Középvidék

/Amrita újabb kalandjai/

Az alkalmi ügyfele nem túl nyugodt, de a sötét elfnek nem is feltétlen volt célja. De az, hogy rábólintson, az annál inkább az volt. Még fél percig némán nem mondott semmit, majd egy-két fontos dolgot mégis megosztott vele.
-Most elmegyek és szerzek egy embert, aki ki tud hozni téged innen. Ha elkezdődne a tárgyalás, mielőtt még visszaérnék, csak annyit mondj az őröknek, hogy tíz perc még és mindjárt itt leszek. De semmi képen ne menj ki nélkülem a cellából! Oké?
*Amint bármi biztató jelét látja, hogy Amrita megértette, azonnal elviharzik. Nem sokkal később már a város kapuján vágtat keresztül a lovával. Meg sem áll az egyik út menti csárdáig. Egy takaros kis ház a semmi közepén, ahol az elfáradt utazó megpihenhet, ha a szürkület a következő település előtt már elkapja.
Odabent szétnézve egy harminc-negyven fős társaság különböző asztaloknál. Szaurus lovasa ahogy szétnéz a sok bő gatyás legény között, akik többnyire ostorral, fokossal, szablyával és egyéb egyszerű fegyverekkel vannak felszerelkezve igyekszik kiszúrni egy alkalmas személyt, aki az ötletéhez illik. Ha megkérdezné tőlük, hogy mi a foglalkozásuk, szinte minden bizonnyal azt válaszolnák, hogy egyszerű pásztor emberek. De őt nem a minden jött-ment idegennek adott válaszok hozták ide.
Leült egy három fős társaság mellé egy pohár borral, ahonnan hamarosan felállt két ember. Ketten beszélgettek, de ma már nem él senki, aki elmondhatná, mi hangzott el köztük. De a kopasz harcsabajszos vagy fél óra múlva felállt és oda vezette a fura utazót a legnagyobb társaság közepébe.
-Főnök! Beszélni akar veled. Úgy tűnik, munka lenne.
-Hát... Munka az tényleg mindig van. Csak az a nem mindegy kérdés, hogy kinek. Nekem vagy te lapátolsz ki egy gödröt a réten itt a ház vígiben.
-Egy nőt kéne ide hozni. De nem olyan könnyű eset. Maratna város tömlöcéből kéne valahogy kirángatni.
-És mennyi a fizetség mindezért?
-Az meg lesz. A barátommal már megtárgyaltuk.
*A bajszos nem válaszolt, csak csukott szemmel bólogatott, a jobb kezét pedig felemelte, mintha csak azt akarná mondani „Nyugi!”.
-No, de mégis?
-Ne izgulj főnök. Út közben elmondom a részleteket. De ha minden igaz, egy óránk sincs és viszik akasztani. Nagyon jó üzlet.
*Láthatóan senkinek nem tetszett a két bennfentes kivételével az, hogy ennyire rohannak. És bár a vezér és az embere előre lovagoltak, hogy a többiektől távolabb meg tudják beszélni, mibe is vágtak bele végül is, de a nyitott kapun végül már egy csapatként lovagoltak be. A megbízójuk viszont nincs velük.
Így, ha nem futottak ki az időből, a sötét lyukba egy eddig még nem látott lovas suttog be, a lován ülve az ablakhoz hajolva.
-Pszt! A szőkéért jöttünk. Itt van még?
*Amennyiben semmi más nem jön közbe, két lovat a cella rácsaihoz kötve kiszakítják a fal egy kisebb darabját és a résen keresztül biztatják, hogy jöjjön és ugorjon fel mögéjük a paripákra. Ám ha a surranó már kartávolságban lesz, azonnal megragadják nyújtózkodó karjaikkal és erővel rántják ki. Csuklójára sebtiben csomót kötnek és egy nagy zsákba húzzák. Igyekeznek minél hamarabb kitörni a város falain kívülre, ha a krumplis zsák nagyon mocorog, akár még rá is szólnak. Nem igyekeznek titkolni, inkább kardlapozva, karikásokkal a tömegbe csapkodva kergetik szét a járókelőket, hogy minél gyorsabban haladjanak. Ha néhány katona formációt próbál felvenni előttük, puszta túlerővel igyekeznek megfélemlíteni. Ha ez nem sikerül, de elég széles az ottani útszakasz, hát ellovagolnak mellettük, csak a legvégső lehetőség összecsapni a helyőrséggel.

/Amrita újabb kalandjai/

A gyors felfordulás után végre mindenki megnyugodhat. A városiak listázták a veszteséget és megkönnyebbülve róhatták fel a papírra, hogy az önérzetükön esett csorba, de minden más igen hamar helyre hozható. Nem is feltétlenül a legrosszabb, hogy így eset, hiszen jó pár katonáért aggódott az utóbbi órákban a felesége és a családja. Ez a helyőrség nem épp a legharcrakészebb alakulat az országban.
Ám az elrabolt kalandornő szívverése is végre lassulhat. Kiszabadították és ennél rosszabb helyzetbe már alig ha kerülhet. Megmentői markában a zsákot dobáló ló hátán közeledtek ahhoz a házhoz, ahol védő ügyvédje megbeszélte az akciót és a mihamarabbi találkát újra.
Épp hangok szűrődnek be a sötét éjszakában a tábortűz mellett a szövet szálai között. A betyár banda azon tanakodik, mit is kéne kezdeni zsákmányukkal most, hogy megszerezték, de az elf lelépett. Rászedték őket. Néhányan megpróbálkoznának Telarig vinni, rabszolgának eladják, ám a többség két terv mentén feszül egymásnak. Az egyikük kivenné a helyéről, hogy elvágva a torkát visszategyék és a közeli tó fenekére dobják, mielőtt utol érik azok az üldözők, melyekre bizton számítanak egyébként. Másik felük nem venné ki őt a zsákból és nem vágná el a torkát, csak egy közeli folyóba dobná, hogy még csak ne is ezen a vidéken dobja ki magából a víz. Szegény, szegény kicsi lány! Ha tudnák körülötted, hogy a rettegett rendfenntartók már hamarabb lemondtak rólad, mint hogy elkezdtek volna foglalkozni a történtekkel!
Az egyre elmérgesülő vitát egy fekete alak és a mögötte vezetett paripa szakítja félbe.
-Szép jó estét! Sikerült megszerezni?
-Hát te meg hol voltál? -förmedt rá a vezér- Egész délután itt vártunk téged. Mit gondoltál, mi lesz az üzleteddel, ha a nyomunkba erednek? Nem kaptak volna el vele élve minket, azt biztosra veheted. Nézhettél volna más kiszemelt után.
-Persze, persze, csak utána kellett néznem, nem követnek-e titeket. -mondta szinte bicskanyitogató flegma hangon.
-Az nem a te dolgod. Én már küldtem egy emberemet figyelni az útra kicsit visszább.
-Ja, hogy az nem egy fejvadász volt? -a meglepetés kiült az érkező szemeire, még ha arca nagy részét nem is lehetett látni. De nem volt ez másként a magukat eddig relatív biztonságban tudó üzletfeleivel sem.
*Végül a tárgyra tértek és végre mindenki megismerhette az igen csinos kis összeget, amit hajlandó kifizetni a tünde kereskedő ezért a fogásért. Minden tekintet a mozdulatait követte, miközben egyre kínosabban próbálta megkeresni ruhájában, amit ígért.
-Ja, meg is van! -mondta a háta mögött végre kezébe bújt haszontalan árat megtalálva- Tessék!
*Ezzel az előre lendülő kezében egy pillanatra felvillant valami, de igen gyorsan el is tűnt a közvetlen közelében álló hasában. Az görcsösen rángva csuklott össze, hogy az egyik embere felkiáltson.
-Meghalt a király! Éljen a király! -maga maga ünneplésének igen gyorsan véget vetett egy érzelem nélküli hang.
-Én megtettem, amiben megállapodtunk. Mutasd!
*Ha eddig minden simán ment, akkor csak most húzzák elő a vászon rejtekhelyéről Amritát, hogy a Beebebrox elégedetten bólintson.
-Tessék, itt az enyém. -dobott oda egy ruhája belső zsebéből elővett csomagot.
-Ez itt csak tíz. Harmincat ígértél. -mondta a megszámolás után a felháborodott barátja.
-Most csak ennyi van nálam. -mondta a két méteres alak ellentmondást nem tűrően- A másik felét Telarban hagytam oda haza.
-Ez most vicc? Azt mondtad, harminc darnát kapunk. -erősködött- És még nem is beszélve, hogy a vezérnek még százat ígértünk.
-Akkor sincs nálam több. A részemet a munkából elvégeztem. És kis kompenzálás jár, hogy nem mondtad, hogy egy másik emberét is el kell intézzek.
*A körülöttük állók még csak most ocsúdtak fel igazából, hogy mi is történt. Nem a meggazdagodás reményében mentek egy veszélyes akcióra, csupán csak részesei voltak az alvezér árulásának. Még a másik alvezér is egyelőre mélyen hallgat. A nappal veszélytelennek tűnő kalmár alakja most egy fejjel magasodik föléjük. Nem tudni, mitől áll fel a szőr a hátukon. Attól, hogy két jó társukat is már eltette láb alól? Vagy talán csak amiatt, hogy a legkisebb bűnbánat sem látszott eddig rajta a gyilkosságok miatt. Aki utazókat kifosztottak, szánni valóan lealacsonyodva könyörögtek az életükért, még csak gondolni sem mertek másra. Csak a csillagok gyenge fénye és a tűz világítja meg valamennyire. De lehet, hogy csak azért bizonytalankodtak, mert egy hűségesnek és megbízhatónak vélt társuk elárulta őket és egyértelműen örökösnek tekinti magát.
Bizony nem kevés kétely lehetett a szívükben, hiszen nem tudni még, hogy elfogadja-e az ember mögött álló társa az új királyt. Vagy pont akkor vág kést a hátadba, ha te a lázadók oldalára állsz. És vajon mit tudhat az idegen? Elfként varázs lény, de vajon csak blöff a magabiztossága vagy van kész terve, ha mindannyian le akarnák rohanni?

