Középvidék

// Kain gyönyörködik a nyújtózásban...hm...de a labdába ezúttal ököllel vágok bele, hadd süvítsen vissza //

*Az éj szokványosan telik. Feltéve, hogy szokványosnak tekinthető az, hogy a két sárkány egymás karjában alszik el.
Az arany kezének ügyében most is ott a kard, s mint minden éjjel, ezen is úgy alszik, hogy minden éji neszre, minden gyanús fuvallatra, amely orráig eljut, harcra kész legyen.
Sosem tudni, mikor érkezik teleportálva a közelbe valaki, hogy csekély idő múlva támadásba lendüljön.
Azonban ezek azok a pillanatok, amikre készen kell állni. Nem csupán arra, hogy fari küzdelemben egy az egy ellen helytálljon a menekülő, hanem arra is, hogy a meglepetésszerű támadásra is jól reagáljon.
Silarona, amire ébred, az Kain mozdulata. Karjaiban tartja a lányt, s tudja, nem szabadna bántania…
Nem is teszi meg egyből, óvatosan bontakozik ki az ölelésből, s kardját felvéve rövid ideig guggol a lány alakja mellett.
Nézi a testet, gyönyörködik a lágy vonalakban. Az istenek a kétlábúakat is tökéletesnek teremtették, csak másképp. Nem fizikai megjelenésük leginkább az, amely a sárkányok szemében megvetést szül, habár abban is van, amit lenéznek.
Sokkal inkább életmódjuk, gondolataik, magatartásuk és tetteik.
Az arany sárkány csendesen előhúzza tőrét. Kegyetlen gondolat talán, mégis ez a helyes.
Azonban nem képes arra, hogy akár álmában támadjon rá szerelmére. Szándékosan hagy jelzéseket arra, veszély közeleg. A képzettebb vadászok nem tennének így, könnyedén támadnának, s csupán az ösztönök maradnának a sárkánynak, hogy védekezhessen ellenük.
Egy megreccsenő ág, a bőrnadrág csikordulása, ahogy a guggolásból felegyenesedik, miközben halk szavak hagyják el a száját.*
- Kedvesem….
*A következő pillanatban a tőrrel sújt le, de vigyázva, hogy ha Silarona képtelen is lenne védekezni, legfeljebb kellemetlen legyen a tőr markolatával a találkozás és ne végzetes.*


Kain támadása: 8 + 30 + 1 = 39
Silarona védekezése: 17 + 7 = 24

Silarona "fájdalma" 30 pont.

//Bocsi a fájdalmas ébresztőért...//

The member 'Kain Namelyr' has done the following action : Kockadobás

#1 'Támadás' :


--------------------------------

#2 'Védekezés' :

The member 'Silarona' has done the following action : Kockadobás

#1 'Támadás' :


--------------------------------

#2 'Védekezés' :

The member 'Kain Namelyr' has done the following action : Kockadobás

#1 'Támadás' :


--------------------------------

#2 'Védekezés' :

*Szuszogva, fekszik a magas fűben. A csenevész cserjék rejtik előle az orkokat, ahogy őt is rejtik előlük. Szakállába hangyák másznak, amiket vaskos ujjaival igyekszik sietve leveregetni, mielőtt a bozontról felmásznának az arcára is.
Nem akarja, hogy észrevegyék, még az oldalán csörömpölő kacatok is halkan csörrentek, amikor hasra vágta magát. Persze, az orkok még nem hallották, ő sem hallotta őket, amikor átvágott a magas cserjék között.
Barna ruhája rejti őt szerencsére, amíg az orkok egymással is lökdösődnek a koncon.
Türelmesnek kell lennie, ha nem akarja, hogy elkapják. A küldetés, amit Mogan és Singarme bízott rá, furcsa, egy kísértet gyorsabban és könnyebben kivitelezhetné, és ha belegondolna, talán rá is jönne, hogy valójában csak ki akarták rángatni a masszív ivászatból, és önsajnálatból, ezért bíztak rá feladatot.
Még ha az a feladat veszélyes is.
Ő nem érdekelte, hogy sárkányok vannak nyugaton, amíg a tornyot nem bántják. Riana elvesztése számára sokkal súlyosabb, mint az egész Nyugati szeglet elvesztése és lassan kénytelen elfogadni, hogy a vörös nimfa végleg eltűnt.*

