Középvidék

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-28, 8:50 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Nie érzi, ahogy elsétál mellette, hogy szavai indulatokat váltottak ki belőle. S az indulatok, amelyeket oly nehezen tud kezelni, s oly félelmetessé teszik a szemében a másikat, nem töltik el örömmel. Tudja, és érzi, hogy Drest igyekszik biztonságot nyújtani neki, de ezt oly módon teszi, hogy azzal önkéntelen ellenkezést vált ki belőle, s a lány ezt önmaga bűnének érzi. Ahogy azt is, hogy még mindig zavarja, amikor a másik sárkányként viselkedik, vagy ekként gondolkodik dolgokról. Zavarja, hogy lelkéből nem sikerült kiölnie teljesen a félelmet, bár tudja, hogy Laryss szeretni volt képes a két-alakban-létezőt. S azt is tudja, hogy a lány előtt nem kellett alakoskodnia, s vállalhatta létét teljesen, amelyet előtte most nem tehet meg. Hiszen arcának egyetlen rándulásából, szemének egyetlen pillantásából úgy olvas a lelkében, mintha nyitott könyv lenne, s amit megtudhat ebből, az nem töltheti el őt örömmel, hiszen sárkány létének bizonyítékai még mindig zavaróan hatnak rá. Nie vétkesnek érzi magát emiatt, és nem képes elfelejtkezni arról sem, hogy egyetlen fehéres villanás elég ahhoz, hogy egy elképzelhetetlen erejű, s fékezhetetlen indulatokkal létező lény álljon előtte minden álca nélkül. S bár az ígéretét a sárkány mindeddig hűen betartotta, ő mégis tart attól, hogy egyszer majd nem tudja ez a gondolat megállítani tetteiben. Hát igyekeznie kell a saját érzelmeit is féken tartani ahhoz, hogy ugyanezt elvárhassa Laryss párjától.

Egy dolog azonban számára is teljesen világos. A teljesen váratlanul jött késztetéssel, hogy szavainak egyetlen érintéssel adjon nyomatékot, talán nem követett el hibát. Mert ha ott és akkor az örök sötétség határáról hozta vissza az érintése Drest-et, most sem lesz ez iránt közömbös, s ő ezzel jelezheti számára igyekezetét s bizalmát, még ha az törékeny is és minden percben féltékenyen kell óvnia a megsemmisüléstől. De saját magának is tennie kell azért, hogy a bizalom ne maradjon aprócska és sérülékeny, s ezért esélyt kell adnia a sárkánynak arra, hogy tetteivel bizonyíthassa érdemességét.

Hát úgy indul el, hogy nem néz a másikra, s szívében mélységes hittel arra gondol, hogy a sárkány is képes bízni őbenne, s hiszi, hogy szavai igazak voltak. Azt reméli, hogy a sápadt, jégszín tekintetű számára ő nem csak egy új és felettébb kívánatos játékszer, akit Drest – akár egy gyermek – nem kíván egyetlen pillanatra sem kiengedni a kezéből.

Lépésről lépésre távolodik a mozdulatlan alaktól, s feszülten figyel, hallgatózik, hogy a másik mit is tesz szavaira. De semmi sem történik, s Nie kezd megnyugodni, s úgy érzi, megnyerte ezt a csatát. Most csak ezt, amelyben a két akarat, s a két – a másikról alkotott – vélekedés küzd egymással, s a díj nem más, mint a megértés és az elfogadás. S az, hogy nem hallja maga mögött a lépteket, azt jelzi számára, hogy mindketten túl tudtak jutni ismét egy határon, amely közelebb viszi őket ahhoz, hogy a másik szemével tudják szemlélni a világot.

Aztán a csalódottság szétárad benne, ahogy a sietős léptek kélnek mögötte. S bár bízik az ígéretben, most mégis azt érzi, csak egyetlen hajszál választja el attól, hogy a sárkány ne csak szavakkal próbálja meg tetteiben korlátozni. Várja a csuklójára, karjára, vagy vállára kulcsolódó kezet, amely megállítaná és mintha egyetlen pillanatra érezne is egy mozdulatot, amely felé, ellene irányul, Drest most mégis előtte áll, s csak tekintete árulkodik a benne dúló érzelmekről.

- Rád vadásztak – hangzik megmásíthatatlanul, s Nie érzi, ahogy bensőjében jeges félelem ver tanyát. De ennek okai nemcsak a farkasok, kik sosem látott rémképként jelennek meg a sárkány szavai nyomán újra, hanem az a hideg és rideg hang, amely ezt a két szót kimondja. S aztán az újabb mondatok csak újabb csalódásokat hoznak. Csalódásokat, mert megint nem ért semmit.

- Ez jobb, mint egyedül lenni – hallja, s próbálja felfogni a szavak értelmét. Ez? De mi az az EZ? Az elf alak, amely megadja neki a lehetőséget, hogy kereshesse a párját? Vagy maga a keresés? Vagy az ő társasága, amelytől holnap meg kell válnia?

Nézi az előtte álló alakot, és először arra gondol, csak gonosz játék ez, amelyet a másik játszik vele. Csak egy végtelenül elvetemült és önző játék, amellyel meg akarja őt fosztani a döntések és a tettek szabadságától. De ezt nem akarja elhinni. Ez - úgy érzi - ebben az esetben elképzelhetetlen és lehetetlen. Mert nem lehet, hogy az a lény, aki magányából és fájdalmából erőt kovácsolva engedte, hogy valaki úgy lássa az életét, úgy ismerje meg gondolatait és rejtett érzéseit, ahogyan Drest neki engedte, az ilyesmit tehet. És nem, nem hiheti, hogy képes ilyesmire az, aki szavaival újabb és újabb téglát ütött ki egy falból, amely a saját és szerelme létét volt hivatott védeni, csak azért, hogy valakivel megoszthassa bánatát és reménytelenségét. Nem, az nem lehet ilyen gonosz és számító.

De aztán jön az újabb mondat és Nie reményei végképp odalesznek. Úgy érzi, a sárkány nem tudja, vagy nem akarja megérteni őt, s elfogja a keserűség, amikor ezt hallja tőle:

- Gyere, nem sietek.

Lehajtott fejjel és csukott szemmel áll néhány pillanatig. Nem tudja, hogy mit tegyen, és hogyan tegyen bármit is az érzései ellen. Mert a végtelen csalódottság lassan könnyeket fog a szemébe csalni, amelyeket Drest majd úgy értelmez, ahogyan tud és akar. Csak pillanatokba telik, míg végiggondolja az elmúlt két napot és eljut az egyetlen megfogható érzéshez, amely végül irányt mutat neki. Csak néhány másodperc kellett. S ezek a másodpercek elegendőek arra, hogy eszébe jusson, miért is van itt. Hogy újból tudja, kiért és miért küzd önmagával és küzd Drest-tel meg újra és újra.

Mert ő egy barát miatt van itt, aki ugyanezt megtenné érte. Aki, ahogy ismerte – NEM! ahogy ismeri –, ugyanígy tenne. És elképzeli, hogy ha most Drest helyett Arnelian kérne segítséget, és őhelyette Laryss állna itt, a lány egyetlen pillanatig nem habozna, hogy azt adja, amit a másik kér. Mert ő is tudná, hogy szerelme méltó arra, hogy barátként elfogadja, s míg újra együtt nem lehetnek, támogassa a másik kedvéért.

De ő most sem ilyen önzetlen. Ő most is csak határokat szab ennek a támogatásnak, amit Laryss társának nyújt. Mert csak három napot ad neki az életéből. De ha már így tesz, ha Arn miatt korlátozott az ideje, akkor az az egyetlen nap, amit még itt tölt, legyen olyan, amilyet Drest szeretne. Ha kell, legyenek együtt még 24 órán keresztül, hogy talán hitében, s reményeiben megerősödve a sárkány újra képes legyen a kutatásra. S ha megtalálja végre a lányt, hát ő boldog lesz, ha a két-alakban-létező majd elmondja, hogy visszafizetett valamit a tartozásából.

Már nem esik nehezére kimondani azokat a szavakat, amelyek néhány pillanattal ezelőtt még önmaga elárulóinak tűntek volna. Már csak azt akarja, hogy holnap úgy hagyja itt őt, hogy tudja, nem kell őt féltenie attól, hogy ismét egy erdő mélyén haldokolva küldi majd utolsó gondolatait Laryss felé, aki valahol várja őt, s minden egyes nappal úgy ébred, hogy ez lesz az utolsó, amit nélküle kell tölteni.

Nem tudja, hogy mit fog tenni, ha a ragadozó olyan helyzetbe hozza, hogy érzelmeit képtelen lesz magában tartani, s azt sem, hogy hol lesz majd az a határ, ameddig képes lesz a sárkányt követni. De nem akar ezen gondolkozni, s csak reménykedik abban, hogy döntését soha nem lesz oka megbánni.

Hát kimondja, amit Drest vár tőle:

- Rendben… Menjünk…

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-29, 12:01 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Ahogyan az elf leány lehunyta a szemét, Valturaan szívéből, s egész mellkasából is lassan, légvételenként kezdett tovatűnni a feszültség. Maga sem tudta, miért... talán, mert nem rohant el előle, s nem is próbált meg ellenkezni, ez pedig, még ha zsarnokul reá is kényszerítette akaratát, mégis csak azt jelentette, Nie vele marad. És ha vele marad, akkor hát minden rendben. Akkor nem lesz szüksége viharra, ordításra, s ami a leges-legfontosabb, nem lesz szüksége arra, hogy szemtől szemben kimondja a teljes, leplezetlen igazságot, melyet még önmagának sem sikerült egészében megemésztenie. Hiszen hogyan is érthette volna meg, mi sarkallja arra, hogy olyasvalaki társaságát keresse, aki elítéli őt, s fél tőle? Hogyan is érthette volna meg, miért kell neki egyáltalán társaság, ha sohasem volt őszinte magához? Hogyan fogadhatta volna el mindazt, mit kívánt, s mit elérni akart, ha nem békélt meg saját gyengeségével, s azzal, ami a szívében lakozott? Ami a lelkében lakozott. Az a törékeny, elhagyatott sárkányfióka, akit előbb saját anyja dobott el magától, majd a nevelője, később az apja, végül pedig az egész kolóniája, s aki mindezek után azt az egyetlen személyt sem volt képes megtartani az életében, aki törődött vele.
Szánalmas. Szánalmasnak tartotta magát, dühös volt magára, segítségre szorult, de soha nem mondta volna ki önként, soha, de soha. Most mégis csendesen, visszafojtott lélegzettel várta Arnelian nőstényének, Laryss egykori barátjának, Amyas Orowennë sikeres, tehetséges tanítványának válaszát, mintha attól függne önnön élete. Ez is bosszantotta. Kiszolgáltatottabbnak lenni, mint egy életképtelen, hártyabőrű Csupasz. Vesztesnek lenni a saját maga elleni csatájában.
És amikor a hőn áhított, titkon heves-szívdobogva remélt válasz felcsendült a borostyános fák között, az ifjú magán kívül lépett el az elf leány elől, s indult vissza - arra, amerre a mentaillatot kutatni indult korábban, miután elhárította a farkas-veszélyt. Lassan járt, hagyva időt arra, hogy a fehér elf felzárkózzon hozzá, kopott csizmája alatt halkan zenélt a dús, magas aljnövényzet, s ő elmerült a vadon szagában, ízlelgette, boncolgatta azt. Csend honolt az erdőben - a madarak, az apró állatok mind-mind elbujdostak a sárkány elől, s csak messzebbről érzékelték a kifinomult fülek a különös, megnyugtató melódiát, a madáréneket. Valturaan szeretett mindent, ami zene volt, szerette a dalolást hallgatni, szerette a verseket is. És gyűlölte, hogy elüldözi magától a természet legszebb hangjait, s örökkön-örökké csupán árnyékát hallgathatja a valóságnak. Mintha nem is élne igazán. Mintha csak félig létezne. De az illatok erősebbek voltak annál, minthogy ne cáfolják meg e gondolatot; és a mentalevelek eltéveszthetetlen aromája is igencsak valóságosnak tetszett. És az ifjú szíve megtelt lelkesedéssel.
- Ma tea is lesz. - jelentette ki szinte önmagán kívül, ahogyan tovább haladt előre, azon gondolkodva, milyen jó is volna, ha valahol mézet is rejtene e táj.
Keresni fog, ezt eldöntenie sem kellett, szinte már ösztönös elhatározásként merült fel dolgozó tudatában, azonban a sorrend egészen másként állt fel az ifjú előtt. Fűszereket akart gyűjteni, s ha azzal meglesz, egyszerűen csak járni az erdőt, és valahogyan, valahol a nap folyamán beszédre bírni a leányt. Beszédre... vagy előbb, talán valami másra. Az ifjú fehér sárkány tovább sétált a növények között, lassan, mindennemű sietséget megtagadva magától, elvégre nem kellett igyekeznie, sőt, nem is akart. Azt akarta, hogy ez a nap, s ez az idő a lehető legtovább tartson, mintha puszta kényelmes léptekkel el lehetett volna odázni a naplementét, az éjjel szüntelen közeledtét, a percek múlását.
- Nie. - ejtette ki a nevét egészen úgy, mintha csak hétköznapi történéseket igyekezne éppen megvitatni az elf leánnyal - Tudsz énekelni?
Szinte bele sem gondolt, mit mondott. Nem óhajtott belegondolni, egyszerűen csak szabadjára engedte a szavakat, halkan, akár gyengéd fuvallat halad a lombok között. Hangokba öntötte leghőbb vágyát, önzőn, s mégis egészen úgy, mintha régen kötött barátságukat ápoló ismerősök lettek volna. És az ifjú csak sétált, egyetlen pillantásra sem méltatva a kétlábú nőstényt, csak a lépteit hallgatta, hogy megbizonyosodjék róla, vele tart-e még.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-29, 5:12 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Ahogy kimondja a szavakat és látja Drest boldogságát, érzi, hogy jól döntött. Ha nem tudná, hogy ez a lény itt Laryss párja, azt gondolná róla, hogy egy szeszélyes, önnön erejét és képességeit próbálgató kamasz, aki duzzog és haragszik, ha nem kapja meg azt, amit szeretne és végtelenül kedves és boldog, ha a dolgok az elképzelései szerint történnek. Hát csendben indul utána és nézi az örömöt és a felszabadultságot, amellyel előtte sétál. Vezeti, terelgeti őt és pillantása szüntelen visszatér hozzá, mintha folyton meg akarna győződni arról, hogy nem gondolja meg magát. Hát nem, nem fogja meggondolni mindaddig, amíg a sárkány erre komoly okot nem szolgáltat.

De erre most semmilyen okot nem ad. Ahogy beljebb érnek és az erdő illatai újra körbeveszik őket, látja, hogy az eddig csak tétovának, esetlegesnek tűnő irány határozottá válik, s az elf alakba bújt ragadozó szimata vezeti most már őket valami felé. S az ő szaglása csak jóval később ismeri fel a menta illatát, Drest szavai, amelyekkel teát emleget, már korábban rávezetik őt is a kutatás valódi okára. Csak apróbb fejrázásra telik tőle, s csodálkozásának sem ad hangot, amikor elképzeli, hogy ma egy sárkány készít számára mentateát. Legutoljára az anyja főzött neki, amikor néhány szolgálatban töltött nap után túl fáradt és elcsigázott volt, amikor hazatért. Az anyja… a szomorúság és a bánat olyan könnyen tudja átvenni az uralmat a lelke felett, hogy érzi, hogyan lepik be az árnyak a gondolatait. S oly valóságosnak tűnik az érzés, hogy szinte még a fák közé beszűrődő napsugarakat is gyengébbnek, s erőtlenebbnek látja. De amit régen nem tudott elviselni, s amit régen napokig tartó letargia, s szótlanság követett, azzal most képes megküzdeni, s legyőzve az önmagában rejtőzködő sötétséget, néhány lépés után már képes újra a másikra figyelni.

Látja, amint Drest felszabadulva járkál, sietség nélkül, ő pedig itt van vele, s elfogadja, hogy számára ez jelent most mindent. Úgy tűnik, talán kezdi őt megérteni. Hiszen Tarsis után számára is az jelentett mindent, hogy maga mellett tudhatta a dalnokot, bár nekik egyszerűbb volt a helyzet. Ugyanis Arnelian sem akart tőle távol lenni egyetlen pillanatot sem. S ha már eszébe jutott a kedves, annak is eszébe kellett jutnia, hogy ő biztosan magyarázatot vár majd a hirtelen megváltozott terveire és arra, hogy ugyan mivel, hol és kivel töltötte azt az időt, amíg távol volt tőle. S ő nem tudja, mit is mondjon majd neki. A sárkányról nem tehet említést, sem valódi, sem elf alakjáról. Hiszen Arn nem tudhatja meg, hogy egy olyan alakkal töltötte ezeket a napokat, aki legnagyobb félelmét és rémálmainak legrettegettebb szereplőjét testesíti meg valós alakjában. De nem említheti meg őt a régi ismerősként sem, hiszen ez olyan gyanúra adhat okot, amelyet elképzelni sem szeretne. De nem említheti meg a házat sem, hiszen ha Arn esetleg látni szeretné, nem tudhatja, hogy Drest elment-e már, s összefutni vele éppoly aggasztó lenne, mint beszélni erről a lehetőségről. Ezek a gondolatok teljesen elvonják a figyelmét a teljes lelki nyugalommal keresgélő alakról, miközben próbál valami értelmes magyarázatot kitalálni, valami teljesen hihető indokot arra, hogy ki és miért volt Arnelian-nál fontosabb. S mivel egyetlenegy épkézláb gondolat sem jut az eszébe, amíg a másik kutat, ő egyre csak gyötri elméjét újabb és újabb ötletekért. S ennek csak az vet véget, hogy belefájdul a feje a hiábavaló gyötrődésbe és az, hogy olyat hall, amit nem is igazán akar elhinni.

- Nie… Tudsz énekelni? – kérdezi tőle a sárkány. És biztosan tőle kérdezi, mivel szétnézve senki mást nem lát közel s távol. Értetlenül mered az előtte sétáló hátára és komolyan kezd elgondolkozni annak épelméjűségén. Komolyan azt akarja tudni, hogy tud-e énekelni?

Az egész roppant különösnek tűnik, de talán ez sem rosszabb, mint hiábavalóságokon törni a fejét, véli és átgondolva a kérdést, rá kell jönnie, hogy a válasz nem is olyan egyszerű. Mert igen, azt hiszi, mindenki képes arra, hogy szövegben és dallamban meghatározott sorokat egymás után fűzve „énekeljen”. Abban azonban már közel sem ilyen határozott, hogy ez bárki tetszését is elnyerte volna, ha ő teszi. S a másik gondot pedig az jelenti, hogy azt sem tudja, milyen dal eléneklésére vállalkozna szívesen. Erre Arn sokkal alkalmasabb lenne, akiről biztosan tudja, hogy énekével képes vigaszt hozni, s akár fegyverként is használni a dallamokat, de a másik most nem erre volt kíváncsi.

- Nem, nem hiszem, hogy jól énekelnék – feleli végül. – És dalokat sem tudok. Bár mindig szívesen hallgattam a muzsikusokat, s Arn dalai is sokat jelentenek nekem. De olyan ének, amit magam is el tudnék énekelni, talán csak egyetlen egy van. De ez is csak azért, mert anyám minden nap végén ezzel altatott el… - emlékszik vissza az estékre, amikor a halvány fényben úszó szobában ott ül az ágyán Artanis, s miközben énekli a megszokott dalt, kezével láthatatlan és áthatolhatatlan védelmet rajzol köré. Hogy megóvja őt…

S miközben lassan lépdel a sárkány felé, szinte természetes, ahogy a dal életre kél az ajkain. Csak csendben, alig hallhatóan, ahogy akkor másvalaki is énekelte. A lány hangja tiszta és csengő, s ahogy a dallam szétárad a fák között, mintha egy régi illat is életre kelne vele…

Felkelt már az ezüst Hold,
és én őrzöm álmaidat,
minden mi szép s igaz volt,
általuk veled marad.

