Középvidék

//Alvor Freyr Ottar//

Lihegve dőlt neki az egyik fának, amiből volt egy pár a közelében, bár nem alkottak olyan hatalmas erdőt, mint a nimfák erdejében lakozók, de már kiérdemelték az erdőt. S ennek éppen egyik véget érő szegletébe vetődött el Sou is, de üldözője már nem, sárkányszárny hosszal ugyan is lehagyta és az erdőben igyekezett annyi téves nyomot hagyni, amennyit csak tudott. ~ Sokkal, de sokkal jobb az irányérzéke, mint nekem és mintha lenne valami különös érzéke, amivel a nyomomra akad. Vagy csak beképzelem? ~ Lehuppant a fa tövébe, csitult valamicskét lélegzete is. Kisöpörte arcából csapzott szőke tincseit és ha már arra járt a sebtében megtett út közben hajában ragadt leveleket és ágtörekeket is kihalászta. Halkan szisszenve csak fel, sebzett háta eddig igen derekasan viselkedett, de most egyre kevésbé tetszett neki, hogy csak úgy a fának vágják és most meg még mozognak is. Ez volt oka, hogy az égi utazást felváltotta a futásra, bár mondják nem szép dolog, de kivált kép hasznos, ha egy végletekig makacs perszóna üldözi a sárkányt, aki mellesleg a józan érveket kitalációnak tartja és csak saját igazát hajtja, folyvást-folyvást.
Leakasztotta tarisznyáját is, nem mintha hosszas időt akarna itt eltölteni, hiszen messze van még a végső menedéket nyújtó távolság. Elonar erdeje, oda szándékozik ugyan is menni. ~ De lehet még sem olyan jó ötlet. Kinézem ebből a nőből, hogy fittyet hány minden veszélyre és talán még a nimfák hasába is lyukat beszél. Nem, nem kéne őket is belekeverni, így is elég megterhelő lehet számukra, hogy meghívás nélkül időnként felbukkanok. Akkor viszont. ..~ Nem egyszer látta már fentről a fákon túl elterülő síkságot és a sötét árnyként megbúvó várost, ahol még eddig nem járt, de van egy olyan érzése, ha meg szeretne szabadulni üldözőjétől vállalnia kell. Hiába a rengeteg rémhistória, kísértetekről, vérszomjas haramiákról, akik a lerombolt város, düledező falain belül vertek tanyát és a rengeteg veszélyről, ami körülveszi. Csak jobb lehet, mint a mögötte bosszúra éhes lélek.
Megdermedve figyel, ahogy reccsenést hall. ~ Kizárt, hogy ilyen gyorsan utolért. Lehet, hogy nő, de nálam teltebb és magasabb is. ~ Kilesett menedékül szolgáló törzs mögül, de egy magasba reppenő énekesmadáron kívül nem talált semmi érdemre méltót pillantásával. Visszaakasztotta vállára a tarisznyáját, segítségül használva fát két lábra tornászta magát, szerencsére sérülését messze sem lehet súlyosnak nevezni. Szerencséjére szárnya tövét találta el, így emberi alakjában egy mélyebb horzsolást hordoz csak, de szárnyában nagyobb kárt tett, de most könnyelmű lenne igaz valójában nekivágni a síkságnak. De mintha az istenek messze nem akarnák, hogy kilépjen a fák takarásából, ugyan is indulásában újra felröppenő szárnyasok akadályozták meg. ~ Biztos, hogy van errefelé még valami, vagy valaki. ~ És ennek most így igazán nem is tudta, hogy örüljön vagy ne. Ha valami jószág, az biztos elkerüli, ha más, hát … az majd akkor kiderül.

* - Ööö. - Sóhajtozott Alvor. Egy jó kis kiadós futás után nem árt egy nagyot sóhajtani. Alvor mindig is szeretett futkározni, talán ez még a gyermekkorából maradhatott meg benne. Ha esetleg nem tartaná formában a lábát, esetleg eltunyúlna az egész teste, nem is tudná, hogy mit tegyen. Békésen leült egy fának a tövébe és elővett a zsákjából egy üveg sört. ~ Sör. Kedvencem. ~ Mondta magában Alvor és miután kinyitotta jó alaposan meghúzta az üveget, nagyokat kortyolt a "folyékony aranyból". Imádta, imádja és imádni fogja az örökkévalóságig. Egyesek akikkel találkozott, például kocsmákban és egyéb helyeken "sörfüggő" -nek tartják, mivel nincs vagy nagyon nagy az a mennyiség ami Alvort le tudja dönteni a lábáról. Sokan azt gondolják, hogy ha ezt még sokáig csinálja akkor a mája teljesen felmondja a szolgálatot, ám Alvor ezzel nem foglalkozik. ~ Mágusok helyre tudják hozni a vesémet. Ha pedig nem, akkor legalább biztos helyem lesz az isteneknél. ~ Gondolta.
A nagy ivászat után böfög egy hatalmasat, mire néhány fa lombjai közül pár madár izgatottan feszeng, néhány madárka még fel is repült. Ezzel szokta kifejezni magának, hogy jól esett a folyékony arany. Kis nézelődés, bambulgatás és néha-néha elejtett böffentés után eldöntötte, hogy ideje tovább menni. Felkapja a cókmókját kissé leporolja magát és ismét nekiindul, szépen egyenletesen felgyorsulva, szlalomozva és ugrálgatva az itt-ott kiálló fák gyökereiben avagy a néha-néha utat álló farönköket. Ilyenkor szinte úgy érezte, hogy... Repül. Persze ez egy átlagos ember számára elképzelhetetlen - hacsak egy sárkány fel nem hajítja -, de attól még mindig elkapta ez a fura érzés. És szerette. Néha már azon gondolkozott, hogy miért nem született sárkánynak? Lehet semmi dolga nem lett volna, mint enni, inni, vadászni a zsákmányra és gyarapítani a létszámot. Bár lehet, nem is úgy gondolkodnak a sárkányok mint az állatok, lehet nekik is van személyiségük, gondolkodnak és beszélnek. Alvor sokat gondolkodott ezeken, de eddig nem volt szerencséje hozzá, hogy megtapasztalja, hogy milyen is egy valódi sárkány. Azt hallotta, hogy vérszomjasak és, hogy aki a territóriumukra merészkedik, azt könyörtelenül kettétépik. Egyesek még azt is mondják, hogy a sárkányok hipnotizálni tudnak és kapcsolatba lépnek az áldozatukkal telepatikus úton, meg hogy a nyelvüket hogy ha az embernek a szájába dugják, akkor ki is szívhatják a bensőségeit. Persze ezeket a pletykákat a kocsmában lévő, holt részeg uraságoktól hallotta, de az agresszivitás szempontjából lehet igazuk volt, még ha részegek is voltak. ~ Löhet', nem barátságok, de ha az akkor jó. ~ Gondolta.
Ahogy rohant és rohant az erdőben, egyre jobban érezte azt, hogy figyelik vagy hogy követik. Hallani nem hallotta őket, nem is látta őket, de valahogy még is érezte. lehet, hogy csak a képzelete játszott vele, hiszen így van ez. Sötétben is nagyon el tud játszani az ember idegeivel a saját agya, így nem kizárt hogy Alvor csak képzelődik. De ő nem így gondolta/érezte. Valami miatt, kissé jobban megszorította az oly szeretett "Bunkó" -ját, ami egy hatalmas kétkezes csatabárd volt. Még fiatalabb korában készítette el, és nagyon büszke volt rá és szerette a csatabárdját. A családjára emlékeztette, amiből már csak Ő és talán a bátyja, Ralof élt. Tudta szerint valahol a nagyvilágban van, mint kereskedő és elég jól meg él a keresetéből. Neki ez tetszett, ám Alvornak a vándorlás volt a szíve és a vágya.
- Öh... - Morogta, miután megbotlott egy kiálló faágban. Majdnem elesett, de sikerült elkerülnie a pofára esést. A morgására a fék közül madarak szálltak fel és - Alvor gondolatai szerint - szitkokat mondtak a barbárnak amiért megzavarta nyugalmukat. Alvor nem foglalkozott velük, tovább ment és egy elég fás területre ért. Ledobta a zsákját, majd elővette ismét a folyékony aranyat. Nagyot kortyolt belőle, majd miután visszacsúsztatta a zsákjába, böfögött egy nagyot. Még mindig nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valami figyeli és követi. Nagy levegőt vett, és kissé körbekémlelte a helyet ahol volt. Csupa fa, fa és fa. Semmi kivetni való. semmi figyelemre méltó, hacsak...
Alvor a két kezébe fogta a baltáját, és folyamatosan nézette gy pontra. Egy fa árnyékában valami biztosan volt, ezt Alvor biztosra vette. Nagy léptekkel odadöngetett, majd megállt előtte.
- Ki lőnnél'? - kérdezte, majd várt. Benyúlt a sötétségbe, de nem érzett semmit. Csak egy fa törzsét érezte. Alvor abban a pillanatban, elvette a kezét és visszament a helyére. ~ Csak a szemem kápraazott'. Fenébe az illúziókkal! ~ Gondolta, majd a mellkasár tette a kezét és lehunyta a szemét. Kis idő múlva elszundikált, pedig ez volt a legrosszabb amit tehetett. Ilyenkor a legsebezhetőbb, és az apja mindig azt tanította neki: " Légy éber, és légy szellem, ami árnyékban és ködben mozog. ". *

Akit üldöznek, az hajlamos képzelődni, jelentéktelennek tűnő dolgokat is olyan súlyosakká tenni, amik akár katasztrófának is beillenének. Souval nem történt meg olyan rémítő nagyságrendben, de az erdő szokatlan morajlása egyre inkább azt súgta, túl fáradt és túl sokat képzel bele ennek a vidéknek a ritmusába. De az a bizonyos moraj, közelebbről hallatszódott és így már egészen más hangja volt, emberi és nem éppen a fehér nép szokásai közé tartozó hang. Megkönnyebbült, bár csak résszint, de azon volt, jobb az idegent nem belekeverni az ügyeibe. Igazából azonban nem attól tartott, hogy az idegennek miatta esik majd baja, hanem hogy az ismeretlen erdőjáró habozás nélkül, csak indítékot hallva áll a nő pártjára és ezzel fordul majd szembe vele és ha így nézzük, akkor jobb egy, mint két haragos. Ebben az is igen hamar meggyőzte, hogy valami megmozdult, az avarba hullott gallyak reccsenése pontosan elárulta Sounak jövetele irányát és bár sötét volt már, tudta jól, hogy túlnyomóan világos öltözete és haja még ilyen fényviszonyok mellet is könnyel árulójává válnak. Habozás nélkül lépett egy másik fa árnyékába és bár cseppnyi gondolat sem sertepertélt a felé, hogy mágiával is álcázza magát, mikor meglátta a kibontakozó hatalmas alakot nem is hezitált. Lénye megmaradt, teste és illata azonban eltűnt, szívének zaklatott üteme és lélegzetének minden nesze kiveszett a való világból. Még nagyon is jól élt emlékezetében egy ork csúf arca, aki vasával nem is kis vágást hagyott a hátán, nem ott ahol most sajog és lüktet, de már a heg sincs meg a szakértő gyógyító kezeknek köszönhetően. Nem mintha hiányozna számára, hiszen a mészárlás éjszakájából őrzőt testén néhány relikviát, azok éppen elegek voltak és csal áldhatta, hogy oly helyen éktelenkednek, ahol nem látja. Így nem kell minduntalan szembesülnie szomorú múltjával.
Most is elég számára, hogy a hatalmas alak arra a harcra emlékezteti. ~ Más. ~ Jutott el tudatáig, ahogy először orra súgta meg neki, hogy nem eggyel a keménybőrűek közül van dolga, hanem egy, emberrel. Ez sem volt üdítő felfedezés számára, csak nyomós indok, hogy minél hamarabb tűnjön el a környékről, mintha ott sem lenne, de nem mozdul, sőt még levegőt sem vesz, mikor meghalja az idegen hangját. Mágiájának védelmét élvezve, láthatatlanság előnyeivel élve veszi szemügyre jobban az alakot, igazából annak csak hátát, ahogy hoppon maradva távolodik. De egy tapodtat sem mozdul, míg a hangok el nem halnak teljesen.~ Ez közel volt! ~ Szertefoszlott illúziója és végre megindulhatott, egyenesen Sendelnek véve az irányt, de alig tett meg néhány lépést újabb zajra lett figyelmes. Ám most teljesen más volt ez, finoman csendölő hang volt e, ahogy az esőcseppek levélről levére koppanva hullottak alá, először csak alig szemerkélve, aztán már zúdulva tetemes mennyisége juttatva a lombok alá is. Sounak nem volt ellenére, hogy a természet akaratából bőrig ázik, sőt, ellenkezőleg, még örült is az újabb fejleménynek. Mert valahogy biztossá tette abban a megérzésében, hogy üldözője menedéket keres magának és míg el nem áll az eső, addig ott is marad. Hogyan is gondolhatta volna, hogy a helyzet kísértetiesen kezd egy korábbi eseményre hajazni, csak most egymagában van, bár a közelben van egy ember, ám sárkány rajta kívül egy sem, csak messze egy vadász. Az erdő fái azonban nem haboznak lángra kapni, ahogy az egyiket egy villám sújtja ketté, éktelen robajba vonva az eget. ~ Arra ment az a férfi. ~ Tekintete azonnal a fellobbanó fényforrás felé fordult és mire észbe kapott már útban is volt arra, amerre a nagydarab férfi ment. ~ Ostobaságot csinálok! Kitalál magától is, biztos .. nem, nem lehetett olyan balszerencséje, hogy mellette csapjon le az a villám. ~ De ha még is? Ez volt az a gondolat, ami nem hagyta annyiban a dolgot, ami nem hagyta, hogy hátat fordítva kizárólag csak a saját dolgával törődjön.
- Hahó! – Szólalt meg hangosan, de valamivel nyugodtabb hangon, mint az hitte volna, hogy képes lesz. A tűz elég messze éget, de mohón falta a fákat, bokrokat és a kiszáradt avart. – Itt van?! – Nem érdekelte, hogy esetleg magyarázkodnia kell, vajh’ honnét is tudja, hogy van itt valaki.

