Középvidék

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-17, 9:32 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Az ígéretet kimondta, s kérdéseket kapott válaszul, amelyek egyikére semmiképpen sem felelt volna. Ha megtette volna, a történet ugyanúgy végződött volna, mint az első „Miért?” kérdés esetében. Mert hiszen jól ismerte Amyas-t, túlságosan jól, s ismerte Laryss-t is, akivel sokszor találkozott az ispotályban is, az édesanyjánál. Sokszor beszélgettek arról, hogy milyen különös sorsot szántak azt istenek nekik, hiszen Artanis, Nie édesanyja biztosan örömmel nevezte volna lányának Laryss-t, a hozzáértő és kiváló gyógyítót, s Amyas bizton büszke lett volna Nie-re, aki születése és Al döntése okán lett a fehér lovasok egyike. Nem, nem voltak olyan barátok, akik mindent elmondanak egymásnak, s egyetlen mondat, vagy szó is elég ahhoz, hogy értsék, mire is gondol a másik, de kedvelték egymás társaságát.

Sokszor és sok mindenről beszélgettek, gyakran, éjszakákon át, de aztán történt valami, s a barátság megfakult és véletlen, futó találkozások maradtak belőle, néhány érdeklődő mondattal, és néhány sablonos válasszal. Laryss zárkózottabb lénye még beljebb húzódott önmagába, s Nie-nek sem maradt sok ideje Amyas mellett, hogy rájöjjön a változás okára. Mert Laryss apja nem kötött alkut senkivel, olyan volt, aki mindent és mindenkit csak tökéletesnek fogadott el, s ezt a tökéletességet bármi áron el is érte. És Nie megtapasztalhatta ezt mentoránál. Idejét és energiáját lekötötte az, hogy megfeleljen az elvárásainak, s mikor végre egy nap végén Amyas elbocsátotta, neki sem kedve, sem ereje nem volt a látogatásokhoz. S amikor már nem kötötték gúzsba Amyas szabályai, és amikor talán már lett volna mód és lehetőség újra megtalálni a másikhoz vezető utat, a sárkányok porrá égettek és földig romboltak mindent egyetlen rövidke nap alatt.

S bár tudta, hogy a sárkány örömmel fogadna minden aprócska jelet, nyomot vagy lehetőséget, amely Laryss-hoz vezeti, de ha elárulja, hogy ki is valójában, Amyas szelleme megrémíti majd és reményei, amelyek csak most kezdenek szárnyra kapni, ismét a porban végzik.

De az elf türelmetlensége ezúttal a kezére játszik, hiszen a másik kérdésre a csuklyás alak önmaga találja meg a választ, s ahogy rájön a maga által keltett rejtély megoldására, az arcára kiülő kifejezés szerint feleletet is ad önmagának, s ezzel menti meg Nie-t attól, hogy ismét nemet kelljen mondania a névre vonatkozó kérdésre.

S a türelmetlen és csapongó gondolatok újabb mondatot szülnek, és az is csak segít abban a lánynak, hogy még messzebb kerüljenek Amyas-tól, Laryss-tól és Nienna E’Leinor-Syllentől.

- Niveria vissza is jöhet, nem vagy biztonságban.

Igen, ez az ő fejében is megfordult már, s azért vizsgálta oly kutatón az eget és a földet, míg visszaért, s ez késztette arra, hogy valami – számára legalábbis – biztonságosabbnak tűnő rejtekhely után nézzen. S ezért is örült, hogy az őrség tagja oly lehetőséget csillantott meg előtte, amellyel érdemes lenne élni.

- Igen, talán igazad van… - néz a sárkányra, s megosztja vele, amit megtudott. – De van a közelben egy ház… egy régen elhagyott ház… Talán jobb lenne ott… - folytatja, mert tudja, ő pár nap múlva már biztonságban lesz Olassië falai között, de Vali-nak még össze kell szednie magát, s tervet kell kovácsolnia, amelyben a merre és a miért lesznek a legfontosabb kérdések. – Ha ettél valamit, talán megkereshetjük – nyújtja felé a tarisznyát, amelyet levesz a válláról. – Sajnos nem sok és nem is biztos, hogy … Vagyis csak ezt hoztam…

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-18, 12:01 am

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nienna//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Az elf leány elismerte helyzete veszélyességét, s Valturaan arra számított, hogy a következő pillanatok egyikében úrrá lesz rajta a mérhetetlen félelem, s rohanni kezd, ahogyan kellene is neki. Kellene? Miért kellett volna? Hiszen Laryss sem rohant, sőt, az a furcsa alak a Mágustanácsból, Shuga sem, pedig tudta, micsoda. Nem... Arnelian párjának nem kellett volna elszaladnia, hisz nem volt az kőbe vésve, hogy ha valaki sárkányt lát, csak és kizárólag ekképpen tehet. Nem volt, sőt, az ifjú fehér is csupán azért elmélkedett hasonlókról, mert még mindig nem volt képes megérteni azt a nőstényelfet, aki előtte állt. Nem akarta elhinni, pedig egyetlen szava sem tűnt hazugságnak - az a sárkány megérezte volna, ha figyeli a szívdobbanásait.
Azonban csaknem rögvest rá kellett ébrednie, jobban tenné, ha a sajátjait figyelné, méghozzá azonnali hatállyal. Ha lehetett volna tetézni e helyzetet, s az az által szült érzelmeket, gondolatokat, valószínűleg a rejtekhely említése megtette volna hatását, ám Valturaan elméje túlzottan elfoglalt volt ahhoz, hogy ekkora terhet fogadhasson be. Elfoglalt az élelem gondolatával, s azzal, hogy a nemrég még szégyenben fürdő, olykor bátortalan kétlábú, aki a minap vakmerően megérintette hószínű pikkelyeit, arról beszélt, hogy majd megkereshetik azt a házat, mely egészen biztosan azt jelentette, együtt fogják ezt megtenni. Együtt? A hósárkányt valószínűleg az foglalkoztatta ennyire, hogy meglepődését takargassa, s értetlen, talán kissé suta arckifejezés mögé rejtse, de legalább ezúttal már sikerrel véghezvitte a műveletet. Így, kissé visszatérve a megszokottakhoz, már könnyűszerrel nyúlt a tarisznyáért, s anélkül, hogy a leány bőréhez ért volna, lassan, kimért mozdulatokkal elvette azt. Ő maga ugyan nem is gondolt bele, miért tesz így, azonban ha megtette volna, egyszerű okokra lelt volna, melyek a háttérben lapultak meg, akár a fűszálak a csizmája alatt. Nem akarta, hogy a leány megijedjen tőle, az étel és az evés pedig valószínűleg egyik fő forrása lehetett volna rémületének. Megfontoltan, lassan járt el tehát, ezáltal pedig időt nyert némi gondolkodásra is. Azt nem lehetett mondani, hogy megfeledkezett a név említésének hiányáról, sőt, egyenesen furcsállta a dolgot, elvégre szigorú illemszabályok és szokások szerint élő nép volt az övék, s bár zárkózottan, hűvösen viszonyultak a legtöbb eseményhez, ezek a fehér elfeknél is ugyanúgy megvoltak. De Valturaan annyiban hagyta a dolgot, egyelőre. Hadd tartsa meg magának a nevét, bármi okot is talált rá, ezen aztán nem fognak összeszólalkozni, s főleg nem most, amikor végre ennivaló ütötte markát.
Rögvest szemügyre is vette a neki átadott zsákmányt, s bár a kenyér, a saját és a gyümölcs illatát meg tudta egymástól különböztetni, s képes volt érzékelni őket a harmatos erdei levegőben, a szagokról nem lehetett mennyiségre következtetni, és mit is mondhatnánk, az a tarisznya nem különösebben volt megtömve - nyilvánvalóan nem egy sárkány igényeihez mérten készítették bele tartalmát, mely alapján az ifjú fehér hamarost konstatálta is: Arnelian nősténye a saját élelmét ajánlotta fel neki, s azért kísérelt meg szabadkozni is. A ragadozó felpillantott a hegyesfülűre, aztán tekintete visszasüllyedt a tarisznyába, ahonnan gyakorlott, határozott, s kevésbé megfontolt mozdulatokkal kiemelte az almát a baljával, jobb könyöke segítségével sötét köpenye belsejéhez dörgölte, majd pedig elővette onnan, hogy a leánynak nyújtsa azt.
- A sajtra szükségünk lesz.
Csak ennyit mondott magyarázatként, amikor másik, fennmaradó kezével a saját vállára ügyeskedte a tarisznyát, hogy kiemelhesse belőle a kenyérszeletet. Ha a nőstény elvette az almát, maga is enni kezdett, bár állapotát tekintve akkor is ebbe a cselekvésbe fogott, ha amaz visszautasította a felé nyújtott gömbölyű gyümölcsöt. Iménti szavaival, úgy gondolta, kellő beleegyezést nyilvánított a házkereséshez, így aztán, jobbjában a kenyérrel, melybe nagyokat, mohón, felületes rágások után harapott, elindult arra, amerre az erdő mélyült - azt gondolván, az említett elhagyott épület bizonyára arra lehet. Ha valaki ide építette, azt remélhette az erdőtől, hogy elrejtse, védelmezze, s titkolja ottlétét, nem pedig azt, hogy a hátában legyen, hisz akkor kint húzta volna fel lakhelyét, a fényben. Néhány lépés után persze visszatekintett a leányra, hogy megnézze, követi-e, végül, hogy biztosra menjen, újfent megszólalt.
- Gyere, indulunk. Út közben még vizet is találnunk kell.
Azt már nem említette, mi volt olyan fontos, hogy az éltető folyadék másodlagossá törpült mellette, hiszen neki, saját magának már természetes cselekvéssé vált a hozzávalók után kutatás - így aztán a nőstény egyszerűen azt is hihette akár, hogy csupán az épületre gondolt, s nem tervez semmit. Azonban ha követte az ifjú sárkányt, az hamarosan igencsak meglephette őt, ugyanis alig haladtak előre, talán csak negyed órája, amikor a jégszemű ragadozó hirtelen bal felé fordult, a levegőbe szimatolt, majd néhány pillanat múlva, egy különösen dús aljnövényzettel rendelkező, csaknem kör alakú területre gyalogolván, nemes egyszerűséggel lehajolt, s - üres kézzel, hiszen a kenyeret már jócskán elfogyasztotta ekkorra - kitépett néhányat a nagy, széles, egészen sötét levelű példányok közül. Forgatta őket egy darabig, a fonnyadt vagy túlzottan sérült leveleket eltávolította róluk, majd egyesével a tarisznya mélyére süllyesztette őket. Avatatlan szemek az erdő félhomályában talán salátának vélhették volna, s annyira nem is tévedhettek volna nagyot - az készül majd belőle, ám ezt egyelőre csak a fiatal sárkány tudta. Valturaan ezután visszatért az elfhez, hogy folytathassák útjukat, s legközelebb már csak annyira állt meg, hogy egy nyirkosabb árnyékból hatalmas, lapos kalapú, hosszú szárú gombákkal gazdagítsa tarisznyája tartalmát. Elpakolás előtt gondosan ellenőrizte a lemezek színét, meggyőződve róla, biztosan mind erdei csiperke, majd újfent csatlakozott a fehér elfhez, ám ezúttal már elgondolkodva tette ezt, s arcáról lerítt, hogy már megint tervez - e tervezés azonban, amint látható volt, mintha felélénkítette volna, ahelyett, hogy aggasztaná.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-18, 11:42 am

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

A sárkány óvatosan veszi át az élelmet, mint egy vad, aki pusztán az ennivaló reményében közelít az ismeretlenekhez és Nie azt várja, hogy amint már az övé a tarisznya, majd odébb húzódik, hogy háborítatlanul táplálkozhasson. De nem így történik és amikor Vali az almát felé nyújtja, ő csak elutasítóan rázza a fejét. Nem igazán tud enni… Még „emésztenie” kell néhány dolgot, s éppen ezért most az éhség is csak másodlagos számára. A gyümölcsöt sem kívánja. Csak azt reméli, a hozott étel enyhít valamit a másik napok óta tartó éhségén, így a sajtról tett aprócska megjegyzése is furcsának tűnik itt és most. Mihez lesz szüksége a sajtra, ha nem akarja megenni?

De aztán látja, hogy a sárkány elhatározza magát, és Nie utána sétál, mivel némi türelmetlenséggel a hangjában indulásra ösztönzi a férfi. Nem sietnek, Nie tisztes távolban gyalogol utána, s azt reméli, hamarosan kiérnek az erdőből, amely eddig rejtette őket. De aztán meglepődik, amikor a fekete köpenyes alak némi szimatolás után letér az eddig követett útról és egy kisebb tisztáson ismeretlen zöld leveleket gyűjtöget, s kínos alapossággal nézi át őket, mielőtt a magánál tartott tarisznyába rakja óvatosan. A lány csak áll és nézi a furcsa sárkányt, aki már elfként is furcsa volt számára, s egy aprócska mosoly kíséretében megrázza a fejét, mint aki el sem hiszi, amit lát. S ezek után már a gombaszedés sem tűnik oly szokatlannak, így amíg a szakértőnek tűnő – s eddig pusztán húsevőnek gondolt – két-alakban- létezőt várja, a lány csak áll és az erdőt figyeli.

Figyel, mert ő is érzi az aggodalmat, s sárkány szavai is óvatosságra intik. Igen, látott már sárkányokat és nem, nem szeretne két vagy több sárkány közelében lenni, amikor azok egymással rendezik le vitájukat. S ahogy ez az eszébe jut, úgy villan fel előtte az az apró tarsisi utca is és a puszta feltételezések után már biztosra veszi, hogy a levegő rémséges urai éppoly valódinak tűnnek elfként és emberként, mint bárki más, akit ismer. S hogy ők mindhárman felvett alakjukban, elf és emberi álcában járták a város utcáit. De ez a felismerés nem könnyíti meg az életét, hiszen a különbségtétel tudománya nem adatott meg neki, így csak az örökös gyanakvás marad és a remény, hogy a következő pillanatban senki nem növeszt vöröses karmokat, vagy szárnyakat a szeme láttára.

Aztán, amikor újra elindulnak, már csak néhány fa állja útjukat, és ahogy kilépnek a fák alól a fénybe, lassan emelkedőnek tűnik a táj, s a távolban csak a hegyek látszanak. Nie szétnéz, és nem igazán tudja, mit is keressen. A vékony fűréteg alól kibukkanó kövek szinte fehérre festik a lankás hegyoldalt, akár ha hóbuckák lennének, de első pillantásra háznak nem leli nyomát. Még bosszankodik is a dolgon, hogy nem kérdezett rá pontosan az elhagyott helyre, amely Vali számára búvóhely lehet, amikor meglát valamit, ami – bár belesimul a tájba színével és alakjával is – nem tűnik a természet által alkotottnak. Nincs túl messze, s nem is kell meredek hegyoldalakon gyalogolni, hogy elérjék az építményt és az erdő sincs túl távol tőle. Ahogy átkelnek a hídon, amely egy patak medre fölött halad át, csak kőből rakott falakat lát. Az alacsony tetőt a hegyoldal szikláit is fedő mohával takarták le, s ablakai is oly parányiak, hogy talán csak arra valók, hogy megtörjék a ház oldalának egyhangúságát. De itt-ott már hiányos kerítés veszi körbe, és ahogy közelebb érnek, még látszanak egy régi kút és a kert maradványai. S ahogy megkerülik a házat, az udvar felől meglátják a bejáratot is. Az ajtó kopott és régi, de ép és ahogy megpróbálják kinyitni, kiderül, hogy a zár is az, s régi tulajdonosai a kulcsot is benne hagyták. Így csak egy kis erőfeszítésükbe kerül, hogy bejussanak a házba.

Az alacsony ajtófélfa lehajlásra készteti őket, de bent nyoma sincs rombolásnak, s az enyészet sem vette még át teljesen az uralmat az itt hagyott tárgyak felett. Egy konyhába lépnek be először, amelyben csak alacsony polcok állnak a falak mellett, rajtuk néhány durva, mázas edénnyel, s egy kis tűzhely, amelyben már régen éghetett utoljára tűz. S a konyha középén egy masszív, fából készült asztal, s körülötte négy szék áll. Az asztalon egy régi csupor, amelyben még látszanak az utolsóként szedett virágcsokor elszáradt maradványai. S ahogy Nie benéz a jobb oldali ajtón, egy kis szobát lát csak, amelyben egy szekrény és egy méretes ágy az összes berendezési tárgy.

Minden száraznak tűnik és a porral borított, a döngölt padlón nem látszanak más nyomok, csak a sajátjaik. Régen nem járt itt senki, de talán ez a szerencséjük. Talán már majdnem mindenki elfeledkezett erről a házról..

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-18, 3:20 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nienna//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

A fehér sárkány oldalán ott lógott az alaposan megtömött, domborodó tarisznya, amikor kilépett a fák közül a fehér elf nyomában. Ő maga is szétnézett, amikor a leány megállott szemrevételezni a környéket, azonban a ragadozó pontosan tudta, mennyire távol húzódnak tőle az aprócska teremtésekre veszélyes vadak, ahogyan arról is meg volt győződve, hogy nővére akkor sem térne vissza ide, ha az élete múlna rajta. Bár... talán akkor valóban eljött volna öccséért, hogy elvigye apjuknak, Därur-nak. De csak akkor, más esetben nem, így aztán az ifjú fehér szinte habozás nélkül indult meg a patak felé, melyet már messziről észrevett - s melyre oly nagy szüksége lesz majd, ha e nap folyamán alkotni is kíván valamit a konyhában. Mert ugyanis ez volt a terve - ételt készíteni Arnelian nőstényének, na meg persze részben magának is, bár elsősorban az előbbi élvezett nagyobb szerepet szándékai között. S ezúttal talán el sem menekül majd a meghívás elől, nem úgy, mint Telarban. Most aztán megtudja, mit hagyott ki akkor, annyi bizonyos!
Elégedettsége csak nőtt, amikor a messziről csillogó-hullámzó felszínű vízfolyam közelebbi vizsgálatánál - a híd közepén állva - áramvonalas testű, pikkelyes állatokat fedezett fel benne. Halak. Csupán még egy összetevő, melyre nem is feltétlenül számított e környéken, ám így csak kibővítette a kínálatot, egyébiránt pedig más célokat is kitűzött az ifjú sárkány elé, aki mindössze akkor pillantotta meg először a természetbe olvadó építményt, mely az ő éles szemein át azonban menthetetlenül kitűnt rejtőszínű környezetéből. Valturaan kíváncsian fürkészte az itt-ott kissé megsérült kerítést, aztán a kőfalakra vándorolt a tekintete. Erősnek, időt állónak tűntek, s nem vélt rajtuk lyukat felfedezni, így aztán a mohás tetőt vette szemügyre utána. Azon sem talált rést - így pedig legalább elázni nem fognak vihar esetén, ha pedig mégis, könnyűnek, s gyorsnak ígérkezett a kijavítás menete, melyet egy elhagyatott létesítménytől nem remélt a sárkány. Ahogyan pedig közelebb értek, újabb meglepetés akadt útjába egy régi kút képében, mely az udvaron állott, akárcsak egy kapu a múltba. Erről a gondolatról aztán eszébe ötlött, a valódi bejáratot is ideje volna meglelniük, így aztán hamarosan a régi ház másik oldalára sétáltak. Az ifjú, akár egy vár gondos, alapos elfoglalója, kérdések vagy megjegyzések nélkül lépett előre, hogy megvizsgálja a bejáratot, majd pedig nekifeszült, hogy az állásban megragadt ajtót beljebb lökje - bár talán utóbbi egészen feleslegesnek bizonyult, ugyanis az hamar, s könnyen nyílt, így aztán a fiatal ragadozó visszatérhetett a zárhoz, melyből, amíg a fehér nőstényelf birtokba vette az odabenti teret, ő kiemelte a kulcsot, s bevitte azt magukkal. Nyugodtsága nem volt ugyan felszínes, mégis nagyon jól tudta, merre fekszik e ház, ahogyan azt is, bárhol is verjen tanyát, váratlan vendégek lépten-nyomon akadhatnak, ezt pedig igazán nem volt ajánlatos elfelejteni.
A hósárkány meghajtotta hosszú hajjal borított fejét, mialatt belépett, aztán, amikor felemelte állát, rögvest szembe is találta magát azzal, mely mellkasában csupán még mélyebb elégedettséget, s valamiféle szokatlan lelkesedést gerjesztett. Az ifjú szemei felfénylettek a konyha, s annak állapota láttán, s kétszer is körbejárta, átvizsgálta, míg eljutott a hálószobáig, amely azonban nem érdekelte annyira, hogy néhány pillanatnyinál több figyelmet szenteljen neki. A ház használható állapotban állott körülöttük, s a sárkány tudta, a por eltüntetése után egészen kellemes helyszíne lesz az elkövetkezőknek. Csak akkor támasztotta tarisznyáját egy székre, amikor harmadjára is megszemlélte a konyhát, s annak berendezési tárgyait, mintha attól tartana, ott rejtőzik az ellenség - ő azonban mindösszesen csak kutatást, felmérést végzett, melynek eredményeként pedig egy lábas került az asztalra, s hamarosan csatlakozott mellé a kampó, mellyel majd a tűz fölé akaszthatják azt. Látszólag igazán pontos, átgondolt tervei voltak, s egyetlen pillantásra sem méltatta tovább a fehér elfet; még akkor sem, amikor három másik, különféle méretű és alkalmatosságú edény kíséretében átlépte a küszöböt, s a kúthoz sétált, hogy megnézze, működik-e. A patak vizét semmi esetre sem kívánta volna feleslegesen felzavarni, nem azelőtt, hogy némi halat fogott volna ki belőle, s éppen ezért elégedett meg a kútból nyert folyadékkal, mely ugyan nem a legfrissebbnek bizonyult, néhány merítés után valószínűleg beindultak a folyamatok, melyeknek be kellett indulniuk, az eredmény pedig magáért beszélt. Valturaan szó nélkül elöblítette a három edényt, a legmélyebbet utána meg is töltve az átlátszó anyaggal. Csaknem az egészet kiitta, azután pedig újra megtöltötte, s úgy vitte be, a két másikkal a tetején, hogy az asztalra helyezze őket.
Ekkor maga elé emelte a tarisznyát, a benne lévő terheket pedig kétfelé csoportosította, a sajtot és az almát az előbbi csomagolásául szolgáló, kibontott kendőre fektette. A mély, bár a lábasnál jóval alacsonyabb edénybe került a salátának való, mellette pedig a vizet tartalmazó foglalt helyet, egy pedig előttük üresen állott, mintha tartalmát várná. A sárkány ekkor tekintett határozottan a nőstényelfre, s ábrázatán látszott, végre mondani is akar valamit, nem csak fel-alá sietni csendesen.
- Mosd meg és aprítsd fel ezeket. Én hozok tűzifát. - utasította, s bár hirtelennek, parancsolónak tűnhetett első hallásra, mögöttes értelme egyszerűen csak sietségről árulkodott.
Az ifjú ezután, mivel nem tudta volna megmondani, látott-e valahol kést, hát övére függesztett fegyverei közül kivonta a rövidebbet, s az asztalra tette azt, azután pedig megfordult, sietős léptekkel kiiramodott a házból, hogy a következő pillanatban a leány már csak hűlt helyét lelje a konyha közepén. Valturaan-t hajtotta az éhsége - át a kert maradványain, el a kút mellett, s át a rozoga kerítésen is. Ment, egyenesen a patak irányába, ahol a hídon átkelve még egyszer ellenőrizte a vízben úszkáló, mit sem sejtő halakat, mintha azok csak úgy eltűnhettek volna a semmiben, míg ő az előkészületekkel foglalatoskodott. A kétlábú-alakban rejtőző sárkány nem állt meg a hídon. Helyette az erdő felé igyekezett, vissza, arra, amerről korábban érkeztek, s beljebb a szélétől, ahol már valamire való gallyakat, rőzsét lelhetett. Szorgalmasan, fáradhatatlanul gyűjtötte, s törte megfelelő méretűre az elszáradt fadarabokat emberfeletti erejű karjai segítségével, s csupán annyira állott meg, hogy könnyítsen magán a lombok sötétjében. Azután visszatért feladatához, melyet kapkodva be is végzett, azután pedig, mintha sürgetné az idő, pihenő nélkül indult meg visszafelé, az erdő szélének irányában. Valójában nem sürgette más korgó gyomrán kívül, melynek eddigi nyugvó állapotát a kenyérnek jóindulattal sem nevezhető morzsa alaposan megbolygatta, így aztán az izmos szerv fala követelőzően hullámzott a kétlábú-testben. Ez hajtotta hát az ifjú ragadozót, vissza, a híd felé, hóna alatt a halomnyi tűzifával, melyet a leánynak említett, s melyre szüksége lesz, ha el kívánja látni azt a Csupaszbőrűt. És ő el kívánta, bár igyekezett a kelleténél jobban nem gondolkodni róla. Még csak az hiányzott volna, hogy az égboltszemű megszokja a kiszolgálást, melyet idáig olyan önfejűen a háta mögé hajított; na de a felvilágosítás... a leendő illatok kiábrándító ráébresztése, azoktól remélte, hogy meghozzák bosszúját, mely édes ugyan nem lesz, azonban fűszeres annál inkább. Az ő tudományát ne nézze le senki!
A szintén nem mai készítésű híd lábánál megszabadult terheitől, s a víz mélységén tanakodva úgy döntött, egy szélesebb, lassabb sodrású részt keres. Lépkedni kezdett a parton, kellő távolságra ahhoz, hogy ne rémisszen a halakra, azonban elégségesen közel ahhoz, hogy szemlélődhessen, ha akar. Nem sokáig sétált így, ahogyan azonban lábai egymás után mozdultak előrébb és előrébb, rá kellett ébrednie, egy kissé még mindig érzi a hátát, s e tény némi komorsággal festette meg a Nap melegében, s a fényekben úszó tájat. Azonban az ifjú nem hagyta magát mindössze ennyivel lelombozni, s engedte, hogy a karmolások által szaggatott lyukakon friss szellő simogassa sebeinek maradékát. Így haladt, amíg alkalmas helyre nem lelt, egy lomha kanyarulat előtt lecövekelvén. Megfelelőnek találtatott szemében a környezet, a következő pillanatban pedig már valódi, kissé terebélyesebb - és halfogásra is alkalmasabb testében vetette bele magát a munkába. Éles, jégszínű szemével fókuszált, ahogyan a víztükör felett állott, mint egy óriási földre szállt, makulátlanul fehér felhő. Úgy várta a halak közeledtét, melyeket lehajtott fejjel követett, amíg aztán a pillanat tört része alatt összecsapódó állkapoccsal le nem csapott rájuk. A hegyes, éles fogak utat találtak maguknak a húsban, s a lágy pikkelyű állatok gyors halállal végezték a vadászattól izgatott, koncentráló ragadozó gyomrában. Az élet lüktetve áradt szét tagjaiban, s ha valakinek, aki őt figyelte, azt mondták volna, ez a sárkány a minap még saját vesztéért küzdött éhséggel, fáradtsággal, elhagyatottan, reményvesztetten és szánalmasan elterülve a fák alatt, minden bizonnyal jóízűen nevetett volna a dolgon, s fedezékbe vonul, nehogy a félelmetes, gyors mozgású veszedelem meglelje őt. Valturaan, bármennyire igyekezett, s bármennyire elhatározott is volt, látszott rajta, min ment keresztül, így, ha valakinek volt szeme hozzá, könnyedén rájöhetett: még nem teljesen önmaga. Még pihenésre, erősödésre volt szüksége, jó adag gondolkodással megfűszerezve, melyet akadályozott a fehér nőstényelf érthetetlen, vakmerő jelenléte. S ami még őt illette, többek között miatta is hagyta abba idő előtt a táplálkozást. Nem akart teljesen jóllakni, s ez azon is merőben látszott, hogy az utolsó néhány fogás eredményét egyszerűen csak a partra fektette, majd pedig az övén lévő egyik bőrtokból előkerült kötözésre használt erős madzaggal összefogta őket kopoltyújuknál. Így rögzítette különös, jellegzetes szagú zsákmányát bőrövéhez, s így hagyta szabadon kezeit, hogy a híd lábánál hagyott rőzsét felvehessék. Jók lesznek azok sütve is, alaposan befűszerezve, s még az is megeshetett, hogy Arnelian nősténye szereti a húst, akárcsak Laryss. Éhsége gondot okozó részétől már megszabadult, így pedig gondolkodni, koncentrálni is sokkalta jobban tudott, nem is beszélve arról, hogy talán léptei is felgyorsultak, melyek ezúttal már a mohás tetejű ház felé vezették. Az eget kémlelte, míg oda nem ért, ügyet sem vetve a nedvességre, mely a halakból le-lecseppenve sötét foltokat hagyott a lábát borító szöveten; azután azonban, hogy végre megérkezett, már minden figyelmével az elf leányt kereste, hogy megtudja, mire is jutott reá bízott feladatával amíg ő távol tartózkodott. Kisimult, szinte már nyugalmas arccal kutatott az égboltszínű szemek után, megjelenéséből, kiállásából pedig határozottság, s valamiféle megmagyarázhatatlan komolyság áradt.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-18, 5:12 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Nie összevont szemöldökkel, kérdőn néz a távozó sárkány után.

