Középvidék

~ Én nem is magyarázkodtam. ~ Vet egy pillantást a fa törzsére, aminek pár pillanattal ez előtt még a koronájában rejtőzött. Tényközlésnek szánta, de nem morog és kamaszok meg nem értettségének jele –félre pillantása- is inkább önmagának szólt, sem mint a sárkánynak. Túl lép rajta és választ várva kérdez, a felelet pedig nem késik. A megfogalmazás, ha támadnának is kétségei, azokat mind egy szálig elűzi, egy ember, vagy elf sem hivatkozna más fajokra kétlábúként, csak egy sárkány használja ilyen könnyedséggel ezt a jelzőt. Amit hall, az óvatosságra inti a lovasok és az előtte álló irányában is. Míg utóbbi szándékai kimondott szavaiktól függően változhat, addig a lovasok is visszatérhetnek még, útjuk iránya is ismeretlen, hazatérnek éppen vagy ellenkezőleg még csak most keltek útra. Bólint, nyíltan állva a másik tekintetét. A lovasok győztek, ám, hogy annak a szerencsétlennek miért kellet meghalnia, az számára rejtély és ezt a homályt oszlatni kívánó kérdése nem is hangzik el. Meglepetten pislog egy párat, ahogy irányába kanyarodik el a férfi.
- Az érzés kölcsönös, én sem számítottam itt egyre közülünk. – óvatosság, cseppnyi bizonytalanság és az egymásnak ellentétes érzelmek ez kicsit hullámzóvá teszik szavait. Vegyesek az érzései fajtájával kapcsolatban, ahogy tapasztalatai is. Arca könnyed örömöt mutat, alig mosollyal, mert nincs egyedül és végtére egy sárkánnyal hozta össze a sors, de a szemei szomorúak, mert pont egy sárkánnyal találkozott. A közelmúlt eseményei még elég élénkek és egy ideig még azok is lesznek, bár már a hegek is eltűntek.
- Őszinte leszek. – érezni is, hogy az. – Csak kóborolok, ide pedig az éhség hozott és a lehetőség, amit egy ilyen erdőktől árnyas hely kínálhat. – elmosolyodik és veszi a bátorságot, hogy közel menjen a másikhoz. Egészen közel, szinte mellé, de azért karnyújtásnál bőven távolabb. Elég a tudat, hogy még így is lesz ideje elillanni, ha a szükség úgy hozná. Látta a hegeket, önkéntelenül is a vésztől terhes harcokra gondolt, de pusztán ezek miatt nem adta bizalmát a másiknak. Fürkésző, de nem kutakodó pillantással nézett fel a bizonyára sokat megélt sárkányra, majd a szikrákat szóró folyóra szegezte tekintetét.
- Nem ismerek olyat, aki bárhová is küldene … - töprengve hallgat el. Kérdezzen, vagy inkább ne? Terelje másfelé a szót? – Nem tudok semmit arról, amin a Völgy sárkányai munkálkodnak, de… Tényleg, menthetetlenül háborúba kezdenek az emberekkel? És azoknak, akik nem a szerint ítélnek, hogy milyen forma adatott a másiknak, választaniuk kell? – csendes, de nem reményvesztett, ahogy az elmúlt napokban elfeledni kívánt kérdéseit végre kimondhatta. Lehet ezért indult északnak, hogy talán a Pirkadati fogadóban megleli Kaint és.. és valamiért még sem sietett. Most viszont a válasz reményében függ a másik alakján tekintetével. – Még is miből fakad ez a hatalmas utálat a népünk és a többi nép között?

~ Sosem… és ez talán azt is jelenti, hogy míg élnek sárkányok, soha nem is fog? ~ Keserű gondolat ez, de vajon egy ember is érezné ezt? Legalább egy kicsit szomorúnak tartaná, hogy e földről eltűnnének a sárkányok, azok a lények, amik már előttük is itt életek, hiába jelenti létük az örök veszedelmet. Kételkedik ebben, az ember nyugodt lenne, ha nem is mindegyikük, de akik kezében ott nyugszik a hatalom, ők mindenképpen. Talán nem hátrálna meg attól sem, hogy idővel elvegyék azt, ami az elfeké, nimfáké és törpéké.
Bólint, jól érthetően, határozottan adva ezzel választ arra, hogy ő akkor még nem élt. Számára azaz időszak csak mese, egy szóbeszéd foszlányos kísértete, amit még olyanok hagytak a felhők közé rejtőzött népére, akik elhagyták azt a vágytól fűtve, kíváncsian arra a világra, ami alattuk terül el. Előrelép, az öreg kérdései olyan emlékeket szaggatnak fel benne, amik egyszerre vágyakozóan édesek és dühöt keltően szomorúak. Édesanyja és édesapja, az otthona és minden ismerős, barát, akiket már csak emlékezetében kereshet fel.
- Én… - hangja megremeg, nem érezni, hogy a bánat vagy a harag folytja el hangját. Jó eséllyel mindkettő az oka pillanatnyi hallgatagságának. – Odafent születtem, a Felhők országában, amit népem elődei rejtettek el a többi nép, köztük a többi a sárkány szeme elől. De oda .. már nem térhetek vissza. – feltekint az egyre tisztább égre. Nem a tiszta illatoktól eleven hűvös levegő, sem a nyugodt rétek és erdős, a kristályos vizű folyók és a mindig a felhők rejtekébe vesző hegyek hiányoznak neki. Csak a szeretett lények. Édesapja, aki mindig szigorral és elvárásokkal terelgette, akit utoljára egy hatalmas vörös ellen látott. Édesanyja, aki megtanította számára a szeretet igazi lényegét, az ő furmányos tanításai talán a legerősebbek benne, de az ő emlékét is megrontja az a kéke szerű sziluett. Az, amelyiknek karmai és agyarai nyomát még most is őrzi teste és fogja is, egészen haláláig. Talán az idős sárkány is felfedezi a nyakán, a lassan szikkadó, szálaira bomló tincsek szövevénye között az árulkodó hegeket. Csak hajszál híja volt, hogy össze nem roppantották, hogy él.
Mintha ennyit szánt volna válasznak, hallgat, de nem zárkózik el a jóval idősebb tekintete elöl. Az emlékei nem fojtják meg, csak érthető módon szomorúvá teszik, de ahogy a másik folytatja szavait, egyre más érzelmek mutatkoznak meg arcán. Meglepettség és óvatosság. Nagy hiba lenne ekkora botlást véteni, „adtuk”, de elmés csalás, hogy kiugrassza az igazi érzéseket a másikból. Kockáztatni fog! Látja a sebeket, a botra fonódó ujjak szorítását és emlékszik a megdöccenő járására is, de a sánta „kutya” is képes, akár törött foggal is marni.
- Te is megtetted? – kérdi, kíváncsi és inkább lelkes felhanggal. – Akkor tudhatod, hogy nem olyan egyszerű dönteni és amúgy is miért kellene? – nem érti, tényleg nem érti, hogy miért kell választania vérei és barátai, társai között. Ugyan akkor nagyon is érti, de ettől nem könnyebb számára. - Az otthonom, a szeretteim életét nem emberek vették el, hanem… sárkányok. Hogy bízzak így azokban, akik oldalán állnom kéne? De igazad van, mert sokan vannak a kétlábúak között, akik nem érdemlik meg, hogy egy fűszálat is keresztbe tegyek értük, de, ugyan akkor vannak olyanok, akik tényleg igyekeznek elfogadni. Ha megvédenek, ha harcolnak velem, értem is, akkor azt ne viszonozzam? – sóhajt egyet. Mennyi minden előtört belőle, mennyi olyan dolog, amit baráttal, családdal oszt meg még a sárkány is, de most egy idegennek adja oda gondolatait, érzéseit. – A változásnak nem lehet útját állni, ha a sárkányok és velük az ősiek figyeltek és látták a pusztítást, akkor még is hogyan lehetséges, hogy az ő oldalukra álltak azok a n épek, akik örömét a pusztítás és a halál léte növeli, míg a hódító hordák mellé az elfek és nimfák álltak?