* Álmában Alvor egy utcában sétálgatott, ami különös módon teljesen üres volt. A macskaköveken néhol itt-ott megcsillant valami, agy visszatükröződött a nap fénye a vízről, esetleg pár levél darab bukkant fel. A távolban hatalmas köd honolt, semmit sem látott, se hegyeket, se fákat, se embert, senkit és semmit. Az utcán a házak mintha magasabbak lettek volna a szokottaknál, az ablakaik nagyok voltak, és mérgesen tekintettek le Alvorra. Az ajtók is mintha vicsorgó szájakat formáztak volna, így olyan volt mintha emberi alakok figyelték volna, és a házakat nem embernek tervezték volna. Alvor csak haladt a macskaköves utcán, nézegette a házakat, falakat és egyéb tárgyakat, de nem tudta hogy mi is itt most a feladata. És a legfurcsább az volt ebben az egész álomban, hogy mintha nem lenne vége. Egyre csak ment az utcán, hiába futott, sétált és már szakadásik rohanta magát, de akkor sem került innen ki. Avornak nem voltak félelmei, sem a bezártság ellen, sem az egyedüllét ellen, de kifejezetten frusztrálta, hogy még sincs itt senki, mégis mindenki őt figyeli.Azt is észrevette, hogy... Fiatalabb. Nem volt olyan nagy, nem volt olyan széles, erős és nem volt se szakálla se semmije ami még nem is tudja mikor volt rajta.Haja rövid volt, sötétbarna és kócos, hangja vékonyabb volt sokkal.
- Haló? - Kérdezte. Az utcában senki sem válaszolt, csak a saját hangja visszhangzott a távolban. Alvor most már kezdte kicsit - és egyre jobban - kényelmetlenül érezni magát és... Úgy érezte, hogy egyedül van és fél. Elég régóta érezhette ezt, mert kissé mintha idegen lett volna számára ez az érzés.
- HAHÓ! - Üvöltötte bele az utcába. Ismét csak a visszhangzást hallotta, de egyszerűen nem értette, hogy most mi is van. Elkezdett rohanni, egyre jobban felgyorsult. Futása közben az ég az átlagos kékes-fehér színéről most borús, kissé már feketés időre váltott át, elkezdett fújni a szél, és az eső is cseperegni kezdett. Alvor útközben felkapott a földről egy elejtett köpönyeget, hogy védje magát az eső elől, de utána rögtön tovább indult. Addig futott amíg furcsa mód, egy szoborral nem találkozott, vagy tán egy alakkal? Egy nő volt az, barna csuha szerű ruhában fekete hajjal és mosolygó, barátságos tekintettel. Alvor nem ismerte fel eleinte, de miután jobban megnézte az arcot felismerte: Az anyja volt az. Odarohant és megölelte az alakot és jó ideig úgy maradt. Amikor már bőrig átázott, elengedte az anyját, de az anyja egyik kezével még fogta. Óvatosan megpróbálta lezárni magáról, de az vasmarokkal szorította. Kisvártatva azon kapta magát, hogy teljes erejéből rázza a saját anyja(?) kezét, de mégsem sikerül a ruhájáról lezárni a kezét. Felnézett az arcra, de teljesen mást látott mint amit pár perccel ezelőtt: Egy vicsorgó, gonosz tekintetű szobor arcát, ami a gyűlöletet ábrázolja, és furcsa mód még ha úgy látszott, mintha az arc kőből lenne, mégis folyamatosan, természetet megelőző gyorsasággal rohadt el az arca. Alvor felordított félelmében, de amikor pár majdnem kiszabadult a szobor megfogta Alvor fejét. Ráncigálta, míg nem Alvor úgy érezte, hogy hamarosan teljesen elválik a feje. Nem tudtam hol van, de látta hogy egyre több rothadó barna alak közeledik és amikor a fájdalom már elviselhetetlenné vált.
- WAAAH!! - Ordította Alvor és a földbe csapta a csatabárdját. Alvor végre felébredt vizesen és nagy ütemmel kalapáló szívvel. Ám mire ezt felfogta majd elvakult a fénytől: Valahogy az egyik fa felgyulladt és átterjedt a többi fára is, közöttük arra is hol Alvor aludt. Ám ahogy ezt felfogta rögtön elkapta a vállát: A terjedő tűz megégette a vállát és megpörkölte a csizmáját. Rögtön feltápászkodott és biztonságos távolságba húzódott a tűztől. A vállán az égetett sem gyomorforgatóan bűzlött, de Alvornak ez kevésbé fájt. Amikor még Alvor rengeteget kovácsolt nagyon sokszor égette meg magát tűzzel, így egy idő után nem fájt neki annyira mint egy átlagos embernek, és a kezén bőrkeményedés is alakult. Megtanulta: A tűz ellenség is, de ha a barátoddá teszed akkor nagyon sok mindenre viheted. Tedd hát a barátoddá!.
Egy jó, vizes helyre leült, és kissé elkezdett gondolkodni, hogy mit is álmodott. Már csak a fele maradt meg benne, meg annak a szobor-embernek az alakja meg maga az a lény. Nem akart még egyszer ilyet álmodni! Habár... Lehet, hogy figyelmeztetett, hogy baj közeleg és ezzel fejezte ki. De hát akkor, hogy jön bele az anyja arcképe? Ő nem volt a baj forrása, nem lehetett!
- Öhmp. - Rázta a fejét Alvor. Csak régi emlékek, semmi több. A múltal nem érdemes foglalkozni, inkább a jelenre koncentrál! ~ Most. ~ Gondolta Alvor. A fák nagyon gyorsan égnek a tűz hatására, az avar meg még jobban lángra lobban főleg ahol száraz a fű és száraz dolgok vannak, de ezek a pontok rohamosan csökkennek. Már éppen azon gondolkozott volna, hogy gondolkodás nélkül elhagyja a teret, hadd végezze el az eső a tüzet amikor valami hangos hangot hallott:
- Hahó! - Mondta valaki. ~ Ez ki? ~ Kérdezte magában, de egy pár másodperc múltán már meg is tudta: Egy alacsony, kis termetű ember(?) jött elő, aki nézelődve szólt valakihez. Alvor a fejét vakargatta. ~ Minek gyün' ide? Itten' ég a fa. ~ Gondolta. Kisvártatva ismét megszólalt:
– Itt van?! - Kérdezte. Nem tudta Alvor, hogy kinek szólt, de volt egy sejtése, hogy... Neki beszél. Minek keresi Alvor, mi dolga vele? Minek követte őt és miért csak most fedte fel magát? Alvor nem tudta a választ ezekre a kérdésekre. Alvor árnyéban volt és olyan halkan vette a levegőt, ahogy csak tudta és egy tapodtat sem mozdult. Nem volt nagy jártassága a lopakodás terén, de hogy egy kicsi ideig észrevétlen maradjon ahhoz értett. Viszont volt egy gond: Az ember felett, egy fa volt, aminek az ágjai hatalmasak voltak, ám rozogák és úgy tűnt, hogy pont most kell leesnie. Alvornak gyorsan kellett döntenie: Vagy hagyja, hogy leessen, vagy megmenti valahogy a fiút a veszélytől, ami lehet csak pár másodpercre van. Sajnos gondolkodási ideje már nem maradt: A fiú felett lévő ág, először csak reccsent egy nagyot, utána rákövetkezendő másodpercben már esett is lefele. Alvor rohanni kezdett a fiú felé, majd három lépés után a sötétből nekiugrott a fiúnak, úgy hogy a bal vállára lökje, ezzel magával rántsa a hatalmas faágtól. Alvor sikeresen földet ért, de mielőtt még földet ért volna, a faág már akkor hangos puffanással leesett a földre mielőtt Alvor a földet érezte volna a testén. Hirtelen eltorzult az arca: A válla, pont a bal vállára érkezett, ami nem volt egy kellemes érzés mivel az égett meg egy kicsit. A fiút elengedte, majd az egyik fához tette a hátát és nagyokat sóhajtott.
- Itt vagyok kölyök... Ehhrr. - Alvor felnyögött, amikor egy kicsit megmozgatta a hatalmas karját. *