- Mosd meg és aprítsd fel ezeket. Én hozok tűzifát. - hangzott az utasítás, aztán előkerült egy fegyver, amelyet valószínűleg százszor és százféle dologra használtak már eddig, köztük valószínűleg aprításra is, azonban a lány nem igazán érti, hogy mit és hogyan kellene megmosni, feldarabolni, vagy aprítani jelen pillanatban vele vagy nélküle. És ehhez a művelethez túl kevés információt talál emlékeiben. Szinte teljesen bizonyos abban, hogy egyetlenegy olyat sem lelne az eddig elkészített ételek között, amelyben zöld levelek, gomba, sajt és alma alkotott volna valamiféle keveréket, s amelyben az aprítás is tényszerűen szerepelt volna. És mivel az, aki ezeket az információkat megadhatná, villámgyorsan elviharzik, így Nie egy ideig tanácstalanul álldogál, aztán felveszi a tőrt és és próbálja kitalálni, vajon mire is gondolt a parancsolgató, sötét alak. Nem igazán jut dűlőre, így vár egy ideig. Aztán megint az ajtó felé néz várakozóan, de úgy tűnik, a rőzsegyűjtés még az aprításnál is nehezebb feladat lehet. Azért furcsállja a dolgot, mert ilyet már csinált, és határozottan nem tűnt nehéznek és veszélyesnek. De mivel a sárkány még mindig nem tér vissza, úgy véli, hogy talán mégis egyedül kellene megoldania a problémát, bár azt továbbra sem érti, miért bízott rá ilyesmit Vali.

Ahogy végiggondolja a lehetőségeket, az szinte biztos, hogy nem a sajtot kellene megmosni, bár az aprítás résszel itt is problémába ütközik. S ahogy kivesz egyet a nagyméretű, zöld levelek közül, a vastag levélnyél nyilvánvalóvá teszi, hogy talán ezt jobb lenne aprítani, mert így bármit is akar belőle a sárkány készíteni, biztosan nem lesz épületes látvány a fogyasztása. És még ott a gomba is... Mivel lát rajtuk némi földet és fűszálak is tapadnak hozzájuk rendesen, a mosás nyilvánvaló, de az aprítással már megint gondjai lennének, és ahogy pakolgatja őket és az egyik kalap alól egy nyálkás, láb nélküli jószág mászik elő, úgy dönt, ezzel inkább semmit sem kíván kezdeni.

Jobb ötletnek tűnik az, hogy megvárja Valit, aki az egészet kitalálta. Persze ha akar, talál magának ő is feladatot, és így elhatározza, hogy felderíti a ház többi részét is.

A szobát már látta, s a konyhából nyíló egyetlen másik ajtó sem rejteget túl sok látnivalót. A másik ajtó ugyanis egy kis helyiségbe vezet, amit régen kamrának használhattak, s amiben a durván faragott polcokon még most is árválkodik néhány meghatározhatatlan tartalmú cserépedény. Meg sem próbálja kitalálni, vajon mik is lehetnek azokban, így inkább kimegy az udvarra, hiszen a ház túlsó részén még látott egy ajtót, s reméli, ott talán érdekesebb dolgokra bukkanhat. S talán így is van, mert kinyitva egy lejáratot talál, amely valószínűleg a ház alatti pincébe, vagyis inkább üregbe vezethet, de oda nem igazán vágyik. Aztán szétnéz, de sehol sincs egyetlen másik ajtó vagy fülke, ahol még kutakodhat. Meg kell állapítania, hogy nem túl nagy és kényelmes szállást találtak, de úgy gondolja, a sárkány nem bánja majd. Ha hamarosan újra elindulhat Laryss keresésére, akkor ő sem marad tovább, addig pedig ez tökéletesen megfelel ideiglenes menedéknek. Nem is maradhatna tovább, hiszen Arnelian-nak szóló üzenetében 3 nap szerepelt, addigra vissza kell érnie.

Megkerüli a házat, de ott semmi sincs, ami hasznukra lehetne, csak néhány, tető nélküli épület, amelyek régen talán tárolók lehettek, vagy állatok szálláshelyéül szolgálhattak. Aztán meghallja a lépteket és az udvar felé indul, ahol már ott áll a sárkány, néhány felfűzött, elpusztult hallal és az arcán olyan elégedettséggel, mintha legalábbis a tarsisi Nemesi Udvarházban vacsorázott volna. Bár ezen feltételezést rontja a kép azon része, amelyen egy méretes ágakból álló kupac jelenik meg az elégedett arc szomszédságában.

Nie odasétál, de igyekszik elkerülni, hogy ránézzen az üveges pillantású uszonyosokra, inkább Vali előtt belépve a konyhába, nyitja ki az ajtót a cipekedő alak előtt.
- Nos... ööö... a gombát valami állat falatozza éppen és... szóval mit is kellett volna megmosni? - kérdezi, miközben tekintete tényleg teljes tanácstalanságot tükröz.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-19, 8:29 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nienna//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Valturaan-nak nem kellett sokáig a leány után kutatnia, ugyanis az szemmel láthatólag maga is odakint tartózkodott. A sárkány nem furcsállt rajta semmit, elvégre, tekintve az időtartamot, ameddig ő odavolt, s amennyi rendelkezésére állt, hogy elvégezze egyszerű feladatát, akár kétszer is befejezhette volna, mire a tűzifa, s a halak rendre megérkeznek. Azonban az ifjú ragadozó figyelmét nem kerülte el a lány viselkedése, jobban mondva annak igencsak érdekes volta, azonban egyelőre saját maga számlájára írta a történteket: hiszen nem várhatta el Arnelian nőstényétől, hogy félelem, s ellenérzések nélkül várja egy sárkány visszatértét az erdei portyáról. Nem is várta el, ezért hát annyiban hagyta a dolgot, s amikor a karcsú leány kitárta számára az ajtót, őt követve rögvest le is hajolt, majd pedig belépett a konyhába, nedves földet, némi fűszálat, valamint halszagú vizet szórva szerteszét. Ám a sárkány nem foglalkozott vele - a főzés ettől nagyobb mocskokkal is járhatott, így aztán ráérnek majd akkor aggódni rajta, ha minden készülőben lesz. Illetve egy része mégiscsak abban volt már, elvégre meghagyta a nőstényelfnek, hogy aprítsa össze a hozzávalókat. Annak a nőstényelfnek, aki elállta a kilátást a mögötte elterülő asztal leginkább érdekelt részére - s akinek orcájára olyasféle érzelem kúszott, mialatt szólásra nyitotta száját, hogy Valturaan, akárcsak egy veszélyt megérző vadállat, lélekben már készen állott valami szörnyű hírre, például arra, hogy a holdszínű kétlábú véletlenül lenyeste egyik ujjbegyét...
Azonban nem érezte a vér szagát, de amit fülei hallottak, s aminek tudatában végül ellépett a leánytól, hogy, eddigi terheit kissé érdektelenül az ajtó szomszédságában húzódó fal mellé lepakolva, megszemlélhesse, mit tett; azaz hogy mit nem tett, hát meglátta. Meglátta, hogy a hozzávalók érintetlenül, földesen, piszkosan hevertek az általa elöblített edényben, csaknem egészen úgy, ahogyan ő belehelyezte a tartalmat. Ennek fényében próbálta értelmezni a nőstény iménti csaknem panaszos, már-már kétségbeesettnek tűnő megszólalását, s olyasféle következtetésre jutott, amelynél előbb fordult volna meg a fejében az, hogy rájuk talált egy csapat őr Olassië erdejéből. De nem, sehol sem lelt rohamozó, kiáltozó elf katonákat, helyettük mindössze egy leány állott a konyha közepén, egy leány, ki valószínűleg annyit értett a főzés tudományához, mint Valturaan a kétlábúak illemtanához. És az ifjú nem akart hinni saját észrevételének, melyet megdönthetetlen szilárdsággal támasztottak alá az előtte felsorakozó tények. A hósárkány újból ráemelte tekintetét az érintetlen alapanyagokra, végül pedig visszacsúsztatta azt a nőstényre, összeszűkült szemekkel, magán kívül gondolkodva azon, mégis hogyan eshetett ez meg. Éles szemmel fürkészte a leányt, töprengvén, mintha hazugságot vagy átverést gyanítana a mondottak mögött, csakhogy egészen más foglalkoztatta most a fiatal ragadozót - mégpedig a valami állat kérdésköre. Legalább egy mérges pókra gyanakodott, így aztán óvatos mozdulatokkal indult meg felfedezni a gombák között rejtőző állítólagos fenevadat, melynek a leány oly könnyedén átengedte zsákmányukat. Azonban alig vizsgálódott néhány másodpercig, a jellegzetes nyálkacsík, s a hozzá társuló eltéveszthetetlen szag, valamint a földszínű, kanyargó csomóban elrendezett ürülék egyértelművé tette, mit is fog találni a csiperkék között - s ez csak még inkább sötétlő köddel vonta be jelenlétét a konyhában.
Valturaan arrébb helyezett néhány darabot, s a többi közül kiemelte azt az egyet, melyen a jelzett lény csüngött, egy adag áttetsző, fényes váladék kíséretében. Újfent a leányra sandított jégszínű szeme sarkából, mintha megbizonyosodni kívánna afelől, feltételezése helyesebb nem is volna. Azonban nem kellettek a nőstény szavai - nem várhatott rájuk, egyszerűen nem tudott. A gyanakvó, vizsgálódó tekintet követte a hófehér kezet, mely Arnelian párja elé lógatta a gombán leledző ártalmatlan éti csigát, s amikor a leány kisugárzása változatlanul tanácstalan maradt, az ifjú fehér sárkány nem tudta tovább türtőztetni magát, s visszatartani sem volt képes a bensőjéből hevesen kikívánkozó érzelmeket. A kétlábú-alakba bújt pikkelyes bőrű teremtmény hirtelen felnevetett, a nevetés pedig csakhamar jóízű, feszültségtől mentes, őszinte hahotába fulladt. Amikor, kis idő múlva elsőként jutott levegőhöz, nem is tétovázott megjegyezni első épkézláb gondolatait az üggyel kapcsolatban.
- Miféle elf vagy te? - hangzott el a kérdés, elfojtott, mindent betöltő, szertelen vidámság kíséretében.
Valturaan nem kívánta tovább kínozni a leányt. Kisétált a házból, újfent utat engedve véget nem érő nevetésének, hogy eltávolítsa a nem kívánatos zsákmányelorzót a konyha területéről. A sárkány nem ártott feleslegesen életnek, s nem is ártott úgy egyáltalán sem, ha éhsége erre nem késztette. Fióka korában olykor, szórakozásból megtette ugyan, azonban Laryss a lelkére kötötte, hogy merőben helytelen cselekedet. A fehér pikkelyes hitt neki, s megfogadta szavait, így aztán most sem zajlott másként semmi: árnyékos helyet keresett a ház falában, s az ott növő, szabálytalan körben elterülő zöld védelmébe pottyantotta a házas puhatestűt, mely az apróbb zuhanás következtében rögvest menedéke mélyére is távozott. Már csak a gomba volt nála, mikor visszatért az égboltszeműhöz, továbbra is derűtől csillogó, jégszín tekintetét emelte reá, jelezvén, a veszély elhárult.
- Ez nem valami állat. - ismételte a szavakat könnyeden, az imént eltávolított betolakodóra célozva velük, miközben visszahelyezte a gombát az edénybe, majd pedig társasága felé fordult - Ez egy közönséges és veszélytelen csiga. Lanuria csaknem tele van velük. Azt ne mondd, hogy még egyet sem láttál!
Maga kezdte el megmártani szerzeményeit a tiszta vízben, egyenként, s szinte már szenvedélyes alapossággal, miután feltűrte ingujját, s megszabadult a sötét, szaggatott köpenyétől is. Továbbra is feltűnően jókedvűen művelt mindent. Most aztán senki meg nem mondta volna róla, miféle fajba tartozik, mifélét kívánt magával elkövetni a minap, s legfőképpen, hogy miféle gondok gyötörték lelkének mélyét még ebben a pillanatban is, a sárkány éber tudomását kikerülve. Mintha egyszeriben kicserélték volna, úgy járt a keze, s úgy mosolygott, hogy más, valódi fehér elfekben könnyedén azt a gondolatot kelthette volna, elment a józan esze. A ragadozó azonban nem fáradozott érzései elrejtésével, ezúttal nem, s még csak annyira sem, mint ezidáig. Jól szórakozott, melynek hatására teljesen nyilvánvalóvá válhatott, egyáltalán nem készült a nőstényre ripakodni, sem pedig rendre utasítani. Megalázni sem kívánta, melyet hangsúlyozása is alátámasztott, bármilyen szavakat is kísért.
- És még főzni sem tudsz.
Fel-felkacagott munka közben, egyébiránt azonban egészen csendes maradt. Csak a víz, s a bele-belemerülő alapanyagok csobbanása keltettek némi zajt, végül azonban, amikor csaknem a gombák felével végzett már, ismételten az elf leányhoz fordult. Immáron úgy festett, a nevetés jó része eltávozott belőle, azonban a kissé szurkálódó élű vigyor még mindig ott bujkált a szája szélében. Így ragadta meg tőrét, s így nyesett le egy darabkát menthetetlennek ítélt csuklyás köpenyéből, melyet Niveria karmai alaposan szétszaggattak, a szövetet pedig a leány felé nyújtotta baljával, az várva, hogy az elvegye tőle.
- Az igazi munkát hagyd csak a nagyokra. - mondta, aztán, kissé komolyabb hangon tette hozzá, ezzel jelezve felé, hogy nem szándékozik megbántani őt, inkább csak játszik vele kissé - Takarítanál?
A kérés nem volt lekezelő. Valturaan elvárta a segítséget, s joggal tette ezt, hiszen a védtelen, törékeny leány jóléte minden kétséget kizárva tőle függött, s nem lehetett ott mindenhol egyszerre. Megvárta, mit tesz a leány, s hogyan érintik a történtek, elvégre Laryss kapcsán már megtanulta, hogy a Csupasz-nőstények néha módfelett érzékenyek tudtak lenni - s bármennyire is mogorvának, kegyetlennek és önzőnek tűnt sokszor, igaz valóját mélyen magában tartogatta, s azoknak cseppentett belőle, kik valahogyan elnyerték tőle e kiváltságot. Az ifjú sárkány cseppet sem haragudott Arnelian nőstényére, s bár kissé furcsállta ugyan a dolgot, elvégre neki is négy éve volt megtanulni ugyanazt, már megtanulta, hogy tudatlanul ne ítélkezzék mások felett. Talán még így is túlságosan sokszor szegte meg e szabályt, ez azonban azon ritka pillanatok egyike volt, mikor emlékezett reá, s eleget is tett neki.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-20, 11:49 am

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

A két-alakban létező néhány pillanatig kutatóan néz körbe, majd a gombákhoz vonul és igen gyorsan megtalálja a lakmározót. Úgy tűnik, neki más a véleménye a lény megítélésével kapcsolatban, mert szinte számon kérően mutatja meg a tevékenységében mindeddig nem zavart, a lány által valami állatnak titulált lényt. Nie nem igazán tudja, mi az oka a következő néhány pillanat történéseinek, de a sárkány – számára teljesen váratlan és képtelen módon – hangos nevetésben tör ki, s úgy tűnik a ~ Miféle elf vagy te? ~ kérdésre sem vár igazán választ, mivel a nyálkás illetővel és az ételéül szolgáló gombával egyetemben kivonul a házból még mindig hahotázva.

Nie lesújtó pillantással jutalmazza e végtelenül udvariatlan tettet, s a pikkelyes modorára utaló megítélése csak tovább romlik, amikor az némileg fensőbbségesen előadást tart a csigákról. Persze, hogy hallott már róluk és olvasott is, de sem a könyvtárban, sem pedig északon a hegyek között nem volt túl sok belőle, így furcsán csúszós és nyálkás valójában mindeddig még egyet sem látott. De szerencsére a jégszemű alakot jókedve legalább arra sarkallja, hogy őt kihagyja a további procedúrákból, amely az étel előállítására vonatkoznak, bár láthatóan jól szórakozik a lány hiányos képességein. S a jókedve jó sokáig meg is marad, így csak ez lehet az oka annak is, hogy az előbb még az aprítási feladatok elvégzésére ajánlgatott fegyvert most saját ruházata ellen fordítja, hogy egy méretes darabtól szabadítsa meg kissé viharvert, vagyis inkább sárkánykarmok által szaggatott köpenyét. S az utána következő mondatok nyomán Nienna ismét úgy érzi, hogy a sárkányok – legalábbis a megismert egyetlen egyed – modora jócskán hagy maga után kívánnivalót:

- Az igazi munkát hagyd csak a nagyokra. Takarítanál?

Mégis mit képzel ez? A főzés persze nem az, amit szeretett és szeret csinálni, és eddig nem is volt túl gyakran szüksége arra, hogy ilyetén hobbinak hódoljon, de hogy a takarítás képességét se nézze ki belőle ez az elf alakba bújt hüllő, az némileg elképeszti. Így ha szemmel ölni tudna, Vali már valószínűleg haldokolna, amikor a lány átveszi a rongyot, megszemléli annak kissé használt és elnyűtt voltát, mielőtt hasonló hangnemben válaszolna:

- Takarítani? Nos, képes vagyok ilyen egyszerű tevékenységre is. De gondolom, azért azt is ellenőrizni akarod majd – közli fura grimasszal, aztán bevonul a hálószobába, és jó hangosan becsapja maga után az ajtót.

Odabent még morog magában egy ideig, de aztán a munka már eltereli a figyelmét a szemtelen megjegyzésekre hajlamos illetőről. Először kinyitja a kis ablakokat, s ahogy a fény és a közeli víz illata beárad, már attól jobb kedve lesz. Aztán a szekrény következik, de néhány régi vászonnemű és takaró kivételével nem sok mindent talál benne. S mivel az ágyon is csak vastag anyagba töltött, szárított fűfélék szolgálnak matracul, így azzal sincs sok gondja. Csak a porral és a levegőtlenséggel kell felvennie a harcot, s míg ez utóbbi megoldása egyszerűnek tűnik, azért az előbbi jócskán ad munkát neki.

Neki is fog, s miután a Valitól kapott köpenydarab szárazon jó szolgálatot tesz a szekrény és az ágydeszkák esetében, addig az ablakokra és a padlóra biztosan kevésnek bizonyulna már. Így a tűzhelynél szorgoskodó alakra egyetlen pillantást sem fecsérelve kisiet az udvarra, ahol látott egy régi, fából készült vödröt, s megtöltve azt a kút vizével, már cipeli is befelé a házba. S odabent – feláldozva az egyik lepedőnek tűnő, méretes anyagot – először az ablakokat törli le, majd a bútorok következnek és végül a padló. Persze többször megjárja a szoba és a kút közti utat, és mire végez, már fájnak a karjai, de legalább elégedett lehet az eredménnyel. S mivel nem igazán kíván csevegni a sárkánnyal, inkább a kamrában folytatja a tevékenységet, bár ott a fura tartalmú edények kihordásán és némi polctakarításon kívül nem sok dolga akad.

Aztán amikor az utolsó vödör piszkos vizet is kiönti és visszamegy a szobába, a lepedővel letakart ágy, a párnaként és takaróként szolgáló régi szőttesek már olyannak tüntetik fel a helyiséget, mintha lakna is ott valaki. S úgy tűnik, éppen idejében végzett a dologgal, mert odakint egyre sötétebb lesz, s a konyhában is csak a tűzhely fénye ad némi világosságot.

A sárkány is egyre kevesebb zajt csap az edényekkel és az illatok is egyre finomabbak, hát kissé még bosszankodva az órákkal ezelőtt történteken, Nie végül mégis a konyhában találja magát, csak hogy feltehesse kissé undok kérdését a nagyképű alaknak:

- Itt a lehetőség, hogy véleményt formálj a takarítási képességeimmel kapcsolatban… Megfelel?...

