Középvidék

Nem igazán mondhatnám, hogy sok bajom volt eddig a sötét elfekkel, én általában kerülöm az összetűzést, mert nem tesz jót az üzletemnek és leginkább csak a rendfenntartók elől kell futnom, ha muszáj, így se rossz, se jó véleménnyel nem vagyok velük kapcsolatban.
Azonban van olyan helyzet, amikor erősen arrafelé hajlanak az érdekeik és talán a lehetőségeik is meg vannak hozzá, hogy a látszólag erősebb és a harcból győztesen kikerülők mellé álljanak.
Ez sem lenne szokatlan tőlük.
És igen, a kérdést csak megerősítésnek szántam, mert a látottakból én sem gondoltam másként, ezért talán előfordulhat, hogy a sárkányok és az orkok lebecsülik majd az emberek ellenállását, hiszen nem lesz veszteni valójuk, akkor már inkább foggal és körömmel fognak megvívni minden apró területért.
- Csak félelf. – javítom ki, mert csak most érezni igazán, hogy nem tartozom egyik fajhoz sem. – És különben is, az elfek legalább olyan szálkák a sárkányok szemében, mint az emberek és Thalion nagyurat ismerve, nem tudom ezt elképzelni sem. – ráztam meg a fejem. – Az elfek többsége az oldalatokon fog harcolni, ahogy a törpék is.
~ Talán elég lesz, hogy megint megállítsuk a bosszúra éhes sárkányokat? ~
A lovak élénkebben kezdenek ügetni, ahogy megérzik a víz szagát és nem soká már látni, hogy a folyóhoz vezető lankásabb részeken, nem mi vagyunk az elsők, akik itató vagy pihenőhelyet, vagy épp gázlót keresnek.
A túlparton két szekér is táborozik, halk beszélgetés hangját sodorja felénk a megélénkülő szellő, mit néha szakít meg egy danolászó, halhatóan igen csak kapatos egyén rikoltozása.
Valahogy egyáltalán nem illik a képbe és ezt egy fintor is jelzi a képemen.

Most már csak a saját előrejutásunkkal kell foglalkoznunk, hiszen ezek az emberek, habár menekülnek, nincsenek életveszélyben, láthatóan igyekeznek mindent magukkal cipelni és nem az életükért kell futniuk nincstelenné válva, mint azok, akiket mi segítettünk Stern várától.
Így az együttérzésem sem az övék, boldoguljanak, ahogy tudnak, én is ezt teszem.
A kapitány azonban megáll a folyón átkelni szándékozóknál, mire én kicsit távolabb állítom meg a lovam és onnan hallgatom jószándékú tanácsait. Még mindig dolgozik benne a vágy, hogy segítsen nekik.
Az emberek önkéntelenül érzik a belőle áradó vezetői erőt és hálásan néznek fel rá, a csapat vezetője főhajtással köszöni meg a szavakat.
- Köszönjük, jó uram! Ránk fér, hogy ne nehezedjen meg még jobban a helyzetünk. Sok velünk a gyerek és az öreg.
Ezek után mi is lekocogunk kissé távolabb tőlük a vízhez, ahol lovaink jóízűen nekiállnak inni. Én lejjebb megyek kicsit és a fejemet a vízbe merítve frissítem fel magam, jól esik a hideg.
Nem sokat időzünk, nem sokkal később már ismét nyeregben vagyunk, hogy egyre csökkentsük a távolságot Telar, és növeljük a mögöttünk terjeszkedő ellenség felé.
Akár biztonságban is érezhetnénk magunkat, de nem először járom vándorként az utakat ahhoz, hogy ne tudjam, nem csak az onnan érkező támadók törhetnek éltünkre, vagy értékeinkre.
Én sosem adtam rablásra a fejem, de attól még én is Lanuria alvilágához tartozom és tudom, hogy a háborús idők nem mindenkit tartanak vissza, hogy fajtársai ellen forduljon.
- Bár lakatlannak látszik a vidék, jobb, ha nyitva tartjuk a szemünket. Tapasztalatból tudom, hogy vannak, akik szeretnek hasznot húzni mások szerencsétlenségéből és a menekülők megszaporodása, pont jó alkalom nekik. Mi meg ezeken a szép lovakon, szép ruhában, mutatós elf fegyverekkel, igen csak csábító prédának nézhetünk ki.