Hiába győzködte magát minden egyes lépésnél, hogy ostobaságot csinál, az a kis bestia hangocska, tovább duruzsolt a fülébe és nem engedte, hogy a lassan fejlődésnek induló veszélyérzete elhatalmasodjon rajta és legalább olyan ösztönösen vigye távolabb a bajtól, mint ez a nagy odaadás és védelem mások élete iránt. Átkos bélyege ez minden gyöngysárkánynak, képesek másokat maguk elé helyezni és ennek régen is meg volt a maga ára és a mai világban is meglesz, erre Sou a legjobb bizonyíték. Pedig őt nem csak a józanész szülte felismerés űzné ki ebből a kíséretet árnyak járta, lángoló erdőből, hanem maga a tűztől való félelme is, mert egyszerűen képtelen a méretes csóvák láttam, a parazsat köpő eldőlt fákkal szembesülve nem visszagondolni. Arra az egy nyomorúságos éjszakára, amikor nem csak saját, de egész népes sorsa megpecsételődött. Felszegte fejét, hogy legalább a könnyek ne tegyék homályossá a látását, de nem csak az érzelem csalta elő ezeket a kis cseppeket, hanem a füst is. Közel a tűzhöz, ahol nőtőn-nőtt a forróság felfelé szállt a jellegzetesen maró, csípős szagú füst, de odébb, ahol még csak szele járt a vésznek, oda bebolyongott, gomolyogva, alig szabdalva fel sötétszürke fellegeit a fák. De nem csak szaglását kezdte ki a füst, megtöltötte száját is a kellemetlen füstös ízzel, torkát marva, ami így vízért sóvárgott, de nem tehetett mást, minthogy becsukja száját és orrán át vesz levegőt, éppen annyit, amennyit még elbír köhögés nélkül. ~ Tényleg ostoba vagyok! ~ A következtetés levont végeredménye kétségtelen, de még ebből is tanul valamit, még egy kicsit erősebbé válik és képessé arra, hogy elméjét ne zavarják meg a múlt eseményei.
De túl közel kerülve a lángokhoz, elhatározása egyre ingatagabbá kezd válni és bár tenne még egy lépést előre, képtelen, lehunyja szemét, hogy a vad táncot járó lombok megszabaduljanak a kék és vörös sárkányok ártó ábráitól. Kiált inkább, hiszen ha nem szól esélye sem lesz megtalálni azt a vándort, aki után ily bolond módon elindult, orra teljesen megtelt az égő növénye szagával és hallását is elfullasztja az erősödő pattogások, vizes sercegések, nedves nyikkanások. Válasz azonban nem érkezik, bár új szag vegyül az állandósulthoz, méghozzá éget szőr és hús kellemetlen bűze, ez adja meg a lökést neki, hogy egy kicsit közelebb óvakodjon, keresve a szag forrását. Ám az meglepetésére elé ugrik, rémült megégett róka képében, akiben pillanatok alatt érékelődött fel a veszély léte, a tűz vagy az előtte álló sárkány esszenciájú ember. Nem utóbbit választotta, így bátran inalt el arra, amerre a tűznek csak füstje és azon túl híre sincs. Újra kiáltott, valamivel könnyebb szívvel, hogy akkor talán még sem azaz ember égett össze. De most sem érkezik válasz és hiába erőlteti meg szemét, csak a lángok táncában vadul suhanó árnyakat lát. ~ Nem maradhatok tovább, fordulni érzem a szelet és … nem szeretnék egy tűzgyűrű kellős közepében lenni. ~ Újra körül lesett, kimerészkedve két fa közti üres térbe, ami magában véve is butaság, hiszen tiszta célpontot nyújt így, arról nem is beszélve, hogy a lepotyogó ágak között nem feltétlenül csak apró törekek vannak.
Reccsen is felette a szövevényes mennyezet, felpillant és ez elég ahhoz, hogy tudja, eddig maradhatott, de egy újabb reccsenés könnyű szerrel vonja el figyelmét, ám úttal egészen mással kedveskedne az egyre inkább megingó elmének. Sárkányformába, d ez úttal egész hűen öltöztetve fel az egyik ágaitól megvált ferde fenyőt. Egy negyed lépés, amit képes volt tenni, teljesen süketen arra, hogy most már nem csak recseg, de egyenesen ropog összeroppan felette a lombtól és gallyaitól súlyos ág. Hogy megragadják? Érzi, de nem karokat vél felfedezni vékony kis testén, hanem karmokat, melyek mélyen vágnak húsába. Hogy földet ért, minden bizonnyal? De kap, markol abba, amit csak ér, remegve, hiszen végig hasít testét a fájdalom, lüktetve, állapodva meg, ahogy az agyarak kis híján kettétörve emelték ki gerincét testéből. Ahogy eleresztik, ujjai közül nehezebben menekül az, amibe belemarkolt, de ereszti, ahogy kezd ráébredni, egészen máshol fáj! Zihálva szedi a levegőt, de szemei előtt nem egy sárkány, hanem egy ember hatalmas alakja bontakozik ki. Felnéz rá, talán a szakáll teszi, de nem lát benne ellenséget, de ez nem elég ahhoz, hogy remegése alább hagyjon, pedig igyekszik rejteni, összekulcsolva kezeit, szorosan zárva össze ajkait.
- Kö..köszönöm! – Nehezen sikerült csak kinyögnie, de az sem érdekelte, hogy hangja is reszkető. ~ Én akartam neki segíteni és tessék .. ő mentett meg engem. Ráadásul még meg is sebesült. ~ Közelebb helyezkedett a férfihez, de pillantása akaratlan is a lángok felé vándorolt. – Fel tudsz állni? Itt nem maradhatunk sokáig! – Jelenti ki, valamivel összeszedettebben, ahogy talpra állva a tűz vonalát figyelte, de nem tudva, hogy a megmentője mennyire sérült meg. Önmagával kapcsolatban is csak annyi megállapításra sikerült jutnia, hogy képes állni és ha itt-ott kegyetlenül sajognak is részei, semmije sem tört el.
- Induljunk, mert különben bekerítenek a lángok és akkor .. – Akkor? Akkor is lesz kiút, de vajon meddig tudna levegőben maradni ezzel az igen csak megtermett szerzettel? Mindegy! Először szeretne lábon kijutni az erdőből, ami eddig jó menedéknek és útvesztőnek ígérkezett, de most lángoló része életveszélyes csapdává lépett elő. Ami, mintha elhatározta volna, hogy sem az embert és sem Sout nem engedi el égő karmaiból, ami immáron elzárta a legrövidebb menekülés utat számukra, széles és nagykerülőre kényszerítve őket. Már, ha időben elérik azt a pontot, ami után a tűz nem előttük, hanem mögöttük fogja tovább falni mohón mindent, ami csak az útjába akad.

Alvor miután jól kimozgatta karját, egy kicsit várt a fiúnk a reakciójára. Először azt gondolta, hogy el fog rohanni előle a hatalmas alakja miatt, de azután ez nem így lett. Habár a fiún Alvor látta, hogy kicsit bizalmatlan vele szemben és eléggé reszket tőle. Alvor már megszokta, rengetegen mondják rá, hogy "túl nagy", de hát ezen nem tud változtatni, és ha tudna se akarna. Alvor egy vándor barbár, neki alapjába véve így kell kinézni nem pedig úgy, ahogy mások azt kérik vagy elvárják. Ő úgy néz ki ahogy azt az ÉLETE elvárja tőle. Egy barbárnak erősnek kell lennie, testileg és lelkileg egyaránt. Habár Alvornak a gondolkodása nem éppen a legjobb, de azért néha megtalálja a legjobb megoldásokat a nagy problémákra. Csak a beszéd stílusa az, ami miatt parasztnak nézik.
A tekintete a bal vállára tévedett. Hol vörös volt, hol fekete, de a lényeg, hogy rondán megégett, és néhol még picit vérzett is a landolásnál szerzett horzsolás miatt. Alvor letörölte magáról a vért, majd egy picit fájdalom csillapítónak, megint ivott egy kis sört.
- Legközelebb figyelj. - Mondta kurtán. - Az erdő nem mindig a barát, légy óvatos vele. - Mondta. Észrevette, hogy a fiú a lángokat nézi, amint éppen felfalják a közelebb lévő fákat, bokrokat és maga az erdő egy kis részét. Majd a fiú felvetette, hogy esetleg menni kéne innen. Alvornak is ez volta véleménye, de valahogy még sem mozdult, nem is válaszolt rá. A tűz egyszerűen "megbabonázta" és úgy érezte, hogy mintha egy egész életen át képes lett volna figyelni rá. Nem volt piromániás, de alapjába véve rengeteget dolgozott a tűzzel és egy idő után megkedvelte. Meglett volna nélküle, de vágyott volna a látványára és a hasznosságára, mint a kovácsolás terén, mint a többi dolognál mint például hús sütésnél. Ám most, jelen pillanatban lehet a tűz akármilyen szép, azt jelzi hogy menjenek innen, mert most ő falatozik és ha nem mennek, akkor őket is megeszi. Alvor ezt nem akarta, és a mellette ücsörgő fiú sem.
Alvor kicsit megrázta magát, összeszedte a holmiját és még egy utolsó kortyot ivott a most már félig kiürült söréből. Ezt igen nagy sajnálattal nézte, de hát most egy ideig nem is nagyon lesz ideje újratölteni a palackját.
- Möhetünk. - Mondta Alvor a fiúnak, aki már látszólag felkészült az indulásra, mivel már Alvor előtt talpra állt. Alvor most nézte meg jobban a fiút: Kissé pipaszár, alacsony és vékonyka fiú volt, akit akár egyetlen pöckölés is kettétörhet. Ennek ellenére Alvor tudta, hogy nem szabad őt lebecsülni: Kiskorában ő nem volt ilyen pipaszár, erős alkatnak és kifejezetten jó izomzattal rendelkezett, ennek ellenére soha se becsülte le a nála kisebb embereket. Mert azok a kis emberek, akik rosszat akarnak el tudják érni amiket akarnak, ha sokan vannak. Lehet nem is az akinek mutatja magát, vagy más is rejlik benne, amint ami elsőre látszik és van olyan erős mint Alvor. Régen egy kószától hallott egy mondást: "Egy darab termesz kevés ahhoz, hogy kárt tegyen benned vagy az otthonodban! Ám, hogy ha a termeszek sokan vannak, akkor pillanatok alatt a házadat veszítheted tőlük, így ne becsüld le őket! És ha már a házadat megették, akkor az ember lelke egy pillanat alatt összeroppanhat! ". Alvor erre a mondatra kiválóan emlékezett és a mai napig megfogadja. Sok kis ember sokra megy, mert egy hadsereg például sok kicsi emberkéből áll össze, ami ha megindul, hegyeket tud mozgatni. Így történt az is, hogy Alvot egyszer nézeteltérés közepette megverték a faluban még kiskorában. Alvor már akkor erősnek számított, de négy vele egykorú gyerekkel szemben kevés ideig maradt talpon, pláne hogy még rendesen verekedni sem tudott. Ellenfelei mint kisebbek voltak, mégis legyőzték őt, majd az egyik pénzes táskáját elvették. Akkor Alvor hat aranyat veszített el. Másnap viszont Alvor visszavette a jussát a fiútól, egy kis privát beszélgetés útján, amikor éppen nem voltak mellette társai. Alvort nem igazságosan győzték le, de végül ő került ki ismét győztesen ebből a nézeteltérésből. Azóta kevésszer kezdeményezett verekedéseket, leginkább akkor is akkor amikor a másik védelemre szorult, vagy amikor már széttépte az ideg. Megtanulta már egy jó ideje: A hideg fej csodákra képes, és az ész a legnagyobb fegyver - a Bunkója mellett.
Most, hogy így megnézte magának a fiút, nem is nagyon különbözött tőle néhány dologban. Nem az alkatát nézve, inkább belsőleg találta hasonlónak. Mintha az ő gyerekkorának egy kis része is benne lenne. Lehet nem is marhaság amit gondol, de azért nem kell teljesen megbízni meg mindent megcsinálni helyette. Ha a fiú idáig eljutott, akkor lehet már van egy kis tapasztalata a vándorlás terén, vagy csak ismételten arról van szó, hogy nem az akinek mutatja magát. Mindenesetre a végső indulás előtt, Alvor megkérdezte tőle a maga mély hangján:
- Neved? - Kérdezte, majd gyorsan hozzátette. - Fiú.