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-20, 7:46 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nienna//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Valturaan csendesen nézte végig a cseppet sem várt történéseket, elvégre ő tisztán és érthetően tudtára adta a leánynak, nem kíván viccet csinálni belőle, amaz mégis úgy viselkedett vele, mintha legalább azt mondta volna, szörnyen fest ezekben a ruhákban és a haja is rémségesen ápolatlan. Az ifjú sárkány hagyta, hadd mérgelődjék csak területük ajtóval elválasztott túloldalán, s mivel magával vitte a takarítóeszköznek szánt szövetdarabot is, biztosra vehette, hogy hasznossá teszi magát, addig pedig egészen biztosan hagyni fogja őt dolgozni. Nem értette, miért kellett volna ellenőriznie a leány munkáját, elvégre ha valami koszos maradt, azt egyébiránt is előszeretettel jelezte, rendkívül kényesen viszonyulva lakókörnyezetéhez. A halas víz is zavarta kissé, mely ruházatát borította a zsákmány hazacipelésének nyomán, azonban valóban nem kívánt ilyesfélékkel foglalkozni, amíg el nem készül az asztalra való - mely, merte remélni, hogy csigákat-nem-ismerő-elfek gyomrába is való lesz, különben megeheti majd egyedül, Arnelian nősténye pedig éhen marad. Ám egyelőre nem bírta komolyan venni e meglehetősen valósnak tetsző fenyegetést - túl sok maradt még jókedvéből hozzá odabenn, így aztán szótlanul, fel sem nézve folytatta tovább az alapanyagok mosását. Amikor készen lett, s a használhatatlan részeket kivágta-letépdeste a gombákról és a levelekről, a harmadik tálat felkapva, melybe a fogyasztható részek kerültek, s a szemetet a döngölt padlózaton hagyva, kisétált a kúthoz, hogy vizet merítsen belőle, s odakint, a szabadban mossa át szerzeményét még legalább kétszer. Csak ekkor tért vissza az asztalhoz, ám mindössze annyi ideig, hogy lepakolja terhét, s vizet hozzon be a fazékban további teendőihez, melyekhez egy serpenyőt is elmosott a kútnál a második kör alkalmával. Immáron ismételten odabent, abba válogatta át a gombát, melyeket a levelekkel együtt rendre kellemes, megfelelő méretű darabokra aprított, s amikor ezzel készen lett, feltápászkodott, s a fel mellett lerakott rőzséhez vezetett útja. Sietős, lelkes mozdulatokkal készítette be a tűz helyét a kemencébe, majd pedig két kényelmes méretű tűzkő segítségével, melyeket övén lévő bőrtokjukból szedett elő, meggyújtotta a fát. Amíg a láng feltámadt, az ifjú sárkány a halakhoz fordult, melyeket rögvest az ajtó mellett fosztott meg pikkelyeiktől tőre segítségével, oldalsó vágó mozdulatokkal, akárcsak a fafaragók vagy a késélező. A hulladékot egy mosatlan, szemmel láthatólag lyukas edénybe száműzte, melyet a polcokról emelt le, azonban a halak további nem-éppen-hulladékát nem volt hajlandó így elpazarolni. A sérült edény felett az utolsó pikkelyeket is levakarta róluk, fel sem pillantva egyetlen másodpercre sem, s amikor megbizonyosodott róla, hogy a leány egy ideig még biztosan nem fog előbújni a hálószobából, egyenként csapkodta le a vízi gerincesek fejét, s tüntette el őket szájában, melyben ezúttal hegyes ragadozófogak csillantak meg a vöröslő, meleg fényekben. Így végezték belső szerveik is, majd az utolsó falat, s nyelés után az éles fogak köddé váltak, észak szülötte pedig -, akinek állára az összes szájából alácsordogáló vérpatakocska rászáradt - ekkor kivitte a madzagon lógó húsokat végső mosásukra, majd pedig amikor tiszta kézzel visszatért, terebélyes fűszergyűjteményét az asztalra szabadítva előkészítette a halakat, s az egyik széktámlára akasztotta terhét - így fogott neki a sütésnek. Azután megragadta a serpenyőnyi gombát, némi vizet loccsantott alájuk, végül pedig sebesen rájuk hintett háromféle szárított, összedarabolt, felismerhetetlenül apró növényi részt, melyek olyan erős illatot árasztottak magukból, hogy még a fehér elfnőstény is biztosan érezte őket a csukott ajtó mögött. A tűz fölé tartotta a lapos fémedényt, s egészen addig türelmesen várt, amíg át nem kellett keverni annak tartalmát. Ezt ismételgette egészen addig, amíg megfelelőnek nem ítélte a végeredményt, s akkor a serpenyőben lévő sült gombát a leveleket tartalmazó tálba borította, majd azt is megkeverte, s adott hozzá néhány csipetnyit abból a fűszerből, melyet néhány napja vásárolt Tarsis piacán. Ekkor terelődött figyelme az alma mellett leledző sajtra, melyet néhány határozott mozdulattal egy kisebb és egy nagyobb darabra szelt. A nagyobbat azután apróbbra vagdosta - ezek a darabkák kerültek a salátába, ahol megszívták magukat a gomba szaftjával, s lágy félolvadt állapotot vettek fel. Ami a kisebb, még egészben álló részt illette, az ifjú sárkány lapos, széles szeleteket készített belőle, s egy alacsony oszlopban a salátatál tetejére terítette őket, majd pedig felemelte egyik ujját, s parányi tűzvarázslat segítségével megolvasztotta a sajtot. Viszkózusan, zsírosan folyó patakok szánkáztak le a salátán, némelyik egészen a tál oldaláig, mások azonban félúton megdermedtek. Már csak néhány adalék hiányzott, s készen is volt. Ami a halhúst illette, Valturaan nem volt olyan ostoba, hogy a mai nap folyamán süsse meg zsákmányát. Hagyta, hadd érlelődjenek össze az ízek bennük, s fűszeres pácukban fellógatva ott marasztalta őket a széktámlán. Már jócskán megfelelő evőeszközök, s tányérok után kutatott, amikor az ajtó kinyílt, s a portól, kosztól érdekes szagú elf leány lépett ki rajta, ezúttal olyasféle léptekkel, melyek nem siettek egyből a kijárat felé. Erre az észrevételezésre aztán a fehér sárkány felemelkedett az asztal mögül, s a nőstény felé fordult, aki, a hallottak alapján még mindig kissé haragosnak tűnt.
Az ifjú azt gondolta, a saláta majd beszél helyette, meg talán az a tény, mely szerint egy tapodtat sem mozdult a hálószoba felé. De minek is ment volna be, s főképp miért éppen ellenőrizni? Meg kellett hagyni, kedélyét jelentősen lelombozta ez az elmúltakat tekintve is merőben érthetetlen viselkedés, így aztán egy pillanatig az égszínű szemekbe tekintett, azután folytatta a keresgélést, s ekképpen felelt.
- Nem én fogok odabent aludni. Nem nekem kell megfelelnie.
Hangja kihűlt a lágyan lobogó tűz melegénél. Amikor végzett feladatával, felkapta a leendő terítéket, s egyéb mondanivaló nélkül megmerítette az odakészített vízben, majd a tisztának tekinthető kendőre pakolta, melyen az alma is nyugodott. Dobott még némi fát a tűzhelyre, majd magára kanyarította hiányos, szétszaggatott köpenyét, azzal a célzattal, hogy az alacsony bejárati ajtó felé távolodjék, magára hagyva a törékeny, haragos kis elfet a vacsorájával, melyet ő készített, azonban fogalma sem volt, mégis miért tette ezt. A kihűlt éjszaka máris mellkasába költözött, pedig még ki sem lépett belé teljesen. Csupán a pikkelyeket tartalmazó, lyukas edényt vitte magával, hogy kiürítse, s vissza sem nézve, jobbjával csukta be az ajtót a háta mögött. Ekkor rohamozták meg a gondolatok. Úgy érezte, mindennek, melyet ezért az ismeretlenért tett, semmi értelme sem létezett. A nőstényelf most is olyan rideg-hideg-és-hálátlan volt, mint Telarban, vagy eddig bármikor, s bárhol, a minap pedig csupán megszánta, ám nem azért, mert egyetlen apró részletet is érthetett volna fájdalmából - korántsem. Valturaan biztos volt benne, azért tette, mert lenézte őt és az érzelmeit. Léptei ébredező dühről árulkodtak, s lelkébe ismételten beköltözött a magány fagyos lehelete. Ez a fagy nem volt olyan jótékony, mint a Lanur-hegység környezete. Elevenen emésztette fel a jókedvet, mely abban a néhány órában, mely oly gyorsan elrepült, legalább némi társaságot nyújtott neki.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-20, 8:41 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Nie látja, hogy borul el a sárkány tekintete és nem igazán érti a dolgot. Ez a lény a mai nap legnagyobb részében rajta élcelődött, kinevette, megkérdőjelezte képességeit és még ő van megsértődve, hogy gúnyos szavaira hasonló hangnem a válasz? Miféle téboly ez tulajdonképpen? S minek főzőcskézik itt naphosszat, ha erre senki sem kérte, s ha már megtette, most miért nem ül le és eszik ő maga is? Talán azt hiszi, ő elvárja, hogy így gondoskodjanak róla, hogy vacsorát készítsenek neki és megterítsenek helyette? Ezt a sárkány komolyan így gondolja? Komolyan ilyennek gondolja?

Ő meg volt olyan ostoba, és itt takarított egész nap, hogy ez a hely kinézzen valahogy, s hogy ne tűnjön olyan elhagyatottnak minden? Ha majd egyedül marad a házban, úgyis neki kell majd csinálnia mindent!

Forr benne a düh és ahogy a sárkány kifelé indul, néhány pillanattal később már a lány is kiviharzik utána a sötét, csillagfényes ég alá és érzéseit nem restelli azonnal szavakba is önteni, s az sem érdekli, ha nem látja, csak a sötét köpenybe öltözött alak körvonalait.

- Mondd, neked meg tulajdonképpen mi a bajod? Nem volt elég az egész napos élcelődés és nevetgélés rajtam, még azt is elvárod, hogy mindezt szó nélkül hagyjam? Hogy úgy véled, hogy én a kis elf nem érek föl a nagy sárkányok dolgaihoz, s maradjak csak inkább az egyszerű takarításnál? És csodálkozol, hogy ezt sértőnek és illetlennek tartom? És jó! Örülök, hogy nem te fogsz majd odabent aludni, de 2 nap múlva a ház csak a tiéd lesz, és ott alszol majd, ahol csak akarsz, vagyis neked is szívességet tettem ezzel. De tudod mit! Ha már jót kacagtál rajtam, hogy nem értek úgy a főzéshez, találhatunk még számos dolgot, amihez nem fogok érteni. Hát szívesen sorolok majd néhányat, hogy szerezzek neked pár vidám napot! De egyet megjegyezhetsz! Azt tökéletes bizonyossággal meg tudom állapítani, ha valaki már nem igényli a társaságomat. Ehhez még sárkánynak sem kell lennem. És még egy dolog… Sosem kértem tőled, hogy az egész napot azzal töltsd, hogy főzöl és sütsz! Sosem kértem, mert ezt te magad akartad megtenni. Ha ezért is engem hibáztatsz, s úgy véled, szívességet tettél vele és azt az ételt majd egyedül eszem meg, hát nagyon tévedsz. Mert ha nincs merszed leülni és elmondani mellette, hogy mégis mi a bajod, akkor ott is marad érintetlenül az egész és megeheted mindet te magad. S ha így lesz, nem kell 2 napot várnod, hogy elmenjek. Békén hagylak, de betartom az ígéretemet és sosem mondom el senkinek, hogy találkoztam egyszer egy sárkánnyal. Egy egészen kivételessel, aki sok mindent tanított meg nekem, többek között azt, hogy ők sem különböznek tőlünk abban, hogy képesek rém ostobán viselkedni!

Azzal sarkon fordul és visszasiet a házba...

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-21, 3:53 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nienna//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Egymást követték a hangtalan léptek az éppen csak fiatal, csillagfénnyel pettyesre festett éjszakai égbolt alatt. A szintén egészen ifjú, egyre hűvösebbet és hűvösebbet környezetébe sugárzó fehér sárkány léptei voltak ezek, melyek azért sorakoztak olyan határozottan a sötétbe borult pázsiton, hogy messzebb vigyék az elhagyott háztól, melyben a hegyesfülű leány tartózkodott. Valturaan éles, jégszínű tekintete megfelelő, védhető rejtekhely után kutatott, ahová elvonulhatott magányával s egyre növekvő haragjával karöltve, hogy fontosabb dolgokról gondolkodhassék, mint értelmetlen hálószoba-terepszemlék. Való igaz, a legkevésbé sem a konyhára kellett volna drága idejét pazarolnia, hanem inkább arra, mit is tegyen most, hogy Niveria ravaszsága felszínre evickélt a kétségbeesés és a fájdalom jeges habjai közül - azonban annál az egyetlen ötletnél használhatóbb aligha vert gyökeret a fiatal ragadozó elméjében, melynek alapos áttanulmányozását az éppen elhagyott ház ajtajának felismerhető nyitódása zavarta meg. Vagy talán, jobban mondva az, amely követni merészelte a kopott, Valturaan jóvoltából kulcs nélküli nyílászáró kitárulását.
A fehér elfnőstény ugyanis szabadjára engedte hangját a házból kilépve, szinte késlekedés nélkül, s olyan hirtelenséggel érte mindez a hósárkányt, hogy még csak megfordulni sem maradt ideje. Megállt ugyan, azonban a leány szavai által okozott folyamatok, melyek mélyen benne zajlottak, földhöz szegezték lábait a bokáinál fogva, akárcsak Niveria felbukkanásakor. A kétlábú-bőrbe bújt különös lény szokatlanul csendesen, mozdulatlanul hallgatta végig mindazt, melyet Arnelian nősténye zúdított reá, s egyetlen aprócska nesz nélkül, magába mélyedve állott az éjszaka leple által elrejtvén, akárcsak egy láthatatlan jelenés, mely mindössze haragból, s ridegségből táplálkozott. Valturaan dühe minden egyes kimondott szóval egyre nagyobbra és nagyobbra tört az ifjú sárkány zaklatott, meggyötört bensőjében, s egyáltalán nem nézett a hallottak mögé, egyetlen másodpercre sem. Csak a leányt látta, akinek volt mersze utána eredni és ostobaságokat a fejéhez vágni, melyeknek annyi értelme volt csupán, mint annak, hogy ő maga az eltelt nap felét a konyhában töltötte egy átkozott Csupaszért, aki pontosan ugyanúgy vélekedett róla, akárcsak az összes többi. Egyáltalán nem nyerte el tetszését a kis nőstény vakmerősége, sőt, egyenesen az ellenkezőjét érte el vele az égboltszemű teremtés. A fehér sárkányban hamar túltengtek a különféle érzelmek, melyeket a szavak hívtak életre, s hagytak meg a ragadozó lelkében keringeni, mintha őrült táncot lejtettek volna, e feszültség pedig elvakította az ifjú sárkányt, aki rögvest meg is fordult, amikor reá nehezedett a csend, mely a leány szavai után maradt, s töltötte be a közöttük tátongó teret. Megfordult, s a néhány pillanatra bölcsője falai közül kiszabaduló karmazsin lángok által keltett meleg fényben felvillant a jégkék, hűvös tekintet, s amikor az ajtó kirekeszteni kívánta a sárkányt, az tiltakozásképpen, az álláról törölgette az odaszáradt vért, heves mozdulatokkal, melyek önmagukban is előhírnökei voltak egy sokkalta nagyobb, készülő kitörésnek. A semmiből kirobbanó erővel eredt a bejárat felé, melyet nem sokkal később el is ért, s nem vesztegette az időt gondolkodásra, még akkor sem, amikor kinyitotta azt, s belépett a konyhába. Sötét, megtépázott köpenye úgy lengedezett be utána, mintha éppen most tépte volna ki magának az éjjel leplének egy szeletét, s kanyarította volna vékony, hószínű teste köré. A sápadt szemek ismételten felragyogtak a kellemes fénynél, melyben lágy, nyugtató táncot lejtettek az illatok.
Azonban megalkotójukat mindez teljességgel hidegen hagyta. Bevágta maga mögött az ajtót, a lendület pedig apró, gyorsan elenyésző porhullámot kavart a döngölt padlón. Valturaan szilárdan állott meg, dühtől tajtékzó vonásokkal adva a leány tudtára, miféle hibát is vétett, amikor azt hitte, szabadjára engedheti levegőből kapott tévképzeteit egy olyan fajról, melynek minden képviselőjét egymás után ítéli meg, s melynek itt jelen lévő tagját mélyen, megvetően szemlélte. Így érezte a hósárkány, s ezért dühöngött, fújtatva, s készen arra, hogy hangjával, s talán más eszközökkel utasítsa rendre az ostoba nőstényt, azonban ekkor mintha megdermedt volna a levegő körötte, egyszeriben mozdulatlanná dermedt, szemei pedig tágra nyílva fürkészték a törékeny kis alakot. Az ifjú szándékainak, melyek sebesen törtek fel belőle, s melyek arra sarkallták, hogy földre lökje, lefogja, s kétlábúakéhoz nem mérhető erejével megfélemlítse a gyenge leányt, megálljt parancsolt egyetlen, aprócska gondolat a múltból. Egyetlen szelete egy régi emléknek, egy ígéret, mely mégis oly horderőt birtokolt magában, hogy képes volt megállítani a lelkét ért sebzéstől feldühödött sárkányt. Azt ígérte, nem fog hozzáérni, s a felismerés, melyet magáról alkotott e pillanatban, mélyen, sokkal mélyebben döbbentette meg, mint bármiféle harag, melyet valaha is érzett. Szégyen rohanta meg elméjét, melynek hatására azonnal félrekapta tekintetét Arnelian nőstényéről, a rőzsekupac maradékára, mely azt jelezte, hamarosan ismételten tüzelőt kell gyűjteniük. E szégyen azután önmegtartóztatássá haloványult el, s a pikkelyes teremtmény ekkor újfent a leányra emelte tekintetét, mely ezúttal fakó volt, fénytelen, és rendkívül, hihetetlenül bánatos. Valturaan ismételten kimerültnek, fáradtnak érezte magát, s nem akart küzdeni olyan csatában, melyet úgysem nyerhet meg. Azonban ahelyett, hogy magára hagyta volna az elfet, tőle nem várható dolgot tett, a minap megesettek eredményeként. Hiszen egyszer már feltárta előtte igaz valóját, egy második alkalom ebben az esetben pedig belegondolás, s töprengés nélkül is az egyetlen járható útnak tűnt e pillanatban. Halkan, élettelenül kezdett beszélni, saját történetének elmesélését idézve ezzel, mialatt átadta magát terhei súlyának, mintha arra várna, azok mutassanak neki utat.
- Nem én vetlek meg, te vetsz meg engem. - kezdte, a támadás és visszavágás legapróbb jele nélkül, egyszerűen mindössze csak a tényeket közölve a leánnyal - Lenézel. Ha nem akarsz enni, mert tőlem származik és visszataszítónak tartod, akkor ne edd meg, de ne is hívj vissza magadhoz.
Jóval kevesebbet sikerült kipréselnie magából, mint amennyit eltervezett, azonban az utolsó szótagot kiejtve nyilvánvalóvá vált számára, hogy több, s legfőképpen a leglényegesebb, mely még mindig hátravolt és kimondásra várt, nem fogja elhagyni torkát. Beszüntette hát a további próbálkozást, még megvalósulása előtt, s néhány pillanatig szemmel láthatólag habozott, mit is tegyen most. Azután helyet foglalt az asztalnál, válaszok reményében, s úgy gondolta, megvárja, mit tesz, s mit felel majd a leány. Felkönyökölt a sima, kopott fafelületre, s hagyta, hogy kócos, fehér haja az arcába hulljon. A hószínű szálak, s az egyik sápadt kézfej takarásába száműzte magát, egy olyan érzés által foglyul ejtve, melyet kevésszer tapasztalt még igazán, s főképp ilyen köntösben. Nem értette az elf leányt, s főképp nem értette, mégis miért maradt vele, ha ugyanúgy vélekedik róla, mint az összes többi sárkányról, de mégsem tudta magára hagyni őt a vadonban, védtelenül, e kimondatlan vívódás, és a kérdések pedig addig feszítették őt belülről, mígnem néhány rövidke pillanat múlva lehunyta a szemét, hogy kirekessze az őt körülvevő világot és jobban elmélyülhessen gondolataiban. Szíve fájdalommal telt meg - másfélével, mint amelyet Laryss hiánya hagyott maga után, azonban ő nem vett erről tudomást, nem eszmélt rá, hogy látni engedi sérelmét. Nem eszmélt, mert úgy vélte, felesleges volna bármit is rejtegetnie mindaz után, amelyet a leány megtudott róla.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-21, 7:30 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Nie abban a pillanatban, amikor becsukta maga mögött az ajtót úgy érezte, minden harag és megbántottság elszállt belőle. Egyszerűen csak máshol és másvalakivel akart lenni és nem is értette, hogy mit is keres itt. Nem értette, mert egyiküknek sem volt hasznára a múlt éjszaka, s szinte biztos volt benne, hogy az elkövetkező napok sem lesznek hasznára egyiküknek sem. Hiszen az ő világa teljesen felbolydult azzal, hogy Vali –ról és Laryss-ról tudomást szerzett, s ez az új világ már tele lett rejtőzködő pikkelyesekkel, akiktől senki és semmi – talán csak Olassië – mentheti meg, s ez csak gondokat hozott és problémákat. S úgy gondolta, a sárkány sem nyert az egészből semmit. Egyetlen lépéssel sem került közelebb párjához, de egyetlen kérdése nyomán olyan nyíltan tárulkozott ki egy ismeretlennek, hogy azzal veszélybe sodorta önmagát, Laryss-t és azt is, akit titkainak tudójává tett meg. S azzal, hogy neki mindezt elmondta, sorsuk immár összekapcsolódott, s ő már ettől kezdve örökre felelősséggel tartozik a megtudott titkokról, amelyeket soha senkinek nem mondhat el, s amelyeket oly mélyen kell eltemetnie, hogy egyetlen apró figyelmetlenség, gyengeség vagy hiba se tudja előhívni egyetlen egy pillanatra se őket.

S ha már a titkoknál tartott, arra is rá kellett ébrednie, hogy esélyt sem adott a sárkánynak, hogy megismerhesse őt, s hogy megértse, miért nem hagyta ott, akkor. Hogy miért nem menekült el pánikszerűen előle, s hagyta sorsára azon az elhagyatott helyen. A másik nem tudhatott meg az indokairól semmit, mert nem mondta el Vali-nak azt, hogy annak a fehér elfnek a pillantása, aki Telarban egy régi, kedves ismerős felől kérdezett, azóta kísértette. Újra és újra eszébe juttatta azokat az időket. Nem mondhatta el neki, hogy felelősnek érzi magát azért, hogy oly könnyen elfogadta Laryss új keletű hallgatagságát és komorságát, és hogy észre sem akarta venni a változásokat. Hogy egyszerűbb volt Amyas-ra, vagy akár Laryss-ra hárítani a felelősséget mindenért. Hogy hibázott, amikor annyiban hagyta a dolgot. Hogy amikor a fogadó aprócska szobájában újra hallotta a nevet, nem akart újabb veszteséget megélni. S a sárkány azt sem tudhatta meg, hogy amikor egy véletlen folytán egy furcsa, elf-alakban is létező élete egyik legnehezebb pillanatában a tudás ajándékát nyújtja át neki, ő úgy érzi, jóváteheti ezt a hibát. És csak ezért marad… Marad, hogy ha az időt már nem is tudja visszaforgatni, de új bűnnel már ne tetézze a régieket.

De mégis megteszi ezt. Hibázik ismét, mert azt hiszi, egyetlen éjszaka alatt képes lesz túllépni a korlátain. Hibázik, mert elbizakodottsága azt mondatja vele, hogy pontosan megértheti néhány óra alatt azt, hogy milyen érzések ébrednek egy másik faj egyedében csak azért, mert képes úgy kinézni, és úgy viselkedni, mint ő maga.

De még bízik a helyzetben rejlő lehetőségben, még reméli, hogy szavai nem engedik messzire rohanni, akinek előbbi mondatait szánta. Csak remélni tudja, hogy a másik visszafordul majd, s elmondja, miért bántotta meg, s azt is, hogy miért gondolja, hogy főznie kell ahhoz, hogy megerősítse állításait, s miért vágyik elismerésére, s hálájára, amikor ezek az érzések nem őt illetik. Még reméli, hogy a másik elmondja majd ezeket. S hogy készen álljon erre a lehetőségre, a lány még egy terítéket tesz az asztalra és ő maga sem ül le az étel mellé, inkább áll és vár.

Eddig jut, amikor kivágódik az ajtó, és beviharzik a sárkány olyan haraggal a tekintetében, hogy Nie meglepetten lép hátra, de a szoba csukott ajtaja meggátolja abban, hogy tovább meneküljön az indulatos égi ragadozó elől. Meglátja a hideg kékséggel felvillanó lángot annak szemében, a mérhetetlen dühöt az arcán s az ajtó csapódása csak még inkább megerősíti abban, hogy a fekete csuklyás alak egy cseppet sem jókedvű. De aztán valami történik, s látja a tágra nyílt szemeket, aztán a tekintetet, amely már másra irányul, hogy aztán újra felé forduljon a hófehér arc, immár bánatosan, s elcsigázottan. S a lány, aki eddig visszafojtott lélegzettel nézte a dühtől tajtékzó alakot, most újra mer levegőt venni.