// Moozen, időn túli játék //

*Az irányt most Norlan elkerülésével egyenesen a Hajnal folyó felé veszi. Tarsisba egy darabig nem akar visszatérni és meg is fogja mondani Singarme nagyúrnak, hogy minden eddigi tartozását letudta ezzel az átkozott úttal felé. Főleg, hogy oda és vissza is meg kell tennie egy-egy titkos levéllel.
Megtapogatja a mellénye alá rejtett levelet és kiveri a víz.
A barna köpeny jól rejti alacsony alakját, így inkább egy köpcös, kis alaknak tűnik, ami alól rőt, borzas szakálla látszik csak ki.
Meg persze kihallatszanak az övére akasztott kacatok csörgő-zörgő zajai is. Semmi kedve ahhoz, hogy végigcsinálja ugyanazt. Az út így is jócskán sok időt vesz el és Rianához sem jutott sokkal közelebb.
Pedig azt gondolta, hogy a főpapnőnek több információja van róla.
Ezen morfondírozik, amikor elhalad egy kisebb facsoport mellett.
Az egyik kidőlt, göcsörtös fatörzsbe beleakad a barna köpeny széle és a törpe, révén lendületben volt, el is hasal, cseppet sem méltóságos módon. Vadul káromkodva áll fel és kezdi rángatni a köpeny szélét, hogy kiszabadítsa, de a fatörzs levél nélküli göcsörtje makacsul ragaszkodik hozzá.
A küzdelem Raman és a fa között végül úgy ér véget, ahogy kell. Valaminek engednie kell, s ez a valami a köpeny. Hangos reccsenéssel szakad el és a rőt szakáll törpe úgy vágódik hanyatt, ahogyan kell.*

// Raman, időntúli játék//

Norlanból indultam északnyugati irányban a hajnalfolyó mentén, úgy ötször simította már végig arcomat a reggeli nap melege, hogy aztán este alábukjon Elonar erdejének roppant rengetege mögött. Mintha csak csalfa szerető lenne, ki minduntalan visszatér, hogy aztán ismét magára hagyjon és nyomában csak hűvös sötét maradjon. A folyó bőkezű volt az ügyes utazóval, a halak mellé egy nap még néhány folyami rákkal is megörvendeztetett Áriel istennő. El is mormoltam vacsora után egy fohászt és egy rákot felajánlottam számára a zsákmányból. Ritkán teszek ilyet, és nem is sorolom magam a túlzottan vallásos emberek közé. Most azonban, talán a táj, a környezet, vagy valami megfoghatatlan ihlet úgy súgta.

Mi anyánk, Istennőnk!
Bennünk van országod.
Előttünk szent neved,
s törvény akaratod!
Minden napunk gondját
magadon viseled,
bűneinket,
mint mi másnak,
nekünk elengeded.
Te kezed vezet kísértéseken át,
s lefejté rólunk a gonosz járomát.
Tiéd a nagyvilág összhatalma, üdve,
mindöröktől fogva legyen mindörökre.

Lanur híres tornyához tartottam, mert úgy gondoltam egy valamire való harcosnak legalább egyszer illik meglátogatni a helyet. Végtére is a legnagyobb harcosunk volt. Hallottam mendemondákat a toronyról, de ezeket jórészt mesének gondoltam. Persze az efféle históriáknak azért általában van némi alapjuk, de legtöbbször kiderül, hogy mindössze néhány ijedős alak fantáziájának túláradó, elnagyolt szárnyalásáról van szó.. Vörös nimfa és szellemek? Kérdeztem mosolyogva az öreg barázdált arcú kereskedőtől, akivel egyik este hozott össze a sors. Szerencsémre hamar berúgott és én végre élvezhettem az éjszak csendjét. No, nem mintha nem szeretném a jó társaságot, de itt a hangsúly a JÓN van! Ezzel pedig korántsem egy élettől megkeseredett alkohol függő örgre gondoltam, aki mindenben csak a negatívumokat veszi észre és akit, ha végig hallgat a szerencsétlen halandó még az élettől is elmegy a kedve. A hűtlen szertő ismét készült, hogy eltűnjön szem elől, és sötétbe borítson élőt, élettelent, szívet, lelket. Hát éjszakai szállás után néztem. Egy kisebb facsoport megfelelőnek tűnt számomra, arra vettem az irányt. A kis tábortüzemhez keresgéltem megfelelő elhullott ágakat mikor neszezésre lettem figyelmes, melyet kisvártatva szitkok követtek. Az ágakat eldobva, kardom markolatára csúsztattam a kezem és elindultam a zajok irányába. Igyekeztem nem zajt csapni, de ez nem került túl nagy erőfeszítésbe, mert bárki volt is akkora zajt csapott, hogy a felé csörtető ork századot sem hallotta volna meg. Megkönnyebbülten mosolyodtam el mikor megláttam a hangok forrásának személyét.
Kilépve néhány fa takarásából immár a markolatot elengedve léptem a barna köpenybe öltözött rőt szakállú törpe mellé, aki éppen akkor huppant a földre. Mosolyom szélesebbre húztam, és leakasztottam a ruhadarab foszlányát a faágról. Majd segítő jobbot nyújtottam felé.
-  Szép jó estét!  Látom, elkel egy kis segítség. – Mondtam cseverészve, és közben azért igyekeztem visszább fogni a vigyorgást, mert még a Stern várában eltöltött néhány hónap alatt volt szerencsém megismerni, néhány törpét, és azt megtanultam egy közös kockázás alkalmával, hogy igen sértődékenyek.

*Meglehetősen kellemetlenné válik a helyzet, amikor kiderül, hogy van tanúja a cseppet sem méltóságteljes botlásnak.
A kötekedő fára pillant, meg az idegen kezében lógó barna szövetdarabra.
Arca elvörösödik és el nem fogadva az idegen férfi kezét, feltápászkodik. Első mozdulatára már nézné is a levelet, hogy megvan-e, de a keze még azelőtt megáll, hogy elindulna.
Lehet, hogy valamilyen ellenséges kém az, aki itt várta őt, hogy megszerezze a levelet. Nem fog neki segíteni azzal, hogy meg is mutatja, hogy hol keresse.
Felállás közben megcsörrennek az övére aggatott kacatok a barna köpeny alatt, de ezzel nem foglalkozik. Ő régen megszokta már, és miután már az életét is megmentették, az istenek kedvéért sem válna meg tőlük.*
- Jó estét!
Te még nem estél el?
*Dohog mintegy magában, utalva a férfi nem elég jól titkolt vigyorára, ami még mindig ott bujkál az arckifejezésében.
Mérgesen fújtat egyet, majd látványosan összetapogatja magát, mintha erszényt keresne, vagy csak ellenőrizné, minden megvan-e.
Persze a keze eközben megjárja a levél helyét is és tömpe ujjai érzik, hogy megvan az még.
A kérdés inkább az, hogy ez az idegen mit akar tőle. Látszólag barátságosan, közelít, de még Sárkányölő Raman is tudja, hogy néha a kedveskedés mögött bújik meg a tőr, amit a szívbe szánnak.
Toporogva néz fel a magas növésű férfira. Nem mondja, hogy tipikus bérgyilkos, vagy tipikus kém, de jobb lesz vigyázni vele.*