*Átvágott az orkok által uralt területen. Elhaladt Elonar erdeje mellett is. Csak újabb emlékek törtek fel belőle. Ezek még azokból az időkből valók, amikor Rianával utoljára találkozott. Egy kis nimfa kölyköt kellett eljuttatnia neki és Mogannak a nimfákhoz. Akkor találkozott először velük, és maradandó élmény volt számára.
Mégis a Rianához kötődő emlékek azok, amelyek ismét előtörnek. Szinte biztos benne, hogy a nimfa már nem él.
Ha lenne nála bor, most jó nagyot húzna belőle, de már tudja, hogy nincs. Valamelyik őr titokban kiöntötte azt, amit a kulacsába töltött az útra és vízzel töltötte fel. Amikor először belekortyolt, félre is nyelte és hangosan prüszkölve, harákolva köpködött, és köhögött, mire végre megnyugodott.
Egyelőre nem is szomjas.
Most ott gyalogol leszegett fejjel a Hajnal felé. Az övére erősített kacatok, csengő-bongó eszközök, amelyek egykor az életét mentették meg és Sárkányölő Ramanná tették, most csak hollétét árulják el.
De ezekkel sem foglalkozik. A küldetést teljesíti, de más nem érdekli őt.
Hangosan szuszog, ahogy lépést lépés után tesz. Nem régen letört egy botot és most azt használja támaszként. Megáll egy pillanatra és végignéz a Hajnal folyón. Sok-sok emlék köti ide is. Megrázza a fejét és tovább indul.*

//Fela Husani időntúli folytatás egy régi történetből//

Balál jól látja, hogy megkönnyebbül a déli lány, mikor a szürkemágus köpenyét teríti rá. Továbbra sem szól, maga elé révedve matat a zsákjában. Megmagyarázni sem tudná, ha kérdés érné, merre is jár valójában. Gondolataiba képzelet és vágyak szőnek fonalat, mint párkák, miközben még mindig az eddig bejárt lanuriai útjait vonultatja fel, déltől északig, kelettől nyugatig. Számos, ma már végleg eltűnt, vagy talán örökre elveszített alakkal, akikkel keresztezték egymás útját. És minden útja végén a délvidéken pihent meg, hogy onnan vegye nyugtató emlékezetét, mint gyógyírt gyakorta zaklatott lelkére. Lám most is feszült, pedig tán nem látszik rajta, tartásán, tekintetén, réveteg mozdulatain. S nem tudja, vajon mi okozza ezt az érzést, mely kissé tényleg feszíti belülről. Ifjú korában ráfogta volna eme szépség jelenlétre, de mára megérett annyira, hogy jól tudta, mindig kettőn áll a vásár. És semmi esetre sem tartotta helyesnek cseppet is kihasználni az adott helyzetet. Kitudja, mennyi idő telhetett el;miközben kiment a fejéből ,mit keresett a zsákban, amikor csendesen morranva mégiscsak megtörte a saját maga által keltett csendet.
- Meglehet, hogy hozzád kegyesek e föld Istenei és Istennői, de én csak hírből ismerem Ritaleát, aki talán sosem pillantott még rám.
Megrázta hosszú haját, mint ki most eszmél, hogy csurom vizes mindene.
- Ugye, jobb már, nem fázol?

//Ujjé! Balál Tangeran! - időn kívüli játék//

*Lassan melegszem a férfi köpenye alatt. Barna szemeim csillogón figyelik mozdulatait, ahogy zsákjában matat. Révedező tekintetét is látom, gondolatban máshol jár.
Hideg van még mindig, de már nem annyira és nagy segítség, hogy az eső végre nem veri a hátam, nem csorog le rajta a sok hideg csepp, ami már átjutott a köpenyemen.
Vékony, virágos ruhám most is testemre tapad.
Fekete hajam arcomhoz, nyakamhoz tapad, pedig már ki is csavartam. A löszfalban lévő barlangot gondolatban megjegyzem magamnak. Talán később még jól jöhet. Lehet, hogy Balál Tangeran sem bánja, ha máskor is használom, ha itt kap el egy erős esőzés.*
- Roza mama nekem azt tanította, hogy az istenek nem csak valami magas szellemek. Erők ők, amelyek átszövik ezt a világot és mindig hatással vannak életünkre, akár hiszünk bennük, akár nem.
Rád is néz a végzet istennője, ahogy rám. Épp téged vezérelt elém, és ki tudja, talán lesz még alkalom, amikor engem fog eléd vezérelni….
*Már nem vacogok, nem remeg a hangom. De a férfi még mindig nedves.*
- Biztosan nem fogsz meghűlni? Te is csurom víz vagy. Ez az eső nem olyan kellemesen langyos, mint délen, ahonnan jöttem.
*Sajnos én nem szolgálhatok számára száraz ruhával, hiszen akkor nem lett volna szükségem a köpenyére.*