- Nem én vetlek meg, te vetsz meg engem. Lenézel. Ha nem akarsz enni, mert tőlem származik és visszataszítónak tartod, akkor ne edd meg, de ne is hívj vissza magadhoz – hallja a halk és keserűséggel teli hangot, s amikor az immár higgadtságot mutató ragadozó leül, ő is helyet foglal a másik teríték mellett, s cáfolni igyekszik annak előbb elhangzott állításait.

- Nem vetlek meg… Miért tenném, hiszen bátrabb vagy legalábbis elkeseredettebb vagy, mint én magam. Olyat tettél lelked egyetlen apró sugallatára, amelyhez én lassan egy napja gyűjtöm az erőmet… Csak tudod, nem kellene itt lennem, s neked sem biztos, hogy kellene… Nekem Olassië-ban kellene most lennem, Arnelian játékát kellene hallgatnom, és közben azon kellene gondolkoznom, holnap majd mit is kezdek magammal és az időmmel. Közben élveznem kellene a nyugalmat és a biztonságot. Neked meg … Neked nem is tudom, hogy hol kellene lenned… De nem itt… - hajtja le a fejét, s amikor újból a sárkányra néz, arra gondol, hogy hogy ennél bátrabb sosem lesz, hogy megválaszolja ő is azt az egyetlen kérdést, amelyet neki tettek fel. – Azt akarom, hogy tudd, hogy nincs bennem megvetés… S azt is, hogy tudd, nem teszek elhamarkodott ígéreteket. S ha még érdekel, elmondom, miért is fontos nekem Laryss… És Amyas…

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-21, 10:38 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nienna//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Amikor az elf leány maga is helyet foglalt az asztalnál, az ifjú, bár meglepődött, mégsem nézett fel reá. Nem, túl sok mindent kellett magával megvitatnia, melyek mellett nem fért el már egyetlen szemkontaktusnyi koncentráció sem. Magát elemezte, térképezte, kutatta Arnelian nőstényének elhangzó szavai nyomán, mert nem értette, miért tette, amit tett, s azt sem értette, még mindig nem, mégis miért tartott vele ez a nőstényelf, ha most még ki is jelentette az ellenkezőjére való vágyakozását. Hát visszatartotta ő valaha is? Na és saját magát mi okból tartotta vissza attól, hogy sorsára hagyja az ételkészítéshez sem értő, sebezhető Csupaszbőrűt? Hiszen neki csak Laryss épségével, jólétével és védelmével kellett volna törődnie, s nem talált elegendő okot arra, hogy ismeretleneket pátyolgasson - nem, az határozottan nem az ő látásmódját tükrözte volna, mégis lépten-nyomon elvétette ezt a hibát, az összes létező faj irányában. Niveria valósnak gondolt bánata is tőrbe csalta, aztán meg ez a törékeny, sápadt arcú, égboltszemű leány, aki egyik pillanatban még a szemére olvasott, aztán pedig azért volt olyan dühös rá, mert úgy gondolta, hogy nem vacsorázik vele. És itt volnánk, ismételten újabb fordulatot vett e teremtés viselkedése, azonban szavai mögött meghúzódó eltérő szándékot az ifjú sárkány nem fedezett fel. Ettől még lehettek ugyan effélék, ezt nagyon jól tudta, mégis, oly könnyű volt most eltekinteni ettől! Oly kellemes volt hallgatni a különös szavakat, s elmerülni az ártalmatlan képzeletben, mely ezer és ezer módot ismert arra, hogy megmutassa Valturaan számára, hol is volna jobb most lenni - hol, s kivel.
Az ifjú sárkány nem láthatta a lehajtott fejet. Nem láthatta, mert még mindig sötétbe borult arccal, s lehunyt szemekkel gondolkodott, csak éppen a töprengés tárgyai változtak meg kissé. Igen, a leánynak valóban Olassië-ben lett volna a helye, a dalnokkal, aki valamiféle csoda folytán még nem eredt nyomába. Valturaan ezt sem értette. Ha Laryss akár csak rövidke időre is távol maradt tőle, nem nyugodhatott, míg újból meg nem pillantotta a szívének kedves nőstény jól ismert vonásait. Hát miből volt ez a bárd? Nem aggódott, egy egészen parányit sem, s képes volt tétlenül ücsörögni a biztos védelemben, amíg párja egymaga járja a vadont, és még magát sem képes ellátni? Ha a fehér elf leány nem folytatta volna a beszédet - jobban mondva nem ezzel folytatta volna -, s más helyzetben esett volna meg, hogy e gondolat gyökeret vert a ragadozó elméjében, valószínűleg szóvá teszi, most azonban változatlanul, magába mélyedve hallgatott, mígnem az utolsó szótag is távozott az égboltszemű ajkairól. Akkor tekintett fel, s akkor eresztette le maga elől kezeit is. Először is, nem tudta, hogyan kívánja a leány demonstrálni a nem-megvetést, melynek egészen idáig, azt a röpke, varázslatos pillanatot leszámítva, amikor a puha, apró kéz a kemény, erős fehér pikkelyekhez ért, éppen az ellenkezőjét tapasztalta áradni felőle. Azután pedig ott volt az a dolog az ígéretekkel... Valturaan már nem is emlékezett rá, miért is volt ez olyan fontos, hogy emlegetni kellene. Végül tehát az utolsó mondat világosította fel néhány dolog felől, s szögezte őt a székhez elevenen, hirtelen támadt feszültségtől terhesen. A sárkány érezte szívének minden egyes dobbanását, ahogyan elhangzott az a két név, s ahogyan szétáradt benne az elhangzottak értelme, szinte már türelmetlenül, sürgető tekintettel jutalmazván társaságát. Úgy érezte, a válaszok megilletik őt, s egyúttal pedig aggódott - félt. Félt, mit talál majd mondani a leány, félt, mert úgy hitte, ha egy napnyi bátorság alig volt hozzá elég, azok után, mit ő árut el a másiknak, úgy csak nehéz hírek lehettek, melyek most tudomására jutnak.
- Kérlek. - hangzott a mély, mégis halk, s igencsak határozott, kissé elnagyolt kiejtésű válasz.
Ilyesféle szavakhoz a sárkány nyelve nem szokott hozzá, s ez alkalommal is csupán azért vette szájára, mert látta a leány iménti rémületét. Látta, hogyan simult az ajtóhoz, mikor ránézett, s minden várakozása, minden eddigi tudománya ellenére úgy érezte, cseppet sem élvezetes félni látni Arnelian nőstényét. Szemernyi elégedettség sem suhant át sem anyagi, sem pedig anyagtalan valóján ezzel kapcsolatban - hát így határozott a szó kiejtése mellett. Azonban nem mondott többet. A beszéd jogát ezúttal az elfnőstényre ruházta. Ő már eleget mesélt.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-22, 9:53 am

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

A türelmetlen, sőt sürgető pillantás elárulja, hogy el kell mondania mindent. Mindent, ami valószínűleg a sárkány vallomása előtt egyáltalán nem lett volna nehéz számára, azonban miután már tudja, hogy ki, vagyis inkább mi ül vele szemben, s ismeri érzéseit Amyas-szal kapcsolatban, már nem egyszerű, s nem könnyű a lánynak. Mert hogyan is mondja el, hogy túl jól ismeri mindazt, amiről a másik beszél. S ha mégis megteszi és képes lesz szavakba önteni a múltat, vajon a másik hogyan fogadja majd. Mert látta, éppen az imént volt tanúja annak, hogy néhány keresetlen szó, amely valahogy mégis utat talált Vali lelkéhez, milyen dühöt és haragot szült benne. De nincs választása, így neki is fog a történetnek…

S ha a két-alakban létező az elejétől kezdte, úgy ő is. Mesél a sötét és furcsa éjszakáról, amikor ketten érkeztek erre a világra, hogy új reményeket váltsanak be, s új ígéreteket teljesítsenek. De a hajnalt már csak egyikük látta, éppen eszmélő tekintetével, s a szomorúság, amely akkor költözött az otthonukba, sokáig, talán örökre velük maradt. Ahogy a hiány is, amelyet ő érzett mindig, s amely előbb csak nyugtalansága, később szavai okán rémisztette meg a szüleit. Főleg anyját, Artanis-t, ki gyógyítóként a lélek sebeihez is értett, s lánya lelkét különösnek, s érthetetlennek találta, s nem lelt számára gyógyírt sehol. S ezért kérték a csillagok segítségét is végül, de a válasz, amelyet tőlük kaptak, pontosan olyan különös volt, mint a baj, amelyre megoldást reméltek tőle. Hát csak egyet tehettek... Vártak, s próbálták szeretettel és törődéssel gyógyítani azt, amely átvirrasztott éjszakákat és kihívásokkal teli nappalokat hozott valamennyiük számára.

Mert ahogy az aprócska elf lányból egyre nagyobb lett, úgy váltak a lelkében tátongó űr betöltésére irányuló kísérletei is egyre vadabbakká. Így történt az is, hogy sok-sok keserű és vitákat hozó próbálkozás után Artanis végül férjére, Adan-ra bízta lányuk nevelését, s igyekezett csak óvatosan, szinte láthatatlanul megóvni őt saját magától is. Így lett minden reggelük része egy könyörgés, ima a kertben, amely nemcsak a házat, s a növényeket volt hivatott védeni az ártó szándékoktól, de Nie lelkét is a sötétségtől. Az árnyaktól, amelyek abban az ürességben lakozhattak, amelyet el nem múló sebként hordozott magában.

De minden baj ellenére Artanis szívének enyhülést jelentett mégis valaki. Egy másik lány, aki – bár fiatalabb volt, mint az övé – mégis hatalmas türelemmel és higgadtsággal fordult a tudás felé, amelyet ő adhatott, s külön öröm volt számára látni, hogy a két fiatal egymásra is talált koruk, s vágyaik okán. Így érkezett meg életükbe Laryss, ki megfontoltságával és józanságával mindkettőjüknek csak jót hozott.

S amikor Nie ideér a történetben, ki kell mondani a hangosan is a nevet. Azt a nevet, amelyet csak néhányszor hallott a sárkány szájából, de mindig olyan érzelmekkel fűszerezve, mintha lelkének egy-egy darabját tépte volna ki ehhez az egyetlen szóhoz minden egyes alkalommal. S amikor a lány kiejti Laryss nevét, nem néz a másikra, mert nem akarja fájdalmát látni újból. Hát folytatja tovább a mesét, érezve, hogy lassan ahhoz a részhez ér, amelyet oly annyira igyekezett titkolni. De nem teheti meg, hogy csak úgy átlépjen néhány fontos dolgon. Így elmondja, hogyan beszélgettek Val párjával éjszakákon, s néha napokon át álmaikról és terveikről, amelyek Laryss esetében mindig visszafogottak, s átgondoltak voltak. S a fiatalabb lány őt, az idősebbet igyekezett rábírni arra, hogy hagyjon fel már végre a kereséssel, s találjon értelmes és hasznos elfoglaltságot magának. S így elmondja azt is, hogy beszélgetéseik során a másik többször is határozottan állította, hogy társról, férjről, családról beszélni még rémesen korai és felesleges szócséplés. Ezért lepte őt meg a döntés, amelyről immár bizonyosan tudta, hogy igaz.

Végül nem kerülheti el annak a napnak az említését sem, amikor megjelentek náluk a Keresők, s igazolva a saját érzéseit, megtalálták őt Al-nak. Vagyis Aladelus Morawan Phaa-nak, a Kiválasztottak egyik utolsó tagjának, az egyik legutolsónak az Egyszerre Születettek közül. S ki kell mondania azt is, ami biztosan fényt gyújt majd hallgatója fejében, s érzelmei lassan majd megváltoznak tőle, bár Nie nem tudja, hogy milyen lesz ez az átalakulás. Nem néz Vali-ra, csak halkan beszél tovább. Elmondja, hogyan néztek egymás szemébe a szürke és ragyogó fehér tollú griffel, s ahogyan összeérintették homlokukat és elmondták az évezredek óta változatlanul létező szöveget, hogyan kötöttek szerződést egy életre. Reményeik szerint egy igen hosszú életre.

De erről a hosszúnak nem nevezhető időről Nie nem beszél, inkább elmeséli, hogy vált teljessé lelke, s hogyan szűnt meg benne az üresség, s csak reméli, hogy kimondott szavai nem növelik egyre jobban a sárkány ellenszenvét, s haragját. Mert erre hamarosan úgyis sor kerül. Hisz nem titkolhatja majd azokat a napokat, sőt éveket sem, amelyek valószínűleg mindkettejük számára majdnem ugyanakkor hoztak valami újat. De míg Laryss őt, Vali-t találta meg, addig Nie valami egészen mást. Ő a rendet és az értelmet találta meg életében, s ennek szorosan része volt Amyas is, kit Vali jól ismer, talán túlontúl jól. S ha megérti azt, hogy Nie volt az egyik ok, amely miatt a lány, ki a sárkánynak oly fontos, túl sokat volt egyedül, s Nie volt az, akinek oktatása egy időre lekötötte a férfi figyelmét, újabb okot szolgáltat majd neki a neheztelésre. Ha erre ráébred, talán oly harag ébred benne is, amilyet ő érzett iránta, amikor megtudta, hogy Laryss-t választotta társául.

Nem mer a sárkányra nézni, de érzi a változásokat, amelyek felőle áradnak és igyekszik, hogy mielőtt a készülő vihar kitör, még legyen ideje elmondani a történet végét is. Nem képes arra, hogy hosszan ecsetelje annak a borzalmas napnak a történéseit, hiszen tudja, Vali számára éppolyan rémséges volt minden. De el kell mondania azt, hogyan hullott darabjaira az élete, mert azt akarja, hogy a másik tudja és értse, miért fontos minden egyes szál, amely a múltjához kapcsolja. Hogy azoknak a kötelékeknek a helyét, amelyek örökre megszakadtak, hogyan kell átvennie azoknak, amelyek még léteznek. S így hogyan nem volt képes kimondani Telar-ban, hogy nem hiszi, hogy Laryss és Amyas már nincsenek többé. Nem hiheti, hiszen ennek semmi nyoma nem volt, s ő maga is abban bízott, hogy van még valaki, akinek léte igazolja a sajátját is.

És végül – kapkodva és igyekezve minél előbb befejezni az elbeszélést – még mesél a négy hosszú évről, amely alatt menekülni próbált önmagától, és utoljára mesél Tarsis-ról is. Hogy addigra lett elege abból, hogy olyan falakat húz fel, s kerget olyan démonokat, amelyek borzalmasan sivár életre késztetik. És mesél Arn-ról, próbál még kitartani, s határozottan formálni a mondatait minden rossz érzése ellenére. Mert érzi, hogy hamarosan újból szembe kell néznie egy dühös óriással, aki még ebben az alakjában is oly erővel bír, amelyről neki fogalma sem lehet. S készen állva arra, hogy menekülőre fogja, kimondja azt a nevet, amelyet a sárkány már biztosan hallott:

- Tudom, hogy rájöttél már, de azt akarom, hogy ne legyenek kétségeid. Nienna E’Leinor-Syllen a nevem, s egyike voltam Falqualion nagyúr fehér grifflovasainak… És igen, részem volt sárkányok elpusztításában…

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-22, 2:39 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nienna//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Az ifjú fehér sárkány csendesen hallgatta a leány meséjét, bár nem érthetett egészen minden részletet úgy, ahogyan talán elvárták tőle. Hiszen ő nem kétlábúak között látta meg a napvilágot, hanem egy tojás héját kellett feltörnie ehhez, olyan világban, amelyet még nem sikerült egészében leképeznie a Csupaszbőrűek között, hiába próbálkozott. Igyekezte megtalálni az azonos érzelmeket, a hasonlóként felfogható mozgató elemeket a népek eltérő, egymás szemében igazán különös kultúráját illetően, azonban mindösszesen csak egy elszigetelt, saját tagjai előtt is titkolózó csoportot vehetett alapul, ekképpen pedig néhanapján úgy érezte, valójában semmit sem tud saját népéről. Amikor Laryss édesapja, Amyas mesélt neki a sárkányokkal való ütközetekről, a harcról, a viselkedésükről, s amikor saját szemével is látta őket Orod Opelë vesztén munkálkodni, efelől részben meg is győződött. Részben azonban saját magát látta a várost támadók között - egy korábbi Valturaan-t, akit rettentő fiatalsága ellenére kezdetektől fogva arra neveltek, hogy gyűlölje a sosem ismert kétlábúak népét, gyűlölje, s megvesse őket. Laryss is hasonló neveltetésben részesült, s valószínűleg minden másik elf, ember, surranó, sárkány és ki tudja még, micsoda. Mintha az ellentét szándékosan gyökerezne közöttük, s arra késztetné őket, őrizzék is meg a feszültséggel terhes viszonyt, bármi áron.
Azonban akármilyen mély hatást is gyakorolt rá az ibolyaszemű kedves, akármennyire is elmerült a másik világban, mely tudtán kívül befogadta a ragadozót, érezte, hogy sosem lehet egészen sajátja. Érezte, hogy mélyen legbelül ugyanaz a dühös, kíváncsi, elszánt fióka maradt, aki könnyűszerrel tépné szét a mágust, aki rátámad - s egy ideje már nem csak mágust, harcost, kétlábút, hanem saját vérét is. Valturaan megértette: senki sem fogja elfogadni azt, amin keresztülment, mert senki sem lehet képes arra, hogy átérezze; senki, akármilyen nép tagja is legyék, pontosan emiatt az ellentét miatt, melynek ő és Laryss olykor kétszeresen is kénytelenek voltak lenyelni a levét.
És most itt ült az asztalnál, a lágyan lobogó lángok által megvilágított, ételillatú konyhában, és megpróbált értelmezni egy olyan történetet, mellyel nem tudott egészen azonosulni. Mégis megkísérelte, pontosan azért, mert az égboltszemű leány is végighallgatta az ő történetét, s ekkor gondolt csak bele, mellyire homályos, érthetetlen, megfoghatatlan lehetett számára mindaz, melyet saját családjáról, saját értékrendjéről és meglátásairól mesélt Arnelian nőstényének. Hallgatott, s figyelt, igyekezvén annyi párhuzamot keresni valaha volt saját érzései között, amennyit csak tudott - s így jutott el saját anyátlanságáig, saját meg nem értettségéig, melyet olyan teher szült a lelkében, amelyhez hasonló a leány mellkasában is ott munkálkodhatott. Attól a perctől kezdve másképpen tekintett a mesére - már volt hová kötnie, volt egy kiindulópont, mely köré építkezhetett a hallottak alapján, annak ellenére, hogy sohasem élt hasonló családban és sohasem vesztette el egyetlen testvérét sem. Valakinek a hiányából áradó fájdalommal azonban már éppen elégszer találkozott, s amikor elárasztotta lelkét a Laryss iránt érzett bánat, aggodalom, féltés és megannyi szeretet - szerelem, úgy érezte, elbírhatatlan súlyok kötik mozdulatlanságba egy elrághatatlan-elszakíthatatlan kötél segítségével, melyre csomót a vele szemben ülő által kiejtett név tett, szorosan, kibogozhatatlanul. A sárkány érezte a szemébe toluló sós nedvességet, s gúzsba kötött állapotában úgy tetszett, mintha nem volna képes megakadályozni, hogy a folyadék kicsorduljon. Nem is volt. Némán peregtek a könnyek a sápadt kétlábú-arcon, ahogyan jégszínű szeme világa a tűz melegénél mintha újjászületett volna. Már nem Arnelian nőstényét látta maga előtt ülni, hanem azt az elfet, aki valójában is ismerte őt - Laryss-t -, szemtől szemben, egy barátjaként, valaki közeliként, aki, bár nem úgy viszonyult hozzá, mint Amyas, mégis egészen olyan érzést keltett az ifjú sárkányban, mintha Laryss egy darabját hordozná magában, egy részt belőle, mely benne él, tőle függetlenül, önálló emlékként, megállíthatatlan kezekkel nyújtózva a jelen felé. A törékeny nőstényelf szavai enyhülést hoztak a hósárkány lelkének, mely oly veszélyesen, oly erősen tárult fel az ismeretlen előtt, hogy Valturaan tudta, ha e varázslatnak vége szakad, s napok múltán ráébred, mit is tett, iszonytató dühben fogja részesíteni önmagát. Most mégsem volt képes erre gondolni. A csodálatos érzés, az apró parázsdarabkákként körülöttük táncoló keserűségben úszó, mégis gyönyörű megkönnyebbülés mindent betöltött, s átmelengetett. Mindent.
Hogy aztán a hirtelen, fájó ráeszmélés martalékává váljék, mely azonban mégsem volt oly heves, mint lennie kellett volna - Valturaan, a gyógyító édesanya s az ibolyaszemű kedves egyszerre említése után elhajthatatlanul erős gyanúba merült, mégsem zavarta, mégsem félt tőle, bármilyen gyorsan is haladtak a valódi szembesítés felé. Akkor, akkor fogta fel végleg, végérvényesen, ki is ült ott vele szemben az asztalnál, ki is volt az az elesettnek tűnő nőstényelf, akit idegen, belső késztetések hatására úgy érezte, védelmeznie kell. Amyas híres, tehetséges tanítványa - a feltörekvő, határozott, eltökélt grifflovas növendék, akiért a kiképzőmester oly sok mindent megtett, s akiről oly sokat mesélt, s egészen úgy, mintha saját leánya volna. Valturaan mindig is megvetette Amyas-t ezért, ahogyan saját anyját is megvetette, mert eldobta magától. Ilyesmire szemében bocsánat nem létezett - és ilyesmire ezekben a könnyes lélektükrökben sem akadt megbocsátás, melyek csillogva, érzelmek tengerében hánykolódva vetültek az elf leányra, előbb vádlón, haragosan, azután azonban a düh lángjai kihunytak, maradéktalanul, mintha ott sem lettek volna. A fehér sárkány nem akart még egyszer ráijeszteni, nem akart, akkor sem, ha az övéi ellen vonult csatába, nem. Nem! Nem, mert nem őellene vonult, nem Laryss ellen vonult, nem a közös jövőjük ellen vonult, addig pedig éljen csak. Élnie kellett, mert az ibolyaszemű sokat mesélt róla... szerette őt, hiányzott neki és Valturaan ismerte a hiányt. Hadd éljen, hadd lelje meg Laryss-t vele együtt, s akkor, akkor majd eszébe juttatja, mit tett vele, s hogyan teheti jóvá.
A sárkány szakadatlanul nézte Nienna-t. Most már volt neve, tudott rá hivatkozni, anélkül, hogy valaki mást kellett volna, említsen. Most már értette, ismerte őt, legalább annyira, mint ahogyan ez fordítva történt meg. S éppen ezért, a történtek végső mérlegeként egyetlen ujjal sem ért a leányhoz - a grifflovashoz, aki már örökre leszállt az égből, s egyszer sem jut fel oda megint. Nem látta rajta, hogy támadni akarná, nem látott rajta semmit, azon a megsemmisülésen kívül, melyet egy nappal ezelőtt még ő érzett irányában. És ezt Valturaan tisztelte. Nem bocsátott meg neki azért, amit Laryss családjában okozott, azonban volt, miért gondolkodnia róla. Vele ellentétben az ő számára igencsak nagy erő és bátorság kellett ahhoz, hogy minderről beszámoljon neki, aki egy sárkány, egy égi fenevad, a Clea-hoz-hasonló-csőrös-tollas-lények született ellensége. És ez a leány ott szállott régen Clea és Amyas oldalán, míg ő, az, akit le kellett volna győzniük, s elvágniuk torkát, amíg tehetik, ő álcája védelmében Laryss mellett bujdosott a kiképzőmester házában. És most itt ültek egymással szemben és egyikük sem akart a másik életére törni.
Valturaan feje zúgott a megannyi gondolattól. Sok mindenről nem alkotott még véleményt, azonban néhány dolgot mégis szilárdan, megmásíthatatlanul felfedezett önmagában. Az egyik, hogy továbbra is meg kell védenie Nienna-t. A másik, hogy ha megtalálta Laryss-t, feltétlenül el kell majd hoznia őt neki, hogy beszélhessenek. És a harmadik, hogy mára bőven elég töprengeni valót kapott, ennek következtében alig tudta megtalálni épkézláb gondolatait saját elméjében, s még a tűz pattogása is oly nehézségeket ébresztett benne, hogy végül halkan sóhajtva a homlokára támasztotta egyik tenyerét. Sokáig hallgatott volna, s az elhangzottakkal kapcsolatban biztos volt benne, egyhamar nem fog róluk nyilatkozni, azonban nem ülhetett csak így szótlanul. Nem. Valami, az előzőektől is sokkalta szokatlanabb tört ki belőle, lágyan, halkan és cseppet sem haragosan, aztán azonban újfent elmerült a kívülről csendnek tetsző belső őrületben.
- Valturaan, Kilime és Därur egyetlen fia. Most már ismerjük egymást. - szólt, s néhány pillanat múlva még, az előzőekhez igencsak hasonló hangnemben, hozzátette - Egyél.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-22, 7:52 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

- Valturaan, Kilime és Därur egyetlen fia. Most már ismerjük egymást. Egyél – szól a sárkány csendesen, s Nie megnyugszik, hogy ezúttal már nem kell menekülnie a haragja elől. Azt azonban nem tudja, miért vette elbeszélését ily könnyedén, hiszen miközben mesélt, érezte, szinte tapinthatóan érezte a ragadozó bánatát, feszültségét, sőt később haragját is, s pillantását azért nem emelte addig a fehér arcra. De amint befejezte a mondandóját és ránézett, csak könnyektől párás tekintetét látta és halk szavait hallotta.