//Aldo//

Mia nem érezte a súlyát, milyen lázba hozta Aldot, számára játék volt és ezer szívdobbanásból szőtt hagzavar a belső fülében.
Nem érezte a súlyát, hogy nem ismert még férfit, mégis érett nőként évődött vele. Az egyetlennel, aki megdobogtatta a szívét, ami most dübörög, forralva a vérét, mint a vulkáni katlan, vagy a sárkány tüze a levegőt.
Izzott is körülöttük s a patak vízről hiába gondolhatjuk, hogy hűti a kedélyeket. A mágus heves reakcióira ugyanolyan hévvel reagált a lány, mágus legyen a talpán, aki utoléri s akinek nem csusszan ki a kezei közül. És férfi legyen a talpán, aki nem adja fel.
Perceken belül csurom vizesek voltak mind a ketten. Hogy a hűs alkonyi szellő borzongatta-e a testüket, a lánynak fogalma sem volt. Egészen addig, míg az erős karok satuként fonták körül, mégis oly gyengéden, hogy az a lányka szív most dörömbölt csak igazán. Halovány arcába vér szökkent, a bőre borzongott, kiszáradt ajkára a csók volt a gyógyír. A hosszan elnyújtott ölelésben megszűnt a külvilág. Jólesően bújt a forró, izmos testhez. Finom volt minden mozdulat, mint egy szépen kitalált páros tánc, amit csak a palota kertekben szabad titokon lejteni, mert ezer irígy szempár, ezer halált kívánna érte prűdségében és képmutatásában.
- Aldo! Aldo!- suttogta, amint ajka szabadon szólhatott volna bármit, bármi mást, mert mást kellett volna mondania, az illem, a neveltetése, a tapasztalatlansága, gyermek volta is ezt kívánta volna meg. Ám nem bírt semmi értelmeset kinyögni, csak a vágyott férfinek a nevét, akit már kívánt pokolra, akire úgy, de úgy haragudott, akit el akart már egyszer felejteni, aki...az első férfi volt, kinek az ölelésére így vágyott...még... és még...
Szinte ijedten pattant fel a szemhéja, hogy az összes érzékével érezze, megtapasztalja. Vágyai tárgya gyönyörű férfi volt, fehér haja dúsan rebbent és lágyan omlott el Mia követelőző ujjai között, a válla széles, a termete deli, a felkarja majdnem olyan vastag volt, mint az ő dereka. És a szeme...azok a sokat látott, olvasztott csokoládé szemek! Kellhet ennél több Miának?
Nos igen, úgy érezte hirtelen, valami hibázik. Valami hiányzik. Hiszen hazugságát, már-már maga is elhitte a sosem volt asszonyról. S hiába viselkedik úgy, mint aki vásári komédiásnál jobban játssza el a szerepét, attól, ha lehull a függöny, ő még mindig ugyanaz a kislány...csak Mia Ruton, Ruton főmágus és főkincstárnok kislánya, aki csupán ravaszsággal és pár Nawától tanult rúgással tudja megvédeni magát és semmi, de semmi tapasztalata sincs a való életről...az asszonyok, az érett nők életéről.
Lebegő gyertyákat, kis boszorkány lángokat szeretett volna villantani, a pihenni készülő madarakat maguk köré gyűjteni énekelni, táncolni szeretett volna ezzel a férfivel, akit szíve kiválasztott és akiről teste kétségbevonhatatlan bizonyítékot kívánt! Romantikára vágyott...valamire, ami több, ami szebb, mint az alkonyi erdő...
Ahogy Aldo jólesően a nyakába bújt, úgy érezte, hogy észhez kell térnie. Kinyitotta az ajkát, majd becsukta, mégsem akarta elrontani a pillanatot.
Akkor megdörrent az ég a Hajnal felett és nagy hideg cseppekben eleredt a zápor. Mia könnyedén kicsusszant a férfi öleléséből és a ruháihoz szaladt a partra. Nagy nehezen magára vonta a nyirkos ruhát a többit a kezébe kapta és Aldora pillantva a tenyerét nyújtotta megint. Botladozva szaladni kezdett arra, hol a szekereket sejtette. Ha Aldo beérte, kézenfogva szaladhatott vele.
- Nézd, Aldo!- Nevetett felhőtlenül a mágusra Mia, majd próbált felmászni a kereskedő szekerének ponyvája alá, talán Aldo segítségével sikerülhetett. Lehajigált néhány holmit. Egy puha zsák felszabadult tetejére ült s ültette Aldot. Percekig csak az eső ütemes kopogását hallgatták és bámultak kifele. Mia fázósan, reszketve bújt a férfi mellkasához s egyikük sem tudta, mikor merült el fáradt, de édes álomba. 

// Ha szeretnél választ, akkor írj ide még, a következő hsz pedig mehet Vailan környékére valahová. Mondj egy helyszínt Aldo! //

