irhád.
/Köszönöm a játékot /

// Garen-Hossin//

-Ne is ismételd magad! Inkább azt áruld el, a fiú mikor és hol mindenütt találkoztál a boszorkánnyal?
Ha választ ad a fiú önként, ha nem, úgy is jó. Rezzenéstelen arccal nézi, hogyan egyesíti a varázserőit Salamon, a kígyó mérge elpusztítja az övét.
A tükrökbe körbe belemosolyog. A szellemeknek nem akar ártani, nem igazán hozzák zavarba. Amit akar, megszerzi így, vagy úgy. Megelőzi, hogy bárki is az életére törjön. Mia nyomát kutatja.
Vár a válaszra és keresi is azt az emlékei közt, hiába áll ellen a kisértet. Majd befejezi. Utószor méltatja szemtől szembe szóval:
-Nekem is elég ennyi színes találkozásunkból, hidd el!
A mágus elég messzire teleportál ahhoz, hogy elhitesse a szellemalakokat. Nem marad ott más Hossin számára, mint a mágus varázslatának lenyomatai s a trükkös erők, miket magáévá tett.
Démon hátáról nézi, ahogy a lilás szellemjelenések távol a fák közt felizzanak, majd elhalványulnak Hossin-Salamon távozása után.
- Ha az Istenek akarják: viszlát Salamon! Gyarapítsd addig Dremer szellemi javait a két világ közötti keskeny mezsgyén!
Lova éjsötét sörényére nyomja tenyerét, hogy felkészítse a mai éjszakai útra:
- Az irány Kelet. A következő napokban a tenger felé vezet az utunk! Egy igazi, hamisítatlan nagyváros vár, jól el leszel ott látva s megpihenhetsz.

//KÖSZI A JÁTÉKOT!//

//Lys//
*Utazok minduntalan csak utazok, lassan jutnak el a hírek Ekorinból, még csak nem is sejtem mi várhat kis barlangomban. Az ég lassan vörösbe fordul, egy pillanatra megállok, elmélázva a semmibe. Ember alakomat felvéve állok.
- Nem lenne bölcsebb dolog kimaradni az élők dolgából?
*Vigyorodok el, s egy mély lélegzetet veszek, ezek a megszokások.
- Csak elindulnék s amíg az út vezet.
*A távolból mágiát érzek, tekintetem arra vetem.
- Mintha ismerném... már valahonnan...
*Testem megszilárdul, ezüstözött penge az oldalamon.
- Elég távol van még...
*Kezemet széttártam majd szárazabb fadarabok kezdtek lebegni, lassan gyűlt a tüzifa, egy kupacot rakok össze majd ujjamat hozzá érintem, egy jel kerül rá, a fa lassan izzani kezd majd belülről kezd lángolni.
- Vajon ki lehet az, rég volt már... Aden emlékei megfakulni látszanak bennem.
*Vállat vonva dőlök hátra egy vén fának, minek már korhadásban voltak ágai.
-A tűz minden csodabogarat odacsalogat...

//Lys//
*Amint feltűnik a lány egy ördögi vigyor fut arcomra, felismertem hát hogy is ne tettem volna. A kezem benne volt abban az estében. Majd a kérdésére a szemébe néztem, a vigyor megmaradt majd vállat vonok.
- Mikor éppen mit, miért érdekel Lysanor?
*Várom a lány reakcióját de szinte biztos vagyok benne, hogy nem ismer fel. Hossin alakban még nem találkoztam vele.
- Foglalj helyet...
*Mutatok a tűz túloldalára a szembe lévő fa tövének. A tűz halkan ropog előttünk majd egy fa lassan rálebeg, a mágia még mindig táplálja. Az égen éppen csak látszik valami a napból, lassan kúszik végig a szürkület. Az ördögi vigyornak hült helye. Kezeimet tarkóm mögé rakom lábaimat őssze fonva talpamat a tűznek vetem.
- Vagy el is indulhatsz ha jobbnak látod, az erdő barátságos ilyenkor éjjel.
*Halkan kúszik el valami az árnyak között, kis csörtetés majd semmi.

- Éppen mikor melyik alakból.
*Emelkedek fel eddigi kényelmes pozíciómból, halkan remegteti a lombokat a szél, az éj leple beborította az erdőt.
- Nézd meg magad...
* Emelem fel kezeimet majd köd száll ki belőle mi felveszi annak a nemesnek az arcát kivel a bálon találkozott. Majd egy újabb arckép ki már jóval ismertebb lehetett számára, Aden arcképe.
- Éppen mikor, hogy Lysanor.
*Majd az arcokat tova viszi a szél, egyenesen a lány felé. Majd kezeim a kardomra rakom.
- A nevem Hossin- vigyorgok rá a lányra.- nem szándékozlak megölni, de ha ragaszkodsz hozzá...
*Tekintek le oldalamra, majd vissza a lányra, kedvezőtlen helyzetben van, az Íjászat kis távon kevésbé hatékony. Érzem benne a mágiát, elég halovány van hová fejlődnie.
- Foglalj helyet.
*Mutatok szabad kezemmel a tűz másik oldalára.

*Mosolyogva hallgatom a lányt, majd szemem végig kiséri ahogy helyet foglal velem szemben.
- Egy szellem vagyok, hogy pontosak legyünk. Én voltam az egyik aki Aden testében élt. Sajnos elvesztette a fejét.... De hát a világ nem állt meg nem igaz? De ő is szeretett téged. De a másik megvezette őt. Tudod hogyha azt mondják elveszited ha vele maradsz nem sok választásod van....
*Egy darab fát rakok a tűzre majd halkan sóhajtok egyet s a szemem a lányra vezetem.
- Mi van a sárkánnyal? Ha jól emlékszem olyan volt a tekinteted mikor rá néztél mint egy éhező aki egy falat kenyeret lát a markában.
*Vigyorodok el, érzem, hogy ez a kérdés mélyen szántó lesz.
-De ha nem akarsz beszélni róla megértem elvégre én vagyok az akit hóhérának küldtek. Bár lassan kezdem úgy érezni, hogy bölcsebb lenne elhagyni ezt a vidéket...
* A tűz halk ropogása, a szél lágy fuvallata, halk neszek a bokrok közül, majd egy halk csörrenés hallatszik.
- Vendégünk akadt.
*Majd tekintetem a lassan felénk kúszó kígyóra vetem, kicsit közelebb merészkedik a tűzhöz majd össze tekeredve minket figyel.
- Hol is tartottunk?

*A lány szavaira csak enyhe biccentéssel reagálok. Bár már egy ideje kevésbé foglalkoztat a sárkányunk. Majd ránézek a mellettünk heverő kígyóra aki békésen szundikál a tűz mellett.
-Azota amióta te is találkoztál vele, bár azt nem mondanám, hogy idegenek számomra.
*A lány meglep kérdéseivel, szemöldököm enyhén felhúzódik majd vissza tér eredeti állapotába. Majd felpillantok a fák koronája felé.
- Mégis miféle lennék? Egy másik világból kidobott szellem vagyok, több ezer éve már, hogy létezek. Régen egy hatalmas lény voltam, akik a hozzád hasonlók husával táplálkozott. Majd egy csata során életem vesztettem, s saját fivérem jóvoltából kötöttem ki ezen a szánalmas vidéken. A fizikai formám a mágiától függ, ha akarok teljesen fizikai formát is felölthetek s ha akarok egy árnyék leszek csupán a sötétben. Ha elég mágiát használok még a test melegét is vissza tudom adni.
*Majd államat megtámasztva hüvelykemmel gondolkozok pár pillanaton keresztül s megszólalok.
-Az érzelmek semmire sem valók, de rám ragadtak, sokáig éltem kétlábúak testében, tőlük maradt hátra ez. Például Aden igazán szeretett téged, s talán ezen oknál fogva nem kivont karddal vártalak. Az érzések csupán halvány másai annak amit te érzel, de azért érzek.
*Halvány mosoly kúszik arcomra.
-Mégis honnan jött ez a kérdés, egy halottat érzelmekről kérdezni...-viszem le kissé a hangsúlyt- S te? Tudod még mi az, hogy érzés?
*Végig hallgatom a lányt majd újra megszolalok.
-Ha fáradt vagy pihenj le nyugodtan, a szellemeknek nincs ilyen jellegű állapota. S úgyis van ki vigyázzon rád.
*Mutatok rá kis barátunkra.
-A legapróbb lépést is megérzik. Ethia en ma.
*A kígyó felemeli fejét a szavakra, majd rám pillant mintha bolintana egyet majd vissza rakja fejét össze tekeredett testére.
- Majd őrzi az álmod. -Mosolyodok el s emelkedek fel ültömből.

