Középvidék

// Sol, időn túli //

Moozen megbízásból barangolt a környéken, néhány trófeát kellett beszereznie egy nemesi úrnak, hogy az majd kedvére henceghessen vele mindenki előtt. A zsoldost ez nem érdekelte, csak az, hogy jó fizetséget kap a medve, és bak trófeákért. Az éjszakát a hajnalfolyó partján egy meredélyben töltötte, ahol a szomorúfűz lehajló ágai kellően takartak a nyílt víz felől. Apró kis tábortüze éjközép felé hunyhatott ki teljesen, mialatt a zsoldos kellemesen, teli hassal álmodott. Parti lilék zajos vitája ébresztett fel hajnaltájt, ami egy méretes giliszta okán alakult ki közöttük. A harcos bosszankodva dobott feléjük egy korhadt ágdarabot, és morgott magában közben, pedig milyen szép mosolya volt, dünnyögte, majd kidörzsölve az álmot szeméből, felkelt és nyújtózott egyet. Kihalt volt a partszakasz már tegnap is mikor ideérkezett, és most sem látott senki fiát a part azon részén amit belátott, így pucéran hosszasan nyújtózott a kis természet által épített parti menedéke előtt. Mellkasát vakarva, ásítva fordult meg csak úgy megszokásból ellenőrizte, hogy felszerelése a helyén van e, majd elindult a vízparthoz megmosakodni kissé. Kellemes fiatalok által kedvelt szerelmi balladát fütyörészett közben, és jólesőn szívta tele a tüdejét a friss párás levegővel. Épp lehajolt, hogy tenyerével merítsen a friss vízből, mikor észrevette, hogy a vízen néhol sötétlő foltok úsznak előtte. Mintha valaki felkavar…. Nem fejezte be a gondolatot, mert oldalra fordulva egy első látásra szellemnek tűnő alakot vélt felfedezni.
Nagyot nyelt, mert hallott már históriákat vízi szellemekről, és Raman is megerősítette a közös útjukon abban, hogy a Lanur tornyában is léteznek efféle lények.
Aztán megpillantotta a kivillanó formás lábszárat a köpeny alól, majd a tarisznyát és a módszeresen ügyködőt, egész alakban mérte végig. Egy nő! Tudatosította magában, és már majdnem odaköszönt mikor felrémlett mezítelen mivolta.
Istenek az égben! Tudatosította, magában a helyzetet, de túl messzinek tűnt már a ruháját rejtő odú.
Így születik néhány méterből, pár pillanat alatt néhány kilométer, gondolta, mert úgy érezte elérhetetlen távolságba került a ruhadaraboktól. Pillanatra úgy látszott, mintha az idegen nő talán felé fordulna, ezért gyorsan nem tudván jobbat kiötölni, beugrott a vízbe.
Pár szívdobbanásig acélkarmok kapaszkodtak az izmaira, és görcsösen igyekezett úrrá lenni rajtuk, majd munkára bírni őket a hideg reggeli vízben, végül talált egy kis szigetecskét a víz alatt ahol megvethette a lábát. Próbált valami féle mosolyt erőltetni magára, ha a nő tényleg felé fordulna, legalább az arca tükrözzön barátságos szándékot. Has középig ért neki a víz látni engedve izmos mellkasát, viszont a vizes felsőtestének, nem igazán esett jól az amúgy kellemesnek mondható reggeli szellő, és bőre mindenhol libabőrös lett. Próbált felkészülni a nő reakciójára, és hogy mit fog válaszolni, ha az esetleg rémülten sikoltozni kezd. Még az is megfordult a fejében, hogy esetleg kísérői vannak, talán az erdőben. Akkor aztán szép tollbamondás lesz kimagyarázni magam. Gondolta, majd azt mondom: Biz isten, nem így terveztem a reggelt. Efféle gondolatok cikáztak a fejében, miközben várta az elkerülhetetlent, hogy a nő befejezve a vélt mozdulatot felfedezze őt.

// Van akire érdemes  Semmi gond. //

Bekövetkezett amitől Moozen tartott, a nő észrevette őt. Az apró sikoly és a riadt tekintet láttán a férfi biztos volt benne, hogy nem sikerült elég megnyerőre a kényszer vigyor az arcán. Ezért el is tüntette vonásai közül, és inkább bocsánatkérőn biggyesztette le száját, miközben szétárt karokkal, megadón húzta fel vállait, és próbált valamit makogni az ismeretlen és akaratlanul ugyan, de megijesztett nőnek. Aztán hallva szavait azért meglepődött kissé, és lejjebb engedve karjait nézett végig magán. Groteszk? Isteni tréfa? Én? Kérdezte magától, és végig is mérte vízből kilátszó felső testét. Mondtak már ezt, azt, de konkrétan torznak, bizarrnak még nem nevezték. Megakad a pillantása a köldökétől futó forradáson, és úgy gondolta talán a forradás miatt mondta a nő, amit mondott, de megpróbált kedves lenni, végtére is ő tetszelgett jelenleg majdnem a szatír szerepében.
- Elnézést hölgyem nem akartam megijeszteni, csak az álmot akartam kimosni a szememből, és nem láttam, hogy kegyed itt tartózkodik. Tegnap is teljesen kihalt volt a hej. Elnézést, nem akarok semmi rosszat. – Aztán azért hozzá tett kicsit abból, amit gondolt.
– Különben pedig ha megengedi nem szép dolog valakit szembesíteni azzal, hogy nem tökéletes a teste. Harcban szereztem, a sérülést és jó ügyéért harcoltam. Egyszerű falusi emberek védtem. – Mondta büszkén, és kissé meg is feledkezett kiszolgáltatott helyzetéről, és arról hogy mit is tenne, ha a nő esetleg, tényleg segítségért kiáltana, és az erdőből néhány markos pribékje rohanna elő, hogy megvédjék úrnőjüket. Azt azonban észrevette hogy a fehér köpeny széle még a vízbe ér és lassan kezdi felszívni magát, ezért ég kék szemével a nő pillantását kereste, majd a köpenyre mutatott a nő mellett.
- Teljesen fel fog ázni a köpenye hölgyem. – Mondta kellemes zöngékkel, és kissé végig mérte a nőt, majd várta a további reakcióját. Egyelőre túlságosan is vadnak gondolta az ötlete, hogy közölje, teljesen meztelen, és igencsak jó lenne már kimászni a hideg vízből és felöltözni. Elég egyszerre csak egyszer felháborítani egy nőt, gondolta.