- Ritalea...Ritalea..- mormog Balál a bajsza alatt.- életemben eggyel találkoztam, ő pedig maga Dremer volt, a halál ura, még csak nem is az életé...AZ is csoda, hogy kiengedett a kezéből és visszaküldött a világba. Semmire nincs mentség, semmit érőek az ígéretek manapság, nemhogy még az Istenek kénye-kedvére bízzam magam!
- Te is minek törődsz engem?- Teszi hozzá kisvártatva, miközben követi a tekintetével a lecsöppenő víz hajszálfolyását a lány dús, fekete hajáról. Olyan ártatlannak és naivnak tűnik és mégis miket beszél! Furcsák az emberek, Balál mindig nehezen érte fel értelemmel, úgy érezte, nagyon nem ért hozzájuk. De hát, minek mindenben értelmet keresni. Ennek a gondolatának hangot is adott, kis éllel a hangjában, amit a másik bizonyára nem igazán tudott hova tenni. De hát Balál gondolatai felhősek voltak, mint az időjárás és most ami zajlott benne, meghasonlást követelt, hiszen fogalma sem volt, hajtsa-e a fejét a tehetsége igájába, és menjen elejbe a dolgoknak, vagy hagyjon szabad folyást, a hétköznapoknak. Valahogy mindig ide lyukadott ki és ez ma sem volt másképpen:
- Minek mindenben értelmet keresni!
Aztán pillantása nyíltan elidőzött a testre tapadó ruha redőin, a vékony anyagon, mely most minden tartását Fela kellemes domborulatainak köszönhette. Olyan volt a lány, mintha a dél vidék egyszerű népe elevenedett volna meg előtte. Csakhogy ott ezek a hölgyek nem jártak, nem járhattak felügyelet nélkül. A tekintetében volt egy kis tűz és sok nyitottság, amilyen ő ritkán képes lenni, és a testében gazellák és ellenfeleik, gepárdok mozdulatai villantak, illatában vadvirágok lebegő és orchideák súlyos, gyönyörű illata vegyült egyszerre, melyek tán a bőrének illóolajai lehettek, hogy nem mosta le az eső, de biztosan hozzá tartoztak, legalábbis a mágus így képzelte. Ismét leplezetlenül nézegette a lányt, minden rossz vagy ártószándék nélkül. Észrevette, hogy addig gyönyörködött benne, míg lehet, zavarba hozta. Remélte, hogy nem így van, lám, ennyire sem ért az emberekhez, pláne, ha hölgy az illető. Jólesően mosolyodott el, mert bensőjéből kezdett oldódni a feszültség ettől a természetes, szinte otthoninak mondható szépségtől és bájtól. Egyszerűen megpihent a vonásokon, a szelíd, nőies formákon, természetes volt, hogy itt van, pedig még egy fertály órája sincsen, hogy az útjába akadt ez a teremtés.
Úgy gondolta, illenék talán neki férfias zavarba jönnie, de semmi ilyet nem érzett.
Végül is sóhajtott egy mélyet és egy mozdulattal lehúzta tapadós, csurom vizes ingét a fején át. A tűz közelébe terítette ki.
A lángok táncot jártak finoman izmos, erős testén, a déli naptól alaposan cserzett barna bőrén szinte elcsúszott a fény, míg néhol elakadt régi hegeken, makacs sebhelyeken. Néhol henna rajzokat láthatott Fela.
Balál legszívesebben teljesen mezítelenre vetkőzött volna, csak száradjon ki a nadrágja is, de nem tette, ehelyett a tekintetét még mindig zavartalanul a lányon tartotta és a tüzet piszkálta. Kezdte elfeledni Fela hatására a távolba hívó gondolatait. Lassan már egészen itt volt...