Vigyázok rád és megóvlak,
a sötétség messze jár,
ha fénnyel felvirrad a holnap,
emléke sem marad már.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-29, 10:14 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Valturaan-t valójában cseppet sem izgatta a leány jó avagy rossz énekhangja, bár talán valahogyan mindig is azt gondolta, az elfek népei nem képesek hamisan dalolni, ha pedig ez az egy képviselőjük mégis megcáfolná elképzelését, hát majd nevet egy jót - kizárólag persze magában, a csigás incidensből tanulva természetesen. Az ifjú azt már kiderítette, hogy ez a nőstény hegyesfülű igencsak híján volt a humornak... most pedig az is fényt látott róla, hogy dalokat sem ismer. Egy dalnok nősténye. Ha nem társult volna folytatás a leány beszédéhez, a sárkány valószínűleg megmaradt volna annak az elégedett vigyornak a rabságában, amely az előre irányult figyelme miatt szerencsére nem válhatott az égszínű szemek céltáblájává. Különösnek találta, mennyire megkönnyebbült, s mily gyorsan szabadult meg a mellkasát éles teherként gyaluló feszültségtől, annak ellenére, hogy egy két napja ismert volt grifflovassal tengette idejét, aki miatt ráadásul párja, az ibolyaszemű fehér elf apja figyelmének hiányát volt kénytelen elszenvedni, s mindent egybevetve is, mikor volt utoljára ennyire nyugodt, s felszabadult bármiféle kétlábú társaságában is? Az ifjú nem értette, s csak arra tudott gondolni, hogy a leány ittléte azt bizonyítja, nem fogadta el őt úgy, ahogyan az istenek megalkották, mégis maradt, hogy szembenézzen félelmeivel - mert azok bizony voltak neki, ezt már a szagából is meg tudta állapítani. Más volt. Más azóta, hogy megtudta, micsoda.
És Nienna nanE`Leinor-Syllen énekelt neki. Neki, a vérszomjas-vérfoltos ragadozónak, méghozzá egészen személyes emlékei nyomán.
Az ifjú hósárkány csendesen, vontatottan sétálva kezdte hallgatni a nőstényelf lágy énekét, majd amikor rádöbbent, hogy a léptei őt célozták meg, felhagyott a további mozgással, s csak egyszerűen szembefordult a hófehér teremtéssel. Mindig is könnyebbé tette lelkét a zene, a dallam, az énekszó, erre igazán korán rájött - talán akkor, amikor Niveria nyugtatta őt ritmusos, hümmögő, mély dúdolásával. Ezért érintette meg Arnelian lantjátéka is, s bár nem keltett benne érzelmeket, hiszen azokat legtöbbször mélyen lelke legmélyére zárta el, igazi felüdülés volt, ahogyan a nősténye dala is hasonló hatást keltett benne, s körülötte. Körülötte, ugyanis a szavak, a sorok nyomán a lombok közt leledző csenddel terhes lég hanggal telt meg, s bár nem madarak énekével, az erdő mégsem volt többé üres, egy egészen rövidke ideig. És a fiatal ragadozó sokáig állt mozdulatlan az utolsó hang elszállta után, majd pedig annyit mondott:
- Köszönöm.
Valturaan ritkán használta e szót, igazán ritkán, azóta pedig főképp, hogy Laryss-nak nyoma veszett. Az elf leányt sokszor fürdette hálájában, meglepően gyakran kedveskedett-udvarolt neki, s alig várta, hogy kedvére tehessen valamivel. Nem létezett más lény, kinek ennyi köszönet járt volna tőle, sőt, a legtöbbnek szemernyi sem jutott az ő szájából, bizony nem. Ritkán, ha igazán jó kedve kerekedett, egészen elfogadhatóan viselkedett a Lanurián élő népekkel, azonban azokat az alkalmakat leszámítva semmiféle helyzetben nem csillantak meg az ifjú sárkány személyében rejtőző erény- és érték-drágakövek. Pedig birtokában volt néhány, ha hisszük, ha nem.
- Meglepett, hogy megtetted. - folytatta még, s közben pedig kezdtek visszatolulni nyugalomban és kellemességben hullámzó elméjébe a tettek, a szándékok, a tervek, s a következő pillanatban már el is szakította tekintetét a fehér elfről, kapkodva, sietősen, mintha korábban nem mondott volna igazat.
Pedig úgy volt, ahogyan mondta. Nem rohant ő sehová, nem ezen a napon és legfőképpen nem addig, amíg Nie magára nem hagyja. Utána majd éppen eléggé fogják őt üldözni gondolatai, aggályai, úgy, hogy talán aludni sem fog tudni tőlük rendesen. Ezek után főképp nem tudta volna elviselni, ha Laryss-nak baja esik, vagy netalán meg is hal, s már a puszta elképzelésre is összerándult valami az ifjú mellkasában. Tettének nem lévén tudatában, kissé megrázta fejét, majd pedig újabb szagmintát vett a levegőből, hogy újfent a menta nyomára leljen, melyet elvesztett az ének gyönyörében - bár ezt magának sem vallotta be egészen. Visszafordult hát, néhány további lépés után ismételten lelassítva, s úgy ösztökélte haladásra az elfet.
- Gyere.
Azzal előrébb haladt még néhány lábnyit, majd pedig balra fordult, pontosan ott, ahol az a borzalmasan mély repedésekkel tarkított kérgű, vastag, göcsörtös és minden bizonnyal meglehetősen öreg mohos fa állt ki az erdő termékeny földjéből. Valturaan határozott mozdulattal tolta félre útjából az elé kerülő kusza, lágyszárú, indás-kacsos kúszónövény megtermett példányait, melyek a környező zöldhöz ragaszkodtak felfelé törtetésükben. Az ifjú, amennyire csak tudta, az egyik lehajló ág mögé száműzte a rendezetlen hajtásos szárakat, s csak azután folytatta útját itt-ott éppen csak elkanyarodván vagy kikerülvén egy nagyobb bokrot. A mentaillat rendkívül erőssé változott, s ha kissé a távolba nézett, már látni vélte a jellegzetes leveleket, melyeknek alakja el is vezette legújabb zsákmányához. A fehér sárkány ezúttal csak egyetlen karmát idézte meg, s azzal nyeste le a mentát, egészen a föld felett, hogy minél több levelet szerezhessen. Négy szebb szárat választott áldozatául, s jobb markába fogta őket, lefelé fordítva, ekkor azonban ahelyett, hogy magával vitte volna terhét továbbindulván, az ifjú szemmel láthatólag varázsolni készült. Apró, harmatszerű vízcseppek kezdtek végigfolyni a leveleken, s váltak semmivé apró zizzenéssel a fűbe csapódva. Valturaan, bár némileg koncentrált, fejével egy meghatározott irányba intett az elf leánynak, pontosan arrafelé, amerre jöttében azokat a különös, negyed körömnyi, négyszirmú fehér virágokat látta, melyek egész fürtökben lógtak egy számára ismeretlen cserje tövében. Ismerte azt a növényt, s tudta, hogy gyógyteákba teszik virágzatát, azonban nem hatása miatt - az nem volt neki éppen -, inkább ízt adott a főzetnek, igazán különleges, kellemes aromát, melyet a sárkány maga is módfelett kedvelt.
- Szedj abból a fehérből egy keveset. Mentába még sosem tettem, épp itt az ideje kipróbálni.
A nevére, hát arra már nem emlékezett, de ezt természetesen gyengeségként tartotta számon, így hát nem tette közzé társasága előtt. Felhőcsókja volt, vagy talán inkább valami hasonló... A csókra biztosan emlékezett, s arra is, hogy a másik tag a színére utalt. Ugyan miféle paraszt nevezne el virágot egy felhőről? Valturaan szerint különösképpen illett volna rá a Fehérelfcsókja megnevezés, ugyanis némelyik elhervadni készülő apró virágszirom, s főképp azok, melyeket valami állat megdézsmált, egészen az ablakok sarkában megbúvó jégvirágra emlékeztették őt, ennélfogva pedig, nos... Laryss Orowennë-re. Az ő Pengeélű Jégvirágára, aki gyönyörű volt ugyan, mégis sokszor megsebezhette hártyabőrű-ujját az, ki hozzá engedélye nélkül túlzottan közel merészkedett - vagy éppen az, ki engedélye nélkül tartózkodott messzebb tőle. Abban a reményben, hogy Nie megteszi, amit kért tőle, tekintetét visszaemelte a víztartalmától nem éppen önkényesen megváló mentára, s várta a pillanatot, amikor az utolsó csepp nedvesség is távozik a növényből. Ekkor nyúlt csak övén lévő bőrtokjai egyikébe, s emelt ki onnan egy apró bőrzsákocskát, amibe gyors, rugalmas, gyakorlott mozdulatokkal a kiszárított leveleket helyezte.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-30, 1:40 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Ahogy véget ért az ének, Nie látta a sárkány mozdulatlanságát, s biztos volt benne, a dal maga is hatással volt Drest-re. Hát hagyta, hogy a másik még sodortassa magát a dallammal, s hogy a lelkét – ahogy az övét is – nyugalom töltse el. De aztán véget ért a varázslat, s a mondat, amellyel a másik hangot adott meglepetésének, csak még inkább megerősítette abban, hogy tehetett azért valamit, hogy ő is jobban érezze magát. Nem szólal meg, hiszen nincs mit mondania, s várja, hogy mit tesz a két-alakban-létező. Aztán csak egy aprócska fejrázást lát és azt, hogy a a jégszín szemek már újra az illatozó növényeket kutatják. És persze ő sem maradhat ki ebből. De ő nem siet, hiszen csak eleget tesz az invitálásnak és nem akarja elrontani a másik örömét. Neki ez csak séta, csak egy egyszerű dolog, ami nélkülöz mindenféle célt és irányultságot, ha csak azt nem veszi célnak, hogy ezzel teljesíti Drest kívánságát.

Beletörődött már és elfogadta azt, hogy a mai nap nem az övé, s az eseményeket sem ő irányítja. Engedelmesen baktat a fehér alak mögött, miközben óvatosan hajtja félre az ágakat. De arra nem veheti rá semmi, hogy gondolatban máshol legyen. Hát – miközben sétál vezetője után – így is tesz. Lélekben egy kicsit már máshol van. Már azon gondolkozik, hogy délelőtt el kell indulnia ahhoz, hogy még sötétedés előtt biztosan hazaérjen, s hogy ne tegye próbára senki türelmét távollétével. S gondolatban igyekszik végigjárni az utat, amelyen megy majd. Igyekszik átgondolni, hogy merre is induljon, hogy biztosan ne tévedjen el. S ez idő alatt majd kiötli azt is, mit is mondjon Arnelian-nak. Mert most nem tud erről dönteni, hiszen képtelen elegendő távolságra jutni a tényektől, amelyek minden gondolatát csak egy irányba vihetik. De azokról nem beszélhet senkinek. Mert senkinek nem beszélhet a kétlábú álcát viselő, s eddig általa is csak szörnyetegként ismert, s akképpen számon is tartott lények egyikéről, aki éppen most is bizonyítja a róla, a róluk alkotott vélemények helytelen voltát. És nem beszélhet az eseményekről sem, amelyek újraformálták eddigi életét. És az, hogy ő mindehhez megpróbálja Drest-et elfként látni, de az folyton újabb és újabb jelét adja sárkány mivoltának, nem segíti őt a gondolatok megalkotásában. Hát vár ezzel mindaddig, amíg majd nem lesz előtte az élő bizonyítéka mindannak, amiről Thalion csak általánosságokban beszélt, és amelynek létezését ők is csak bizonytalan sejtéssel vettek eddig tudomásul.

Aztán ahogy egyre beljebb érnek, Nie rájön arra, hogy a szembesítés gyorsabban jön el ismét, mint ahogy számított volna rá. Mert a sárkány ismét a számára kézenfekvőbb megoldást választja a mentaszedéshez és a lány inkább nem akarja látni a fehér kézen megjelenő karmot, amellyel elmetszi a virágok szárát. Így a varázslatot sem látja, s csak a szavakra fordul ismét a fehér alak felé.

- Szedj abból a fehérből egy keveset. Mentába még sosem tettem, épp itt az ideje kipróbálni.

Nie – okulva a mosásról és a szeletelésről adott utasítás kapcsán keletkezett bonyodalomból – úgy dönt, inkább rákérdez, hogy mégis milyen fehérre gondol a másik és mit is kellene és főként mennyit szednie belőle ahhoz, hogy elkerülhessék a bajokat, amelyek egyszer már éles vitára késztették mindkettőjüket. Hát miközben próbálja úgy megfogalmazni a kérdéseit, hogy arra egyenes és érthető választ kaphasson, töprengését valami távoli, szinte alig hallható zaj zavarja meg, s a sárkányra néz, vajon ő is hallotta-e. Csak egy távoli morgás, amely nyomán hűvös szél kel életre a fák között, hogy néhány másodperc alatt elüljön, s valamiféle furcsa csendet hozzon magával. Valami fura, várakozással teli csendet. Amikor mindenki tudja, hogy történni fog valami, de senki sem tudja, mi lesz az.

Felnéz az égre, de semmit sem lát, s akárhogyan hallgatózik, most éppen csend honol mindenhol. Még fülel egy ideig, s közben Drest-et figyeli, hogy meghallotta-e ő is a morajlást, s ha igen, mi a véleménye a dologról. S hogy az előző – a fehér valamire vonatkozó – kérés is tisztázásra kerülhessen, kérdőn néz a másikra:

- Melyik fehérre gondolsz?

Tárgy: Re: Középvidék 2019-09-30, 10:04 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Ütemes mozdulatokkal helyezte biztonságba szárított zsákmányát az övéhez rögzített bőrtokban, s csak azután nézett fel ismét, hogy csattal lezárta azt. Ugyanilyen aprócska bőrtasakokban lapultak a sárkány által kedvelt gyűjtött és szerte a kontinensen vásárolt fűszerek is, melyeket előszeretettel használatba is vett, mindennemű spórolást kizáróan, mikor főzésre vagy sütésre adta fejét. Általában nem volt képes annyit alkotni, hogy valóban jóllakassa magát, így legtöbbször úgy járt el, akárcsak a minap a halak esetében is tette: nem lakott jól egészen, a maradék helyet a gyomrában pedig olyasmivel töltötte meg, amit már nem azért evett, mert kínozta az éhség. Az ízeket akarta érezni.
Tehát, felnézett, s amikor tekintetét környezetére függesztette volna, hát ott találta Nie karcsú, törékeny alakját mozdulatlanul állani, érthető és pontos utasítása ellenére. Már éppen készült volna némi szorgalmazással jutalmazni őt tétlenségéért, amikor meghallotta a hangot - azt a hangot, amely az ő éles hallása jóvoltából sokkalta erősebben tört át hozzá a légen, s amely legalább némi magyarázattal szolgált reá, ugyan miért is érzett esőillatot korábban, ha csaknem száz ágra sütött a nap. Valturaan követte szemével a felnéző elfet, azonban egyelőre ő maga sem fedezett fel egyetlen kósza sötét felhőt sem, bár a lombkoronák szintje akár éppen el is takarhatta előlük a ravaszul feléjük osonó gomolygó esőfellegeket. Fordult egyet tengelye körül, hogy teljességgel megbizonyosodjék a dolgok állásáról, ám nem lelt semmi sürgetőt, jóllehet, azt egyszer s mindenkorra megtanulta már vándorévei alatt, mit nem ajánlatos alábecsülni. Ennek értelmében vetült jégszínű, fényes, komoly tekintete a fehér elf leányra, aki, mintha csak azt akarta volna kérdezni tőle, mitévők is legyenek most; s aki végül valami egészen mást tudakolt meg tőle, az ifjú ragadozó legnagyobb döbbenetére.
- Nem figyeltél rám? - kérdezte tőle a szája sarkában bujkáló gúnyos vigyor kíséretében, miután egyetlen szempillantás alatt levetkőzte magáról a fülelés által reáragadt komolyságot.
Csaknem szórakozott önelégültségben úszva kerülte ki a tanácstalan hegyesfülű-csupaszbőrű nőstény-kétlábút, s ahelyett, hogy egészen egyszerűen, ahogyan máskor is tette volna, mérgében elkiáltja magát, hogyan lehet valaki ennyire életképtelen; mindössze odasétált az imént mutatott cserjéhez, s annak tövébe lehajolva, e folyamat közben még egy derűs-megsemmisítő pillantást vetve humortalan, ügyefogyott, mégis igazán kedvére való társaságára, maga kezdte el tizedelni a fürtvirágzatokat, szintén egyik éles, fényes, alvadt vérrel, s most már ragadós, érdekes szagú növényi nedvekkel is borított karmával.
Tudom már, mi történt a konyhában... - gondolta, s egészen látható volt, ahogyan a hátát rázza a visszafojtott nevetés.
A valósághoz azonban az is hozzátartozott, hogy cseppet sem vette ennyire félvállról helyzetüket, bármennyire is akképpen festett. Valturaan pontosan tudta, mennyire veszélyes a vihar, mely reájuk fente fogait a távolból - nem csak pikkelytelenekre, számára sem jelentett volna túlságosan üdítő élményt, ha elkapja őket, mert bár nem kellett attól félnie, hogy az esetlegesen kidőlő fák alatt leli halálát, Nie védelmét nem mulaszthatta el, s pontosan tudta, hogy a szél nagyobb károkat okozna valódi formájának, mint azt bármelyik hártyabőrű valaha is gondolná. Megszaggatná szárnyait, s talán meg is törné őket, ha nem lenne képes védett helyre húzódni, s nem lesz, ha közben ő egyedül felel az aprócska elf biztonságáért... Bizony nem lesz, ennek ismeretében pedig hamar elvégezte dolgát a parány virágokkal, melyeket fürtökben helyezett el a bőrtokban, majd pedig felegyenesedve minden további késlekedés nélkül Arnelian nőstényének tekintetét kutatta fel. Határozottságot öltött magára, szándékai csaknem kristálytisztán ültek ki arcára, ahogyan beszélni kezdett.
- Nem gyűjtögetünk tovább, visszamegyünk. - közölte, egészen úgy, mintha nem tűrne ellenvetést - A vihar hamarabb ideérhet, mint gondolnád. Gyere.
Hangja nem volt olyan parancsoló, mint apjáé, s olyan szigorú sem, mint Amyas Orowennë-é. Halkabb volt, és bár mélyen zengett, cseppet sem festette barátságtalanra az ifjú sárkány megjelenését, sem pedig az őt körbelengő levegőt. Szavai ellenére azonban nem indult meg a visszafelé vezető úton: helyette intett egyet tenyerével arrafelé, amerre indulni kell, s várta, hogy a leány meginduljon. Az ifjú hósárkány nem akarta szem elől téveszteni még egyszer - látni kívánta őt, hogy megóvja a bajtól, ha szükséges.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-01, 1:23 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

A vigyor kíséretében feltett kérdésre nem felel, csak hagyja, hogy Drest ismét a könnyebb megoldást válassza, és ő maga tegye meg azt, amit tőle várt volna el. De az elhatározás, amely arra vonatkozik, hogy a sárkány által készítendő és teának nevezett VALAMIBŐL ő ugyan nem iszik, egyre erősödik benne. Ennek oka pedig nem más, mint Laryss párjának növénygyűjtési technikája. Azaz nem is a technika, inkább az ehhez használt „eszköz”. Bár látja a másik vidámságát, Nie nem kifejezetten boldog a látványtól, s attól sem, hogy mindez a fura humorú alakot immár egy cseppet sem zavarja. Már leplezni sem akarja előtte azt, hogy valós alakjának előnyeit bármikor kihasználja. De mert próbálja elfogadni és megérteni Laryss kedvéért őt, így igyekszik úrrá lenni irtózásán, amint a vérrel szennyezett karmot nézi, amely pontosan a miatt tűnik még szörnyűbbnek, hogy egy elf-szerű alak kezét „díszíti”.

Nem tudja róla levenni a szemét, de aztán a lány mégis örül, amikor végül sikerül másfelé néznie, és tekintete találkozik a jégszín pillantással, s az új, a házhoz való visszatérést sürgető szavak végre véget vetnek a kellemetlen érzéseket okozó gyűjtögetésnek. De amikor Drest az utat mutatva int felé, hogy induljon végre, ő még mindig viszolygását próbálja palástolni és igyekszik nem gondolni arra, hogy ha elindul, majd egy karmos, szárnyas lény sétál mögötte, álcázva valós alakját.

S ahogy halad előre a magasra nőtt fűben, óhatatlanul is eszébe jut az a kis utca, ahol először találkozott hasonlóval, s amelyről először csak úgy hitte, az a dolog nem is lehet valóságos. Hát most közelről is meggyőződhetett a tévedéséről. És bár Drest többszörösen is bizonyította azt, hogy uralkodik érzésein és ösztönein, Nie most mégis arra gondol, azt próbálja meg kitalálni, hogy Laryss ugyan mit láthatott meg ebben az alakban, ami rávette egy ilyen elhatározásra.

Azonban bárhogyan is igyekszik, nem talál rá a válaszokra. Hiszen a sárkány zsarnokoskodó, sokszor fensőbbséges, ritkán és keveset beszél, és ha megszólítja – attól az éjszakától eltekintve, amikor órákon át mesélt az életéről – sosem kér, vagy kínál alternatívákat, inkább utasít. És akkor még nem esett szó az egyéb járulékos, de cseppet sem elhanyagolható problémákról. Mint pl. a vadászat, az étkezés, a karmok, a szárnyak, az indulatok, a vér…

De Nie nem szól semmit, csak igyekszik kifelé a fák közül, az őt követő alaktól tisztes távolságot tartva, hogy aztán, amikor a magasra törő törzsek és lombkoronák már nem akadályozzák a kilátást, megláthassa azt, amitől valószínűleg mindketten tartottak.