Moozen az első szavak hallatán, kisebb diadalünnepet ült belül, mert ezt már azért hallotta párszor. Igaz a nő nem mondta ki egyértelműen, de a zsoldos azt szűrte le szavaiból, és a későbbi gesztikulálásából, hogy szépnek tartja. Aztán ahogy beszélt a nő, és ahogy folytatta a kommunikációt úgy lett vége az ünneplésnek is. Kicsit ismerősek voltak Moozennek a nő reakciói, de a fejébe húzott csukja igencsak sokat takart a harcos által, egy kikandikáló hajfürt láttán, szőkének gondolt nő arcéleiből, vonásaiból.
- Az én hibám, hogy kis kegyed ruhástul fürdőzik? – Kérdezett vissza a harcos döbbent vonásokkal.
Majd mérgesen szívta tele a tüdejét levegővel, és összehúzta szemöldökét.
- Úgy? Szóval nem szép tőlem, hogy inkább beugrottam a hideg vízbe, mikor észrevettem, hogy kis kegyed erre fog fordulni, mintsem hogy hagytam volna, hogy végigmérhesse pucér mivoltomat?
Nos! Elnézést hogy csalódást okoztam és megfosztottam a látványtól. – Toldotta meg mérgesen, egy hetyke kézmozdulattal is, és úgy döntött, nem törődik azzal, ha felháborítja a nőt. Ő maga sosem volt szégyenlős típus, és amit tett inkább a nő érdekében a jó ízlés miatt tette.
Megfordult és elindult a part felé, ahol a ruhái várták az éjszakai kuckójában. Azért egy utolsó döntéssel, két kezével eltakarta a legintimebb tagját, bár fél oldalról a nő úgysem látott volna sokat a hideg víz hatása végett. Moozen kisétált a partra, a reggeli napfelkeltében fehéren villódzó hátsóját és hátát mutatva a nő felé, de féloldalt még visszakiáltott a nő felé.
- Különben pedig elnézést kértem. Mit vár? Nyújtsam be írásban is? Vagy kiáltsam ki Norlan főterén?
Feldúltan huppant le a homokos talajra, és vette elő a keszekusza gyökerek alá tett ruháit.
Felöltözve állt fel megint, hogy nadrágját be tudja gombolni, majd letérdelve becsatolta az utazó csizmáit is. Igazított kicsit az ingén, majd magára penderítette kopottas városőr köpenyét, mert most elkelt neki egy kis jóleső meleg. Kardját és íját otthagyta, bár tett egy kósza pillantást irányukban. Úgy okoskodott, ha eddig nem jelentek meg testőrök, akkor feltételezte, hogy a nő talán egyedül van itt. Persze ez nem azt jelentett számára hogy esetleg nem lehet veszélyes, de nem gondolta hogy esetleg a torkának ugrik és vérre menő küzdelmet kéne lefolytatnia vele.
Ezután lehajolt a kis kondérjáért, amiben a tegnap esti maradék nyúlhús várta. A Ramantól látott módon igyekezett fűszereket gyűjteni útközben és úgy elkészíteni. Ráfogta, hogy sikerült, de valójában volt még mit finomítani a dolgon.
A kéttenyérnyi kondért kézben tartva sétált közelebb a vízhatárig, és falatozva nézte, hogy mit sertepertél a nő. A bosszúság már tovatűnt a vonásai közül, és helyét közömbösség foglalta el, ahogy lassan rágta a falatokat. Próbálta kitalálni miért is jöhetett ide kora reggel, látszólag egyedül ez a nő.
Ha fürödni, akkor miért ruhában tette? Kérdezte magától. Lehet, hogy a ruhát is ki akarta mosni és így praktikusabbnak gondolta? Nem is rossz elgondolás…hm…ha mondjuk a délelőtti forró napsütésben tenné. Morfondírozott tovább. Kitudja milyen szerzetek élnek itt? Hátha ez valami szertartás náluk. Zárta le a gondolatsort magában.

Lassan rágva a falatokat hallgatta a férfi a még vízben álldogáló nő szavait, majd ajak biggyesztve húzta fel vállait, jelezve hogy nem az ő posztja eldönteni ki bolond, és ki nem az.
Elgondolkodott kissé, hogy miért töltöget valaki pont vizet üvegcsékbe, de zsákutcába futott a gondolatot illetően, ezért nem is morfondírozott ezen tovább.
A nő aztán a partra érve korholta tovább, az akkorra már kellemes vonású férfit, ki kissé még somolygott is az evés közben.
Lenyelve egy makrancosabb húsdarabot kissé körbefordult, majd visszanézett a nő irányába, és homlok ráncolva kérdezte.
- Mit? Mit csináltam? – Szólalt meg színlelt iróniát varázsolva arcára.
- A nyúlra gondol? – Mutatott a kondér tartalmára, kissé tényleg éreztetve a másikkal, hogy talán tényleg úgy véli valami apró problémája lehet a koponyáján belül. Majd szélesebben is elmosolyodott, és egy újabb falatot, vett a szájába.
Késöbb közelebb sétált az ismeretlenhez, kihasználva hogy az a lábbelijével bajlódott, és ismét megszólalt.
- Kér egy kicsit? Nagyon finom, egy mocsári törpétől tanultam a receptet. – Fűzte hozzá a kínáló mozdulathoz, és leült alig három lépésre a nő mellé, ölébe véve a kis kondért. Vonásait még mindig nem sikerült felfedeznie, de nem akarta tolakodó módon megbámulni a nőt, inkább a folyó vize felett portyázó halászsas légi bemutatóját figyelte. Közben úgy döntött nem görgeti tovább a vita kerekét, inkább, ha már így esett, megpróbál beszélgetni kicsit. Hetek óta nem találkozott más emberrel, vagy akármilyen más beszélni tudó lénnyel az útja során.
- Csodás ragadozó. Nem igaz? – Kérdezte az állítás után, és a nő felé fordult ismét.
- Pontos, gyors, kíméletlen, és ami legfontosabb. Szabad. – Bólintott is rá saját szavaira, majd letette a kondért kettőjük közé, hogyha a nő kér, vehessen bátran. Már ha nem zavarja, hogy más után kell ennie, de ez felsejlett a zsoldosban is, ezért kissé előre hajolva elmosta a vízben a kétágú megmattúlt villát. Ezt követően, beleszúrta egy nagyobb húsdarabba a kondérban, és két kezét hátratéve, tenyerein támaszkodva dőlt kissé hátra.
- A nevem Moozen. Harcos vagyok, vagy ha úgy jobban tetszik, vándor. – mondta a nő felé, mert úgy érezte, ha tényleg beszélgetni akar kicsit akkor ez elengedhetetlen gesztus, és hát az etikett szabályai szerint neki kellett ezt először megtennie. Nem kérdezett rá ezután nyíltan a nő nevére, mert eléggé, paprikás hangulatot vélt felfedezni az irányából, és abban sem volt biztos hogy az egyáltalán akar e vele akárcsak egyetlen szót is váltani. A találkozásuk nem sikerült túl jól, akárhogy tervezték is az istenek, de Moozen akkor is meg volt győződve, hogy ő mindent elkövetett, hogy ne okozzon felháborodást a nőben. Mármint a találkozásuk első néhány percében persze.