Hiába próbáltam leplezni, hogy igen mulatságosnak véltem a helyzetet, nem sikerült valami fényesen. Pedig általában sikerül kifejezéstelen ábrázatot magamra erőltetnem, ha muszáj. Hát ez most nem jött össze! Az íjamat eligazítva felé nyújtottam a szakadt ruhafoszlányt, miután kezemet nem fogatta el. A büszkeség és a dac a törpenép sajátja ezt tudtam, így inkább vettem természetesnek, mint sem sértőnek. Egy mellettem terebélyesedő bükk fának dőlve vártam végig a szertartásos jellegű mozdulatait, ahogy ellenőrzi a furcsa csörgő kacatjait, amik az övén lógtak. Hm… nyílván fontosak számára. Vontam le a következtetést. Majd hátrakanyarintottam vállam felett a viseltes, megfakult szebbnapjaiban még kék szín úti köpenyemet, és leakasztottam kis kerek, tenyérnyi kulacsomat a vállamról. Kortyoltam egyet a Norlanból való gyümölcs alapú égetett szeszből. A dugót kipattintva édeskés szilva illat lebbent az esti fuvallat szárnyain egy szempillantásnyi időre. Lábamat az iménti kellemetlen eseményeket okozó fatörzsre tettem, és tenyeremmel kisé hátratoltam a kardom markolatát, midőn kisé előre hajolva nyújtottam felé a kulacsot. Közben azért végigmértem a törpét! Utazónak tűnt, mégpedig igen gyakorlott és rutinos utazónak. Nem fedeztem fel semmit ami okot adott volna túlzott elővigyázatosságra vele kapcsolatban. Arcom immár inkább volt barátságos, mintsem kárörvendő, vonásaim megfontolt, de érdeklődő arckifejezést kölcsönöztek ábrázatomnak.
- Ami azt illeti, de még mennyire hogy estem törp uram. Nem is keveset! – Kivártam kissé, kezem még mindig felé nyújtotta a kulacsot. Majd látva, gyanakvó tekintetét, elhúztam egy félmosolyt.
- Húzz egyet bátran. Egy kis szíverősítő. – Elpillantottam egy röpke pillanatra a válla felett, mint aki csak elgondolkodik valamin. Aztán pillantásom visszabarangolt rőt ábrázatára.
- Egyszer egy őrjárat alkalmával, - Kezdtem komótosan, -  hm…úgy négy esztendeje lehetett. Annyira elmerültem egy zsoldos bajtárssal való beszélgetésben, hogy nem vettem észre egy mély lyukat, ami a fűben bújt meg előttem. Na képzelheted törp uram. Combtetőig belehuppant a jobb lábam, valami vízmosás lehetett. A lendülettől megfejeltem a talajt, és felrepedt az ajkam. Nem beszélve a legbecsesebb testrészemet ért kellemetlen ütésről. – Kezemmel intettem egy lemondó legyintést, és elhúztam egy gúnyos fintort. – Mikor visszaértünk, én kissé húztam a lábam, és vérmaszatos volt állam. Az őrjárt vezető jelentett a kapitánynak, aki a végén megkérdezte: „ Na és Moozent mi lelete?”
Erre a vezető csak annyit felelt: "Jelentem kapitányúrnak, egy rémisztő és mindenre elszánt gödör támadta meg." – Elmosolyodtam az emlékeket felidézve, bár akkor korántsem derültem ennyire.
- Az egész szakasz rajtam röhögött, még a kapitány is fenn hangon, pedig szótlan szigorú ember volt. Hetekig ugrattak utána. – Reméltem, hogy a kis történetem kissé jobb kedvre deríti a mogorva törpét, és iszik velem egyet.

*Gyanakvó tekintettel nem nyúl a kulacsért. Költői kérdésnek szánta hogy a magas növésű ember felfogja, nem szép dolog kinevetni a másikat, amikor az épp szerencsétlenül esik.
Persze, hogy Ramannak is van saját büszkesége, habár nem akkora, mint egy hegyi törpének lenne.
Ő a Lussa-tőzegláp szülötte, természetes, hogy nem egy sötét hegy bugyrában élte gyerekkorának napjait sem.
Visszatérve a kulacsra, aminek az illata nagyon is emlékeztette a lápi italokéra, hallgatja tovább a meginduló mesét.
Kezét csípőre teszi és megenyhülő arckifejezéssel szemléli a mesélőnek arcát.
Nem tűnik riasztónak, sem pedig sárkánynak. Ez a gondolat Singarme régi szavainak hatására minden idegennél felmerül benne. Risan bárkinek nézhet ki.
De hogy a modora nem ilyen, abban is teljesen biztos. Sem Riana elbeszéléseiből, sem pedig egyetlen eddigi találkozásukból nem tudná elképzelni.
Persze a Risan által ostromolt Lanur tornyánál történt találkozást nem számítja annak, a fekete sárkány akkor nem is volt tudatában, hogy Raman a közelében járt.
Hogy a macska rúgja meg, akkor ült utoljára lóháton…legalábbis reméli. Az a gazember Mogan még megemlegeti, hogy úgy lóvá tette, a mikor elvágta a kengyelt, még ha akkor a cél az is volt, hogy a beleakadt törpét elválassza a lovától.*
- Akkor tudod, miért nem szép dolog kinevetni a másikat. De legyen, elfogadom a bocsánatkérést.
*Mondja és kinyúl a kulacsért, hogy jót húzzon belőle. A szesz égeti a nyelőcsövét, de meg sem kottyan neki. Már a lápban találkozott vele.*
- Mit keres egy zsoldos egyedül itt?
*A kérdés magától értetődőn jön ki a törpe szakálla mögül.*

A törpe még egyszer alaposan végigmért, mielőtt elfogatta az itókát, és a kiengesztelő szavaimat.
- Látom nem idegen tőled az efféle erős párlat. – Mondtam derűsen, miután visszaadta a kulacsot, egy öblös korty után. Visszacsúsztattam vállamra a vékony bőr pántját, majd kiegyenesedve az utazóköpenyt is ismét magam köré kanyarintottam. Kezdett erősen sötétedni, és a szél is feltámadt kisé. Elnéztem a fák közt abba az irányba ahol tábort verni készültem mielőtt összebotlottunk. Aztán visszafordultam a törpe felé. Kérdése helyén való volt, de ugyanezt akár én is kérdezhettem volna tőle. Sőt már-már kíváncsi is lettem, hogy vajon ő mit kereshet erre.
- Mondhatni törp uram, hogy egyfajta zarándoklaton vagyok. – Elgondolkoztam egy pillanatra majd hozzá tettem. – Harcos zarándoklaton, Lanur tornyához. Látni szeretném a tornyot, amit a hatalmas vezér emelt. Úgy gondolom egy harcosnak, egyszer illik ellátogatni ide. – Vállamat felhúzva kezemet széttárva adtam jelét, hogy bár talán ő arra számított valami komoly ügyben lófrálok erre, csalódnia kellett. Fázósan összedörzsöltem tenyerem, és nyakam is összehúztam egy szívdobbanásnyi pillanatra, mielőtt neki szegeztem a kérdést.
- Egy kőhajításnyira ide akartam tábort verni mielött..hm..meghallottalak, lassan korom sötét lesz. Nem csatlakozol hozzám törp uram? – Tettem fel egyszerű kérdésem, és még egyszer immár más céllal felé nyújtottam jobbomat.
- A nevem Moozen, vagyis Moozen Tromain. Benned kit tisztelhetek?

- Ittam már hasonlót, nem is keveset. Mi a lápban szeretjük a jóféle étel és italt.
*Válaszol kendőzetlen őszinteséggel a párlattal kapcsolatos megjegyzésre. Lanur tornyának nevére kikerekedik a szeme. Ő is oda tart, de jó lenne tudni, vajon ez az ember is olyan megbízható-e, mint amilyennek Trintorin bizonyult.
Ha igen, legalább lesz egy megfelelő útitársa, aki talán a haramiákat és a levélre vadászó kémeket is távol tartja majd.
Ramannak nincsenek illúziói, bár közvetlen és barátságos lény, tudja, hogy ahogy az előző útján, a mostanin is leselkedhet rá veszély.
Barna köpenye, apró termete talán valamennyire eltereli a gyanút róla és reméli, hogy kevésbé feltételezik azt, hogy ő lehet a nagy vezetők levelének hordozója.*
- Lanur tornya elég nagy hírnévnek örvend.
*Jegyzi meg a mocsári törpe Moozen szavaira.
A felén nyújtott kezet elfogadja, sajátját nyújtja cserébe.*
- Raman vagyok, a meghívást pedig elfogadom.
*Arra gondol, hogy ha egyetlen emberrel megy, mint Trintorinnal, könnyebb azt az egyet szemmel tartani, ha mégis a levelet akarná megszerezni. Lanur tornyának említése viszont óvatosságra inti.
Ha a férfi elindul, akkor ő is. Igen kíváncsi rá, hogy egy zsoldoshoz mit szólnának a torony őrei, már ha tényleg igaz, amit mondott.
A lemenő nap helyett lassan rájuk boruló sötétség számára inkább azt jelenti, hogy lassan tényleg ideje lesz megpihenni és legalább fogyaszthat a Tarsisban vásárolt élelemből, és hátha kap még abból a jóféle nedűből is .
A pocak felől a gondolatra hangos korgás hallatszik.*