Valami apró, halvány mosolyt sikeredett arcára engedni, ahogy a vándor megszólalt. Bólintott, még szép hogy figyelni fog, méghozzá sokkal jobban, mint eddig bármikor, meg az is könnyen meglehet, hogy nem csak ennyit fog tenni. Inkább messzire elkerüli majd az égő erdőket, nem kell, csak a baj méltán meleg fészke és egyben a kellemetlen emlékek felszítója is Sou részéről. Persze ez az a fél elhatározás is könnyedén meg fog dőlni, ha újra valami hasonló helyzetben találja magát, bár talán a legelején kellet volna alaposan meglepődve elhátrálnia az illetőtől és akkor talán nem az erdőbe megy, hanem a puszta felé. Az élet azonban milliónyi talán-nal lát el, miután egy döntés meghozatala után, az, amit sikerült meghoznunk nem bizonyul olyan jónak, mint az akkor még, abban a pillanatban annak ígérkező. Viszont tanulhatunk belőle és aki okul is, annak egy hasonló helyzetben majd könnyebben jönnek a megoldások, ám ezúttal már olyanok, amikhez eggyel vagy kettővel kevesebb talán társul majd.
Végigfutatja ujjait megtépázott ingén, jó néhány helyen megszakadt az anyag, de sokkal több helyen fedi el az éppen csak felkaristolt bőrét, eddig egészen olcsón megúszta a dolgot. Az égett hús szaga viszont váratlanul csapta meg az orrát, nehezen gyűrte le a késztetést, hogy a grimasz ki ne üljön az arcára. Kivételesen hálát tudott volna adni a változatosság kedvéért felfelé szálló füstnek, hogyha megint eltöltené az orrát és nem érezne semmit. A forrás után még sem kellet olyan nagy kutatást folytatnia, elég volt egy pillantást vetni a megnyugvó kar kezdéséhez, bizony a vándor válla komolyan megégett, lehet a megtermett férfi fel sem veszi annyira, de az égésekkel mindig vigyázni kell. Könnyedén fertőződnek el és a mellet komolyabb bajok forrása is lehet, nevelőanyja és Níbe tanításai kerülnek elő az emlékek polcairól, miknek címkéjére a gyógyítás mestersége felirat került valamikor még régebben. Emlékezete, füvek képét löki elméjébe, hűsítő és fertőtlenítő pakolás készítésének mozdulatait idézi fel, de jelen pillanatban sem az idő, sem pedig a hely nem alkalmas arra, hogy ilyesmin agyaljon.
Kevéssé csempész nyugalmat belé az, hogy az idegen szerint is indulhatnak, de az még sem sieti el, pedig Sou bizony már száguldana is, maga mögött hagyva ezt a forrongó világot. De rá kell döbbennie, hogy ők ketten egészen másképpen látják a tüzet, mert mintha a szeretet szikráját vélte volna felfedezni a másik szemeiben és bár csak elgondolásai lehetnek miért, tudatlan is megérti. A tűz jó és figyelmes kezekben, megvéd, ízletes ételt ad, melegít és még annyi minden dologra fel lehet használni, de meg van a maga veszélyes oldala, Sou ismeri mindkettőt, de az ajánlottnál jobban tart tőle, fél és ha ilyen mértékben találkozik vele a félelem inkább már rettegésnek hat. Remeg is még keze tőle, de elméjét már kevésbé uralják a múlt rémképei, más feladatuk van ugyan is, ami annál sokkal sürgetőbb, méghozzá kiutat találni. Ezért is nézi olya nagyon fürkészve a meleg széltől remegő sűrűt, ősvényeket keres, vadak nyomait, mert ha nem is jelent feltétlen biztonságot, legalább a lábuk elé nem kell árgus szemmel figyelni. De mintha az erdőnek ezt a felét elkerülnék a vadak, így nincs mit tenni, Sou a maga részéről a ritkásabb rész felé venné az irányt, ott minden bizonnyal könnyebb áttörni a zölden és a fák avarban rejlő gyökerei sem feltétlenül rejtenek csapdát. Visszapillantott újdonsült társára, aki ezúttal nem egyszerű vándorlásban lesz bajtársa, hanem menekülésben. Valami rejtélyes ok miatt megnyugtatta a hatalmas termet, kicsit hasonlít a faluja kovácsára, csak annak mindössze vaskos, rőt bajusz terült el az orra alatt, pótolva, helyettesítve tar feje dús koronáját. De pont ő volt az, aki szinte mindig unottan állt a civakodók láttán és elég volt kihúznia magát, hogy tekintélyének nagyobb nyomatékot adjon. Első ránézésre, az őszes szakállú idegen is hasonlónak tűnik, bár hangja kétség kívül képes lenne a frászt hozni Soura egy sötét utcán, de így szemtől szemben, nem tűnik félelmetesnek, pláne, ahogy jóízűen kortyol kulacsából. Víz, jut erről eszébe sajátja az ifjú sárkánynak, de az később még jól jöhet, így csak megigazgatja táskáját.
- Sou, Sounak hívnak. – Mutatkozott be készségesen a kérdés hallatán, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a kiszemelt irány felé ne tegyen legalább egy lépést. – Azt hiszem arra megfelelő lesz az irány, nem tűnik sűrűnek az erdő, bár a tűz .. arra is terjed. Menjünk! – Nem kérdezett vissza, hogy vajon őt hogy hívják, pedig a nevelése a nyelve hegyére lökte a kérdést, viszont a helyzetük nem engedi meg azt, meglátása szerint, hogy könnyed csevegésbe kezdjenek. Néhány újabb megtett lépés után azonban bepótolta az elmaradását.
– Benned kit tisztelhetek? – Igaz, helyzetük talán annyira még nem szorult és ha bírják a gyalogszert szusszal, nem kötelező csendben haladniuk. Bár Sou torkát továbbra sem kíméli meg az erdő maró esszenciája, torkát köszörüli és halkan köhög is. ~ Lehet még is csak meg kéne fontolnom a távozást ? ~ Pillantása a megmentőjére esett. ~ Ha akarna sárkányként is komoly sérüléseket okozhatna, de itt hagyni nem lennék képes. ~ Előre nézett, félre tolva néhány ágat, hát majd kirepülnek, ha nem lesz más kiút, addig meg kénytelen tűrni a természet fegyvereit.

Alvor a fiú után ment, közben hallgatva a válaszát. Miközben éppen egy halom falevelet söpört le a válláról, azon gondolkozott, hogy tudja-e a fiú, hogy merre mennek? Alvor már sokadjára hozta fel a fejében a témát, de honnan a fenéből tudhatja az utat, és egyáltalán hogyan jutott ide be? Alvor már kissé unta a dolgokat, inkább a fiú nevére koncentrált. ~ Sou? ~ Gondolta. ~ Milyen származású néz az, hogy "Sou"? Lehet valami ork, esetleg egy elf származású? Inkább ilyen elfesnek hangzik. Hmmm, Sou, Sou. ~ Gondolta Alvor. Régebben látott elfeket a falujában, és azóta se felejtette el a pillanatot. Egy vándor zenész csoport volt, akik pénzért vagy sem, de néhány faluban megálltak egy rövid kis előadásra, és balladákat és gyönyörű ódákat és dalokat zengtek az ámulatban lévő közönségnek. Szerette őket hallgatni, habár még jobban tetszett volna neki, ha érti is, hogy mit énekelnek. A legfurcsább egyének voltak, ahhoz viszont kétség nem fér. Pár elf, akik a biztonságot maguk mögött hagyva vándorlásra adják a fejüket, csak azért, hogy énekeljenek az embereknek vagy ahol éppen nagy tömeg van? Kissé furcsának és bolondnak hangzik első hallásra, de ha az ember jobban bele gondol: Ők ezt szeretik. Mellesleg meg jó néha ilyet is látni, felvidítja az embert és még elfeket is lát közben, nem szólva a hangjukról és a művészetükről!
Miközben ezen gondolkodott, Alvornak lassítania kellett a tempón mert alig lépett kettőt, máris lehagyta a fiút, így előre engedte, már csak azért is mert ő elvileg ismeri a kivezetőutat.
A fiú közben meg is kérdezte, hogy Alvornak mi a neve. Nem is válaszolt rá azonnal, így eszébe jutott, hogy egy kicsit gyorsabban kéne reagálnia a dolgokra, a végén azt hiszi hogy valami problémája van, vagy lassú a reagálási ideje.
- Alvor Freyr Ottar a nevem. Egy kis faluból származom, kovács a a mesterségem. - Mondta Sounak. Ahogy kimondta a "kovács" szó, eszébe jutottak a régi szép emlékek. Apjával együtt kovácsolt, gyönyörű szép kardokat, késeket, páncélokat és egyéb ékszereket a falunak, amik aztán profitot is hoztak nekik. Nem egyszer dicsérték a munkájukat és néhányszor nagy megrendelést is tettek náluk, amik aztán nagy húst hoztak az asztalra és hatalmas lakoma lett belőle. Jól emlékezett arra a pillanatra amikor az asztalra került a hatalmas nagy hús és mindenki annyit ehetett belőle amennyi jól esett. Ezelőtt nem volt ilyen. Meg volt adva egy napi adag, és azt lehetett enni, nem volt több. Volt pénzük, de a hatalmas nagy lakomákat nem engedhették meg maguknak, és még így is jobban éltek mint a többi szomszédjuk. Alvor vegyes érzelmekkel gondolt ezekre, de alapvetően jó volt.
- Honnan ismered az erdőt... Sou? Úgy beszélsz, mintha már ismernéd egy ideje. - Mondta Alvor. Úgy érezte, mintha egy kicsike akcentussal mondaná ki a "Sou" nevet, de hát nem tudott vele mit kezdeni. Nem ismerte a név eredetét, de ha ismerné és mondjuk ork lenne az eredete, akkor talán még a hangjához is passzolna. Valóban érdekelte, hogy hogyan ismerheti az erdőt, mert lehet akkor gyorsabban kijutnak ha megmond egy helyes irányt. Alvor kíváncsian figyelte a fiú válaszát, közben kissé megigazította Bunkót ott a hátán, mert egy kicsit zavarta a fejsze a hátát.

Kettejük között hosszú csend húzódott és még sem lehetett az mondani, hogy síri csendben menetelnek, mert az erdő nem szűnt meg lángolni. Pattogott harsányan, néha hatalmasakat, hogy Sounak éppen csak megnyugvó szíve újra rohanni kezdett az ijedségtől és mindez nem volt elég, az élő zöld fenyegetően sziszeget, sisteregve adta ki életét jelző nedvét, hogy azt is gyorsan felkortyolják a mélyvörös, aranyszegélyes lángok. A füst azonban végre oszlott, ahogy egyre távolabb kerültek, az önálló életet élő szél most egyszerre volt barátjuk és ellenségük is. Eloszlatta ugyan a fojtó légtömeg nagyját, de sarkukig lobbantotta a lángokat, innen-onnan felkapva az izzó parazsat jóval messzebb dobva el. Mintha a végzet, pusztulásra ítélte volna ezt a parányi erdőt.
Sou igyekezett a legjobb útvonalat kiszimatolni, bár nem a szó legszorosabb értelmében. De még maga is meglepődött, hogy a marcona férfi olykor bizony könnyedén lehagyta és ez nem csak azt jelenti, hogy méreteik közötti különbség miatt lassabb, hiszen bármikor képes lépteit szaporázni és így felzárkózni, hanem töpreng. Talán túl sokat is, de fülének különös hangokat formálnának meg a betűk sorrendjei, ami felkelti figyelmét.
- Harcosnak gondoltalak. – Tőle is késett a válasz, de nem csoda, kinek van kedve litániákat szónokolni, mikor a torkát marja a keserű füst. – Persze attól még lehetsz az, hiszen .. a legtöbb kovács nem csak el .. elkészíteni tudja a fegyvereket, használja is. – Lassan olvadnak fel arcának riadt vonásai, egyre nyugodtabbá válva, ami köszönhető a tűz egyre távolabbi látványának és Alvor cseppet sem ellenséges viselkedésének. Nevét újra felmondta magában, félreérthetetlenül lettek hangsúlyozva, így a folyamatos recsegés-sistergés közepette is képes volt megállapítani, hogy az három tagból áll. ~ Kitalálhatnék már valamit a Sou mellé, vagy mondhatnám az egészet. Elég rég óta és sok felé jártam már, hogy tudjam, senki sem emlékszik már a Hollóra. ~ Elmosolyodik magában. ~ Azt hiszem, ez már megszokás. ~ Régen félt kimondani nevének első felét, aztán egyenesen tartott tőle, mire végre tudatosodott benne, hogy nem szereti és azóta inkább azért hagyja le. Meg hát, nem is érzi magát érdemesnek egy ilyen névhez.
- És melyiken szólíthatlak? – Érdeklődött, immáron szaporázva a lépteit, hogy Alvor is kényelmesebben haladhasson mellette. Pusztán azért, mert volt, aki szinte kikényszerítette, hogy a keresztnevén szólítsa, más szó szerint elvárta, hogy a kalandozásokkal eltelt idő alatt ráaggatott néven nevezze meg, más meg természetesnek vette, hogy család nevén szólnak hozzá. Pedig hát, csak egy névről van szó. Bár sokaknak a mindenüket jelenti, ahogy Sounak is ez a három betű, hiszen a szívének legkedvesebb személytől kapta, az édesanyjától. A kérdés hallatán felpillant a férfire, halványan el is mosolyodik, jól esik neki az a kis zönge, amely elárulja számára, hogy nem kételkednek abban, hogy tényleg tudja-e a kivezető utat vagy sem, csak csupán kíváncsi. A teljes igazságot még sem mondhatja el, furán venné ki magát, hogy igazából nem csak helyismeretére támaszkodik, hanem követi a legfrissebb levegőt hozó áramlatokat is figyelembe veszi.
- Most járok erre harmadszor, tudom, nem… tűnik soknak, de éjszakáztam már a k..özelében. Nem olyan széles, bár ahhoz elég nagy, hogy egy álló.. napig bolyongani lehessen benne. – Ez igaz, ezért is csalta erre üldözőjét. Viszont most először vágott át rajta gyalogosan, eddig mindig egyszerűen átrepült felette. ~ Bárcsak most is olyan hamar kijuthatnánk. ~ Sóhajtott egyet. ~ Remélem a sárkányvadász meglátja a füstöt és nem jön erre. ~ Megrázta a fejét, nem aggódhat azért, aki meg sem hallgatva az ő indokait egyszerűen elvágná a torkát. A sors azonban ma igazán játékos kedvében lehet. Mert, ahogy felértek az emelkedő tetejére, amivel párhuzamosan futott egy másik, mély vízmosást fogva közre, összeszorult a torka. Pont szembetalálta magát a túloldal átkelési lehetőséget kereső nővel, aki nem habozott íja és nyila után kapni. ~ Ilyen nincs! ~ Futásnak eredt volna, de nem volt egyedül.