A hegyek felől sötétszürke felhők gomolyognak feléjük, jelezve ezzel a vihar közeledtét, s ahogy sietősen felméri a távolságot a biztos menedékig, egyre nyilvánvalóbb számára, hogy esélyük sincs időben elérni a házat. Bárhogyan is igyekeznének, az az esőfüggöny, amely már a hegygerinc fölött húzódik, gyorsabban ideér hozzájuk, mint ahogyan ők visszajuthatnának az elhagyatott, de most ideiglenes lakókat kapott szállásukhoz. S hogy a menekülés még kevésbé legyen egyszerű, a szél, amely a fák között már egyszer jelenlétével figyelmeztette őket, most újult erőre kap. Mögöttük már tépi, cibálja a növényeket, leveleket. A letört ágakat utánuk sodorva olyan erővel űzik az orkánt maguk előtt az egyre sötétülő felhők, hogy néhány pillanatra még őket is megfosztja érzékeiktől.

A kavargó levelek, ágak között igyekeznek a ház felé, s Nie látja, ahogy Drest próbálja őt védeni széltől, miközben mögötte már feltűnnek a cikázó villámok is és a mennydörgés is egyre közelebbről hallatszik. S miközben próbálnak épségben fedél alá jutni, az eső is megérkezik, s egyetlen pillanat alatt hatol a bőrükig a hideg.

De már az udvaron állnak, s a lány csuromvizesen és dideregve nyitja az ajtót, és kuporodik a tűzhely elé. Hála Drest gondosságának, van fa, amellyel begyújthat és a tűz még világosságot is adhat, hiszen az érkező förgeteg nyomán lassan eltűnik a kinti fény és éjszakai sötétség váltja fel a nappalt. Alig van ideje arra, hogy apróbb, majd nagyobb ágakat tördeljen a rostélyra, s nem is pazarolja az időt tűzszerszám keresésére, hanem apró lángot varázsol a kupac aljára, s hagyja, hogy a narancs-piros lángok falni kezdjék a száraz gallyakat. Emiatt a sárkány legalább nem fog kacagni rajta, gondolja, s miközben a kezei lassan átmelegszenek, ő rájön, hogy a haja, a ruhája is csuromvíz, s Drest sem néz ki különbül.

Feláll és a szoba felé indul, miközben az eddig csendben álldogáló alakra tekint, s végül ő szólal meg először, miközben odakint egyre hangosabb az égiháború zaja:

- Van odabent néhány törülköző… Megyek, kihozom…

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-02, 2:40 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

A vékony, törékeny hátat nézte, mely az előtte haladó leányhoz tartozott, aki egyre jobban és jobban távolodott tőle, mintha Nie a fejébe vette volna, hogy visszamenekül előle Olassië határain belülre. De az ifjú sárkány szemei nem leltek futásra utaló jelet, és a nőstényelf mozgása sem változott meg olyasféle irányokban - csupán egészen úgy tett, mintha a közöttük lévő teret kívánta volna nyomatékosítani, s Valturaan hagyta, hadd menjen úgy, ahogyan szeretne, arra, amerre szeretne, hiszen nem csavargott el, nem tűnt el szem elől. Úgy hát legyen, ahogy kívánja. Mozgásában mégis volt valami... valami, amely minden egyes pillanatban arra késztette a ragadozó-fiókát, hogy megálljon néhány másodpercre, majd pedig újfent elinduljon, ám ezúttal néhány apró elf-leány-lépésnyivel messzebb Arnelian nőstényétől. S ahogyan minden egyes alkalommal ráébredt saját tetteire, úgy hozta be lemaradását minduntalan két-három hosszú, gyors, ruganyos lépéssel. A leány által felállított távolság továbbra is fennállott közöttük - Valturaan érintetlenül hagyta. Úgy érezte, Nie társasága éppoly törékeny volt, mint ő maga, s ha megkarcolná annak felszínét, hogy többet csikarjon ki belőle, az darabjaira hullana, és a leány valóban az óriás fák védelmébe rohanna előle.
Valami megváltozott a fehér nőstényelf viselkedésében, azonban nem úgy tetszett, mintha észrevette volna az elfojtott kacagást - akkor bizonyosan szóvá tette volna. De miért is gondolkodott ezen? Vágyott magánya enyhítésére, ám az csupán egy dolog volt a sok közül, egyetlen egy, s bár nem kimondottan aprócska, mégsem akkora, mintha a Niveriával való összetalálkozásban elvesztette volna a karját... vagy a lábát a Déli-dombságban, a büszkesége mellé. És az ifjú sárkány elméjében először fogant meg a gondolat, mi van akkor, ha Nie mindössze csak eljátssza életképtelenségét, eljátssza, hogy ügyetlen, nem érti, amire kéri, mert nem áll szándékában valójában segíteni rajta. Nem áll szándékában valójában maradni, de maradt, és a hósárkány minden egyes lépéssel biztosabbá vált abban, hogy nem őérte tette. Valami meghúzódott előle a háttérben, az árnyak között lapult, akár a korábbi farkasok, s most ő volt a védtelen csupaszbőrű, ki nem érzékelte a veszélyt. Ezúttal ő volt, ki nem tudott rájönni, mi folyik itt valójában. Miért választotta a dalnok nősténye őt a biztonsága helyett. Miért kínozta, ha egyszer olyan könnyen elfuthatott volna. Honnan volt mersze játszani vele? Honnan merített bátorságot ahhoz, hogy enyhülést ígérve lelkének, valójában mindvégig csak apró pengéket döfött hevesen dobogó, lüktető, nyilalló fájdalomtól szenvedő szívébe?
És az ifjú szótlanul nézte a fák ritkulását. Szótlanul nézte az elf leány hátát, s lépteit, majd pedig szótlanul tekintett végig az elboruló égen, s a messzi-messzi, mozgalmas esőfüggönyön, amikor maguk mögött hagyták a sűrű lombokat, s már csak elszórtan magasodtak föléjük gyantaszagú fenyőfák. Valturaan hallotta - érezte - a vihart, s annak vészjósló közeledtét. Ekkor döntött úgy, hogy elég a játékból, elég a távolságból, elég az elf leány meggondolatlan tetteiből, melyek percek múlva is bajt szülhetnek, ha nem tesz valamit ellene. S mintha csak a jövőt jósolta volna meg, egyetlen pillanatra minden csendesnek tetszett, azután pedig borzalmas erejű szél sepert végig mögöttük, földet, leveleket, ágakat sodorva magával, melyek között akadt igazán veszélyes nagyságú is. Az ifjú úgy érezte, egy kis időre elvesztette a hallását, s így ütötte félre útjukból a leveles ágat, mielőtt az eltalálta volna a dalnok párját, aki talán semmit sem érzékelt ebből az egészből, s a sárkány sem szentelt figyelmet annak, hogy kiderítse. A villámokat figyelte, az égzengést hallgatta, s igyekezte a nőstény fölé magasodó testével eltakarni őt - annak ellenére is, hogy mellkasában frissen született fájdalom terjedt szét. Nézte a ketté tört ágat, ahogyan a szél arrébb viszi darabjait, s ahogyan megszűnik hordozni azokat, mikor egy terebélyesebb fába akadnak. Nézte a mögöttük magasodó sötétséget, érezte az arcát tépő levegőt és folytatta útját, hátra- hátratekintvén, továbbra is védelmébe fogadva fájdalmai egyik forrását. Lépései felgyorsultak, s talán már inkább terelte a nőstényelfet, mintsem megvárta volna, hogy újra távolságot növesszen közéjük. Testén feszültek az izmok, mintha attól kellene tartania, hogy az erős áramlatok megtépik szárnyait, azonban pikkelytelen, sérülékeny bőrű teste, melyen itt-ott karcolásokat ejtett a szél által hordozott kavargó, csapkodó, erdőből felkapott teher, nem rendelkezett négynél több végtaggal. És az ifjú nem vált meg hamis alakjától. Nem válhatott.
Hagyta, hogy eláztassa a hűvös eső, mely hirtelen, kopogva-zuhogva-sisteregve csapott le rejáuk. Zavarták a nedves ruhák, mégsem sietett annyira a farmház menedékébe, mint azt a leány hihette volna. Lassan lépett be után, vontatottan, mintha gondolatai megakadályoznák abban, hogy érzékelje, mi történt vele, valójában azonban élvezte a víz hőmérsékletét, még ha az élményért cserébe nehéz, lógó, minden mozdulatnál placcsanó-surrogó ruháit is el kellett viselnie, melyek gyakorta hintették szerteszét víztartalmukat, s méretes tócsákat hagytak a konyha padlóján is, miután betett maguk után az ajtót. Akkor borult rájuk a semmiből jött sötétség, azonban ez sem korbácsolta fel a sárkány idegeit - ő látott benne annyira, hogy ne váljék ingerültté, s hamarosan egyébként is meleg, hullámzó lángok keltek életre a nőstényelf varázslata nyomán, melyet az ifjú hangtalanul kísért figyelemmel, egy helyben állva, a lehető legtovább élvezvén ki a hideget. Csak akkor lépett az asztalhoz, amikor a leány már a kezeit melengette, s kitette bőrtokjából a két apró zsákocskát. Jégszínű, kedvetlen, üres tekintete a gombasaláta maradványaira tévedt, s a csaknem mellette heverő almára. A csupaszbőrű egyiket sem ette meg.
Nie szavai csaknem elvesztek az odakinti zajban, amikor reá emelte égboltszínű pillantását. Valturaan pislogott egyet, lassan, nem akarva szemét azonnal kinyitni, azonban a szavak értelme mégis arra késztette, tegye meg, s cselekedjen, amíg el nem tűnik szem elől a sápadt arcú nőstény. Nem is késlekedett sokat, mielőtt amaz átléphette volna hálószobája küszöbét, az ifjú reákoncentrált, s megvonta a törékeny teremtés ruháitól, hajától és lábbelijétől a vizet. Mehetett most már útjára, azonban igazán feleslegesen keresett volna bármiféle kelmét is - hiszen teljesen száraz volt, tetőtől talpig, a legfelső viselt rétegtől egészen az alsóneműjéig. Egyetlen apró csepp nedvesség sem maradt meg rajta, s száraz voltának köszönhetően a tűz melege is hamarabb elhatolhatott bőréig. Aztán az ifjú megfordult, végignézett a tüzelő-kupacon, majd az odakint tomboló viharra koncentrált, s csendesen, magában megállapította, több kell belőle - már nem maga miatt, ő aztán tűz nélkül is meghúzta volna magát idebent. A leány azonban, ha mindössze ennyitől így átfázott, gondosabb odafigyelést igényelt, a tea pedig vizet, kannát, teatojást, na meg persze tüzet, amely szintén fát, fát és fát. A fa pedig átázott, bárhová is ment volna érte, varázsereje véges, a helyzet pedig bármikor vehetett némi fordulatot, melyben már szükségét lelte volna némi jégnek vagy hónak. Ki kellett tehát találnia, mihez is kezdjen most, így pedig, mivel kannát nem lelt a polcokon, egy apró, mély fémedényt fogott meg a fülénél, s lépett ki vele egyetlen szó nélkül a tomboló orkánba, maga mögött erősen becsukva a ház kopott ajtaját.
Csak akkor tért vissza, amikor tisztára mosta az edényt a kútnál, s meg is töltötte annak vizével. Haja vastag tincsekben tapadt egymáshoz, s ruhájához, a kósza, hófehér szálak arcába hajlottak. Nem vette el sem azok, sem ruhái nedvességét. Placcsogó, talpnyi vizes foltokat hagyó léptekkel közelítette meg a tüzet, s akasztotta fölé az edényt, majd pedig csendesen, magában gondolkodva kezdett kutatni a teatojás után, bár nem fűzött hozzá túl sok reményt, ha kannát sem lelt. Igaza is lett, s ekkor, csak ekkor fordult a leány felé. Sejtette, ha úgy jár el, ahogyan magának szokott, az bizonyára nem fog megfelelni, tekintve sáros, koszos, véres, vizes ruháit, melyekből alkalomadtán apró tasakot készített a szárított növényeknek, hogy a forrásban lévő vízbe dobhassa őket.
- A bőrzsák nem lesz jó. - szólt halkan, az asztalon lévő két barna csomagra utalva, melyeket szájuknál lehetett összehúzni, s megkötni - Mégis kell az, amit hozni akartál.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-02, 4:31 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Nie szótlanul indul el, s akkor is néma marad, amikor Drest varázslata nyomán már száraz ruhában lép be a szobába az ígért, törülközőként is használható régi vásznakért. Érzi, hogyan tűnik el bőréről a jéghideg nedvesség. Meglepetten megfordul és az ajtófélfának támaszkodva áll meg ismét. Szótlanul mozdul a sárkány is, de hangulatát hűen jelzi az ajtócsapódás. A lány látja az edényt, amellyel a másik kifelé indul, aztán néhány pillanatra magára marad odabent. S látja nem sokkal később - Drest jóvoltából - vízzel telten a tűz fölött is ugyanazt a csuprot. De ő még mindig nem mozdul, csak áll ott és nézi a keresgélő alakot, akinek lényéből csak úgy süt a bánat, a szomorúság, a fájdalom ... és még valami más is.

De Nie mégsem mozdul, csak nézi őt, s tudja, mondania kellene valami, de nem képes erre. Csak figyeli a másik igyekezetét, hogy valamit megtaláljon végre, és ő mégsem lát mást, csak ázott, hófehér haját és a ruháját, amelyből még mindig nagy cseppekben hullik alá a víz. A borzalmas testrésznek már nyoma sincs és most Drest nem más, mint egy csuromvíz, magányos elf egy elhagyatott és rideg házban, aki mégis azért igyekszik, hogy ... De miért is?

- A bőrzsák nem lesz jó. Mégis kell az, amit hozni akartál - szólal meg csendesen az asztalnál álló alak, megzavarva őt a gondolataiban. De nem bánja, mert így végre elmúlik belőle a dermedtség és végre megmozdulhat. Hát megteszi és ellenkezés nélkül indul el a szekrény felé. Nem kell sokat keresgélnie, csak néhány dolog van, amit az előző lakók hátrahagytak, így könnyen megtalálja a nem túl nagy vászonkupacot. S amint visszaindul és kilép a konyhába látja, hogy a jégszín pillantás újra rajta pihen. Lassan lépked az asztal felé, mert úgy gondolja, majd leteszi oda az anyagot, hogy Drest onnan vehesse el. De aztán mégsem így tesz, s az elf felé nyújtott kézzel várja, hogy a másik elvegye belőle a könnyű terhet.

S ha megteszi, óvatosan, vigyázva, hogy ujjai ne érintsék az övéit, Nie az egyik székre kuporodik, közel a tűzhöz. A térdeit felhúzza és átkarolja őket a karjaival. Felnézve a sárkányra, végre elhatározza magát és megszólal:

- Köszönöm, hogy megszárítottál... Drest, ugye te is érzed, hogy beszélnünk kellene...

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-02, 6:35 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Valturaan várt.
Várt, mert ezúttal a nőstényelf nem kérdezett, s nem is nézett értetlenül, amikor megkérte, ráadásul, ahogyan követte őt a tekintetével, s amaz kisvártatva újra felbukkant szobája ajtajában, nála volt némi kelme, közöttük pedig több olyan, amelyre szüksége lesz. A felé nyújtott kezet is szótlanul vizsgálta meg, majd pedig elvette belőle az anyagokat, s egyenként szemügyre vette őket az asztal mellett maradva. Egy megfelelőnek tűnőt leterített rá, a többit pedig egyelőre a halak által leterhelt székre helyezte, mindezeket gyorsan, átgondoltan végezvén, mely azt sugallta, pontos tervet követ, s úgy jár el, mintha már volna gyakorlata hasonló dolgokban. Nos, volt is, köszönhetően annak, hogy egyes fehér elfek évekkel ezelőtt felkeltették érdeklődését a Csupaszok tevékenységei, olvasmányai és ételei iránt, s bár nem lehetett volna azt állítani, hogy rendszeresen készített magának teát, nem vetette meg, ha éppen gyomra kívánta. Arra a székre készült leülni, melyen viseltes, sötét köpenye pihent, azonban még mielőtt véghez vitte volna a műveletet, a fán koppanó, s a kócos, gubancos, tapadó hajról csepegő víz eszébe juttatta, min is gondolkodott idáig, így hát félre tolta az ülőalkalmatosságot útjából, s úgy állott oda az asztalhoz, a kiterített anyag elé. Azonban még mielőtt újra előhívta volna fényes, éles, vérrel borított karmait, melyeket képtelen volt megtisztítani a vadászat utáni sietségben, a széken helyet foglaló leányra pillantott, s eszébe ötlött, mit is mondott neki korábban, élelemszerzése előtt, s mintha csak az odakinti villámok egyike csapott volna belé, éppoly hirtelen megvilágosodás lett úrrá rajta - hiszen ezért tartott tőle távolságot az elfnőstény! Ezért volt olyan rendkívül furcsa, olyan idegenül hideg, olyan hamisnak tetsző - hisz előbb ő volt hamis hozzá. Megrázta fejét, s ahelyett, hogy az erdőben eljártak szerint végezze el, amit el kellett, elővette hát tőrét, melyet az étel készítéséhez használt a minap, pont ugyanezen az asztalon, s csaknem ugyanitt - megmarkolta azt, végül alakuló, kissé szabálytalan kör formájában vágni kezdte a kelmét, a széléhez közel, mindeközben pedig alaposan elemezve a gyűjtögetés emlékeit. Legalábbis, szándékai szerint ezt tette volna, azonban a tűz melegénél összekuporodó elf leány újfent munkát adott örökké dolgozó elméjének, azzal a kérdéssel, mely éppoly váratlanul csapott le rá, akár a vihar haragja.
Bele is telt néhány pillanatba, míg átgondolta, mi járhatott a törékeny teremtmény fejében, ugyanis ő nem érezte úgy, hogy beszélni kíván vele bármiről is. Nem érezte, mert még mindig nem értette őt, és a kérdését sem, utóbbira azonban úgy tűnt, mégiscsak kínálkozott némi magyarázat, ha elég igyekezettel kereste azt. Kisvártatva válaszolt tehát, azonban szavai nem maradtak el, s igyekezett biztonságot sugározni velük, bármennyire is ellenkezett e szándék azzal, mit talán valóban tennie kellett volna: felemelt hangon figyelmeztetni, hogy ígért valamit, s ahhoz hű marad, akármi történjék is, és ne merészeljen még egyszer átgázolni a becsületén ilyesfajta kérdésekkel. De nem tette meg.
- Kimegyek majd innen, ha aludni akarsz, nem kell aggódnod.
Nyilvánvalóan nem tűrte volna meg idebent, főképpen a mai nap után, s jelen állás szerint magában sem fedezett fel túl sok kedvet ahhoz, hogy maradjon. Nem fedezhetett, hiszen borús hangulata, mely az odakinti eseményeket tükrözte, elnyomta benne valódi vágyait. Ha Arnelian kedvese helyett Laryss lett volna itt vele az elhagyott farmházban, talán csak hagyta volna kifésülni a haját, hagyta volna, hogy betakarják és jól esett volna még a zárt falak világában, melegben feküdni is, minden más ellenére - de most, így... csak nem akarta, hogy egyedül hagyják. Nem, azt végképp nem akarta. És nem akart egész éjjel ázni sem, bármennyire is kedvére volt a hűvös - nem ebben a viharban, nem, nem, nem! S ahogyan a kelméről akaratán kívül felemelte tekintetét, csontig hatoló, hátborzongató félelem csillant meg benne, s az ifjú mozdulatlanná dermedt - a veszélyes, vérszomjasnak és kegyetlennek bélyegzett ragadozó borzasztóan félt az égiháború szelétől, attól a széltől, mely nyugalmasabb kedvében szárnyait reptette a hószínű felhők között, s e rettegést, bárhogyan igyekezett, nem volt képes elrejteni társasága elől.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-02, 9:10 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

- Kimegyek majd innen, ha aludni akarsz, nem kell aggódnod.

Nem, nem volt hajlandó elfogadni azt, hogy Drest más irányba kívánja terelni a dolgokat, hogy most megint megpróbálja a maga szája íze szerint gondolni, s irányítani az eseményeket. Nem volt erre hajlandó, mert látta a hófehér arc rezdüléseit, amelyek nyomán a változó hangulatok is egyre nyilvánvalóbbak voltak Nie számára. Mert nem kerülte el a figyelmét a megkezdett, de félúton elakadt mozdulat, az aprócska fejrázás. Aztán a kérdése nyomán felvillanó újabb érzelem… Vajon mi lehetett? Értetlenség, bizonytalanság? Aztán a bánat és … És a következőt már nem hiszi igaznak. Hiszen félelem látszik az arcon, sőt rettegés. S ha Nie nem tudná, s értené ezen érzés borzalmas erejét, most ő lenne az, aki hangosan kacagna a sárkányon. Mert sosem hitte volna, hogy a levegő félelmetes lényei félhetnek bármitől is. S abban sem biztos, hogy Laryss párja ugyan mitől tarthat ennyire. Mert tőle nem, abban biztos.