// Regélő //

Gyenge sóhajjal válaszol, kezdetnek. Keménynek érezte a hangot, amin kétségbe vonták a szavát, ugyan akkor még is bólintott. Igennel felet, újra, hogy bizony, fióka volt és talán még most is az. Még nem felnőtt, de nem is kisgyermek már. Talán, pont abban a korban van, amikor szükségeltetik mellé a támasz, aki megtanítja az élet szép dolgait, de az árnyoldalát sem titkolja el. Segíti, ugyan akkor korlátok közé is szorítja, hogy tisztában legyen erejével és értékeivel.
- Emlékszem. – csenden szól, ha kicsivel halkabb lenne a víz csobogása teljesen elnyomhatná a hangját. Elvonta tekintetét az élesnek, megkeseredettnek (?) tűnő lélektükrökről. A folyót nézi, ami évszázadok, ha nem ezredek óta rohan majd’ ugyan azon az úton, tudva hol eredt és tudva hova tart. Neki vajon merre kéne haladnia? – Mindenre. Arra, amit magam éltem meg és arra is, amit valaki más. – olajzöld és igazi smaragd, van különbség, most inkább a kő színére emlékeztet szemének színe. Ugyan az a bűnös tekintet, pedig már darabja sem maradt a fekete gyöngysárkánynak, ha csak tudásának foszlányait nem számoljuk. Vagy igen is még él ez az áldásnak hitt átok? Régen nem gondolt rá és most sem ragad meg Nawara emlékénél, nem bántja úgy, mint az emlék, amiben elvesztette szeretteit. Lebben a köpeny, követi a barna anyag útját, pedig mi riasztó intelmet tár fel előtte. A hegek a másik testén nem ijesztik meg, nem kapja el tekintetét és nem is szörnyülködik, de a részvét és még inkább a tisztelet üli meg vonásait. Elég egyszerű értelmezést választ: ez a jutalom a saját hitt követésért és elfogadja, noha nem feltétel nélkül. A viharként érkező kérdések azonban eltörlik gondolatait, nem tud szólni, akarna, de képtelen megfogalmazni bármit is. Nincs válasza, hiszen az emberek nem akarják a sárkányokat. ~ De Cloud nem hagyott cserben! ~ Vakremény ez, tudja, ám, miért ne kapaszkodhatna bele? Hihetetlennek tűnhet, ahogy egyszerűen, de határozottan bólint. Érti, de nem egészében, csak részben mivel az ő tapasztalatai merőben mások, mint a vele szemben állóé. Hallani akarja a választ! Aki feléje nyúl, egy pillanatig sem hezitál, egyszerűen tűri, hogy megragadják és engedelmesen lép, könnyedén, mint a tánchoz szokott kecses lábak, mikor az öreg maga elé húzza.
- Hogy? – meghökkent és hirtelen nem is biztos abban, hogy jól értette az indulatos szavakat. – De..de ha a horda volt, akiket még ők sem tűrtek meg, akkor miért? ..Én ezt nem értem.. – valami kellemet érzés érte utol. Olyan, mint amikor érezzük, hogy valaki a hátunk mögött gúnyosan kinevet. – Az emberek oldalára álló sárkányok… - nem akarja befejezni és remélte, hogy megkezdett mondatát majd az agg befejezi, ám nem úgy, ahogy azt ő akarta. ~ Az első emberek mellé álló sárkányok „hibája” lett volna az egész? ~ E szemszögből nézve érthető lenne a völgybéliek üldözése és az, hogy ilyen érzékenyen veszik az árulás legkisebb tényét, vakon az okokra. Jobbját az ingét markoló kézre tette, nem fogta meg és nem is szándékozott sürgetni szabadulását. Ha azon múlik, még szakadhat az anyag, vagy széllé válhat vele együtt.

Rendületlenség jellemezte, ahogy nyugodtan szemlélve a másikat hallgatott. Egy pillanat erejéig sem mozdult meg benne a menekülés vágya, nem érzet parányi késztetést sem, hogy elmeneküljön a sokat megélt sárkány szavai elől. Meg akarja érteni, ő igazán érteni akarja az egészet. Sejti hát, hogy a részletekben vannak azok a darabok, ami segített a gyűlöletnek évszázadokat is túlélni.
- Nem, nem hiszem. – suttogja az idős reszelős hangját nem csorbítva. Nem hunyja le szemét, nem zárkózik el a másik bűntudatod hordozó vallomásától. Neki is számot kell adnia? Meglehet. De ő más, nincs mit megtagadnia és az a kevés, a váratlan találkozás reménye azokkal, akiket szeret, hiába jelent sokat számára, már most is olyan, mintha nem is létezne. Nincs mit elveszítenie. A hazája, elveszett. Népe elbujdosott, ha csak nem leltek rájuk megint és törölték el létezésüket végleg. Apránként lép lejjebb tekintete, míg a másik sárkány köpenyének szálai között nem tévelyeg, összeszorítja állkapcsát. Szólna, de nem akarja bántani a másikat, haragját növelni. Mondhatná, hogy nemet kellett volna mondaniuk, megtagadva ezzel az erőszakot, józan ésszel, meghunyászkodásra kényszerítve a szívükben megbújó ragadozót. ~ Nem! Nem volt mindegy! ~ Csak a gondolatban olyan vádló a hangja, tekintete, amely újra a kék szemekbe mélyed, most először vádtól terhes. Inkább le is hunyja szemét, hogy ne legyen olyan sértő a másik számára, kíméletes, pedig nem lenne rá oka. De, elég ok számára a számos heg, a megtört szavak és mindaz, amit elmondanak. ~ Ott, akkor, kellett volna megtagadni a kérést és többel nem, mint védelemmel oldalukon maradni, nem ártva másnak. ~
- Nem hiszem, hogy könnyű volt! Egy olyan lélek tudását örököltem, aki maga is áruló volt. Elárulta szövetségeseit, ellenségeit, még a saját véreit is, de egy percig sem kételkedett a döntésében és soha sem tagadta azt meg. Hősként emlékeztek meg róla. Te bánod a választásod, talán, a múlt hibáit is látod? – aprólékosan, de lendületesen fűzte össze szavait. Árulók és maga az árulás fogalma számára nem olyan éles, mint ahogy azt látják és megélik az árulóvá lett sárkányok. A világ pedig nem csak fekete és fehér, szürke is és azok, aki valamelyikké válni akarnak, ha szívük szerint hozzák meg döntésüket, lehet egész életükben szenvedni fognak. De mi lesz azokkal, akik nem adják fel „szürkeségüket”? Sehová sem fognak tartozni, meglehet, hogy így lesz.
- De még van rá lehetőség, hogy minden változzon. – megemeli kezeit, hogy a másik göcsörtös ujjait körülfoghassa. Gyengéd és óvatos mozdulattal teszi, ha a másik nem utasítja az el. – Nem helyes, hogy a völgybéliek bosszút forralnak, és meg sem próbálják meglátni az emberek értékes oldalát… Igen is van közöttük olyan, aki megérdemli egy sárkány segítségét. De! Az sem helyes, hogy megfosztva természetünktől, titokban, hazugságokkal körülvéve kell élnünk közöttük. – kihúzza magát, elszántság gyűri le bizonytalanságát. – Nem vagyok naiv, ha mind megelégszünk azzal a gondolattal, vagy attól tartva meghátrálunk, hogy kivet saját fajunk és futunk majd az életünkért. Vajon, a legvégén, örülhetünk e egy olyan világnak, amit elleneink vére áztat és saját lángunk mart kormos feketére? - elengedi az idős sárkány kezeit és elhátrál előle. Nem tudhatja mit hoz a jövő, hogy miként fog a pillanat hevében dönteni, de abban biztos, hogy megpróbál úgy cselekedni, hogy ne végezze úgy, mint az előtte álló. Ironikus a természet időpont választása, mert mennyire nem illik a komoly hangvételű beszélgetésbe az a korholó gyomorkorgást, amit kétségkívül az ő reggelit illetően hoppon maradt gyomra hallatott. Meghökkent, hasán nyugtatva kezét pillantott oldalra, de nem pironkodott a dolog miatt. Úgy érezte, azon nincs mit szégyellnie, hogy éhes.