Nem szentelek további szavakat én sem a veszélyre való figyelmeztetésre, hiszen egyrészt Sadir jobban ismeri a vidéket nálam, másrészt mégis csak katonákkal utazom, akik minden valószínűség szerint talán több harcban és csatározásban vettek részt, mint én, bár a közelmúltban történtek eléggé harcedzetté tettek engem is.
Minden esetre a kezem ügyében tartottam az íjam. A kétségbeesés néha logikátlan dolgokra kényszeríthet egyeseket és nem nézik, hogy van-e esélyük vagy nincs.
Néha-néha a szótlan katonára vetem a pillantásom, aki mióta elhagytuk az elfek városát, szinte ki sem nyitotta a száját. Makacsul összeszorított szája, komor pillantása azt mutatta, hogy olyan változások mennek végbe benne, ami vagy kitartó, elkötelezett harcossá, vagy gyilkoló őrültté teheti. Remélem az előző lesz, bár fiatal kora miatt jobb élet várhatna rá, ha…..béke lenne.
Csendesen lovagolunk hát, míg a kapitány szavaira előre nézek és meglátom a zöldellő fás helyet, így csak biccentek. A környék néptelennek és csendesnek tűnik, közeledtünkre még a kisebb állatok nesze is elül, melyek itt élnek a part közelében.
Követem Sadir példáját és először a lovamat látom el, aztán úgy pányvázom meg, hogy könnyedén tudjon legelni.
Míg megmosom a képem és a tarkóm, hogy felfrissítsem magam, addigra már a többiek falatozni kezdtek, a katona letelepedve, a kapitány álldogálva és figyelmesen nézve maga elé. Követve a pillantását én is megnézem magamnak a kunyhót.
- Üresnek látszik. – harapok bele az ételbe, komótosan rágva a szárított húst. – Vagy láttál valamit? Mondjuk elég jó búvóhely lehet, jobb lenne ellenőrizni, ha gondolod megnézhetem, ha végeztem.

Én nem láttam mozgást ugyan, de a kapitány már régebb óta figyeli. Abban is igaza van, hogy jobb megbizonyosodni arról, van-e bent olyan, aki bajt okozhat, mint később a hátunkba kapni egy támadást.
Mondjuk az nekem is új, hogy ennyire felajánlkozó vagyok, de ha már kimondtam, akkor nem fogok visszakozni.
Elcsomagolom a maradék ételt, aztán meglazítom az íjat a vállamon és a kardot az oldalamon, hogy tudjam, könnyen hozzájuk férek és lassú, megfontolt léptekkel, lehetőleg kerülve a nyílt terepet közelítem meg a kunyhót.
Éééééés….kiderül, hogy még sem lakatlan, a látszat ellenére sem, mert hirtelen egy elég veszélyesnek kinéző csáklya kerül elő, amit egy jó erőben lévő fickó tart felém, komoly fenyegetéssel megtűzdelt szavaival egyetemben.
Mondhatni, akár maga a ház tulajdonosa, a halász is lehetne, de ahhoz túl jól tápláltnak tűnik és egy gazda nem hanyagolná el így a portáját.
És meg kell vallani az a kampó végén vöröslő vér sem igazán tetszik, még ha egy esetleges zsákmány is lehetne benne a ludas.
- Csak egy vándor vagyok. – álltam meg azért azonnal, de ugrásra készen. – Látod, nem is vettem a kezembe a fegyvereimet. – próbáltam azért abban bízni, hogy még sem jelent veszélyt és szóval is megoldjuk. – Láttam a kunyhódat és megéheztem. Vennék tőled egy pár halat, látom akad friss fogás. – intek a kampó felé.
Biztos vagyok benne, hogy Sadir szemmel tart, így egyelőre nem izgatom magam túlságosan.
- Elég magányos lehet mostanában itt, te miért nem menekültél el? – próbálom szóval tartani, míg esetleg a háta mögött láthatok valamit a kunyhó belsejéből.