Egy biccentéssel nyugtáztam még a kézfogást, de a hallottak egyikére felhúztam kisé a szemöldököm, és kérdőn néztem újdonsült útitársamra.
- Lápban? – Kérdeztem – hát nem hegyvidéki vagy Raman? Nem is tudtam, hogy a lápban is élnek törpék. – Tettem még hozzá, ezzel tanúbizonyságot adva ez ügyel kapcsolatos tudatlanságomnak.
A Lanur tornyára tett megjegyzését még egy biccentéssel helyeseltem, majd az invitálás ígéretét teljesítendő, a fák közé léptem, félrehajtva néhány rakoncátlan ágat. A néhány méternyi úton, miközben válaszát hallgattam, felszedtem az eldobált ágakat, gallyakat, és egy hármas facsoport között tüzet gyújtottam, még Raman engedve gyomra már hanggal is jelzett akaratának, a vacsorához készülődőt.
Nem gyújtottam máglyát, mindössze néhány kósza láng nyaldosta a kisebb ágakat. Nem jó, ha messze földre elpislákol a fény és esetleg ide vonzza a környéken ólálkodó haramiákat. Elővettem az előző nap füst felett tartósított hal maradékát, a vizes kulacsomat, és magam mellé fektettem a szeszt tartalmazó kisebbet is. Ez alatt, törökülésben helyezkedtem el Ramannal szemközt, és jólesőn hagytam, hogy a tűz átmelengesse mellkasom.
Egy nyíl vesszőre húztam a halat és átmelegítve a lángok felett falatozni kezdtem. Közben húztam néhány kortyot a szeszből is, majd átnyújtottam Raman felé. Miután elfogatta, összébb húztam nyakam körül a köpenyem, és tovább falatoztam. A lángok sejtelmes narancs színel vontak körül minket elnyújtva az árnyékokat, mintegy apró kört vágva az immár teljes sötétségben.
- Mond csak Raman. – Szóltam két falat között, - ismered Lanur tornyát? Mármint a gondolok itt a mendemondákra, amik róla szólnak. Tényleg igaz, hogy szellemek őrzik, meg átkozott lények tanyája?
Kérdeztem volna még, de nem akartam teljesen tudatlan kisgyermeknek tűni a szemében, aki mindenre kíváncsi maga körül. Egy kérdést még azonban úgy éreztem muszáj feltennem. Leöblítettem néhány makacs szálkát, ami a torkomon akadt, de immár a vizes kulacsomból, és egy torokköszörülés után intéztem felé az újabb kérdést.
- Mi járatban vagy erre felé? – Miután ő is megkérdezte teljesen helyénvalónak éreztem a kérdést.

- Az emberek azt hiszik, hogy törpék csak a hegyekben élhetnek. Mi aztán nem bányászunk, mi jobban szeretjük a szabad eget nézni, mint a köveket a fejünk felett.
*Hepciáskodik a hegyi törpékre gondolva Raman.
Való igaz, a lápi törpék nem teljesen ugyanazt vallják, mint amit a hegyek törpéi.
Raman követi Moozent be a fák közé. Ő meglenne tűz nélkül is, legalább nem árulkodik arról, hogy ott van, de ha az embernek kell, hát csináljon magának.
A törpe inkább egy nagyobb fadarabot húz oda a tűz mellé, hogy mégse a földön ücsörögjön, amikor letelepednek.
Persze az alkoholt elfogadja, miért is ne tenné? Jókorát húz belőle és úgy nyújtja vissza. Úgy látszik, nem okozott eddig komolyabb gondot neki, és főleg, hogy Moozen is issza, nem kell mérgezéstől tartania.
Elő is veszi a hideg élelmet és tőrét, hogy elkezdjen enni. Közben figyeli, hogy alkalmi társa mit is készít a tűz felett.
Látja, hogy melegíti, és az illatból érzi, hogy ez bizony valamennyire tartósított hal.
Érzékeny orrának már az illatok is elárulnak dolgokat az ételről.
A csendből Moozen hangja hozza ki. A törpe megtörli köpenye ujjával a száját, de a morzsákat már le sem sepri a szakálláról. Még úgyis eszik.*
- Igaz, kísértetek őrzik és emberek is….
*Válaszol félig tele szájjal Raman. Igyekszik sejtelmes hangot megütni. Nagyot nyel, és aztán már tisztán ejti a szavakat.*
- De nincs ott semmiféle átkozott lény. Hacsak a kísérteteket nem gondolod annak.
És én is Lanur tornyába tartok. Azt remélem, hogy ott találom Rianát. Hallottál róla?

Csendben falatozva hallgattam Raman szavait a törpék rövid bemutatásáról, majd bólintva nyugtáztam szavait. A nyílvesszőt letörölgetve csúsztattam vissza a tegezbe, társai mellé, majd a maradék ételt, ami jobbára már csak a jász keszeg, gerincoszlopából állt a tűzre dobtam. Egy gyors tisztálkodást követően, ami kimerült szám és kezem megtörlésében, helyezkedtem el katonai pokrócomon. Úti köpenyemet magamra terítettem, és immár így hallgattam a toronyról szolgáló újabb információkat. „Igaz kísértetek őrzik” visszhangzott a mondat a fejemben, és a sejtelmes hangnem ahogy Raman kimondta, csak még tett egy lapáttal a rossz érzéseim tüzére. Hát még is igaz lenne? Kérdeztem magamtól. Annyira elmerengtem ezen, hogy már csak a kérdésére ocsúdtam fel megint.
- Mit? Kit? – Kérdeztem fejemet megrázva, elkergetendő a rossz gondolatokat, melyben máris szellemek elől menekültem.
Aztán a mondata első fele is felrémlett bennem, és mosolyogva válaszoltam.
- Akkor talán mehetnénk együtt a toronyig? – Vetettem fel az ötletet, - de mit is mondtál ki ez akiről hallanom kellett volna? – A kérdés után, már bevackoltam magam, miután kissé szét túrtam a tüzet, hogy  immár csak éppen pislákoló vöröses foltok képében nyújtson némi fényt és meleget. A válasza után, amit már félálomban hallgattam végig, rövidesen elnyomott az álom.

*A törpe még falatozik, a hideg élelmet éppúgy kedveli, mint a meleget. Zsíros ujjait néha mellényébe törli, miközben élvezettel nyeli egymás után a falatokat. Nem hiába mered előre pocakja is, ami alatt ott vannak, most két oldalra széttolva az övére akasztott kacatok. Persze számára ezek életmentő fémeszközök, de a többség számára inkább csak a fokos az, amit szintén ott hord.
Nem folytatja a rémisztgetést a kísértetekről, mint legutóbb a Remény templomának őrénél.
Sem a hidegről, ami körüllengi néha őket, sem arról, hogyan tudnak ölni érintésükkel.
Még azt is elmondhatná, hogy akár most is lehet itt mellettük, ők bizony észre nem vennék.
A gondolatra, azért a törpe is a háta mögé pillant, és egy pillanatra megborzong.
A gondolatra, hogy a toronyig legyen kísérője, azért némi ellenkezés jelenik meg benne.
Vajon tényleg jó lesz egy idegent vinni Lanur tornyáig.*
- Riana….egy vörös hajú nimfa. Biztos hallottál róla. Ő volt az, aki a háborúban bezárta a hasadékba a sárkányok seregét.
Őt keresem már egy ideje.
Eltűnt…pedig ez nem szokása.
*Talán a párlat tette, amit Moozen itatott vele, talán csak a tűz enyhe meleget, de Raman többet mond, mint eredetileg szeretett volna. Viszont a vacsorát ő is befejezi lassan.
A nála lévő batyuba teszi vissza az ételt és abba törli bele kezeit is, míg száját a köpeny ujjába. A kenyérmorzsákat pedig nemes egyszerűséggel lerázza a szakálláról.
Ha Moozen válaszol, eközben hallgatja meg azt.
Ő nem hozott magával pokrócot, nem fázik annyira, a köpeny is védi, arra fekszik csak és azzal is takarózik. A parázs meg majd melengeti egy darabig.*

Félig lehunyt szemmel, a parázs vörösén át néztem Ramant, amint befejezi a vacsoráját és elcsomagolja ételének maradékát. Riana. Forgattam meg a név hangzását magamban, majd egy ásítást követően formáltam meg szavaimat.
- A vörös Nimfáról és a történetéről hallottam, de így név szerint még nem. – Ismertem be egy lemondó biccentéssel, majd ismét egy ásítást követően szóltam, miközben Raman is bevackolta magát. – Ha akarod, segíthetek meg keresni, na nem mintha járatos lennék eltűnt Nimfák kézre kerítésében, de más dolgom éppen nem akad mostanság. Persze csak ha gondolod, nem akarom rád erőszakolni a társaságom. – Utolsó szavaim, már csak suttogva lebbentek a törpe felé, és helyüket átvette az éjszakai neszező erdő hangja. Sejtelmes surranó hangok, motoszkálás az avarban, és bagolyhuhogás kísért minket mialatt lassan álomba szenderültünk.