//Elnézést a késlekedésért.//

Szája belső szélére kellet harapnia, hogy ne szóljon. Még is milyen jogon mondaná a másik szemébe, hogy a kételyeik ellenére, igen is számított mit tesznek? Nem lett volna szabad minden kívánság teljesíteniük az embereknek. Egy ponton, a népek közötti első viszályokra uszításkor kellet volna nemet mondani és inkább a rögös úton megtanítani nekik a társak fontosságát, amivel szemben a birodalom, a vérrel megszerzett földek értéke szinte semmi. Ellenségek, gyűlölet, csak ezeknek lehet gyűjtőhelye s lám, az is lett. De vajon? Vajon ő milyen döntést hozott volna? Nem mérheti össze magukat, de úgy érzi megpróbálta volna, akkor is, ha fajtája már a vérére szomjazik árulása miatt.
- Bocsáss meg…- szól halkan. – Te magad mondtad, több lehet bennük. Ha tanulnak, ha valaki veszi a fáradságot és megpróbálja megmutatni nekik a helyes utat, de azzal, hogy az ő érdekükben, nem, mert minden mindegy volt már, csak azt látták, hogy győzhetnek. – nincs szemrehányás a hangjában, hogyan is lehetne? Hiszen ezeket igazán meg sem akarta osztani a másikkal és nem volt ott, a puszta szavakból pedig csak a saját elképzelései szerint képes felépíteni a történteket. Az pedig, könnyen eltérhet az igazságtól. – De ez a múlt! A jelen más. Él e még, akár egy is az emberek között, aki harcolt a háborúban? Évszázadok alatt, a ma élők és nem csak azok, akik fajtájukon élősködnek, talán nem ezért a földért adják vérüket és izzadságukat? – fogadott szüleire emlékezve és sokan másokra, akiket útjai során megismert fogalmazza meg a kérdést, érezhető indulattal. – Talán, most a mi népünk nem ugyan azt teszi, mint hajdanán a horda? Tudva erejük fölényét, a múlt sérelmeitől hajtva lanuriaiak életét veszik el. – ahogy teste mellé siklik keze, el is hátrál. Roppant zavaró üres gyomra mocorgása, de ez is csak elhanyagolható ahhoz képest, amiről most forognak a szavak. Érdekes mosoly formálódik arcán, gúnyos is és sajnálkozó is egyben, pont olyan vegyes, mint az érzései. Hallgat, szúrós pillantását pedig az összeaszott levélszőnyegbe fúrja, elvész a sötétbarna árnyalatokban.
- Népem? – hitetlenséggel tekint fel a másikra. – Az én népem már… már békésebb helyen van. – az értetlenség dühe az, amely egyre jobban meglátszik rajta. Nem is kell sokáig várni, hogy megossza érzéseit a másikkal nyíltan és a kelleténél talán őszintébben. - Azok közt kéne maradnom, akik miatt megismertem az embereket? Azok közé kéne tartoznom, akiknek hibája miatt, nem csak a rosszat, de a jót is látom bennük? És.. pont ezért nem tudom csak úgy figyelmen kívül hagyni, ha le akarják mészárolni őket. De, a sárkányok ezért gondolkodás nélkül megölnének? – dühösen fordítja el a tekintetét, mély levegőt véve, amit vissza is tart. A folyóra néz, olyan nyugodt. A part felé fordul, még ha veszélyes is lehet elfordulni az idős sárkánytól. Az a hátborzongató gondolat fordult meg a fejében, hogy ezeket a kérdéseket inkább egy fekete sárkánynak kéne feltennie. Megbizonyosodni arról, hogy a lassan alakot öltő kép róluk helyes, vagy valótlan. Mert most egy ősi nem különb számára egy dölyfös földesúrnál.
- A világ sosem lesz olyan, mint amilyen volt. Halad előre.. és ha csak egy is marad a leigázottakból, vagy elég, ha az egyik szövetséges elégeli meg a hűséges kutya szerepét… Minden kezdődik újra…úja és újra, míg nem marad semmi. Ezt látom most. – nem süti le a szemét, ahogy szavai csendbe süppednek és nem is néz a másik sárkányra, sem felé, ellenkezőleg, arra vezeti tekintetét, amerre a lovasok eltűntek. Már a porfelhő sem látszik. - Sajnálom! Nem kellett volna ilyeneket mondanom.

//Mia - Középföldi utazás vége-//

*Napról napra közelebb kerültek egymáshoz, és Aldo biztos volt a sikerben. Azon a múltkori éjszakán is a tóban félreérthetetlen jelzéseket kapott mindkettő egymástól.*
~Ma este be is fog teljesülni az egész...~
*Gondolta, amint a napnyugtába feledkezett vidéken újból megállt a karaván lepihenni.*
~Holnapra már Valianba érünk, nem akarom, hogy közbejöjjön valami ottan. Ez lesz a mi éjjelünk, csak sötétedne már be.~
*Elhatározásában semmi sem tudta volna megakadályozni, kivéve egy dolog talán. Ami be is következett. És még milyen gyorsan. Hiába, a másik ösztön, azaz az életben maradásé százszorta erősebb tud lenni, ha arról van szó, hogy menekülni kell az életükért. Ki gondolta, hogy annyi fegyveres ember mellett nem lesz biztonságban a karaván. Persze az is rájátszott, hogy a meglepetés erejével támadtak a banditák és először vágtak, aztán kérdeztek. Még szerencse, hogy kisebb karcolások árán eltudta oldania az egyik lovat és Miát felkapva rá, sikerült egérutat nyerniük egy ideig. Bár szinte hajnalig üldözték őket a támadók. Nem akartak egyetlen túlélőt sem az átutazókból. Ők ketten meg szót sem váltottak egymással, amíg Valian közelébe nem értek. Aldo sebei ekkor már nem véreztek annyira, de a visszafordíthatatlan megtörtént. A tekercs átázott. Vérrel. Két név és a hozzájuk kötött emlék újra visszakerült emlékezetébe.*
~Van egy fiam...~
*Ekkor már tudta, hogy ha beérnek a városba, útjaik külön kell váljanak egymástól.*

//Köszönöm a játékot! Ha úgy gondolod, Valianba még mehet egy-egy záró hsz.//

//Feline//

Épp a középvidéken sétálok. Megint. Ez most azért volt furcsa, mert jobb szeretek repülni pihénsből de most inkább sétálok. Pontosabban egy faluban sétálok. Legalább annyira szerettem falukban sétálni, mint a természetben. Egész jó szórakozást jelent elkapni egy-két beszédfoszlányt. Azt viszont nem is sejtettem, hogy ebben a faluban találkozok valakivel, aki nem mindennapi
Hirtelen valami szag csapja meg az orromat. Egy sárkány szaga. Majd mikor ránézek, rájövök hogy nőstény. De még milyen nőstény. Nagyon szép nő. Azt hiszem, játszom neki a lovagot. A mostani fehér hosszúkabátomban elég lovagiasnak is tűnhetek.
Odamegyek hozzá és megszólítom:
- Szép napot szép hölgyem.