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nienna//





Két nap.
Csaknem két napba telt, míg elérte Gwaith-dúr-t, a várost, melytől hatalmas változást remélt, s az újrakezdés csírázó magvai már régen elvettettek szívében - abban a pillanatban, amikor a veszélyes-nevű-arany-sárkány szavai nyomán biztos elhatározásra jutott: meglátogatja övéi földjét. A várakozás kínozta, nem hagyta nyugodni, s különben is sokat pihent a nem minden részében ártalmas templom romjai között, így aztán csaknem azonnal bele is vetette magát sürgető, s ahogy a napok teltek, egyre inkább félelemmel terhes feladata elvégzésébe. Mert elteltek azok, könyörtelenül arcul csapva a fiatal sárkányt, akárcsak a legélesebb, legridegebb északi szél, mely hírből sem ismerte a kegyelmet. Valturaan nem lelte Laryss Orowennë nyomát a gyanús, sötét árnyékokkal borított, barátságtalan városban. Nem lelte, s beletelt némi időbe, míg képes volt elfogadni a lehetetlent. Hiszen az volt... úgy hitte, az volt. Lehetetlen. Hol máshol rejtőzött volna a törékeny nőstényelf, s hol máshol remélhette volna viszont látni a holdszínű arcot, s az ibolya szemeket? Négy hosszú éve járta már Lanuria vidékeit, s bár egyedül volt kénytelen megbirkózni a nyomozással, úgy érezte, van még remény, van még miért folytatni, s egy nap majd ismét megfogják egymás kezét, ő pedig soha többé nem engedi el a vékony, sápadt ujjakat, bármi is következzék. De a hatalmas arany sárkány, s a tarsisi árulóvadász keserűséget, aggodalmat ébresztettek lelkében, mely a csekélyke ideig tartó biztonság hatására fájdalommá tompult csupán, aztán átvette helyét a kellemes izgatottság, ahogyan Gwaith-dúr felé repült, félelmet, megállást, fáradtságot nem ismerve, mint egy megállíthatatlan fegyver - mint egy óriás fehér nyílvessző. S az a nyíl most darabjaira hullott.
Gwaith-dúr különös szerzeteket rejtett a világ elől, s ami még különösebb volt benne, az éppen az volt, hogy még állt - egy olyan helyen, melyet sárkányok őriztek, s tartottak magukénak. Valturaan rögvest azt is gondolta magáról, milyen ostoba volt, mikor ráébredt erre, s mikor saját szemeivel látta azt, melyre bizonyítékul eddig csupán üresnek tűnő szavakat hallott. Akkor is elkerülte volna e várost, ha nem figyelmeztették volna erre egymást Csupaszok, kiket akaratlanul - vagy netán akaratlagosan - kihallgatott, mégpedig azért, mert úgy sejtette, családja egy darabkája visszatért övéihez. A Lanur-hegységben nem maradtak, legalábbis biztosan nem mindannyian, elvégre Därur, az apja, és a többi rangidős biztos lábakon álló irányítása, s az elszigetelődés nem mindenkinek volt ugyanolyan tetszetős. Voltak olyanok, akiket soha nem látott többé azután, hogy Niveria rájuk lelt a fenyvesnél, s voltak, akik vérét vágyták ontani, eltörölni őt és a hibáit Lanuria felszínéről, mintha eg kétlábú törölne le sárfoltot a csizmájáról. Az ő hatalmas mocska azonban nem is létezett. Hiszen nem árult el senkit, nem árult el semmit a leánynak, sem a menedék hollétéről, sem pedig a szabályaikról. A családjáról is tőmondatokban mesélt, Laryss pedig egészen addig tiszteletben tartotta e hallgatást, míg el nem jött az a borzalmas nap, melyen mindent elvesztett. És talán még azután is, hiába kérdezett, hiába követelt belelátást.
Valturaan tudta, ha a hegységben marad, előbb-utóbb szembe kell néznie azzal, mit maga mögött hagyott, mégsem volt olyan egyszerű feladni a keresést. Napokig bolyongott a sötétségben, a barlangban, hol különös tekintetek, néha pedig még különösebb szavak fogadták, ő pedig csakhamar nem akart többé válaszolni egyikre sem. Csuklyája rejtekében járt, alaposan tűvé téve mindent, talán még kétszer is, végül már kérdezősködésbe fogott, bár úgy érezte, ezen a helyen vétek lenne említeni azt a nevet. Nem is tette - nem volt ő ostoba... nem ezért volt az, nem is ezért gondolta magát annak. A reményt gyűlölte, saját magát gyűlölte, s gyűlölt ő mindent, mi eszébe ötlött. Mintha minden egyes nap újabb súlyt aggatott volna dereka köré, s a hátára, úgy érezte. A magány, a bánat, s a félelem súlya volt ez, melyek együttes erővel végül kilökték őt a sötétből - hogy ráébredjen, odakint volt csak igazán véget nem érő éjszaka.
Nem tudta, mihez kezdjen, merre induljon. Csend vette körül, szúrós szagú semmi, mely időnként jégbe mártott kést döfött át az ifjú ragadozó széthasadó szívén. A repedéseket tovább feszítette a rettegés, melynek már régóta nem kellett csírájából kihajtania a hósárkány bensőjében. Laryss elvesztésének pillanatától kezdve kísérte útján a nehéz, hideg függönyként ráterülő félelem amiatt, hogy talán már évekkel ezelőtt elkésett, s ha mégsem, hát elkéshetett az elmúlt héten, az elmúlt nap folyamán, de még az elmúlt percben is, ez pedig lassan, vontatottan, bár újonnan szerzett erővel terjedt szét elméjében. Mégis délnek ment... a Hajnalt akarta kikerülni gyalogszerrel, s addig is akkora területet átfésülni, amekkorát csak bír - azután majd Valianba megy. Így gondolta, ugyanis volt még egy esélye, melyet korábban már ugyan eldobott magától, most mégis úgy érezte, meg tudná tenni. Ám az út alatt sok minden változhat, s titkon azt remélte - már megint remélt -, hogy a végén már szükség sem lesz semmiféle üzenetre. Nos, nem is volt, s ehhez még csak a hegységet sem kellett egészen elhagynia.
Nem is hagyta még, amikor megérezte a szagot.
Kövek ropogtak kopott, elhasznált lábbelije alatt, ahogyan lefelé tört magának utat a magasból. Arra számított, a séta majd kissé kitisztítja a fejét, azonban a sötét, sűrű, ragadós sötétséget árasztó fellegek nem tágítottak, követték őt, s nem csak a feje felett repdestek, hanem lassan egész valóját bevonták, hogy színtelenre fessék körülötte a világot. Egyhangú, komor, hangtalan világ volt ez, melyben csak gondolatai léteztek, s most mégis behatolt, mégis áttörte a burkot egy szín. A nővére illata, akárcsak egy bénító villámcsapás, ragadta ki megdermedt, hideg, kietlen, rettegéssel teli burkából, s köpte ki a Sárkány-hegységbe, mely addigra már az elkerülhetetlen színhelyévé változott. A hangok szinte el sem értek hozzá, mintha képtelen lett volna őket meghallani, mégis, szinte ösztönösen perdült meg tengelye körül, hogy aztán az iménti iránynak háttal megállapodjék. Niveria hatalmas, áramvonalas, hófehér teste úgy magsodott fölé, akár egy halált hozó, csillogó, karcsú felhő. Fátyolosan sejlett át a fény erős szárnyain, ahogyan magához húzta őket, a következő pillanatban pedig már csak fehéres villanás maradt az idősebb, lángszemű hósárkányból. Helyén hamarost már csak egy hosszú, gesztenyeszín copfos, harmincévesforma embernő állt, akinek meleg, barátságos álcájú tekintete mögött ott rejtőzött ugyanaz, mely a vele szemben álló fehér elfet is megkülönböztette a többitől. Sötét felsőrészt viselt, felette keblekhez, mellkashoz simuló fűzős bőrmellénnyel, s alkarvédővel. A kékes kelme éppen csak a feneke alá ért, így legalább egy kissé tompította a nadrágja által kihangsúlyozott körvonalakat. Ha valóban csak egy kardot hordozó bátor - netalán botor - embernő lett volna, Valturaan talán még el is neveti magát azon az arckifejezésen, így azonban merőben más hangulatot nyert a helyzet, amelybe az imént csöppent.
Niveria a korábbiak alkalmával sem bizonyult egyszerű ellenfélnek, ráadásul több, mint háromszáz évnyi tapasztalatszerzési előnnyel rendelkezett, így aztán lett légyen akármilyen szertelen, komolytalan és felelősségtelen, az ifjú fehér számára bőven kimeríthette volna a végzetes összecsapás fogalmát. Azonban egészen idáig sohasem tett olyan mozdulatot, mellyel öccse halálát okozhatta volna, s éppen ez volt az, mely kissé eltántorította a kimerült Valturaan-t a gyűlölt, megvetett teleportálástól. Égett a lelke - úgy érezte, az emlékek elevenen, belülről égetik el, ahogyan tekintetük találkozott, s nővére izmos karjait maga mellé eresztve közelebb sétált hozzá. A szemek vádlón, keményen fúrták át kétlábú-testét, s odaszögezték a sziklákhoz, hogy mozdulni sem tudott. Így lépett elé a nőstény, s megváltoztatta pillantását. Hiány tükröződött benne, hullámként fodrozódott a meleg, barna íriszek felszínén. Több, mint négy éve nem látták egymást, s nem is beszéltek, legbelül pedig, igaz, haloványan csupán, de Valturaan mégis majdnem ugyanazt vélte felfedezni magában. A nőstény bársonyos haján megcsillant a napfény, ahogyan közelebb hajolt hozzá, hogy egy magasságban legyenek, és a hím még mindig nem rezdült. Dermedtsége még a rettegést és a fájdalmat is elnyomta, mintha soha nem is léteztek volna szívében.
- Ne menj el, Vali. - szólt Niveria, a sárkányok saját nyelvén, olyan hangsúlyozással, mely valóban alátámasztotta azt a nézést, mellyel még most is testvérét illette.
Az ember-álcát felöltött hósárkány ekkor olyan mozdulatot tett, mintha ölelésébe akarta volna zárni őt, Valturaan pedig még mindig mozdulatlanul tűrte mindezt. Megrémítette, amit tapasztalt, s ahogyan egyre tovább tartott az ölelés, úgy erősödött meg bizonyossága is abban, hogy valami hibádzik. Valami nem volt rendben, szíve pedig egyre inkább hevesebben vert, ahogyan arra gondolt, kelepcébe csalhatták. De nem érzett más szagot, nem látott senki mást, ráadásul a nőstény nem tűnt izgatottnak - legalábbis nem érezte rajta a feszültség egészen apró, árulkodó jelét sem. És Niveria nem eresztette el. Néhányszor még a fehér elf hátán is végigsimított, mielőtt újból megszólalt volna, változatlanul kérlelő hangnemmel téve azt.
- Ne keresd azt a lányt, hozzánk tartozol.
Valturaan ekkor lehunyta a szemét. Nem azért, hogy gondolkodjon, hiszen rögvest tudta már a választ, amint elhangzottak a szavak. Talán kimondania sem kellett őket ahhoz, hogy Niveria tudja, máskülönben nem esdekelt volna a vállán, mintha az egész az ő hibája volna. A hímsárkány szíve összeszorult az emlékektől. Már nem bánta a becézgetést, bármennyire is táncot járt az idegein, s nem bánta volna, ha folyvást csak kineveti. Hazavágyott, a hegyekbe. Nem ezekben a hegyekbe, hanem oda, ahol Jégkarom-csúcs állott, vissza, a múltba, amikor még semmit sem látott át a kolónia szörnyűségeiből. Ujjai szinte maguktól mozdultak, s a következő pillanatban már arra eszmélt, hogy nővére hátát szorongatja, s ekképpen viszonozza az ölelést. Lassan eresztette el, mintha nem akarná megtenni, majd pedig felemelte a fejét, hogy a távolt fürkéssze a nőstény füle mellett. Egyszerű válasza volt, mely sokkalta fájdalmasabbnak tűnt a nőstény füleinek, mint lennie kellett volna. Másképpen volt fájdalmas, mint ahogyan várta.
- Nem.
Niveria okkal tette azt, amit tett. Hosszú ideje figyeltette már öccsét, s csak az alkalmas pillanatra várt, hogy lecsaphasson reá, némi válasz reményében, bár még azt sem tudta volna megfogalmazni magában, egyáltalán mi a kérdés. Hiszen gyűlölte azt a napot, gyűlölte a hímet, s legjobban azt az ocsmány, bűzös Csupaszbőrűt gyűlölte, aki valahogyan képes volt elcsavarni a fejét, hogy aztán kifaggathassa rejtekhelyükről. Ami azonban az évek során szép lassan gyökeret vert a lelkében, tetteinek következményéből származott. Ő mondta el odahaza, ő volt, aki elmesélte, mit látott, aki alátámasztotta apja igazát Valturaan furcsa viselkedését illetően, s ő volt a legdühösebb, a legelszántabb, amikor úgy döntöttek, elpusztítják. Mégsem tette meg soha, mert képtelen volt elhinni, hogy egy sárkány, egy feljebbvaló lény saját akaratából, őszintén szerethet egy eltiporni való, undorító férget. Nem is hitte, egyetlen percig sem, most pedig azért jött, hogy ezt bebizonyítsa magának... vagy nem? Nem, nem csak azért, bár még maga sem tudta, mit akar kezdeni a helyzettel. Nem döntött, még mindig nem döntött annyi év után, és mostanra már végleg megelégelte a válasz utáni kutatást önmagában. Olyannyira megelégelte, hogy ráébredt, nem is magában kellene kutatnia utána.
Hangja elvesztette kérlelő színeit, s egyszerűen csak odaszúrta a szavakat.
- Ő már régen meghalt.
A fiatal hím sokáig fel sem fogta a szavakat. Csak állt ott és továbbra is hagyta, hogy nővére karjai körülfogják őt, mígnem úgy érezte, tüdejében ragadt a levegő. Nem kelepce volt ez - annál sokkalta borzasztóbb. Az igazság, mely úgy marta belülről, mintha szervei egymás után folynának alkotórészeikre. Szívverése pillanatok alatt gyorsult fel, olyannyira, hogy csaknem fájt tőle a füle, s újból megpróbálkozott levegőt venni, ámde hiába. Fentről alázúduló kíméletlen, sós, sebeket maró, jeges tenger hullámai temették maguk alá, fekete tintával húzva határozott, egyenes vonalakkal át mindent, amiben valaha is hitt az elmúlt évek alatt, s mindent, mit tervezett, mindent, amit még mondani, tenni akart. És ahogyan korábban a Déli-dombságban érezte, úgy ezúttal is érezte a szavak valós voltát, a szavak igazát, helytállóságát, és ez olyannyira lesújtotta, hogy esélye sem lett volna védekezni Niveria támadása ellen.
A nőstény azonnal érzékelte a változást öccse viselkedésében, talán még azelőtt, hogy lélegzete elakadt volna. Szemenszedett hazugság volt, amit állított, azonban úgy sejtette, a hím erre csak akkor jött volna rá, ha semmilyen érzelmek nem vakítják el, mert nem fűzik őt ahhoz az átkozott teremtményhez. De fűzték... és a nőstény kirobbant magából, akárha nyílvesszőt lőnek ki egy idegről. Ölelése másodpercek alatt változott át veszélyes szorítássá, s mielőtt a fiatalabb eszmélhetett volna, fényes, fehér karmok szántották hátizmait, mélyen beéljük marva. Niveria hevesen, összepréselt fogakkal, dühtől tajtékzó tekintettel húzta végig karmait a húsban, s pislogás nélkül, kővé dermedt arccal nézte, hallgatta, ahogyan a másik szenved. Valturaan kiáltott a fájdalomtól, e kiáltás azonban hirtelen elhalkult, mintha a mellkasába térdeltek volna, aztán már csak nyögések követték. Összeroskadt nővére lábai előtt, Niveria azonban nem eresztette el teljesen. Várt néhány percet, mintha nem hitte volna el, hogy ennyi elég volt, aztán, amikor meggyőződött róla, hogy testvérének nem áll szándékában ellenkezni, de még csak megmozdulni sem, fehér villanás közepette magára öltötte valódi alakját, s felkapta a fehér elfet, hogy aztán magával vigye az ég felé, vissza a Sárkány-hegységbe.
Nem Enion felé vezetett útja. Apja nem ott volt, s neki kívánta megmutatni zsákmányát, ha pedig amaz úgy akarja, oda is adta volna, hadd tegyen vele, amit akar. Északkeletre fordult Gwaith-dúr után, karmai között a kétlábú-formában csüngő alélt hímmel, akire dühösebb talán még soha nem volt egész életében. Sőt, nem csak dühös volt, egyenesen gyűlölte, méghozzá a végletekig! Teljes bizonyosságot nyert afelől, melyet idáig nem is akart elhinni, most azonban kénytelen volt. Valturaan szerette azt a pikkelytelen nőstényt, s bárhogyan is volt ez lehetséges, idegenné, mocskossá tette szemében az ifjút. Szikrázó tekintettel figyelte a légből feltáruló lenti világot, mintha még a földnek is meg akarná mutatni, micsoda igazságot tesz most, s milyen helyesen is teszi azt. Ám e helyességet egyre inkább megkérdőjelezte egy hang, odabenn, a nőstény sárkány lelkében. A hang, mely azt képviselte, ami közöttük volt, még évtizedekkel ezelőtt. Kilime, az anyja nem volt hajlandó gondoskodni Valturaan-ról, úgy, ahogyan még vele tette, így aztán Niveria vigyázott rá, s volt anyja helyett anyja, az aprócska hím pedig egészen meg volt róla győződve, hogy így is van. Nemzőjének tekintette nővérét, s amikor annak már végképp elege lett, magára öltötte a felettébb bosszantó, mégis odaadó felvigyázó szerepét. Ez a felvigyázó szólt most hozzá szívében, ahogyan letekintett a karmai között ide-oda himbálózó, mozdulatlan testre. Nem kellett hozzá sok idő, s Niveria összezavarodott. Elszántságán csorbát ejtett kavargó elméjének egyre erősödő, gyötrő befolyása. Valturaan ismételten az esetlen, apró fiókává változott lángszínű szemei előtt, aki harminckilenc évvel ezelőtt még tőle függött, s bár dühe nem csillapodott, úgy érezte, mégis ugyanott tartott önmagával szemben, mielőtt találkoztak volna. Nem tudta, mitévő legyen. Megint.
Talán ezért fordult keletnek. Talán ezért gondolta meg magát ismét, s vitte Valturaan-t a hegyeken kívülre. Nem akart erre gondolni, ahogyan semmi mást sem akart igazán, csak megszabadulni terhétől és elhagyni a helyszínt, hogy aztán vissza se nézzen. Így is tett. Hátuk mögött maradtak már a hegyek, amikor leszállott két domb között, s lefektette öccsét a fűbe. Ám ekkor az kinyitotta jégszín szemeit, fájdalmait mérhetetlen félelem írta fölül, mely együttesen vetült ki Niveria-ra, akárcsak egy gyötrő, szembesítő tükörkép. A nőstény kimutatta fogait, s felmordult. Erős lábával dobbantott egyet, fehér karmain alvadt vér vöröslött - úgy adta tudtára, hol van a helye, pedig amaz még csak rá sem kiáltott. Nem tudott, nem lett volna honnan erőt merítenie hozzá. Néhány pillanatig nem is emlékezett rá, mi történt, csak az vezérelte, hogy van kiút, melyet használhat. Mielőtt a nőstény bármi mást tehetett volna, a fehér elf alakja felfénylett, a következő pillanatban pedig már a megtépázott sörényű kis hósárkány kapott szárnyra, s emelkedett a fellegek közé, abban a reményben, hogy azok majd elrejtik őt. De Niveria nem akarta üldözni. Arrafelé nem. Ha erősen a távolba nézett, látni vélte az óriás erdőt, mely a többi fölé magasodott a horizonton. Az ott Olassië volt. Arra akkor sem ment volna, ha apja parancsolja, hogy hozza elé az átkozottat. Zavaros, ködös elmével ösztökélte magát indulásra, s ugyanilyen káosz uralkodott a fájdalommal, s sebeivel küzdő fiatal körül is, aki ekkorra már szintén felismerte a hatalmas fák alkotta erdőt.
Ám ahogyan azon tűnődött, merre induljon, honnan jött, s mégis mi történhetett közte és nővére között, elméje sötétjéből fényre küzdötte magát az a rövidke párbeszéd, melyet folytattak, így pedig az utolsó szavak is, melyek felforrósított vasként, sisteregve égettek lyukat a fehér sárkány szívébe, s ő magán kívül kezdett ereszkedni a fák közé, melyek tisztes távolban az elfek otthonától, formáltak terebélyes erdőt a Sárkány-hegység irányában.