- Most végre meg vagy! – Kiáltott fel, bár mintha megrendült volna kitartása, mikor meglátta Ottar alakját. – Téged is az ujjai köré csavart ez a sárkány?! – Szavait Alvornak címezte, ezzel igyekezve kipuhatolni, hogy még egy vagy netalán már két sárkánnyal kell e szembenéznie, felajzott íját le sem engedte.

- Igazad van - Mondta Alvor. - A kovácsok talán tanítani is tudnának. De nem teszik, mivel nem nagyon tudnak bizonyos fogásokat. Egy hadseregben sokkal jobban megtanítanak bizonyos dolgokra, és azzal jobban is jár az illető. - Magyarázta Alvor. Szeretett erről beszélni, mindig felvidította ha valami olyanról beszélhetett egy másik emberrel amiben ő jártas.
Ahogy meneteltek, közben Alvor hallgatta a fiú szavait, válaszolt a kérdéseire. Szűkszavú volt, de nem mondott semmi olyasmit Alvor, ami nem volt éppen a tárgyhoz kapcsolódó. Azt vette észre, hogy kicsit mintha hallgatag lett egyik pillanatról a másikra. ~ Hm. ~ Gondolta magában Alvor.
A következő kérdésre, miszerint hogyan szólíthatja őt Sou, kis mosolygással felet, amit elrejtette a nagy szakálla.
- Egyszerűen csak Alvor. Nem kell a teljes nevemet kimondanod, úgy is kiszáradna a szád mire végigmondod. - Felelte Alvor. Néhányszor mondogatta a vele találkozóknak, hogy szólítsák csak "Alvor" -nak és akkor kevesebbet kell majd inniuk. Ám ennek ellenére Alvor örült a nevének, büszke volt rá. Egyrészt mert - számára - hangzatos volt, másrészt meg a hossza egy kicsike sajátos jellemet is kölcsönöz neki. Arra a kérdésére miszerint, hogy ismeri az erdőt a fiú, Sou így felelt:
- "Most járok erre harmadszor, tudom, nem… tűnik soknak, de éjszakáztam már a k..özelében. Nem olyan széles, bár ahhoz elég nagy, hogy egy álló.. napig bolyongani lehessen benne." - Mondta a fiú. Alvor elcsodálkozott.
- Érdekes. - Mondta Alvor. Ő is egy kalandos figura volt, de gyermekkorában nem merészelt volna bemenni egy erdőbe egyedül. Már csak az állatok miatt is. - Elég furcsa egy kölyök vagy. Én nem nagyon bolyongtam volna ilyen fiatalon az erdőben. - Mondta Alvor.
Beszéd közben egy nagy emelkedőre érek. Alvornak már éppen a nyelve hegyén volt egy másik kérdés, amikor megpillantottak egy nőt. A túlparton nyilát felajzott nőt. Alvor már nyúlt is volna Bunkóért, amikor a nő szavait meghallva kissé ledermedt. Tekintete a fiúra tévedt. ~ Sárkány. ~ Gondolta magában. Egész testével felé fordult, és ismét megmérte a fiút. ~ Hm. ~ Gondolta. A fiú szemébe nézett, majd lassú léptekkel a fiú felé közeledett. A fiú elé állt, és a nő felé fordult.
- Tedd el az íjat! - Mondta, majd levette Bunkót a hátáról. - MOST. - Parancsolt rá, hideg hangon.
Nem hibáztatta a fiút. Habár nem mondott el mindent, ez az ő szemében alapvető volt. Ki tudja mit reagálhatott volna erre egy varázsló, vagy egy kisfiú ha vele találkozik össze. Az egyik vagy megöli, esetleg elfogja, a másik pedig el sem hiszi, vagy elmenekül. A fiú nem akarta kilétét felfedezni, így nem mondott el olyat amivel másnak is árthatott volna. Meg hát, nem is ismerte még Alvort annyira, hogy elmondja neki. Ha elhamarkodottan teszi, akkor vagy nem hinné el, vagy rátámadna. Alvor az ő helyében is ezt tetet volna, így ezt meg tudta érteni. ~ De miért akarja megölni? ~ Kérdezte Alvor magában.
A nő nem tette le az íjat. Alvor egyenest a szemébe nézett, és állta a nő pillantását. Azzal az íjal még nagy gondokat tud okozni, jobb lesz hogy ha valami védőeszköz után néz. A fiú kevésbé, de Alvor igazán nagy célpont, így az íjjal szemben hátrányban vannak.

- Ebben nem vagyok járatos, sem a fegyvert nem forgatom jó, sem pedig a megformálásához nem értek. Pedig szép mesterségnek tartom, bár … - Emlékezetében felszínre bukkant a kép, amikor a falubéli kovács körül settenkedett pajtásaival, aki látva lábatlankodásukat, inkább munkára fogta őket, amolyan büntetésként. Sou már akkor megkapta, hogy nem való kovácsnak, tart a tűztől és hát, a nehéz munkát vékonyka kis alkatéval nem bírná. Ha tudta volna, és ha akkor Sou is emlékezett volna rá, hogy sárkány. Okozhatott volna meglepetéseket, noha, akkor sokkal, de sokkal hamarabb ott kellet volna hagynia a falut. – a falu kovácsa, ahol egy ideig éltem egyenesen megmondta, hogy nem vagyok ilyen nehéz munkára való. – Arcán mosoly játszott, már képes volt gondtalanul visszagondolni emberi szüleire és a falusiakra. Meg aztán, ahogy így igazán belegondolt, mérce sem kell, hogy felmérje a különbséget, mondjuk így itt most kettejük között. Pedig, ha megmutathatná eredeti alakját, akkor ő lenne sokkal magasabb, bár csak egy ember mellet tűnik nagynak, egy másik sárkány mellet állva már közel sem tűnne annak.
- Akkor Alvor. – Amennyire füst marta torka engedte nevetett, halkan, de jóízűen. – Azért csak nem száradna ki, de így hirtelen lehet, hogy összekeverném, vagy másként ejteném és ez igazán nem lenne illő dolog a megmentőmmel szemben. – Nem rossz, sőt egészen jónak mondható a memóriája, de ilyen rövid idő alatt olyan sok dolog történt, hogy talán valóban belegabalyodna a hangzatos, hosszúnak tűnő név kiejtésébe. ~ Azt hiszem megkönnyebbültem, vagy csak biztonságban érzem magam Alvor mellet. ~ Halkan sóhajtva vetette egy pillantást a mögöttük nem túl békésen lobogó lángokra, amiktől távolodtak, legalább is meg volt ez az illúziója. ~ Erről lehet szó, de csak addig lesz ez így, amíg rá nem jön, mint Marius. ~ Visszagondolt a Dior család egyetlen túlélőjére, barátjára, akit sokszor rajtakapott olyan mozdulaton, mikor kardjáért nyúlt. Nem hibáztatta és a most mellette lépdelőt sem fogja, hiszen érthető, hogy tartanak egy hatalmas, hírhedten vérengző faj tagjától. Aki ráadásul galád módon megbújik egy ennyire semmitmondó forma mögött, becsapva, álltatva a másikat. ~ De persze annak nem kell feltétlenül megtörténnie. ~ Reménykedett benne, hogy hiába mennek visszafelé, nem lesz akkora balszerencséje, hogy pont belebotoljanak abba a sárkányvadász nőbe.
- Sok mindennek neveztek, de furcsának még nem és, bár hihetetlen, de idősebb vagyok, mint amennyinek nézni szoktak. – Mosolyában megbújt egy cseppnyi ravaszság. Vajon mit szólna Alvol, ha közölné vele, hogy hatvan éves elmúlt? Biztos kikerekednének a szemei és nem akarná elhinni, de az is lehet, hogy egyszerűen valamely hosszú életű nép sarjaként azonosítaná, de nem mint … Dermedten nézett szembe ellenségével, érezte, ahogy szíve riadtan megugrik és beletörődve helyzetébe nézett fel Alvorra. Ajkai megnyíltak, védekezni akart, de végül egy szó sem hagyta el száját. Egy valamit megtanult az emberekkel kapcsolatban, vagy elfogadják, vagy nem és általában ez utóbbi szokott beigazolódni. Nem akarta magát hagyni, felkészült a menekülésre, talán ezért is lepte meg a férfi tette. Souval ellentétben a nő haragja fellobbant és játszi könnyedéggel engedte szabadjára a nyílvesszőt, a következő után kapva, hogy azzal is célba vegye az ellenfeleit. Ez a szomorú a bosszúban, mindenen és mindenkin átgázol a célja érdekében. A kilőtt vessző azonban messze nem talált célt, még a levegőben bukfencet hányva hullott a száraz mederbe és ezzel egy időben Sou hátra rántotta Alvort, fizikai ereje mellet, jócskán mágiát is használva, hogy bizton elránthassa. ~ A domb aljában biztonságban lesz! ~ A kilőtt következő nyílvessző elődjéhez hasonlóan járt, Sou azonban nem csak itt manipulálta a szelet, egészen feltámasztotta, parazsat, darabnyi lángokat sodorva egészen el odáig. A száraz avar könnyedén lángra kapott, Sou pedig köztes állapotában fogta közre Alvort, hogy ne ellenkezhessen és Sou rendesen meg tudja fogni, ahogy teste szilárd formát ölt. Egy határozott rántás jelezte a férfinek, hogy levegőbe emelkedett és nem sokkal utána már érezhetővé, tapinthatóvá vált a sárkány kellemesen hűvös teste.
- Kiviszlek az erdőből! – Nem akarta nyugtatgatni, megérzi, ha Alvornak kényelmetlen a sárkánykarok között. Hamar áttörte a füstréteget is és ráfeküdhetett az áramlatokra, jól esett számára a szárnya tövében éktelenkedő seb, ha nem is volt mély, pont rossz helyen volt és minden apró mozdulatra kellemetlenül végighasogatta szárnyát a fájdalom. – A közeli tisztáson majd leszállok, addig még viseld el egy kicsit.