- Drest, nem azt kértem tőled, hogy hagyj egyedül, hanem azt, hogy beszélj végre. Kérlek, mondd el, hogy hogy segíthetek, mert magamtól nem jövök rá. Igyekeztem, az istenekre mondom, hogy igyekeztem, hogy elfogadjalak annak, aki vagy, de erre még képtelen vagyok. Elég egyetlen dolog és újból csak a szörnyet látom benned és nem azt a valakit, aki boldoggá tudta tenni Laryss-t. Vagyis, ha nem akarod, hogy holnap úgy menjek el, hogy azt sem tudom, hogy tehettem volna érted valamit, vagy sem, akkor beszélj, s mondd el, hogy mit szeretnél! Mert én tudom, hogy mit szeretnék. Azt, hogy szedd össze magad és keresd meg Laryss-t! Gondold át, hogy kivel és hol lehet, mert azt már tudod, hogy hol nincs! Azt akarom, hogy végre találd meg őt!... Megszólalnál végre?

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-02, 10:32 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Az ifjú keze nem mozdult. Immáron nem csupán az áthatolhatatlan félelem kötötte gúzsba tagjait, s elméjét, hanem éppúgy az elf leány szavai is megtették ugyanezt, erősebbé, nehezebbé, elviselhetetlenebbé téve minden pillanatot, mely azután következett, hogy végzett a beszéddel. Néhány pillanatnyi csend telepedett csupán közéjük, melyet a hullámzó-táncoló lángok pattogása, s az odakint lármázó vihar szakított meg folytonos szélzúgással, ablakot rengető dörejjel, s az ajtó alatt be-bevilágító villámokkal. Nem segített túlságosan Valturaan helyzetén, pedig más helyzetben nyugalmasan hallgatta volna az esőt, a sikoltó lég játékát, ám nem most, nem itt, s nem ilyen súlyos, vészterhes szavak után, melyek azonban ahelyett, hogy még inkább bezárták volna a fiatal sárkány lelkének áttörhetetlen vaskapuit, ezúttal, úgy tetszett, mintha azok mindinkább kinyílnának-kifeszülnének Nie hangja hallatán, s még azután is, hogy a leány nem szólt többet. Valami megváltozott, s bár egyelőre nem volt szemmel látható jele, az kétségkívül feltűnhetett a fehér elfnek, hogy ez bizony nem marad így sokáig.
Valturaan mellkasát ostromolta a sebet tépő fájdalom. Nem volt képes leemelni Nie arcáról tekintetét attól kezdve, hogy szavainak kezdetén ránézett, egyenesen bele a szemekbe, melyek ahhoz a lényhez tartoztak, aki a lelkébe gázolt, s úgy beszélt, mintha a szívét próbálná kitépni bordái közül, de mégis - mégis azért tette ezt, mert nem értette őt, méghozzá olyannyira nem, hogy fogalma sem volt róla, mit is tehetne érte. Őérte. Ez a nőstényelf... De a sárkány nem tudta elmondani. Ajkai szétváltak víz-áztatta fakó arcán, megremegtek néhányszor, aztán az ifjú észak-szülötte, akár egy vesztes harcos, ki felett tisztes csatában győztek, furcsa, mégis sebezhetőségről, s ártalmatlanságról árulkodó mozdulatokkal indult meg a széken ülő, térdeit fogó elfhez, amikor pedig odaért, büszkeségtől, gőgtől, haragtól, szórakozottságtól, s minden olyan érzelemtől mentesen hajolt le hozzá, amivel eddig illette őt. Most, ebben a pillanatban a jégszínű szemek nem hordoztak mást, csak azt, amely a sok védőfal mögött rejtezett: egy magára hagyott gyermek kétségbeesett fájdalmát, s rettegését.
S mielőtt a fehér sárkány kellően átgondolhatta volna, mit is tesz, hosszú, vékony, ázott ruhával borított karjai menedék után kutatva nyúltak előre, hogy övként záruljanak a csapdájukba esett pikkelytelen-bőrű körül. Csapzott haj tapadt a fehér elf térdeire, s ha amaz nem húzódott el a ragadozótól, érezhette, hogy egész testében reszket, ám azt is, hogy mindössze egyetlen irányba igyekszik - a szeretet, megértés és támogatás felé, melyet tőle remélt e több értelemben véve is viharos percekben. És a víz varázslata nyomán lassan eltűnni tetszett.
- Mindig egyedül vagyok. - bukott ki belőle egy éppen-csak-sóhaj, azonban nem emelte fel fejét, még nem - Maradj velem, ameddig nem kell elmenned.
És ne gyűlölj. - tette volna hozzá, hiszen azt kérdezte, hogyan tudna rajta segíteni, azonban most akár még gyűlölhette is volna, reákiálthatott volna, hogy megveti, ő akkor sem eresztette volna el.
Nos, talán kielégítő válaszra lelhetett a fehér elf leány anélkül is, hogy kimondta volna. Visszatartotta azonban, hogy megszegte ígéretét, melyet három éve tett neki Telarban, s mely éppen úgy szólt, egyetlen ujjal sem ér hozzá. És bár aznap egészen más felől igyekezte őt biztosítani, azóta merőben árnyalt jelentést szerzett magának e mondat, s a sárkány ígérete, az esetleges bizalom, melyet abból nyert, valószínűleg éppen most párolgott semmivé a lobogó tűz melegénél. Azért, mert feladta önmagát, s menedéket keresett, ezúttal ő magának, s nem másnak nyújtott, nem mást védett - saját lelkét próbálta menteni, de milyen áron tette ezt?

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-02, 11:41 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

A jégszín szemek csapdába ejtik a pillantását, s az utolsó kétségbeesett mondat már csak afféle segélykiáltás. Mert az a két, fakókék szem olyan belső harcról mesél, hogy Nie úgy érzi, ha Drest nem szólal meg, s nem mondja ki azokat a gondolatokat, amelyek a hószín homlok mögött küzdenek azért, hogy végre megfogalmazzák őket, itt és most el fogja veszíteni az esélyt arra, hogy akár egyetlen, aprócska lépéssel közelebb kerüljenek egymáshoz. Elveszíti a lehetőséget ahhoz, hogy az értetlenség és tudatlanság végül ne sodorja őket messzire egymástól és neki ne maradjon erről a napról más emléke, mint az, hogy léteznek sárkányok, akik megtéveszthetnek mindenkit, de lelkük és érzéseik oly hidegek, mint az eső, mely most is odakint áztatja a vidéket.

Aztán csak érzi, de nem látja a másik vívódását, hiszen tekintetük még mindig összekapcsolódik, s a hidegkék szemek lassan közelebb érnek, s a bennük rejlő fájdalom mindent betölt. A mozdulatot sem látja, csak érzi a köré fonódó karokat. A teste megfeszül, s a lélegzete is elakad, amint Drest a fejét a térdeire hajtja.

- Mindig egyedül vagyok. Maradj velem, ameddig nem kell elmenned.

Csak suttogás, ami a sápadt ajkak között kél, de Nie akár kiáltásnak is hallhatná. Egy hangos és kétségbeesett panasznak, amely végre megérteti vele Val túlzott ragaszkodását, s talán ráébreszti végre a sárkány kétségbeesett helyzetére is. Mert ő az elfek és emberek világában mindig talált egy helyet, ahol megvethette a lábát, s számtalan lehetőség közül választhatott, ha éppen választani akart. De Laryss párja már választott. Egyszer. Csak egyetlen egyszer. Laryss-t, s miatta a lehetőségek úgy tűntek el az életéből, mint tavaszi napsütésben az utolsó hófoltok. Mert a lánnyal együtt már nem választhatta a családját, s a fajtája miatt Laryss-ét sem. S szerelme miatt már igaz valójában sem élhetett háborítatlanul, de pont ezért álcája fenntartása is csak gondokat hozott. Mindkét világ a másik szülöttének vélte, s egyik sem fogadta el őt olyannak, amilyenné döntése nyomán vált. Nem fogadták el, ahogyan ő maga sem tette. S ha ő azt várta, azt látta, azt hitte, hogy ő csak egy félelmetes ragadozó, hát Drest úgy is viselkedett. Megtett mindent azért, hogy határozottnak, ellenmondást nem tűrőnek, félelmetesnek lássa.

De ő nem olyan. Félelme és rettegése a magánytól pont olyan élő és eleven, mint a sajátja, vagy bárki másé az elfek s emberek között. S Nie végre már érti és a menekülés távozó gondolatával együtt izmai is ellazulnak, s csak egy sóhajra futja, mielőtt az egyik kezét kiszabadítva végigsimít a kócos, fehér hajon. S ő is csak suttog:

- Drest… Maradok… De csak holnapig tehetem, tudod… De meg kell ígérned valamit… Ha elmentem, azonnal útnak indulsz… Ne maradj itt egyetlen percet sem… Azonnal elindulsz Laryss után… Én pedig Amyas-t keresem meg. Mert nem lehetnek együtt… Ha Lar felvállalta önmaga előtt a kapcsolatotokat, akkor az apja nem tarthatta volna vissza őt attól, hogy ne induljon a keresésedre. Nem Amyas-szal van, valaki mással lehet… Valakivel, aki jól tud rejtőzködni és őt is jól el tudja rejteni… Őket keresd… S ha meglelted, csak mondd neki, hogy hiányzik… - aztán csak újra és újra végigsimít a mozdulatlan fejen. – És feloldoztalak az ígéreted alól…

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-03, 10:48 am

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Valturaan érezte az elf leány félelmét, érezte, hogy tétovázott, s úgy sejtette, talán ezzel álcázza varázslatát, melyet azért készített elő, hogy eltávolíthassa őt magától. Csakhogy a várva várt támadás, mely egyáltalán nem is számított volna a térdre borult, feltárulkozó ifjú szemében, egy egészen parányit sem, nem érkezett el, sem egy pillanat múlva, sem pedig azután. Nem. Nem jött a támadás, nem hangzott fel kiáltás, és nem nőtt a nőstényelf félelme sem - nem gyorsult fel éltető szívének üteme, mely, akár a vihar előadását kísérő mély, tompa dobjáték, szólt a sárkány fülében, ahogyan Arnelian, a Vörös Dalnok nőstényét ölelte, a pattogó-táncoló tűz által emésztett faágak pusztulásra ítélt halmának mutatva hátát. Mintha már nem is érdekelné, hogy táplálnia kell, s nem érdekelné, hogy a víz árulkodó neszek kíséretében felforrt, s készíthető a tea. Nem, nem érdekelte most semmi - ettől jobban nem tudta volna megalázni saját magát, ámde mégis, ettől jobban nem lett volna képes elmagyarázni, mire is van szüksége, miben vár segítséget, mit eddig önfejűen, erősnek mutatva magát, megtagadott önnön lelkétől.
Hallotta a sóhajt, mely a törékeny nőstény vékony torkából tör fel, de nem eresztett, nem, nem mozdult meg, sőt, talán csak még jobban menekült hozzá, menekült a világ elől, a gondjai elől, és bizony, saját maga elől is. Nem nézte, mit tesz, miért mozdul. Ha pofozni akarta volna, vagy a tőréért nyúlni, s szúrni vele, hagyta volna. Nehéznek érezte magát, ólomnehéznek - ez nem olyan volt, mint amikor Laryss-nál kereset menedéket, nem, nem olyan, ez más volt - kellemetlen, borzasztó, büszkeség-romboló, ígéret-szegő. Mégsem engedte le karját, s várt, várt, valamire, várta, mit tesz a leány kiszabadított keze, s összerezzent, amikor a hószínű ujjak a feje tetejét érintették.
Nem erre számított. De nem tiltakozott a bánásmód ellen, melyben részesítették.
Hallgatta a korábbiak árnyékának tetsző, szellősuhogásnyi szavakat, hallgatta őket, s nem értette. Nem értette a jóságot, amit kapott, mégis vízként itta a hangokat, hogy odabent, elméjében kiforrva megfesthessék, színessé-egésszé tehessék lelkét, újra olyanná, amellyel már lehet élni, lehet gondolkodni, lehet tenni, enni, tervezni, nyomozni, keresni, megfeszülni az elhatározástól és az erőtől. Magába szívta a törődést, s lehajtott fejjel tűrte, hogy Nie apró, vékony keze simogassa. Nem tűrte - elviselte. Érezte. Akarta. Elmerült benne. Megnyugvást hozott a reszkető vállaknak, az alig-lélegzetnek, a kétségbeesésnek, s messzire űzte a fájdalmat, bár nem szüntette meg egészen. Nem, egészen sosem múlt el semmi, s nem is fog, amíg Laryss-ra nem lel.
Sokáig térdelt a szék előtt, sokáig nem emelkedett fel a kétlábú-álca mögött rejtőző ragadozó-fej - nagyon sokáig. S amikor a tűz-szikrák pattanása halkulni kezdett, amikor az eső zuhogása vadabb és vadabb ütemet követett, s a villámok egészen közel szelték át az égboltot, az ifjú fehér sárkány, kit mentesítettek megszegett ígéretének bűne alól, óvatosan az elf kezéért nyúlt, s amikor, oly sok perc után végre felnézett az égboltszínű szemekbe, a leány felhúzott térdére fektette a sápadt ujjakat, s úgy tűnt, talán ezúttal beszél majd.
- Miért mész Amyas-hoz? - kérdezte, egészen halkan - Jobb, ha elkerülöd.
Egyelőre nem mondott többet, bár szeretett volna, azonban a lelkében kavargó minden megakadályozta a szavak folyását, s az ifjú ragadozó úgy próbált meg feloldozást nyerni, hogy lépések, s ágtördelés kíséretében alaposan megrakta a tüzet. Azután, minthogy már kellően megalázta magát, s minthogy e megalázás nem is állt csupa kellemetlenségből, visszatelepedett hát a szék elé, ezúttal csizmája sarkára ülve, s széles vállaiból eredő hosszú karjaival megtámaszkodott a saját térdén. Már nem volt, mit rejtegetnie, így pedig újra az elf szemeit vizsgálta, saját, jégszínű, ezúttal különösen ködös, már-már puha tekintetével.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-03, 1:17 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Mint egy gyermek, vagy egy rettegő kis állat, úgy térdel előtte az elf, s reszketve hagyja, hogy végigsimítsa a fejét, hogy ujjai az ázott, fehér tincseket érintsék. Nem tud már mit mondani a lány, s úgy tűnik, Drest pedig nem akar szólni. Hát Nie hagyja, hogy a pillanatból percek legyenek, és hogy ezeknek hosszúságát most ne ő szabja meg. A sötétség egyre mélyül körülöttük, ahogy a tűz lassan halványul, de a remény, hogy a sárkány újból képes lesz harcolni és kiállni a világ ellen magáért és Laryss-ért, most újra éledt. Talán először gondolja így, amióta meglátta Drest magatehetetlen alakját a fák között. S ha akkor egy idegenért tette meg azt, amit végül megtehetett, most boldogan teszi meg egy már nem teljesen ismeretlenért.

Furcsa visszagondolnia arra a pillanatra. A pillanatra, amely két napja volt... vagy két éve? De nem akar töprengeni már a múlton, a jövő sokkal jobban érdekli és az csak örömmel, mérhetetlen örömmel tölti el, hogy úgy látja, ezzel nincs egyedül. A gondolatok már nem kavarognak benne, csendes minden, s a belső némaság most olyan erős, hogy szinte nem is hallja a kint dúló vihart. S amikor már úgy érzi, órák teltek el ebben a majdnem-mozdulatlanságban, a két-alakban-létező végül felemeli a fejét, s oly óvatosan nyúl a kezéért, mintha attól félne, kárt tehet benne. Aggodalmat és féltést lát a szemekben, amelyek újra az ő tekintetét keresik.

- Miért mész Amyas-hoz? Jobb, ha elkerülöd.

Nie eltöpreng a válaszon, amíg Drest feláll, a tűzhelyhez lép és ténykedése nyomán a lángok odabent újult erőre kapnak. Hogy aztán újra a lány elé térdeljen, s a szemébe nézve várja annak válaszát.

- Nem tudom… Talán csak azt szeretném tudni, hogy él-e… Vagy egyáltalán, csak tudni szeretnék róla… Ő mégis csak része volt az életemnek. S az a rész az egyik legteljesebb volt mind közül. Éppen ezért nem közömbös számomra Amyas sorsa. És ha jól emlékszem, te is kértél tőlem valamit – mosolyodik el. – Ha megtudom, hogy mi van vele és hol van, akkor bizonyosságot szerezhetek arról is, hogy Laryss nincs vele… - feleli, de tudja, a sárkánynak valahol igaza van, amikor aggódik a találkozás miatt. Éppen ezért igyekszik megnyugtatni magát is és az előtte térdelő alakot is. - Az sem biztos, hogy találkoznom kellene vele… Sőt, biztosan nem kellene… Hiszen valószínűleg szóba sem állna velem. Csak egy tökéletlen, egy borzalmasan hibás fejezet lennék az ő tökéletes és hibátlan múltjában. – gondolja nehéz szívvel, de tenni a tények, a megtörtént dolgok ellen már nem tud és nem is lehet. S most, hogy oly sok minden változott meg az életében, már nem is akar. Már nem kell menekülnie önmaga elől, s éppen ezért nem kell menekülnie Amyas elől sem. Ezzel tisztában van ő is, de az érzés még felkavarja, s nem akarja, hogy a sárkány ezt észrevegye. Így elfordítja róla a tekintetét és a lángokat nézi, miközben folytatja:

- De elkerülni biztosan nem fogom. Szavakkal ő sem bánthat jobban annál, mint ahogyan én tettem magammal. Máshogyan pedig nem tenné… Amiatt nem kell féltened. S mivel nem tudja, hogy ismerlek, így attól sem, hogy ezért kerülnék bajba nála. Mert ha Laryss valóban nincs vele,… Talán tényleg mindenre képes lenne, hogy megtalálja…