A mostani háborús helyzetben, nehéz elhinni, egyrészt, hogy valaki még mindig ragaszkodik ehhez az elhagyatott helyhez, másrészt, hogy elutasít egy pénzzel kecsegtető ajánlatot csak azért, mert „nincs feldolgozva”. Ez nekem több, mint gyanús, de a férfi nem sokat hagy bizonytalankodni, újabb elutasító és kiebrudaló szavait már egy döféssel is megtoldja.
Mivel eleve számítottam rá, hogy nem egy barátságos fogadtatásra lelek, így egy könnyed mozdulattal lépek félre a szúrás elől, de mire ellentámadásba lendülnék, a fickó háta mögött felbukkan Sadir és egy jókora tockossal az ájulásba küldi a kampóst, fegyverét is kiütve a kezéből.
Azonban nem látja azt, amit én, aki szemben állók az ajtóval, hogy egy másik árnyék mozdult meg a kapitány mögött, egy másik férfié.
A már az előbb a markomba csúszott tőröm, most kiröppen a kezemből, el a gyorsan forduló kapitány mellett, hogy az árnyék combjában (legalábbis azt a részt célzom), állapodjon meg.
A következő pillanatban már a megfeszített íjjal a kezemben célzok befelé, közelebb lépve.
- Ha van még ott valaki jöjjön ki…..fegyver nélkül. – kiáltom be, ha Sadir mást nem akar esetleg.

Ösztönösen cselekedtem, nem gondolva arra, hogy félreérthető lennék. Az ordításból ítélve a késem talált és a kapitány mögött felbukkanó alak visszavonulót fúj, behátrálva a kunyhó homályába. Mivel Sadir sem végzett a szigonyossal, így én sem akartam egyelőre az ismeretlen támadó halálát, csak azt akartam elérni, hogy tisztázzuk az erőviszonyokat.
Abban azért reménykedtem, hogy bent nem lapul egy íjász, mert akkor remek célpontot nyújthattunk volna, de az eddigiekből ítélve talán ettől nem kell félnünk.
A kapitány mellé lépek, félig a bejárat takarásába, és úgy várom, hogy valamiféle reakció érkezzen.
- A társadat sem öltük meg, megnézheted magad. – morranok fel válaszul, aztán bólintok Sadit jelzésére, hogy részemről rendben.
Ha banditákkal van dolgunk, akkor nem a bátrabbik fajtából, bár azok általában nem kettesével szoktak ténykedni, ezért igyekszem azért nyitva tartani a fülem, nehogy míg a benti fickóval foglalkozunk, hátulról meg meglepjenek minket.
- De igyekezz, mert már fárad a kezem. – toldom meg, hogy gyorsabb döntésre bírjam.

Mivel életünk már sokszor csak egy hajszálon múlt és azon, hogy milyen gyorsan reagálunk az eseményekre, egy percig sem veszem le a szemem az ajtóról, miközben egyre közelebb araszolok, hogy minden szögből védeni tudjam Sadir-r, aki megerősíti előbbi szavaimat és megpróbálja rávenni a bennlévőt,hogy adja fel és jöjjön elő.
Látni nem látom, hogy mennyire sérült meg, de tompa nyögéseiből és zihálásából tudom, hogy jócskán fájhat neki.
Mikor a kapitány felém bólint én az ajtófélfa ellenkező oldalához ugrom és a most már láthatóvá váló fickóra szegezem nyilam hegyét. Bár mint kiderül ketten vannak benn, de abból az egyik halottnak tűnik, így a mozgolódóbbra figyelek.
- Ha akarsz egy nyilat a válladba is, csak csináld tovább. – szólalok meg én is, hiszen ha nem vak, láthatja, hogy nincs esélye. – Még egy lépés és halott vagy. – teszem még hozzá.
Ha csak nem ment el az esze, akkor engedelmeskedik Sadir-nak és végre megtudhatjuk, mi folyik itt.
Talán igazunk volt és ezek itt megölték a halászt, valószínűleg nem sok zsákmányt találva.