Moozen tovább szemlélte a sas röptét, mialatt a nő, a ruházatával bajlódott tovább, majd mikor ismét felé tekintett, leesett az álla a csodálkozástól.
Nagyot dobbant a férfi szíve, mert Phenia emléke sejlett fel benne, ahogy meglátta a szolid vékony arcéleket, és a nő hegyes elvékonyodó fülének kezdetét. Ez egy nimfa! Tudatosította magában a harcos, miközben a rövid értekezést hallgatta a nimfa lakhelyét illetően.
Kicsit rendezte döbbent vonásait, és remélte, hogy sikerül neki, majd eltekintett a mutatott irányba. Ismerte a torony útjelzőként betöltött szerepét, de arról nem tudott, hogy lakják is. Ez is egy afféle közhelyként terjedt szájhagyomány útján Norlanban, miszerint nem ajánlatos a közvetlen közelébe merészkedni.
Ezután a zsoldos visszanézett a köpenyét nézegető nimfára, akit módfelett szépnek talált, de ez egyértelmű volt egy Nimfa esetében, majd felállt és odasétált hozzá.
Nem írta ugyan a szívébe magát a nő, de látszott rajta hogy fázik, és a reggeli napsugarak még váratták azt, aki meleget remélt simogató érintésüktől.
Lependerítette köpenyét, és Solra nézett mélykék szemeivel.
- Ha nem siet nagyon, akkor terítse ki a köpenyét, még a nap elég magasra kúszik, hogy megszárítsa. Addig pedig tessék, fogja ezt. – Nyújtotta felé a kopottas, kifakult, Norlani címerrel ellátott köpenyt. Majd végignézett ő is a viseltes darabon, és megtoldotta szavait.
- Nem éppen mai darab, de meleget ad.
Majd kissé fürkészve Sol vonásait, persze nem tolakodón, mindössze szemlélő módon, és ismét szóra nyitotta ajkait.
- Nem kell félnie tőlem Sol! Ismerem a Nimfák félelmeit az emberek irányában, ahogy azt is saját bőrömön tapasztaltam, hogy a látszat ellenére cseppet sem védtelenek, úgyhogy remélem, nekem sincs félnivalóm magától. – Mosollyal zárta szavait, és tarkóját megdörzsölve nézett el ismét a sas irányába, de már nem látta a vadászt. Nyilván már kifogta a reggelire valót, suhant át elméjén a kósza gondolat, majd ismét Sol pillantását kereste.
- Valóban nem így képzelné el egy magamfajta ember, egy Nimfával való találkozás mivoltát. – Nevette el magát kicsit, - amikor először találkoztam Nimfával az még ennél is hajmeresztőbb volt elhiheti. - Fejezte be aztán derűsen szavait.

Moozen mosolyogva biccentett, miután a nimfa visszautasított gesztusát, és vállára dobta a viseltes köpenyt. Majd kissé komorabban nézett a szép arcú teremtésre, mikor szavai hallatán eszébe jutott Phenia éteri szépsége, és varázslatos illata.
Mélyet sóhajtott az emlékkép hatására, majd némi derűt varázsolva vonásaira válaszolt.
- Igen. Volt szerencsém, közelebbről is a népéhez, de az is igaz, hogy ő nem sietett ilyen gyorsan megszabadulni tőlem, mint maga. - Nevetett kissé a zsoldos, és mivel ezek után szóban is közölte a nimfa, hogy mennie kell elköszönt. Szívesen beszélgetett volna még, de kissé furának is találta a Nimfa viselkedését. Úgy rémlett a zsoldosnak, mintha néha teljesen a gondolataiba révedne a lágy arcélű szőke szépség.
- Viszlát hölgyem, minden jót. - Mondta egy enyhe biccentés kíséretében, majd felvette a kondért és visszaindult a töltéshez ahol éjjeli kuckója bújt meg.
Úgy tervezte, hogy szundít még egy keveset, majd maga is a dolga után indul, és felrémlett benne, hogy ha nem talál nyomot, visszatér éjszakára.

// Köszönöm a játékot //

//Fela//

Jól ismeri már Balál ezt a terepet. Az utak, a hajnal-parti ösvények, nádasok, a kis erek és a vízmosások a város közelébe érve apadnak. A közeledő Telar felől jellemzőbb a száraz szél, míg a Hajnal áldásos párát és felhőt hoz a vidékre. Akárcsak most...
Nagy langyos cseppekben, elered az eső. A vadász leszáll a lováról, megtermett alakja egyenes szálfaként, kimért léptekkel halad tovább az úton, mit se törődve az esővel. A lónak sem ártott még meg egy kis víz. Pláne ilyen kellemes melegben.
Gondolatai szeretett dzsungele felé húzták, ahol időnként mindennaposak a vad esőzések, néha olybá tűnik, nem akar elállni soha. A kunyhóját látta maga előtt s egy szőke kisfiút, meg egy hason korú szőke lánykát...Egy lengő, fáról lecsüngő kunyhót, amit egy vad szépségnek készített, hogy bármikor ringva aludhasson el abban.
Aztán az északi hegyvidékek jutottak eszébe, melyek hívták, mint valami ellentétes pólusa a világnak, amit eddig ismert. A hegyeke, melyek közül egyet úgy járt be, hogy közben a főpapnő akaratát teljesítve elhozott valamit a törpéktől, akik ki tudja, keresik-e azóta. Mindenesetre azóta is bizonytalan benne, hogy jól tette-e, hogy Onoria kezére adta azokat a köveket.
Végül a közeli Telarra gondolt, ahol annyiszor járt már. Most talán vásárol a kovácstól, de meglehet, hogy csak a Vén Kujonig jut el egy jó levesre, de az inkább megeshet, hogy idekint a szabad ég alatt lesz a szállása, olyan közel a városhoz, amilyen közelről már láthatja majd az estében gyúló, pislákoló fényeit.
Az eső mind sűrűbb és nagyobb cseppekben esett, a levegő is kezdett lehűlni tőle és közeledett az est. A kanca tüsszentett és a mágus elmosolyodott. Megvakarta a ló nyakát, aztán csak azért is a part felé tekintgetett, hátha akad itt egy ismerős löszfal, ami alá behúzódhat és tüzet gyújthat a settenkedő este elé. Annál is inkább, mert egy törékeny női alakot vett észre a közelben, aki meglehet, hogy valami melegedő-szárítkozó menedékre vágyik.
- Üdvözlöm hölgyem! Szabad mutatnom egy helyet, ahol meghúzódhatunk?
Szólította meg a nőt, amint észrevette.