// Ha nem baj, én is elkezdem alkalmazni a kiemeléseidet. //
A nőn látta Alvor, hogy nemigen akarja letenni a fegyvert, és már gondolatban fel is készült az őt érő fájdalomra, esetleg a halálra. Emlékezett, hogy egyszer egy bölcs ember mondta neki, hogy lehet akárki olyan erős mint egy ork, és olyan hatalmas mint egy troll, őket is leterítheti egy jól irányzott nyílvessző vagy egy ügyesen bevitt csapás. Ha az a csapás vagy nyílvessző létfontosságú szervet ér - mondjuk a fejet - akkor nem biztos, hogy az illető életben marad. Jobb esetben megrövidül egy füllel, orral és világtalan lesz, vagy csak fél füllel hall, fél szemmel lát, de ez még úgymond a jobbik eset. A valószínűbb a halál. De nem csak a fej lehet létfontosságú. Lehet az akár a szív, vagy a mellkas, habár Alvoron rajta volt a páncélja. Viszont azt se zárja ki, hogy a nyílvessző a páncél lemez alá csúszik be, így megsebesítve és lelassítva a mozgást, így csökken az esélye a túlélésre.
Alvor levegőt vett és lassan kifújta a levegőt. Érezte ahogy a szíve a torkában dobog, hallotta a szíve mindene gyes dobbanását. Nyugodt volt, teljesen nyugodt. Felkészült, hogy esetleg találkozzon a szüleivel, de ezt ő nem akarta. Ha ő meghal, akkor lehet hogy a fiú akkor az ő lelkén fog száradni, még ha meg is fog halni.
A nyílvessző elröpült úgy szelve a levegőt, mintha valami annál is könnyebb dologban mozogna. Mielőtt azonban Alvor pisloghatott volna, a nyílvessző egyszerűen a mederbe bukfencezett. Alvor meglepődött. ~ Hogy az a? ~ Kérdezte magában Alvor, de közben már felvette a támadó pozíciót. Az volt a gyors terve, hogy elkezd rohanni a nő felé és felborítja, bármekkora árat is követel ez meg. Ha életben marad, Alvor lecsaphat rá.
Ám amikor nekiindult volna, Alvor érezte, hogy valami nála is hatalmasabb erő hátra rántja, a domb aljába.
- Öehh! - Morogta Alvor nagy meglepődöttségében. Nagy puffanással a földre vágódott, és azt sem tudta abban a pillanatban, hogy mi a neve. A földön feküdve megfogta az immár sajgó fejét és megrázta magát. ~ Mi volt ez? ~ Kérdezte magában Alvor. Ha egyszerű választ adna magának, azt mondaná, hogy "varázslat". De a varázslathoz kell egy varázsló is aki azt "megcsinálja", vagy "miazmázik" ahogy Alvor nevezte. Alvor pedig nem csinálhatta, nem téríthette el a nyílvesszőt és nem is rántotta volna hátra magát, mivel nem varázs használó. A nő az egyértelmű, jelenleg az ellenségük. Akkor nem maradt más mint a... Fiú.
Alaposan félreismerte, és meglepődött magán is, hogy ezen pont most kell meglepődnie. Hiszen az előbbit se érti még tisztán, miszerint egész végig egy sárkánnyal bandukolt és mentette meg az életét. ~ Mégis mi folyik itt?! ~ Üvöltötte magában Alvor és Bunkóért nyúlt, ami ott feküdt mellette. Látta amint a másik nyílvessző is a mederbe pottyan, és már éppen állt volna fel amikor mindet kezdett elborítani az időközben hirtelenjében felkavart levél, por, és hamu ami a közeli lángoló erdőből jött és mindent elborított. Alvor nem látott és a szemét törölgette, de ismét érezte, hogy egy hirtelen pillanatban valami felkapja és erősen a markába zárja Alvort (!) és kezd felemelkedni vele.
- Mi a... Hé. - Mondta és hirtelen minden szava elállt, még a lélegzetét is visszatartotta. Egy valódi sárkány fogta őt a markában, nem is akármilyen: Egy öreg sárkány! Bár nagyon könnyen lehet, hogy Alvor összetéveszti, de azután rágondolt, hogy ez az első sárkány akit lát, így nem nagyon tudja összetéveszteni semmivel, és csak saccolni tudja a korát. Bunkót szorosan a két markában tartotta, ügyelvbe rá, hogy a nagy ámulatában le ne ejtse a szíve megtestesülését.
- Eh... Hmm. - Alvor próbált, valahogy kicsit jobban "elkényelmesedni" a sárkánynak a markában, vagy kiszabadulni, de belátta, hogy még neki is semmi esélye. Kisvártatva megszólalt a sárkány, maga Sou hangján:
- "Kiviszlek az erdőből!" - Mondta. - "A közeli tisztáson majd leszállok, addig még viseld el egy kicsit." - Mondta a sárkány, az az Alvor szerint Sou. Alvor nem szólt semmit, de köhögött egy kicsit mert a szájába ment a füst amit vélhetőleg Sou kavart fel.
- Krehheh, öhhem! - Köhögött, majd ezt mondta: - Rendben.
Az út nagy részében szótlan, volt és inkább a sárkány hasát bámulta és csodálkozott a hatalmas tájban, amit a páratlan repülés alatt élvezhetett. ~ Gyönyörű. ~ Gondolta Alvor. Megpróbált minden részletet megfigyelni a tájon, de hol le, hol pedig Soura emelte a tekintetét, nem tudta melyik a csodálatosabb. Ám ahogy nézelődött, észrevette, hogy a szárnya tövében van egy seb, ami ha nem, is lehetett mély, bizonyára zavaró lehetett a repülésben, bár Alvor nem tudta milyen, nem volt még sárkány.
- A sebed. - Mondta. - A sebedet le kéne kötni valamivel. A végén sok vért vesztesz, és a végén lezuhansz vagy eszméletedet veszted. - Mondta Alvor. Habár ebben nem volt biztos, mert a sárkány test teljesen eltér az emberi testtől, így nem tudta, hogy mennyi vért kell veszítenie egy sárkánynak ahhoz, hogy attól már rosszul legyen. De abban igaza volt Alvornak - az ő állapítása szerint - hogy a asebet mindenképpen kezelni kell, vagy máskülönben az út hátralévő részében kellemetlenségeket fog okozni.
Alvor csak várta a válaszra, míg nem egyszer csak ismét eszébe jutott a kérdés, ami "zúzta" az oldalát.
- Miért üldözött a nő? Ki vagy valójában, illetve honnan jöttél? - Tette fel a kérdéseket Alvor.

//ugyan dehogy (: ahogy csak tetszik //
Érezte, ahogy Alvor mozgolódik fogásában, de többet annál, hogy valamivel masszívabban igyekezett megtartani, nem tudott tenni. Talán még annyit, hogy megértette. Ugyan ki örülne annak, hogy egy sárkány csak úgy előkerül a semmiből és a megkérdezés nélkül a magasba emeli. Már a puszta tény, hogy egy ilyen bestiáról van szó, sokakat rémülettel tölt el és a dolog valahol itt kezd hibádzani. Nem érzi remegni a férfi testét és ha nagyon belemélyed a dologba nem érzi a félelmet sem igazán, erről a válasz is meggyőzi. Lopva pillant csak Alvorra. ~ Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem… ~ Nem sokáig időzött a tájat figyelő alakján, valahogy túl.. hihetetlennek tűnt, hogy ilyen könnyen belenyugodott a helyzetbe és mintha egy cseppet sem zavarná.
Röptének labilissága is azon nyomban megcsitult, ahogy Alvor kényelembe helyezte magát és mocorgás helyett inkább a táj látványosságait élvezte. Sou is valami ilyesmit tett, bár számára már ismerősként köszöntek a kisebb-nagyobb erdőrészletek és a hatalmasnak tűnő füves puszták, egy különösen vonzotta tekintetét az acélszürke háttérben. Sendel, de oda egyetlen egy porcikája sem kívánkozik, hallott a csapdákról, még a nimfa őrzőktől. Ezzel megfordult a fejében, hogyha már a levegőben van, akkor esetleg Elonar erdejében is megpihenhetne, de valószínűleg másodjára már nem néznék jó szemmel, hogy egy férfival állít be és persze akkor rögvest szembetalálná magár Níbevel is. ~ Kizárt! ~ Így hát tekintete tovább bóklászott az alant elterülő térségen. Minél messzebb akart jutni a lángoló erdőtől és ezzel az üldözőjétől is, akinek, ha volt esze visszafordult és kerülővel indul majd újra a nyomába. ~ Muszáj lesz valahogy megértetnem azzal a nővel, hogy … Felesleges, úgy sem hallgatna és valamilyen szinten jogosak a szavai és az is, hogy így érez. Viszont ez se neki, se nekem nem tesz jót, Kain is így érezheti magát. ~ Váratlanul ingott meg, ahogy az ég felmorajlott és messzebb egy villám fénye szelte ketté a borús fellegeket. ~ Azt hiszem nem lenne bölcs dolog túl sokáig a levegőben maradni. ~ Gondolatához híven, finoman váltott irányt, arra fordulva, ahol a felhők tisztábbak, ahonnét a szél az édes illatot hozza, ami kellemesen felfrissítette tüdejét.
- Hogy? Ó.. – Halk nevetés tört elő belőle. Nem, nem emberi kacaj volt ez, dallamos füttyszerű hangok parányi csokra. Hirtelen nem tudta eldönteni Alvor miatta, vagy a miatt aggódik, hogy lezuhannak és valahol z megmosolyogtatta. – Ne aggódj, nem mély, fáj, de ennyitől még nem fogok lezuhanni. Akkor lennénk bajban, ha ez a csendes eső viharrá válna, vagy felbukkanna egy másik sárkány. – Fejét Alvor felé fordította, aztán feljebb emelte, hogy szemügyre vegye a sebét is. Nem igazán kellet látnia, érezte ő, hogy felszakadt és azt is, ahogy meleg vére csíkot húz háta felé, de hamar kihűlve rá is dermed pikkelyeire.
- Meg van a történetünk… - Hangja elhalkult, talán nem tudta, talán sejtette Alvor, de érzékeny pontra kérdezett rá. – Mi sem egyszerűbb, innen fentről származom, az ég az én hazám és sárkány vagyok! Mint látod egy fehér vándor, nem több és nem is kevesebb. Szeretném megismerni Lanur minden népét és táját, bár sárkányként ez elég nehéz, a népek többsége jogosan tart fajtámtól, ezért is mutatkozom leginkább emberi alakban, abban, amiben te is megismertél. – Újabb hangorkán dübörgött végig az égen, bár határozottan mögülük érkezett, ahogy a fény is kísértetiesen villant fel hátuk mögött. – Meg van! Az a kisebb facsoport tökéletes lesz. – Lassan ereszkedett lejjebb, hogy a szintkülönbség annyira ne zavarja meg utasát, akit a földre megérkezve igyekezett a legfinomabban elengedni. Ahogy ezt megtette el is hátrált közelebb lépve ezzel a parányi érhez, aminek forrása a mindössze öt fa összenőtt gyökerei közt bújt meg.
- Ne haragudj, hogy csak úgy felkaptalak. De nem volt más ötletem és nem kedvelem a harcot. – Előrelátásból csupán, de le sem vette zöld szemeit a férfiről, mert hát ki tudja. Lehet most ért meg benne az elhatározás, hogy ideje sárkányt ölni, bár Sou ezt erősen kétli. Eddig azokról, akik gyűlölték a sárkányokat, visszagondolva, szinte ordított ez a tény. Alvor viszont más és ha nem is tesz semmit, Sou nyugodtan hajtja fejét a víz fölé és kortyol is belőle, leengedve szárnyait, amik közül a fájós igen hálás ezért és inkább csak lüktet, nem pedig fáj. – Igazán finom. – Még nem felejtette el a kérdést, a választ viszont nem akaródzik olyan hamar megadnia. Nem, ezt valahogy még meg kell fogalmaznia, úgy, hogy a nő érzéseit és sajátjait is vissza tudja adni. Leheveredett, néhány lépésnyire a víztől. – Ha nem bánod így maradnék kicsit… már mit sárkány alakomban, így kényelmesebb. Tényleg! Nagyon megütötted magad? A vállad? Nem vagyok egy kiváló gyógyító, de ebben a formámban egy keveset tehetek a sebeid javulása érdekében.