Nappal vagy éjjel, többé már nem érzékelte, nem figyelt rá. Néhány vastag, kanyargó törzsű, sűrű lombú fa alatt feküdt az oldalán, hófehér szárnyai erőtlenül, szétcsúszva hevertek körülötte az aljnövényzetben. A földet vérpettyek, s fehér szőrszálak tarkították rendezetlen mintában. Napok óta nem mozdult már. Étlen-szomjan lebegett öntudat, s álomvilág között, amely állapotba saját magát taszította, mert nem volt képes megbirkózni Laryss halálával. Úgy érezte... nem, talán már nem is érzett semmit. Csak a semmit, amely körülvette, s amelyben a levelek között suhogó néhai szélnél több nem törhetett be. A fehér sárkány nagy ritkán kitekintett a világba, ám e szemlélődésben sem maradt már nyoma élni akarásnak, s csakhamar vége szakadt. Nem, Valturaan sebei nem veszélyeztették végérvényesen az életét. A repülőizmai közül sérült néhány, s a hátát elöntő fájdalmon kívül testének nem esett komolyabb baja, azonban ami a lelkét illette, az csaknem összeilleszthetetlen, apró, porszem nagyságú darabokban keringett a szánalmasan festő hószín ragadozó mellkasa mögött, mintha nem engedné szívének, hogy megszűnjön dobogni. Mintha nem engedné a testnek, hogy megadja magát a mérhetetlen fájdalom súlya alatt. Valturaan céltalanul lebegett valahol a világban. Maga sem tudta, pontosan hol, ám nem is érdekelte. Nem érdekelte már semmi. Ha Laryss nem létezett többé, legyen átkozott a lég, legyenek átkozottak a felhők, melyek között oly sokszor repkedett, s legyen átkozott minden, mit szeretett. Nem volt ereje felkelni többé, és menni sem akart sehová, kivéve azt a helyet, ahol a holdarcú leány nyugodott, csakhogy Niveria ezt nem mondta el neki. Nem mondta.
Talán széttépték, gondolta, mellkasa pedig megremegett, ahogyan akaratlanul is elképzelte. Az iszonyat olyan hatalmas volt, hogy visszalökte őt a valóságba. Az ő hibája volt, nem kérdezte meg, nem kérdezett semmit, mert nem tudta felfogni, s nem tudta elfogadni. Még most sem volt rá teljességgel képes, s talán ezért is tűntek az iménti képek a következő pillanatban már nem létezőnek. Némán, a lélegzést leszámítva mozdulatlanul feküdt a fehér sárkány, elbúcsúzva minden reménytől, melyet valaha is magáénak tudhatott, s hagyta, hogy beborítsa őt a magány, az elkeseredés és az üresség. Az üresség... az volt a legerősebb.

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//


Szabadnak érezte magát. Olyan szabadnak, amilyennek már régen nem. Az érzéseit a boldogság uralta, s gondolatait új életének, új életüknek tervezgetése töltötte ki. A tér kinyílt előtte és az eddig érzett, kissé szorongató bezártság eltűnt a lelkéből. Az erdő fái mögötte maradtak, s csak azt nézte, hogy honnan találhat tiszta kilátást az előtte magasodó hegyekre. Nem volt egyszerű dolog, mert bár a zárt erdőség nem zavarta többé, távolabb még néhány facsoport, kisebb liget nem engedte, hogy háborítatlanul gyönyörködhessen a látványban. Pedig nem voltak azok a fák akkorák, mint amelyek alatt jó ideje járt, s amelyeket Thalion és az elfek varázslata növesztett hatalmasra. Ezeknek a fáknak nem kellett védeniük a várost, azt, amelyik jelenleg az egyik legbiztonságosabb hely volt Lanurián, s amelyet eztán otthonuknak hívhattak Arnelian-nal.

Úgy gondolta, néhány órába beletelik, mire eléri az utolsó, nagyobb facsoportot is, de nem bánta a sétát. A lankás táj végtelennek tűnt és úgy vélte, semmilyen veszély nem fenyegetheti. Ulunnor ígérete, hogy az őrjáratok szemmel tartják majd és a jókedve, amellyel az újdonságként ható szerelem minden egyes pillanatába belekapaszkodott, megfosztotta szokásos mértékű óvatosságától. Teljesen azért nem, hiszen figyelmesen kémlelte az eget és nézte a tájat, de úgy tűnt, senki és semmi nem jár arra abban a pillanatban és nem zavarhatják meg egyszerűnek ígérkező kalandját.

Hát gyalogolt a legutolsó ligetes rész felé, miközben Arnelian egyik dalát dúdolgatta, egy kedves dalt, amelyik dallamát egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből. Sétált a magas fűben és néha visszanézett az erdő felé, hogy lássa, mennyire távolodott el az őrzött határoktól. Nem akart sokáig maradni, hiszen biztonságosabb volt a fák között, de hívták a hegyek és ő engedett ennek a hívásnak. Jó érzésekkel kereste bennük az otthoni bérceket, bár Orod Opelë havas csúcsai semmivel nem érhettek fel a szemében. Azok talán nem, de elvesztett otthona helyett most lelt egy újat, amelynek megpróbált helyet találni a szívében. S úgy tűnt, ez sikerülni is fog neki, hála Thalion nagylelkűségének és a bárd szerelmének, amely oly melengetően járta át a lelkét.

S ez az érzés csak még jobban elhatalmasodott rajta, amikor végre csak a Sárkány-hegység töltötte be előtte a horizontot, s a havas csúcsok fölött a kék ég és a hófehér felhők csak még gyönyörűbbé tették a látványt. Csak nézni akarta egy ideig, amíg fel nem töltődik vele, vagy meg nem unja, bár ez utóbbiban mélyen kételkedett. Az sem zavarta, hogy Olassië erdejéből már nem láthatták, hiszen gondolatai közül minden rossz és gonosz valahol útközben elmaradt, valahol a zöld tengerként hullámzó mezőn, a honvággyal és a bűntudattal együtt. Csak arra az érzésre vágyott, hogy elmerülhessen a látványban, csak egy helyet keresett, ahol leülhetne, s ahonnan zavartalanul gyönyörködhet a fenségesen is félelmetes táj szépségében.

A ligeterdő széléhez sétált és keresett egy árnyékos részt, egy vastag fatörzset és a hátát nekivetve kényelmesen elhelyezkedett. Úgy hitte, így semmi nem lepheti meg, hiszen az erdő felől nem jöhet ártó szándékkal senki, és ugyan ki is bújna el egy ilyen helyen, ahol lovasok és őrjáratok figyelik az érkezőket. Csak nézte az előtte elterülő vidéket és boldog volt, mérhetetlenül boldog.