// Reggel //

Az erdőtől teljesen idegen hangfoszlányokra riadtam, pihentető álmomból. Ágak reccsentek, és beszéd hangjai szűrődtek a lomhán kúszó párafüggöny mögül.
- Arra! Ott pislákolt az a fény tegnap éjjel! – Suttogja egy érces hang.
– Remélem valami úri hölgyecske az, egy szál testőre társaságában. – Felelt egy másik. – hát, ha izgalomra vágytak most megkapják, annyi szent! – Vágott vissza a harmadik, aki egy fojtott röhögést is megengedett magának.
- Csendet idióták! - Torkolta le társait az először szóló érces hang.
Túl közel jártak már hogy az íjamhoz nyúljak, és a látási viszonyok sem támogattak volna, hát lassan kihúztam hüvelyéből a pengém. Alig hallható fémes csikorgás követte a mozdulatot, mialatt a már ébredező Ramant nógattam.
- Ébredj cimbora! – Suttogtam felé, jobb, ha azt hiszik a támadók, hogy még nem fedeztük fel őket. – Társaságunk van! Ha jól sejtem hárman lehetnek. – Mondtam, miközben már a hármas facsoport egyik nyárfájának tövéhez lapultam, harcra készen. Reméltem, hogy a törpe nem csak dísznek hordja a szekercéjét, a kis kacatjai közt az övén.

*A mocsári törpe legnagyobb bánatára a férfi még a nevét sem ismeri Rianának, nemhogy őt személyesen. A hírével pedig nem jut messzire.
Végül nem válaszol semmit Moozen szavaira. Nem tudja, hogy mennyire önzetlenek, és hogy mennyire őszinték. Könnyedén lehet, hogy csak a bizalmába akar férkőzni és ennek Raman nem örülne.
Még egy ideig a jóféle párlat és a vacsora ellenére sem jön álom a szemeire, pedig fáradt. Gondolkodik és a gondolatai rendszeresen a levélig jutnak, amit ilyenkor meg is tapogat.
Aztán csak elnyomja a fáradtság és nemsokára már szétvetett karokkal és lábakkal, a hátán alszik.
Pocakja és a szája elé lógó bajuszának szálai is le-fel emelkednek minden fújtató lélegzetnél.
Egészen addig, amíg erélyes ébresztgetésre nem riad.*
- Mi…? He….?
*Moozen szavaira egykettőre kirepül az álom a szemeiből, de bizony neki nincs nagy kedve a harchoz. Sokkal hamarabb kerekednek ki a szemei és néz körbe. Látja, hogy a zsoldos az egyik nyárfa mögé lapul, hogy meglepje a három közeledő támadót, akiknek zajai már az ő fülébe is eljutnak.
Azonban a bátorságnál csak egy dolog erősebb, a félelem, benne, így egy hirtelen mozdulattal sarkon fordul és a leginkább puhának tűnő talaj felé veszi az irányt, egyenesen el attól az iránytól, ahol Moozen láthatóan a haramiákat sejti.
Köpenyét szorosan az oldalára fogja, hogy kacatjai még csak zajt se csapjanak.*

Ó hogy az istenek verjenek meg te törpe! – Morogtam magam elé, mikor Raman nekiiramodott az erdőnek. Ilyet még sosem hallottam, vagy láttam, hogy egy törpe elfut a harc elől. Stern várában ők voltak a leg rátermettebbek, soha nem visszakoztak, ha egy kis pofozkodásról volt szó. Fejcsóválva koncentráltam ismét a támadókra, és immár egyedül új tervet kellett kovácsolnom ellenük.
Sok időt azonban nem hagytak, mert egyikük mégis kiszúrta Raman menekülésének tényét.
- Ni mán! Ott szalad a kis….hm…mi ez Horas? Törpe? – Kiáltott, egy vékony szíjas izomzatú férfi.
- Ne bámuld mán, te istenek barma! Rohanj utána és kapd el a nyavalyást! Ha törpe, akkor biztos vannak nála kincset érő csecsebecsék, azoknál mindég van! – Kiáltott vissza a mély hangú, akit ezek szerint Horas-nak hívtak.
Több sem kellett a nyurgának, mint a kincsek említése, és loholni kezdett Raman után. A fák túloldalán rohant el így nem állt módomban megállítani, azzal felfeddtem volna magam.
Közben az itt maradt martalóc elérte a fa vonalát, ami mögött eddig jótékony fedezéket leltem.
Guggoló helyzetben, lassan váltottam fogást a markolaton, így már a lábszáram vonalát követve nézett pengém a föld felé. Néhány szívdobbanás még! Még egy lépés…! Azzal kiugrottam és a markolattal, beleadva mind a nyolcvanegynéhány kilóm súlyát, vágtam orrba a mély hangú férfit. Csendben indult el Dremer birodalmába, mindössze egy reccsenés tompa moraja kísérte útján. Az orra szinte eltűnt arcában, szeme pedig szétárt karú zuhanása közben vált opálossá, ami a lélek távozását jelezte számomra. Zuhanó teste mellett perdültem oldalt, ismét fogást váltva a kardon, és a pergésből merített lendülettel vágtam, a letaglózott meglepetésétől elképedt társa felé. Gyomor tájékon szaladt húsába a kardom vérre éhes edzett acélja, és ontott vért, beleket. A rövid, elhanyagoltságtól be mattult penge kiesett kezéből, és két kezét a sebére szorítva csuklott össze. Gyorsan körbejárattam tekintetem, a környéken, de nem láttam több támadót. Mindössze a Raman után nyargaló haramia csörtetése hallatszott a hátam mögül. A földön saját vérében agonizáló rablóhoz léptem, aki csecsemő pózba görnyedve nézett fel rám. Szájából vér habzott fel midőn hozzám szólt.
- Kegyelem jó uram! Kér…h..lek. – Bugyogta fel szavait, a vérpatakon át. Végig néztem a férfi szakadt koszos ruházatán, majd lyukas széthordott csizmáján. Ekkor vettem észre az övére fűzött néhány aranyszőke, és barna hajfonatot. Hallottam már ilyen alakokról, kik beteg elmével járják a falvakat és nőket becstelenítenek, és sokszor az egész családot lemészárolva indulnak tovább újabb áldozatok után. Majd az áldozatokról levágott relikviákat büszkén viselve hencegnek az eldugott sikátorok csőcselékének. A férfi látta hol pihen a pillantásom, a borostás keskeny arcba rejtett tekintetébe, felismeréssel vegyült rettegés költözött. Talpammal léptem a kezeire melyekkel a sebet szorította. Gurgulázó ordítás volt a válasz részéről.
- Te kegyelmeztél valaha is? Hányszor nyöszörögtek már ugyanezért göcsörtös ujjaid közt, te féreg? – Válasz nem érkezett, a már fél lábbal társa után induló haldoklótól. Csuklóból megpörgetve döftem kardom, a tüdején át az erdei földbe. Remélem Dremer kutyái sokáig eljátszanak veled! Morogtam a test felé, aztán Raman valamint üldözője felé fordultam, és futva indultam utánunk a fák közt. Bár gyávaságáért haragudtam a törpére, mégsem akartam egyedül hagyni a bajban.