*Meglep, hogy ilyen élesen kérdez vissza. Lenézek a tűzbe, és eszembe jut, mennyi minden történt már velem, ami miatt másként is gondolkodhatnék. A szüleim Mumbasát pártolták, amikor ő erőszakoskodott velem. Nem álltak a saját lányuk mellé és én akkor úgy éreztem, ez az istenek jele, hogy mennem kell a magam útján.
Nem Roza mamáén, aki talán útódjának szánt a falu gyógyítójának személyében. A sajátomon. Én arra vágytam, hogy ismeretlen tájakon járjak, hogy olyan világokat ismerjek meg, amiről csak a faluban kószáló vándorok meséltek.
Átéljek izgalmas, felemelő, néha veszélyes dolgokat. Lehet, hogy csak egy egyszerű falusi lány vagyok délről, de már láttam dolgokat. Eszembe jut Merilien, a vér elf lány, aki úgy közelített hozzám, mint nő még soha. A banditák is, akiktől megmentett. És még sok mindenki más, akivel találkoztam.*
- Ha mi nem törődünk egymással, hogy várhatjuk, hogy bárki más törődjön velünk? Ha nem keressük, hogy mi miért történik, mivel leszünk többek egy egyszerű vadállatnál? Én szeretem megérteni a világot.
*Emelem nagy, fekete szemeimet a férfira.
Most látom, hogy ő viszont közben leplezetlenül bámul. Nem olyan ez, mint amikor a banditák méricskéltek. De férfi néz és úgy érzem, ez a pillantás egészen lemeztelenít.
Szégyenlősen, zavartan pirulok el és sütöm le újra a szemeit. Az arcom égni kezd és a szívem is hevesebben ver.
A hangra, ahogy a nedves ruha lecsúszik róla, nézek fel rá újra.
Most rajtam a sor, hogy a napbarnított, de még így is fehér bőrt nézzem. Hozzám képest fehér. Olyan, mint egy harcos, sebhelyek tarkítják. Egyszer, még süldő leány koromban láttam egy vándort. Nagy kardja volt, tőrei, és hasonló forradásai, rajzolatai, mint ennek a férfinak. Nem volt pénze és nem is akartak tőle elfogadni a falusiak, de ő ragaszkodott hozzá, hogy megfizesse az ételt és a szállást, a mit kapott.
Fát hasogatott érte naphossza.
Titokban őt lestem a testvéreimmel, ahogy dolgozott. félmeztelen, a nap izzadt bőrére tűzött, izmai táncára, ahogy vágta a fát, vagy ahogy felegyenesedve karjával megtörölte a homlokát. Neki is voltak sebhelyei, és amikor észrevette, hogy nézzük, a többiek elfutottak, én álltam csak ott még egy pillanatig, tágra nyílt szemekkel.
Elmosolyodott, és folytatta a munkát. Én akkor szaladtam el.
Ez a férfi rá emlékeztet. Beleborzongok, milyen hűvös lehet úgy.*
- Nem fázol?
*Kérdezem suttogva, még mindig zavarban attól, ahogy nézett és amilyen gond nélkül vált meg a ruháitól mellettem.*

//Quverdimnia időn kívüli játék//

*A folyón három lehetősége van átjutni. Egyik, hogy keres egy révészt, aki átviszi. A másik, hogy Telarnál kel át, s a harmadik lehetőség, amihez a legkevésbé sem fűlik a foga, s mocsári törpeként inkább úszik úgy, mint a nyeletlen fejsze…nos, az az úszás.
Raman, kezében az út közben tört bottal megáll a Hajnal-folyó partján és fúj egyet. Szakállába morgolódik is magában, hiszen közel sem nevezhető barátságosnak egyik lehetőség sem. Telarig menni kell, révészt pedig a legkevésbé sem lát a közelben. Úszni meg nem fog.
Ebben az esetben egy választása maradt. Vagy északnak indul el, Telar irányába, vagy pedig délnek, s megy, amíg nem talál valakit, aki átviszi a túlsó partra.
Szeme sarkából valami vöröset pillant meg, s talán a hosszú út, talán az elvonási tünetek teszik, hiszen már napok óta alkohol nélkül kénytelen élni, de szakállában szája széles mosolyra húzódik.*
- Riana! Riana!
*Kiáltja a megpillantott női alak irányába, régen látott barátját vélve felismerni benne. Az oldalára aggatott kacatok csörömpölni kezdenek, ahogy vaskos lábain elindul a megpillantott alak felé.
Magában már kezdte feladni, hogy él, de most annyira hinni akarja, hogy el is hiszi, valóban őt látja. *
~Tudtam én…tudtam én, hogy nem halt meg! Őt nem veszejti el semmi! Riana…~