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-03, 10:14 pm

/Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Na igen. Valturaan életének is igencsak része volt az említett fehér elf kiképzőmester, s bár nem kimondottan tartozott az általa kedvelt Csupaszbőrűek közé, vigyázott volna rá, ha Laryss arra kéri, s egyáltalán nem szívesen hagyta magára abban a felfordulásban, mely Orod Opelë városára szabadult hétszáztizennégyben. El akarta kerülni, hogy effélének tegye ki választottja lelkét, mégsem talált megoldást, nem volt reá sem ideje, sem pedig hasznos, valamit is érő ötlete, nem volt, de hogyan is lehetett volna, amikor erős, hatalmas markában szorongatta őt a fölé magasodó, kárörvendő arcú félelem? Hogyan is állhatott volna elő oly gyorsan használható tervvel, ha egyszer attól rettegett minden egyes pillanatban, vajon mikor kelnek életre az árnyak, mikor bújik elő a lehullott holttestek közül egy ismerős szagú álca-alak, mikor csap le reájuk a légből valami, ami nem nagy és arany, kék vagy vörös, hanem nagy és fehér? De nem jöttek érte, nem törtek életére, nem, nem, addig nem, amíg át nem vergődték magukat a város romjai között, hogy azután odakint találhassák magukat szembe megsemmisítő ellenségükkel. És Niveria megkönyörült rajta, ki tudja, mi végre, mi okból, Laryss-t pedig elnyelte a világ kusza, átláthatatlan, sokszínű, veszélyes, ijesztő, mégis izgalmas hálója, s az egész menekülés, a csata, a káosz végül annyit ért a mérlegen, hogy fenekestül felforgatta az ifjú életét, immáron harmadjára, s az első alkalomtól eltekintve ezúttal is merőben rossz irányban.
A hósárkány mégsem gondolta soha, hogy jó ötlet volna Amyas elé állni, már ha egyáltalán az élők sorát gyarapítja még. Nem merte megkeresni - nem szívelte őt, azonban a valódi ok ennél sokkalta szövevényesebbnek ígérkezett. Valturaan sokáig félt, hogy a grifflovas mester talán valahogyan közelebb került a rejtegetett igazsághoz róla, s Laryss-ról, azonban azután rá kellett ébrednie, ha valaha is rájött volna, mi is ő, ki is ő, már egészen biztosan a nyomára bukkant volna, hogy maga vessen véget életének, amiért be merte mocskolni családja nevét, amiért velük mert élni, ál-alakban, s nem pazarolta volna idejét kérdésekre vagy megbizonyosodásra. Ő, Amyas, valóban tökéletességre törekedett, ezen okból kifolyólag pedig nem restellt megválni saját lánya figyelmétől, s éppen ezért nem gondolta az ifjú, hogy Laryss valaha is apja oltalmát választaná a veszélyes Lanuria helyett, bármennyire is csábító biztonsággal kecsegtetett apja és Clea társasága. Nem, Laryss egészen biztosan nem maradt velük, még ha meg is lelte őket. Azonban a fiatal ragadozó nem értett egyet Nie állításával, s bár a leány nem nézett már rá, ő mégis szólott, közben pedig végre elhatolt tudatáig a forró víz hangja is.
- Amyas múltja minden más, de nem tökéletes és nem hibátlan. - válaszolta a sárkány, s bár nem teljesen volt képes maga mögé gyűrni iménti állapotát, nem is próbálkozott ilyesmivel.
Szabadjára engedte saját magát, s talán évek óta először volt önmaga - évek óta először mutatta meg fájdalmát, érzéseit valakinek, aki... nem Laryss. Nem gondolkodott, nem fektetett energiát abba, hogy takargassa, hiszen nem kellett, már nem kellett. Nie mindent tudott róla, belelátott a lelkébe, s éppen ezért maradt, ezért küzdött saját félelmével. A fehér sárkány érezte jóságát, minden másnál jobban érezte azt, és ez, bármire is fókuszált éppen dolgozó elméje, akkor is mérhetetlen megkönnyebbüléssel töltötte el. Ezért kellett hát kimondania.
- Ha megtehetném, magát Eilidh-t kérném meg, hogy meséljen, de te is tudod, hogy ő már meghalt. Laryss pedig nincs itt. - mondta, s felemelte tőrét, hogy folytassa munkáját, ugyanolyan puha, halovány tekintettel figyelve mozdulatait, mint amellyel az imént Nie arcát nézte - Még. És azt is tudod, hogy ő nem felelt meg neki. Amyas nem hibátlan, bármennyire is próbálja magát meggyőzni erről. Előbb-utóbb úgyis utat talál magának az igazság, és az önámítása átokká változik.
Igen. Talán túl jól is emlékezett választottja édesanyjának szomorú történetére, melyet hibák okoztak, balesetek, amelyek az élet velejárói, akármennyire is küzd ellenük a létező. Vétkek, rossz döntések mindenki életében léteztek, s bár eme tény nem volt önmagában elég ahhoz, hogy Valturaan elnézzen felettük a távolba, ahol bizonyára minden jobbra fordul majd, mégsem hagyhatta figyelmen kívül a szabad akarat átkát, mely saját sorsát, saját boldogságát is megpecsételte, igen hosszú időre. Nem, nem szabadott hazugságok mögé zárkózni, azonban mentségül sem lett volna jó használni az élet törvényeit. Tanulni kellett belőlük, megenni, amit főztünk, levonni a következtetést, erősebben akarni másképpen csinálni legközelebb. Ezt kellett tenni, hisz erre valóak a hibák. És az ifjú mozdulataiba élet költözött - sebesen vágta ki a kelmedarabokat, s szelt melléjük egy-egy vászoncsíkot, hogy bekösse majd a leendő zsákocskákat.
- Hibáztál, Nie, de én is hibáztam, és ő is. Neki nincs joga ítélkezni feletted. - tette még hozzá, mialatt a bőrtasakok tartalmát a körök közepére illesztette - Tudod, hogy mégis fog.
Mozdulatai még remegtek ugyan nagy-ritkán, az ifjú mégis erővel fogta össze az apró vászondarabkákat, hogy markába véve őket, erősen szorítva megtörje tartalmukat, aztán pedig összekösse őket. Úgy érezte, a fehér elf leány erőt adott neki, erőt, mer nem lökte el magától, s mert ezzel úgy járt el, mintha biztosította volna őt arról, kész befogadni azt, mit is jelent valójában sárkánynak - neki magának - lenni - s hogy ez mennyire kevés dologban is különbözik egy másik halandó lelki világától. Valturaan belelógatta a bugyborékoló vízbe a zsákokat, miközben a levegőben terjengő illatokat vizsgálta, melyek a tördelés nyomán kéltek a konyha levegőjében. Akkor fordult vissza a leányhoz, elgondolkodva, s mégis izgatottan, reménykedvén.
- Miből gondolod, hogy Laryss van valakivel?
A kérdés, éppoly aggodalmasan hangzott el, mint amennyire energiától telítetten, s az ifjú, az összezavarodott, mégis megkönnyebbült fiatal sárkány a válaszban vélte megtalálni, mit is kellene most gondolnia valójában. Mit is... Hiszen az imént még a törékeny leány térdeire borult, s szenvedett, reszketett, akár egy lázas embergyermek. Ezt nem lehetett csak úgy elfelejteni, ahogyan az árintést, a simogatást sem. Azok mind-mind az egész részeit képezték most már, melyek helyüket keresték a pillanatnyi, viharos káoszban.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-04, 9:22 am

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

- Amyas múltja minden más, de nem tökéletes és nem hibátlan. Ha megtehetném, magát Eilidh-t kérném meg, hogy meséljen, de te is tudod, hogy ő már meghalt. Laryss pedig nincs itt – a lány meglepetten fordul a sárkány felé, ám ő nem néz fel aprólékos munkájából. S a furcsa, zavaró tartalmú mondatok még nem értek véget. - Még. És azt is tudod, hogy ő nem felelt meg neki. Amyas nem hibátlan, bármennyire is próbálja magát meggyőzni erről. Előbb-utóbb úgyis utat talál magának az igazság, és az önámítása átokká változik… - Nie még mindig Drest-et nézi és a folytatást még kevésbé érti, de nem szól közbe, mert látja, hogy a másik még nem fejezte be, bár neki pedig már így is éppen elég fejtörést okoztak a hallottak. Azt is látja, hogy hamarosan végez a teakészítéssel, így örül annak a kis időnek, amíg neki magának is lesz ideje átgondolni a válaszait. - Hibáztál, Nie, de én is hibáztam, és ő is. Neki nincs joga ítélkezni feletted… Tudod, hogy mégis fog… - fejezi be végül, ahogy végre ránéz, felteszi a legfontosabb eddigi kérdését. - Miből gondolod, hogy Laryss van valakivel?

Nie nem igazán tud mit kezdeni azokkal az információkkal, amelyek az előbb, csak utalások, ködös gondolatokat ébresztő szavak formájában a tudomására jutottak, amelyek felkavarják és összezavarják. Hiszen Amyas valamennyiük előtt a tökéletesség és a hibanélküliség mintaképe volt, akit mindenki elismert és sosem kérdőjelezte meg ezen tulajdonságait. De a mondatok mögött sötét titkot érzett, amelyről – most úgy gondolja – nem akar tudni. Nem azért, mert bántotta volna, vagy sértette volna benne régi mentora emlékét, hanem mert az, hogy Laryss családjának múltja ilyen homályos és baljós rejtélyeket rejt, egyszerűen értelmetlen volt. Igen, tudja, hogy még gyermek volt, amikor elvesztette az édesanyját, de Amyas sosem tűnt olyannak, aki bármit eltitkolna ezzel kapcsolatban bárki elől is. S ez minden téren így volt vele kapcsolatban. Tőlük is inkább elfogadta, ha bevallották a hibákat, mint ha elrejtették volna azokat. Nem, természetesen a büntetés sosem maradt el ezekért a vétkekért, de tudták, hogy sokkal rosszabbul is járhattak volna, ha ő maga jön rá. Akkor most valamennyien rosszul ismerték őt? Pedig Nie mindig azt gondolta, hogy a tökéletesség és a hibátlanság mellett az igazmondás és az igazság feltétlen szeretete is jellemzi a mesterüket.

Nem érti az egészet, azonban nincs oka kételkedni a sárkány szavaiban, de nincs oka kételkedni Amyas-ban sem. És nem akar Laryss-ban sem, aki minderről semmit sem mondott neki. S az a titok, amelyet ilyen mélyen el kell temetni, nem lehet aprócska.

- Drest, nem tudom, hogy mire gondolsz. Mindannyian tudtunk Eilidh-ről, de miért kellene most őt tanúnak hívnunk Amyas ellen? – kezdi, és mivel válaszai nincsenek, így kérdez. – S miért kellene az édesanyja haláláról kérdeznem Laryss-t? Meg kellene kérdeznem tőle, hogy az apja vajon részese, oka volt ennek?... Ugye tudod, hogy ezt sosem tenném meg? De mégis miféle rejtélyt, vagy zavaró dolgot sejtesz e mögött? Csak baleset volt, egy rémes baleset… - Nie nem tudja, akarja-e hallani a válaszokat, de abban már biztos, Drest csak védeni próbálja őt, eszközt akar adni a kezébe, hogy ő maga is képes legyen erre. Hogy megvédhesse magát Amyas ellenében. – Laryss miatt meg nem őt kellene okolnod – néz szomorúan a sárkányra. – Azért én vagyok a hibás… Vagyis mi vagyunk a hibásak Al-lal… Vagyis… Szóval érted… Ő csak feladatot kapott, s mi voltunk a feladat. Csak jól akarta csinálni, ahogy minden mást. És én vagyok a megmondhatója, hogy nagyon jól csinálta. Kérlek, ezért ne őt okold… És igen, igazad van, hibáztam én is. Bár a te vétkeidben kételkedem, Drest. Mégis miért hiba akarni a boldogságot és tenni is érte? S ha Laryss-ra gondolsz, akkor ő sem vádolna semmiért. S Orod Opelë pusztulásáért sem vagy felelős, s az akkor történtekért sem. Mert ha akkor nem küldöd el őt, most – úgy hiszem – már nem kellene keresned sehol… Ugye tudod, hogy mire gondolok? – és a lány látja, hogy pontosan érti, hogy mire akar utalni. – Vagyis bűnöd ebben sincsen. És hogy Amyas miben bűnös és hogy ennek ellenére ítélkezni fog felettem? Nos, az elsőt nem tudom, de a másodikról biztosíthatlak, hogy ezt már meg is tette. S éppen ezért nincs okod félteni tőle. Sosem bántott, s sosem adott okot arra, hogy féljek tőle. Így most sem teszem. Ahogy ismerem őt, a találkozást ő sem kívánja, hiszen valószínűleg oly nagy a megvetése irántam, hogy ha tehetné, elfelejtené azt, hogy bármilyen módon is részese volt annak, hogy lovas lett belőlem. Vagyis a találkozás teljesen értelmetlen lenne vele – mosolyodik el Nie keserűen. – De azt megtudhatom, hogy mi lett a sorsa. Vannak, akik megbocsátóbbak velem szemben. Már találkoztam ismerőssel Olassië-ban, s ő, Rawion biztosan tud róla valamit. Még úgyis tartozunk neki egy látogatással. Feltűnő sem lesz, ha kérdezek felőle. És megnyugtathatlak, így találkoznom sem kell vele – Nie mosolya az aggodalomnak szól, de már érti Drest-et is. – És akkor a leglényegesebb dolog… Hogy miért gondolom, hogy Laryss van valakivel? Ez egyszerű, és a megoldást pontosan te adtad hozzá. Mert amikor mesélted… Szóval amikor Niveria miatt el kellett válnotok, te tettél neki egy ígéretet. Azt, hogy megkeresed. Vagyis úgy gondolom, hogy ha Laryss egyedül dönthetne arról, hogy hova menjen, és mit csináljon, biztosan nem rejtőzne el előled. És olyan helyekre menne, amelyről mindketten tudtok. De azokon a helyeken nem találtad őt, jól sejtem? Vagyis nyilván nincs egyedül, s az a másik… Nos, itt több lehetőség is adódik a válaszokra. Az egyik az, hogy Lar maga nem akar azokra az ismerős helyekre menni. Mert téged akar védeni attól a másiktól, és nem akarja, hogy összefuss vele. Ez Amyas-ra terelné a gyanút, de ezt a lehetőséget elvetettük már egyszer, ugye? – a lány összeráncolt homlokkal gondolja végig a következő, és nem biztos, hogy kedvezőbb lehetőséget. – Vagy az a másik dönt arról, hogy mit tegyenek, és hol rejtőzzenek. De ha Laryss-ra gondolok, rajtad kívül senki nem jut az eszembe, akiért ezt megtenné. Lehet, hogy mégis rossz nyomon járunk? – néz kérdőn és aggodalmasan a sárkányra.

A kérdés egyértelmű, de az aggodalom okát nem árulja el. Nem akar a harmadik és a negyedik lehetőségről beszélni. Mert a harmadik lehetőség nem túl fényes és bár szinte biztos benne, hogy Drest már erre is gondolt. Mert mi van akkor, ha Laryss-t baj érte? Ha ugyan él, de képtelen döntéseket hozni… És a negyedikről szót sem érdemes ejteni. Mert a negyedik lehetőség már a megszületése pillanatában értelmetlennek és halottnak tűnik. Ugyanis az nem lehet, hogy a lány él és jól van, de már nem akarja látni a két-alakban-létezőt…

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-04, 6:55 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Baleset.
Az a szó hamisan visszhangzott az ifjú fehér sárkány elméjében, helytelenül, akár egy törötten megszólaltatott harang, oda nem illően az égzengés, az eső heves kopogása-zuhogása közepette. De nem tette szóvá, nem. Már azt is megbánta, hogy felemlegette azt a történést, melyről Laryss számolt be neki egy gondoktól, s fájdalomtól sötét órán, s úgy vélte, annak joga, kivel osztható meg, csakis az ibolyaszeműt illette, hiszen ő hallotta, egyedül csak ő hallotta Amyas Orowennë-t sírni, zokogni, s éppen e baleset miatt, mely valóban az volt csupán. Egy hiba, egy tökéletlen hibája, mely mégis nagyobb ál-tökéletességet koholt, mint annak előtte, s mely után az egyetlen leány, bár szerették, úgy érezte, sosem felelhet meg eléggé apja egeket túlszárnyaló elvárásainak, melyeket magán kívül minden és mindenki másra is kiterjesztett, akárha átkot szórna a világra. Ezért csengett hát hamisan az a baleset, mely független maradt a kiképző nevétől, ártalmatlan porszemként ringatózott a mendemondák, pletykák szelén, messze távol a szigorú, s összeszedett grifflovastól. Mintha az ő nevéhez nem férhetne olyan szó, hogy vétkezés.
Valturaan mégis annyiban hagyta, nem mondott semmit, mert tudta, nem most, s nem itt kellett, hogy Nie tudomására jusson, már ha egyáltalán valaha is értesülnie szükséges róla. Most már belátta, így pedig megállt, megállította magát, s a többire figyelt, a záporozó mondanivalóra a sápadt arcú elf szájából, jóllehet, nem sokkal azután már a lángokba bámulván kísérte figyelemmel, látványosan, keserűen fordítva el fejét a hegyesfülűtől.
Hogyne tudta volna, mire gondolt Arnelian nősténye? Ő ne tudta volna? Hisz arról sem volt fogalma, mégis hogyan, s miért könyörült rajta Niveria, kiben annyi együttérzést sem vélt felfedezni, mint az anyjában, akivel ráadásul nem is váltott egyetlen szót sem közvetlenül. Abban a halovány, fehértől éppen csak egyetlen halovány, alig-létező árnyalatnyival kékebb tekintetben olykor megcsillant valami, ha őt nézte. Mintha tudná, mit érez, de hogyan is tudhatta volna? Eldobta magától, s Jégkarom-csúcs vezetőségében húzta meg magát anyai kötelességei elől, s Valturaan végletekig megvetette őt ezért. Ő csak ne tegyen úgy, mintha mindenhez értene, ne, csak ne - ne, mert még csak fel sem nevelte a vérét. Nem nevelt ő senkit. Egész álló évben, évről évre csak elzárkózott jégfalú barlangjában a külvilág elől, s aligha bújt elő onnan, mégis azt mondták, ő is irányít. Hát micsodát irányíthatott onnan? Mégis mit? Niveriát biztosan nem, de ha meg is tette volna, hát miért eresztette el aznap? Miért gondolta meg magát a tűzszemű testvér, ha annyira megvetette Laryss Orowennë-t, és a öccsét, az egyetlen fivérét, aki lezuhant az örökkön fölmagasztalt egekből, hogy tisztán láthasson, s zuhant volna a sötétlő mélybe is, ha azzal megvédhetni azt az egyetlen nőstényt, ki még csak nem is fajtájába tartozott?
Laryss-nak élnie kellett hát. Ebben teljesen biztossá tette az újfajta értelmezés, a megfejtés, melyet Niveria úgy hitte, gondosan elrejtett Valturaan szemei elől, azonban a nőstény sárkány tévedett, s az az egyetlen utasítás, bár csaknem későn, azonban mégis leleplezte szándékait, leleplezte gondosan elrejtett hazugságát, s a hegység határán ejtett szavai nyomán az ifjú okkal hihetett újra. Okkal, hiszen ha kérni kellett őt, ha utasítani kellett, hogy ne tegye, amit tesz, hogy ne kutasson, s nem azt parancsolta, ne is reménykedjen, akkor hát e átkozott sötétségbe borult négy év során egyszer biztosan látta a leányt, akit élve talált, nem pedig holtan, hiába állított ilyet. És ha Niveria találkozott az ibolyaszeművel, méghozzá úgy, hogy életben hagyta, vagy rendkívül alkalmatlan helyzetbe került, vagy pedig... vagy pedig Nie-nek van igaza, s az elvesztett kedves, az elhagyott oly-sokat-féltett-nőstény valóban nem egymaga volt. Ámde ez egyvalamit jelenthetett volna, s ebben a fiatal sárkány igencsak kételkedett, s ezzel a kételkedéssel fordult hát vissza az égboltszemű felé, miközben vászon maradékát felkapva elemelte az edényt a tűztől.
- Ha Laryss-nak van társa, az erősebb volna Niveriánál. Nem ismerek ilyen elfet, sem mágust. Ő már inkább a négyszázhoz közelít, és apánk erősen edzi. - mondta kissé sötéten-bánatosan - Azt mondta, ne keressem, ezért azt gondolom, találkoztak, és tudja, hogy él, de ez azt jelenti, hogy elérhetetlen helyen kell lennie. Amyas holléte ismeretlen, és nem hiszem, hogy vele maradt volna, hacsak nem történt vele valami...
A hósárkány letette csaknem súlytalan terhét, s poharat keresett. Lomhán mozgott, bár kezei célra tartottak, s biztosan fogták zsákmányát, melyet igazán védett helyen lelt, egy hatalmas edény fedele alatt, s mely így teljesen mentesnek bizonyult mindennemű szennyeződéstől, portól, az odakinti időjárást hallgatva pedig az ifjú úgy határozott, nem öblíti el őket. Az asztalra helyezte a két poharat, majd pedig, ismét a vászonhz fordulva segítségül, felemelte a tűzhely mellett hagyott edény fülét, s felegyenesedve, óvatosan teletöltötte valamennyit. A meleg fülű edény ezután visszakerült korábbi helyére, a kelme egyetlen tőr-suhintással kettészeletett, s a fiatal ragadozó is oda telepedett, oda, egészen oda, ahová letérdelt - úgy nyújtotta a leány felé a gőzölgő, forró italt, mellé pedig az egyik megvágott-megszabdalt, csúffá tett vászondarabot, abba bugyolálja, hogy ne égesse meg hártyabőrét.
- Rossz nyomon járunk. - állapította meg, mikor helyet foglalt, aztán egyszeriben csak összeszorította fogsorát, s sziszegve, dühösen, aggodalommal terhes ábrázattal hozzátett valamit, mely csaknem úgy hangzott, akár egy halott utolsó sóhaja - Kivéve akkor, ha a családom elfogta, és ismeretlen oknál fogva életben hagyta. Akkor a nővérem is láthatta őt, de ez egyben azt is jelenti, hogy valamiért nem szabad megölnie.
Valturaan nem tudta, mi okozhatta volna ezt az eshetőséget, ahogyan azt sem tudta, melyiket remélje a felsoroltak közül. Melyik volna a legjobb Laryss-nak? Ezt kérdezte magától. S melyikben élhetett volna idáig biztonságban, étlen-szomjan-létet mellőzvén, úgy, hogy senki egyetlen ujjat sem emelt rá? Az ifjú sejtett... sejtett, s mégis remélt, hogy nem lehet igaza.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-04, 8:38 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

A lány is gondolkozik, de ő sem ismer senkit, akinek érdeke lenne ilyet tenni, s haszna is lehetne abból, hogy eltünteti a világ elől Laryss-t. De Amyas újra szóba kerül és olyan módon, ami egyáltalán nem kedvére való. Aztán Nie átveszi az italt, s a kezeit melegítve tartja a poharat, míg hallgatja a sárkányt, ahogy továbbgondolja és összefűzi a tényeket. Hogy aztán Drest végső következtetését hallva, teljesen elhagyja őt az önuralma.

- Kivéve akkor, ha a családom elfogta, és ismeretlen oknál fogva életben hagyta. Akkor a nővérem is láthatta őt, de ez egyben azt is jelenti, hogy valamiért nem szabad megölnie…

Nie hallja a mondatokat, és ez a lehetőség, ami neki eszébe sem jutott, a lehető legrémesebbnek tűnik mind közül. Nem kell és nem is akarja elképzelni Laryss helyzetét, ha tényleg ez történt vele. Mert éppen eleget hallott a két-alakban-létező családjáról ahhoz, hogy tudja, Laryss egyetlenegy pillanatra sincs biztonságban közöttük. És bele sem akar gondolni, hogy mit tenne vele Drest apja, vagy nővére, ha tényleg ők rejtegetnék a lányt. Nem akar erre gondolni és arra sem, hogy hogyan használnák ki a helyzetet az előtte térdeplő alak ellen. S ha eszébe jut, hogy Niveria majdnem a halálba küldte a testvérét a szerelme miatt, akkor csak még nagyobb lesz benne a kétségbeesés. Nem akarja elfogadni a lehetőséget egyetlen pillanatra sem, de az érzéseket nem tudja féken tartani. Csak tagadni akarja az egész feltételezést, csak reméli, hogy egyetlen percig sem lehetett része ebben Laryss-nak, és mégis retteg attól, hogy megtörtént, hogy megtörténhetett. S az indulatok úgy törnek elő belőle, hogy nem figyel arra, mit is tart a kezében. S a csésze a forró itallal együtt csúszik ki az ujjai közül.