A nő értetlenkedve fogadja a belépőmet. Bár mondjuk másra nem is, számíthattam. Elvégre egy köpenyes alak odalép, és csak úgy leszólítja, nem túl vonzó. Ráadásul nem sárkányoknál. Lehet, hogy pofon fog vágni de legalább abbahagyom ezt a röhejes színjátékot.
- Szóval ez neked nem imponál ugye? -biztos, hogy pofon vág- Ezesetben nem, játszadozok.- Letöröm a bárgyú vigyort az arcomról, és újra megszólítom.- A nevem Edward Scott szolgálatára- Biccentek a fejemmel, és amikor nem látja az arcom, elmosolyodok
~ Na jó, megjátszom magam, de csak egy kicsit.

//Regélő //
- Ez a föld senkié. – csalódott, talán ezt lehetne leginkább mondani. Pillái lecsukódnak, elveszti a sejtelmesnek tűnő, távolban remegő foltokat. Gyilkosok, vagy igazságot osztók? Nem akarja tudni, de ha megfordulnak, az öreggel, mellette nem tud majd elbújni előlük és talán már nem i akar. A folyót pillantja meg először, majd az öregre néz. – Hétszáz év ide vagy oda, még is mit lehetne elvárni? Sárkányok, sárkányok legyőzését tették lehetővé számukra, ha egy félreértés végett is, vagy mert, egyeseknek már minden mindegy volt. Mit tanultak ebből? – a pillantása szigorú volt, de messze nem vádló. Észrevett valamit az idős sárkány vonásain, valamit, ami korábban szó szerint kinyitotta volna a bicskát a zsebében, de most csupán bántja. Háta mögé rejtette a kezét, összefonva ujjait. Csalódtak benne, nem ez lenne az első esett és nyilván nem is az utolsó. – Szerintem csak annyit, hogy árulással, sanyargatással elérhetnek mindent és te csodálkozol, hogy nem változnak? – most volt számon kérő a hangja, de csak eddig. A földre vetette a tekintetét, e percekben sokat tanul, még ha most nincs is igazán ennek a tudatában és jó néhány homályos dolog tisztább lett számára. Lassan megindult, a folyóhoz akart menni és még is az idős sárkány és közötte fogyott a távolság. Mikor már majdnem mellé ért emelte csak feljebb a fejét, elment volna mellette, úgy igazított az útját, de megállt.
– És észrevetted? Én megpróbálom őket nem csak egy élősködőnek látni, te pedig folyton azt hangoztatod, hogy a sárkányoknak jogos oka van őket kiirtani. – halványan elmosolyodott és tovább lépett. Hol is hagyta a bakancsát? De volt még ami kikívánkozott belőlle, talán más megfogalmazásban már feltette a másiknak, de még is. - Miért nem lehet megpróbálni az együttélést? Ne! Ne mondd azt, hogy képtelenség. – éppen csak visszapillantott, majd haladt tovább a fáig, amire korábban felmászott. - Az ember, akit apámnak is nevezhetnék, megvédett, képes lett volna az eddigi életét is feladni, ahogy az egész családja is. Egy sárkány miatt és vannak még többen is. Igazságos e, hogy nekik is a szenvedés jusson osztályrészül, mert a múltat muszáj megtorolni? – kezét a fa törzsére tette, majd, mintha megfogna valamit és fogott is valamit, csatjánál fogva húzta ki bakancsát a kéregből. - Az én szememben nincs különbség sárkány és ember között. Ugyan úgy ítélnek, ugyan úgy vágyakoznak és a szavaid alapján ugyan úgy azt hiszik, hogy ezeket a földeket birtokolhatják. A vizet vajon érdekli, hogy ember vagy sárkány mártózik e meg benne? Nem. Ugyan úgy oltja szomját mindkettőnek. A föld, tesz-e az ellen, hogy az ember bevesse, vagy az erdő felnevelje a vadakat, amire vadászunk. Nem. Ellátja őket és minket is és lehetne még fojtatni. – csendes szelídséggel ejtette ki szavait, tekintetét az öregen nyugtatva. Megbánás és szánalom nélkül nézve a heges arcot, elkalandozva talán, történetüket találgatva, mert talán hamarosan ő is gazdagszik majd ilyen hegekkel. Nagy levegőt vett és ki is fújta, jókedvűnek tűnő mosolyt hagyva arcán. – Én nem fogom feladni!

//Erre valahogy nagyon nehezen született meg a válasz. //

El nem tudta volna képzelni, hogy az öreg sárkány milyen igazságról lebbenti fel a fátylat. Meglepetten néz rá, nem fedve el ennek egyetlen jelét sem, azt sem, hogy ujjai közül kis híján kisiklott lábbelijének csatja. Igen, az embereknek a békéből kellett volna okulniuk, hogy nemesebb lényekké váljanak, de nem tették. Ám, a sárkányokra nem vonatkozik ugyan ez? Nehéz lehet megpróbálni a jelenleginek a részévé válni, de inkább a „természet rendjének” visszaállításán munkálkodnak, hogy az új béke ízét a saját szájuk szerint igazíthassák. Goromba és nem kevésbé kötözködő meglátás a részéről, de egy kicsit átfogalmazva érvényes az emberekre is. Ezért is nem szól, inkább dacosan fordítja el a tekintetét, töprengve, még, vajon milyen módon lehetne elkerülni, hogy azon értékes kevesek vérét ne ontsák ki. Érzi, hogy saját gondolatai sem tiszták az emberi néppel kapcsolatban, de ugyan így van ez a sárkányokkal szemben.
A hang hallatán leginkább megszeppen, várakozás nélkül engedelmeskedik a parancsnak és néz az idős sárkányra. Mit fogadott meg nem is olyan régen? Hogy nem gyötri tovább? Még sem volt képes befogni a száját és azért is tovább fűzte a szavakat. Nem tudott szólni, sajnálta, most már őszintén sajnálta a másikat, ám még mindig nem az árulása miatt. Tiszta példaként állt előtte a megtört, egykor nemes lény torz árnyéka, hogy elég erős lesz e ahhoz, hogy ne váljon ilyenné, még a jövő zenje, de mindent meg fog próbálni. Most pedig tesz egy újabb próbát. Látszik, hogy készül valamire, leginkább szemének kifürkészhetetlen zöld rianásainak csillanásán. Első megtett lépése az öreg sárkány felé határozott volt, ahogy a többi is, mintha csak lesújtani akarna és most olyan közel ment hozzá, főként, ha eltűrik azt, hogy kisujjuk sem férne biztonságosan kettejük közéjük. Aztán egy gyorsan múló pillanat múlva már sehogy sem férne oda. Átölelte, ha nem tolták el karjait, nem fogva le az öreg sárkány karjait, óvatosan bújva a megviselt testhez. Hogy miért is ezt tette? Mert talán évszázadok teltek el úgy, hogy bárki is élő és érző lényként viseltetett volna iránta. Még ő is, szinte bűntudattól terhesen hajtotta le a fejét, hiszen kihasználta, hogy kielégítse mindig szomjas kíváncsiságát. Pedig, pedig látta, hallotta, e agg minden porcikájában ott remegett a veszteség, megtörtség, utálat. Ezzel az aprósággal nem teheti jóvá és nem is biztos, hogy enyhít a terheken. Lassan, elengedve a másikat, tett egy lépést hátrálva és megállt, ahogy korábban háta mögött összekulcsolt kezekkel, bennük az inga módjára járó bakancsokkal, amikkel csak nem ütötte meg a másikat, vigyázott.
- Köszönöm, hogy merted felszakítani a régi sebeidet és igyekeztél ész érvekkel, a múlt fontos darabjaival felvértezni, hogy valamit értsek is abból, ami körülöttünk zajlik. – egy kicsit talán zavarj az elnyomott éhség, de az a háttérben erősödő dobogás még inkább. – De képtelen vagyok átérezni azt, ami a völgybélieket fűti és szemet hunyni a gondoskodás felett, amit azoktól a kevesektől kaptam.