- Ha nem is ismerlek, de mostantól kevesebb titkom van előtted, mint Arnelian, vagy bárki előtt ezen a világon. Bár ezek a titkok közel sem olyan veszélyesek, mint a tieid. De ahogy ígértem, soha senki nem fogja megtudni tőlem ezeket – mondja Nie végül. – És kérlek... Bár tudod a nevemet, ne hívj Niennának… Csak anyám nevezett így és ő … Szóval legyek csak Nie – kéri, s a saláta felé nyúl.

Megvárja, amíg Val is szed, majd keveset vesz a gombából is és miután a másik is vesz a tányérjára az ételekből, csendben falatoznak. Néha a férfi tesz a tűzre is, de mindketten szótlanul gondolataikba merülnek. Aztán ahogy végeznek az étellel, Nie feláll, s elveszi az asztalról a tányérokat. Kifelé, a kúthoz indul.

Odakint szinte súlyos a sötétség, s ahogy kilép az ajtón és becsukja maga után, szinte az orráig sem lát. Hát egy maroknyi fénygömböt bűvöl a tenyerébe, s a kúthoz viszi az edényeket, hogy elmossa őket. A gömböt a mohával borított kávára teszi, s úgy végez gyorsan a feladattal, s fülelve az éjszaka zajaira, neszeire, igyekszik vissza a házba.

Az ajtó előtt a gömb eltűnik a kezéből, s ahogy a lány belép, látja, hogy az elf még mindig az asztalnál ül elgondolkozva. Nem csodálkozik ezen, hiszen sok minden hallott, s talán meg is értett, de a görnyedten ülő alak pillantása arról árulkodik, még mindig gondolatait és érzéseit igyekszik tisztázni. Hát Nie sem tenne másként szíve szerint, de ő szeretne inkább egyedül maradni. S bár akkor a két-alakú csak indulatait kívánta fékezni, amikor a szobát neki ajánlotta, most Nie mégis örül annak, hogy így esett. De mielőtt még a hálószoba felé indul, leteszi az asztalra a tányérokat.

- Köszönöm… - fordul Valturaan felé, s a míg mindig illatozó tálak felé mutat, majd igyekszik egyértelművé tenni a helyzetet. – Azt mondtad, enyém lehet a szoba… Ha kívánod, maradj nyugodtan a házban – folytatja. – Jó éjszakát… Vali...

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-22, 10:14 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie~~nna~~ //

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Valturaan hallgatott.
Csendesen nézte a leány arcát, azután pedig, ahogyan felemlegette korábbi titoktartási ígéretét, s azt kérte, ne hívja őt teljes nevén, az ifjú sárkány már a kopottas, idő-szagú faasztal egy üres felületét vizsgálgatta maga előtt, mindösszesen egy bólintással jelezvén társasága felé, hogy... hogy mit is? Mit tudott volna egészen pontosan megmondani egyetlen fejhajtás? Akár azt is jelenthette volna, hogy jóváhagyja a leány szavait, azonban ettől sokkalta több zajlott odabenn. A fehér elf bőrbe bújt ragadozó helyeselte az ígéret betartását, s maga is így kívánt eljárni Nienna, azaz kérése nyomán Nie ügyében is, bár ennek nem kellett volna, hogy jelentősége legyen, elvégre csupán egy grifflovas története keringett elméjében - egy grifflovasé, aki korábban barátságot ápolt a négy éve keresett gyógyítóval, Laryss-szal, és aki egyetlen gyenge pillanat folytán rögvest bele is cseppent Valturaan veszélyes és problémás dolgaiba. De akár még azt is jelenthette volna, hogy egyetért az ajánlott megszólítással, s egy szó, mint száz, az elf leány bizonyosan azt sem tudta, mire fel kapta azt a bólintást. Ha megkérdezte volna azonban, rá kellett volna döbbennie, hogy maga a sárkány sem tudta biztosan - messze járt ő az egyszerű, szegényes, nehéz és láthatatlan súlyoktól terhelt vacsoraasztaltól, nagyon messze. Saját elméjében járt-kelt, s szinte azt sem nézte, mit tesz, csak tett valamit, hogy biztosan ne érkezzék kérdés, s ajánlotta, hogy ne is történjen ilyesmi, ugyanis nem állott rá készen, korántsem állott. Így esett, hogy néhány falatnyi, hústól mentes ételt mert ki magának, melyet jobbára csak illatok terén elemzett, szinte az egész étkezés alatt, lassan tüntetve el, mintha büntetés volna, s mégis eltüntette, mert nem kellettek kérdések. Nem kellettek, s ennek érdekében, hogy még természetesebbé tehesse viselkedését, még a tüzet is táplálta, pedig gyűlölte a meleget, egyszerűen gyűlölte... Arcára viszkető, sós csíkokban száradt rá a könny, mire végzett, s akkor sem kívánt megszólalni, amikor a leány felkelt az asztaltól, s szokványos kétlábú-nőstény módjára magára vállalta a romok eltakarításának feladatát. Valturaan nem segített neki, csak továbbra is ült, mozdulatlanul, akár egy görnyedt, sötétbe öltöztetett, fehér szobor, és az elméjében lakozó összevisszaságot próbálta megszelídíteni. Ide-oda cikáztak gondolatai Laryss, Nie, a grifflovasság, Amyas, múlt és jövő, jelen és titkok, ígéretek és feltárulkozás között, sokszor olyan hevesen, hogy még levegőt venni is ritkán akadt ideje.
A leány így találta, mikor visszatért, s letette terhét az asztalra. Az ifjú fehér nem nézett reá, s csak az erősödő szagból állapította meg ottlétét. Ennyi elég volt számára, nem maradt ereje többre, úgy érezte, semmi másra nem maradt, csak gondolkodni, bár a legtöbb pillanatban még ő maga sem tudta, valójában min töprengett. Érezte a veszélyt, érezte a megannyi érzelmet, melyet a leány szavai hordoztak, s érezte a sajátjait is, melyek hol belesimultak azokba, amiket elmeséltek neki, s így adták át, hol pedig merő ellentétét képezték azoknak. Ám, mintha csak bonyolult, sürgős, fontos feladat volna, a fiatal sárkány megoldást keresett, szüntelenül csak megoldást, megfejtést, befejezést. De nem lelt.
A beszédre aztán kissé magához tért - egészen kissé, éppen csak annyira, hogy értelmezni tudja azt, s ismételten bólintással válaszolt reá. Azonban ezúttal másképp estek meg a dolgok. A nem túl összeszedett, nem is túlságosan válasz-értékű fejmozdulat után a hósárkány már képtelen volt visszasüppedni magányába, elméje vibráló, nyüzsgő, rémségesen nyomasztó, idegesítő, vésztől terhes, sötét mélyére, hiába távozott Nie, hiába tért nyugovóra, s hiába kímélte meg ezáltal a ragadozót a nem kívánt kérdésektől. Hiába volt már minden, ugyanis az az egyetlen kiejtett szó megfosztotta ettől a cselekedettől, s kíméletlenül visszarázta őt a valóságba, ahol már tenni kellett, élni kellett. Valturaan a melegnél is jobban gyűlölte, ha beceneveket aggattak reá, s ezúttal sem fogadta jobban az eseményt: azonnal felpattant helyéről, hogy Nie után eredjen, s megmondja neki, hogy verje ki fejéből az efféle ostobaságot, s még egyszer meg ne hallja tőle, azonban a csukott ajtó, mintha nem nyithatta volna ki, mintha nem törhette volna darabokra, áthatolhatatlan falként akadályozta meg mindennemű szándékát. Megígérte, hogy nem bántja a leányt. A figyelmeztetés ráért hát reggelig - úgy tűnik.
A fehér sárkány érintetlenül hagyott mindent. Mindössze néhány utolsó darab fával jutalmazta a tűzhelyet, azután pedig késlekedés nélkül kilépett a csillagfényes, hűvös, kellemes éjszakába. Nem szándékozott odabent maradni, ha nem volt muszáj - ő sárkánynak született, nem pedig aprócska Csupaszbőrű pikkelytelennek, hogy falak között, megvetett ágyban aludjék, s nem is jelentett biztonságot számára semmi a felsoroltak közül. Védett helyre vágyott, egy csendes zugra, ahol megpihenhet, s keresni is indult magának, észben tartva, hogy nem tévedhet túl messze. Be kellett érnie azzal a területtel, mely a házat vette körbe, s ahonnan még rálátott, hogy cselekedhessen, ha esetleg veszélyt szülne a sötét éj. Valturaan nem szorult lámpások, s varázslat fényére ahhoz, hogy lásson. Jégszínű szemei felvillantak, pupillája keskeny vonallá alakult, s máris úgy szemlélhette a kinti világot, mintha kora alkonyat volna. Csakhamar ígéretes facsoportra bukkant az elhagyatott kerttől északra, s amint elég távol került a kőfalaktól és a rozoga, hiányos kerítéstől is, fényesség kíséretében valódi, kényelmesebb alakjába bújt, s úgy közelítette meg a sűrű zöldet. Túlment rajta, szárnyait gondosan összehúzva, hogy egyetlen környező növényt se döntsön ki, s aztán visszafordult, hogy bepillantást nyerjen az alacsony lombozatú fenyők, s az ismeretlen, sűrűn növő cserje által képezett barlanghoz hasonlatos képződmény belsejébe. Eléggé rejtett volt ahhoz, hogy kívülről ne tűnjön fel azonnal, azonban mégsem túlságosan elszigetelt, s ha erősen a levelek, ágak közé fókuszált, tökéletesen a házra, s annak bejáratára látott belőle. Valturaan döntött, s mindössze néhány pillanatig újfent fehér elf mivoltát magára öltve behatolt a szúró, gyantaillatú ágak között, hogy birtokba vegye alvóhelyét. Odabentről még az égbolt is alig látszódott. Az egész képződmény úgy domborodott a talaj felett, akár egy növényekből varázsolt hatalmas, kissé szabálytalan gömb, s védelmet, békességet árasztott magából a sárkány számára, aki, az ágrengeteget végső próbának alávetvén, még egyszer, utoljára magára öltötte valódi formáját, s lassan, kényelmesen elhelyezkedett. Az illat - a veszélyes tájnak egyetlen, csöppnyi részlete régen tapasztalt megnyugvást hozott a dolgozó elmének, és bár beletelt némi időbe, míg az megadta magát vele szemben, az ifjú még azelőtt elszenderült, hogy a hold elérte volna zenitjét.
Meglehetősen korán ébredt álomtalan álmából. Még javában ködös, foltokban vöröslő sötétség borította a tájat, azonban Valturaan úgy érezte, nem tud pihenni tovább. Néhányszor megébredt már az éj folyamán, s olyankor hallgatózott egy darabig, ám baglyokon, s tücsökciripelésen kívül igazán kevés egyéb hangot azonosított, s végül képes volt elhagyni az ébrenlét határmezsgyéit. Azonban nem most. Ezúttal érezte, hogy nem sikerülne, ezért pedig csak rövid ideig feküdt tovább a gyér, tűlevelekkel tarkított aljnövényzetben, azután feltápászkodott, nyújtózott néhányat, itt-ott szándékosan hozzáérve egy-egy levélhalmazhoz, hogy rajtahagyja szagát, s kiszabadította magát rejtekhelyéről. Legelsőnek tűzifát kellett gyűjtenie, így hát halkan körbejárta a ház területét, idegen nyomokat keresve, azután, amikor nem talált semmi figyelemre méltót, a tegnapiakat megismételvén száraz ágak gyűjtésére adta fejét, közben pedig vizet vett magához a kútból. Ezúttal a másik irányban keresgélt, arrafelé, ahol alvóhelyét lelte, s egyben fel is derítette vele a környéket, mellyel egészen végzett is, mire felkelt a nap. Arrafelé egyre több fenyő állott, mely jelezte a hegység közeledtét, azonban megfelelő ág akadt itt is elég. Szerzeményét, mikor igencsak jelentős méretű kupacot tudhatott magáénak, úgy döntött, eljuttatja a házba, s így egyúttal arról is értesül, ha Arnelian nősténye, Laryss egykori barátja, Amyas tanítványa, Nie maga is felébredt. Nem, Valturaan cseppet sem szabadult kínzó gondolataitól, azonban egy éjszaka elégnek bizonyult ahhoz, hogy valamelyest képessé váljék uralkodni rajtuk. Nem tervezett mára más egyebet pihenésen kívül, talán csak némi vadászatot, amely nem halevést takart, illetve ha már a halaknál tartott, talán jó lesz majd azokat is készre sütni. Ezekkel foglalkozván közelítette meg az alacsony bejáratot, s lépett a konyhába, hogy lerakja terhét.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-23, 9:10 am

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

A sárkányt szótlanul hagyja a tűz mellett, s nem is bánja, hogy annak nincs kedve további eszmecserére. Mert elfáradt, rettenetesen. Előző nap Valturaan zúdította rá lelkének terheit és az esemény oly gondolatokra és tettekre késztette a lányt, amely értelmét, érzelmeit és testét vég nélküli munkára sarkallta, s egyfolytában egyensúlyoznia kellett az ésszerű gondolkodás és a felelőtlen óvatlanság határmezsgyéjén. S ezt követően az előző éjszaka sem hozott számára pihenést, hála a valós alakjában mellette pihenő ragadozónak, s önnön félelmei maradékának, amely csak néhány percnyi alvást engedélyezett számára a ritkás erdőben.

S ha csak a mai nap lett volna, az is kimerítette volna, hiszen most ő volt az, aki megküzdve az összes benne tomboló tiltással és figyelmeztetéssel, mégis elmondott mindent Laryss párjának. S látta, érezte a másik érzelmeit, s a feszült figyelem, amellyel felé fordult, hogy egyetlen rezdülésére eddigi tapasztalásai s ésszerű tartózkodása maradékával a menekülést válassza, végleg elvette minden erejét.

Aludni akart, de mai gondolatai és tettei nyomán tisztátalannak érezte magát, de nem akarta még veszélyesebb helyzetbe sodorni önmagát azzal, hogy az éjszaka közepén vesz frissítő fürdőt a közeli patakban, vagy a kútnál. De a ruháival könnyű dolga volt, hiszen egy egyszerű ráolvasás megoldotta a problémát. S ahogy ezzel végzett, már hallotta is az ajtó csapódását odakintről. S ahogy a kióvakodott a konyhába, meggyőződhetett arról, hogy a sárkány nem találta túl vonzónak a lehetőséget, hogy odabent éjszakázzon, s Nie remélte, később sem gondolja meg magát. S hogy utaljon erre a vágyára, úgy döntött, hogy a konyha ajtaját is kulcsra zárja s ezzel jelzi a két-alakban létező felé magányra vonatkozó igényét. S miután a kulcs elfordult a nehéz ajtó zárjában, a szoba ajtaja következett, s csak egyetlen röpke percbe telt, hogy Nie az ágyon elhelyezkedve már álomba is merüljön.

S az álmok érkezése esélyt adott arra, hogy legalább a teste megpihenjen, hiszen ahogy világosodni kezdett, fel is ébredt, s csak arra emlékezett, hogy álmai kuszák és zavarosak voltak, s furcsa érzéseket hagytak maguk után. De mert a házban csend honolt, úgy vélte, ezen gondolatok okát magában és nem önmagán kívül kell keresnie. Hát megigazította az összegyűrt ágyneműt, s kinyitotta az ajtókat. Kitekintve az udvarra még nem látta Valturaan-t, így álmos szemekkel a tegnap esti gondolatai jutottak eszébe újból, s visszaindult, hogy a szobából hozzon ki magának törülközőt, s közben ráébredt, hogy másnap már otthon kell lennie, hiszen Arnelian mellett a helye egy olyan eseményen, amely megszilárdíthatja helyüket Olassië városában.

És ezt el kell mondania a sárkánynak is.

Hát felkapott egy szőttest és kifelé indult. Csak hogy a konyhában összefuthasson a cipekedő csuklyás alakkal…

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-23, 10:22 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Megérezte hátát a hajolásnál, azonban jócskán elviselhetőnek bélyegezte az élményt, ugyanis nem tapasztalt kibírhatatlan, csípő fájdalmat. Valturaan elégedett volt a gyógyulás ütemével, és azzal is, hogy nem veszítette el érzékelését az izmaiban - az ugyanis egyelőre felmérhetetlen következményeket okozott volna repülésében, melyről még Laryss kedvéért sem mondott volna le soha. Éberen figyelt magára néhány pillanatig, s elhatározta, így is fog tenni az elkövetkező időszakban, hogy megelőzze a bajt. Nem akart örömet okozni nővérének semmiféle módon, s legfőképpen úgy nem, hogy bármilyen mértékben is megnyomorodik. Nem, azt végképp nem engedhette meg magának, már csak miatta sem, azonban Laryss védelméről sem feledkezett el. Ha rálel majd, s újra együtt lesznek, az ő erejétől függ majd egyedül, mi lesz az elf leánnyal, és Valturaan határozottan biztos volt benne, mit és kit nem fog az ibolyaszemű közelébe engedni. Ahhoz azonban erősödnie, s edzenie kellett szüntelen... így is tett, ha ideje engedte: mozdulatlan tereptárgyakon gyakorolt kardjával, igyekezett minél gyorsabban, lendületesebben, s úgy repülni, hogy bármikor könnyűszerrel válthasson irányt, s bármilyen szélnek ellenálljon. Mágia terén nem szívesen fejlődött - félt eltékozolni véges erejét vésztehertől mentes időkben. Ha megtámadták volna... ha Niveria gyengén és kimerülten bukkant volna nyomára, az előzőekhez hasonlatos következményekkel, s rosszabbakkal is szembe kellett volna néznie.
Azonban most berekesztette efféle gondolatörvényeinek folyását, s a falhoz igazította a rőzsekupacot. Akkor lépett ki ajtaján a fehér elf, s akkor emelkedett fel Valturaan is, hogy szembe forduljon vele, s megtegye azt, mely három évvel ezelőtti ígérete nyomán a minap elmaradt. A kétlábú-bőrbe bújt ifjú sárkány határozottan szólalt meg, hangjában nyoma sem maradt az esti káosznak, mely elméje falait ostromolta szüntelen. Magabiztos, s figyelemfelkeltő volt, kellően szigorú, azonban mégsem fenyegető - arra nem látott elég okot.
- Nie. - biccentett felé üdvözlés gyanánt, s egyúttal jelezvén, ő figyelmet fordít Arnelian nőstényének kérésére, s elvárja, hogy a másik is így cselekedjen - Ne hívj Vali-nak. Gyűlölöm a becézgetést, annak minden formáját, és minden okot, amire hivatkozva ezt valaki velem műveli. A fehér elfek között a Drest nevet használtam - maradjunk ennél.
Tekintete ekkor az asztalon hagyott kihűlt saláta-maradványokra, valamint az almára tévedt, mely még mindig a kibontott kendőn hevert az elmosott tányérokhoz közel. Némi gondolkodás - azaz tervezés - után, amelynek lefolytatása nem igényelt többet egyetlen percnél, a hósárkány ismételten a leányhoz fordult, s ekképpen tudatta vele előre, hogy még beszélni kíván. Ha maradni akart, hát ismernie kellett, hogyan fog eltelni a nap a fiatal fehér véleménye szerint, aki, annak ellenére, ahogyan legtöbbször viselkedett, ha már gondjaiba kellett vennie ezt a sebezhető lényt, úgy vélekedett, igenis megtesz érte néhány dolgot, hadd ízlelgesse magában, hadd töprengjen róla, milyen is valójában a Laryss által választott hím - mennyire nem szörnyeteg és mennyire nem kegyetlen, gyilkos vadállat, mely mindössze játékból kínozza prédáját egy darabig, amíg rá nem un annak kínlódására.
- Egyél valamit és maradj idebent. Nekem vadásznom kell, és ha visszajöttem, főzünk. - jelentette ki, kissé talán ellentmondást nem tűrően, s visszafordult az ajtó felé, hogy jelet adjon mihamarabbi távozási szándékáról.
Az a néhány hal, melyet tegnap elfogyasztott, apró semmiségnek tűnt, pedig máskor napokig kihúzta vele. Ennyit számított volna néhány napnyi halálvágy? Az ifjú sárkánynak a vártakkal ellentétben volt, mihez viszonyítania, csaknem négy évig ugyanis Orod Opelë foglya volt, fehér elf alakjába száműzve, s legtöbbször Laryss otthonában bujdosva, amely tények azt jelentették, korlátozottan jutott csak élelemhez. Valturaan nem szívesen emlékezett vissza azon idők ilyen lehangoló részleteire. Arra szeretett gondolni, amikor a nőstényelf finoman köré vonta karjait, s álomba ringatta őt, hogy ne érezze éhségét. Arra szeretett gondolni, amikor együtt tanultak, amikor elmélyülten, őszintén beszélgettek, s amikor a leány saját megítélését, s talán saját életét kockáztatva felbecsülhetetlen pillanatokat szerzett számára, napról napra, évről évre. Nem a szenvedésre... azt mélyen eltemette volna a föld alá, ha módja van reá.
- Eszel húst? - kérdezte még, miközben hófehér keze már a kilincsen nyugodott - Tudom, hogy sok elf nem igazán teszi asztalra, ezért kaptál salátát.
Magyarázatnak igazán szűkszavú volt, elvégre is a sárkány nem udvariasságból öntötte szavakba önzetlen gesztusának miértjeit; azonban látott annyi értelmet Nie szemeiben, hogy elhiggye róla, ezek alapján pontosan tudomására jutott, mit ajánl fel neki: hoz magával zsákmányt, ha kell. Valturaan, akármennyire is ellenkezőleg tett volna, s rögvest visszazavarta volna Nie-t Olassië falai közé, az igazat megvallva megkönnyebbült a szavaktól, melyeket neki mondhatott, még akkor is, ha nem mind szólt arról, mi lelkét nyomta - ha vallomása óta egy sem szólt arról. Az számított, ahogyan beszélhetett hozzá - őszintén, leplezetlenül. Ebből a szögből vizsgálva nem számított, mit kell megtennie biztonságáért, s jólétéért, bármennyire is próbálta tagadni saját maga előtt.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-23, 11:22 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

- Nie... Ne hívj Vali-nak. Gyűlölöm a becézgetést, annak minden formáját, és minden okot, amire hivatkozva ezt valaki velem műveli. A fehér elfek között a Drest nevet használtam - maradjunk ennél. - hallja üdvözlésként Nie, és azon gondolkozik, vajon érdemes lenne-e felhívnia a figyelmét beszélgetőtársának, hogy nem ezek a formulák azok, amelyek egy udvarias társalgás kezdetére utalnak. De aztán inkább nem szól semmit, látva a sárkány komoly tekintetét. De ahogy a másik folytatja, Nie érzi, hogy a dolgok kezdenek ismét nem túl jó irányt venni.

- Egyél valamit és maradj idebent. Nekem vadásznom kell, és ha visszajöttem, főzünk - s úgy tűnik, a két-alakban létező leosztotta a feladatokat és nem kíván tovább maradni. S szándékának bizonyosságát a mozdulat is jelzi, amellyel az ajtó felé indul, s onnan fordul vissza egy kérdéssel:
- Eszel húst? Tudom, hogy sok elf nem igazán teszi asztalra, ezért kaptál salátát.

Erre a kérdésre legalább már választ vár Drest, s Nie úgy érzi, még ha a másik nem is szeretné, néhány pillanatra azért még itt tudja tartani. Szeretné ugyanis tisztázni vele, hogy nem kell folyton vigyáznia rá és azt is el akarja mondani, hogy bár úgy érzi, túl hamar jön el a búcsú, hamarosan magára kell, hogy hagyja őt.