//Balál Tangeran//

*Hosszú az út, s olyan messzeségbe vesz a távoli horizont az esőfelhők alatt, mintha egy sötét függöny takarná el jótékonyan előlem.
Hiába a köpeny, amit virágmintás, vékony, nyári ruhám fölé vettem, a csuklyája, már átázott és a vállamon is átütött a nedvesség.
Érzem, ahogy egy vízcsepp végigfolyik a hátamon.
A város, amit az útszéli vándorok említettek, még nem látható számomra.
Pedig azt mondták, hogy a Főnix templom tornya már messziről észrevehető lesz. Lehet, hogy csak az eső takarja el azt is.
Fekete hajam egészen begöndörödött a víztől, az arcomon is végigcsorognak az esőcseppek, így nem csoda, hogy hosszú pilláimat is szűkebbre veszem. Legalább lássak valamit.
Így is meglepetésként ér a hang, amit hallok.
Elég nagy méretű a ló és a gazdája is, ráadásul fekete is, így nem is értem, hogy nem vehettem észre eddig.
A batyu, amit még otthonról hoztam legalább a belülre előrelátásból tett lapuleveleknek köszönhetően talán nem ázott át.
Talán még most ez a legjobb, amit tehetek. Pihennem kell és átcserélnem a ruhámat szárazra.
Nem szeretnék meghűlni, attól nem csak szüleim, még Roza mama is óvott.
Igaz, ahonnét jöttem, délen, ritka a meghűlés. Ott az éjszakák is melegek, sokszor előfordult az is, hogy ruhátlanul aludtunk a testvéreimmel.*
- Ó, igen, uram! Nagyon jól jönne most valami száraz hely…
*Jegyzem meg és eszembe jut, hogy talán óvatlan vagyok vele. Ki tudja, miféle ember, de ha tud valami házat, ahol egy van egy száraz szoba, ahol átöltözhetek, talán a többi gondot is meg tudom oldani.*

- Telar határában van egy fogadó, de nem túl jó hírű. Nem magányos hölgyeknek való. Ráadásul még néhány óra séta odáig.- Néz végig a lány karcsú alakján, barna bőrén, hosszú haján. A szép ruha a déli nők viseletére emlékezteti.
- Jómagam éppen be akartam húzódni az emberes löszfalhasadékok egyikébe. Akad erre néhány. Oda nem folyik be a víz. Ha van kedve, tartson velem és ha kicsit alább hagyja az eső, akkor továbbmegyünk. gyújtanék tüzet is, hogy felmelegedjék. Teljesen átázott a viselete. Magam miatt lehet, hogy meg sem állnék Telarig, hölgyem.
Kisvártatva zavartan folytatta:
- Bocsásson meg, modortalan vagyok, be se mutatkoztam. A nevem Balál Tangeran, egyenesen a déli vidékről... Nos, most már könnyebb eldöntenie, mit tegyünk?
Félmosollyal nézett a déli szépségre. Próbált olyannak tűnni, mint akinek volt gyerekszobája. nehogy megijessze a nőt. Bár semmi gyakorlata se volt észrevenni az ilyenfajta bizonytalanságot.
Az irányt mindenesetre a part felé vette, megnézni, milyen itt a terep, akad-e magas part fal. ha a lány akarta, követhette őt.

*Az eső rendületlenül esik, én pedig didergek és látom, hogy végigmér. Most kiderül, hogy mit gondol a bőrszínemről.
Beszél egy fogadóról, ami nem túl jó hírű, de gondolom, egy akkora városban, emilyen nagynak leírták, nem csak egy fogadó van.
Az idegen, aki Balál Tangerannak nevezi magát, és délről jött, mint én, ha igazat beszél, az a döntésem szempontjából nem jelent sokat. Délen csalódtam eddig a legnagyobbat emberben, Mumbasa is a szép oldalát mutatta, amíg tudott uralkodni saját magán.
Ez a vándor azt mondja, hogy elmenne Telarig is.*
- Milyen messze van Telar?
Fela Husani vagyok, és én is délről jöttem, egy kis faluból. Azt hiszem, nem is nagyon van más választásom, mint hogy megkeressük azt a lösszfalat, ha a város még túl messze van.
*Teszem még hozzá naivan, hiszen vagy megyek az esőben tovább, ki tudja, még meddig és akkor biztosra vehetem a meghűlést, vagy pedig megpróbálok megbízni ebben az emberben.
Egyedül a kinézete az, ami bizonytalanná tesz. Valahogy sötétnek látom, de lehet, hogy ezt csak az eső teszi.
A neve nem ismerős, de hát minden kósza nevét sem jegyeztem meg, akik megfordultak a faluban.
A közelben húzódik ott egy szélesebb út, ahol sokan megfordulnak. Talán ezért jártak olyan sokan nálunk.
Nagy hely az a déli szeglet, és én csak egy kis részét ismertem meg addig, amíg eljöttem.*