Készen állok arra, hogy nyilat eresszek a fickóba, ha mégis arrafelé vinnék a gondolatai, hogy támadjon és nekiugorjon a késsel Sadir-nak, vagy ne adja az ég meglendítené felé, hogy belédobja. Tudom, hogy gyorsabb lennék nála, így nem dobban hangosabban az izgalomtól a szívem, csak a figyelmem irányul rá lanyhulatlanul.
Azonban, ha lassan és nehézkesen is, de felfogja a férfi, hogy sebesülten, sakkban tartva semmi, de semmi esélye, így végül megteszi, amire a kapitány utasította és kisétál, vagyis jobban mondva kibiceg, összeszorított szájjal az ajtón, igyekezve nem ránehezedni a lábára, amiben még mindig ott díszeleg a késem.
- Állj oda a társad mellé. és azt ajánlom még levegőt is csak óvatosan vegyél, ha jót akarsz magadnak. – morranok rá, végig követve nyilam hegyével, hogy értse miről beszélek.
Valahol már biztos voltam benne, hogy az első gondolataim jó megérzések voltak a kunyhóban levőkkel kapcsolatban, de ezt most Sadir meg is erősíti, aki meggyőződik a még bent lévő test elmúlásáról. Nem kétséges, hogy meggyilkolták.
- Valószínűleg, azért is igyekeztek minket elhajtani. Mi legyen velük? Gondolom nem tervezed, hogy magunkkal cipeljük őket. Ez, amúgy sem bírja sokáig azzal a sebbel, ha nem kap segítséget. – intettem a magát megadó felé.
Nem vagyok sajnálattal gyilkosok felé, ok nélkül nem venném el mások életét soha.

Nem túl jó és ötletes védekezés ez a nyomorult részéről és nem is túl meggyőző, ahogy mondja, így nem csoda, hogy egy szavát sem hittem? Én sem most kezdtem a szakmámat és ennél különbül vagyok képes hazudni.
Csak elhúzom a számat, hogy jelezzem a véleményemet és mikor Sadir megjelenik és elmondja, hogy ha tudná, akkor tömlöcbe vetné, akkor megismétlem e véleménynyilvánításomat, de úgy néz ki azért nem fejezte be.
Persze a magánál lévő gyilkos azonnal a másik jól bevált taktikához folyamodik és mindent igyekszik a másik nyakába varrni, aki nem tud védekezni. Kíváncsi leszek az mit mond, ha magához tér?
Én nem vagyok valamiféle ítéletvégrehajtó, jobban örülnék, ha lenne valami település a közelben, ahol akár le is csukhatnák őket, azonban ha a kapitány nem akarja itt hagyni őket, de nem is akarja magával vinni, akkor valamit lépni kell…….
- Tiéd a döntés kapitány, te vagy itt akinek joga van a törvényt betartani és igazságot szolgáltatni. – jegyzem meg. – Ha biztos vagy a dolgodban, akkor van ott fa elég, gyilkosok, akik egy védtelen halászra támadnak, nem hiszem, hogy kegyelmet kapnának bárhol. – mondom ki végül.
Magam is az alvilághoz tartozom tolvajként, de mindig igyekeztem, hogy munkám során életet ne vegyek el. A háború persze rákényszerített, hogy elvegyem az ellenség életét, de ettől még nem könnyű más felett pálcát törni.