S amikor úgy érezte, már túl régóta ül ott és ideje lenne hazaindulni, akkor hallotta meg a zajt.
Nem is zaj volt… Talán csak egy sóhaj, egy lélegzet, amely apró neszként érkezett el hozzá. De elérkezett, s ő megdermedt a hangtól, s keresni kezdte a forrását. Egyszeriben foszlott semmivé a végtelenség érzése, amely csak az övé volt és váltotta fel valami tolakodó és nyomasztó bizonytalanság. Hogy már nincs egyedül… A hang ezt jelezte neki, s ő először arra gondolt, úgy tesz, mintha nem hallott volna semmit, s elindul visszafelé, vissza a biztonságba. De a gyomra összeszorult arra gondolva, hogy meglepheti és megtámadhatja valami, vagy valaki, ha hátat fordít a fáknak, s ez az érzés felülírta a vaktában menekülésről szóló tervét.

Nem volt fegyvere, s már régóta nem is használt ilyesmit, így csak abban bízhatott, hogy baj esetén lesz ideje segítséget hívni. Először arra gondolt, hogy bekiabál a fák közé, hogy bárki rejtőzik ott, azonnal jöjjön elő és mutassa meg magát, hogy a félelmetes képzelgései végre testet öltsenek, de mivel néhány pillanatnyi hallgatózás után semmiféle újabb zaj nem ért el hozzá, azt hitte, hogy talán képzelődött. Ahogy benézett a fák közé, látta, ahogy a törzsek között átsejlik a napfény, s úgy érezte, a hely nem lehet sem félelmetes, sem pedig veszélyes, s elrejtőzni sem lehet benne olyannak, aki ártani akarna neki. Más ötlete nem lévén arra gondolt, átvág a ligeten, s a túlsó felén kibukkanva már sokkal közelebb lehet a határhoz, mintha ismét megkerülné a fákat, s ha így tesz, egyúttal magát is megnyugtatja a hellyel kapcsolatban. Lépésenként haladt egyre beljebb, jobb kezét maga előtt tartva, abban bízva, hogy nem érheti olyan támadás, amelyet nem tud egy egyszerű varázslattal kivédeni, s a baljában pedig már a segítség hívására oly alkalmas energiagömböket gyűjtve össze arra készült, hogy azonnal jelez, ha a dolgok rosszul alakulnának.

Mert a dolgok nem alakultak jól, ezt bizonyosan érezte, amikor meglátta az alakot… Először nem is tudta, miféle lény lehet az, amelyik az apró, tisztásnak talán nem is nevezhető nyiladékban feküdt a fák árnyékában. Nem is sejtette, mihez tartozhat a méretes test, de aztán meglátta a szárnyakat, a fejet és a karmos lábakat. Meglátta a sárkányt, amely sápadt fehéren hevert a zöld növények között mozdulatlanul. Először el sem hitte, hogy azt látja, amit látni vél, és talán a szín zavarta meg a legjobban, hiszen hófehér sárkánnyal még sosem találkozott. De egyszer találkozott sárkányokkal, s annak a találkozásnak az emléke most elemi erővel  tört elő a múltjából.

A rémület teljesen átjárta a testét, megdermedt és csak azért imádkozott az istenekhez, hogy a lény ne vegye észre. Hátrálni kezdett és közben arra gondolt, Rawion még biztosan emlékszik a varázslatra, amellyel mindig megtalálta őt, ha elveszett, s ha most elküldi érte az energiából szőtt aprócska madarat, gyorsan ideérhetnek a társaival s megmenthetik attól a borzalomtól, amely itt lapul a fák között.

Miközben hátrált, rá kellett jönnie arra, hogy az „itt lapul” nem fedi teljesen a valóságot, hisz a fehér test mozdulatlansága számára is nyilvánvaló volt, s ha a lény halott, ugyan minek keltene pánikot feleslegesen. Csak állt ott és a fejében egymást kergették a gondolatok, s eközben egyetlen egy pillanatra sem vette le a szemét a teremtményről, amely minden rémálmát és félelmét megtestesítette, s amely most legyőzve feküdt előtte. Tett egy lépést a test felé, készen arra, hogy azonnal a fák közé meneküljön annak egyetlen egy apró mozdulatára. Aztán még egy lépés következett, mert nem történt semmi, s még egy, csak hogy elég közel kerüljön hozzá. Csak azért, hogy lássa, valóban elpusztult-e. De a fej nem fordult felé, s a szemek csukva voltak és úgy is maradtak akkor is, amikor már csak néhány lépés választotta el tőle. A szíve oly hevesen kalapált, hogy szinte a fejében vert visszhangot minden egyes dobbanás, s a keze és a lába kezdte feladni a küzdelmet a remegéssel szemben, ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mit is talált. Minden sejtje az sikoltotta, hogy fusson, meneküljön innen messzire, meg se álljon hazáig, bújjon el bárhová, ahol nem találhatja meg ez a rémség, s nem veheti el az életét egyetlen pillanat alatt.

De mégis itt állt még… Rettegve minden egyes újabb lépéstől, amely közelebb viszi a növények közt heverő alakhoz. De az halottnak tűnt, ezzel győzködte magát… teljesen mozdulatlannak és némának, ártalmatlannak és kiszolgáltatottnak. Még egy lépést kell csak tennie és már meg is érinthetné…

De aztán mégsem teszi, mert meghallja azt, amit már a fákon túl is hallott… Egy apró, szinte már nem is valósnak tűnő sóhajt… Egy lélegzetvételt, amely megcáfolja minden eddigi feltételezését a helyzetről. És aztán a vért is meglátja… A földön és a testen is, s  a hatalmas sebek elborzasztják még akkor is, ha láthatóan már gyógyulni kezdtek. A fehér szálakat is látja már, amelyek kísértetiesen hasonlítanak azokra, amelyek még a testet fedik, és amelyeket egyre távolabb sodor a fák között feltámadó szél…

Akkor még él… - gondolja, s ezzel a felismeréssel együtt a félelmei is visszatérnek újból, csak hogy ezredszer is elátkozza magát kíváncsiságáért és ostobaságáért. És a rettegése csak még nagyobb lesz, amikor a sárkány orrlyukai megmozdulnak, a hatalmas orr egy aprót szimatol a levegőbe, s a lény szemhéjai felnyílnak. Csak éppen annyira, hogy meglássa a hideg, kék pillantást, amely furcsán és kétségbeejtően ismerős.

Nie csak áll és azt várja, hogy a szárnyas szörnyeteg majd egyetlen harapással végez vele, s ezzel vége lesz saját és Arnelian álmainak, s ezért egyedül ő lesz a hibás.

De nem történik semmi, a szemek újra bezárulnak,  és Nie-t saját értelme hagyja cserben, amikor odalép, s megérinteti a hófehér fejet…

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nienna//


Léptek.
Nem az emlékeiből, s nem is elképzelte őket. Azok a léptek léteztek... talán. De még ha léteztek volna, sem törődött volna velük, s akkor sem létezhettek. Nem. Hol létezhettek volna, ha ő a semmiben lebegett, s körülötte valóban nem volt semmi? Bár, mintha az előbb kinyitotta volna a szemét. Mintha az előbb gondolt volna valakire... valakiről, valami rosszat. Laryss. Laryss! Laryss meghalt. Laryss nincs többé. Akkor rendben hát. Akkor nincs értelme semminek. Nincs. Nincs semmi. Ő sem akart lenni többé... Nem, nem akart. Néha már azt gondolta, közel jár. Már nem érezte éhségét, s szomjúságát sem, azonban ahogy levegőt vett, s a karmolások sújtotta hús megmozdult a hátán, fájdalom költözött ködös, zavaros gondolatai közé. S ahogyan máskor, úgy ezúttal is ez történt - és a léptek léteztek. Suhogott az aljnövényzet, könnyeden, mintha elf járna közte, és az illata is - mert már azt is érezte - hasonlított az elfekéhez. Nem, valóban az volt, és erősödött. Közeledett felé. A léptek egyre hangosabb, mégis lágy, halk zeneszóhoz hasonlító szimfóniája táncot járt a fel-feltámadó szélben. Még szél is volt. Ez már nem lehetett a semmi. Vagy talán mégis? De hiszen ez nem számított már.
Valturaan újból megpróbált saját magába süppedni, ezúttal kissé mélyebbre, ahol már nem ért volna el hozzá a fájdalom. Próbált, s már csaknem erőlködött, azonban a léptek akkor sem szűntek meg, s még mindig érezte elgémberedett tagjait. Érezte őket. Érezte... De nem akarta érezni, nem akarta hallani a lépteket, nem akart része lenni a világnak, mely kilökte magából Laryss-t, mint gondtalan kisgyermek a magot a gyümölcshúsból. Ő volt a magja mindennek, melyben a fehér sárkány hitt, az éltető, teremtő erő, összetartó pont, menedék, megnyugvás, remény. Már egyikből sem volt neki, mindet eldobta, használhatatlanná váltak. Nem volt célja többé.
A léptek eltűntek.
Az előbb még hallotta őket, egészen úgy, mintha a füle mellől jöttek volna, egészen közelről. És a szag... a kétlábú-szag, olyan valóságosan csapta meg orrát, hogy nem fért hozzá több kétség. Éppoly erős volt, mint a hátát kísértő csípő fájdalom, éppoly valóságos, anyagi, létező. A léptek léteztek. Az elf létezett. És ha létezett, az azt kellett volna, jelentse, hogy egészen ott állt előtte. Nem, az nem lehetett! Egy Csupasz nem gyalogolt volna ide csak úgy. A Csupaszok, Laryss-t leszámítva egytől egyig megölték volna, ha így látják, megtették volna, mert ők sem láttak, csak néztek, s pusztítottak, mint az övéi. De ez az elf-szag ismerős volt. Túl ismerős ahhoz, hogy meghagyja a sárkányt eddigi állapotában. Valturaan lassan, éppen csak erőt szentelve cselekedetének, egészen kissé a levegőbe szagolt. Létezett az is, a levegő; ő maga is létezett, és a szag is létezett. A szag... Úgy érezte, meg kell néznie, mi rejtőzött e hirtelen jött változások mögött. Meg kellett néznie, mert nem lehetett igaz, melyet igaznak vélt. Kedvetlenül megleste hát a léptek gazdáját, s fakó, megadást, feladást, elhagyatottságot tükröző tekintete a leányra tapadt, azonban csak néhány pillanatig. Maga sem hitte el, amit látott, s újabb képzetnek vélte csupán, önnön elméje által alkotott nevetséges játéknak, mely nem a valóság, és sosem változhatott azzá. A leány Telarból, majd Tarsisból; az Arneliannak nevezett dalnok nősténye állt ott, igazán közel hozzá, a fejéhez. Ezt sosem tette volna, főképp pedig nem olyasvalaki, aki átélte a szörnyűséget, mely Orod Opelë sírjává nőtte ki magát, s talán még akkor sem került volna reá sor, ha az egykori honvágy-gyógyító a másik fehér elfet látta volna a földön heverni egy megtépázott sárkány helyett. Valturaan érezte a lány félelmét, hallotta a szívverését, hallotta, ahogyan lélegzik - ezek mind mégis, minden addigi ellenében is azt sugallták, megtörtént. Hogy a nőstényelf valamilyen módon megtalálta, s ott volt vele. De miért tett volna ilyet, miért jött volna közel, ha egyszer olyan nagyon félt? Ezt az egyet nem értette, bárhogyan próbálta megfejteni, ha már egyszer mégis igaz volt, s mégis megeshetett vele.
Mintha valaki álomból verte volna fel hirtelen, a hósárkány testében nem sokkal később szétáradt egy érzés. Az érintés meleg, máshoz aligha fogható érzése öltött anyagi valót a hósárkányban, s ekkor a jégszín szemek újra kinyíltak, ezúttal jobban, erősebben, mert azt akarta, hogy nyitva maradjanak. Érezni, látni akarta azt az érintést, s látni akarta a törékeny nőstényt, ki ahelyett, hogy fegyvert mártott volna húsába, egyszerűen csak hozzá ért, akárcsak az ibolyaszemű, aki már sosem fog, és ő ezt nem volt képes elviselni. Már semmit nem volt képes, és nem is számított semmi, éppen ezért tette, amit tett, szinte még mindig magán kívül. Minden mindegy volt már, olyannyira mindegy, hogy szavakba sem tudta volna önteni. Mégsem húzódott el az apró, puha kéztől - az az egy, úgy tűnt, talán még mindig számított.
- Halott. - nyögte rekedtes hangon, melyet elnyújtott a szívét marcangoló fájdalom - Egyedül vagyok.
Ha Arnelian nősténye értette volna a sárkányok dolgait, hát tudta volna, hogy Valturaan sír. Mélyről jövő elkeseredés, bánat és reményvesztettség burkolta be nagy, hószín valóját, ahogyan az utolsó szó után, mint egy anyja után könyörgő fióka, próbálta egészen különös, vérszomjas, vadul öldöklő ragadozóktól egyáltalán nem megszokott, gyengeséget és félelmet árasztó, szánalmas hang kíséretében elpanaszolni, mi is érte őt. De nem tudta, miért teszi. Egyszerűen csak megtette, önző módon a leányra zúdítva ezzel minden fájdalmát, melyet idáig porrá őrölt lelkében hordozott.