Bólintással ad igazat az öreg sárkánynak, igaza van abban, hogy nem tehet róla, de halvány mosolyra húzódnak ajkai és mókásan félrebiccenti a fejét. Nem mondja, de szinte érezni, hogy mit is akar szólni: Nem bánja! Többet jelent számára a nyitott szemlélet, amit egykoron, azon a közeli és eszméiben tőle oly távoli világban nem tudott megőrizni. Talán még is megérti, legalább egy kicsit, a völgybéli sárkányokat? Ott, a kék bőrűek földjén, mintha bőrét nyúzták volna le, amikor meglátta a számára - még mindig - két legfontosabb lényt az arénában. Azokban a pillanatokban képtelen volt hinni abban, hogy Kain elég erős, csak attól félt, őrülten, hogy végig kell néznie, ahogy elveszíti. Vérbe fagyva, egy győzelem trófeájaként látta egy harcra éhes tömeg éljenzése közben és vele elveszítette volna Cloudot is, akit pillanatok alatt zárt a szívébe. Ha e két szeretett személy léte múlna rajta, talán… Az ijesztő gondolat fonala elpattant és nem is kapott utána, majd, egy másik pillanatban újra köré tekeredik, hogy megfojtsa, vagy felgöngyölve megfejthesse, tanulhasson belőle. Az öreg sárkány hangja volt kizökkentője, amiért részben hálás volt. Elnézett a dúsan terjengő porfelleg felé, hallani nem igen lehetett, de látni annál inkább, ahogy mély levegőt vesz és fejét csóválva ki is fújja azt. Morcosan és igen is csalódottan néz az öregre, vetve egy pillantást a botot markoló kezekre. Hajdanán, minden bizonnyal kiváló harcos volt és csontjai bizonyára még most sem felejtették el a hasznos fogásokat.
- Nem eszik olyan forrón a kását! – az öreg már láthatja, hogy intelme ellenére, sőt, jóakarata ellenére szemernyi hajlandóság nincs az ifjúban a távozást illetően. – A mielőbb szánni valónak tartottad, hogy a fára másztam előlük. Hát. – elhatározott volt, immáron elég sok tekintetben. – Nem megyek! Elvégre csak egy agg és egy kölyök vagyunk, de ezen túl sincs okunk … - elhallgatva a lovasok felé nézett. Szavaival ellentétben látszott rajta, hogy igen is tisztában van azzal, hogy vannak emberek, akik pont e két kort tartják előnyösnek, ha játszani akarnak. Az egyik már nem, a másik pedig még nem képes hatásosan megvédeni magukat kínzó játékszerüktől. Közelebb lép az öreg sárkányhoz, nem a botot tartó kezének, hanem a másiknak oldalára, nem akar többnek látszani, mint egy öreget kísérő kölyöknek. Hogy ruhája még nyirkos nem izgatja, halászott és ezt bátran meg meri osztani bárkivel, az hogy elmerült a vízben meg már nem látszik. Szöszke szálai szikkadtan tekerednek a maguk szertelen módján válla elé és mögé is nagy számban. - Lehet bajba sodorlak, de ebben a bajban én a társad leszek. – súgta, mint mondta. Nincs bizodalma az öreg felé és ezt viszont sem várja el, hiszen ragadozó vérük köti csak össze őket. Még is, ha úgy hozza a sors, nem fogja magára hagyni, de nem akarja idejekorán temetni a közeledők nyugodt szándékát. Hiszen az ő vizes nyomait látták, de nem kutatták fel, pedig csak egy kicsit kellett volna erőlködniük és felfedezik csepegő mivoltát a fán, abból tényleg lehetett volna baj. Most azonban itt állnak, nyíltan.

// lasagne, vagy Lassange, ez nem fair *éhes lett* XP //

Minden perccel fogy annak a reménye, hogy talán figyelmen kívül hagyják őket és ha ez még önmagában nem lenne elég, tolnak maguk előtt egyfajta rossz előérzetet. Lehet, hogy korábban nem csak a nyűgtől való szabadulás végett mászott fel a fára, hanem sejtette, hogy jó nem származna a találkozásukból. Rosszalló pillantással fogadta a bánásmódot, amivel hátasaikat jobb belátásra bírták, pedig hálásak lehetnének azoknak az okos jószágoknak. Kitartásuk és gyorsaságuk az életüket mentheti meg, de ha képtelenek olvasni egyértelmű jeleikből, hogy valami veszélyes van előttük akkor … megérdemlik azt, amit kapnak. ~ Mintha a sors sietne igazolni a sárkányok döntésének a helyességét. ~ Sóhajtva fordította el tekintetét a lovasokról, hogy egy kicsit helyre tegye a gondolatait, közben vetett egy futó pillantást az öregre is. Valahogy a nemes úr lovagjai és az öreg sárkány modora éltető levegőként szolgált a tűznek, ami most az ellenszenv, az alantas hit, hogy előbbre valók a másiknál lángjait lobogtatta, elevenen. Már ellenségek, pedig még nem is tudhatják biztosra, hogy annak kell lenniük.
Nem hunyhatott szemet a rájuk meredő vesszők felet és nem tetszését nem is rejtette véka alá, ahogy számon kérő pillantását végighordozta a felsorakozó lovasokon. Noha tudta, hogy meg kéne mutatni az emberi faj erényeit is, ám kételyek akadtak a férfiak láttán szép számmal. ~ Ezekben bujkálhat bármi olyan, ami meg volt Mariusban? ~ Meglepődött saját szóhasználatán, a volt olyan megrázó igazsággal tudatosult benne, hogy legszívesebben hangosan ismételte volna meg a gondolatot, csak a volt-ot van-ra cserélné. A kardok csengő hangjára legszívesebben tett volna néhány lépést hátra, de megmakacsolva magát megmaradt az öreg mellett.
- Megyünk mi, de mint láthatja jó uram, gyalogszerrel vagyunk. Nem megy az varázsütésre! – körülmutatott csettintve az ujjaival. Lónak vagy öszvérnek nyoma sincs és ha csak nem vakok és nem azok, láthatják, hogy az öregnek nem lehet ifjonti gyors a mozgása. – A világért sem bántanám meg, de megvagyunk mi kettesben és bármilyen segítőkészek is, visszautasítanám jóságos szívből jövő ajánlatukat. – persze, ha ezt sikerülne őszinte alázattal mondania és nem kiérezhető élccel, talán hatásos lenne, lehetne. Azonban jámbor szerű jellemének van egy megkötözött része is, szereti azt viszonzásként nyújtani. amit kapott. Fenyegetésre, ugyan most gúnnyal felelt és szilárd, egyáltalán nem rettenő pillantása sem azt mutatja, hogy inába szállt volna a bátorsága. No meg, legalább pont annyira érdekli, hogy az említett úr, vagy egy másik földjén jár, mint a lovasokat, hogy mennek e vagy maradnak, mert ők szórakozni akarnak. Ami a földet illeti, nos, éppen csak motyogássá halkította azt, amit az öregnek már a tudtára adott. A föld senkié.