Rezzenéstelen arccal hallgatom a sebesült védekezését és várom, hogy miként dönt a kapitány, mit teszünk a két feltételezett gyilkossal.
Láthatóan Sadir sem akarja elkapkodni a dolgot és elhamarkodott ítéletet hirdetni a két fickó feje fölött, ami becsülendő, de hát nem is vártam tőle mást, ahogy egyre jobban megismertem.
Kissé oldalra lépek, hogy, ha Sadir az ájult férfihez lép, akkor ne legyen a nyilam útjában, mert biztosra veszem, hogy ha az életüket féltik és egyre jobban sarokba szorítva érzik magukat, akkor bármilyen meggondolatlan lépés várható, hiszen elég makacs volt eddig is az, aki kést fogott ránk.
Pár elcsattanó nyakleves és a földön heverő eszméletre tér és értetlenül pislog fel a kapitányra, aki nem hagy neki időt arra, hogy összeszedje a gondolatait valami hazugságra.
Ha történik valami, akkor most fog, szinte a zsigereimben érzem, hiszen most egyik szava majd a másik ellen feszül. Nem nehéz erre a következtetésre jutni, így egy percre sem veszem le a szemem az egyre idegesebbnek látszó, ám hallgatag sebesültről, akinek láthatóan remeg már a lába a vérveszteségtől.
Még szemem sarkából észlelem a kapitány elleni támadást, de a velem szemben álló, sakkban tartott fickó nem lehet a nyilamnál gyorsabb, már akkor elengedem az ideget, amikor megkezdi felém a mozdulatát.
A vessző ereje szinte keresztül viszi a tollig a nyilat a testén, hogy a lapockája alatt jön ki. Biztos vagyok benne, hogy mire földet ért a lábam előtt, már halott volt.
Pillanatok alatt már másik vessző volt felajzva a húron és szegeződött a véres arccal hátrafelé kúszó másik fickóra.
Soha nem élvezem, ha el kell venni egy életet, de hát a férfi tudta mit kockáztat…….
- Ne moccanj! – szólalok meg fojtottan az undortól, de nem remeg a kezem. – Különben követheted a társadat.

Viszonoztam Sadir tekintetét, amiben nem láttam sem megrovást, sem szánalmat a lelőtt fickó iránt, csak az elfogadott tényt, hogy a halál a kezem által érte el megérdemelt jussként, hiszen már másodszor támadott meg minket és nyilvánvalóan azért, hogy végezzen velünk.
Aztán a kapitány már nem hezitált a másik zsivánnyal kapcsolatban sem, aki most, hogy társa is meghalt, még jobban megrémülve próbált minél messzebb kerülni tőlünk, ami persze elég hiábavaló kísérlet volt, ahogy a tagadása is szánalmasan gyenge.
- Na igen. – bólintottam és az én arcom is megmerevedett, ahogy a csigaként csúszómászó fickót követtem a fegyverrel. – Azért akartál ledöfni.
Azért nem volt könnyű egy fegyver nélküli, menekülő, a félelemtől reszkető embert lelőni és az is felmerült bennem, hogy nem vagyok a kapitány végrehajtója, miért nem ő csinálja, de nem egy gyilkos előtt akartam ezen vitatkozni. Talán egyébként is gyorsabb halált kap a nyilam által és nem húzzuk tovább a félelmét sem feleslegesen.
Nagyot sóhajtok, egy pillanatra lehúnyom a szemem, aztán elengedem a vesszőt, mely a férfi torkát üti át és gyors halált ad neki.
Aztán leeresztem az íjat és csak állok ott pár percig, mag az egyik testet Sadir elvonszolja.
- Legalább a halász eltemethetnénk. – szólalok meg rekedten, mikor újra tettre késznek érzem magam, a hátamra akasztva a fegyveremet. – Közel a folyó, ott puhább a föld.
Bemegyek a kunyhóba, hogy találjak valamit, amivel ásni lehet és ha találok elindulok egy fűzfa felé, ahol igyekszem kaparni egy gödröt, ha segítenek a többiek hamarabb meg lesz, aztán egy ágat tűzök a hant fölé, melyből lehet, új fa sarjad majd egyszer.
- Thilio in gîl na bâd lín! (A csillagok ragyogják be utadat!)