- Jaj, Drest! – ugrik talpra, ahogy látja, hogy a csésze a ház padlóját törik darabokra, szerteszét fröcskölve illatos tartalmát, amelyből bőven jut a sárkány térdeire és kezére is. – Nem lett bajod? – guggol mellé és nézi a hófehér bőrt a kezén, amely itt-ott már kezd halványpiros árnyalatot ölteni. – Miért kell neked ilyeneket mondani? – kérdezi tettetett nehezteléssel, miközben pontosan tudja, hogy a történtek miatt a másikat hibáztatni butaság lenne. De azt is tudja, hogy tehet azért valamit, hogy a kár ne legyen még nagyobb. S ahogy a varázslat nyomán a halványkék, szinte sűrű folyadékként áramló fény lassan beborítja az elf kézfejét, Nie csak reméli, hogy nem marad nyoma az ügyetlenségének és a fájdalom is lassan elmúlik majd. Aztán a másik lábait vizsgálja, de a ruha alatt nem láthat semmit. Abban reménykedik, hogy a vastag szövet nem engedte át sem a folyadékot magát, sem pedig a szöveteket roncsoló meleget, de igyekszik, hogy ott is enyhülést hozzon a mágia. – Sajnálom, de ígérem, mindjárt jobb lesz – néz biztatóan Drest-re, bár az arcról, amely még mindig felé fordul és a szemekből, amelyek jégszín árnyalata oly hasonló a sajátjához, semmit sem tud kiolvasni. – Ugye nem igaz, amit feltételezel? – kérdezi reménykedve, s abban bízik, hogy majd azt hallja, hogy persze, hogy nem, ilyen elő sem fordulhat, mert ugyan hogy is találhatták volna meg ők Laryss-t, ha ő sem leli időtlen idők óta. De látja a komor arcot és ő a fejét lehajtva térdel le a másikkal szemben, összekulcsolt kezeit az ölébe ejtve. – Drest, mondd, hogy ez nem lehet igaz!

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-04, 10:58 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Valturaan szívében minden mást elmosott a féktelen harag, s minden erejét lekötötte az, hogy féken tartsa, s csak a jéghegy csúcsa látszódjék a leány szemeinek. Egy aprócska darab a hatalmas, tomboló egészből, mely a semmiből kélt az iménti gondolatra, s mely csaknem elvakította az ifjút, eltompítva, kisemmizve minden érzékét. Még a vihar odakinti uralma is megszűnt létezni, mintha láthatatlan, óriási, hangtalan szelek űzték volna messzire egyetlen szempillantás alatt. Nem volt sem tűzpattogás, sem az elf leány lélegzése, csak a feltételezés, mely minden másnál igazabbnak tetszett a hósárkány elméjében, aki megfeszült izmokkal, összeszorított állkapoccsal igyekezett cáfolást találni, valamit, bármit, ami megingatja egyre növekvő hitében. Akármit...
Azt sem érzékelte egészen biztosan, amikor a meleg, rendkívüli aromájú folyadék eláztatta őt. A tea már nem volt olyan forró, hogy komoly károkat okozzon a vékony bőrben, azonban némi kellemetlenség így is osztályrészéül jutott, melyet éppen csekélyke foka űzött egészen a jelentéktelenségig, s ugyanígy nem vett tudomást arról sem, ahogyan Arnelian nősténye, Laryss egykori barátja aggodalomban úszva megpróbálta jóvá tenni, amit okozott. Valturaan látta a szorgoskodó, kétségbeesett, ijedt alakot, s érezte a varázslat erejét, érezte, azonban nem méltatta túlságosan többre annál, hogy létezik, s épp vele történik meg. Olyan volt, mintha az égboltszemű ezúttal a kézfejét simogatná, s talán máskor elhúzta volna az említett végtagot, vagy talán egy korábbi állapotában meglehetősen bátorítónak, enyhítőnek találta volna, most azonban csupán megtűrte - megtűrte, mert minden másodpercben azon dolgozott, hogy megoldást leljen, megfelelő érvet, amely megváltoztatja iménti kijelentését, helytelenné teszi, mindössze ostoba feltételezésnek.
Nem tudta, mióta ülhetett ott az elf leány lehajtott fejjel vele szemben. Talán néhány perce, de az is könnyen megeshetett, hogy néhány órája. Nem volt képes tudomásul venni, hogy szervezete, az elméje alatt megbújó öntudat érzékelték, amikor a gyógymágia megszűnt, s éppen csak ennyi hiányzott, ez az aprócska figyelemmorzsa, ez az egyetlen egy, hogy felszínre bukkanjon az, amit idáig keresett. Valturaan úgy festett, mint aki mély álomból riadt meg egy kevésbé gyengédnek mondható ébresztésre. Hangja is sietségről árulkodott, minél hamarabb ki akarta ejteni a szavakat, hogy azok által, azok valós volta, létezése által mélyebb bizonyosságot szerezzen magában. Azonban ami történt, messze meghaladta minden elképzelését.
- Azt akarta, hogy vele menjek. - ismételte meg egy korábbi mondatát az elmúlt napokból, pontosan, szó szerint azt, melyet akkor is használt, amikor Niveria-ról mesélt Nie számára, s a legutolsó találkozásukhoz ért el meséjében - Vitt valahová, emlékszem, hogy felszállt velem. Hacsak nem terveznek valamiféle hatalmas ostobaságot, Laryss nem lehet náluk. Élve biztosan nem. Évekig csak az alkalomra vártak. De életben van, Niveria látta... Ez biztos.
Néhány pillanatig csendesen vizsgálta meg térdeit és a két kézfejét, mintha annak okát keresné, hová is tűnhetett az a kényelmetlen, bizsergető, meleg érzés, miért hevertek körülötte csésze-szilánkok, s miért borították illatos, meleg teafoltok; azonban éppen azután, hogy ezek megfejtését kezdte el keresni magában, borzalmas, éles, hasogató fájdalomhoz hasonló, gyanakvással vegyített félelem hatolt izmaiba. Nem gondolkodott elég tisztán, megakadályozta az aggodalom, annak az egyetlen, sebezhető, törékeny teremtménynek mindennél-jobban-féltése, aki teljes szívből szerette őt, önzetlenül törődött vele és belé fektette minden bizalmát a világon. Akiért oly sok mindent feladott, és akiért most olyannyira rettegett, hogy úgy érezte, beleőrül. S e mondatok nemhogy megnyugvást hoztak volna lelkének, inkább csak felkorbácsolták annak sűrű, zavaros érzelem-hullámait, hogy aztán éppen oda juttassa vissza az ifjú elméjét, ahonnan ezelőtt indult - hacsak nem egy sokkalta kegyetlenebb tudatlanságba taszította azt.
Nem tudta, mit higgyen - nem tudta, mit hihetne egyáltalán.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-04, 11:50 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Nem mer hozzá szólni. Csak vár. Attól fél, ha bármit mond, vagy tesz, Drest elveszíti gondolatai fonalát és akkor odalesz minden, amiért évekig harcolt. Akkor már nem találja meg újra a nyomot, amely Laryss-hoz vezeti majd. Nem szól, nem mozdul, szinte lélegzetet sem vesz. Látja a megfeszített igyekezetet, amely a fehér homlok mögött zajlik, s aggódik. Attól fél, hogy a következtetés, amely végül megszületik majd a sárkány fejében, csak ártalmára lesz mindkettőjüknek, s az évekig tartó keresés és kutatás hiábavaló volt. S amikor úgy tűnik, valami megszületett, valami gondolat végre testet öltött, a két-alakban-létező nem néz rá, s úgy ejti ki a szavakat, mintha álomból ébredne.

- Azt akarta, hogy vele menjek... Vitt valahová, emlékszem, hogy felszállt velem. Hacsak nem terveznek valamiféle hatalmas ostobaságot, Laryss nem lehet náluk. Élve biztosan nem. Évekig csak az alkalomra vártak. De életben van, Niveria látta... Ez biztos...

Nie tehetetlenül várta, hogy végre megszólaljon, s amit a férfi mond, talán reménnyel töltheti el. Hiszen az csak jó hír lehet, hogy Laryss nem lehet náluk és hogy életben volt... Hogy életben van. De az ismét a sötétségbe taszíthatja az itt gyötrődő ifjút, hogy az a lehetőség, amely bár borzalmas volt, de azzal kecsegtette őt, hogy tudja, hogy hol keresheti a lányt, most ismét semmivé foszlott. És Nie nem tud segíteni. Innen már út csak Drest számára vezet valahová, mert csak ő tudja, hogy ki az, aki oly jól tud rejtőzködni, hogy még előlük, a gondolataik elől is képes volt eltűnni. Nem, nem tud segíteni, de hangosan gondolkozni igen.

- Drest, ha nem ők, akkor valaki más... De ismerniük kell őt... Nieveria mindenképpen ismeri... De ha évekig vártak az alkalomra, akkor nem olyan valaki, aki velük él... És olyan valaki lehet csak, aki ellen a testvéred sem tehetett semmit... Gondolkozz kérlek! Nem lehet olyan messze a megoldás... De én itt már nem tudok segíteni neked...

Összeszorított ujjai a fehérnél is fehérebbek és ő csak arra tud gondolni, hogy Laryss csak tartson ki még egy kicsit. Hogy Drest végre utat találhat hozzá. S ő akkor nyugodtan indulhat haza, Arnelianhoz. Hogy holnap mindketten elindulnak majd egy úton és mindketten végül a boldogságukat és a nyugalmukat találják meg. Neki megvan hozzá az irány, hát kéri az isteneket, mindkettőjük isteneit, hogy segítsenek a sárkánynak. Most az egyszer segítsenek neki. Mutassák meg, merre induljon.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-05, 3:45 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Valturaan gondolkodott. Gondolkodott, ahogyan Nie is tanácsolta, azonban úgy érezte, nem jut egyről a kettőre, bármerre is indult az előtte felbukkanó, végtelen sötétségből kiváló, alkonyi fényekhez hasonló derengő színek által kirajzolt gondolatösvényeken. Úgy érezte, mintha a csillagos északi égbolt alatt feküdne Laryss oldalán, s hallgatná, ahogyan az idősebb mesél, mindenféléről, mi eszébe jut. Szinte látta maga előtt az éjszakát, mely óriás félgömbként borult a világra, s melyet színes, áttetsző, hullámzó sálakkal festettek meg az istenek. Elképzelte, s egyetlen pillanatig úgy érezte, igaz, úgy érezte, visszarepült az időben, vagy talán mindaz, mit egymaga megélt, álom volt csupán, egy rossz álom, egy a sok közül, csak egyetlen egy, s ez az egy sem a legrosszabb, így Laryss ezt is legyőzte, ezt is elkergette, elküldte, megvédte tőle az ifjú sárkányt.
De megfeszülő, sápadt kezeket látott maga előtt, az övéitől, melyek a kelmébe bugyolált teát tartották, nem is olyan messze, s azok a kezek Nie-hez tartoztak, az elfhez, aki visszarázta őt az életbe és felélesztette benne a harc, a tovább küzdés csaknem kialvó tüzét. Valturaan nem lelt választ, nem lelt megoldást, e kudarc pedig oly sok feszültséget gerjesztett benne, hogy nem bírta tovább - kilépett gondolatai szorító, fullasztó örvényéből, s csillogó, jégszínű tekintetét a hónál is sápadtabbá váló ujjakra fektetve azokért nyúlt, immáron gyorsabban, kevésbé óvatosan, mint korábban, azonban jócskán lerítt róla, mennyire vigyáz, nehogy megijessze a kétlábú nőstényt, vagy fájdalmat okozzon neki. Ha az hagyta magát, ha hagyta mozgatni ujjait, melyekből az összes vért is kipréselte volna, ha tudja, a hósárkány határozott, gyengéd mozdulattal helyezte közéjük a saját csészéjét, vásznastul-mindenestül, érintetlenül. Némi illatos folyadék ugyan az anyagba szivárgott az iménti baleset jóvoltából, az ifjú ragadozó azonban ezt, és a saját ruháján ejtett foltokat is rögvest eltüntette. Ezután visszarendezte magát oda, ahol ezidáig ücsörgött, az elf leánnyal szemben, ezúttal kényelmesebb pozícióba. Nem kívánt eltávozni onnan, amíg végére nem érnek ennek, így vagy úgy, de valamiféle válasszal gazdagabban, még akkor is, ha a nap éjbe fordul, aztán pedig rájuk virrad. Szemeiben feszültségtől terhes, hideg lángokkal lobogó elszántság csillant, leplezetlen féltéssel karöltve, mely Laryss Orowennë felé irányult.
- Ki ismerhetné őket? - kérdezte nem sokkal később, azonban csaknem rögtön folytatta is tovább, nem várva tényleges feleletet a feltett kérdésre, elvégre úgy gondolta, teljességgel szükségtelen - Nem közösködnek Csupaszbőrűekkel. De ha meg is tették volna azóta, hogy különváltunk, ne feledd el: egyik kétlábú sem erősebb egy sárkánynál. Soha. Ha létezne valaki, aki Laryss védelmére kelt az elmúlt években, Niveria könnyűszerrel kijátszhatta volna és nem rest megölni sem, ha akarata ellen szegül. Az pedig, hogy ez a te oltalmazód egy legyen közülünk, lehetetlenség. Aki velük él, nem árulja el őket és főképp nem egy Csupaszért. Jégkarom-csúcs menedék volt mindenkinek, aki arra tévedt. Én voltam az első és egyetlen, aki szerint inkább fogságra hasonlított...
A hósárkány tévedett, amikor ezt kimondta, azonban az igazság mélyen rejtőzött előle, mélyen, s alaposan volt az mentesítve nem kívánt tekintetek, fülek, orrok, s rendkívüli elmék elől is. Rejtve volt, s mégis éppen annyira helyezkedett el a felszínen, e kettősség pedig lehetetlenné tette, hogy ő maga egyedül valaha is ráébredhessen otthona valódi mibenlétére. Nővére, Niveria azonban már többet tudott, jóval többet, hála apjának, s éppen ez a több volt az, mely ahhoz kellett, hogy saját emlékei, saját érzései, az öccséhez való kötődése kellően felerősödjenek, s elég erővel akadályozzák meg őt abban, hogy elvegye életét, bármennyi alkalmat is teremtett volna magának, hogy bevégezze a parancsot. S nem csak Niveria, más beavatottak sem engedelmeskedtek volna, mások sem tettek volna meg akármit vezetőségükért, s éppen ezért azok a mások nem is tartottak velük Valturaan ügyei után, akárhová költöztek is. Nem tartottak, de nem is értettek egyet az ifjúval. Szabadságot kívántak maguknak, ennek érdekében pedig megkímélték életét, s Laryss-ét is, mert nem kívántak többé a kolónia életébe avatkozni. S ha az ifjú tudta volna is, mit nővére tudott, mit a mások tudtak, pontosan ugyanott tartott volna, ahol éppen ebben a pillanatban is - s ebben a pillanatban a fiatal ragadozó figyelme az arany sárkányra terelődött, ki megmentette életét Ahrol, az árulóvadász vörösen fénylő karmaiból.
- Vannak... - kezdte, s bár elhallgatott egy pillanatra, hogy megfelelően ködösítse mondandóját, nem hátrált meg, nem hátrált ki saját szavai elől - ...vannak olyanok, akik a pikkelytelenek ügyeit segítik, az övéiktől távol, de nagyon kevesen és talán ebben a pillanatban is halnak közülük. A feketék nem tűrik az ellenszegülést. Ha Laryss nincs egyedül, velük sem lehet, mert nem tudnak elrejtőzni.
Drest Aluviel nem mondott többet. Nem mondott, mert nem tudott, s mert nem akart. Ha az elf figyelt reá, hallgatta szavait, hát ő is tudhatta, mi maradt meg, mivel kell ezután foglalkozniuk, mit kell megvitatniuk, amíg még lehet. Laryss-nak nem lehetett kísérete, nem lehetett felvigyázója, ahogyan fogva tartója sem lehetett, hacsak nem történt valami, amely ezt megindokolta volna. S Valturaan egészen biztos volt benne, hogy nem történt, elvégre az ibolyaszemű, bármennyire is fájt belegondolnia, minden más fajtársa szemében aprócska, jelentéktelen porszem csupán, kit nem őriznének, nem rejtegetnének, nem illetnének kegyelemmel. Egyszerűen csak kioltanák az életét. Ennélfogva pedig az ibolyaszemű egyedül volt... teljesen egyedül, egészen végig, s talán e pillanatban is éppoly magányos lehetett, akárcsak ő maga.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-05, 7:10 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Nie hálás a meleget árasztó pohárért és hagyja, hogy Drest csendben tovább töprengjen, hiszen segíteni nem tud addig, amíg néhány lépéssel, vagy néhány gondolattal tovább nem jutnak onnan, ahová eddig értek, s ahol most a lány kénytelen volt a sárkányra bízni az újabb következtetéseket. De nem is kell várnia sokat azokra a gondolatokra, s igyekszik megérteni és összefűzni őket azokkal a tényekkel, amelyeket már eddig is tudtak, hogy - akárcsak egy apró darabokból álló mozaikban - újabb részek kerülhessenek a helyükre, s ezzel teljesebbé válhasson a kép.

- Ki ismerhetné őket? Nem közösködnek Csupaszbőrűekkel. De ha meg is tették volna azóta, hogy különváltunk, ne feledd el: egyik kétlábú sem erősebb egy sárkánynál. Soha. Ha létezne valaki, aki Laryss védelmére kelt az elmúlt években, Niveria könnyűszerrel kijátszhatta volna és nem rest megölni sem, ha akarata ellen szegül. Az pedig, hogy ez a te oltalmazód egy legyen közülünk, lehetetlenség. Aki velük él, nem árulja el őket és főképp nem egy Csupaszért. Jégkarom-csúcs menedék volt mindenkinek, aki arra tévedt. Én voltam az első és egyetlen, aki szerint inkább fogságra hasonlított...

Igen, emlékszik Drest elbeszélésére, s azt is tudja, hogy annál rémesebb feltételezés, mint ami nemrégiben még szinte a kétségbeesésbe kergette majdnem őket, nem nagyon létezik. S hogy Laryss még élhet, nyilvánvalóan feltételezi azt, hogy a sárkánynak igaza legyen az előzőekkel kapcsolatban. Hiszen hogyan is gondolhatná bárki, hogy képes lenne nem egyetlen sárkánnyal, hanem egy egész kolóniával szemben megvédeni valakit is. Csak el kell képzelnie azt a helyet, s a feltételezés, hogy elf vagy ember túlélhetné az ottaniakkal való találkozást, csak nevetséges és haszontalan eszmefuttatásnak tűnik.

De amikor a két-alakban-létező szerint sárkány sem lehet az, aki Laryss védelmére kel, Nie nem tudja, mit is gondoljon. Ő nem tudja elvetni ilyen könnyen ezt a teóriát. Hiszen tudja, ha egy megtette, hogy hátat fordított annak a közösségnek, megteheti azt egy másik, vagy egy harmadik is. Hiszen csak elsőnek lenni nehéz… Csak először kimondani, vagy megtenni egy dolgot, amely szembe megy mindennel, amit eddig hittünk, az a legnehezebb. Számára is könnyebb volt, hogy tudta, Laryss elfogadta már a tényt, hogy sárkánynak lenni éppen úgy joga van bárkinek, mint bármi másnak, s létének, érzelmeinek, vágyainak jogosultságát nem kérdőjelezheti meg senki. Hát éppen ezért ő nem tudja olyan könnyen elvetni ezt. Hiszen Drest távozása is elindíthatott valamit. Mert azt már tudták, hogy Niveria kereste őt, s ha kereste, akkor tudták, hogy él, s hogy éveken át az orruknál fogva vezette őket. S ha ő megtette, megtehette bárki más is… Bár ez értelmetlenebb, mint az eddigi bármelyik következtetés. Mert Drest családján kívül valószínűleg senki nem tud Laryss-ról, így senki nem akarhatna tőle semmit a világon és haszna sem lenne senkinek belőle, ha megtalálná… De aztán a lábainál üldögélő alak folytatja:

- Vannak... Vannak olyanok, akik a pikkelytelenek ügyeit segítik, az övéiktől távol, de nagyon kevesen és talán ebben a pillanatban is halnak közülük. A feketék nem tűrik az ellenszegülést. Ha Laryss nincs egyedül, velük sem lehet, mert nem tudnak elrejtőzni.