- Rendben, Drest. Ha így kívánod, így foglak hívni, s talán ez a név hozza ránk a legkevesebb bajt - gondolkozik el, majd a kérdésekre is választ ad. - Nem, nem eszem húst és bár úgy látom, te így döntöttél helyettem, itt sem szeretnék maradni egyedül. És igen, tudom, hogy neked vadásznod kell, azonban nem maradnál még néhány percig? - kérdi, s reméli, hogy még nem hajtja kínzó éhség a prédái után a ragadozót. S ha a sárkány marad, folytatja, amit elkezdett. - Tudod, tegnap... amikor azt a sok mindent mondtam ott kint... Akkor mondtam valamit, amit most szeretnék megismételni. És ez ígérem, nem a népeink és magunk különbségére utaló gondolat lesz. Vagyis csak azt szeretném, ha megértenéd, hogy holnap el kell mennem, nem maradhatok tovább itt. Arnelian-nak szüksége van rám. Thalion, a város nagyura felkérte, hogy költeményeit mutassa be Olassië népének. Csak azért jöttem el, hogy ne zavarjam az alkotásban, de azt már nem tehetem meg, hogy nem támogatom az utolsó napokban. Kérlek... ne haragudj... - s Nie tényleg úgy érzi, szívesen maradna még és ismerné meg jobban Laryss párját, de tudja, nem teheti meg, hogy a bárdot magára hagyja túl hosszú időre. S az üzenetében, amelyet számára küldött, s amelyet az őrség egy tagjának adott át is megígérte, hogy 3 nap múlva otthon lesz. - És éppen ezért kérlek, ne töltsd az időt azzal, hogy a szakács mesterségre oktatsz, inkább azt próbáljuk meg kitalálni, hogyan segíthetnék neked Laryss és Amyas keresésében... Persze, csak ha szeretnél segítséget - s Nie azon gondolkozik, vajon hol bukkanhatna nyomokra és eszébe jut valami, ami úgyis szerepelt a tervei között. - Tudod, egy valami biztosnak tűnik... Mivel jelenleg a Valian-i Nagykönyvtár még nem értesült arról, hogy nem szeretném folytatni az ottani munkámat, s itt akarunk maradni Arn-nal, így engedélyt kellene kérnem a nagyúrtól, hogy visszatérhessek oda, s rendezzem az ügyeimet. S ezzel együtt még utoljára szét is nézhetnék ott... Kutakodhatnék még egyszer, s hátha rábukkannék valamire - néz kérdőn a sárkányra Nie, s azt várja, hogy mit szól hozzá Drest. - De ha csak ha akarod...

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-24, 8:06 am

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Valturaan nem is gondolta másként. Úgy vélte, a leánynak kötelessége beleegyeznie a megszólítási feltételekbe, így aztán megerősítő pillantással jutalmazta, s tovább hallgatta válaszát, amelynek további része azonban mélyen elgondolkodtatta, sőt, egyenesen meg is rökönyödött rajta, a meglepettségtől pedig azonnal válaszolni sem tudott, hiába lett volna, mit mondjon. Magában érlelgetve, s őrizve hát mondandóját, tovább figyelte Nie-t és a beszédét, nem értvén, hogyan, s miért volt képes törődni vele ridegsége ellenére, amely éppen az ő távol tartására szolgált - s éppen az ifjú sárkány legnagyobb ellentétét is képezte ezáltal önmagával szemben. Hiszen nem akarta, hogy Arnelian nősténye távozzék, még ha rövid ideig is lehetett társasága, s még ha úgy is viselkedett vele, hogy arra Laryss egészen biztosan nem lett volna büszke, és mi tagadás, ő sem volt az magára egészen. Ezekből a szavakból ugyanis átgondolás vagy mérlegelés nélkül is nagyon jól és tisztán érezte azt, melyet már a furcsa és Csupaszbőrűtől egészen szokatlan vacsorára invitálás... nem, valójában már a néhány pillanatig tartó őszinte érintés óta sejteni vélt. Ez a nőstényelf, bár grifflovasok között szállott évekkel ezelőtt, s bár Amyas tanította, ki nem ismert ellentmondást, képtelenséget és indokolatlan megállást, feladást pedig még hírből sem, most, a jelenben mégis törékenynek, sebezhetőnek, s gyenge, érzékeny lelkű teremtménynek tetszett, aki nem képes igaz valójában gyűlölni még őt, az egykori barátját szerető idegen, s talán ártalmas sárkányt sem.
És Valturaan nem értette, miért nem.
Hideg ujjai eleresztették a kilincset, s ő ellépett a bejárattól, hogy megállapodjon a leánnyal szemben, s elmondhassa, mi kikívánkozik belőle. Maradt, s maradni is fog - ezt pedig előre jelezvén, levetette szakadt köpenyét, majd pedig a halakat magán hordozó szék melletti támlára terítette azt. Úgy fordult ismételten a fehér elfhez, aki azon a végzetes, sötét, borzasztó, füsttel, tűzzel, holtak szagával terhes napon ugyanott volt, mint ő és az ibolyaszemű kedves. A hósárkánynak immár megváltozott a terve - az a terv, melyet még az imént oly határozottsággal adott a pikkelytelen nőstény tudtára, mintha nem is lehetne megmásítani.
- És te bocsánatot kérsz tőlem... Azért, mert nem áll módodban tovább maradni. - jelentette ki a levont következtetést komoly, s talán kissé vizslató, érdeklődő, kérdő, értetlen tekintettel - A helyed Arnelian mellett van.
Ha nem érezte volna magát fáradtnak, ha nem lett volna rettentően éhes, és ha úgy egyáltalán az egész történés más körülmények között zajlott volna le, a nevetésre való késztetés nem csupán késztetés maradt volna, s nem is halt volna el pillanatok alatt. Nevetett volna, mert sose várt ilyesmit valakitől, aki nem Laryss. Sárkányoktól sem várta ezt - tőlük rettentően tartott, s Niveria támadása óta érezte is ezt a félelmet minden tagjában, mintha a névtelen arany sárkány és a segítsége csupán bolondos álom lett volna, semmi egyéb. Valturaan senkiben sem akart megbízni, senkit sem akart közel engedni magához, azonban magánya, szomorúsága, saját szenvedése időnként társaság igénye felé lökte makacs tudatát; s tessék, minden titkát kiadta egy fehér elfnek, csak mert támogatást, s együttérzést észlelt felőle abban a pillanatban, amikor visszatért az életbe öntudatlanságából.
Nie félt tőle, és ezt a sárkány érezte. Ezért volt olyan megdöbbentő, hogy sajnálta, már most sajnálta, hogy majd holnap mennie kell. Nem fért a fejébe, és úgy gondolta, egyelőre ennyit elég is erről mondania, mert még magában sem emésztette meg teljesen. Valamiféle burkolatlan, leplezetlen jóság áradt abból a leányból, és az ifjú igyekezett volna tiltakozni a létezése ellen.
- Egyél. - mondta, s le is ült az asztalhoz, jelezvén, hogy vele marad, ha valóban nem szeretne egyedül lenni - Magammal viszlek, de igyekezz.
Hangja nem volt sem feddő, sem parancsoló, bár kissé talán túlságosan sötét és zárkózott, ahhoz képest, amit tapasztalt, s ahogyan valójában viszonyulnia kellett volna a jelenlegi dolgokhoz. Legbelül, mélyen úgy viszonyult, s ezt maga is tudta jól, azonban korántsem akarta kimutatni... nem akarta elfogadni, hogy szüksége van a lány szavaira és a jelenlétére, mert addig is vigaszban fürdeti lelkét. Remélte, hogy Nienna engedelmeskedik, és bár megadását, a leány győzelmét mélyen elrejtette magában, a kívülről belőle áradó csend, szúrósság és bánat talán mostanra árulkodó lehetett az elf számára, főképp, ha észrevette azoknak merőben hamis voltát.
- Nem szoktam segítséget elfogadni. - folytatta aztán, kis idő múlva, halkan, mély hangon, azonban őszintén, s ekkorra már minden keménység és tartás kiveszett szavaiból - De ha megtennéd, legalább tudnám, hol ne keressem Amyas-t. Valószínűleg mostanra már sejt valamit. Ha sikerrel jársz, hogyan jut el hozzám az eredmény?
Figyelte, hogy a leány belekezd-e szedett-vedett reggelijébe, miközben ő tartózkodólag nézett felé, jelezvén, nem kíván osztozni a szegényes ételmennyiségen, s főképp nem a saláta maradványain. Nem igazán kedvelte a növényeket, a fűszernek hasznosíthatóakon kívül.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-24, 6:14 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Bár nem bocsánatát, csupán megértését kérte Drest-nek, Nie úgy érzi, a sárkány maga még rászorulna a társaságára, s lelke nyomasztó terheivel nem tudja, hogyan is fog megbirkózni majd, de most nem tehet érte többet. Ha marad, felkeltheti mindenki gyanakvását, s ő nem szeretne okot adni arra, hogy akár Arn, akár Thalion kérdéseket tegyen fel az elmúlt napokat illetően. Mert biztos abban, hogy a város jól értesült ura népének minden egyes tagján rajta tartja a szemét. S ha ezt nem is közvetlenül teszi, de a hírek nyomán, amelyek elérnek hozzá, semmi sem maradhat rejtve előtte. Hát igyekszik betartani ígéretét, s nem feszíti túl a húrt a bárd esetében sem azzal, hogy hiányát túlzottan éreznie kellene.

Így örül, amikor az elf álcát viselő úgy dönt, hogy marad, s meghallgatja érveit, s felvetését. De a folytatásból már most úgy tűnik, hogy Drest javaslatai ma nem igazán fogják elnyerni a tetszését. Mert a maradásra célzó utasítás után most egy még rettentőbb lehetőséget, a vadászatot kínálja fel. Így az evésre és indulásra sürgető szavak tiltakozást váltanak ki belőle, hiszen nem igazán készült fel arra, hogy zsákmányszerzés és főként hogy táplálkozás közben lásson egy szárnyas hüllőt. Szembesült ugyanis már féktelen étvágyukkal és még féktelenebb vágyukkal, hogy becserkésszék és megöljék kiszemelt áldozatukat. Úgy érzi, majd’ két napnyi erőfeszítése menne kárba ezzel. Két nap, amelyet arra áldozott, hogy megpróbálja nem ebben az alakjában látni Laryss választottját. De ezt elfelejthetné, ha most beleegyezne abba, hogy vele menjen. De mert a sárkány felel ajánlatára, így tiltakozása még várat magára.

- Nem szoktam segítséget elfogadni. De ha megtennéd, legalább tudnám, hol ne keressem Amyas-t. Valószínűleg mostanra már sejt valamit. Ha sikerrel jársz, hogyan jut el hozzám az eredmény?

A válasz első felét még érti, hiszen ő maga is szembesült a kétlábú alakban mutatott furcsa modorával és viselkedésével, így könnyű elképzelni, hogy Drest nem túl gyakran kér bármit is valakitől. Hiszen az ő információit is oly lehetetlen módon próbálta megszerezni, hogy kérése inkább menekülésre késztette akkor őt magát is. S ha ilyen a kérés, akkor a fogadtatás milyenségével is tisztában lehet.
De mivel úgy tűnik, Amyas elkerülése lényeges pont lehet a Laryss utáni kutatásban, így persze, igyekszik majd nyomára bukkanni régi mentorának, bár be kell vallja önmagának azt is, hogy ő sem szorgalmazná azt a találkozást a vele. S az, hogy a férfi esetleg sejti lánya titkát, nem könnyít a helyzeten. Nem, Amyas nem bosszúálló és kegyetlen, de elvei egyértelműek, ha sárkányokról van szó. S Nie-nek rá kell jönnie, hogy Laryss-on kívül most már ő is árulónak számít a férfi szemében. Nagyot sóhajt és igyekszik ezt a gondolatot elkergetni az elméjéből, hogy átgondolhassa a megoldást az utolsó felvetett problémára is. De csak egyetlen lehetőséget talál megfelelőnek. A sárkánynak magának is a fővárosba, vagy annak közelébe kell jönnie.

- Nem, azt hiszem kihagyom a reggelit, de ez megfelel és akár indulhatunk is – áll fel az asztaltól, s egyetlen almát vesz el, hogy aztán eszébe jusson, hova is viszi Drest. – De kérlek, járjunk külön utakon ha az élelem beszerzéséről van szó… Gondolom, nem ez az alakod a legmegfelelőbb ARRA… S ha így van, csak óvatosságra tudlak inteni. Olassië határait jól őrzik, s egy közelben vadászó égi ragadozó szerintem nem növelné az itteniek biztonságérzetét – szól és a grifflovasokat nem is említi. Reméli, ez elég indok arra, hogy ne engedje szabadjára valós alakjában ösztöneit a sárkány. – De amíg te beszerzed a saját élelmedet, én majd gondoskodom magamról – s ahogy visszaemlékszik az Amyas révén szerzett tapasztalásokra, biztos benne, hogy talál majd néhány ehető növényt.

Mert eszébe jutnak az alig-vacsorák, amelyeket odafent evett Orod Opelë hegyei között, miközben gyalog próbált hazajutni a városba a férfi által csak „aprócska sétának” titulált és persze több napig tartó gyakorlatok egyikén. Ilyenkor csak Al biztatását hallotta a fejében és igyekezett nem okot adni mentorának, hogy egy-egy elkövetett hiba okán még tegyenek egy „rövidebb” kitérőt, vagy kapjon egy újabb, erejét és ügyességét végletekig próbára tevő feladatot. De inkább ezt választaná most is ahelyett, hogy egy sárkányt kelljen látnia, amit éppen falatozza elejtett zsákmányát.

S ahogy erre gondol, csak egy futó pillantást vet Drest-re és a kezében tartott almát is visszateszi az asztalra. Talán most mégsem kívánja annyira az ételt. És ahogy kifelé indul, a találkozóval kapcsolatban is felmerül benne egy helyszín, amely talán megfelelhet mindkettőjük számára.

- És hogy hogy jut el hozzád az eredmény? Majd hagyok neked üzenetet a Nagy Kaszásban…

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-24, 9:11 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Amikor Nie mellkasát sóhaj hagyta el, az ifjú sárkány még nem vélte biztosra parancsa teljesítését, s pillanatokkal később úgy tűnt, jól is tette, hogy kételkedett, a fehér elf leány ugyanis elutasította azt. Valturaan figyelte, hogyan áll fel, s hogyan veszi el az almát, melyet eredendően az ő számára nyújtott át még a minap reggelén, azonban ő nem csak a zöldségekkel ápolt rossz barátságot, így aztán kérdés sem fért hozzá, hogy nem él a lehetőséggel és nem is fog, bármennyire is kínozza az éhség. A gyors távozási szándék, a s kézben lévő alma önmagában azonban nem lepte meg túlságosan. Ha valamit, azt az elmúlt majdnem-két-napban igazán jól megtanulta, mennyire szeretett ellenkezni a nőstényelf, ám ebben a pillanatban ebbéli próbálkozását inkább jó jelnek tekintette, dicsérendő dolognak, elvégre határozottságáról árulkodott... egészen addig a pillanatig, amíg rá nem ébredt, hogy tőle viszolyog ennyire. Akkor aztán ő hallatott sóhajt, s igaz, egészen alig volt hallható, afféle nyugodt elfogadásnak is lehetett volna tekinteni részéről. Más esetben élvezte volna, hogy a Csupaszbőrűek félnek tőle, undorodnak tőle, s tisztelik erőfölénye miatt, ezúttal viszont régről ismerős érzés költözött mellkasa mögé - évekkel ezelőtti emlékek maradványa, mely Laryss kezdeti megrökönyödéseit tárolta, s sűrűsítette össze egyetlen kemény, csepp alakú, csillogó, keserűséget hordozó gondolat-kővé.
E pillanatban sem kísérte megelégedés az elf leány véleményét, ó, dehogy. Valturaan, ugyan nem zavartatta magát különösebben, azonban nem túl kellemes szájízzel vette tudomásul azt, mely akár burkolt ellenszenv is lehetett, s mely feketére mocskolta be az elmúlt napok fontos eseményeit. Úgy érezte, Nie is inkább olyan, akárcsak a többi Csupasz, azonban nem merült el egészen mélyre e gondolatokban - nem tudott. Megakadályozta a bátorság, ami felszínre tört a szándékban, miszerint mégis vele tart, és az ifjú tisztelte ezt a halovány bátorságot. Az elf újabb szinttel nőtte nagyobbá magát jégszínű szemében, ennek megállapítása után pedig apró, ravasz ragadozó-mosolyt villantott, s immáron más forrásból származó elégedettséggel szemlélte társaságát, azt a törékeny alakot, akit, ha nem vigyáz jobban, aznap este biztosan maga alá temet. És Valturaan örült, hogy nem úgy történt, most már örült odabenn, s eddigi álca-savanyúsága messze elillant a levegőben, mely jótékonyan áramlott be a konyhába az elf leány ajtónyitása nyomán, s melyben a gombákon falatozó csiga esetéhez hasonlatos nevetés csendült fel, még az alma visszarakásának emlékezetes, s a sárkány számára kissé szórakoztató pillanatában.
Követte Nie lépteit a szabadba, csuklyás, sötét köpenyét, s a halakat is odabent hagyva. Nevetése hamarabb elhalt, mint a minap, s ezúttal sem túlzottan gondolta bántó cselekedetnek, de úgy hitte, várnia kell majd a dalnok nőstényének megnyilvánulására. Addig pedig betette az ajtót maga után, s szándékosan arrafelé vette az irányt, amerre tegnap este lelte kincset érő, nyugalmat hozó menedékét. Minél távolabb vadászik majd Olassië területétől, annál kevesebb eséllyel kapják rajta, s az sem túlzottan zavarta, hogy ekképpen közelebb kerül a Sárkány-hegységhez. Niveria úgysem tér vissza egyhamar, más fajtársak szemein át pedig nem volt ő több egy fiatal, rendkívül hosszú szárnyakkal és farokkal rendelkező hósárkánynál, aki valamilyen oknál fogva maga mögött hagyta Eronia vidékét. Valturaan szívesen megszemlélte volna azt a szigetet magának, minden porcikája vágyta a hideget, amelybe való, s fehérséget akart látni maga körül, csupa jeget és havat, újra csillogó falú barlangok mélyén aludni, a megszokott, régi prédáit űzni éhsége esetén, azonban úgy vélte, nem volna valami bölcs döntés még csak egy pillantást is vetni rá. Komótosan sétált az egyre sűrűbben tűlevelekkel borított talajon kopott csizmájában, melyen még mindig ott éktelenkedtek a Déli-dombságban szerencsétlenül meglelt vadászcsapda nyomai. A sárkány időnként el-elnézte, hogy emlékeztesse magát az önuralomra, a szégyenre, melyet a hatalmasra nőtt arany sárkány előtt érzett, és egyúttal a társaságára is, amely, bár azóta más is történt, mégis felülírta kissé, legalább arra a röpke időre, azt a félelmet, melyet fajtája irányában táplált.
Sokáig hallgatott, ha az elf hagyta neki. Már újdonsült alvóhelyét is maguk mögött hagyták, amikor, sem a Nagy Kaszásban keresendő levélre, sem pedig az összes előtte elhangzott mondatra nem válaszolván egy szóval sem, a pikkelytelen nőstény számára talán kissé meglepő dolgot kérdezett.
- Ha felmondasz a könyvtárban, mihez kezdesz? - hangja nem árulkodott arról, mi benne dolgozott e pillanatban, s a folytatás is ugyanolyan nyugodt - már-már zavaróan semleges - hangzású maradt - Visszamész hozzájuk?
Valturaan, a leány jelenlegi kisugárzásából ítélvén meg a dolgot, nem különösebben remélt igenlő választ, azonban úgy érezte, jobb, ha tudja, mire számíthat. Clea, Amyas szövetségese, aki még Laryss-t is felengedte olykor hátára, bár - az előbb említett nőstényelf jóvoltából - sohasem jelezte sikeresen a sárkányszagot lovasa felé, az ifjú nem számított efféle kegyelemre a többi tollastól. S ha Nie egyáltalán bármiféle kapcsolatot is ápolni kívánt a grifflovassággal, úgy leendő találkáik számát gondos tervezés kellett, hogy megelőzze. Az erdő elcsendesedett, ahogyan a ragadozó a fák alatt haladt, s e csend talán nyomasztó lehetett a leány fülének. A hósárkány emlékezett, hogyan vélekedett erről Laryss, és bár Nie rendszerint minden órában eszébe juttatta őt valamiről, mégis előnyt kovácsolt fel-feltörni készülő fájdalmából, s arra fordította az annak leküzdésébe fektetendő erőt, hogy inkább előrelátóbban - gyakorlottabban - irányíthassa az események menetét, így pedig, Nie társaságát felettébb becsülvén, azt gondolta, talán megóvhatja majd néhány kellemetlenségtől, melyet az ibolyaszeműnek át kellett élnie. Többek között ezért sem vette fel valódi alakját rögvest, s járt két lábon.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-24, 10:38 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

- Ha felmondasz a könyvtárban, mihez kezdesz? Visszamész hozzájuk? – s a kérdés váratlanabbul már nem is érheti. De tulajdonképpen csak a sárkánytól az, hiszen ő maga is sokszor gondolt erre az utóbbi napokban. Mielőtt elindult volna, meg kellett tapasztalnia, hogy milyen feleslegesnek éreznie magát. Hiszen Arn készült a koncertre, a város többi lakója meg tette a dolgát. Ő pedig csak volt.

Ahogy az előbb feltett kérdés is van, hiába szálltak el a szavak a hegy, a völgy, a fák vagy a kövek felé, a kérdés létezett és a kérdező válaszra várt. És nem kellett hiába várnia:
- Nem, azt nem teszem meg… Al nélkül már nem… Biztosan nem maradtunk sokan és az is biztos, hogy most ott szükség lenne rám, de azt hiszem, nem lennék képes megtenni. Még ha lenne is egy újabb… egy újabb griff, aki elfogadna, s akit én is elfogadnék, s a szövetség újra létrejönne… akkor sem tehetném… Mivel nem bíznék már önmagamban úgy, ahogyan vele, Al-lal tettem, sosem lenne meg a teljes bizalom a másik felé sem, így a szövetség, amely arra lenne hivatott, hogy mindkettőnkből közösen a legjobbat hozza ki, sosem teljesedhetne ki. Soha nem lenne OLYAN… - fejezi be végül és örül, hogy a maga számára is meg tudta fogalmazni végre, mi is tartja vissza attól, hogy meglátogassa Rawion-t és a társait.

Mert tudja, a kérés, és az előbb feltett kérdés ikertestvére biztosan nem maradna el. De azt nem tudja, hogy ha Thalion maga kéri esetleg majd erre, neki hogyan mondjon nemet. Végtére is biztonságos, új otthon nyújtott számukra, s joggal várja el, hogy ő is tegyen érte valamit. Joggal, hiszen a béke fenntartása hatalmas áldozatot kíván tőle is és mindenkitől, aki Olassië falai között él. S ahogy lassan lépked Drest után, rá kell jönnie, hogy egyetlen pillanatig nem látta örömtelinek, vagy vidámnak a város urát. Csak gondoktól terhelt arcát és határozottságát látta eddig. Hát nem szeretné, ha miatta gyötörné még több gond.