*Hiába a gyors elinalás, és Raman termetéhez és alkatához képest sebes futása, ha az őt nagy robajjal üldöző haramia még gyorsabb.
A törpe nem is fogja már le a barna, szakadt köpenyt, ott lobog a háta mögött és csörögnek az oldalán a ráaggatott kacatok is.
Hátrasandít, és azt látja, hogy amaz már majdnem utol is érte.
Ennek pedig a fele sem tréfa.
Aztán ami következik, az az utána vetődő haramia, aki el is kapja a lábát.
De az elvágódó mocsári törpe sem rest, ha már az életéről van szó, küzdött ő már sárkánnyal, sellővel is érte. Hátrarúg lábával és érzi, mi több, hallja is, hogy testet ér, mert a haramia felordít. Hogy fájdalmában, vagy mérgében, azt nem lehet tudni. Viszont áthemperedve a hátára, már látja is, hogy a rúgással csak felbőszítette.
Az első, ami a kezébe akad, az egy kisebbfajta serpenyő, persze az övére akasztott kacatok között.*
- Most megkapod, te kis….!
*Hörgi a felbőszült fickó, s már veti is rá magát Ramanra.*
- Nesze, te…nesze…nesze!
*A törpe reflexből suhint a serpenyővel, ami tompán kongva landol a férfi arcában.
De meg nem áll, csépeli vele, ahol éri, a fickó pedig kapadozik kezével, hogy valahogy hozzáférjen akár a törpe kezéhez, akár a fejéhez, hogy végre leállítsa a csépelést.
Ez persze nem tart túl sokáig, de a végén ott marad Raman és rajta egy már csendesen, mozdulatlanul fekvő, termetéhez képest nem is kis súlyú ember.
Raman leengedi a kezét és hanyatt fekve kapkodja a levegőt.*
- Tessék…már csak ez hiányzott….!
*A közeledő zajokra úgy dönt, inkább halottnak tetteti magát, így szemét lehunyja és kényszeríti magát, hogy lelassuljon fújtatása természetesnek tűnő légzéssé.
Lehunyt szemhéja alól próbál kisandítani, hogy mi, vagy ki közelít, és amikor látja a magas alakot, ismét lejjebb hunyja azt.*

Nem kellett sokáig loholnom, az erdő hajnali párától még nedves talaján, hogy beérjem Raman és a haramia kettősét. A harcuk már eldőlni látszott, bár csak közelebb érve fedeztem fel, hogy mi adott cintányér szerű tompa hangokat az imént.
Hozzájuk lépve, fújtattam egyet, majd kezemben még vértől vöröslő kardommal pillantottam a felém sandító törpére.
- Csak én vagyok Raman. Nyugodtan kinyithatod a szemed. - Mondtam mérges ábrázattal, majd a rajtafekvő nyurga férfi hóna alá nyúlva lependerítettem a törpéről. A sebhelyes arcú középkorú rabló, mindössze ájult volt, arcát jó néhány vérpatak szántotta végig amik orrából indultak ki. Szakadt durva posztó ingébe töröltem le pengémet, mielőtt visszacsúsztattam hüvelyébe. majd csípőre tett kézzel, szúrós pillantást intéztem Raman felé.
- Jól cserben hagytál törpeuram, ami még nem lett volna baj, de legalább szólhattál volna, hogy ne számítsak rád. - Kissé megenyhülve folytattam aztán, - serpenyő? Hol oktatnak efféle harcmodort Raman? - Kérdeztem egy, még mindig haragot rejtő mosoly keretében. Végig mérve a látszólag alkohol függő támadót, szóltam felé ismét.
- Ezzel mi legyen? Ha életben hagyjuk meglehet hogy utánunk settenkedik bosszúéhesen. - Közben azért elgondolkodtam azon amit az a bizonyos Horas kiáltott. Ezeknél mindig van kincs!- Tényleg kincseket cipelsz magaddal Raman? - Felnevetve simítottam végig tarkómon, és toldottam meg szavaimat. - Na nem mintha, szándékomban állna kirabolni vagy ilyesmi, de ha együtt megyünk Lanur tornyához, jó volna tudnom mit cipel magával az útitársam.

*Az ismerős hangra Raman kinyitja a szemét és felnéz Moozenre, aki épp leemeli róla a haramia alélt testét.
A mocsári törpe nem tudja nem észrevenni a véres kardot. Ezek szerint a zsoldos a másik két haramiát elintézte úgy, hogy ő maga egy karcolást sem szenvedett közben.
Azonban a törp hamar feltalálja magát. Feltápászkodik a földről és a serpenyőt, aminek szépen behorpadt a közepe, visszateszi az övére.*
- Még, hogy én cserbenhagyni? Megosztottam az erejüket! Nézd, ez utánam jött és elbántam vele!
*Húzza ki büszkén magát. Naná, hogy most ő Sárkányölő Raman, a mocsári törpe.*
- Mire megbeszéljük, már rég a nyakunkon vannak.
*Tette hozza dohogva. Mintha az ő hibája lenne, hogy megtámadták őket. Persze nagyon is jól tudja, hogy valójában elinalt a harc elől és az életéért küzdve az első keze ügyébe kerüli fegyvernek látszó tárggyal rendezte le ellenfelét. Nem is emlékszik, hogy mit tett vele pontosan.
Nem vallja be, de egy kicsit még remeg is közben.*
- Ezt nem oktatják. Én nem tanultam harcolni, csak néha bajba kerülök és akkor valahogy meg kell védenem magam.
*Jegyzi meg Moozennek, miközben hallgatja a szavait. Megvakarja a fejét. Ő nem szívesen rendelkezne a haramiáról, de még inkább az a biztos, hogy menne innen, amilyen gyorsan csak lehet, amíg a rabló ájult.
A többit nyilván elintézte Moozen...*
- Rendszeresen összetévesztenek a hegyi törpékkel minket, pedig mi becsületes mesteremberek vagyunk, ráadásul jobban is főzünk mint ők, akik csak a köveikkel vannak el, meg a kibányászott kincseikkel. Amik nálam vannak, azok arra valók, hogy mint most is, megmentsék az életem. Aki kincset keres, az menjen a hegyek közé az ottani törpékhez….
*Üt rá tenyerével az oldalán lógó kacatokra. A világért sem árulná el, hogy azért lehet nála értékes holmi is, ez pedig Onoria levele.*

Elsandítva az ájult felé hallgattam Raman szavait, és nem tudtam nem derülni, a dacos eszmefuttatásán, miszerint, ő egy taktikai zseni lenne.
- Szóval tervszerűen rohantál el? - Kérdeztem mellé lépve, és nevetve megveregettem vállát.
- A másik kettő már Dremernél vacsorázik ma éjjel, ezt meg - böktem lábammal az ájult felé. - Talán itt hagyhatjuk. Ahogy elnézem, helyettünk inkább egy fogadó felé veszi majd az irányt. - Utaltam ezzel a fickó borvirágos orrára, és nyúzott elmélyült vonásaira.
Eligazítva felszerelésemet, és ruházatomat, hallgattam aztán további szavait.
- Értem, értem. - Nyugtattam, az enyhén felfortyant törpét.
Azután a fák között eltekintve észak nyugati irányba, fordultam vissza ismét felé.
- Nos ez esetben keressünk útközben némi harapni valót, talán egy kilőhető vad disznót, vagy nyulat, és  te pedig királyi vacsorát rittyentesz belőle majd este. Rendben?- Kérdeztem nevetve és a vélt útirány felé fordulva néztem vissza rá, és vártam hogy mellém lépve elinduljunk.
Megéri a pénzét a kis fickó, annyi szent! Futott át a gondolat, fejemben, mialatt elindultunk a kellemes nyári reggelen. Lassan elhagytuk a kis erdősávot, ami örök nyughelye lett két gonosztevőnek, akik kitudja hány szerencsétlen életét oltották ki, mielőtt a sors, vagy talán egy isten utunkba sodorta őket. Az életben maradt talán számot vet életével és jó útra tér. Vagy tényleg utánunk ered, akkor pedig ostobább mint gondoltam.

- Szerintem is hagyjuk itt! Ha a társaival együtt nem volt esélye, akkor egyedül sem lesz…
*Jegyzi meg a törpe, aki azért örül annak, hogy a haramia meg sem moccan azóta sem.
Azonban az ételre gondolva bizony meglehetősen jól esne egy jó kis sült, avagy akár egy ragu, bár…ahogy végigméri a mellette álló zsoldost, miután rendes kondér a főzéshez nincs, marad a sült, amihez nincs is szükség rá.*
- Akkor majd figyelek út közben, hogy a kellő fűszereket még össze is tudjam szedni.
*Bólint rá a gondolatra. Abban biztos, hogy Moozen mind a tíz ujját meg fogja nyalni az ő étele után, és csak azért nem többet, mert ennyi van neki.
A nevetéssel sem törődik túl sokat, hiszen ő csak az igazat mondta. Na, jó, talán túlzott kicsit a harcban betöltött szerepével, de a zsoldosnak nem lehet oka panaszra. Egy haramiát ő győzött le, ez pedig vitathatatlan.
A zsoldos mellé lép és mostmár nagyobb bizalmat szavaz neki, elvégre itt lett volna a lehetőség, egyszerre több is, hogy ha akarja, elvegye a levelet tőle. Ő pedig az ellen már nem sokat tehetett volna.
Raman út közben figyeli az útszélt is, hiszen bár van nála mindig némi fűszer, azért nem árt pár hatásosat összeszedni. Mint amilyen a medvehagyma is.
A széles, zöld levelekre pillantva már csak azt mell megállapítania, hogy nem-e gyöngyvirágnak a levelével van dolga.
Megtorpanva hajol le mellé és amikor közelről is szemügyre veszi, máris tép le magának kellő mennyiségben.*
- Medvehagyma….kiváló fűszer.
*Magyarázza cselekedetét a harcosnak.*