Nie teljesen elképed és nem most először a Drest-tel töltött napok alatt. Igen, ha visszaemlékszik, Thalion is beszélt már olyan sárkányokról, akik a város ostromakor az elfek oldalán álltak. De sosem gondolt bele a helyzetükbe. S sosem gondolt bele abba, hogy Laryss párjának a saját népe soraiban zajló csatározások is nehezítik az életét. Hiszen ő sosem áll egyik oldalra sem, így mindkét oldal tekinthető őt ellenségének, s így a sorsa és boldogsága még bizonytalanabb, mint amilyennek eddig gondolta. De igen, igaza lehet, bár a „árulók” szerepét ugyanazon ok miatt kell elvetnie, mint a többi ragadozóét. Mi előnyük származna ebből?

- Igen, elfogadom, hogy sem elf, sem ember nem tehetne semmit a családod ellen. S azt is el kell fogadnunk, hogy a családtagjaidon kívül egyetlen másik sárkánynak sem fűződik érdeke ahhoz, hogy Laryss sorsát a kezében tartsa. Hiszen nem tudhatnak róla semmit rajtuk kívül. Niveria okán biztosra vehetjük, hogy él, így a legrosszabb eshetőséggel sem kell fogalakoznunk. Azt is tudjuk, hogy Amyas sem lehet vele. Így arra gondolni, hogy akkor csakis egyedül lehet, logikus következtetés… lenne. De kérlek, gondolj Laryss-ra! És gondolj arra, hogy te mit tettél érte és ő mit tenne érted! És akkor mondd ki újra, hogy egyedül van és semmi sem gátolja meg abban, hogy megkeressen!

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-05, 10:40 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Magában helyeselve hallgatta az elf leányt, aki ki nem mondott gondolatait fogalmazta meg, s tette közzé, hogy szárnyra kéljenek a légben, az idebenti teaillatú, tűztől meleg légben, mely mentes volt a szűnni nem akaró vihar által hordozott terhek kavargó-zúduló tömegétől, s a zajtól is, mi kísérte azt. Néhány pillanatnyi csendes, vizsgálódó gondolkodást engedett meg magának, s egyetlen egyszer tekintett csak le a döngölt padlóra, hogy a pohár szétszóródott darabjai vegye szemügyre. Emlékezett, hogy mi történt, hisz felfogta akkor is, azonban túlbuzgó elméje kiebrudalta azt észlelése határain túlra, hogy minél több hely maradjon a fontosabb problémák megoldásához szükséges gondolat-folyamoknak. Most azonban a kiégetett agyagdarabkák, akár megannyi tükörszilánk, szembesítették Nie korábbi aggodalmával, mely affélével vetekedett, melyet akkor kellett volna kapnia tőle, ha legalább véletlenül magába állította volna tőrét a teás zsákocskák készítése közben. Az ifjú itta a törődést, utólag szívta magába annak levegőben maradt, elenyésző foszlányait, s mélyre süllyesztette magában a szívének kedves emléket. Megbecsülte a gyógyítás gesztusát, megmelengette hűvös, zárkózott szívét az elf igyekezete, s éppen ezért meg sem mozdult - legalábbis nem azért tápászkodott fel mégis, mert nem jelentett számára semmit az, mit a nőstény nyújtani tudott neki. Egyrészről, szüksége volt némi cselekedethez, hogy legyen ideje kellően megfogalmazott választ nyújtani, s hogy elfordulásával elrejthesse Nie elől ködösülő-vizes, jégszínű szemét, mert már az első alkalmat is bőven elégnek találta arra, hogy sírni lássák, s azt az egyet követte másik is azóta. Semmi szükségét nem érezte többnek, s ahogyan a leány szavai nyomán szárnyra kéltek benne a torok-szorító emlékek, azonnal tennie kellett valamit. Mégsem pattant fel olyan gyorsan; helyette lehajtott fejjel kapkodta össze a kiégetett agyag-darabkákat egyik tenyerébe, s azután emelkedett fel, háttal a tűznek, úgy, ahogyan ült, ezzel hosszú, sötét árnyékot vetve a leányra. A szemetet egyelőre a kemence bejáratához száműzte egy hajolással, azután pedig a halakat magán viselő szék felé kerülte meg az asztalt, hogy a kihozott anyagok közül felemeljen egyet, mely túl puhának tűnt ahhoz, hogy szétvagdalja. Annak magához vétele után a leány törékeny, vékony háta mögé sétált, hosszú, ruganyos léptek helyett ezúttal lomhákkal, laposakkal, csúsztatottakkal, s finoman az elfnőstény vállára terítette a kelmét, hogy melegen tartsa, látván a tekintetet, s az ábrázatot, mely arra engedte következtetni, a folyadékból áruló csekélyke hőt is becsülte. Hagyta, hadd rendezze el magán, ha akarja, aközben pedig a halak felé vette az irányt, a minap gazdagon befűszerezett példányok felé, immáron egy alkalmasnak tűnő hosszú ággal a kezében, melyet az ajtó mellől emelt fel, s melyet ezúttal nem tört meg úgy, ahogyan a tűzre valóval tette ezidáig. Megsütni készült tegnapi zsákmányát, azonban mielőtt belefogott volna, a halakat tartó zsinórral, s a bottal a kezében helyet foglalt Nie-vel szemben, hogy megossza vele, mit is gondol. Már nem mardosta lelkét a zokogás kényszere, s szeme is kitisztult. Ezúttal megmenekült, kibírta a reá törő késztetést, s az emlékeket is helyükre rendelte kavargó, lüktető elméjében, mely lassacskán kezdett megfájdulni a sűrűn növekvő aggodalomfelhőktől, s a folytonos igénybevételtől.
- Tudom, hogy mit tenne értem, Nie. - mondta, ám ezzel annyiban is hagyta ennek kifejtését, s talán a leány nem is csodálkozhatott olyan nagyon rajta, hiszen úgy ejtette ki azokat a szavakat, mintha kést forgatnának közben a hátában - De mégis azt kell gondolnom, hogy egyedül van... Nem gondolhatom, hogy az apám fogva tartja! Miért tenné különben is...? Laryss magára van utalva és magára is volt egészen eddig. Kimondom újra, hogy egyedül van, de azt már nem hiszem, hogy ne állná akadály az útját.
Valturaan mélyet, hosszan sóhajtott, s az ágra támaszkodott egy darabig, aztán amikor az vészjóslóan reccsent egy egészen aprót, visszahelyezte testsúlyát, s bal combjára könyökölt. A fűszerezett halak is ott feküdtek a nadrágján, ám egyelőre még csak azokra sem nézett a kelleténél tovább. Sokkalta gondterheltebb volt annál, minthogy tiszta örömmel töltse el az evés gondolata, vagy bármi másé, s még arra is képtelen lett volna, hogy újból megszólaljon. Mégis megtette, erőt vett magán, s elválasztotta egymástól sápatag ajkait, sötétséget, s bánatot eresztve ki torkából, mely megtöltötte körülöttük a levegőt.
- Lehet bármi, amiről nincsen tudomásunk, de olyan is lehet, amiről neki nincsen... Többször megfordult a fejemben, hogy halottnak hisz, mert nem mentem vissza és nem kerestem meg időben. Most is ezt gondolom, gyakran. Hogy ez az ok, amiért nem keres és nem figyel a jelekre, amiket hagytam. De muszáj hinnem, hogy nem bánatban él, Nie. Nem vagyok kőből és jégből, ezt már tudod - hát tudd meg azt is, ha valaki vagy valami fájdalmat okoz Laryss-nak, minden egyes alkalommal szét tudnám tépni az egész világot azért, hogy enyhítsek a szenvedésén.
A fehér elf égboltszínű szemeibe nézett, tekintetében elkeseredettség szikrája, s a halovány reményé lobbant. Izmai megfeszültek, szerte a testén, s bár egy másik helyzetben talán szórakoztatóan festett volna egy ággal és elpusztult halakkal körülvéve, ez nem volt egy azok közül, korántsem. Valturaan tajtékzott a dühtől, s csak egy részét volt képes elfojtani, egy apróbb darab kiszabadult lelkének mélyéről, s beborította anyagi lényegét. Határozott volt, már-már félelmet keltő, bár ez utóbbit nem a gyámoltalan nőstény részére szánta, nem, nem az övére. A sajátjára.
Beletelt néhány percbe, amíg visszaszerezte önuralmát, ekkor pedig lassan, hosszan fújva ki a levegőt, lehunyta szemét.
- Ne haragudj. - mondta a tőle ritkán hallható szavakat, teljes őszinteséggel, immáron sokkalta lágyabban - Köszönöm a gyógyítást, és nem eshet bajod általam. Nem bántalak, és nem csak téged - bárki békében élhet addig, amíg nem vetemedik arra, hogy keresztbe tegyen nekem vagy megsértse Laryss-t. Én nem vagyok olyan. - tette hozzá, a leányra bízva, érti-e vajon, mégis milyen az az olyan - Nagyon aggódom, Nie, mert nem tudom elképzelni, mi más lehet még a világon, ami elzárja tőlem... Kérlek, mondj valamit.
Az a hatalmas hegynyi, szilárd elhatározottság semmisnek tűnt e pillanatban. Mindent beterített az ifjú sárkány belülről emésztő féltése, tanácstalansága, azonban az a végtelen, melengető, simogató, forró, gondoskodó szeretet is, melyet az ibolyaszemű irányában táplált, s ez talán elért az egykori grifflovashoz is, ha nyitott volt rá a szeme, s ha igen, talán ismételten más szemmel tekintett már a vele szemben kínlódó, zavarodott ragadozóra.

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-06, 12:13 am

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Látja Drest vívódását és mégsem érti. Nem érti, hogy miért nem figyel arra, ami ésszerű és világos. Olyan világos, hogy ő maga állította teljes bizonyossággal nem sokkal ezelőtt és ez a bizonyosság adott neki is biztatást ahhoz, hogy gondolkozzanak tovább, hogy keressenek új utakat és lehetőségeket.

Mert a sárkány volt az, aki biztosra vette, hogy szerelme nem lehet az apjánál, nem lehet Niveria hatalmában, hiszen akkor nem így, nem ilyen módon bánt volna vele a nővére. Nem, nincs az apjánál, s ettől nem kell őt félteniük, hát lépjenek túl ezen a borzalmas eshetőségen, s ne járjanak folyton körbe-körbe gondolataik örvényében, hogy újra és újra felbukkanjon e rémes kép.

Azt sem tudja elfogadni, hogy Drest úgy gondolja, hogy ha Lar magára van utalva, s azt teszi, s azt kell tennie, ami számára a legjobb, veszni hagyná oly erősen titkolt, de oly sokat érő kapcsolatát vele. Hogyan tudná megértetni vele, hogy csak akkor nem eredne a nyomába és keresné a jeleket, ha teste, szelleme, vagy esetleg mindkettő oly rémes károkat szenvedett volna, hogy szabad akarata kevés volna a kutatáshoz. De nem, ez akkor sem lenne így! Ő akkor is megtenné. Hiszen ha létezik a világon levél, üzenet, még ha titkos, rejtélyes, kerülő úton érkező, vagy esetleg csak egyetlen utalás arra, hogy megvan, él és létezik, akkor azt az üzenetet eljuttatná hozzá.

S ahogy nézi a komor, elkeseredett alakot, nem érti, mert neki nálánál jobban kellene ismernie Laryss-t. S ha tudja, mit tenne meg érte a lány, azt is tudnia kellene, hogy mit nem. Mert nem tenné azt, amit képzel róla. Tudnia kellene, hogy igaztalanul vádolja őt. Hogy téves, amikor azt hiszi, Laryss-t sértett büszkesége, türelmetlensége, ostobasága arra sarkallná, hogy pusztán azért, mert Drest egy számára oly fontos, bár nyilvánvalóan elképzelt határidőn túl küldött jelet, utalást, emiatt már ne szeresse, és ne keresse őt. Hát nem! És ezt el is mondja neki!

És mivel azt szeretné, hogy a két-alakban-létező végre megértse, hogy miért gondol ostobaságokat, most ő áll fel, és indul a másik szék felé, észre sem véve, hogy a vállára terített anyag a széke mögött hullik a padlóra. A csészét az asztalra tesz óvatosan, és amint odaér, alig kell lehajolnia ahhoz, a ragadozó szemébe nézhessen, s úgy mondhassa el neki a véleményét arról, amit tud, vagy tudni vél.

- Drest, kérlek, most jól figyelj rám és ne szólj közbe! Szeretem és ismerem Laryss-t. De nem úgy, ahogy te szereted és ismered. Vagyis ezt hittem eddig. Mert úgy látom, tévedtem, és vagy az történt, hogy a bánat és az aggodalom zavarta össze az elmédet, vagy mégsem olyan alapos ez az ismeret, amivel rendelkezel. Mert csak ez a két eset lehetséges. Ugyanis én egyetlen pillanatra sem hiszem azt, hogy ha él és egyedül van, nem keresne meg téged bármi áron. Vagy nem szerezne bizonyosságot a halálodról. S azt akarom, hogy ilyet te se higgy! Ahogy nem hiheted azt sem, hogy pusztán egy dátum, nap, vagy óra, ameddig nem hallott rólad, mert nem küldtél jelet a számára, majd vízválasztó lehet abban, hogy azon túl képes-e szeretni vagy sem. Ő nem bosszúálló, nem állhatatlan és nem hazug. S ha azt mondtad neki, hogy megkeresed, ő várja, hogy megtedd, teljen el 1 év, 11 vagy 111. Egyetlen dolgod van, hogy megtaláld! És nem, nincs apádnál és Niveriának sincs köze hozzá, csak annyi, hogy tudja, hogy életben van. Tudják mindketten, hogy te nem adtad fel azt, hogy megtaláld, s ezért a családodat is megtagadtad. Ők ezért dühösek, és bosszút esküdtek ellenetek, és ezt a bosszút Niveria majdnem be is teljesítette rajtad. És persze azt is tudhatjuk, hogy nem a kolónia az oka a dolognak és nem az idegen sárkányok, akik valamiféle egymás közötti csatában próbálnák meg értelmetlenül felhasználni őt. És nyilvánvalóan nincs nagyhatalmú mágus, elf, vagy ember sem, s létezésük éppoly értelmetlen feltételezés lenne, mint az előzőek. És elhiheted nekem azt is, hogy nincs egyedül, s ha ezt állítod, az előzőek okán szinte biztosan tévedsz. Bár nem tudjuk pontosan, de néhány dologból azt is sejthetjük, hogy akivel van, az okos, alapos, sőt agyafúrt, ért ahhoz, hogy elrejtőzzön és elrejtse azt is, aki vele van. Hogy kapcsolatai vannak, gyakorlata abban, hogyan váljon láthatatlanná. És hogy ha Laryss-t akarata ellenére tartja magánál, ő igyekszik majd kijátszani. Mert elhiheted, csak annyira tudják tetteiben korlátozni, amennyire a teste van korlátok közé szorítva. Vagy szellemét kötik gúzsba azzal, hogy haláloddal fenyegetik őt, ha megpróbálja. De ha képes arra, hogy mozogjon, írjon, beszéljen, tegyen valamit, hát megteszi. Kivárja azt a pillanatot, amíg módja lesz rá, csak légy türelmes, és ne add fel. És még valami. Akárhányszor is járjuk körbe a témát, mindig ugyanoda érünk. Hogy a családod az egyedüli esély arra, hogy megtaláld őt, s Laryss személye – Amyas-on kívül – csak számukra bír jelentőséggel. És ha nem apád és nem Niveria, akkor kicsoda tehetne ilyet vele? Akkor ki állhat a háttérben?

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-06, 1:59 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Amikor a fehér nőstényelf megmozdult a székén, az ifjú hósárkány nem fordított reá túl sok figyelmet. Már nem, s abban a pillanatban már égető, hűvös, magyarázatra éhes tekintete sem fúródott Nie arcába élesen süvítő nyílvesszőként, mert úgy érezte, úgy vélte, a pikkelytelen bőrűnek elege lett társaságából, s azért tápászkodott fel így, hogy magányba vonuljon a hálószobájában, Valturaan pedig hagyta volna neki, hogy távozzék. Azonban a nőstény nem fordult meg, nem hagyta magára, sőt, egyenesen felé tartott, felé lépett, közelebb, azt a jelentéktelen távolságot is könnyedén áthidalva, mely eddig közöttük nyúlt el, akár a kiömlött teafolt a döngölt padlón. A ragadozó nem tudta elképzelni, mégis mit akarhat, azonban meg sem moccant, nem kelt fel ültéből, s nem is hajolt el a leány elől, mikor az megkereste tekintetét. És Nie, az egykori grifflovas, Amyas tanítványa úgy nézett rá, hogy mondania sem kellett még semmit, egyszeriben csak kitépte az ifjúból a rettegést, tövestül, erővel, az aprócska, törékeny testében terjengő anyagtalan létezéséből formálva erős karokat ehhez, s azok a karok az égboltszínű tekinteten át törtek felszínre, hogy behatoljanak a sárkány mellkasába, s kiirtsanak mindent, minek nincs ott helye. Nem kellett hát csodálkozni, hogy az elf leány által hozzá intézett szavak elérték tervezett hatásukat - hogyne érték volna? Hiszen Valturaan maga sem hitte el egészen, amit gondolt, s e gondolat sem volt mély, közel sem nyúlt meg annyira fájdalmasan,s nem is volt erős, vastag, kitéphetetlen gyökere, mint annak a kínzó, vissza-visszatérő, rémálomba illő hideg, dermesztő eszmélésnek, mely azt ismételgette, egyre csak azt sugallta, hogy Laryss már évek óta nem él. De az a kiirthatatlan gyökér meghasadt Niveria szavai nyomán, s helyét e felszínes gyanú töltötte ki, erőt kovácsolva magának az aggodalomból, mely sakkban tartotta az ifjú zakatoló, forró szívét. Csupán felszínes volt, gyenge, köd-testű, gonosz kísértet, mely bemocskolni igyekezett az ibolyaszemű elfbe vetett mérhetetlen bizalmát. És az ifjú tudta ezt. Tudta, hogy Laryss soha nem árulná el, nem azok után, amiket érte tett, nem azok után, hogy őt választotta és nem mást - nem egy másik elfet vagy kétlábút. Tudta, s Nie hangja nyomán rettegve kúszott vissza a mocskos, ártó szándékkal terjedni kívánó gyanú vissza oda, ahová való is: a sötétségbe, melyet a Drestnek nevezett igyekezett szűk kelepcébe, szabadulást nem engedő verembe zárni, hogy újra élhessen, újra kereshessen, hihessen, remélhessen. Nie fordította el kulcsát a zárban, az ifjú kezére téve az övét, s az az ifjú most szégyenben úszva szegte le fejét, végtelenül dühösen magára.
Egészen addig nem is nézett fel a kék szempárra, amíg újból el nem foglalta elméjét a különös, titokzatos kíséret kilétének kérdésköre. Érezte, hogyan fut végig gerince mentén a hűvös késként szúró iszonyat az ismeretlen személyének jellemzése nyomán, s nem tudta, mit is gondolhatna. Nem tudta, kinek állhatna érdekében, hogy megvédje Laryss-t, s hova tovább, kinek állhatna érdekében, hogy egyáltalán ne fossza meg életétől a gyógyítót.
- Nincs ilyen valaki. - mondta halkan, ámde biztos meggyőződéssel - Senki sem könyörülne rajta, mert általa szégyent hoztam Jégkarom-csúcsra és elárultam azokat, akik törődtek velem.
Az ifjú szemlehunyás nélkül nézte tükörképét a táncoló lángokat visszatükröző égszínű szemekben. Zsákutcához érkeztek, ismételten rossz nyomon járva, körbe-körbe keringve a sárkány aggodalmai miatt, mint tájékozatlan, zöldfülű, ostoba erdőjárók a vadon kellős közepén, és ez feszültséget szított a ragadozó bensőjében. Mégsem eresztette ki magából, csak nézte a leány arcát, s kis idő múlva felemelkedett vele szemben, egészen közel hozzá, hogy aztán a vállára helyezze kezét, melyben már nem lógtak a fűszerezett halak - azokat a botot tartó végtagra bízta felkeltében. Úgy nyúlt tőre után, s úgy fordult a tűzhöz, leguggolt előtte, letelepedett, végül élezni-hegyezni kezdte botja végét, hogy felfűzhesse rá, mit a minap készített elő. Körülötte faforgács jelent meg a döngölt padlón.
- Elfeledkezünk valamiről. Csak tudnám, hogy mi az. De neked igazad van, igazat szóltál. Tiszteled Laryss-t. - mondta, majd pedig bele sem gondolván, mit kérdez, tudni akarásától vezérelve folytatta, dolgára figyelve ezalatt - Miért hagytad mégis magára?

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-06, 5:08 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

- Nincs ilyen valaki. Senki sem könyörülne rajta, mert általa szégyent hoztam Jégkarom-csúcsra és elárultam azokat, akik törődtek velem.