S mert a sárkány – úgy tűnik – megelégszik a válasszal, most Nie az, aki kérdez:

- De miért érdekel? Talán Amyas miatt? Azt hiszem, ha ő túlélte a Borzalmak Napját, most biztosan újra a régi. Ha visszatérek Olassië-ba, és összetalálkozunk Raw-val, rákérdezhetek, hogy tud-e róla valamit. Eddig sosem kerestem őt… - hajtja le a lány a fejét. – Tudod, hatalmas csalódást okoztam neki azzal, hogy… Szóval Al miatt… És most még miattad is… Ha tud rólad és Laryss-ról, én már csak az utolsó csepp leszek számára abban a bizonyos pohárban…

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-25, 10:31 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Ahogyan sejtette.
Az igenlő válasz nem született meg - nem pontosan úgy, ahogyan Valturaan elképzelte, azonban Nie nem kívánt visszatérni a lovasokhoz. A leány hihető szavakat beszélt, s az ifjú sárkány értette döntésének okát, egy egyszerű leképezés okán, melytől borzongás futott végig a gerince mentén. Ha Laryss-t elvesztené - ha elvesztette volna -, soha többé nem nézne másik nőstényre, ha sárkány, ha nem, és ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy itt lépdelt, ebben a tűleveles, gyantaszagú, csendes erdőben, mely minden maguk mögött hagyott méterrel egyre sűrűbbé változott. Nem tudott másra gondolni, csak arra, mit érzett az elmúlt napokban, min ment keresztül, mi zajlott benne, s milyen erővel gyűrte maga alá, akárha ráejtettek volna egy egész hegyet. Egy rossz-hideg, könyörtelen, nehéz, eltávolíthatatlan hegyet, melynek aljára vérpatakokat rajzoltak a fel-felbukkanó közös emlékek.
Hiszen Nienna nanE´Leinor-Syllen volt az, akit Amyas Orowennë annyira keményen fogott, s akinek minden idejét áldozta, az utolsó cseppjeit hagyva csupán meg önnön leányának, akinek sűrű, keserű, fájdalmas magányában egyetlen társasága a kedveseként számon tartott sárkány volt - s az az élet csaknem négy teljes éven át egyedül tőle függött. Sehová nem futhatott segítségért, az ifjú mégis oly kevésszer látta igazán sírni: ejtett ugyan könnyeket érte, azokat cseppet sem titkolván, őszintén feltárva előtte legmélyebb félelmeit; valódi sebeit azonban messze elérhetetlenebb helyre rejtette a csapdába esett ragadozó elől. És Valturaan most azzal a leánnyal együtt járta a vadont, aki az ibolyaszemű első átkát okozta. Ő maga csupán a második volt a sorban... Mégsem lelt magában elég dühöt, ahhoz, hogy cselekvésre bírja tagjait - nem, nem dühöt talált, ha magába nézett, egyáltalán nem. Súlyos, közeledő elválást, mely után magára marad minden félelmével, minden kínjával, amiket ugyan egyszer sem öntött valójában szavakba az egykori grifflovasnak, mégis úgy vélte, az elf leány jelenléte segít cipelni terhét, és ez a segítség jó volt. Ez kellett neki, így megtartotta volna magának, ha teheti. Nem engedte volna vissza annak az átkozott fülsiketítő, őrületet hozó lanton játszónak, aki biztonságban, az övéi között tengette - azaz pengette - napjait, valószínűsíthető jólétben és gondtalanságban.
Valturaan fújt egyet.
Lélegzetével remélt megszabadulni a mérgező gondolatoktól, ám egyre és egyre csak élesebben, jobban, valóságosabban képzelte el, milyen is volna, ha Nie egy napon egy tollas, csőrös, karmos, szárnyas lény hátán jelenne meg az ő útját keresztezve, s azt parancsolnák neki, segédkezzen elvenni életét. Nem tudott megálljt parancsolni dolgozó elméjének, még akkor sem, amikor lelki szemei előtt megindult a leány, megindult, őellene, többedmagával, kiket maga Amyas vezetett. Az, kivel ha egy asztalhoz ült, nem múlt el úgy étkezés, hogy ne mesélt volna neki sárkányok leterítéséről, s ne érezte volna úgy, hogy vele - ővele, a leánya hímjével is gondolkodás nélkül megtenné ugyanazt, nem nézvén, mit tapos agyon. Nem nézvén, hogy saját gyermekének meleg, jóságos, dobogó szívét roppantaná vele össze markában, véresen.
Nem ismerte a cserjéket, melyek a fákhoz társultak, mintha összebeszéltek volna velük. Ha körbenézett, több, kisebb-nagyobb, ideiglenes alvóhelyéhez hasonló képződményt látott, azonban keletkezésükre, s létezésük okára hiába kereste a magyarázatot. Mégis megpróbálta - attól szabadította meg, hogy másra, s főként attól, hogy az előzőekre gondoljon, így aztán szélről, s mágiáról fantáziált, olykor egészen értelmetlen, logikátlan dolgokat, de mégis mással foglalkozott, mégis valami mással, amely mentes volt a fájdalomtól. Időnként végigtekintett a fehér elfen, azt találgatva, vajon mi járhat most a fejében, mire, kire gondolhat, s mit érez vajon vele szemben, mely nem félelem. Mi sarkallhatta arra, hogy maradjon? Mi tarthatta itt úgy igazán, ha egyszer rettegett tőle? Még mindig választ keresett erre, attól a pillanattól fogva kutatva utána, hogy a felhőszínű ujjak megérintették, visszavonhatatlanul is elindítva valamit a fiatal sárkány lelkében: mi van akkor, ha léteznek Laryss-hoz hasonló Csupaszbőrűek?
E súlyos kérdések közé érkezett az újabb - ezúttal a leányé, mely hirtelen űzte el a többit, a kétlábú-bőrbe bújt lelkének mélyebben folyó vizeire. Hogy miért érdekelte ez őt? Nem akart még több ellenséget. Az egész világot annak érezte, s míg a pikkelyteleneknek és a többi sárkánynak egymástól, az árulóknak saját vérüktől kellett tartaniuk, ő, Valturaan most úgy érezte, mindenki ellene dolgozik, akár tudtak róla, akár nem. Mindenki, s legfőképpen Amyas, ha mostanra bármit is kiderített, márpedig közel sem lehetett kizárni e feltételezést. És bár Nienna megígérte, hogy senkinek nem mond majd semmit, nem volt képes elképzelni, hogy egyetlen percig is ellenállna annak a fehér elfnek, ha kíváncsi tőle valamire, s válaszokat vár. Esélye sem lett volna bármit is eltitkolni, ha a kételkedés egyetlen apró csírája is táptalajra talált az egykori kiképző lelkében. A hósárkány azt sem teljesen értette, hogyan nem jött rá az ő mivoltára egyáltalán.
Azonban itt sétált mellette a leány, s tartozott neki a válasszal. Nem tudta, mit mondjon, most először igazán nem tudta, pedig elég sok két lábon közlekedőt látott már rövidke élete során, s úgy kezdett bele, hogy át sem gondolt semmit. Ritkaságszámba ment ez, hiszen mindent megtervezett, s mindig gyorsan járt az esze - hát ezúttal cserben hagyta őt, mindössze egy válasznak aligha nevezhető eltereléssel, mintha csak azt mondta volna neki, megelégelte a folytonos munkát, pihenni tér hát, s tegyen csak belátása szerint, ha reggeltől estig, s olykor éjszakákon át is csak hajtani volt képes őt.
- Azt nem gondolnám, hogy tud. - felelte komoran - Még ha ismerné is a titkot, valószínűleg én volnék az utolsó, akire gyanakodna, ugyanis azt hiszem, kedvelt. Hogy mennyire voltak őszinték ezek az érzések, abban azért kételkednék. Inkább csak megkönnyebbült, hogy kevesebb dolga lesz a saját lányával és azzal foglalkozhat, amelyikre bármikor szívesen lecserélné...
Hosszan lehunyta szemét, s lassan lépett ez idő alatt. Nem bánta meg, amit mondott, s ahogyan mondta, nem volt szemrehányó, nem volt goromba vagy vádaskodó, egyszerűen csak kimondta, gondtól terhes, mégis fuvallatként tovatűnő hangon. S bár haragot kellett volna, érezzen, csak ürességet tapintott magában, ha megvizsgálta lelkét, mely éppoly hideg volt, s éppoly sűrű, fagyos fájdalom-lángok nyaldosták körül, mint azokon az estéken, amikor nem tudott elaludni Laryss fojtogató, mindent átitató, tömény, lesújtó hiányától. Valturaan érezte, hogy légvétele egyre nehezebbé válik, így küzdött kissé, mielőtt újra megszólalt volna.
- Csak... ne mondj neki semmit, bármivel is próbál rávenni. Amyas faggatni fog, ha sejt valamit, de nem szabad megtörnöd, mert el fogja taszítani magától, és neki fontos - Laryss szereti és tisztelem az érzéseit. Ezért nem keresem meg magam. De ne feledd, a te döntésed. Könnyen meglehet, hogy nem is gondol semmire.
Nem mondott többet. Fejével intett egy ígéretesnek tűnő irányba - abba az egyetlenbe, mely más fák ígéretét hordozta magában, s olyan környezetét, ahol Nie gondoskodhat magáról, ha akar. Gyorsabb iramra váltott, s hátranézett, követi-e a leány, közben pedig már a szagokat vizsgálta-ízlelgette, hogy prédára leljen. Érezte a földet, a bomló avart, a szelek szárnyán érkező aromákat, az apró, rettegő, rejtőző állatokat. Egyelőre nem keresztezte útjukat nagyvad.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-26, 9:51 am

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Látja, hogy Drest eltöpreng, s arra gondol, a válasz biztosan számára is nehéz. Nehéz, mert Amyas pusztán létezésével is akadályokat gördítene közé és Laryss közé, amelyek nemcsak aprócska gátak, de égig érő falak lennének. És igen, ő sem lesz már olyan a szemében, mint amilyen volt. S hiába is próbálná elmondani azt, amit a sárkánynak is elmesélt. Hogy a veszteség legsúlyosabb része az övé. Nem, nem tehetné meg, hiszen valószínűleg szóba sem állna vele. Ő már csak egy ostoba és felelőtlen senki, aki megbocsáthatatlan hibát követett el.

De talán így lesz a legjobb. Régi mentorának gondolkodása, s az a tény, hogy a hibákat és tévedéseket mindig azonnal, s következetesen elfogadhatatlannak minősítette, talán most segíteni fog neki. Segít megtartani Drest és Laryss titkát, ha még titok az a titok. S mintha a kísérője az elméjébe látna, ő is erről beszél:

- Azt nem gondolnám, hogy tud. Még ha ismerné is a titkot, valószínűleg én volnék az utolsó, akire gyanakodna, ugyanis azt hiszem, kedvelt. Hogy mennyire voltak őszinték ezek az érzések, abban azért kételkednék. Inkább csak megkönnyebbült, hogy kevesebb dolga lesz a saját lányával és azzal foglalkozhat, amelyikre bármikor szívesen lecserélné...

Érzi a szemrehányást a sorok mögött, még ha a hangsúly, amellyel a szavak kimondásra kerülnek, érzelemmentesek és hűvösek is. Furcsa szembesülni ezzel a ténnyel úgy, hogy az, aki a szemére veti ezt egy olyan lény, akitől élete legnagyobb részében nemhogy elvárni nem lett volna képes ilyen érzelmeket és érzékenységet, de arra sem gondolt volna soha, hogy ez megteheti. Nem, akkor és ott ő sem gondolt erre, hisz Amyas sosem csinált semmit félgőzzel, és sosem engedte volna azt, hogy bárki, akiért ő felel, ezt megtegye. S mivel Laryss nyíltan sosem mondott erről semmit, így azt gondolta, az ő számára is természetes mindez. De ebben nem volt igaza. Hiszen Drest szavai nyomán rá kell jönnie arra, hogy őt is bántotta anyja elismerése és közvetlensége, amellyel Laryss-t jutalmazta. De neki segített az, hogy sem ideje, sem energiája nem volt túl sokat gondolkozni. S most még jobban örül annak, hogy a lány párját a sors elé sodorta, hiszen az ő szemével nézve a régi eseményeket, sok mindent láthat másképpen.

Észre sem veszi, mikor hagyja maga mögött a fehér alakot, csak akkor, amikor újabb, Amyas-ra vonatkozó, s kissé fenyegető lehetőséget megfogalmazó gondolat érkezik tőle.

- Csak... ne mondj neki semmit, bármivel is próbál rávenni. Amyas faggatni fog, ha sejt valamit, de nem szabad megtörnöd, mert el fogja taszítani magától, és neki fontos … Laryss szereti és tisztelem az érzéseit. Ezért nem keresem meg magam. De ne feledd, a te döntésed. Könnyen meglehet, hogy nem is gondol semmire.

Az utolsó mondat azonnal tiltakozást vált ki belőle, hiszen Amyas-nak mindig és mindenről határozott véleménye volt. Így biztos lehet benne, hogy róla, Drest-ről is volt véleménye. Sőt ezt meg is alapozta azzal, hogy a róla megtudott dolgokat igyekezett ellenőrizni is. S ha ezt megtette… Nos, ha Orod Opelë pusztulásáig nem is osztotta meg vele ezeket - hiszen mindaddig, amíg mindenről teljesen meg nem bizonyosodott, féltékenyen óvta a megszerzett információkat - azóta már biztosan helyére került a kirakós néhány, s az is lehet, hogy valamennyi darabja. S ha így esett, már nemhogy sejti, de tudja is a titkot, amelyet rejteni igyekeztek előle.

- Ebben nem szabad reménykedned – néz fel a lány és látja, hogy Drest már választott számára útirányt, s őt nézve várja, hogy arra induljanak. – Ha csak egyetlen egy dolgot talált a múltadban, amelyre nem lelt igazolást, akkor már gyanakodott. S ha gyanakodott, akkor kutatott is utánad… Szerinted találhatott valamit?

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-26, 1:01 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Az ifjú hósárkány tanácstalanul emelte tekintetét az útról az elfnőstényre, miközben magában végigpergette mindazt, melyet emlékeiben Amyas tőle kérdezett, s mindazt, mely foglalkoztathatta annyira, hogy elinduljék rajta, ha mindenképp nyomozni vágyik. Valturaan jól tudta, hányfelé indulhatott, s hányféle dogot találhatott, azonban az előbbi kínzóan hosszúra nyúló, gondterhes pillanatokat megelégelvén, csírájában tépte ki magából az egész kezdődő eszmefuttatást, s hajította képzelete berkein kívülre, elméjében. Csak fejét ingatta, még mindig bizonytalanul, s tekintetével jelezvén, ez nem az az idő, amikor szívesen végigjárná e kérdéskört. Nem az, és e nap folyamán reményei szerint egyetlen perc sem válik rá alkalmassá... Már nem mintha nem gondolt volna bele idáig, hiszen miféle keresést végzett volna, ha nem merül fel benne, hogy Laryss talán az apjával van, biztonságban? Nem elég alaposat, és logikában igencsak alulmaradt kivitelezéssel is járt volna, azonban ennek valódi történetét is messzire hajtotta most magában, s visszaemelte fürkésző szemét az egyre nagyobb méreteket öltő lombhullató erdőfolt felé, továbbra is elemezve a szagokat, s továbbra is éberen figyelve mindent. Gyakorta ilyenné vált a vadászat gondolatára, s talán Laryss már hozzászokhatott, Nie számára ez a kívülről is látható, izmok feszülését eredményező készenlét akár elrettentő látvány is lehetett. Valturaan ennek ellenére magával vitte őt, s szemmel tartotta, még attól is megfosztván, hogy a sárkány mögé keveredjen - ha a leánynak könnyítenie kell magán vagy egyéb gondok gyötrik, hát majd ellátja magát, ha elválnak útjaik, a fiatal ragadozó ugyanis nem volt éppen késlekedős kedvében.
Megtett némi távolságot a folt szélétől számítva befelé, míg végül megállott. Csalánsziget, mohos, durva, repedezett kérgű törzsek, s kétlábúak számára még éppen kellemes, gyenge félhomály uralkodott körülöttük, s az ifjú valahonnan még erős mentaillatot is érezni vélt. Csendbe borult ugyan a lágyan zizegő lombok világa, azonban Valturaan jelenlétén kívül egyéb ok nem állt emögött, s ezt még egyszer, utoljára ellenőrizvén, a fehér sárkány szembefordult a törékeny nőstényelffel, annak előjeleként, hogy hamarosan magára hagyja.
- Figyelni fogok, nem megyek messzire. Kiáltanod kell, ha bajba keveredsz. - intézte hozzá szavait, majd pedig, ha nem tartották vissza, minden további nélkül futásnak eredt, csak hogy néhány pillanat múlva el is tűnjön szem elől egy vaskos ágról lelógó borostyánfüggöny mögött.
Kockázatosnak tartotta a levegőbe emelkedést, így tehát, ugyan nem sokkal később némi villanás kíséretében magára öltötte valódi, nyúlánk, rugalmas mozdulatokkal megáldott testét, inkább szaglására hagyatkozva a földön maradt, úgy határozván, csak az elejtés erejéig kap majd szárnyra, addig pedig jobb híján a fákat kerülgeti majd, melyek közé, ahogyan távolabb és távolabb került a helytől, ahol Nie-t hagyta, újfent egyre több fenyő vegyült. Óvatosan mozgott, hosszú, hajlékony szárnyait egészen oldalához simítva, nagy elővigyázatossággal, ám egyúttal kirobbanó erővel, a vadászat tettlegességgé válása nyomán felszabadult lelkesedéstől. Vékony, elnyújtott farka kígyóként hullámzott mögötte az izgatottságtól, s ahányszor csak ígéretesnek tűnő szag töltötte meg a levegőt, a jégszínű szemek megvillantak a lombok árnyékában. Magas fák voltak ezek, s ha az ifjú nem nyújtózott mindenáron, csupán a levegőből lehetett volna látni, a zöldtől, s a barnától elütő, végtelen hómezőket idéző színe miatt. Valturaan ezúttal türelmetlen volt. Máskor akár órák hosszat is képes volt egyetlen, főnyereménynek ígérkező prédát becserkészni, bármiféle akadály is gördült útjába, ezúttal azonban kénytelen volt szembesülni a magukért beszélő tényekkel: kárba veszettnek ítéltettek szemében a percek, melyeket nem Arnelian nőstényének oldalán töltött el, s melyek ezáltal megrövidítették részleges tehermentességét, minden egyes eltelt pillanattal tovább hosszabbítva a magánynak ítélt közeljövőt, melyben, jól tudta, miféle gondolatok fogják megtalálni maguknak. Éppen ezért nem habozott, s éppen ezért nem is törődött az izgalmas becserkészés dugába dőlésével, amikor egy váratlan, s szokatlanul erős, vérszagtól terhes aromát követve sebesült, rémült, mozdulni sem képes, csaknem félholt szarvast lelt egy, az erdő szintjétől igencsak lejjebb eső, sötét nyiladékban. A vastag törzsek itt-ott még kissé a tett színhelye fölé is hajoltak, egészen barlangos kinézetet adva a mély ároknak, melybe az ifjú játszi könnyedséggel csusszant éles, fényes karmain. Érezte a farkasokat -, de nem csak érezte, a szarvas különös szőrzetébe vegyülő vérpatakokkal jelzett sebek is róluk árulkodtak -, kik az ő közeledtétől rémülten hagyták félbe, mit elkezdtek, s ha maga mellé nézett, a távolban mintha még látta volna loholni őket. De tegyék csak! A hósárkány kimért, hirtelen mozdulattal végezte be, amit kellett, egyetlen, jó célzott, erős harapással, s már csillapította is éhségét, amilyen gyorsan csak tehette. Mindösszesen hallgatózásra fordította figyelmét a táplálkozáson kívül, s azt is a fehér elf leány, Nie miatt. A farkasoktól nem tartott, azok messze elkerülték a magafajtát, s behúzott farokkal menekültek, ha mégis összeakadtak velük. Harapott, tépett és nyelt, fogai alatt harsogott a meleg, friss hús, szakadtak az inak, a belsőséget pedig csak hagyta lefolyni a torkán, kissé talán kapkodva, s negyed óra sem telt belé, mire más sem maradt, csak csontok és bőr. Illetve majdnem.
Amikor a hatalmasra nőtt, nevét titkolni vágyó arany sárkánnyal vadásztak, bőven jóllakott, kicsit még túl is sikerült ennie magát, az pedig később merőben hozzájárult gyors elalvásához. Azóta is jóérzéssel gondolt a romos templom menedékére, a biztonságra, melyet utoljára igazán Jégkarom-csúcson érzett, amikor Niveria mellett hajtotta álomra fejét. Nővére, lett légyen akármilyen bosszantó, s kiállhatatlan, néhány évtizeddel ezelőtt még mindennél jobban vigyázta apró, sebezhető testvére nyugalmát, s azóta sem Orod Opelë börtönnek tetsző körülményei, sem a tilosban járó Laryss törődő, ám a felszín alatt feszültségtől nehéz karjai között nem lelt oly kellemességet. Nem. Hiába szerette a leányt, az ibolyaszemű nem volt képes megvédeni őt, s mélyen belül még mindig fióka lévén, tudtán kívül is biztonságot keresett, melyet akkor remélt végleg megtalálni, ha megfelelő rejtekhelyre költözteti kedvesét. Akkor majd kipiheni évek alatt felhalmozott fáradalmait. Ami azonban a jelent illette, gyomra megtelt ugyan, mégis maradt némi hely valaminek, amit az ifjú módfelett kedvelt. Óvatosan, gyakorlott mozdulatokkal igazgatta helyére alsó állkapcsával fogai között a szarvas agancsos koponyáját, s egyetlen roppantás után képessé vált annak üregéből kinyalogatni a tápláló agyvelőt. Minden energia jól jött most, hogy Valianba készült, tudván, nem lesz képes pihenni, ha Nie visszatér Olassië területére. Megrohanják majd a gondolatok, melyektől ezen a napon, nem sokkal ezelőtt elmenekült.
A hósárkány végzett. Elnagyolt mozdulatokkal takarított el maga után, s még a vért, nyálkát, húsdarabokat sem tisztította le magáról, úgy indult visszafelé, ugyanis megfordult a szél - megfordult, a farkasok szagát pontosan arról repítve felé, ahonnan ide érkezett, és az ifjú nem akart hinni érzékeny orrának. Egyetlen egyet taposott még az avarral vastagon bevont árok alján, hogy biztosan elfedje ásása nyomát, s bele sem gondolván, mit kockáztat, hatalmas elrugaszkodással kelt szárnyra, s kezdett siklani az erdő felett a lombhullató folt irányában, feszülő izmokkal, s éles érzékekkel, melyek szüntelen pásztázták a lombokat, s melyek hamarost rá is leltek aggodalmának és dühének legfőbb forrására. Csaknem néhány farmháznyira volt a leánytól, amikor hirtelen, nagy lendülettel a koronaszint alá bukott, ágakat, leveleket, sűrű aljnövényzetet és ki tudja még, micsodát szórva szerteszét, ahogyan, immáron a földön megvetett lábbal széttárta szárnyait, s fenyegetően, összeszűkült pupillákkal, vészjósló, hatalmas torokból feltörő hangos, mély morgással vicsorított az öt lopakodva közeledő farkas felé. Arra már csak szükség sem volt, hogy farkával a talajt verje mérgében, ugyanis azok, amint meglátták, s túltették magukat első ijedségükön, szűkölve távolodtak el tőle, s ami az ifjúnak ezúttal lényegesebb volt - az elf leánytól is. Szapora légzése lassan csillapodott, s ő eközben nézett hátra bal szárnya, és a válla felett, hogy meggyőződjék róla, Nie-nek nem esett bántódása. Hideg, jégszínű szeme villant egyet a koronák sötétjében, s az sem tette túlságosan barátságosabbá, hogy még mindig alvadt vér fedte mindenhol - a pofáján, a szőrén, a karmain. Beletelt néhány pillanatba, amíg emlékezett rá, hogy a leány félt ettől a formájától, azonban úgy vélte, most már kár volna ezzel törődni. Visszafordult, s úgy vette fel fehér elf alakját, aztán pedig, mintha mi sem történt volna, előrébb sétált kissé, hogy a menta-ügy végére járjon, ezzel időt, teret és lehetőséget adva a nőstény-kétlábú számára, hogy helyreilleszthesse magában a történteket. Egyedül nem hagyta volna, ezek után nem, így társaságának be kellett érnie ennyivel.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-26, 9:12 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Nie nem igazán tudja, hogy milyen választ is remélhetne, de arra azért nem számít, hogy – némi fejrázást leszámítva - semmilyet sem kap. De ám legyen. Nyilván Drest-nek sem egyszerű megbirkózni azzal a lehetőséggel, hogy Amyas mindent tudhat és pontosan a férfi az, aki meggátolja őt abban, hogy megtalálja Laryss-t. S tudja azt is, négy évnyi keresés roppant hosszú idő, s valaminek vagy valakinek kell lennie a háttérben. Laryss ugyanis nehezen viselné a semmittevést, rosszul tűrné, hogy nem foglalkozhat azzal, amiért olyan sok áldozatot hozott. S hogy nem lehet azzal, akiért olyan sok áldozatot hozott. És emiatt benne egyre erősebb az a feltételezés, hogy az, aki erre ráveszi, semmiképpen nem lehet Amyas. Ha a lány vállalta ezt a kapcsolatot úgy, hogy tisztában volt apja véleményével azokról a lényekről, amelyek egyike most párjának, s társának nevezi, akkor valószínűleg – persze csak abban az esetben, ha egy picike reményt lát arra, hogy a két-alakban-létező még életben van – vállalta volna a szökést is és azt, hogy egyedül keresi tovább őt. Nem, Nie szinte biztos benne, hogy Amyas és Laryss nincsenek együtt. De mivel ő sem szeret felelőtlen feltételezésekbe bocsátkozni, abban is biztos, hogy erre igen hamar bizonyítékot kell találnia majd.