//nyamí, megyek vacsoravendégnek *.* ígérem rendesen viselkedek és mosogatni is segítek ^^//

Van benne hajlandóság, hogy eleget tegyen a katonák nem túl szívélyes kérésének, de még is vonakodik. Mi több, ahogy most már kitűnik a kis bagázs vezetője példát is akar mutatni, vagy legalább is sürgettetni a hívatlan betolakodók indulását. A közeledő ló és lovas elől szívesen ellépne, csakhogy biztosnak tudja azt a távolságot, ami közöttük van. Ottmarad, mondhatni a megsértett önérzet szögezi az idős sárkány mellé, bár ha az menne, akkor menne ő is, nem olyan büszke, mint olykor azt hiszik. Lélekben sem és semmilyen más módon nem készül fel a kardcsapás ellen, mert hát létezik rögtönzés is és általában akkor azért sikerül érdekes dolgokat kitalálnia. Ha behunyná a szemét, akkor lenne lehetősége a felett csodálkozni, hogy bár nem készült semmivel a felemelt kard még sem sújtott le rá, de mivel nagyon is szemmel tartotta a pengét és az azt tartó férfiút, láthatta, hogy kinek a közbenjárása végett alakult így.
A nemes bérenceinek nem, de neki azonban volt lehetősége jobban szemügyre venni a rendetlenkedő víztükröt. Az öreg sárkány felé pillantott és szavaival egyetértésben tett egy aprócska igenlő gesztust is, amit azonban cserébe kaptak az szinte várható volt. Egy pontban pedig mintha ismerős is lett volna neki, noha nem egészen ilyen tálalással hallotta. Még sem ezeken indultak el gondolatfonalai, a férfi az íjászai után kiáltott, azok pedig már az elmúlt percben készenlétbe állították felajzott fegyvereiket. Fogalma sincs, mire készülhet az öreg sárkány a megemelkedő vízzel, igazán ötlete sincs, de azzal azért számol, hogy a véletlenül, célzás nélkül kilőtt vessző is okozhat sebet. Szemének színe, a zöld minden árnyalatát felvonultatja, ahogy az illúzió mágia egy fajára jellemző ágával igyekszik zavart kelteni. A vesszők, egytől egyig, a tegezben pihenők is, dühösen sziszegő kígyókká válnak, elég csak végighordoznia rajtuk tekintetét és elképzelni. Valami veszélyesből viszont nehezebb ártatlant faragni. Ezek a megelevenedő hüllők tudnak marni, de nincs mérgük,minthogy már nem merev fa a testük, aláhullnak. A lovakat is felijesztik és bizony bele is kapnak az állatok, vagy amelyik a lovas ölébe hullott annak, lábába.
- Mi nem, de ti keresitek! – szúrta oda mogorván. Igazán sajnálta, hogy komoly hangvételű beszélgetésük után pont ilyenekbe kell „belefutniuk”. ~ Miért nem Marius jött, vagy Cloud, vagy azaz alsónadrágos harcos. ~ Vágyakozó gondolata segített, hogy elnyelje azokat a kedves szavakat, amiket nagyon szívesen megosztott volna a nemes úr vitézeivel, akik kevésbé nemes lelkűek. – Ha fecsegni van kedvük, hát ne sürgessenek, ha meg sürgetnek, akkor ne fecsegjenek. – elpillantott az öreg felé. Meglépi e azt, amire készült, vagy most indulni szándékozik. Különösen, hogy a lovasok többsége a kígyóktól rettenő állataikkal bajlódnak és nyilvánvalóan most már számolnak azzal, hogy a két védtelen, bánatukra, mágiahasználó.

// //

A lovasok közt támadó zavar, de lehet, hogy a tény, hogy ez egyszer nem tehetetlen kalandorokkal állnak szemben, valahogy megmetszette azt a magabiztos arroganciát, amit megjelenésük óta mutattak. Sou elégedettnek érezte magát, de valahol szégyellte is e miatt magát. Hiszen, amikor azt mondja, hogy az emberek nem olyanok, mint ahogy a sárkányok látják őket, bizony az ilyen alakokat is védelmébe veszi, pedig, lássuk be, közel sem tűnik úgy, hogy megérdemlik. Az emelkedő víztömeg a biztonság kétes érzetével és egyben a veszély ismeretlen formájával együtt lepi el. Mérget merne venni rá, hogy az öreg egy pillanatig sem habozna, hogy elmossa ezeket az alantas gondolkodású lovasokat, lovaikkal együtt. Lopva pillant az öreg felé, de kénytelen megregulázni a gondolatait, hogy a megbűvölt vesszők még tekeregjenek egy darabig hüllő képükben. tekintetét újra a lovasokra, főként azok vezetőjére emelte. Nem tűnt ostobának, csak nagyképűnek és bár látszott rajta, hogy kardoskodna, de ha most visszafordul, akkor is megmarad a lehetősége a bosszúra. Talán ennek az átkos érzésnek örvényeit vélte felfedezni a bérenc szemében, aki idővel ugyan, de visszaszerezte lélekjelenlétét és megrántva a kantárt indulásra bírta a lovát, emberi ugyan bajlódva, de követték. Nem vágtattak sebesen, egy valószínűleg általuk biztonságosnak vélt távolság után – lehet pont azután, hogy a nyílvesszők visszanyerték eredeti mozdulatlan alakjukat-, poroszkálva haladtak tovább.
- Nem zártak a szívükbe, sőt, azon sem lepődnék meg, ha revansot kívánnának venni. – lépett előre, de már nem kísérve tovább a távolodó lovasokat. A vizet nézte, ami meglehet, hamarosan visszaereszkedik a mederbe, a helyére. ~ A halakat biztosan elriasztotta ez a szokatlan változás. ~ Sóhajtva, a kényszer érzetével fogadta el, hogy egy ideig biztosan nem fog még enni és halfogó tudományát egy kicsit feljebb a folyón kell majd kamatoztatnia. Az öreg felé fordult, biztosan lesz néhány szó, amivel a jó, azaz a sárkányok által járni hívatott útra kívánja terelni, számol ezzel.
- Merre tartasz? – érdeklődik, a két kérdés közül, ami felötlött benne, azt választva, amelyik érdekes módon kevésbé érdekelte. Ő valószínűleg visszamegy a korábban eldugott dolgaiért, aztán a folyó mentén tovább halad északnak és valamikor közbeiktat majd egy újabb halászatot, ami már nem kísérlet lesz csupán.