Nem mondom, hogy rémálmaim lesznek attól, hogy két embert is a nyilammal küldtem a Halálisten színe elé, hiszen ők sem kegyelmeztek egy szegény, védtelen halásznak és mit véltek elrabolni tőle?
Azonban még sem volt ínyemre a dolog ez kétségtelen. Nem igazán vagyok alkalmas a hóhér szerepkörére, de most nem volt más választás ezt be kell látni.
Annak azért örültem, hogy a kapitány segített a sír megásásában, így nem volt nagy idő mire a meggyilkolt férfi már a földben pihenhetett legalább.
A búcsú szavai után magam is lemosakodtam, hogy a földtől és a szennytől megtisztuljak, aztán visszaballagtunk a katonához, aki mindent láthatott, de nem kommentálta az eseményeket, bizton ismerte már parancsnokát és a döntései súlyát.
Ez a közjáték eléggé elrabolta azért az időnket, hogy sietősebbre fogjuk lovainkat, hiszen a nap könyörtelenül járja égi pályáját és az éj valószínűleg ismét a szabadban ér minket.
Az erdő látványa a szokásos nyugtalansággal tölt el, soha nem tudtam még úgy keresztül menni egyiken sem, hogy ne történt volna valami, ezért nem lehet csodálkozni azon, ha ódzkodom belépni bármelyikbe is. Ez az erdő pedig köztudottan nem való vándoroknak, főleg férfiaknak nem.
- Ugye nem akarsz keresztülvágni azon. – intek a fák felé.

Feltételeztem, hogy a kapitány is tudja, milyen veszélyeket rejt a magunkfajta férfiembernek, lett légyen az ember, elf vagy törpe, ha megpróbál az erdőben éjszakázni, de nem is kellett csalódnom, így megúsztam egy újabb erdőt, ami még, ha csak közönséges erdő lett volna, rám akkor is balszerencsét hozott volna.
Minél messzebb jutottunk a balvégzetű Stern falaitól és a fölötte trónoló vártól, annál biztosabb volt, hogy már nem ütközünk elkóborolt ork járőrbe, vagy valami ellenséges szárnyas dögbe, így a csalitos is simán megfelelt arra, hogy lepihenjünk éjszakára.
Jó darabot haladtunk azért még mielőtt annyira lement a nap, hogy már az én élesebb szemem is mereszteni kellett, de még mielőtt rámutathattam volna egy bokrok által körülvett kisebb dombra, Sadir már kiadta a parancsot. Katonaként neki sem kellett magyarázni a hely előnyeit.
Mikor letelepedtünk, előhalásztam a maradékot, amik még a tündék vendégszeretetét sugározták, aztán letelepedve enni kezdtem, míg szemem a tájat fürkészte.
- Én még bírom szuflával, így vállalom az első őrséget. – csomagoltam vissza még pár morzsát. – Ha holnap nem érünk oda, valamit vadásznunk is kell, bár, mióta elindultunk vadat nem igen láttam, talán halat tudnánk fogni.

Csak elismeréssel tudok adózni Sadir kapitány előrelátásának, aki bár elég messze jöttünk már az elfoglalt területektől, azért elővigyázatos maradt, amikor felhívta a figyelmet, hogy jobb a lovakat útra készen tartani, még ha szegény jószágok meg is érdemelnének egy kis lazítást.
Az őrség beosztására csak bólintok, ahogy lenyelem az utolsó falatokat. Tehát én majd a kapitányt ébresztem úgy éjféltájt.
Akármennyire is hozzá vagyok szokva a vándorláshoz és most, hogy jó lovak, jó ruhák és kitűnő fegyverek vannak nálam, nem is annyira megerőltető, azért kimondottan örülök, hogy végre egy város nyüzsgő népe fog körülvenni és egy hadsereg áll majd köztem és az ellenünk törő orkok, sárkányok, sötét tündék között. Hiába, nem vagyok katona, aki él és hal a harcokért.
- A sárkányoknak és a Filnoren szárnyas szörnyeinek ez nem távolság, még ha igazad is van. – jegyzem meg a katona megjegyzésére és Sadir szeme villanásából úgy vélem ő is velem ért egyet. - Boldog leszek, ha végre a város falai között leszünk.
Kiválasztom a legmagasabb pontot és ott ülök le törökülésbe, magam mellé készítve az íjamat, aztán figyelmem a minket körülvevő tájra irányul. Érdekes, hogy amennyire nem szeretem az erdőt, a természet mégis megérinti lelkemet és a csillagok alatt el tudom lazítani magam.