// Fela //

A vadász jól látja, hogy a hölgy már didereg a hideg esőtől. Egy darabig leplezetlenül nézi a délies ruhából kivillanó barna bőrén legördülő esőcseppeket, melyek a férfiszemek elől rejtett testrészekhez csordogálnak szaporán, kanyarogva keresnek utat a hajlatokon és a kívánatosan szép domborulatokon.
Hirtelen kapja el a pillantását, nem mintha zavarba jött volna, inkább beleképzelte magát a lány helyzetébe. Ő sem szereti, ha bámulják, igaz ugyan, hogy nincs rajta túl sok látnivaló. Marcona külseje érző szívet takar, de férfi is, csak hiába, sokat élt egyedül. Ő maga választotta ezt, az életmódja miatt. Egyszer nagyon megtetszett neki egy nő, aki ezüst szemével varázslatokon át tekintett rá, évezredek távlataiból, és Balál olyan valakit talált benne, akivel ezt a kósza létet is meg tudta volna osztani. Ám ez a lány messzi volt, talán igaz se volt. Búcsú és könnyek nélkül váltak el, hogy ha létezik egyetlen esély két ilyen problémás teremtmény számára, akkor biztosan rátalálnak és talán egyszer együtt folytatják. Az élete most visszaállt a régi vágásba, sokat utazik és tapasztalatokat gyűjt Lanuria számára kevésbé ismert világairól. Tehát egy nőre nem jelent veszélyt, sosem igazán kereste az efféle kalandokat. ha másképp alakul az élete, biztosan monogám kapcsolatban élne szíve választottjával.
Fela viszont meg kell hagyni, hogy gyönyörű és a Déli-dombságon eltöltött kamasz és ifjú katonaéveire emlékezteti. A csodálatos barna bőrű lányok és asszonyok szerelme lehetett volna az övé, és nagyon becsülte a sok munkájukat és kitartásukat, s mindazt az áldozatot, melyet gyakran népes családjaikért tettek. Arra azonban Mogadori nevű barátja kivételével még nem látott példát, hogy egy déli ember elhagyja az otthonát. Vajon mi oka lehetett erre Felának?
Mély fekete szemeibe pillantva hamar visszatértek gondolatai a valósághoz.
- Telar még jó néhány óra járás. Addig elállhat az eső. Jöjjön csak hölgyem! jöjjön!
Azzal a csúszós lejtőn megragadja a lány kezét, hogy ha hagyja, segítse őt. Talán kicsit darabos a mozdulat, talán kissé ijesztő, de az agyag egészen folyt már, szinte képlékeny a lábuk alatt a talaj, s csak így tudja erősen megfogni, hogy stabillá tegye a járását.
A következő percekben némaságba burkolózik, újra messze jár, most a dzsungel nagy esőzései hívják nosztalgiába. Jól ismeri eme időjárás viszontagságait. Hamar rálel a megfelelő helyre, egy kis mélyedés ez, nem is igazi barlang, mégis annak mondható, és a víz nem folyik be, a talaj a Hajnal felé lejt. Belépve máris talál néhány száraz gallyat, gyökeret és azokat hányja egymásra. Majd tűzkövet vesz elő és azzal gyújt tüzet, nem varázsol. Méretes hátizsákjából előveszi szürke mágus köpenyét és a lányra teríti, majd a földre telepszik, törökülésben. A zsákba túr, láthatóan keresve valamit.
Ezután is csak akkor szól, ha Fela megszólítja őt.

// Aldo - érdekes találkozás //

A kocsiban az ismerkedés kissé döcögősen haladt, pont, amilyen a rossz földút volt. Egyik úr még párnát is talált Mia hátsó fele alá ajánlani, így most azon és még egy összehajtogatott varázsló köpenyen kímélte a lány azt. Szívesebben haladt volna lóháton, ez a zötykölődés nem tesz jót a szépségének, órák óta úton voltak és egyáltalán nem volt kipihent.
A férfiak keveset szóltak éppen csak valamiféle bemutatkozást ejtettek hát meg egymás felé és a csinos lány kényelmével voltak elfoglalva.
Az idős mágus burkoltan megfogalmazta, hogy a Főpapnő kérésére utaznak Valianba, aki említést tett róla, hogy valakit a Városházára küld hivatalba állni. De nem kérdezett rá, melyikük az. Mia valószínűtlennek tartotta, hogy egyből rá gondol, lévén, az a hír járja, hogy nő nem dolgozik a hivatalban. Azonban a kereskedőt is kizárhatja a mágus, maradnak tehát a fiatalabb varázsló, akiket az öreg Onoria kegyeltjének tarthat. Mivel a férfi egyszerűen nem kérdezett rá, hát Mia meghagyta ebbéli esetleges tévhitében. Igaz, arra is gondolt, hogy esetleg a Főpapnő megbízta egyiküket, hogy figyeljék, mi több, akár vigyázzanak rá a hosszú úton. De mindenképpen segítségére legyenek.
Ezek a gondolatok nem foglalkoztatták túl sokáig, az inkább, hogy mihez kezdjen unalmában a szófukar társasággal, akik közül jóformán csak a kereskedő szólt egy mondatnál többet, ő is az áruit dicsérte.
Mia éppen elővette egyik kis szütyőjét a ruhaujjából, és beletúrt egy pakli kártyát keresgélve és megjegyzést tett rá, hogy utál egyedül játszani, játékostársakat keres, elfogadnák-e, amikor a kocsi lassan megállt és a katonák erélyes hangja hallatszott, majd a kocsis beszélgetett sokkal halkabban valakivel. A kereskedő, aki a fiatal mágus mellett ült, szemben Miával és az öreggel, máris odafúrta tekintélyes testét egészen az ablakhoz.
- Mi történt? Sietnünk kéne sátrat verni valami alkalmas helyen, ha folyton megállunk estére se érünk sehova, itt ragadunk a pusztában! Kiszolgáltatottan!
Mia a szemét forgatta. Hiszen egy ilyen megpakolt karavánra bárhol szemet vethetnek a rablók, kalózok.
A mágus Mia mellett a másik oldalon lassabb mozdulattal terpeszkedett, így Mia nem sajnálta belefúrni a tűsarkát annak a lábfejébe, nehogy eszébe jusson elébe mászni még egyszer. Így a túloldalon pillantott ki, de csak 3 katonát látott egyikük a tiszt, egészen a kocsi elé állt be, csak a lova fara látszott, tehát a másik oldalon történt valami. Mia kíváncsian, de egykedvűséget színlelve kicsapta az ajtót és megállt a létra tetején. Várt. Az egyik lovas sem figyelt fel rá. Mi lehet nála érdekesebb?
Azzal lemászott kényeskedő mozdulatokat színlelve. Mire hátulról egyik katona odaugrott, hogy mégis segítsen vigyorogva, addigra már lent volt és bosszúságot mímelve kapta el a kezét és a tekintetét is tőle. A lovakat megkerülve előre ment, szoknyáját kétoldalt egészen magasra felemelte a földről és felvett egy erősen morcos arckifejezést, pedig csak roppant kíváncsi volt.
Kibukkanva a kocsi előtt, látta, hogy a katonáktól semmit sem lát, mert teljesen elállják az útját a magas lovaikkal. Ezért minden további nélkül rákezdte:
- Mi tart ennyi ideig, hogy nem vagyunk képesek továbbindulni? Tán' valami kósza kéreget? Adjátok neki ezt a pár darnát! Vegyen rajta Tarsisban kenyeret, vagy italt!
Azzal mintha mi sem volna természetesebb, a zsoldos tiszt felé nyújtotta a pénzt és visszaindult a kocsiba.
Közben megütötte a fülét, hogy a kocsis arról beszél, hogy nem Tarsisba tartanak, hanem éppen ellenkezőleg, Valian felé vették az irányt, a mágus úr el van tévedve.
Ekkor csak visszafordult, és az egyik katona lovának a farára csapott teljes tenyerével, jó erősen. A ló megugrott, ő pedig végre át tudott furakodni a lovak között, nem bánva, hogy hófehér ruha van rajta.
- Nem gondolja, hogy sokáig tartja fel a karavánt? Miféle szokás ez? Én meg már azt hittem, valami koldus! Ha utazni akar, máskor jobban fontolja meg az úti célt, hogy hova-merre, mert még úgy jár, mint Agharban istenség Kutyája a csillagképben. Fejjel lefelé szelheti az egeket amíg élet van a világon!
Most már valóban haragosan pillantott a háttal álló fehér hajú égimeszelőre, akihez a kocsis még mindig nyugodtan és visszafogottan beszélt.