//Még egy kicsit élvezném a kék sárkány társaságát és bocsánat a késlekedésért //

Csak bólintott az öreg szavaira, hiszen egyetértett azzal, ő sem hagyná magát, ahogy azt az imént sem tette. De vajon jó, vagy helyes cselekedet volt az, amit az imént mutattak be? Ismer olyanokat, akik komisz, bosszúra vágyó érzelmei nem hagyják nyugodni az illető addig, amíg ki nem tölti dühét az azt felszítón, vagy valakin, aki valamiért megfelel helyettesítőnek. Aggódik, de semmit sem vehet biztosra és így nem is gyötrődik tovább a dolgon. A vízfal fogyását ímmel-ámmal követte, csak akkor tudott hosszabb ideig az öregre nézni, mikor a víz már teljesen visszatért a medrébe. Nem attól tartott, hogy meglehet e roppant tömeget ellene fordítják, pusztán kíváncsi volt és önmagában véve a kristálytiszta vízfal, a rajta megcsillanó fénysugarak, azok a maszatosnak tűnő foltok, amik a fák széltáncot járó leveleinek árnyéka lehet, gyönyörű látványt nyújtottak.
- Nem, egyelőre nem szándékoztam arra menni. Nem igazán zártam a szívembe azt a várost, bár szívesen látnám Solt és Ne.. – elfordítja pillantását, ahogy elcsuklik hangja. Kis híja volt, hogy elárulta Negant, illetve azt, hogy már találkozott vele, hol ott ezt korábban szinte letagadta. Ezt a botlást most igyekszik a zavar álcája mögé rejteni, magában bocsánatot kérve a marcona védelmezőtől, mert a megkezdett névvel kezdenie kell valamit, hogy ne legyen gyanús. – Igazából, azt hiszem, a nevelőnőjével annyira nem akarok találkozni, de Sol, ő egy igazán kedves teremtés és... – szórakozottan összefonja ujjait. – Szóval… Azt hiszem, ez téged annyira nem érdekel. – mosolyodik el szolidan, élve a fiatalok bohókás viselkedésével. ~ Nem tudom, hogy megbánom e a titkolózást, de most úgy érzem azt bánnám, ha nem tenném meg. ~ Ez a gondolat viszont lassan, de annál biztosabban ketté ágazott, az egyikkel most nem volt dolga, de a másik egyre inkább érdekelni kezdte.
- Miért keresed őket? – fordította komolyra a korábban inkább a szivárvány rózsaszín árnyalatit idéző szavait. – Nem biztos, hogy értem az okát, de azzal, hogy keresed őket veszélybe sodrod magad és nem csak magad. Persze.. lehet nem tartozik rám, de valamiért úgy érzem a jövő eseményei nem csak elsuhannak mellettem. – még mindig szeretne többet tudni és most is ez a vágy mutatkozott meg a szavaiban. ~ Őstehetség vagyok abban, hogy rátaláljak a bajra, de szerencsére nem mindig! ~ Vigasztalta magát, bár annyira nem bánta a dolgot, mert ha meg is találta a bajt, vagy az őt, a végére mindig több lett egy kicsivel, talán a kék bőrűeknél tett látogatást leszámítva. Aztán végül is eljutott arra a pontra, éppen csak egy pillanattal az után, hogy befejezte az előző mondatát, újba kezd.
- A. Ne haragudj, ehhez minden bizonnyal semmi közöm.

~ Átlátott rajtam! ~ Nem felismerés volt, inkább csak egy rossz érzést keltő megjegyzés, aminek éle tompult, ahogy az öreg sárkány nem tért rá, boncolgatva a dolgot, hogy esetleg sarokba szorítva még is elárulja a pontos választ egy jóval korábban feltett kérdésre. ~ Olyan fura.. ~ Nem volt semmi, amiből igazán építkezhetett volna egy másik sejtése. ~ Mintha ismerné Solt? ~ Végül is ezt nem tartotta lehetetlennek, mert hiába hatalmas a világ, bizonyos alkalmakkor, érdekes, vagy egyenesen sorsszerű találkozások alkalmával nagyon parányinak tűnik. Inkább azt találta furcsának, amivel talán akkor is foglalkozott, de nem ásva a dolgok gyökeréig. Mégpedig, hogy Negan miért vigyázza olyan hűségesen Solt? Elkötelezettség? Egy ígéret? Esetleg egy leleményes mágikus szerződés? De ezek a kíváncsi gondolatok hamarvást’ elhalványulnak, a valóság metszőbb, ahogy tekintete elidőzik az imént rámutatott hegek egyikén. Örök, el nem felejthető bizonyítékai a múltnak. Még most sem sajnálkozik, de nem is közömbös, inkább csak kedves pillantással kíséri el az idős sárkány mozdulatait.
- Igen. – ismeri el ő is. De vajon, mint ő maga, a világ egy igen kicsiny tényezője, miként alakíthatja a jövőt? ~ Fogalmam sincs jó vagy borzasztó volna birtokolni a tudást, tudást a jövőről. ~ Megborzongott a gondolatra, minden bizonnyal nem örülne neki, jobb megélni tudatlanul, mint tudni, hogy mi az, amit át kell élni. Érzi, hogy igyekeznie kell, hogy miben, vagy hogy mit kellene tennie, arról még fogalma sincs, de talán lesz ideje még ezekre is rálelni. Elkalandozott, óvatlanul fordult a fák koronája felé, elveszve a tiszta fényt remegtető levélrengeteg között. De az egykor árulástól sem tartó sárkány most nagyon meglepte, mert hát egy röpke beszélgetés, egy aprócska affér közepette, talán még belefér egy áruló életébe is, de hogy lehetővé tegyen egy talán végzetes utazást egy idegennel. Némi hitetlenséggel pillantott a hideg szemekbe, keresve benne a mókás hazugságot, de e figura eddig sem tűnt úgy, mint akinek meg lenne még a humorérzéke, amit a vele történeket sejtve Sou nem is csodál.
- Szeretnék! – kapva kap a lehetőségen, végig sem gondolva, hogy ő is csapdába sétálhat. – Mármint… ha nem zavar a társaságom egy darabon veled tartanék. – fontosnak tartotta, hogy a másik tudja, most még elküldheti, de Sou reménykedett, hogy merész lesz … Hogy is hívják? Egy pillanatra megilletődötten behunyta a szemét, nem emlékszik, hogy megnevezték volna egymást a másik számára. Persze ennek a továbbiakban csak akkor van némi jelentősége, ha utazótársak lesznek. Még sem hívhatja az öreg sárkányt Öreg sárkánynak folyton, némileg tiszteletlen is ez a megszólítás – kivéve, ha az illetékes ajánlaná- és biztos zavarná az öreg sárkányt.
- A nevem Sou. – az egyszerűség elvét követve mutatkozott be, reménnyel várva, hogy az aggtól is kap egy nevet.