Csendesen telik a rám szabott őrség, csak a normális éjszakai neszezések hallatszanak, de semmi szokatlan, így adom át a strázsálás feladatát a kapitánynak és a köpenyembe csavarva, hamarosan már az álmok útján járok.
Nem panaszkodhatom, mert mire az ébresztőre kerül a sor, kellően kipihentnek érzem magam, hogy elégedetten gondoljak rá, utunk a végéhez közeledik, hamarosan már egy jól védett város falai között lehetek. Na meg azt is, hogy az elfek istennője kedvelhet engem, mert már sokadszor menekedhetek meg a biztos halál torkából. Ritkán jut eszembe, hogy ezért egy köszönő fohászt intézzek hozzá, de most megteszem, nem hiszem, hogy bármi az utunkba állhatna már.
Megveregetem a lovam nyakát, miután a gyors reggeli után meghúzom a nyeregszíjakat és felszállok.
Talán mindenki érzi már a vándorlás végét, mert hamar, jóformán egy délelőtt magunk mögött hagyjuk a maradék mérföldeket és hamarosan már előttünk magasodnak Telar falai, ám más is.
Egy sereg állomásozik ott, de eléggé megtépázottnak tűnnek, mint kik harcból tértek meg és nem sok vidám arccal találkozni köztük.
- Nem úgy néznek ki, mint ha győzedelmes csatát vívtak volna. – léptetek Sadir mellé.

// GAREN RUTON - A "lelkiismeretes" mágus.
Hossin, időntúli //


https://newagelanuria.hungarianforum.net/t527-mia-mesei

Az éj leszállt, és Démon horkantásai egyre halkabbak voltak, Garen mindig hamar megnyugtatta, ha szokatlan varázslásba kezdett.
Szerette volna, ha még éjfél előtt megjelenik neki a szellem. A bérgyilkos ugyanis, akit heteken át keresett zsákutca lett volna, ha Garen nem felkészült a szellemi lényekből. De nála jobbat nehezen találna bárki Lanurián. Mannahonban nem egyszer kellett holtakat mozgósítania seregeibe. A holtak kóborló lelkeivel már kicsit más a helyzet, ezek akarattal rendelkező szellemlények, a kapcsolatfelvétel nem megy olyan egyszerűen, irányításuk viszont semmivel sem nehezebb, mint más mágikus lényeké.
Szellemet befogni, megidézni bizonyos médiumoknak könnyű, de az ő többségük átverhető éés azt csinálnak a szellemek velük, amit akarnak. Garen viszont irányítani szokott. A célja világos. Meg kell találnia Mia nyomát. Három férfi került vele kapcsolatban szóba Tarsisban, egyikük Aden már halott,  de nem oly messzi kóborol.
Ezért mindent előkészített és pontosan úgy zajlik a szeánsz, ahogyan tervezte.
Hamarosan eléri a szellemet az erő, melyet kibocsájtott saját vérének áldozatával. És a vér...furcsán kavarog az üstben. Mintha a szellemlénynek köze lett volna vérmágiához. Lehet, hogy ajándéknak véli majd.
Elsorolta az igéket és maga alá húzott lábakkal ülve várt. Türelmes volt, elnézte, ahogy Démon megpihen. Nincs ami idegesítse.
- Gyere Aden! - Majd váratlanul egy név ugrik be, nem érti még, de köze lehet a kifolyatott vére kavargásának, hát kimondja:- Gyere Salamon!
Lágy szellő lengedez, az éjszakai erdő halkan zizeg, a mester vár még...