//Raman időn kívüli játék//

Az utam egy folyó kék szalagja keresztezte. Már messziről fel-fel csillant előttem hátának habja, s külön örültem is neki, hisz kulacsomban már igencsak megcsappant a vízmennyiség, hiszen jócskán elhagytam már az utolsó falut is. Utazó köpenyem enyhe por lepi, ám csuklyája a hátamon pihen, szabadon hagyva vörös tincseimet, amelyek a széllel szabadon repkedtek sárgás szemeim előtt.
A Hajnal-folyó békésen folydogál immáron a lábam előtt, megtöltöm kulacsom, majd kissé megmosom az arcom, az út porától, közben gondolkodóba esem, melyik irányba volna célszerűbb haladni, hogy hamarabb átjussak a folyón. Tisztában voltam azzal, hogy van egy város északon, de az gyalog messze van.
-Most akkor mi a manót csináljak? - gondolkodom félhangosan - Talán...
Ám a gondolatmenetem sosem fejezhettem be, mert valami, sőt, sokkal inkább valaki kiabálásba fogott a közelemben.
S ha még csak kiabált volna. De éktelen csörömpöléssel felém is tartott. Méghozzá nem is lassan. A másodperc töredéke alatt rántottam fegyvert, hogy ha támadóm ideér ne legyen esélye sem a győzelemre.
Azonban ahogy felbukkant előttem a mocsári törpe, rőt szakállával, övéről lógó apró...izéivel, és széles vigyorral az arcán, nemigazán úgy festett, mint aki az életemre szándékozna törni. Arról meg aztán végképp ne is tegyünk említést, hogy egyik kezében fegyver helyett egy valahonnan letört botot szorongatott.
Nem mintha elszállt volna minden harci kedvem a kissé mókás törpe láttán, de azért tartottam tőle egy kis távolságot, késeimet alább engedve, lazítva hari pozíciómon. Alábecsülnöm sem szabad, hisz ki tudja, mihez ért s mihez nem. Szokásom szerint, ahogy idegenekkel eddig mindig, rideg arckifejezéssel tanulmányoztam az igencsak meglepődött egyént, hisz lerítt az arcáról, hogy nem arra számított, amit látott.
-Segíthetek valamiben, tán találkoztunk már valahol? - szegeztem neki a kérdést, mikor láttam rajta, hogy kissé magához tért a meglepettségtől; hisz a kiáltása egyértelműen nekem szólt, bár nem rémlett az arca sehonnan sem.

//Quverdimnia időn kívüli játék//

*A Raman oldalára csatolt holmik lármája talán valóban hangosabb is, mint hangja, amiben ott vibrál a reménység, az öröm, de a félelem is, hogy mégis téved.
A vörös haj, a vízhez hajoló, karcsú, nyúlánk női alak emlékezteti a vörös hajú nimfára, Rianára.
Ő maga mondta, „csalánba nem üt a mennykő”.
Hát most ezt reméli, hogy azt a bizonyos nimfát látja a Hajnal partján, ám amikor a másik fegyvert ránt, lassítani kezd. Riana felismerné őt!
Akkor talán mégis nagyot téved.
A törpéket egyébként sem a hosszú futásra teremtették, s ő különösen nincs nagy formában. Sör, vagy bor nélkül, már napok óta a vad tájakon barangolva, orkok elől menekülve közel sem csúcsformáját mutatja. Talán még pocakja is összébb ment egy kicsit a sok megpróbáltatás közepette.
A korai örömöt végül döbbenet és szégyen követi a törpe arcán. Nem csak a futástól van kipirulva, bár most épp zihálva áll meg a fegyverrel álldogáló elf láttán.*
~Nem! Nem! Nem Riana….~
*A levegőt kapkodva, botjára támaszkodik. Pocakja a köpeny alatt meg-megremeg minden légvételre, de legalább az övére aggatott kacatok nem zajonganak már.*
- Az istenekre!....Megtréfáltak engem!
*Elkeseredett pillantással mered a magas nőre. Lerí róla a csalódottság. Amennyire örömmel töltötte el, hogy végre, évek múltával, amikor már-már feladta a keresést, megtalálta hőn szeretett barátját, most olyan mélységbe vitte a csalódás érzete.*
- Azt hittem…valaki másnak hittelek…