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//


Az ujjai megérintették a sárkány fejét, s ő rádöbbent saját vakmerőségére. És ha bárki megkérdezte volna miért is tette, amit tett, csak egyetlen válasza lett volna rá, amely nem volt ésszerű és nem volt átgondolt sem. Logikusnak pedig senki nem nevezhette volna. A pillantás vette rá erre. A fájdalmasan ismerős, jégkék tekintet, amelyről végre már tudta, kire emlékezteti. Egy fajtársára, aki többször is segítséget kért tőle, és akit többször is elutasított. A furcsa, néha túl közvetlen, máskor pedig szörnyen zárkózott és hideg fehér elfre, ki két ízben is próbára tette türelmét. És ott Tarsisban nemcsak azt. De az ott történtek nyomán joggal hihette, hogy soha többé nem látja viszont őt. És azt is hihette, hogy senki sem látja majd, soha többet. Mert abban a csetepatéban a két másik alak oly veszélyesnek tűnt, hogy szinte biztosra vehette, az elf nem éli túl a küzdelmet. Saját magát is okolta mindezért, úgy érezte, túl kemény és túl elutasító volt vele. Mert visszagondolva biztosra vette, hogy a férfi tőle várt válaszokat, csak egyszerű válaszokat s ő minden egyes alkalommal megtagadta tőle ezeket. Folyton kibújt a kérdései elől, mígnem egyetlen alkalommal, néhány kelletlen mondattal útjára engedte az idegent.

Nem, talán nem is kelletlenek voltak azok a mondatok, inkább fáradtak és hidegek, amilyen akkor ő maga is volt. De az idegen elf mégis hálás volt értük, s annak a pillantásnak az emléke most ilyen végtelen és elképzelhetetlen őrültségre vette rá.

Mert az a tekintet majdnem ilyen volt… De csak majdnem. Mert míg abban a bánat és a remény keveredett, s olyan mély érzelmek, amelyeket fehér fajtársa gyors meneküléssel titkolni igyekezett előle, most itt, ezekben a szemekben bánat és a reménytelenség tükröződött. Amelyet senki elől nem kívántak már elrejteni. Előle sem, akinek rettegése oly nyilvánvaló lehetett minden szárnyas lény előtt, hogy egyiknek sem jelentett volna valódi ellenfelet, csak eggyel kevesebbet Lanuria halandói közül, kinek pusztulása oly csekély jelentőséggel bír.

A lány csak állt ott, s ujjai megpihentek az újra mozdulatlanságba burkolózó fejen. Érezte a sárkány alig-életét, s a testéből áradó hideget, amely – és ezt Nie nem tudta – talán elmúlásának előjele volt. De aztán történt valami. A szemhéjak megmozdultak, a hatalmas szemek felnyíltak és a két, szinte egy színben játszó tekintet újra összekapcsolódott. Csak három szó kelt életre a fák között. Három egyszerű szó, amely új irányt adott mindennek:

- Halott… Egyedül vagyok… - hallotta először a sárkány hangját. Nem csak A SÁRKÁNYÉT, hanem EGY SÁRKÁNYÉT. És ezzel a két, mondatnak alig nevezhető közléssel vált semmivé minden eddigi elképzelése és feltételezése, amelyek szerint a sárkányok nem mások, mint gyilkosok, kegyetlen és könyörtelen vadállatok, városok és népek pusztítói, s létük nem más, mint Lanuria végzete. Megváltozott minden, mert ebből a három szóból olyan érzelmek áradtak, hogy most, amikor ő is érzelmeinek rabjává vált Arnelian miatt, csak még erősebben érintették meg a lelkét. Mert ő is megélte ezeket. Megélte a végtelen, semmivel határos ürességet a lelkében, a csendet maga körül, amely elzárt tőle mindent és mindenkit, megélte a kínt, hogy egyedül maradt a világban, egyedül a világ és a saját félelmei ellen. Megélte a reménytelenséget, a veszteség fájdalmát és a magány gyötrelmét.

Megértette a lényt, bár nem kívánta ezt tenni, hisz minden tapasztalata ellenkezett ezzel, s ha mindez csak néhány nappal ezelőtt történik vele, csalást, kelepcét sejtett volna mögötte, hitvány árulást és gondolkodás nélkül teszi meg azt, amit most nem tett meg. Nem hívott senkit és nem kérte senki segítségét, nem adta senki kezére AZT… ŐT.

Így csak állt ott, keze a hatalmas fejen nyugodott, s a két tekintet, amely egymásba kapcsolódott már egy kapu volt, amely két világ között nyílott ki.

Nie végül elhúzta a kezét, s szótlanul állt a sárkány előtt, még mindig őt nézve. Azt akarta, hogy a másik lássa őszinteségét, hogy lássa csökkenő, de el nem múlt félelmét és érezze bánatát is…
- Nem tudom, hogy kit vesztettél el, de… kérlek, engedd, hogy segítsek...

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nienna//


A fehér sárkány légzése felgyorsult, izmaiba visszaszállt a belőlük kiölt élet, mely ellen Valturaan oly erővel, s oly sokáig küzdött, hogy elérhesse a semmiben lebegés jótékony, könnyed állapotát. Elmerült benne az eltelt napok alatt, akár a jótékony álmokban szokás, azonban ezúttal, úgy tűnt, végérvényesen kiszakadt belőle. Kiszakította a fehér nőstényelf érintése, s a leányt övező mérhetetlen félelem, melyet heves szívdobogása jelzett az ifjú ragadozó felé. Valturaan nem értette, miért érintkezett vele, ha egyszer rettegett, ezúttal nem. Laryss is tett már hasonlót, sok-sok évvel ezelőtt, azonban azt a cselekedetet megelőzték bizonyos történések, s maga a sárkány sem volt ilyen védtelen. Most az volt... védtelen volt, erős, áttörhetetlen falai, mellyel elhatárolta magát, s legtöbb érzelmét, lelkének folyamatait a külvilágtól, egyszeriben, hatalmas, képzeletbeli robajjal omlottak össze abban a pillanatban, amint Niveria a feje tetejére állította öccse törékeny, saját kis világát, s belelökte őt a káosz kellős közepébe, hogy aztán még egyszer, utoljára reá taposhasson, mielőtt elválnak útjaik. A fehér sárkány is félt, rettegett nővérétől, aki éles, kemény, hideg karmait a hátába mártotta, s most már rettegett annak visszatértétől is. Most, hogy ismételten az életben találta magát.
Némán, még mindig hitetlenkedve figyelte Arnelian égboltszemű nőstényét, amikor az elszakította tenyerét a lapos, rugalmas, hószínű pikkelyektől, melyek békében simultak egymásra, ugyanis gazdájuk minden félelme, minden fájdalma, s minden értetlensége ellenére akkor sem fordult volna a törékenynek tűnő leány ellen, ha amaz meg találta volna támadni őt. Valturaan még mindig elhagyta magát, még mindig próbált volna visszabújni mindent kirekesztő, magányos, jégmezőknél is barátságtalanabb, s hidegebb burkába, azonban tekintetét mégis a nőstényre függesztette, mintha mélyen, legbelül önmagában valami saját lénye, s annak akarata ellen fordult volna. Nézte, elemzés nélkül vizsgálta a leányt, mert az iméntieknél is hihetetlenebb dolgokat tapasztalt felőle. Mintha osztozott volna fájdalmában. Úgy állt ott, egyetlen, aprócska kétlábú-lépésnyire az ifjú fehértől, mint egy néma, lehetetlen figyelmeztetés, mely a két szempár találkozása nyomán a sárkány bensőjébe hatolt, le, egészen a leges-legsötétebb, elrejtettebb szegletig - a nőstényelf, minden rettegése ellenére éles késként tépte fel, s szaggatta szét a Valturaan elmúlni akarása nyomán képződő láthatatlan, sűrű szövetet, mely a hatalmas fehér testet vette körbe. Azt mondta, segíteni akar.
Segíteni. Neki. A szörnyetegnek, aki nem képes másra, csak vért ontani, családokat, otthont tönkretenni, pusztítani, tépni, marcangolni, ordítani. Hiszen nem sejthette, hogy mindez nem igaz, hogy mindez nem ő, és soha nem is lesz, mert az ibolyaszemű megtanította más színben látni a világot, ahogyan ő is ugyanezt művelte az ifjú gyógyítóval. Arnelian hófehér nősténye pontosan olyan volt most, mint ő, amikor a fehér sárkányt bántalom érte, és pontosan ezért, pontosan ezt nem volt képes megérteni az ismeretlen nevű, aprócska Csupasztól. Miért tett volna ilyet, ha azt sem tudja, ki ő, s mi végre sír neki? Miért tett volna ilyet akárki, aki nem Laryss?
A hósárkány kezdte végérvényesen maga mögött hagyni dermedtségét, ahogyan megoldani, megfejteni való rejtélyekkel kellett szembenézni. Nem akarta, mégis erre kényszerítette valami izmoktól duzzadó, apró pikkelyekkel borított mellkasában, s ő már nem volt képes ellenkezni ezzel, többé nem. Az élet tüze lassan, vánszorogva kezdett visszafolyni tagjaiba, s elméjébe, ahogyan egy végtelennek tűnő pillanatig szótlanul meredt a leány szemeibe. Azután szólásra nyitotta hatalmas, hegyes fogakkal teletűzdelt száját, hogy üresen suttogja el azt az egyetlen szót, azt a nevet.
- Laryss.
Már nem sírt. Nem tudott. Megállította a leány félelme, s csakhamar arra kellett rádöbbennie, hogy fegyelmezi magát, nehogy hirtelen mozdulatot tegyen, oly sok percnyi mozdulatlanság után. Úgy vélte, az egyetlen elfogadható magyarázat minderre az volna, ha a Vörös Dalnok nősténye mindenről tudott volna, s e minden legfőképpen az ő mivoltát takarta. Csak így, csak ekképpen vehette rá magát, hogy hozzáérjen, csak ebből fakadhatott az az érzés, melyet irányában táplált a vékony, törékeny alak. S ha így volt, hát igazán pontosíthatott, hisz' úgysem számított már, ráadásul neki is jogában állt megtudni, elvégre még Amyas-t is ismerte, az ő szeretett nőstényének édesapját, akire annyiszor neheztelt, csak mert túlbuzgón mesélt, sokszor és sokat, olyan dolgokról, melyeket Valturaan számára nehéz volt elviselni. Sárkányokról, harcokról... öldöklésről. Ez a lány ismerte őket, s ez a lány volt az, ki tudtára adta, hogy Amyas egyáltalán él még. Tartozott neki ennyivel, azon felül pedig mérhetetlen megkönnyebbülést hozott lelkének, hogy kimondhatta. Hogy beszélhetett volna róla, ha akar.
- Ne félj. - mondta aztán, el sem gondolkodva azon, mit is akart kiejteni tulajdonképpen - Emlékszel? Megígértem, hogy nem bántalak.
Bele sem gondolt, mekkorát tévedhetett, csak miután már késő volt. Hiszen soha nem mondta el neki, s a barnaköpenyes Shuga sem tehette meg, mert a fehér nőstény akkor, három éve csaknem azonnal elhagyta a Vén Kujont. Nem tudhatta hát, ki is volt ő, hiába nézett így rá, hiába olvadt egybe a két kék szempár, s hiába létesített utat a két tekintet, könnyedén átszelve egy hatalmas, tátongó szakadékot, mintha csupán szellő lengedezett volna át egy apró, puha fűvel borított réten, két erdőfolt között. A fehér sárkány e gondolatra még nagyobbra nyitotta értetlenségtől, s rádöbbenéstől megcsillanó, jégszínű szemeit, úgy meredt az elf leányra. Minden további szó belé szakadt, s úgy érezte, egy pillanatra megállt körülötte az idő, ám valóban csupán egy pillanatig tartott mindez. Aztán átvette helyét a közöny, s a fényes tekintet arról árulkodott, nem érdekli igazán, mit is tett most. Még mindig nem akart élni többé, s az sem segített túl sokat állapotán, ahogyan egyre visszatérő éberségével együtt Niveria szavai is egyre tisztábban felidéződtek áthatolhatatlan, fehér ködként kavargó elméjében. Már csaknem látta őket maga előtt, s nem sok választotta el attól, hogy élesen emlékezzék rájuk.