Ahogy haladtunk, derűsen hallgattam a fűszerekről szóló értekezést, és bizony oda is figyeltem. Nem árt az efféle tudás, és ha pont egy szakavatott törpe osztja meg velem, akkor mindenképp figyelmet érdemel.
Raman sok helyen megállt és felszedeget növényeket, említést tesz rozmaringról, kaporról, és bazsalikomról, én pedig már kezdem kényelmetlenül érezni magam, mert hát ezekhez a fűszernövényekhez bizony elkélne egy kis hús is. Azt pedig az én feladatom lenne előkeríteni. Árielnek hála nem kell sokáig várnom, mert egy kisebb bokorcsokor tövében hűsölő nyulakat pillantok meg.
- Na Raman! Az meg ott a mezei nyúl, kiváló energia forrás. - Mondom, némi vidám éllel, de nem gúnyosan. Azzal már lopakodom is lőtávolba.
Szemből fújt a szél ez kedvezett, ráadásul sólymok portyáztak vijjogva kissé előttünk, ami lekötötte a nyulak figyelmét. Egy jó három kilós hímet sikerült kilőnöm, noha nem volt pontos a lövés, de lelassította annyira, hogy ellentétben szerte iszkoló társaival, könnyedén el tudtam kapni. Majd torkát elvágva kivéreztettem a kis jószágot. Vidáman emeltem fel Raman felé, és vigyorogva tértem vissza ismét mellé.
- Ez megteszi a fejedelmi lakomához? - Kérdeztem, és félhangosan fütyörészve lépdeltem tovább a törpe mellett.
Később még egy fácán kakas is lőtávolba került, de elvétettem, és sikerült felreppennie. Derűmön azonban mit sem változtatott a kudarc, mert a nyúl elégnek látszott kettőnk számára. A Hajnal folyó egy oldalágának apró folyásánál még tiszta vizet is sikerült vennünk, mielőtt a nap lemenő ágba kezdett fordulni. Kellemes levegőben, szép időben sétáltunk, a gondolataimban pedig egy igazán kiadós ízletes vacsora ígérete díszelgett, mialatt szürkületbe váltott a narancsszín égbolt, és éjszakai pihenő után kezdtünk vizsgálódni a tájon.

*Az út haladtával a fűszerek száma is egyre nő. Azért azt Raman nem nyeli le, hogy a reggeli heves ébresztő múltával ne egyen néhány falatot.
A nála még meglévő hideg élelemből, ha kér, jut Moozennek is, ha nem kér, akkor akár csak út közben is, ő maga is falatozik.
A levelet azért néha-néha lopva, amikor úgy látja, hogy Mooozen nem néz oda, megtapogatja.
Megnyugtatásként és egyben rémisztőként is tudatosul benne, hogy még megvan.
Út közben egyre-másra lel még a nála lévők mellé fűszereket, s lassacskán meg is lesznek.
Aztán egyszercsak Moozen megpillant egy nyulat, s csakhamar el is ejti, amivel legalább egy kis megkönnyebbülést szerez a törpének, ugyanis vaddisznóvadászathoz, főként a reggeli események után semmi kedve nincs.
Az elszalasztott fácán már nem számít, a nyúl is megteszi.
A szürkület közepette azonban időszerűvé vált, hogy nekikezdjenek a munkához. Egyrészt, a törpe már kellően fáradt volt az egész napos kutyagolástól, másrészt kellően éhes is, hiszen minő botrány, aznap még csak egyszer evett.
Amint kellő helyet találnak az esti táborozáshoz, segít fát gyűjteni az embernek, hiszen annak fényére szüksége lesz a vacsorához.
Amikor a tábortűz már lobog, a törpe nekilát a nyúlnak.
A merevség már enyhült, s a nyúl bundája alatt szép, kövér húsra lel, de jól tudja, hogy a nyúlhús nem az a kimondottan zsíros, inkább száraz, így elsőként némi sós, füstölt szalonnát szel le, s a húst bevagdosva beledugdossa a szalonnadarabokat. Ízt is adni fognak, s egyben szaftosabbá teszik az elkészült ételt.
A többi fűszer is alakul, ám azokat előbb összedolgozza, folyamatosan kóstolgatva, hogy az összhatás a kellő ízvilágot adja ki.
Aztán jöhet az ízesítés.*
- Gondolom, bor nemigen akad nálad se.
*Ha nincs Moozennél, akkor a törpe sajnálkozva folytatja a műveletet, majd nyársat hegyez, s arra húzva az állat értékes húsát sütni kezdi.
Idővel kellemes illatok szállnak a levegőben, s a rőt szakállú törpe szakértelemmel forgatja, szagolgatja a nyulat. Néha-néha megszurkálja tőrével.*

Igazán kellemes nap volt, amit Ramannal sétálva hagytunk hátunk mögött, rég éreztem ennyire önfeledten magam. Mert hát az efféle útjaim során, többnyire csak a munkám egy kellemes velejárója volt a természet lágy ölén való séta. Azonban mindig ott lebegett a fejem felett, hogy bármikor támadás érheti az éppen kísért karavánt, vagy nemes urakat.
Most viszont ezek a kellemetlen fellegek nem árnyékolták be a nap apró örömeit.
Mivel másban nem igen tudtam segíteni, ezért a tűzrakásban és a fagyűjtésben jeleskedtem inkább, mikor tábort vertünk egy kis völgyben. Majd törökülésben helyezkedtem el Ramannal szemközt és érdeklődve figyeltem mozdulatait, apró trükkjeit. Előkotorásztam köpenyem rejtekéből a kis butykost, és fejcsóválva húztam meg.
- Nem! Sajnos bor az nincs nálam cimbora. – Mondtam miközben felé nyújtottam az erős szeszt tartalmazó butéliát. Majd látva hogy elfoglalt inkább letettem mellé a földre. Kisvártatva összefutott a nyál a számban, ahogy az illatok terjengeni kezdtek, és betöltötték az esti nyirkos levegőt. A látvány pedig lenyűgöző volt, ahogy kezdett pirulni a hús, és gyöngyözve buggyantak ki felületén a szalonnából kisült zsírcseppek.
Alig bírtam kivárni, hogy Raman, már-már szertartás szerű mozdulatait befejezvén, bejelentse, hogy elkészült. Azonban még várnom kellett, így gondoltam kérdezek addig.
- Raman, azt már mondtad, és meg is értettem, hogy nem hordasz kincseket, és felfogtam, hogy a mocsári, vagy lápi törpe teljesen különbözik hegyi rokonaitól, de ma kétszer is láttam, hogy a zekédet pacskolod. Mintha ellenőriznéd valaminek a meglétét. Csak azért mondtam el, mert azt montad ti nem hordotok semmi értékeset...hm..mármint más számára értékeset. Azonban ha még is van akkor elég rosszul titkolod. – Kíváncsian fürkésztem tekintetét, de mindössze gyermekies érdeklődéssel, és nem vérmes vehemenciával.
- Persze lehet hogy csak beidegződés. – Tettem hozzá, - nem tudom észrevetted e, de én meg gyakran babrálom az állam, és kocogtatni szoktam a fogam a lépéseim ütemére. Rossz szokás mindkettő, de igyekszem elhagyni őket. – Szavaim közben tömködtem meg pipámat, majd könyökömre támaszkodva elnyúltam, és pöfékelve vártam válaszát, no meg a vacsorát!