S miközben idáig jut a következtetésekkel, úgy látja, Drest is elhatározta magát a vadászatot illetően. Látja türelmetlen tekintetét és hallja a szavait is, amelyek figyelmet ígérnek még most is. Az ő véleménye szerint túl sok figyelmet. S amikor arra kéri a másik, hogy baj esetén őt hívja majd, meg kell állapítani, hogy a figyelmet, s a védelmet illetően nem tévedett. De azt azért ő sem gondolhatja komolyan, hogy ha valami történik, majd segítségért fog kiabálni! S ha esetleg a rá vadászó még nem találta meg, majd ezzel nyomra is vezeti!

Nie érzi, hogy a sárkány szavakban és tettekben is mennyire próbálja őt védeni, s tudja, Laryss-ra még inkább vigyázna, ha tehetné, így hát nem teszi szóvá a dolgot. De aztán Drest elindul végre, s míg látja távolodni a ragadozót, ezen az előbbi gondolaton elmosolyodik és eszébe jut Arn, aki hasonlóan viselkedik vele, amióta csak találkoztak. Mert igen, már Telar-ban, a fogadóban is érezte a figyelmét, s aztán Tarsis-ban ezt egyértelművé is tette. S azóta is folyton ezt teszi… Ahogy sétál, Nie ráébred, hogy mennyire hiányzik neki a férfi és tudja, ha nem tett volna ígéretet Drest-nek, hogy holnapig marad, most azonnal sarkon fordulna és indulna haza. Haza, Arn-hoz. De aztán, ahogy az elf alakot elnyelik a lelógó ágak, s a növények függönye és egyedül marad, ő is több figyelmet fordít a környékre. Jó, persze, kiálthatna, ha akarna, pont úgy, ahogyan kérték tőle, de ezt talán nem kellene kockáztatnia.

Így inkább óvatosan, figyelve a növényekre halad tovább, s ismerős leveleket, terméseket keresgél. Mivel Amyas főzni csak a legritkább esetben engedte őket – „és ha a füst elárul benneteket?” -, így főként olyan növényeket szerettek gyűjteni, amelyek akár nyersen is ehetőek voltak. Hát nézelődik, és talál is néhány ismerős, piros és édes szamócát, de arra gondolva, hogy a sárkány esetleg éppen most cserkészi be az áldozatát, néhány szem gyümölcs elfogyasztása után inkább felhagy ezzel a tevékenységgel.

Csak régi utak, ösvények után kutat, s a fák közé merészkedik, olyan fák közé, amelyek alatt már régen sétált bárki is. Mert a gyepszőnyeg, az avar mindenhol érintetlen, egyetlen ág sem törött, s a virágok is háborítatlanul nyílnak. Eszébe jut, hogy egy ehhez hasonló helyen látta meg először Drest-et… Még csak két napja ennek, de úgy érzi, éveket öregedett, s tapasztalt e két rövid nap alatt. Így csak járkál a fák alatt és fülel, bár hallani nem szívesen hallana semmit.

De aztán mégis kénytelen meghallani valamit. Vagyis inkább valaminek a hiányát. Mert hirtelen elcsendesedik körülötte az erdő. Körbenéz, s távolabb, csak egyetlen pillanatra lát meg egy fehéres villanást, hogy utána már csak ágak ropogását hallja, s halk, távoli szűkölés mellett valamiféle mélyről jövő és roppant fenyegető morgást. Megtorpan, és a hátát egy fának vetve néz körül, de sehol nem lát semmit és amint a zajok elhalnak, újabbak már nem támadnak fel sehol, s úgy tűnik, az erdő zajai is visszatérnek. Még párszor körbenéz, aztán úgy dönt, elég volt a fák közötti kalandból és inkább elindul kifelé. Arra amerről jöttek…

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-27, 9:53 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Valturaan lassan lépkedett, kicsiket, megfontoltan, mintha azt várta volna, hogy kövessék, s mikor erre ő maga is rádöbbent sűrű felhővé összegyúródó ragadós gondolatai örvényének közepette, úgy érezte, jobban teszi, ha ismét megfordul. Így is tett, még éppen csak öntudatra ébredő szándékokat rejtve mellkasában, melyek éppúgy zavarták az ifjút, mint amennyire helyénvalónak, természetesnek, magától értetődőeknek vélte őket, ám e pillanat, sem pedig az utána következőek nem tűntek túlzottan alkalmasnak holmi érzelmek, indíttatások és kérdések kielemzésére, bármennyire is égett a sárkány elméje utána. Csak azt az egyet tudta, mit kell most tennie, miért, s meddig fog tartani. Saját maga megítélésével egészen várhatott addig a pillanatig, amíg Nie sápatag alakja majd beleveszik Olassië hatalmas fáinak törzs-hadseregébe.
Látta a távolodó leányt, s csak arra tudott gondolni, most bizonyára retteg, s e rettegés tudata elviselhetetlennek tetszett az ifjú sárkány jégkék szemein át. Kibírhatatlannak, borzasztónak, helytelennek, nem kívánatosnak, bármennyire is örömmel töltötte volna el egy másik helyzetben, egy másik kétlábúval - de nem ezzel itt, nem azzal, amelyik visszaadta életét, s nem azzal, amelyik kedvesének, az ibolyaszemű elfnek is visszaadhat valamit az életébe. Ezért iramodott utána, s ezért figyelte megfeszített érzékekkel mozdulatait, szagát, s mindent, mely arról árulkodott, ami a lelkében folyhat le ebben a minutumban. Figyelt, koncentrált, erővel, akarattal tolva el magától mindent, mely arra késztette volna, hogy abbahagyja, meggondolja magát, s átengedje őt, sorsát a saját törékeny nőstényelf-mancsaiba. Hiszen éppen az imént próbálta becserkészni csaknem egy féltucat farkas, és még csak nem is kiáltott! Valturaan nem értette, hogyan lehet egy teremtmény ennyire életképtelen, s azt sem értette, hogyan lehetséges ennyi védelmező-szándék felkorbácsolása egyetlen, aprócska porszemnek tetsző Csupaszbőrű pikkelytelen által, aki NEM Laryss Orowennë, akit alig ismer, s akiben NEM szabadna bíznia... nem. Nem szabadna. Senkiben sem szabadna, hiszen az egész kontinens - az egész világ - ellene állt abban a percben, amikor útját, végzetét kiválasztotta. Jól tudta, mélyen legbelül, jól tudta, mi lesz osztályrésze: hontalanság, magány, veszteségek sora, a sehová-sem-tartozás, a nem létező harmadik oldal ebben az átkozott háborúban, a másik kettő után, melyek közül egyetlen egy sem hajlandó befogadni, s egyetlen egyhez sem kívánna csatlakozni, akkor sem, ha saját élete függne tőle. Inkább hal büszke halált, saját nézeteit, saját eszméit, saját ítélkezését, s Laryss-t magához ölelve. Igen. Inkább a halál, minthogy bárki, bármily apró részletben is eltapossa, hazugnak bélyegezze, árulónak kiáltsa ki. A semmit nem lehet elárulni. A semmit nem lehet nevén nevezni. Ő a semmit választotta, mely éppen azért fosztatott meg létezésétől, mert egyik háborús fél, egyik nemzet egyetlen tagja sem ismerte volna el valós voltát. Nem... nem ismert senkit, kinek szájából valaha is azt hallotta volna, létezik más a csatákon, az öldöklésen, s egymás üldözésén kívül. Hogy létezik kapocs, mely oly különböző lényeket forraszthat elválaszthatatlan egésszé. És nem. Nem tűrt többé szavakat maga körül, melyek bejutást kerestek-szúrtak maguknak vastag, pikkelyes bőrén át, azt hangoztatva, ami ő sohasem volt, s nem is akar lenni többé. Ő, Valturaan, Laryss előtt nem létezett és olyan, amilyen. Ehhez senki engedélye, senki szabályai nem szükségesek. Él, s ennek jogán az lehet, ki lenni akar.
És most erre az elf leányra akart vigyázni.
Nie-re, kinek sebezhető, vékony fátyolnak tetsző anyagi valójából egyetlen csepp rettegést sem érzékelt önnön személye felé, és ez rengeteg kérdést vetett fel benne. A pikkelytelen elé vágott, gyors, légies mozgásával, s lecövekelt előtte, hogy visszafordulásra késztesse.
- Hová mennél, mondd? - kérdezte, s hangjába némi szigor vegyült - rendre utasította Arnelian nőstényét.
Aztán, ahogyan elteltek a másodpercek, úgy zabolázta meg magát, csupa hidegséget hagyva elf-alakja körül, azonban beszéde visszavette magára korábbi színét: szürkévé vált, kijelentővé, tárgyilagossá. Nem akarta, hogy Nie féljen tőle, azonban nem tűrte az engedetlenséget, szavainak figyelmen kívül hagyását pedig módfelett gyűlölte.
- Most készült az életedre törni egy csapat farkas és te meg sem szólaltál. - mondta immáron nyugodtabban - Nem maradhatsz egyedül. Gyere velem, szükségem van néhány dologra.
Nem mozdult meg, nem állt el az útból, azonban jelenléte egyáltalán nem hatott olyan fenyegetőnek, mint gondolta, belülről, önmagából. Erejének nagy részét a saját tudatával való viaskodás foglalta le, mely a mélyben folyt, lelki szemei előtt is rejtetten, sötétbe burkolózván, már-már rejtélyesen emésztette el az ifjú sárkány energiáit. Mégis valamiféle határozottságot árasztott - olyasfélét, amely mások fölé magasodik, s csupán haloványan jelzi a befogadó felé: az ellenkezés nem ajánlatos és nem is nézetik jó szemmel.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-27, 11:23 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

A lépéseket alig hallja maga mögött.. Megfordulni sincs ideje... Egyetlen pillanat alatt éri be Drest, előzi meg, mozdulatai sietséget és türelmetlenséget tükröznek és Nie csodálkozva, kérdőn néz rá. S a sárkány szavai még inkább csodálkozásra késztetik. És nemcsak a kimondott szavak, de a mögöttük húzódó aggodalom is.

- Hová mennél, mondd? Most készült az életedre törni egy csapat farkas és te meg sem szólaltál. Nem maradhatsz egyedül. Gyere velem, szükségem van néhány dologra.

A lánynak eszébe jut az előbbi zaj és kezdi megérteni az okokat is, de attól még nem tűnik jó ötletnek az elf bőrbe bújt javaslata. Nem, nem érezte az állatokat, így elhinnie is nehéz, amit a másik állít.

- Hallottam a zajt… De ők… Messze voltak… És az sem biztos, hogy rám támadtak volna – tiltakozik. – Lehet, hogy ők is vadásztak… - néz sötétebben az előtte állóra. – Azért is indultam nyíltabb terepre, hogy ne lephessen meg senki a fák között. Nem kell féltened, hidd el, elboldogulok. Te csak menj és… vadássz! Bár úgy látom, már túl vagy a dolgon… – veszi észre a gyanús foltokat, s igyekszik elrejteni érzéseit Drest elől. Az a gondolat, hogy nem sokkal ezelőtt, pusztán az éhsége rávette ezt a ragadozót, hogy elvegye egy élőlény életét, elborzasztja. De tudja, nem ítélheti el és nem vonhatja felelősségre ezért őt, hiszen nem tehetett másképpen. Ő nem elf, nem olyan, mint ő maga, csak úgy néz ki. Ezt soha nem szabad elfelejtenie. S ezek csak megerősítik abban, hogy nem, egyetlen egy porcikája sem kívánja, hogy ennél közelebbről kelljen részesének lennie az élelem beszerzésének.

S mindezeken túl nem tetszik a lánynak, hogy Laryss párjának abban azért igaza van, hogy az ismeretlen, fákkal, zugokkal, rejtőzködésre tökéletesen alkalmas helyekkel teli erdő bizonytalanságot és furcsa gondolatokat keltett benne, s akkor még azt sem tudta, miféle lények leselkedhetnek rá odabent. Ő leginkább attól tartott, hogy olyat láthat – és itt nem a farkasokra gondol -, amit nem igazán szeretne. És abban is igaza lehet, hogy talán valóban túl régen él már a városok és a védett helyek biztonságában. Elszokott attól, hogy mindig és mindenre figyelnie kell. És az, hogy erre rádöbbent, szintén nem az ő érdeme volt, hanem azé a fehér alaké, aki előtte áll. De ez most jó lecke volt és bár hálás azért a sárkánynak, hogy megmentette őt egy szinte teljes bizonyossággal veszélyes helyzettől, tudja, ő sem lett volna teljesen védtelen. És az a feltételezés, hogy képtelen lenne megvédeni magát, szintén nincs ínyére, s éppen ezért nem is kívánja azt tenni, amit kértek tőle. Vagy amire utasították? Hiszen az a hang nem volt kedves és úgy tűnt, nem igazán tűr ellentmondást. De Nie a saját érzései ellen tenne, ha követné Drest-et.

S éppen ezért szavai sem biztos, hogy a másik kedvére lesznek.

- Ne kérd ezt tőlem. Menj csak és keresd meg, amire szükséged lehet, én megvárlak itt – mutat az erdő szélére. – Ezen a helyen te is könnyen megtalálsz. Már nem megyek vissza oda, ígérem. – közelebb lép a férfihoz és kérőn néz a jégkék szemekbe. – Kérlek! – próbál mosolyogni, hogy leplezze a rossz érzéseit, amelyet a két-alakban-létező szavai keltettek benne. - És szerintem a javaslat azért is értelmes és hasznos, mert te egyedül gyorsabban végzel, mint ha én is veled mennék, és ha nem tartok veled, nem hátráltatlak. Menj csak nyugodtan. Nem kell őrizned és folyton készenlétben állnod, hogy megvédj. Sajnálom, hogy így érzed, de erre semmi szükség. – óvatosan mozdul, és ahogy a tenyerét a férfi mellkasára teszi, és a szemébe néz, csak kérni szeretne, nem bántani. – Tényleg ne tedd… Tudom, azt mondtam, hogy nem akarok egyedül maradni a házban, de ez nem a félelem miatt volt. És éppen ezért azt sem akarom, hogy miattam az egész napot azzal kelljen töltened, hogy rám figyelsz és nem a dolgodra. Kérlek, engedd, hogy maradjak! Csak siess! Nem kell őrizned, hiszen holnaptól már nem is tehetnéd… Holnaptól majd Arnelian és Olassië vigyáznak rám…

Azzal elindul, hogy megkerülve a még mindig egy helyben álldogáló alakot, nyomatékosítsa, hogy nem megy sehova…

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-28, 5:48 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

"Bár úgy látom, már túl vagy a dolgon..."
Az ifjú fehér sárkánynak szeme se rebbent a sötét tekintettel kísért kijelentésre, bármennyire is érezte, hogy az elf leány megveti, elítéli őt ezért a cselekedetért, mintha hibát követne el azzal, hogy éhes, mintha... mintha egy élettel együtt járó teher befeketítette volna egész lényét, hogy minden eddigi fáradozását, minden eddigi történést semmivé foszlatva a szélben, ártalmas, veszélyes, könyörtelen gyilkossá fesse őt, s egész lényét Arnelian nősténye szemében. Nem, a ragadozó nem mutatta ki, mit okoztak benne e szavak, s e belső feszültség tüzet csiholt a csontos, izmos mellkas mögött - olyan tüzet, mely gyermekláng csupán; holmi csend, mely a valódi vihart előzi meg, s a kétlábú-bőrbe bújt hallgatott is, ehhez a csendhez mérve magát, miközben a sötét tekintet kereszttüzében állt, szótlanul, félelmetes szoborrá merevedvén. Nem, nem volt hajlandó bűnösnek, romlottnak éreznie magát, akkor sem, ha efféle szándék vezérelte a leányt. Düh növekedett benne, akárcsak esőn az erdei gombák; lángoló, hullámzón táncoló, meleg, forró harag, mely odabenn kavargott, kifeszítve-kiűzve onnan minden mást, minden gondolatot, minden színt, szagot. Mindent. Valturaan nem tűrte az ítélethozást.
Jégszínű szemei hidegen csillogtak a fehér elf leányra, miközben az beszélt, hidegen, ridegen, mozdulatlanul, pislogás nélkül, s úgy tűnt, egészen addig így fogja nézni őt, amíg beszél. Azonban, ahogyan az égszínű tekintetből kiveszett a sötétség, s egyre nyilvánvalóbb kérlelésnek adta át helyét, az ifjú szívéből lassan párologni kezdett a harag, mely tovatűnt a szagoktól, illatoktól sűrű erdei levegőben, mintha soha nem is keltették volna életre a korábban kimondott szavak. Figyelte a hósárkány, hallgatta a a leány hangját, s hagyta, hogy közelebb lépjék hozzá. Nem húzódott el tőle, mert nem félt, s biztos volt benne, hogy a nőstény nem merne keze emelni reá. Nem... nem merne, hiszen az imént még borzalmas, gonosz lénynek tartotta, most azonban elmosolyodott. És az a mosoly hamisnak tetszett. Álcának. Elrejtett valamit, de nem jól. Nem elég jól. Az undorát kívánta leplezni vele, azt az érzést, amit a sárkány korbácsolt fel benne. És az a sárkány képtelen volt kiadni magából dühét.
Az apró tenyér lassú, megfontolt mozdulattal közelített az ifjú ragadozó vérfoltokkal tarkított, ruhával fedett mellkasa felé, s az a végtelennek tűnő idő, akárcsak egy varázslat, semmivé változtatta a harag helyét - anyagtalan, nem létező semmivé, mintha soha létre sem jött volna, csak hogy néhány pillanat múlva ezt a semmit, ezt a tátongó üreget a mellkas mögött maradék nélkül betöltse a leplezetlen - leplezhetetlen - meglepettség. A második érintés. Az elf ujjai nyomán melegség terjedt szét az ifjú testében, olyan melegség, mely minden mást, szándékot, gondolatot, érzést kiölt belőle, s képtelenné tette rá, hogy nem létező mérgében elordíthassa magát végre. Hideg, jégszínű szemei nagyra nyíltak, ahogyan letekintett, s ahogyan tudomásul vette, mi minden történt bensőjében, s mi mindenre nem képes többé.
S ahogyan az utolsó szavak elvágták az érintés fonalát, Valturaan még mindig maga elé meredt, a kéz helyét tanulmányozva, mintha abból próbálná megérteni, mi is történt az imént, miért történt, s mire volt jó. Nem lelte válaszait, sőt, mi több, ahogyan a leány távozása nyomán egyre inkább felocsúdott döbbenetéből, csak több kérdés kezdett kavarogni folyvást dolgozó elméjében, mint annak előtte. És akkor... akkor, amikor a nőstényelf őt kikerülve eltávozott, akkor visszatért belé minden érzelem. Minden egyes forró-égető düh-cseppecske, mely lángokat készült formálni, újfent lángokat, hogy lecsapjon, rendre teremtsen, robbanjon, támadjon, félemlítsen, megmutassa, kinek nem áll jogában ítéletet hozni a másik felett - azonban egyszeriben minden összeomlott. A lángok életképtelenül dobálták magukat ide-oda, akárha szél tépné a hanyagul kifeszített hajóvitorlákat, és a fiatal sárkány továbbra is képtelen volt ordítani. Képtelen volt dühöngeni, mert mi elfoglalta bensőjét, az nem harag volt, ezúttal nem az, s közelében sem állt annak. Valturaan izmai megfeszültek ugyan, s megtorlásra vágyó gondolatok köröztek lelkének mélyén, mégsem érezte többé, hogy tettekbe kellene foglalnia őket. Neheztelt a leányra, igen, valóban neheztelt, mert neheztelnie kellett - hiszen megsértették -, mégis tudta, jól tudta, ha most hagyja elmenni, ha hagyja, hogy úgy legyen, ahogyan ő akarja, akkor azt fogja hinni, igaza van - és ő elveszti a három napnyi felszabadítás egy részét. Elveszteni készült azt, mely segített hordozni terheit, s ez mozdulásra, cselekedésre késztette őt, egy igazán különös felfedezéssel egyetemben. Olyasmivel, melyet korábban igazán kevés Csupaszbőrű érdemelt ki, és Nie képes volt erre. Valturaan nem akarta, hogy baja essen, védtelennek, gyengének gondolta, egy kissé ostobának, makacsnak, de azt semmiképpen sem engedte volna meg, hogy bántódása essék. Nem. Neki szüksége volt rá, élve, épen és maga mellett, hogy enyhítse az ifjú magányát. Ez volt Nie dolga most, és bár ő nem értesülhetett erről, a pikkelytelen bőrbe bújt sárkány nem volt hajlandó hagyni, hogy elmulassza kötelességét - azt, amit ő remélt, s aminek elvesztése arra sarkallta, hogy véget vessen mozdulatlanságának.
Hevesen, gyorsan lépkedett, hogy utolérje a leányt, s gondolatai és éppoly hevességgel száguldoztak elméjében, ahogyan megfontolás nélkül a Csupaszbőrű alkarja után nyúlt, hogy megállásra bírja őt. Csaknem az utolsó pillanatban változtatta meg akaratát, s a vékony, gyengének tűnő kar érintése helyett megfordult léptében, s újfent elállta az utat. Az ígéret, az ígéret. Más sárkány talán megszegné, más sárkány talán nem is fogadta volna meg, de ő nem más volt, nem mások szabályai szerint cselekedett és nem is volt hajlandó változtatni értékrendjén. Ha nem érhet hozzá, akkor nem érhet, ebben a helyzetben sem, s azt tekintve sem, hogy szándékai merőben eltértek a Vén Kujonban leledző kétlábú hímekéitől. Valturaan ugyanis hű maradt Laryss-hoz, mindvégig, minduntalan, szakadatlanul hű, s még csak más nőstény ajkait sem engedte magához közel. Soha. Egyszer sem. És nem is fogja. Nie-nek nem kellett volna tehát félnie - az ifjú sárkány szemében nem volt több egy nőstényelfnél, aki meghallgatta őt. Nem volt több? Jobban mondva inkább nem volt kevesebb. Komolyan nézett rá, megcsillanó hideg, jégszínű tekintete ellentmondást nem tűrésről árulkodott, s a korábbi szigorhoz hasonlóról, bár valami megváltozott. Valami mássá lett benne.
- Rád vadásztak.
Nem mondott többet. Tudta, amit tudott, s az előbbieket felhozni nem kívánta, sem a táplálkozásról, sem a védelmezésről, sem pedig a farkasokról, kik megfosztattak zsákmányuktól, s magától értetődően a sárkánnyal ellentétes haladási irányban próbáltak inkább szerencsét. Igen, valóban nem volt túl élvezetes elfoglaltság egy védtelennek tűnő apró kétlábút felvigyázni, aki nem Laryss; idegen volt, furcsa, szokatlan érzés, melynek hatására minden porcikája ellenkezett saját, önnön elhatározása ellen, s mégis - mégis felülírta e visszakozást a végtelen, kínzó, félelmetes magány gondolata. Valturaan-nak kellett az elf társasága, még akkor is, ha nem értették meg egymást. Kellettek a szavai, kellett az iménti érintés is, bármennyire is érthetetlenül állott a történések sorai között, csaknem kilógva onnan. Hiszen a leány elítélte a sárkányt, s annak természetét. Miért kérte mégis kedvesen? Miért biztosította, miért ért hozzá, miért ígérte meg, hogy tartja titkait? Miért?
Valturaan habozott. Nem fűlött foga ahhoz, hogy kimondja, mi nyelve hegyére törte fel magát torkából, mégsem tudott tőle máshogyan szabadulni, így aztán halkan engedte útjára, minden további jelzés vagy magyarázat nélkül, meghagyva az elfnek a gondolatok szabadságát. Hadd döntse el ő, mi az a bizonyos ez.
- Ez jobb, mint egyedül lenni.
És azt sem mondotta, kinek jobb - mitől jobb. Tekintete nem lágyult meg, fényét azonban nem vesztette el. Kellett még néhány pillanat ahhoz, hogy maga mögé helyezhesse az érintés kérdéskörét, s amikor ez végre bekövetkezett, tartása, nézése, s az egész érzet, mely belőle áradt, meglágyult egy kissé. A hangja is máshogyan szólt: mély maradt ugyan, s halk, mégis... mégis ugyanolyan kérőn csengett, mint az imént a nőstényé.
- Gyere, nem sietek.
Nem volt hajlandó többet mondani. Bensője feszültséggel telt meg, mert nem akarta, hogy Nie ellenkezzék, ahogyan azt sem, hogy újfent kérlelni kezdje. Nem, a válasza határozott nem, ő vele tart és nem fogad el más kimenetelt. Ha a leány ennyiből sem értett volna, hát majd utat enged annak a viharnak, melyet mélyen magába rejtett az érintés alatt. Az a vihar tombolni fog majd, olyasmit is felszínre hozva, melyet a sárkány gondosan eltitkolt Nie elől - azért, mert nem akart többé sebezhetőnek tűnni. Pedig a fehér elf alaposabban vizsgálta a jégszínű tekintetet, s nem is lett volna igazán szükség arra a viharra. Nem mondott volna annyival többet annál, mint amit az imént dörgölt orra alá a pikkelytelen kérése.