// Fela időntúli //

- Igazad van. Azonban vannak olyan élethelyzetek, amikor az ember valami belső magányban él, arra is vágyik legjobban, de közben új dolgokra is, amikhez másokkal keresztezve útját juthat el. Bocsáss meg, ha mogorva voltam, azt hiszem, sokat, nagyon-nagyon sokat voltam egyedül. Valóban egyedül, nem magányosságérzésre gondolok, ami a tömegben is rádtörhet. Igazán nem tudom, hogyan tehetem jobbá ezt a találkozást egy barlangüregben, nem tudom,mitől volnék illemtudó vagy emberibb. Talán az én és a te közti határon egyensúlyozom. Valószínüleg rosszul. Semmi esetre se szándékom megsérteni téged.
Félmosolya most némi elnézésért könyörgött. Mindig törekedett jómodorra, de ez nála néha pengeélen táncolt,mint most. Pedig a lány nagyon figyelmes vele, most is az érdekli ő fázik-e.
- Hogyne, hiszen hideg van, de nem gondolok rá és ez hoz egy jobb reakciót a testemtől. Így ha nem akarok,nem didergek,fűt valami belülről. Mindenesetre meg kell hagyni, jobban esne levetni a többi vizes ruhám is, hogy megszáradjon a tűznél. Ezt viszont tényleg illetlennek tartom, de nem szégyenlősségből.
Odakint megszólalt egy bagoly, eléggé közel, mintha a szomszédjuk lenne. Halk neszezéssel éledt a környék. Egy darabig kifele kémlelt Balál, majd megkérdezte:
- Mit is keresel ezen az úton? Honnan és hová tartasz Fela?

//Raman időn kívüli játék//

Ahogy a törp levegő után kapkodva próbált magához térni, rájöttem, hogy semmi agresszióra nem kell számítsak tőle. S ahogy ott áll előttem, csupán zilálását hallom már, oldalán csüngő kacatjai sem csengenek-bonganak, elteszem a két tőrt.
Arcán elkeseredett kifejezés ül.
-Nos valóban. Ők megtehetik, hogy csúfos tréfákat űzzenek velünk.  - húztam el a szám, hisz nem egyszer sikerült már a kegyes isteneknek engem is átvágniuk.
A törpe elkeseredett arccal pillant rám. Ahogy ráült a csalódottság, csak még apróbbnak tűnt, már-már kezdtem megsajnálni.
Összekevert valakivel.
-Hmm. Ilyet még nem is mondtak nekem. Biztosan kedves neked az a személy. - lépek hozzá egy lépéssel közelebb. Légzése lassacskán csillapodik, én viszont kissé zavarban érzem így magam, jobb ötletem nem lévén, feltettem az első kérdést, ami eszembe ötlött:
-Ki vagy te egyáltalán?
Válaszára várva jobban szemügyre veszem. Kissé pocakos, az úttól poros és nyúzott alak volt, de semmiképp nem tűnt csavargónak.

//Balál Tangeran időn túli játék//

*A férfi visszább vesz modorából. Most azt érzem, hogy úgy érzi, megbántott engem. Nem bántott meg, hozzászoktam már az egyszerű emberek kevés szavához, ami olyan érdes, mint a fák kérge a dzsungelben.
Sok földműves él a faluban, ahonnan jöttem. Csendes, dolgos emberek munka közben, nem szeretik a felesleges szót. Ők is úgy beszélnek, mint ez az ember, de sosem egyedül élnek.
Akkor beszélnek, amikor szükségét érzik.*
- Nem rossz ez a találkozás. Nem kell jobbá tenned.
*Most azért én is elengedek egy félmosolyt válaszol a férfiéra. Zavartan nézem a testét a tűz fényében, nem azért, mert nem láttam még ilyet. Azért, mert a helyzet hordoz magában valamit a dél fülledt éjszakáiból.*
- Van, hogy nem is érzed, hogy meghűlsz. Roza mama mondta, hogy ha már fázol, sokszor késő, hogy felöltözz. Pedig délen ritkán van hideg.
*Némileg zavartan szólalok meg újra.*
- Ha elfordulok és nem nézek oda, akkor leveheted a vizes ruháid szerintem…akkor nem fogsz annyira fázni, ugye?
*A bagoly hangjára Balál kérdést szegez nekem. Ha közben elkezd vetkőzni, én sietve fordulok el és nézem a barlang falán a tűz fényében táncoló árnyékokat.*
- Nem is tudom….kislánykoromban annyit hallottam a kószák meséit mindenféle dolgokról, hogy elkezdtem arra vágyni, ne csak elképzeljem őket. Én is látni akartam a hófedte hegycsúcsokat, a griffmadarakat, de még egy sárkányt is….
Látni a hegyes fülű elfeket, akik bölcsek, fennköltek és…néha önteltek. Látni az erős mágusokat, akik tényleg tudnak varászolni. Meg a nagy városokat, mindent.
De nem egészen olyan sok minden, ahogy elképzeltem.
És te?
*Nem merek megfordulni, pedig láttam már ezt-azt.