- Hmm. - Morogta Alvor a sárkánynak a markában. - Ahogy gondolod. Ha majd leszállunk, akkor majd esetleg el láthatom a sebed. - Mondta. Alvor figyelemmel hallgatta a sárkány minden egyes szavát, soha sem vágott bele a szavába. Nem tudhatta, hogy esetleg olyan típus -e, aki feldühödik ha közbeszólnak a mondandójába. Mert ha igen, akkor Alvor nem akarta félbeszakítani, mert elég könnyen fasírtot csinálhatna belőle ez a lény, bár Alvor nem gondolta volna Souról, hogy ilyen agresszív lenne. A gondolat egy másodperc alatt ki is ment a fejéből. ~ Ugyan miért akarná? Hiszen ha akarná, akkor már megtette volna. De a fenébe is, minek gondolkodok ezen?! BAH! ~ Gondolta Alvor, és máris a sárkány válaszára kezdett figyelni.
Ahogy Alvor kivette a szavaiból, Sou nem árulta el pontosan a dolgot, tehát... Vagy ne akarja mert személyes, vagy pedig csak nem akarja elmondani. Ennyi neki elég is volt, nem feszegeti tovább a témát, ha Sou nem hajlandó rá. Alvor is egy makacs ember, csak akkor árul el dolgokat ha az illetőben megbízik, avagy szükséges az az információ. Nem tudta eldönteni, hogy Sou melyik részébe tartozik a szívének. Most ismerkedett meg vele, egyszer Alvor, egyszer pedig ő mentette meg az életét. Habár lehet, hogy Alvor elbánt volna a nővel, de ebben ő maga sem volt biztos. Másrészről pedig egyenlőre tartózkodott tőle, de nem félt tőle, és nem is volt vele semmi baja. Egyszerűen úgy döntött, hogy jobban meg kéne ismernie, de azért kedvelte. Vegyes érzelmek, de szinte nem is volt benne negatív érzelem.
Alvor hirtelen érzett valamit az orrában. Valamiért tüsszentnékje volt, így a következő pillanatban jó hangosan tüsszentett.
- HÁCCIEH! - Megrándult a teste. Nem tudta miért, valami miatt volt valami amire allergiás volt, avagy csak az idő tette. - Az istenekre, bocs. - Mondta Alvor. Ekkor történt az, hogy Sou lejjebb és lejjebb ereszkedett, mire egy facsoportos részre le nem szállt. Sou ott kiengedte a markából, Alvort. Bunkó segítségével talpra állt, majd egy pillanatig gondolkozott, hogy megtegye, de aztán rászánta magát: Kétszer megpaskolta a sárkánynak a hatalmas, pikkelyes lábát, ezzel köszönetet mondva. Egy pillanatig, rajta tartotta a kezét, és a tájba nézett, de azután ráeszmélt a számára "kínos" helyzetre és elvette Sou lábáról a kezét. Pikkelyei finomak és szép, jól ápoltnak érezte őket, de valójában fogalma se volt, hogy hogyan tisztítja őket. ~ Vízzel. ~ Gondolta Alvor.
Alvor ezután egy fához támasztotta Bunkót, majd egy kicsit megropogtatta a csontjait és az egyéb testrészeit, mert úgy érezte, kicsit megmerevedett a sárkány markában a teste. Először kicsit bemelegített, majd egy kis fekvőtámasz és csontkiroppantás. Régebben egy csontkovácstól leste el ezeket a technikákat, habár inkább csak saját magán alkalmazta, elvégre ő kovács volt, nem csontkovács. Ha nem sikerül, és esetleg eltör egy csont, akkor az ne másé legyen, hanem inkább saját magáé. Véletlenből sem akarja eltörni valakinek a csontját.
- Hm. - És ekkor megroppantotta a derekát. A nagy böszme teste ellenére hajlékonyabb volt, mint azt mások gondolnák.
A ropogtatás után leült a szeretett Bunkója mellé, és elkezdte megvizsgálni a sebét, esetleg lekezelni valami "túróval", ahogy Alvor nevezte a kenőcsöket. Csak a válla égett meg egy kicsit, meg talán néhány kisebb horzsolást szerzett, amikor Sou a földre hajtotta. Semmi különösebb dolog, könnyen gyógyul és nem jár hatalmas fájdalommal.
A sebét lekente egy kis "túróval", és a sárkányt figyelte. Gyönyörű egy lény volt, pláne ha már az erejét, nagyságát és némely esetben az eszét nézi. Sou kivételesen egy jó sárkány volt - szerinte - és nem kellett tartania tőle. Csak még jobban meg kell ismerniük egymást.
- "Ha nem bánod így maradnék kicsit… már mit sárkány alakomban, így kényelmesebb. Tényleg! Nagyon megütötted magad? A vállad? Nem vagyok egy kiváló gyógyító, de ebben a formámban egy keveset tehetek a sebeid javulása érdekében." - Mondta az egyik pillanatban Sou. Alvor csak legyintett.
- Ugyan miért lönne' baj? A sebem miatt meg nem köl' aggódnod, nagy sebeim amúgy sincsenek. Inkább a te sebedet lásd el inkább, arra löhet' nagyobb szükség van. - Mondta Alvor.

A víz édes és hűs aromája már eltűnt torkából, ahová szerencsére nem költözött vissza a füst, maró kesernyéje, ahogy azonban elhelyezkedett zavara még mindig érezhető volt és lova olykor-olykor mancsára pillantott. Az nem őrizte meg Alvor érintésének a nyomát, de emlékeiben ott élt elevenen a köszönöm kifejezésének egy számára eddig ismeretlen formája, mert ennyire közvetlenül még senki nem viselkedett vele, legalább is olyan nem, akit mindössze néhány órácskája ismer csak. Fura és ismeretlen érzés volt, még is melegséggel töltötte el. Valami kis reményt is látott arra, hogyha minden sárkány egy kicsit alább adna és minden ember elfogadóbb lenne, akkor ha nem is feltétlenül konfliktusok nélkül, de képes lenne e két faj együtt élni. Ahogy azt, egy másik kontinensen és talán nem is csak egyen teszi e két nép lányai és fiai.
- Köszönöm! – Valóban hálás volt, hogy Alvor nem foglalkozik azzal, hogy egy nála jóval alacsonyabb gyerkőccel, vagy egy nálánál sokkal magasabb sárkánnyal van együtt. Most meglehet tényleg a tettek beszélnek és nincsenek éles ítéletek, nem bántották egymást, okot sem adtak rá, tehát miért is ne férhetnének meg egymás mellett. A gondolatra még bólintott is egyet, aztán jólesően, bár óvatosan előrenyújtotta a lábait, egymásra pakolta mancsait és ennek a kis kupacnak a tejére hajtotta fejét, szárnyait is kinyújtóztatta, szép kis szeletet foglalva el a kis tisztásból. Hiába, tollas repülőalkalmatosságai sátornak is elmehettek volna, de legalább nem voltak nehezek. Kellemetlen is lenne egy könnyű kis testet sokszor nehezebb szárnyakkal a magasba emelni és akkor még nem esett szó a gyorsaságról, ám valami valamiért elv nála is érvényesül. Ha valami nehezet vissza, nehezebb és lassabb esz a repülése, arról nem is beszélve, hogy ingatagabbá is válik, ezért is leget ki egy cseppet, mikor Alvor tüsszentett és ezért szinte a férfivel egyszerre kért bocsánatot.
- Érdekes illata van ..- Szimatolt a levegőbe. - .. mármint annak a .. a kenőcsnek? – Nem volt benne biztos, hogy az az, amit lát, hiszen sok féle készítmény ismert és ha egyeseknek hasonló is az állaga, a szakavatottak hajlamosak másként nevezni. Balzsam, pakolás és egyéb fantázianevek. – Ez sem olyan vészes, két, talán három nap és teljesen rendbe jön és .. a saját gyógyulásomat a valósnál nem tudom jobban meggyorsítani, az én népem közül senkire nem jellemző. – Felnézett Alvorra nagy zöld szemeivel, még sóhajtott is egyet, mint egy a gyors magántárgyalás eredményeként. Szívesen megosztaná vele az igazat, de már így is túl sokan tudnak az amúgy kihalt faj létezéséről és inkább nem szolgál még több bizonyítékkal, amúgy is könnyű összekeverni egy szél vagy jégsárkánnyal, a gyöngysárkányokat.
- Láttam .. élvezted a repülést, ne haragudj, de azt hittem, hogy nem igazán lesz ínyedre, hogy csak úgy szó nélkül elragadtalak. Örülök, hogy nem lett igazam. De tudod, nem vagyok egy harckedvelő lélek. – Fejét egy leheletnyit a patakocska irányába fordította. – Lehet messze nem bölcs dolog mindig megfutamodni, de nem szeretek sérüléseket okozni, annak a nőnek viszont, mondhatjuk, joga van üldözni. Bántottam a testvérét, nem hagyott más választást, mert veszélybe sodorták a barátom életét is… de ez így nem mehet tovább. – Felemelte a fejét, az eget nézve. – De fogalmam sincs, mit kezdjek vele. – Valahogy megkönnyebbülés volt számára hangosan is kimondani a szavakat, bár a megoldás még mindig nem lebegett az orra előtt. – Oh! Ne haragudj, ez végül is az én problémám. Remélem nem kevertelek bele. – Végül visszahelyezte fejét a mancsaira és jószerével töprengéssel mulatta az időt.

Alvor felnézett.
- Kenőcs? Oh... Igen. - Válaszolt. - Régebben szereztem egy mágustól, akivel egész jóban voltam. Kétféle növényt kell összekeverni, hogy előállíthassák ezt a... Kenőcsöt. A nevüket nem tudom, de vigyázok erre, kevés van belőle nekem. - Mondta. Így is volt. Régebben egy Elona nevű, női mágustól szerezte amiért kimentette a bajból egy kocsmában. A nőt azzal vádolták, hogy titokban elátkozta, vagy megbűvölt valamit a kocsmával ezért nem tolonganak a vevők. Ez természetesen azért volt, mert a kocsmában valamivel több verekedés szokott kitörni mint az átlagos kocsmákban.
A nőnek egész szép arca volt ahhoz képest, hogy már megjárta a negyvenet. Hosszú, fekete fürtös haja a vállára hullott, sötétlila csuháját mintha direkt neki szabták volna. Alvor még talán meg is kérte volna a kezét, ha más lenne a foglalkozása.
Alvor csendben hallgatta Sou mondandóját. Meg is lepte, hogy ennyire gyorsan gyógyul a sebe Sounak. Azt megértené, ha esetleg egy kisebb seb lenne a lábánál, de egy ekkora méretű! Egy embernek legalább öt nap mire teljesen rendbe gyógyul ( becslése szerint ).
Utána viszont következett Sou másik kis "részlete" az életéből. Megtudta, hogy Sout végül is okkal üldözik, mivel annak a nőnek bántotta a testvérét, noha önvédelemből tette mert veszélybe sodorta a barátját. Alvor figyelmesen hallgatta, majd így szólt.
- Ha önvédelemből tetted, akkor semmi okod rá, hogy emészd magad miatta. Ha esetleg nem így történt és talán - emiatt elnézésedet kérem - Te támadtál rá, akkor lehet oka van a nőnek üldözni. - Mondta. Alvor nem tudta, hogy pontosan mi történt, de ha önvédelemből tette ezt Sou - amit Alvor inkább remél - akkor semmi oka neki magát emésztenie rajta. Ha viszont megölte azt az illetőt... Akkor a nőnek igaza van. Ha talán igaza lenne - Alvor ebbe nehezen gondolt bele - akkor sem fog a nőnek segíteni. A legbiztosabb a tárgyalás lenne, de ez egyszerűen nevetségesnek hangzott. Ebben az esetben nem tudná Alvor, hogy mit tegyen, de a nőnek annyi biztos, hogy nem segítene.
- Ha lehetne egy kérdésem... - Kezdett bele Alvor. Nehezen akaródzott neki, és egy picit jobban is elhelyezkedett. - A testvérét... Megölted? - Kérdezte Alvor óvatosan. Hangja zengő volt és semmi érzelmet nem mutatott. Nem félelmetesnek akart látszani, csupán a válaszra volt kíváncsi. Lehet, hogy most az életével labdázik? Bár ezt nézte volna ki Souból, hogy rögtön széttépné, de tudta, hogy mindenkinek van egy határ.
- Ha nem akarod, akkor nem muszáj válaszolnod. - Tette hozzá Alvor.