//Balál Tangeran//

*Az idegen végigmér, mondhatni, leplezetlenül megbámul. Előbb szégyenlősen lesütöm a szemem, de miután a férfi még mindig néz, felemelem állam és büszkén nézek vissza, még ha didergek is közben.
Hirtelen ragadja meg Balál a kezem, s egy pillanatra habozok, hogy kihúzza-e, de látva a talajt, ami alattuk már-már folyóssá válik, inkább hagyom, hogy ez a nagydarab, sötét ruhás férfi segítsen a haladásban. Lábbelim még így is meg-megcsúszik az iszapos, agyagos talajon.
Nem sokára meglátom a vízfüggönyön keresztül a mélyedést, de megkönnyebbült sóhajt csak akkor engedek ki tel ajkaim közül, amikor végre nem veri hátamat a hideg eső.
Előrehajolok, hogy kibontott, fekete hajamból kicsavarom a vizet. Legszívesebben ruháimmal is ezt tenném, és ha egyedül lennék, meg is tenném.
A férfi köpenyt terít didergő hátamra, s ezt én hálásan is fogadom.
Udvarias és nagyon is emberi gesztus ez a férfitól, én pedig tudom értékelni.*
- Köszönöm!
*Egy darabig nem szólalok meg, élvezem a tűzből áradó meleget és, hogy lassan már nem remegek a hidegtől. Remélem, hogy nem fáztam meg.*
- Ritalea kegyes volt hozzám. Nem találtam volna meg egyedül ezt a védett helyet.

//Mia//
*Nem volt neki elég, hogy nem tudta meggyőzni a kocsist, hogy neki igenis Tarsisba kell mennie,, mégpedig sürgősen, egy fiatal női hang a kocsi mellől állandóan belekotnyeleskedett a társalgásukba.
Szerencsére ki lehetett venni, hogy a feltételezett kis fruska egyre közelebb jön, így amikor már a háta mögött hallotta a korholó szavakat, megfelelőnek látta az alkalmat, hogy jól a szemébe mondjon.*
- Nem! Nem kósza kéregető, nem koldus vagyok, hanem egy utas, ki ezzel a karavánnal fog utazni, ha tetszik, ha nem a hölgyeménynek!
*Fordult végre meg, nagy meglepetésére ismerős szempárba ütközve.*
-...khm...S legyen az útirány akár Valian, akár Dremer pokla, én ma veled tartok!
*Enyhültek meg szemei mindinkább, s a világért sem vette volna le tekintetét az áhított nőről.*

*Így sikerült csatlakoznia a karavánhoz, s mivel hely elég szűkösen volt a kocsiban, ezért egy tartalék lovat kapott a zsoldosoktól, melyet nem szabadott a kocsitól eloldjon, de így legalább végig ott haladhatott a Mia felőli oldalon, s bizony azután már egyikük sem unta magát az út alatt. Napnyugta előtt még sikerült találniuk egy alkalmas helyet, hol éjszakára letelepedhettek. *

// //

A férfi első szavainak máris megfelelő éle volt ahhoz, hogy Mia hamvas mellkasa pihegve emelkedjék fel s alá a bosszúságtól. I Közvetlenül mögé lépett s illetlenül, pikírten szólt közbe, míg a férfi még háttal állt:
- Nem elég, hogy feltartja a karavánt, még illetlen, emelkedett hangnemet merészel megütni velem szemben? Mit képzel? Arcátlan, pimasz frá....
A következő pillanatban rózsás arcára megdöbbenés, majd enyhülés helyett zavarodottság ült ki. Gondolkodás nélkül lendítette a jobb tenyerét, hogy csak úgy csattant Aldo markáns arcán.
Csak utána kérdezett:
-Aldo! Te mit keresel itt? Hogy merészelsz a szemem elé kerülni azután, hogy csak úgy eltűntél, mint denevér az éjszakában?
zavara csak növekedett, hiszen tudta jól, hogy indulatos hevében ostobaságot kérdezett, mert a mágus láthatóan véletlenül került utjába. Ráadásul még örül is neki!
- Micsoda? velem? Én...de...ó!
Azzal sápadtan próbált megállni a lábán. Elérte a sokk, amit ez az arcátlan fickó már nem is először hozott ki belőle, még ha más-más formában is. A levegőből immár valóban aprókat volt képes lélegezni, ajka kiszáradt, szeretett vona máshol lenni, csak egy fertáj órára, hátha annyi elég ráncba szedni kusza gondolatait, és lecsillapítani dühét és mindenféle egyéb, számára is ismeretlen érzéseit. Majdnem elájult, levegőtlen.
~Ezt nem szabad, Mia! Kiszámíthatóvá válsz az ellenfélnek...már ha ellenfél. Na de az, hiszen elvarázsolta magát valahová, csak hogy meneküljön az ölelésedből.~
Nyelt egyet és egynesen az izzó férfiszempárba nézett. Máris egynesen állt, egészen enyhén, remélte, hogy észrevétlenül reszketett. Nem szabad meglepődnie semmin. Bámi jön...

Az utat késődélutáni árnyékok elnyúlásáig izgatottan töltötte, lopott pillantások, elkapott mosolyok között, láthatóan egyikük sem unta a másik puszta látványát sem. Egyszerűen belefeledkeztek egymásba, legalábbis így lett volna, ha Mia már csak dacból is, nem titkolta volna el az örömét. Ehelyett rejtegetni próbálta ezeket az apró villanásokat a másik elől, tudván tudva, hogy nem sok sikerrel.

Mire a nap az est pírjába hullt valahol messze a Hajnalon túl, már készen állt a tábor, hogy megnyugvást adhasson Mia lelkének, vagy éppen jobban felkavarja a sátor ponyvák között.