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//


- Laryss…

Csak a név visszhangzott a benne, újra és újra, borzalmas körforgásban Thalion mondataival a kétlábú alakban létező sárkányokról, a kémekről és árulókról, s a képről a borzalmas, vörös karmú tarsisi rémségről, a fekete köpenyes alakról és a fehér elfről, ki velük együtt tűnt el a fekete örvényben. Rosszul volt, iszonyodott a gondolatoktól, amelyek benne ébredtek Laryss és az előtte fekvő sárkány kapcsán, rosszul volt önmagától, hogy olyan helyzetbe hozta magát és a kék szemű, szárnyas alakot, hogy ilyen mérhetetlenül rémséges titkot kelljen vele megosztania.

Már szinte nem is hallotta a talán vigasztalásnak szánt mondatokat, mert úgy érezte, értelme képtelen újabb szavak, érzések és tapasztalások befogadására, hogy túlcsordul és kiömlik belőle minden, ami valaha is benne létezett. Nem látta azt sem, ahogy a sárkány pillantása továbbra is rajta nyugszik, s nem azért, hogy lássa, szavai milyen hatással vannak rá, pusztán azért, mert ott állt előtte, s ő volt az egyetlen darabja a jelennek, amely még ide kötötte. De ez most nem érdekelte. És talán semmi sem érdekelte, semmi más, soha többé. Mert minden része tiltakozott az ellen, amit most megtudott, vagy tudni vélt.

Ahogy a tagadás nőtt benne, úgy veszett el a frissen megszerzett bizalom, s csak azt akarta, hogy meg nem történté tehessen mindent, minden egyes pillanatot, ami itt történt. Nem akarta látni a fehér alakot, nem akart ránézni és kezeit is tiltakozóan emelte arca elé, úgy kérte, hogy ne mondjon többet, hogy hagyja abba, hogy csak adjon időt és elég értelmet, hogy átgondoljon mindent. Csak arra volt képes, hogy hagyja, hogy a másik eddigi szavai felkavarják és újrarendezzék gondolatait, hogy megöljék a múltat és újraépítsék a jövőt. Mert másképpen már nem tudott volna megbirkózni az újonnan szerzett tudással, amely alapjaiban változtatta meg a világról eddig alkotott nézeteit, és törte össze a határt jelző, eddig szilárdnak hitt köveket sárkányok és elfek között. Már képtelen volt megállni a lábán, és ahogy térdre hullott a sárkány előtt, csak még apróbbnak és törékenyebbnek tűnt mellette.

Csak lélegezni próbált, mert a ki nem mondott érzések fojtogatták. S a tudat, hogy mindez ott zajlott előtte, mindannyiuk előtt, megalázottá és ostobává tette őt. Kijátszottnak érezte magát, becsapottnak és tudatlannak, s haragudott Laryss-ra, gyűlölte őt és értetlenül állt a tette előtt, amellyel társává lett egy sárkánynak. Nem próbálta elfogadni a lány döntését, megérteni sem, mert annyira idegennek érezte mindentől, amiben eddig hitt, hogy úgy érezte, józan eszét veszítené el, ha ezzel megpróbálkozna. Mégsem tudott túllépni rajta, és bárhogyan is erőltette elméjét, nem látott kiutat a borzalmas útvesztőből, amelyben az előző pillanatok lökték.

Csak azt tudta, hogy ő segíteni akart ennek a teremtménynek, aki annyira emlékeztette őt valakire, s hogy végül nem tévedett ebben, de sejtése most még nagyobb bajba sodorta. Akkorába, hogy ő szorul segítségre, mert ezt megemészteni sem tudja és értelme már ki sem adhatja magából a tudást, mint egy romlott étellel tenné a teste. S az előítéletek mérge lassan átitatott mindent és tudta, egyedül képtelen megadni a válaszokat önmagának. És ez a felismerés – bár megrázta – megnyugtatta szinte őrületben vergődő elméjét, és ahogy képes volt ismét uralni testét és lelkét, csak egyetlen kérdést tett fel gyötrelmei okozójának, bár arra még képtelen volt, hogy a kéklő szemekbe nézzen:
- Miért?

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nienna//


Valturaan látta a nőstényelfet. Nem kellettek kérdések, sem találgatások hozzá, hogy megértse, mi zajlott benne, így aztán akkor sem lepődött meg, amikor amaz maga elé emelte hófehér karjait, mintha tiltakozna a valóság ellen. A fehér sárkány jól ismerte ezt az érzést, s legszívesebben még mindig eleget tett volna neki, mintegy behódolva a világnak - tiltakozott volna a mozgás, a lélegzés, az élet ellen, ahogyan néhány perccel ezelőtt, s elúszott volna a végtelen semmiben, míg szervezete megelégeli a táplálékhiányt, s végre kileheli lelkét. Hiszen azt ígérte, megkeresi az ibolyaszeműt, s máshogyan aligha tudta volna beteljesíteni.
De a dalnok nősténye jött, s két lábbal taposta meg tervét, melynek végéhez úgy hitte, már oly közel járt. Jött, s lépteivel feloldotta saját maga köré tekert béklyóit, mintha képes lett volna belerúgni a súlyokba, melyekkel lekötötte magát. Azokkal a vékony, aprócska, csaknem hangtalanul suhogó lábakkal. Azokkal a szellőléptekkel. Amikor a leány térdre rogyott előtte, s szívverése végérvényesen megváltozott, Valturaan üresen nézett reá. Nem érdekelte eléggé ahhoz, hogy még többet tegyen érte a vallomásnál, miszerint nem esik baja. Ha nem hitte, ha távozni akart, nem akadályozta volna meg benne, s az ő hibája volt, egyedül az övé, hogy hazugnak titulálta, s szenvedésre ítélte magát az aljnövényzetbe hullva, mint egy eldobott kő, mely senkihez sem tartozik, senkinek sem fontos, és senkinek sem kell. A fehér teremtmény hagyta a leányt. Hagyta, hadd tegye rendbe magát, s hadd menjen el, várta a pillanatot, mikor szökken talpra, mikor rohan majd el, s hagyja egyedül végre... Nem. Mégsem várta, s önzőn magába zárta a pillanatot, amikor kérdezett - amikor kiejtette azt az egyetlen szót, annak bizonyítékát, hogy esze ágában sincs eltávozni innen.
Üresen nézték a vékony, sötét, végtelen mélységű vonallá szűkülő pupillák. Valturaan nyugodtsága csupán lényének felszínét súrolta, önmagát is becsapva ezzel. Azonban az üresség még mindig előnyben volt, még mindig érvényesült elméje, lelke, szíve felett, s nem gondolkodott el rajta, mire is irányult a szenvedésben úszó kérdés. Úgy válaszolt, azt válaszolta, amely elsőként ötlött eszébe, s amelyet saját hasznára fordíthatott. Úgy érezte, ezzel majd betömheti a benne tátongó hatalmas, nyirkos, sötét lyukat, melyből az üresség áradt, s nem nézte, mi volna legjobb a leánynak. Hiszen kérdezett. Ez is az ő hibája volt tehát.
Hangsúlytalanul beszélt, egészen suttogássá halkítva mély hangját, miközben még mindig a földön feküdt. Időnként megállt ugyan, azonban nem szándékozott abbahagyni, ha egyszer már belekezdett. Hosszan mesélt neki, mindent a kezdetektől indítva, onnan, hogy azon a napon, először találkozott élete első kétlábújával. Elmondta neki, hogyan leltek egymásra, hogyan harcoltak, hogyan tették próbára a másikat, s feszültségük és indulataik hogyan csillapodtak mindinkább, ahogyan az elkerülhetetlen kezdte őket kerülgetni, s nem pedig fordítva. Elmondta neki, hogyan látták meg egymás értékeit, hogyan váltak az évek alatt társakká, barátokká, s hogyan vélekedett Laryss, amikor először értesült az alakváltásról. Elárulta neki, mennyire nehéz volt elfként viselkedni, mennyire furcsa, idegen, s hogy a leány mégis mennyire akarta, hogyan öntött belé bátorságot, hogyan motiválta, s miként telt az első közös napjuk a fehér elfek városában. Mindent elmesélt, valóban mindent, s ebbe a mindenbe Jégkarom-csúcs, Niveria felfedezése, az üldözések és a tévedések is beletartoztak. Elmondta, mivel gyanúsították, elmondta, hogy saját családja kívánta vérét ontani, amiért beleszeretett egy Csupaszba, s elmondta, hogyan érzett, amikor évekre bebörtönöztetett a város falai közé, hatalmasabb magányban tengődve, mint amekkorát valaha is el tudott volna képzelni. Elejétől végéig tárta fel a fehér elf leány előtt a múltját, még azon részleteket is, melyeket Laryss-nak sem adott át. A rajtaütés következett aztán, s a keserves szétválás, Niveria kegyelme, mely talán nagyobb átkot hozott a fejére, mint amekkorának négy teljes évig hitte. Kiadta magából fájdalmát, megtöltötte a levegőt a keresés reménytelenségével, s végül, ahogyan az elmúlt napokban megesett találkozást vette szájára, szóról szóra elismételte, mit nővére mondott neki. Csak akkor hallgatott el végül, végleg, s a csend nyomán üresség kezdte megtölteni a levegőt. Üresség, mely a hangsúlytalan, céltalansággal sújtott, halk szavak nyomán érkezett e világba a sárkány lelkéből. A benne tátongó hatalmas lyuk azonban megtelt valamivel, melytől nem változott meg bensőjében semmi, mégis, mintha könnyebbnek érezte volna magát, mint bármikor az elmúlt napok során.
Maga sem tudta már, pontosan miért tette, amit tett. Legyőzöttnek érezte magát, pont olyannak, amilyennek a leány tűnt, mikor letérdelt előtte. Vesztesnek. Nem várta tőle, hogy megértse szavainak ki nem mondott súlyát, nem várt tőle semmit hallgatáson kívül, mégis hosszan beszélt. Ki tudja, mennyi idő telt el, s ki tudja miféle érzelmeket támasztott fel a fehér elfben, azonban Valturaan-t nem érdekelte mindez. Dolga - a magyarázat feladatának - végeztével, s ahogyan rájuk telepedett a csend, a fehér sárkán érezte, hogy az, mivel eltelt, nem engedte többé visszasüppedni a semmibe. Súlytalanná tett odabent mindent, mégis egyre jobban és jobban érezte saját testét, s többé már képtelenné vált egy helyben feküdni, a lassú halált várva. Lélegzett, s bár nem hallotta saját gondolatait, mégis biztos lehetett benne, hogy élt - még mindig élt, s kudarcot vallott. Már nem tudta kiadni magából fájdalmát, nem tudott kiadni semmit, mintha az ürességet betöltő rejtélyes dolog megakadályozta volna az érzelmek, anyagi és anyagtalan dolgok folyását közte és a világ között, melynek jobban része volt, mint szerette volna. Tekintetét Arnelian nőstényére terítette, akárcsak egy lágy, súlytalan fátylat, azután lassan felemelte fejét a földről, arrébb húzódott tőle, s mire lomha, idegennek tűnő mozdulatai végére ért, gyógyító varázslata nyomán a fájdalom is elenyészett már. Távol ült le a leánytól, s csendesen figyelte, arra várva, hogy ráébredjen, elengedi, hiszen eddig sem akarta itt tartani. Azt akarta, hogy az égboltszemű úgy higgye, nincs szüksége segítségre, s szabadon, könnyű lélekkel távozhat, valójában azonban ez állott legtávolabb az igazságtól. Az ifjú sárkány tekintete láncként függött az elf leány jelenlétén, s bármit is tett, mondott vagy gondolt e pillanatban, vagy az elmúltakban, nem akarta, hogy magára hagyja. Megadta magát az apró nőstény előtt. A döntés azonban csak rajta állott.