Igen, ebben biztos lehet a sárkány is és ő is, és Nie pontosan érti, miről beszél Drest. Szomorúság tölti el a gondolatra és visszaemlékszik, milyen borzalmas volt hallania neki is először erről a kapcsolatról. És milyen borzalmas lett volna hallani erről Amyas-nak is. Bár ő talán sosem tudott a dologról, nem úgy, mint a sárkány apja, és a nővére… Därur és Niveria… Érzi, hogy valaki kimaradt a felsorolásból, és már arra is rájött, hogy kicsoda… És az anyja? Kiliméről még nem beszéltek soha!

De Drest megzavarja a gondolatait, amikor felemelkedik előtte s egy röpke érintés után a tűz mellett folytatja a vacsorájára irányuló tevékenységét. Mert Nie ezt követően egyetlen pillanat alatt menekülőre fogja a dolgot és vészes gyorsasággal iramodik az ajtó felé. És ennek nem a tevékenység maga az oka. Ennek legfőbb részese az az egyetlen, jelentéktelen mozdulat, amellyel egy kéz egyetlen apró másodpercre a vállára nehezedett. Mert nem elég, hogy a sárkány hosszú ujjai furcsa foltokat hagytak az öltözékén, de a szag… Hogy nem érezte ezt eddig odabent? A gyomra felkavarodik tőle, s gondolkodás nélkül menekül ki a szabadba, azzal sem törődve, hogy becsukja maga mögött az ajtót.

Így, mivel minden erejét leköti, hogy úrrá legyen a rá törő rosszulléten, s igyekezzen megszabadulni a kéretlen ujjnyomoktól, már nem is hallja a ragadozó utolsó mondatait. Csak áll a ház eresze alatt, s a lélegzetére figyel.

És ha hallotta volna, akkor sem tudna választ adni arra a fel nem tett, mégis létező kérdésre. Arra, hogy mi az, amit kihagytak a számításból. Mert hiszen honnan is tudhatná, hogy mivel kellett megküzdeni Drest-nek a szabadságáért. S ha a sárkány maga nem képes rájönni arra, hogy hol követtek el hibát, amikor megpróbálták összefűzni és értelmezni a tényeket, akkor erre egyikük sem lesz képes. Mert neki semmi és senki nem jut az eszébe… Azon az egyetlen egy alakon kívül…

Csak abba a hirtelen feltámadó gondolatba tud kapaszkodni, hogy ha majd megszabadult a borzalmas és rettentően zavaró tényezőktől, megkérdezze ezt az odabent ügyködő alaktól. Megkérdezi, hogy vajon az az anya, aki miatt úgy haragudott Amyas-ra is azért, hogy hogy keveset törődött a lányával miatta, vajon mit gondolhat erről az egészről.

Lassan minden a helyére kerül. A ruhája már tiszta, mégis újra elvégzi a varázslatot és mélyet lelegezve a párával és a nedves föld illatával terhes levegőből, próbálja kiűzni az emlékeiből a rémes szagot. S ahogy már nem érzi a halak állott bűzét olyan közel az orrához, már látja a változásokat is odakint. Látja, hogy az eső már majdnem teljesen elállt, s a hegyek fölött feloszló felhők között már az alkony színei tűnnek elő. A vihar Olassië felé vonul, de Nie tudja, hogy a városnak ennyi nem árthat. Hiába tűnik a lilába és szürkébe öltözött égbolt fenyegetőnek a hatalmas fák fölött. Sokkal nagyobb vihart is kibírt már az a hely.

Csak néhány pillanatig nézi a félelmetesen gyönyörű látványt, aztán visszaindul a házba.

Ahogy belép a konyhába, szándékosan hagyja nyitva az ajtót. Csak a sárkány hátát látja, s így annak teszi fel a kérdést, amely benne érlelődött meg odakint.

- Drest… Kilime tud rólatok?

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-06, 8:35 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Valturaan nem sokáig hegyezte a bot végét. Hamar megvolt vele, válasz azonban nem érkezett a leány felől addigra sem. Az ifjú hallotta, ahogyan sietős léptek kíséretében elhagyni igyekezett a konyhát, azonban nem szólt semmit - saját nőstényén tanulta meg, milyen gyakran kell vizeletet üríteniük a Csupaszbőrűeknek, s miközben Nie az ajtó felé rohant, azt gondolta, hasonló szükségletét kell orvosolnia, így hát megmaradó erejét kezdte felmérni magában, hogy megszárítsa, ha visszatért - azonban a rozoga, kopott nyílászáró kitárult, s beengedte a lágy, nyugalmas eső hangját, mely egyre inkább alábbhagyni látszott, a friss esőillatot, a szél, az égzengés távoli, elhaló hangjait, s az elf leány szagát, mely ugyanolyan erős maradt. Nem ment hát dolgára, s az ifjú ragadozó nem értette, miért nem. Mégsem nézett felé, helyette inkább csak feltűzte az első halat a bot végére, s a tűz, a lobogó, kellemes, bár a hósárkánynak talán túl meleg lángok fölé helyezte azt. Úgy várta, úgy figyelte, távozik-e, vigyáznia kell-e rá idebentről, azonban Nie nem tágított az aprócska háztól, s mozdulatlanul állott odakint - ezt Val megfordulás nélkül is könnyedén megállapíthatta a hangokból, azok hiányából, s a szag forrásából, mely változatlan maradt; na meg persze az ajtóból, mely tárva-nyitva állott, beengedve az alkonyodó táj jellegzetes félhomályát. Itt, a természetben, az erdőkhöz közel, nem volt pikkelytelen-bőrű-tömeg, hogy elfedje, hogy összezavarja érzékeit. Játszi könnyedséggel elemzett mindent, azok alapján, miket odafent tanult, még a Lanur-hegységben.
A fehér-elf-álcát felvett nem mozdult akkor sem, amikor a leány lépteit hallotta maga mögött, melyek a döngölt padlót illették a maguk tompa, halk, hegyesfülűekre jellemzően kecses hangjával. Nem mozdult, nem nézett rá, mert nagyon is jól tudta, milyen kényesek a kétlábúak nőstényei, s magáról is éppen elégszer megállapította már csaknem ugyanazt. Azt gondolta, Arnelian párja talán csak visszalépett, mert nem akarta, hogy véletlenül is meglessék, amíg könnyít magán - azt gondolta, nem fogja megnehezíteni dolgát, s igyekezett egészen érdektelennek látszani, ekképpen pedig faarccal sütögette jó alaposan befűszerezett halát a tűz felett, s az égő fadarabokba bámult, hadd tanulja meg a hártyabőrű, micsoda tudománya van, s mennyire téved, ha azt hitte, önző, felsőbbrendű, másokat eltipró, érzéketlen ragadozó - bár véleménye szerint meglehetősen elég indokkal cáfolta ezt már az elmúlt napok során.
S mindezek értelmében, ahogyan fehér elfek közt használt álneve elhangzott, azután pedig nem érkezett rögtön semmiféle folytatás, Valturaan-nak már nyelve hegyére tolultak a szavak, így pedig, amikor a törékeny nőstény tovább beszélt, hangjába belevegyült a sajátja, mely nem volt feszült, sem ingerült, sokkalta inkább lehetett volna finoman noszogatónak nevezni. Az ifjúnak rengeteg rejtegetett türelme volt, melyet azonban nem pazarolt el mindenkire. Nie már azon szűk körökbe tartozott, melyek részesülhettek efféle kiváltságokban, s Valturaan ezúton éreztette is ezt vele.
- Nie, menj és tedd, amit kell, nem fogok...
Hogy mit nem fog, az azonban nem derült ki társasága számára, ugyanis az ifjú tudatáig elért a vele egyszerre kimondottak tartalma, s mondanivalója befejezése helyett csak értetlenül a nőstény arcára emelte tekintetét, mialatt kiemelte cseppet sem kész állapotban lévő vacsoráját a tűz fölül. És a sárkány valóban nem értette azt a kérdést, sem azt, hogy miért volt ennyire lényeges feltenni, így hát letörölte ábrázatáról a halovány meglepődést, s látszott rajta, magyarázni készül.
- Kilime - vagyis az anyám, Jégkarom-csúcs vezetői közé tartozik. Általában a legidősebb sárkányok alkotják, de ő korán csatlakozott hozzájuk, mert bizonyította, hogy eléggé rátermett... - mondta, bár hangjában érződött, hogy nem igazán értette, miért is bizonyult alkalmasnak valaki, aki még csak beszélni sem hajlandó akárkivel - már ha tud egyáltalán - Ez a testület olyan, mint egy Csupaszbőrű-Tanács, ők hozzák a közös döntéseket és ők határoznak arról is, hogy ki csatlakozhat a kolóniához, vannak-e sürgős megoldást igénylő feladatok, átkozott hazudozók, akiket ki kell végezni, mert kiadták az otthonuk titkait... Tudott rólunk, ahogyan mindenki. Az ülések nem nyilvánosak, de kémkednem sem kellett volna utánuk, hogy meggyőződjek róla, miként is szavazott. Miért kérdezted? - formálta szavait, ám látszott rajta, hogy valójában sejti a választ, melyet a leány adni fog számára - Nie, ha az enyémek közül egyetlen is kiállt volna mellettem, most nem lennék egyedül. Miért gondolod, hogy éppen az anyám tette volna, akit nem is érdekeltem soha?

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-06, 10:55 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Valturaan//

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

- Nie, menj és tedd, amit kell, nem fogok...

A lány értetlensége nyilvánvaló, azt sem tudja elképzelni, hogy mit is kellene tennie és ezzel kapcsolatban mi az, amit „nem fog” a sárkány. Nem tesz, gondol, vagy megakadályoz, kér, esetleg hisz valamit? Még szerencse, hogy a folytatás ennél sokkal egyértelműbb.

S amikor meghallja a magyarázatot, rá kell jönnie még valamire. Nem, tulajdonképpen nem az volt a kérdés oka, amit Drest hisz. Hiszen lehetőségeiben, hitében és értékrendjében nem nagyon különbözik egymástól Därur és az édesanyja. Inkább arról van szó, hogy Kilime nyerhet-e valamit abból, ha elrejti Laryss-t és képes lenne-e rá. De rá kell jönnie, hogy a válasz nagyon valószínűleg a NEM lesz. Hiszen neki is édes mindegy, hogy Lar él-e vagy sem. Ő is holtan akarja látni a fiát, s az, hogy Niveria mégsem ölte meg, nem lehet az ő érdeme.

Nem, tulajdonképpen számára sem volt logikus Kilime érintettsége az ügyben, és pusztán csak az az oka annak, hogy rákérdezett, hogy eddig egyetlen alkalommal sem került szóba a személye. Igen, Nie tudja, hogy Drest nem kötődik hozzá és nem is ismeri jól, de talán annyira igen, hogy eldönthesse, vajon megfelel-e a feltételezett kísérő személyének. S ha ezt megteszi, újabb lépéssel érhetnek közelebb a megoldáshoz. Mert ha igen, ha képes megtenni azt, amit feltételeznek, akkor a két-alakban-létező megteheti, hogy ennek megfelelően értékeli át az eddigieket, s dönt a következő lépésről majd. Ha meg nem, hát lett egy újabb, a családtagok közül, akit kizárhattak. De a legfájdalmasabb kérdést csak a végén teszi fel Laryss párja:

- Miért gondolod, hogy éppen az anyám tette volna, akit nem is érdekeltem soha?

Nem, ő nem gondolja ezt, hiszen azt sem tudja, milyen hatással volt a kolónia életére a távozása. Nem tudja, hogy minden ugyanúgy folyik-e ott azóta, hogy Drest eljött onnan. Persze, attól eltekintve, hogy attól az időtől kezdve vadásznak rá. Vadásznak mindkettőjükre. Így azt sem tudhatja, Kilime érzései változtak-e Drest-tel kapcsolatban. Hogy az, hogy kiállt önmagáért, jelentett-e valamit az édesanyjának. De azt tudja, hogy a sárkányt a mai napig rémesen bántja, hogy az anyja nem volt képes őt úgy szeretni, ahogyan ő maga kívánta volna. Hát hagyta, hogy más szeresse őt. S azok, akik szerették, most mindketten végzetes befolyással vannak az ifjú életére. Niveria meg akarta ölni, s majdnem a halálát okozta, s ő pedig Laryss-t keresi, akinek halálától ő maga retteg mindennél jobban. Csak szánni tudja a sárkányt, s a válaszát is csak ez az érzés irányítja:

- Drest, nem gondolom. De azt tudom, hogy ő is a családod része, s ha már megtettük, hogy gondolatban végigjárunk minden utat és lehetőséget, őt sem hagyhattuk ki. Nem tudom, hogy ő milyen, hogyan gondolkozik és érez. De azt remélem, hogy életében már százszor megbánta, hogy nem bánt veled jobban. Azt is remélem, hogy ezt a bűnét egyszer majd igyekszik jóvátenni valahogyan… - szomorúság vesz rajta erőt, s látja, hogy a sárkány már majdnem végez a sütéssel. Nincs kedve most az asztalhoz ülni és vacsorázni még kevésbé. - És kérlek, most bocsáss meg, de hagylak vacsorázni. Én nem vagyok éhes… Kimegyek az udvarra egy kicsit… Csak gondolkozni… Az eső elállt és a vihar elvonult az erdő felé… Nem lesz bajom…

Azzal felveszi a földről az anyagot, amely percekkel ezelőtt még a vállait takarta, s beleburkolózva kilép az ajtón. Még nincs sötét és a halvány fények még látni engedik a sziklákat… Távolabb a hatalmas fákat látja, amelyek között valahol várja Arnelian…

Tárgy: Re: Középvidék 2019-10-07, 6:57 pm

//Időn túli játék: Erdő, valahol Olassië hatalmas fái és a Sárkány-hegység között - Nie//

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Nem gondolta. Ő sem gondolta. Hát akkor mégis miért kérdezett, s miért éppen róla? Azonban mielőtt még eltervezhette volna kérdését, a válasz kimondottan, hangok, szavak formájában utazott el hozzá a levegőn át, s fülein keresztül elméjét is betöltötte a tudatlan, kívülálló állítás, mely cseppet sem tükrözte a valóságot, s az ifjú hósárkány egészen biztos is volt abban, hogy tájékoztatnia kell erről az elf leányt, ki nem hamis édesanyjával az oldalán nőtt fel, s ki e kötődés rabjává válva elhitette magával, hogy az, ki szíve alatt hordozta őt, s ki inkább Laryss-t nevelte volna sajátjaként, hogy gyógyításra taníthassa, valóban családja tagja lehet. Hát, a ragadozó másként vélekedett a sajátjáról, s e másként vélekedés tekintetére, arcára is hatással volt, ahogyan tovább hallgatta a hegyesfülű, sápadt, vékony bőrű kétlábú-nőstényt. Sőt, mi több, az iménti kijelentéstől csak rosszabbak, helytelenebbek, felháborítóbbak következtek, s Valturaan mellkasa súlyossá vált valamitől, melyet megérteni sem volt képes, mégis ott volt benne, ott dolgozott, s elöntötte tüdejét, szívét, de még a torkát is. Nem szólt hát, lett légyen akármily' ostobaság, amit Nie mondott, nem szólt... csak visszatette vacsoráját a tűz fölé, s hagyta, hogy amaz újra kilépjen az ajtón. Hagyta, eltelve azon gondolatokkal, melyet az elf ébresztett benne, s fülelt a közeledő est zajaira, Nie zajaira, hogy felugorhasson, ha veszélybe sodorja magát. Ült a tűz előtt, a faforgács-darabkák szabálytalan körének közepén, s csendesen sütötte a húst, akár egyszerre többet is, szájában tartva a kész zsákmányt, amíg az el nem fogyott onnan. Úgy merült el elméje ködös tengerében, s úgy próbálta megérteni, miért, miből fakadóan láthatta a leány ennyire másként a világot, s miért nem volt képes észrevenni a földbe vert oszlopként álló, megmásíthatatlan tényeket. Hiszen ha valaki - az anyja - eldobta magától, hát az nem kívánta, hogy a családja legyen. Családba tartozó ilyet nem tesz azzal, kit szeret, s ha nem szeret, hát nem család. Nem, és Valturaan nem is tekintette annak Kilime-t. Egy volt a vezetők közül számára, egy néma vezető, akinek szájából egyetlen szót sem hallott soha, s aki reá sem nézett, csupán átsiklott felette, mintha alatta elterülő, jelentéktelen, s veszélytelen havas táj volna csupán, s nem a fia, nem a gyermek, melyet ő nemzett. De az ifjú nem panaszkodott. Nem érezte, hogy tennie kellene. Évekig élt abban a tudatban, hogy Niveria, ki gondozta, nevelte, s tanította őt, volt az anyja, és teljességgel meg is felelt számára a bánásmód, melyben részesült. Meleg szívvel emlékezett rá vissza, mintha újra az a tudatlan, védelemre szoruló, aprócska fióka akarna lenni, akit nővére még az erősebb szelektől is féltett. Hiányzott szívének az az idő, s egyáltalán nem töltötte el örömmel, hogy így ért véget - így, ellenségeskedésben, távol egymástól, és bár testvérnek merőben idegesítőnek találta pótanyját, mégis azt gondolta, inkább elviselné a folytonos becézést, elviselné, hogy kinevetik, hogy lenézik, hogy megalázzák, mert nővére mégis ott volt mellette, mégiscsak ott volt, s ezáltal nem úszott végtelennek tűnő egyedüllétben. Nem úgy, mint most.
Egymás után végezték a halak az ifjú ragadozó gyomrában, némelyik csupán félig átsülve, némelyik pedig talán kissé meg is égett, azonban a fiatal sárkánynak ezúttal nem ébredt kedve a konyhai tevékenységek iránt, még egy egészen parányi sem. Csak eltüntette vacsoráját, ahogyan éppen sikerült, s gondolkodott... gondolkodott, mit is tehetne, miért nem leli Laryss-t, azonban minduntalan egyetlen megoldás felé haladt, s az az egyetlen Valianban volt fellelhető. Valianban, és nem is akárkihez készülődött, nem is akárki lényére próbálta trenírozni lelkét. A mágust akarta felkeresni, ki segítséget ígért neki - Shuga Melfyomer-t, a barnaköpenyest, aki Telarban hangtalan, láthatatlan dobozba zárta őt és arról bizonygatta, tudja, kit keres. Ez az egyetlen kijelentés, ez a szándék maradt, miben bízhatott, s az ifjút nem töltötte el túl sok jóérzéssel, mégis tudta, hogy nem találna más választást, s csaknem égett a vágytól, hogy előrébb jusson, hogy lépjen végre, hogy véget vethessen a keresésnek, szorosan a karjaiba zárhassa Laryss-t, és alaposan elrejtse őt a világ elől.
Megrakta a tüzet, amikor végzett, három darabba tördelve a nyársként használt, faragott végű botot. Odakint már javában sötétedett, s csaknem teljesen eluralkodott a kinti világon a fekete, fiatal éj. Az elf leány, a sápadt arcú, hóhajú teremtés azonban még nem lépte át a farmház küszöbét. Valturaan érezte az illatát, tudta, hogy nem került messze az ajtótól, azonban nem kívánt kockáztatni, s az igazat megvallva fogalma sem volt, miért gondolkodott odakint, amikor idebent is majd' megfagyott, ráadásul az övéhez hasonló látás nélkül. Egy szó, mint száz, az ifjú nem akarta, hogy bajba keverje magát, s azt sem akarta, hogy odakint lelje az álom, így aztán, mielőtt még átgondolhatta volna, mit tesz, s pontosan miért, már az egymás után feljövő csillagokra vetült tekintettel szívta magába a friss levegőt, majd pedig Nie alakját kezdte keresni, s ha megtalálta, nem volt rest megszólalni.
- Most már gyere be, Nie. Melegedj meg a tűznél. Még mindig nem vagy éhes? - kérdezte, egészen úgy, mintha kijelentené.
Gyanúsnak találta, hogy nem vesz magához ételt, s nem értette, miért nem teszi. Laryss naponta legalább négyszer fogott étkezésbe, és akárhogyan is számolta, ez a leány ma még csak egyszer került táplálék közelébe, az erődben, és akkor sem vette szemügyre, mit is tesz, s mit nem. Tagadhatatlanul aggódott, leplezetlenül téve ezt, bármennyire is igyekezett magában elnyomni, hogy legalább ne látsszon rajta - nem járt sikerrel, s nem is erőlködött tovább: hát kimutatta, teljes testbeszédével, mindent, mit gondolt, érzett. Még a háláját is, amiért támasz volt neki, mikor szüksége volt rá. És akkor döbbent rá, hogy csak három napja ismeri. Három rövid, jelentéktelen napja, amely alatt soha senkiben sem bízna meg, senkivel nem törődne így és ami a legfontosabb, senkit nem szembesítene azzal, amivel Nie elméjét terítette be e rövid idő alatt. És az ifjú éveknek is hitte volna e három napot.