Persze egy sátorponyva, amihez rudak, meg álványok, függesztékek tartoznak, nem tartozott az utazóink bővebb ismereteinek körébe. Mia már látott hasonló alkalmatosságot, de igazán közel nem került hozzá, csak a sebesült katonák hazaszállításakor, a kezdeti ellátásukkor. De fogalma sem volt, hogyan kell egy ilyen sátrat felállítani. LEgszívesebben akocsiban aludt volna, csak éppen szűkös ott bent az ülőkén, még neki is. Nem beszélve arról, milyen kemény fekhyel volna.
A varázslóknak semmibe se telne mágiával szállást készíteni, de igazából a fák alatt aludnának. A katonákat sem igen érdekelte, mit csinál, lesz-e egy ponyva a feje felett. Ő skezdett volna foglalkozni ezzel, ha nem érzi, hogy jön az eső. A kis bagoly csak repkedő rovarokat evett míg egy kismadár tetemét fel nem szurta az egyik rud tetjére, ami egy fának volt támasztva. Látszott a madárkán, hogy már rég elhalálozott, nem a kuvik fogta. Ekkro befejezte a lakmározást és az alacsonyan a fák között suhanást a kuvik és inkább odaállt egy közeli faágra.
- Mi az? Talán már te is szememre hányod, hogy fedelet akarok éjszakára a fejem fölé?- Kérdezte a kuvikot, aki oldalt döntötte a fejét, látszott, hogy most boztosan válaszolna, ha tudna.- Mintha nem tudnád magad is hogy ebből felhőszakadás lesz. Még alulról is felfázhatunk. Úgy ám!
Mia nagy ívben a földre hajította, ami eddig a kezében volt és idegesen toppantot egyet tehetetlenségében.

Követte a férfi kicsit mohó, de bizonytalan pillantását a csuklóira. Úgy érezte, hogy szinte simogatja ez a barna, olvasztott csokoládé szempár.
- Beleolvadnék...igazából, feladhatnám a sátorkészítést, de kell valami normális hely éjszakára, mert néhány óra múlva bokáig ér itt a víz majd. Semmi kedvem a felhőszakadásban ázni!
Vonta meg a vállát Mia, mintha közömbös lenne számára a kérdés s netán a férfiú is. Pedig tudta, hogy bajosan kérné varázslásra őt...valami még mindig nem hagyja, hogy használja az erejét. Amit a szénakazalról kérdezett, az viszont meglepte. Felkúszott íves szemöldöke. Egy pillantást vetett körbe, arra, amivel semmire se jutott, majd a kereskedő lomjaival telített fedett kocsiderékra nézett.
Hirtelen ötlettel megragadta Aldo jobb tenyerét és meleg kezével jól megszorítva húzni kezdte, ha engedte a férfi. Talán emlékezett még rá, hogy legutóbb nem volt olyan rossz, amikor a lány vezette. Meglehet, a teleportálás nem szerepelt a terveiben, sőt eszerint Aldo elképzelése is egészen más volt arról a megveszekedett éjszakáról.
- Gyere!- Kiálltotta izgatottan.- Gyere csak, ne félj tőlem!
Azzal egyre szaporázva a lépteit vezette a magas férfit, akinek így is szednie kelett a hosszú lábait az aprócska lány melett, ha pedig nem hagyta magát kézen fogva vezetni, akkor szinte szaladhatott utána.
Mia meg-megállt, de nem szólt semmit, csak belehallgatott az este halk motozásába, hogy azután újra meginduljon határozottan.
A Hajnalba bevezető kis patak egy csendes hajlatánál állt meg. Ott csak ránézett a férfira és némán vetkőzni kezdett.
- Ránk fér egy kis fürdő. Azalatt kigondoljuk, ki hol alszik.- Mosolygott titokzatosan és egészen levetkőzőtt a csipkés fehérneműjére.
- Fordulj el és hunyd is be a szemed!- Parancsolta s ha megtörtént, a fűzőjét levetetette és visszavette a hosszú lágy esésű alsóruhácskát, mely olyan vékony volt, mint egy hártya. Finom vonalai most kicsit kerekebben villantak meg a felkelő hold fakó fényében. Hófehér bőre ragyogva villant ki a ledér ruha alól.
- Tudnod kell, hogy nincs közöm ahhoz, hogy te ideteleportáltál. Én ugyanazt gondoltam rólad...El se tudtam képzelni, hogy lehet egy magadfajta férfi ennyire kishitű, gyáva kukac, hogy azt se meri megmondani, hogy esetleg mégsem tetszem...csak úgy faképnél hagy. Ha igazán nem is tehetsz róla és te se tudod hogyan történt ez, akkor tessék, itt a lehetőség még egyszer a sivár kis életedben, hogy egyszerűen csak jól érezd magad velem! Széna, vagy szalma? A cél a patak!
Kiáltotta és azzal ha Aldo hagyta, egy sikkantással elszaladt, belevetette magát a sekélyes patak lanygos vizébe, ami két lépés után derékig ért. Ott menekült tovább, ha bírt, visszafelé fröcskölve a fiút.