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//


Hallgatja a sárkányt, s a mondatok úgy folynak át rajta, mint nyitott tenyérből a homokszemek hullanak alá. Hallja és érti a szavakat, s a hang, amely elmeséli mindezt, szinte álomszerű állapotba taszítja a lányt. Csukott szemekkel ül a puha fűben, félig a sárkány felé fordulva, s előtte pereg le a történet, amelyet talán nem is akart látni és felfogni végképp nem képes. Tiltakozni sincs ereje, ahogy újabb és újabb részletek kerülnek elő, csak sodródik egy mese hullámain, amely nem róla és nem neki szól. Nem, nem akarja megérteni, de képtelen nem átérezni azt, amiről a testetlen jelenlét mesél.

Mert már nem érzi maga körül a fákat és nem érzi az előtte fekvő alakot sem. Olyan messzire viszi őt a történet, ahová már nem érnek el az érzékei, amelyek hagynák, hogy itt és most legyen. Csak hallja a küzdelmekből, vágyakból, megalkuvásból, szerelemből és gyűlöletből szőtt mesét, semmi másra nem figyelve. Ez az oka annak is, hogy azt sem érzi, ahogy közben hűlni kezd a levegő, és hogy egyre sötétebbé válnak körülötte a fák árnyai. Csak ül ott, két kezét az ölébe ejtve, s egyetlen kérdés nélkül hallgatja végig Laryss párját. Mert a párja, ezt el kell fogadnia végül, s azt is, hogy nem varázslat, megtévesztés, bájital, vagy kényszer vette rá Amyas lányát, hogy meghozza döntését.

Aztán vége lesz a mesének, és hallja, ahogy a sárkány odébb húzódik, s Nie képtelen arra, hogy bármit is mondjon, vagy tegyen. A történet lassan hullámzik át rajta, s mossa ki a haragot és a dühöt az ismerős lány iránt és érti meg végre, hogy mit is akart az elf-bőrbe bújt alak tőle. Csak lassan képes elfogadni mindent, mert túlterhelt agya szánalmasan küzd a sztereotípiákkal, az elvekkel és szabályokkal, a hittel és a szokásokkal. Egyenként hullanak ki azok, amelyek elveszítik jelentőségüket, vagy olyan ellentéteket szítanak benne saját magával szemben, amelyekkel képtelen lenne megküzdeni. Mert elfelejtheti azt, hogy minden felelősséget a sárkányra hárít, s azt is, hogy Laryss születése okán kellett volna, hogy küzdjön e kapcsolat ellen. Már nem hiszi, hogy a lány fajtája tökéletlen példánya, aki nem volt képes ellenállni a csábításnak, s hogy ez a kapcsolat szégyen és bűn. El kell fogadnia, hogy a sok-sok ezer sárkány között legalább egy van, aki hozzá hasonlóan érez, és érzéseit kifejezni is képes. Már nem lehet igaz többé, hogy minden sárkány csak a pusztítás miatt létezik, s hogy mindannyian csak ragadozók, kik prédának tekintenek mindenki mást Lanuria földjén. És az sem igaz soha többé már, hogy minden és mindenki az, aminek és akinek látszik.

Eddig jut és érzi, lassan képes már arra, hogy ismét létezzen, éljen, örüljön, szeressen és gyűlöljön, ha nem is már ugyanúgy, ahogyan eddig. Mert tudja, már semmi sem lesz ugyanolyan. Thalion szavaitól, amelyeket a sárkányok kapcsán ejtett, csak bizonytalan kérdései lettek, de most tiszta válaszokat kapott, ha nem is olyanokat, amilyeneket szeretett volna. Most mindennél jobban vágyik arra, hogy Arnelian megölelje, és csak fogja szorosan, megvédve őt ettől a világtól, amelyben elf- és emberbőrbe bújt sárkányok, és olyan ismerősök és barátok élhetnek, akikről semmit sem tud. Semmi lényegeset. Ahol a fontos dolgok, amelyek eddig irányították az életét, jelentéktelenné válnak és csak az érzelmek maradnak meg tisztán és egyértelműen, azok az érzelmek, amelyekért megküzdött és áldozatokat hozott.

S arra is rá kell jönnie, hogy órák óta nem szólt egyetlen szót sem, ahogy a sárkány sem. De miért is tette volna, hiszen ő elmondta, amit akart. Nie maga pedig válaszokat kapott, egyetlen kérdése nyomán. Csak most érzi, mekkora a teher, amelyet ezentúl cipelnie kell majd.

Már nem akar gondolkodni, és ahogy felpillant a sárkányra, már nem látja annak arcát, s alakja csak halványan fehérlik a fák lombjai között átszűrődő holdfényben. Már csak egyetlen dolgot akar. Valamit, ami ahhoz kell, hogy sose legyen benne kétely.

Óvatosan áll fel, hiszen érzi, tagjait átjárta az este hidege és a magával folytatott küzdelem is elvette az erejét. S amikor úgy érzi, biztosan áll a lábán, lassan a sárkányhoz sétál, aki még ültében is fölé magasodik. Ahogy megáll előtte, nem érez félelmet… már nem, csak kíváncsiságot.
- Kérlek, mutasd meg, hogyan változol át – kéri és hátrébb lép, mert nem tudja, mi fog történni…

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nienna//


Harmat borította a füvet.
Áttetsző, domború cseppekként terült szét a megannyi formájú, szagú és árnyalatú levélen a sűrű aljnövényzetben, melyet aranyló, melengető fénycsóvák értek ott, ahol a lombkorona átengedte őket magán. A pászmák, mint ezernyi függöny, csüngtek alá az ágak sötétjéből, melyek alacsonyabbjai között, ha akart volna, a sárkány kitekinthetett volna a világra, ha hátsó lábaira ágaskodik. Azonban volt őneki más feladata is, mint effélével játszani, meggondolatlanul, így aztán meg sem kísérelte, ó, dehogy! Olassië szomszédságában? Lehet, hogy kissé ostoba volt, azonban messze nem ennyire, s éppen ezért tornászta magát feszülten készenlétbe, bódultság, éhség és megkönnyebbülés ide vagy oda. Utóbbit elnyomta Arnelian nőstényének feltűnő hiánya, mely feszültséget eredményezett az ifjú fehér sárkány ingatag bensőjében. A fehér elf nem volt sehol, így pedig a felfedezéstől számított minden másodpercben csendes léptű katonák érkezését várta, hogy kioltsák életét - aztán, végtelennek tűnő pillanatok múlva, amint körbekapkodta fejét, s a levegőbe szimatolt idegen jelenlét után kutatva, rá kellett ébrednie valamire. Valami igazán fontosra, ezúttal még idejében. Reggel volt, nem pedig éjszaka, s ha a leánynak szándékában állt volna megöletni őt, ebben a percben sem lélegezne már. Az égboltszemű mindössze magára hagyta őt, eltávozott a meggondolatlanul reábízott hatalmas súlyú titkokkal az óriás fák városába, ahol minden bizonnyal majd be is számol róluk, hacsak máris meg nem tette. A hósárkány azonban, akárhogyan cselekedett is a nőstényelf, dühösnek, kiszolgáltatottnak érezte magát, s rendkívüli módon gyűlölte is minden egyes porcikáját, minden szót, melyet a minap kiejtett, minden meggondolatlan percet, mely sosem látott, sosem képzelt átkot hozott további életére. A ragadozó idegesen mozgatta farka végét, mely a növényzetben csattogott fenyegetően, s néha-néha ingerülten megrándulva. Mi tagadás, büszke, az semmiképpen nem lehetett magára. Nem is volt.
Minden erejével a nővére karmai által okozott seb maradványaira koncentrált, melyek lassan, újult erővel gyógyulni kezdtek, ezalatt pedig újra, s újra elismételte magában Niveria mondatait, mintha azzal, s a belőlük levont igazán fontos következtetéssel ingerelte volna magát gyorsabb felépülésre. Csakhogy a kétségbeesett keresés túlhajszoló üteme nyomát hagyta a ragadozón, ahogyan az étlen-szomjan, magányban, ébrenlét és álom közt eltöltött keserves, ólomsúlyú napok is, így aztán hamarosan ismét megdermedt. Tartalékolnia kellett erejét, nem pedig holmi felesleges dühkitörésekre pazarolni, elvégre azokkal ebben  a helyzetben már semmit sem tehetett jóvá vagy mássá. Rábízta életének titkait egy csaknem idegenre, s minderről csupán egy átkozott félreértés és egy végtelenül gyengítő, őrjítően fájdalmas, ölni is képes pillanat vezetett. Az üresség már puszta emlékként keringett csupán halovány köröket róva az összetört lélekben, melyet harag, félelem, aggodalom, s gondok kezdtek összeforrasztani a semmiből. Mégis, egy hirtelen rátörő pillanatban valami megálljt parancsolt zabolázatlan érzelmei viharának, s a hósárkány hatalmasat sóhajtva ismét letette fejét a földre. Nem vitte volna előbbre semmivel az önpusztítás, ezt tudta jól, s az újult erővel feltámadó remény Laryss élő voltát illetően, mint egy szigorú felmenő, parancsolt rendet az ifjú csapongó, zavaros, felkavart elméjében. Meg kellett nyugodnia, s legfőképp elgondolkodni arról, mit is kezdjen most magával. Legelsőnek az erejét kellett visszanyernie, pihenéssel, evéssel, legfeljebb elmélkedésbe, s vadászatba ölve az értékes energiát. Egyelőre azonban feküdt és várt - várta, hogy bensője lecsillapodjék, s megtalálja az elveszett utat a nyomasztó gondolat-ködben.
Ilyeténképpen ért el hozzá a visszatérő nőstényelf szaga, melyet felismervén a fiatal ragadozó az irány felé fordult, melyről érkezni vélte. Pupillái összeszűkülten, íriszei hidegen kémlelték a fényes, melegedő zöldet, azonban nem érzékelt ellenséget. A leány egyedül járult elé, akárcsak a minap, s még a közelébe sem ért, amikor a fehér sárkány a korábbi kísérletet megismételvén, ezúttal sikeresen vette fel, s tartotta meg kétlábú-formáját. Úgy indult felé, mintha hirtelenjében kicserélték, átforgatták, megváltoztatták volna. Egy csepnnyi harag sem rejtőzött szívében, csupán mérhetetlen aggodalom, ezt pedig jégszínű szemei is türközték. Elébe ment az elf leánynak, mert neki is tudnia kellett.
- Nem halt meg. - jelentette ki halkan, majd várt egy kissé a magyarázattal - Átgondoltam, amit Niveria mondott. Ha megtalálták és megölték volna, nem kéri, hogy hagyjak fel a kereséssel.
Szavai a tegnapiakhoz hasonlóan csengtek. Nem akart elhinni, hogy felültették, s ő annyira elvakult, hogy napok kellettek, míg rálelt az igazságra, mindeközben pedig azon munkálkodott, hogy eltávozhasson a világból, melyhez a szívének kedves ibolya tekintetű nőstényelf tartozott. Csaknem kérdőn tekintett az égszínű szemekbe, mintha arra várna, hogy amaz közzé tegye, mit gondol erről. Azután halovány elszántság suhant át rajta. Nem tekintette önmagával megvitatandó problémának többé a nyomnélküliséget. Tudta, hogy meg fogja, meg kell oldania valahogyan, ha a fene fenét eszik, akkor is, mert ő ott, akkor, egy város haldoklásakor megígérte neki, hogy megkeresi. A valahogyan részlet okozott némi fejtörést neki, s sejtette is, hogy fog még, ám egyelőre csak elmerült az újonnan lelkében kicsírázó reményben, s nézte a leányt, aki ismeri választottját, ismeri az apját, s most már mindennek tudatában van kettejükről és a titkokról, melyeket idáig csupán ő őrzött magányosan. Valturaan aggódott... nem tudta, mit tesz majd friss tudásával Arnelian nősténye, s ez súlyos, nehéz félelmet szült szívében, ahogyan nézte őt, mintha előre meg akarná üzenni tekintetével, mit készül mondani.
- Titokban kell tartanod, amit elmondtam neked. - kezdte, komolyan, határozottan, azonban akárhogyan is erőlködött, a fenyegető hangnem távol maradt e szavaktól.
Nem volt képes rá. Úgy érezte, ezzel bántaná, s talán most először esett nehezére megfegyelmezni egy Csupaszbőrűt Laryss Orowennë-en kívül.
- Nem beszélhetsz róla sem Arnelian-nak, sem a barátaidnak, de legfőképpen Amyas-nak. Az utóbbit úgy hiszem, nem kell indokolnom. Ő nem tudja... túlságosan veszélyesnek tartottuk. Ha ismered őket, biztosan észrevetted, mennyire odavan a grifflovasságért és mennyire gyűlöli a - gyűlöl bennünket.
Ekkor lehunyta a szemét, mitha elfáradt volna, valójában azonban nehezebbnek érezte elmondani, s még nehezebbnek érezte kiejteni fajtája megnevezését, mint gondolta volna. Mintha nem lett volna többé képes eltakarni érzelmeit az elf elől. Mintha... mintha nem számított volna már, mit tud róla, s mit nem, hiszen késő. Két lábon járó fegyvert alkotott maga ellen, s ő mégis folytatta a lány felszerelését, méghozzá egyetlen pillanatnyi düh vagy hang-felemelés nélkül. Valami megváltozott benne.
- Nem kerestem, mert tartok tőle, hogy időközben rájött. Hadd maradjak neki Drest, kérlek.
Az a szó: kérlek. Olyan egyszerűen hagyta el fakó ajkait, mintha sohasem küzdött volna a kimondásával. Ám itt még korántsem fejezte be a beszédet. Jócskán volt még mit átadnia a hószínű leánynak.
- Nem akarok harcolni a kétlábúakkal, sosem tettem, és nem is áll szándékomban. Nem vagyok fajtám árulója, hiába állította a tarsisi vörös; de nem is osztozom a céljaikban. Senkit nem fogok bántani, ameddig békében hagynak engem.
Úgy vélte, ez elég magyarázat. Úgy érezte, nem igényelt többet, az csak felesleges szócséplés lett volna, melyet nem kifejezetten kedvelt. Újból a nőstényelf tekintetét kereste meg magának, azt sugározva felé, ezúttal, ezek után, most már ő is jogot formálhatott egy kérdésre. Várt néhány pillanatot a feltevésével, ugyanis valamiért megfordult benne annak lehetősége, hogy a leány majd elszalad, ám azután jobb kezével hátranyúlva megtapogatta viszkető, csípő, gyógyuló hátát, végül, amikor csuklyás, megtépázott köpenye visszarendeződött szokványos állásába, nem késlekedett többet.
- Különösen fontosnak tűnt neked Laryss és Amyas. - kezdte, s rögvest folytatta is, ám a kérdés kiejtése után némaságba burkolózott - Most én kérdem, miért?