*Raman, természetesen, szakít időt a butykos meghúzására is, egyébként is jobban csúszik a hús, ha előtte megivott egy-két kortyot az efféle jófajta nedűből.
Meg is emeli közben a butykost, köszönve Moozennek és köszöntve is egyúttal őt.
A nyúl szerencsére nem volt még öreg, de így is időbe telik, hogy elkészüljön. Már a csillagok is javában világítotanak a Holddal egyetemben, habár ez a fák levelei között kevéssé tűnik át.
Végül a tőr és az illatok is jelzik a mocsári törpe számára, hogy bizony, a hús épp megfelelő.
A kérdés ezelőtt éri a törpét, és ha nem lenne elfoglalt éppen mindkét keze, hát most bőszen megvakarná a fejét vele.
Így csak fújtat egyet rőt szakállába, mintegy húzva az időt, de továbbra sem tartja fontosnak, hogy a zsoldos orrára kösse, miféle értékes szállítmányt is hordoz ő ruházatában.*
- Mindenkinek van rossz szokása. Nekem ez, hogy mindenhol megvizsgálom magam.
*Ragadja meg a zsoldos felkínálta lehetőséget. Lehet, hogy néha túl hamar jár el a szája, főleg a saját dolgait illetően, talán néha még henceg is, például a sárkány megölésével kapcsolatban, de most nem teheti meg. Onoria és Singarme titkos levelezése alatt többször is kihangsúlyozták számára, hogy ezek Lanuria miatt fontosak és akár el is veheti valaki tőle.
A nyúl közben elkészült, így amikor a tőr jelzi neki, hogy megfelelő, át is nyújtja a nyársat a férfinak.*
- A hús kész. Vegyél belőle!
*Szakállába mosolyog, mert teljesen biztos benne, hogy éppen ideális idő és meleg felett készült el, a fűszerekről pedig idejekorán meggyőződött, hogy jó arányban keveredtek el.
Ha Moozen vág belőle, ő maga is így tesz, a nála lévő, száradóban lévő kenyérből is megkínálja útitársát, majd ő is vág belőle magának a hús mellé.
Mohón kezd neki, mert az illatok miatt ő is megéhezett már, és hát korgó gyomra is türelmetlenül kívánja a napi betevő meleg ételt.*

A kezem összedörzsölve, vigyorogva ültem törökülésbe, majd gyorsan kikocogtattam pipámból a dohány maradékát, mielőtt vágtam magamnak a húsból. Raman válaszát csak egy bólintással nyugtáztam és nem firtattam többet a témát.
- Remek illatok Raman! – Mondtam nyál csorgatva, majd neki láttam a finomra puhult szaftos csemegének. Az első falat ízlelése közben, lehunyt szemmel, átszellemült ábrázattal fordítottam arcom az ég felé.
- Ez mennyei – Közöltem aztán teli szájjal, minden falatot kiélvezve ettem, nem kapkodttam. Közben kicsiket húztam az égetett szeszből, és meglódítottam Raman felé is. – A szakácsra. – kiáltottam vigyorogva.
Miután végeztünk már igencsak benne jártunk az éjszakában, de a finom ízek és a párlat hatására, mindenhez lett volna kedvem, csak aludni nem.
- Ezek után már csak egy kacér menyecske hiányzik. Nem gondolod cimbora? – Kérdeztem, ismét pipafüstöt fújva, jó lakottan heverészve.
- A vágtázóknál anno volt egy lány akit…..hm…nos, azt nem mondanám, hogy szerettem, de jó volt vele. Érted. – Kacsintottam felé, - volt egy dal amit nagyon imádott, attól mindig…hm..érted, megjött a kedve. – Apró torokköszörülés után kezdtem rá a kis verssorokra.

- Leszel-e gyönyörünk rejteke,
Csókjaim, öledbe hívod-e?
Kebleid vágyják-e ajkamat,
Leszel-e hát, aki befogad? –

Nagyot nevetve fejeztem be, és mondtam szavaim a derűbe. – Na, nehogy félre értsd, nem azért szavaltam el, csak eszembe jutott a formás kis hátsója, meg a mosolya. – Kicsit itt alábbhagy a jókedvem. Lehet, hogy hiányzik? Kérdem magam, de aztán el is vetem, és jólesőn tüdőztem mélyet a pipámból mielőtt felé intéztem szavaim.
- Aztán nálad mi a helyzet, van valaki akiért dobog a szíved? -

*Moozennek ízlik a nyúl, de hát miért is ne ízlene. Raman magabiztos a konyhában, még ha a konyha nem is más, mint egy tábortűz és a természet lágy öle.
Teli szájjal pillant csak fel az evésből, amikor Moozen dicséri a főztjét.
A sötétség már szinte kézzel fogható körülöttük, amikor végre jóllakottan dől hátra. A barna köpenybe törli két kezét, aztán a száját alkarjával, a szakállával pedig nem foglalkozik.*
- Mondok én valamit. Most nekem is jól jönne egy jól termett törpe lány, akivel összebújhatnék.
*Böffent egyet az evés után, aztán a kulacsát elővéve visszanéz a zsoldosra.
Biccent a kérdésre, persze, hogy érti. Azért még Raman is férfiból van, pontosan tudja, mire céloz Moozen.
A törpe hátradől, majd a feje alá húzza cókmókját és két kezét felemelve a tarkója alá teszi. Így jól láthatja még útitársát, amint pipázgat.*
- Nekem nincs. Nem sok törpe nő kószál arra, amerre én járok, én pedig ritkán fordulok meg a láp felé.
Nem vagyok valami jóban a családdal.
De ha mondanom kéne valakit, aki fontos, az Riana lenne.
~ Bár előkerülne már a vörös hajával és az örök bajba keveredésével, hogy az orrom alá dörgölje, hogy neki aztán nem esik baja…! ~
*Maga elé mereng, aztán, ha Moozen szintén elpihen, akkor ő maga is elfekszik, mostmár úgy, hogy a tűzhöz közel helyezkedjen el, élvezve annak a melegét.
Még hosszú út vár rájuk, Lanur tornya messze van. Furcsamód már nem tart ettől a zsoldostól. Titkon megtapogatja a levelet, aztán eszébe jut, hogy Moozen már észrevette. Meg is fogadja magában, hogy figyelni fog arra, hogy ne tegye.*

Köpenyem a fejem alá göngyöltem, és kényelmesen elheverésztem a fűben. Magamra penderítettem a pokrócomat, és a csillagokat bámulva, mosolytól uralt arccal hallgattam Raman válaszait. Eltöprengtem, vajon hogy is nézhet ki egy törpe nő, mert sosem láttam, még a törpék női nemének egy képviselőjét sem. Aztán gondolataim Arhana felé kalandoztak ismét, ahogy nyeregbe pattan, és ahogy teste tökéletesen követi a ló mozgását vágtázás közben. Valahol itt aludtam el, és reggel kipihenten, üdén ébredtem. Falatoztam a megmaradt húsból, és csüggedten tapasztaltam, hogy a jó kis párlat elfogyott a kis kulacsomból. Így hát kénytelen voltam vízzel leöblíteni a finom falatokat, majd a vízzel a maradék álmot is kimostam szemeimből. A kis reggeli szeánszom után összeraktam a felszerelésemet, és türelmesen vártam amíg Raman is elkészült.
Mikor csatlakozott hozzám, még egy futópillantást vetettem az éjszakai táborhelyünk felé, ez amolyan beidegződés volt részemről. Hátha valamit elfelejtettem, és bizony volt már, hogy tőröm ott árválkodott a földbe szúrva, és ha nem fordulok vissza, ott is maradt volna.
Lassan lépdeltünk a kissé még nyirkos fűben, és élveztem, ahogy a nap melege simogatja arcomat.
Lanur roppant tornya még messze volt, de tudtam, hogy nem fogok unatkozni út közben, hisz egy igen kellemes, és rendkívüli társat küldött mellém Áriel.

// Köszönöm a játékot, igazán élvezetes volt //

*Alvás előtt még félálomban odatéved a keze a levélre, s bár egyben idegesíti is, hogy még mindig nála van, meg is nyugszik, pont, ugyanezért.
Lanur tornya még messze van, de szerencséjére az odaút szinte eseménytelenül telt, miközben ezen az úton meg akad szintén egy útitársa, aki jól bánik a karddal és számíthat is rá.
Reggel pirkadatkor ébred, ezúttal nem alszik olyan mélyen, mint tette előző éjjel, s álmai is nyugtalanok.
Risannal, az ősi sárkánnyal álmodik, amint elkapja Rianát, s izzó, világító szemekkel fogja a vörös nimfa vékony nyakát.
Nem jut el addig, hogy sikerül-e kiszabadulnia, vagy végül a sárkány éri el célját, s a nimfa hagyja itt az árnyékvilágot, hogy Dremerhez kerülve megpihenhessen hányatott sorsa után.
Kipattanó szemekkel, zihálva ébred, s látja a fák ágai között beszűrődő pirkadati fényeket. Szakállát simogatva ül fel és néz el Moozen felé.
Lassan ő is ébredezik, s a mocsári törpével egyetemben hamarosan elköltik reggelijüket.
A táborhelyet elhagyva tovább haladnak. Tudja, hogy még meg kell kerülniük Elonar úrnő erdejét, s bár a nimfákról a legutóbbi találkozás után jó emlékei maradtak, sőt, egy plusz információja is, amivel Mogant, a torony tagbaszakadt őrét piszkálhatja is, nem szívesen menne be abba az erdőbe ismét.
S azután is még vár rájuk egy út a Sárkány-hegység, meg a nimfák erdeje között is, mígnem eljuthatnak a toronyig.*

// Én is köszönöm, nagyon jó játék volt. //