A hajnal még igazán csípős volt, így jól jött a kis rőzserakás és maradék langymeleg hamu dédelgette parázsmaradvány. A tűz, ha csak aprócska is volt, szólíd lángjai mellett még is jó volt melegedni. Az előző nap hozott víz maradékát is képes volt felforralni, amit egy kis vadmentával tett kellemes itókává. A reggeli, lassú mocorgás ennyivel telt. Üldögélt. A Nap először előcsalta a harmatcseppeket, hogy kristálycsillogással árrasszon el erdőt és mezőt is egyaránt, később pedig egyre erősebb fényének melegével felszárította az utolsó levél könnyét is. A világossággal együtt kezdett el nőni az éhségének az érzete is, ami ellen élő nem védekezhet, de hogy elmulassza, azért tehet.
A kiürült bögre került helyére utoljára, miután kihűlt, addig azonban összerendezte fekhelyét, kis kupacba kotorta a hamut és jó vastagon megszórta földdel. A szél járása ugyan nem kedvező, de egyetlen egy parázs is elég az erdőtűzhöz és még nem is biztos, hogy reggelijét megsüti e majd. Meg, ha meg is süti, lehet, hogy azt ott helyben ejti majd meg. Nem sok kellet ahhoz, hogy a terep többé-kevésbé visszanyerje érintetlen mivoltát, persze, látszik, hogy valaki legalább egy éjszakát töltött a vén fa tövében, de ez nem is volt titok.
Nem keresett utat, sem pedig ösvényt, ami elvihette volna egyenesen a folyóhoz. Ment az orra után, annyi engedményt téve az idővel alábbhagyó éhségének köszönhetően, hogy az érdekes, vagy ritkán látott dolgokat megszemlélje. Tekergett egy darabig, talán tudatosan vár, hogy melegedjen kicsit az idő, elvégre vízbe készülődik és az ilyentájt még igen hidegecske, még egy sárkánynak is, ha emberbőrbe bújva halászik. Tarisznyáját, amin már mutatkoztak a viseltesség nyomai, köpönyegébe csavarta és egy dús levélzetű, szúrós bokor alá csúsztatta. Majdnem mintha ott sem lenne, kő, vagy kifordul, már moha lepte gyökérnek vélheti az is, aki hosszabban szemlélné a növény ágas-bogas alját.
Később, feltűrt nadrágszárral, bokáig a vízben állva már tudta, hogy bakancsát is jobb lett volna otthagynia, de már késő bánat. Beljebb settenkedett, a nyálkás, részben iszapos, részben köves medret óvatosan tapogatva. Noha sejtette, hogy szárazon úgy sem ússza meg, még ha hegyesre faragott fadárdája alkalmas is a leendő reggelije kifogásához, emlékezete szerint még nem igen maradt száraz a halvadászatok alkalmával. Minden alkalom egy új lehetőség! Zöld íriszei a víz csillámos felszínét fürkészték, a várakozás és a megfelelő pillanat feszültségével emelte meg óvatosan alkalmi fegyverét, de nem volt mire lesújtani. Fel-feltűnt olykor egy-egy sötét, gyorsan tovatűnő árny, de mindig túl későn vette észre.
- Ma éhen maradsz! – jegyezte meg magának félhangosan, de a bosszankodás legkisebb jele nélkül. Körbetekintett, a hely, amit választott a sekély part miatt volt csábító, de jobban megnézve, egy magányos vándor sem érezné magát teljes biztonságban. Most, hogy ez megfordult a fejében, ő is bizalmatlanul veti a fák közé fürkész pillantásait. Talán hall is valamit, vagy csak úgy véli? Töprengve álldogált, a hideg víztől egyre dermedtebb lábakkal. A víz csendes csobogással igyekezett a tenger felé, a fák levelei mélán susogtak össze, amikor a kóbor szellő közéjük ugrott, az égen megfontoltan haladtak a reggel utolsó habos maradványai a káprázatosan kék égen. A madárcsicsergésbe vegyülő, oda nem illő dobogás volt az, amire felfülelt, nem sokkal utána figyelt fel a víz sodrásában tehetetlenül úszó alakra. Megmozdult az irányába, de nem haladt sokat, mire tudatosodott benne, hogy felesleges. Arccal a fenék felé és nyílvesszők ijesztő száma, nem hagyott kétséget benne, hogy a szerencsétlen, aki egy pillanattal később az orra előtt haladt tova, engedelmeskedve a folyó akaratának, halott.
A dobogás, ami kizárásos alapon lovak és lovasaik közeledésének volt egyenes jele, hangosodott. Nem volt kíváncsi arra, hogy gyilkosok, vagy reményüket még el nem vesztett megmentők közelednek. A part felé vette az irányt, némileg óvatlanabbul és sietősen, aminek szinte kötelező módon ért véget. Lába alól eltűnt a meder, nem pusztán megcsúszott a nyálkás köveken, hanem megtalálta az el sem ásott kincsnek a gödrét. Vizesen, de épségben ért ki és nyargalt a fák közé, hogy utána hátraarcot követően visszarohanjon azért a pár, akár veszni hagyható egy pár lábbeliért. Így kerülhetett abba a helyzetbe, hogyha fut, biztos meghallják. A zörgő avar és a reccsenő gallyak sajnos igen árulkodósak. Jobb híján, az első alkalmasnak tűnő fára kapaszkodott fel és addig mászott, míg az ágak túl gyöngék nem lettek.
~ Csak nyargaljatok szépen tovább! ~ fohászkodott. Az égiek viszont nem hallgathatták meg, mert a lovasok megálltak, nem látta őket tisztán, de ezért feltételezte, hogy ez fordítva is igaz. Arcába tapadt szöszke tincseit kisöpörte és aggódva nézte, ahogy egyik tincse végén kövér vízcsepp nő és aláhullik. Lényegében ruháiból is nagy szolgalommal csepegtek a cseppek, de talán ezt nem hallják meg a hívatlan vendégek, elvégre valami érdekesebbet tanulmányoznak. ~ Az a pórul járt ember már … lejjebb lehet, akkor meg miért nem mennek utána? ~

Levegőt sem mer venni szinte, nehogy fölösleges zajt keltsen, így is túlontúl hangosnak véli, ahogy szakadatlanul csöpög, mint egy régi rozoga eresz. Szorosan átkarolta a fa törzsén, ahhoz bújva mert csak egy kicsit lejjebb hajolni, hogy valamivel jobb legyen a kilátása. A lovasok egyike, aki leszállt hátasáról éppen akkor fordított neki hátat, ez megkönnyebbülést kellet volna, hogy jelentsen, de csak részben volt ez igaz. ~ Azok a veszők…~ Hunyorogni kezdett és buta módon mocorogni, de mielőtt jelentősebb zajt okozott volna visszafogta kíváncsiságát. ~ Nem ugyan olyanok, de attól még a többi között lehet a nyertes célba lövő. ~ Ez a lehetőség viszont pont elég volt ahhoz, hogy meg se forduljon a fejében az, hogy esetleg lemászik. De nem ám! Csendesen figyelte a mozgolódást, miközben kénytelen volt rájönni, hogy pokoli mázlija volt, hogy visszafordult a bakancsáért és utána csak úgy, gondolkodás nélkül keresett menedéket. Nem akadtak a nyomára, de még odalent tébláboltak a lovasok, amikor ő valami sokkal borzongatóbb dolog nyomára bukkant.
Apró esszencia, akár figyelmen kívül is hagyhatná, ha nem bukkanna fel rögtön párhuzamot vonva a fajtájával. Sárkány. Ebben biztos, abban kevésbé, hogy vajon a lovasok között bújik meg fajtájának egyik tagja, vagy az erdőben barangol még csak. Azonban a nyomait fürkésző alak végre visszaszáll lova nyergébe és a kis csapat feladva, hogy fülön csípik, tovább állnak. Vár még, legalább míg a fák közül kiérnek és már ereszkedik is, legalább két szinttel alacsonyabban jár, amikor még nem fogott rá a következő ágra, de valami még is zajt üt. Némi riadalommal kezdi szemügyre venni a környéket, elsőre nem veszi észre az érkezőt, talán a köpönyege csalta meg, de a mozgás csak felhívta rá a figyelmét. Ami megijeszti, hogy az idegen nincs is olyan messze tőle. Talán ezért is hallhatja első szavait a férfinak. ~ Ő lesz az. ~ Találgat, ahogy a lovasok után tekintőt figyeli és azon fenn sem akad, hogy az idegen lefülelte. Már nem rejtőzködött olyan jó helyen és hiába óvakodott lefelé, csak zajjal járt. Lejjebb ereszkedett, majd az utolsó ágakat inkább kihagyta, inkább leugrott. Puhán ért földet, bár emberi lábai nem viselték olyan jól az e féle dolgokat, mint az igaziak.
- Én csak nem akartam belekeveredni a dolgaikba. – kicsit száraz volt az igaz kijelentése és e mellett, bár nem akarta, még is mentség szaga volt. – Te talán… Ismered őket? – kíváncsiskodott nyíltan, de megtartva a távolságot. Más talán inkább elfutott volna, de a legelső szavak nyomán kíváncsi volt.