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nienna//


Valturaan némán tekintett végig az előtte álló pikkelytelen nőstényen, amikor az felemelte reá pillantását, mely úgy tetszett, akárcsak anyagi megtestesülése magának a belső kínnak, mely minden bizonnyal ott kavargott a dobogó szív körül, melynek üteme már jóval előre elárulta a sárkánynak, hogy valami nem volt rendben. Arra ugyan képtelen volt rájönni, mégis mi lehetett a baj, azonban a leány szaggatottan, érzelmektől duzzadón felé irányuló szavait már nem volt képes hidegen végighallgatni. Máskor megtette volna, egy másik helyzetben, egy másik, minden bizonnyal ostoba és önző kétlábúval, azonban ez az egy itt a minap kivívta magának, hogy másképp tekintsen rá. És most újfent itt állott előtte, égboltszínű szemeivel az övéibe mélyedve. Pillantása végtelenül mély, rettenetes, tátongó, sötét lyuknak tetszett, s Valturaan ráébredt, mindig is valahogyan így képzelte el az Éj-hasadékot.
A hófehér leány visszatért, akárhol, akármerre járt is, míg ő pihent. Vissza, hozzá, a rémséges fenevadhoz, melytől életéért kiáltva kellett volna a másik irányba rohannia, hogy riassza a grifflovasságot, az őrséget és megölesse a vakmerő sárkányt, aki bátorkodott idáig lopakodni övéi földjét elhagyva. Azonban Arnelian nősténye megtudta az igazságot, annak minden gyötrő, fájdalmas, üdítő és gyönyörű részletével együtt, és úgy tűnt, valami szándéka adódott azok elárulójával. Észak szülötte hallgatott. Hallgatott, amíg a leány hátát mutatta neki, s hallgatott azután is, hogy visszafordította felé sápatag, hószín arcát. Hallgatott, mert egy kétlábú ígéretet tett neki. Neki, a veszélyes, vérszomjas, halált hozó sárkánynak. A megalázott, eltaposott, halálra vágyó sárkánynak. A sárkánynak, aki új reményt fakasztott a hajnal fényeiből, miközben harag ébredt szívében a leány iránt, kire titkait bízta. A leány iránt, aki most itt állott előtte, s bár szavaival nem adta meg a ragadozót illető válaszokat, talán tudtán kívül jobban kitárulkozott előtte, mint azt valaha is észrevehette volna.
És Valturaan nem értette, miért teszi.
Hagyta, hadd szálljanak tova a leány szavai, hadd vigye terhüket messzire a fák között táncoló, láthatatlan szél. Csak azután szólalt meg.
- Mi a neved? - kérdezte, s várt néhány pillanatot, ám aztán rá kellett döbbennie, hogy ez nem elég... ez még nem - Miért jöttél vissza?
A fehér sárkány hirtelen már nem is tudta, miért gyalogolt oda a nőstényelfhez. Pihennie kellett volna, aztán pedig vadásznia, hogy erőre kapjon, közben pedig tovább tervezni, módot és helyszínt találva a keresés folytatásához, és ahhoz nem volt szüksége Arnelian párjára. Eddig is érezte az étel átható illatát a leány felől áradni, azonban csupán most került helyére az egész egy darabjaként, s Valturaan szinte már hallani vélte az ezt jelző kattanást elméje mélyén. Ábrázatánál jobban le sem lehetett volna írni, milyen válaszra is lelt magában, saját, feltett kérdésére. Tágra nyílt, fényes, jégszín szemeivel a törékeny, fehér arcra fókuszált, hitetlenkedve - immáron sokadik alkalommal e két nap alatt -, miközben azon igyekezett, hogy szavakba tudja önteni imént tett felfedezését. Igyekezett, hisz igyekeznie kellett a gyomra által keltett sürgető parancs leküzdésére, s azt is érezte, ahogyan nyelvét, fogait, s végül az egész szájüregét elárasztja a nyál - mely ki tudja, honnan teremtődhetett meg, tekintve mérhetetlen, kissé beszédét is akadályozó szomjúsága ellenére. Még csak az alma sem zavarta, bármit megevett volna nyomorult, szánalmas helyzetében, s nem kellett feltétlenül húsnak lennie. Az elfet a gyümölccsel szemben támasztott szilárd ellentétben azonban esze ágában sem állott elfogyasztani. Érezte a szagát, azt a nem is túlságosan bűzös, sőt, inkább könnyed illatot, mely felőle áradt, azonban semmit nem mozdított meg benne. Laryss egy fajtársát látta, egy személyt, egy lélekkel, érzésekkel, vágyakkal, tettekkel és szavakkal rendelkező élőlényt, ki azt kérte tőle, engedje meg, hogy...
- Te segíteni akarsz. - jelentette ki hüledezve, jégszerűen megdermedt, csodálkozó, s mégis valahogyan érzelemmentes arccal, mintha utolsó kísérletként még megpróbálta volna elrejteni magát, s lelkének folyamatait a leány elől.
Akkor ocsúdott fel saját magából, s akkor vette észre, hogy egészen végig a szagokat vizsgálgatta maga körül, s legfőképpen a leány felé. Sötét, csuklyás köpenye alól emelkedett ki a hófehér kézfej, s az alkar, mellyel a sárkány felég eltakarta arcát, úgy tekintett félre, kissé elfordítva még a fejét is. Nem akarta, hogy Arnelian nősténye támadásnak vélje, ahogyan azt sem, hogy amaz féljen tőle, s ezzel saját magában ébresztett álmukból óriásira duzzadt, kavargó kérdőjeleket.
- Niveria vissza is jöhet, nem vagy biztonságban.
Ennyi volt, amit mondott, mindössze ennyi. Ezt tudta csupán felhozni - felhúzni maga elé egyfajta falként, melytől azt remélte, eltakarja majd a kétlábú, pikkelytelen nőstény elől. Rendkívüli, borzasztóan rossz érzést keltett benne, hogy nem volt képes üresen, hidegen reá bámulni, s nem volt képes arra sem, hogy határozottan, rémesen, félelmetesen lépjen fel vele szemben, és rendre utasítsa. Maga sem tudta, miért utasította volna rendre, ám ez egyszerűen nem maradhatott így! Mi történt hát? Mi történt vele? Mi ütött belé?
Nem hitte, hogy nővére valójában visszafordulhat. Nem olyan volt ő, hiszen ismerte már, és látta a régi emlékként fellobbanó érzést lángszínű tekintetében, látta azt a kételyt, a zavarodottságot. Látni vélte magát a kételyei között, mint a tárgyukat, a létezésük okát. Tudta, hogy nem akarja megölni. Valami meggátolta benne, s amíg ez így marad, ő maga biztonságban lesz tőle, s haragjától. Ez azonban korántsem lett volna elmondható egy aprócska elfre, aki, bár nem Laryss volt, Niveria számára valószínűleg nem számított volna. Hát, erre aztán Valturaan sem számított. De a leány visszatért, s gyötrődött, azért, mert nem lehetett őszinte vele. Gyötrődött, mert nem volt kész elmondani valamit fajtája ősellenségének. Valamit, amely némi gyanút ébresztett a sárkányban. Vajon mit nem tudott szavakba foglalni? Azt, hogy Amyas titkon vadászik rá, mert kiderítette, miféle? Azt, hogy megtalálta Laryss-t, s most éberen őrzi Olassië falai között, s ha megtudná, hogy lánya megbecstelenítője idekint tartózkodik, gondolkodás nélkül rohamra indulna ellene, amíg nem látná, hogy kileheli lelkét?
Súlyos gondolatok töltötték meg Valturaan elméjét, így a fehér sárkány csendesen állott az elf lánnyal szemben, immáron leeresztve karját maga mellé, a köpeny védelmébe. Maga sem tudta, mire várt. S maga sem tudta, miért várt egyáltalán.