//Quver időn túli játék//

*A nő együtt érző szavai nem vígasztalják most Ramant.
Annyira akarta, hogy ez az idegen Riana legyen, hogy félretéve minden óvatosságot szaladt hozzá.
Most pedig kénytelen tudatosítani, hogy ahogy az elmúlt években, úgy most sem találta meg a vörös nimfát.
Azt a vörös nimfát, aki képes volt sárkányok egész seregét, köztük több feketét is bebörtönözni az Éj-hasadékba. Valami nagyon súlyos dolognak kellett történnie, talán az álnok Risan maga tette el láb alól.
Vagy, ami még rosszabb, talán épp most kínozza valami sötét helyen.
A törpe a gondolatra is megborzong.
A szíve is lassan a helyére kerül a szomorúság lesz úrra rajta és bár kiverte a verejték a futástól és az azt követő eseményektől, már a légzésem sem olyan kapkodó.
A botra támaszkodik, hogy fáradt lábai is pihenhessenek kicsit.
A pocakos törpe torzonborz fejét ismét a nő felé fordítja.*
- Raman vagyok.
*Közel sem kérkedik azzal, hogy ő lenne az a bizonyos Sárkányölő Raman, aki híressé vált azon tettével. Azok az idők elmúltak, legalábbis most úgy hiszi.*
- Átkelést keresek a Hajnalon a Keleti-szeglet felé. Tudsz esetleg olyat?
*Érdeklődik a mocsári törpe.*

//Raman időn túli játék //

A mocsári törpe arcáról lerí a fájdalom. Ám ez nem fizikai, valami a lelkének fájhat, ám ezt nem szívesen firtatom, minden valószínűséggel nem az én dolgom, s mint olyat, nem is óhajtom firtatni, abból az embernek csak nehézségei adódnak, ha olyanba üti az orrát, amibe nem kellene.
Légzésszáma lassan a normálisra redukálódik, törött botján támaszkodva néz fel rám a torzonborz arc, s végül bemutatkozik.
-Üdvözöllek Raman. Az én nevem Quverdinmia N'Alghir, örvendek. - nyújtok neki kezet.
-Át a folyón keletnek nem sokat, azt tudom, hogy északon van egy város, ahol át lehet jutni, azon kívül más ötletem nincs, most járok ezen a vidéken először. - vallom meg az igazságot, s közben eltekintek arra, amerre várost sejtem.
-Átutazóban vagy, vagy esetleg eltévedtél?

//Quver, időn túli játék//

~Hű, ez aztán a név!~
-Örvendek Quver…Quverdinmia!
*Fogja meg az elf kezét a törpe. Láthatóan a hosszú nevű elfnek sincs több információja a folyón való átkelésről, mint neki, s így Raman sem jut előbbre.
Azonban északon veszélyes, délen viszont nem lehet tudni, hogy mennyit kellene menetelnie ahhoz, hogy végül egy révet találjon, amely átviszi a folyó túlsó partjára.*
-Öhm…hát én még sosem tévedtem el!
*Húzza ki magát a törpe öntudatosan. Lehet, hogy megviselt a külseje, nincs a legjobb formájában, de eltévedni nem szokott.*
- Nyugat felől jövök, ahol az orkok és a sárkányok az urak.
*Pedzi meg a törpe. Napokat bujkált orkok elől az aljnövényzetben, fák mögött, üregekben, és már nagyon elege volt, hogy mindenhol ott vannak. Szerencsére Lanur tornya irányában, amerre járt, nincs sárkány.*
- Lussa lápjába tartok, ahol a népem él.
Hát te? utazónak tűnsz, de az utak mostanában nem biztonságosak. Bárhol baj érheti az embert.
*A törpe közben még méregeti botjára támaszkodva az elfet. A vörös hajon időzik többet a tekintete és el is enged egy hangos szusszanást, sóhaj helyett.*