Hogy kenőcs e, azt maga sem tudja biztosan, de első ránézésre neki nagyon arra hasonlít, így amikor Alvol érezhetően kérdéskén formálja meg a szót, határozottan bólint rá, természetesen igennel. Ahogy előre halad a beszéd, újra és újra a levegőbe szimatol, két növényt csak nem olyan bonyolult meghatározni az illata alapján, gondolta ő. De úgy látszott hiába tisztult ki szinte már teljesen az orra, az alapanyagok túlságosan összeértek ahhoz, hogy bármelyik és persze általa ismert gyógynövény illatát kiérezze. Ezért nem is teszi szóvá, inkább csendben hallgatja és némi kíváncsisággal fürkészi a férfi arcát, mintha elmerengene, nem hosszú időre. Nem ritkán találja magát szembe ezzel a tekintettel, már ha emberekről van szó, valahogy a többségük arcáról, de főleg a szeméből nagyon sok mindent ki lehet olvasni. Csak hát ehhez nem árt érteni is és Sou szeretne hozzá érteni. Az összpontosítással nincsenek is gondjai, ahogy a legapróbb részletek észrevételével sem általában, de lelkiekben igen érzékeny és az érzésekkel igen könnyedén meg lehet ingatni. Ezért sem perfekt ebben a sok esetben igen hasznos tulajdonságban, pedig lehet, nagyban megkönnyítené az életét.
- Már megbirkóztam a tettemmel, de ennek a nőnek nem akarok ártani. – Való igaz, jobban belegondolva nem is sajnálja annyira a sárkányvadászokat. Sem ellenük, sem más ellen nem tett olyat, amiért ketrecet és láncot érdemelt volna, arról pedig senki nem tehet, hogy milyen nép sarjaként látja meg a világot és pusztán ezért senkinek sincs joga elítélni. Ösztönösen hangot ad, illetve adna, de még idejében lecsillapítja a halk morgást. – Nem kell elnézést kérned, egy sárkánnyal kapcsolatban mindenkinek vannak kételyei. – Hangjában, de a földet bámuló tekintetében is kellően látszik, hogy mennyire sajnálja ezt a tényt. Talán rászolgált a sárkány nép arra, hogy féljék és rettegjék őket, mindig csak a legrosszabbat feltételezve minden tagjáról, de ha nem is elégséges kifogás az, hogy mindennek meg van az oka, de úgy ennek a szemléletmódnak és annak is, hogy az ég hatalmasai miért is viseltetnek az emberek iránt gyakorta ellenszenvvel. Ritka lehet az olyan sárkány, akinek nem kell leküzdenie magával hozott ellenérzéseit, mikor belép az emberek városába. Sou mondhatni egy ezen kevesek közül, ezért nem is hozza fel önmaga védelmére a megformálódó gondolatait, miszerint ha megölte volna azt a férfit, most miért habozna annak a húgával szemben. Ember az ember, mindegy nő e vagy férfi. Ugyan akkor, nem áll az önzetlen férfit meggyőzni arról, hogy minden sárkány békeszerető, mivel nagy valószínűséggel a többséget azok alkotják, akik gondolkodás nélkül tesznek a földel egyenlővé egy falút, ha a lehetőség úgy hozza.
- Igen? Tedd fel bátran. – Bíztatta a barbárt, hiszen egyben biztos volt: Alvor semmi olyat nem tud mondani, sem kérdezni, ami miatt kijönne a béketűrésből. Nem, inkább hátat fordítana neki és keresne egy távolabbi helyet, ahol már nem zavarnák egymás köreit, de ezt is csak hosszas és igen bántó szavak után tenné meg. Mikor végre elhangzott a kérdés, megnyugodott. Összébb szedte mancsait és kicsit kihúzta magát, fájós lapockája felé kapva kicsit fejét, ahogy a végre megnyugodó rész újra mozgásba hozta. De kihasználta a helyzetet és most már óvatosabban húzta teste mellé szorosan szárnyát és persze annak a párját is, de azt azért sokkal gondtalanabbul.
- Nem. – Hangja határozott és a szó rövidsége ellenére is, őszinte csengésű volt. – A végsőkig megpróbálom elkerülni, hogy elvegyem más életét, de ez nem feltétlenül kegyesség .. – Ezt is belátta, ahogy az eltelő sok-sok hónap alatt végre teljesen megértette az ősei által hátrahagyott tudást, talán tudást. - .. eltörtem a térdét, talán soha nem fog rendesen járni. Akkor sajnáltam, de most már .. nem. Pénzt látott, hogy trófeaként vagy egy arénában különleges számként, nem tudom és nem is érdekel. De a húga, csak azt látja, hogy tönkretettem, egy sárkány megnyomorította a hős bátyát. – Kevésbé volt csüggedt a hangja, mint az előzőekben, hiába a békés jellem és nyugodt gondolkodás, csak egy sárkány. Felnézett, az eddig tisztulni látszó ég, ki tudja honnét, ismét összegyűjtött egy kitartó esőzéshez is elegendő felhőmennyiséget. A hűvös cseppek nem is késtek túl sokat, a fák levelei azért a többségét felfogták a kisebb cseppeknek, halkan dobolva rajtuk, ellenben Sou pikkelyein és tollain már hangosabban kopogtak. Lehunyt szemmel élvezte pár pillanatig a testéről a szürke masszát lemosó cseppeket, de aztán a másikra pillantott.
- Megoldom! – Jelentette ki, több mint határozottsággal és aztán megenyhülve folytatta. – A te utad merrefelé tart?

Bólintott. Kimondatlanul is jól estek számára Alvor szavai, nem mintha megerősítésre vágyott volna egy embertől, de akkor is. A következők pedig nem csak arról tanúskodtak, hogy az ősz férfi korának –nem mintha vénségnek tűnne-, megfelelően érett, de reálisan és tisztán látja a világ körforgását, nevezzük így. Sou is tudja, csak elfogadni nem hajlandó. Az ő népe, sajátos harmóniában megélt azokkal a teremtményekkel, amik megvetették lábukat a lebegő szigeten. Igaz, elenyésző számú volt közöttük az emberi értelemmel rendelkező, de akik sárkányháton érkeztek meglelték békéjüket, talán el is felejtették honnét is származnak. Mert ott béke volt! Az idelenti valóság viszont a békét csak beköszöntő és aztán elmúló fogalomként ismeri és a két állapot között, ahogy Alvor is mondta, harcok, csaták és egyenesen háborúk írják be magukat a történelem vonalába. Újfent bólint, elismerve a férfi igazát.
~ Remélem, egy ideig még nem kell megtapasztalnom milyen is egy igazi háború. ~ Felemelte fejét. Nyugtalanító volt a gondolat és zöld szemeiben ott gomolygott valami régi emlék borús visszfénye, mintha csak tudná milyen is folyton ugrásra készen várakozni, azzal az elszántsággal, hogy életeket tegyen tönkre a nagyobb jó érdekében. Hogy megvédhesse azoknak a sárkányoknak maréknyi csoportját, akik inkább fejet hajtva hallnak meg másokért, minthogy önmagukért harcoljanak. ~ Ez valami nagyon régi. ~ Hunyja le a szemét. Hirtelen tör rá az érzés, nagyon egyedül van. Vannak ugyan olyan személyek, akikkel megoszthatja nyugodtan gondolatainak egy részét. Valójában viszont, senki olyan nincs az életében, akivel teljesen őszinte lehet. Aki szavak nélkül is pontosan megérti és támaszként ott áll mellette, egy olyan lélek, akinek a másik felét tehetné ki. Nawaranak ott volt Saringa és ez valahogy mindig is így volt, de az ő kékszemű lelki társa egész népüket árulta el, megtörve évezredek alatt felgyülemlő teher alatt és ha hihet a krónikásoknak, akkor már nincs az élők sorában. Nem hisz, de érzi, hogy ez igaz. ~ Talán jobb lett volna? ~ Felteszi magának a kérdést, de rögvest megingatja rá a fejét. ~ Nem! ~ Egy ideje sejti, hogy a nagyra becsült ősök szívesen menekültek volna a véletlen által rájuk rótt feladat alól, de a makacsság valami olyan tulajdonság lehetett bennük, amit az évezredek sem tudtak kigyomlálni az újra és újraszülető majdani tokokban.
A pikkelyein egyenletesen doboló cseppek nem csak a hamu szürke masszáját mossa le testéről, tiszta és ártatlan fehér színét visszaadva az ifjú sárkánynak, gondolatait is elcsitítja, míg nem marad meg más benne, csak a puszta és levetkezett öröm a természet hűsítő ajándéka iránt. Szinte meg is feledkezett arról, hogy kérdezett és ezért nem is vette észre a vonakodást és a telő időt. Mikor Alvor megszólal, meglepetten pattannak fel szemfedelei, mintha arról is megfeledkezett volna, hogy biz nem egyedül „ücsörög” az esőben. Lejjebb hajtja hát fejét, érdeklődéssel telve hallgatva a barbár szavait, akit meg is mosolyog. ~ Még hogy nincs életcélja? ~ Visszafogja mosolyát, igen-igen, fogai finoman kivillantak, ahogy görbült leheletnyit szája.
- Ez sárkánymosoly volt. – Nevezi meg a jelenséget és, hogy a későbbiekben Alvor különbséget tudjon tenni, bár Sou sem tudja meddig halad útjuk egy irányba. Nos, morogva elviccsorintotta magát, kivillantva tűhegyes aprónak tűnő fogait és mellettük tekintélyes méretű agyarait. – Ez pedig egy figyelmezető viccsor. És mellesleg igazad van, ha akkor nem vagy ott, most én sem lennék itt. – Hangján kiérződött a hála, hiszen az is volt, hálás volt a nem messze ülő férfinak. – Szerintem figyelemre méltó célt választottál, … talán azoknak a legnehezebb segíteni, akik nincsenek is tisztában azzal, hogy segítségre van szükségük. Ahogy mondtad, a gonoszok gyakran csak így képesek élni, nekik ez a céljuk. – ~ Másokat kihasználni, megnyomorítani, eltiporni .. szomorú, de még ő rájuk is szükség van. Mert nem lehet minden mindig jó és békés. ~ Sóhajtott, ahogy a gondolat végére ért.

//(: hajrá-hajrá negyed ötlete sincs//
Bólint. De nagyon is tisztában van azzal, hogy nem is olyan könnyű dolog a sárkányokon kiigazodni. Sokn talán a hosszúkás pofájuk miatt a kutyákról vesznek hozzájuk példát, de azok farok csóválva és ugatva örülnek, mg a sárkányok .. hát talán a kétlábú álcának köszönhetően, öntudatlanul fordítják „ajkaikat” mosolyra. Ezzel persze azt elérve, hogy ez az öröm gesztus inkább tűnik támadónak, kivéve persze egy másik sárkány száma, bár ez sem mindig igaz. Eme gondolatok halk kis sóhajt csalnak elő Soubol. Tényleg ekkorra a két nép között a szakadék.
- Pe-persze! – Meglepődött kissé, de hamar túllépett rajta, hiszen ez a létezés velejárója. természetes dolog. - Csak nyugodtan. – De látva a pillanatnyi tétovázást Alvor mozdulataiban megszólal egy aprócska hang, hogy csupán így akar a másik megszabadul „a” sárkány társaságától. Abba persze hogy nem gondol bele, hogy a barbár csak a fejszéjét szerette volna magával vinni, egyéb holmiját már nem. De a rövidke érzés hamar elmúlik, ahogy a fegyver marad, csak gazdája távolodik, mert ez azt jeleni, hogy vissza is fog térni és ez egy nagyon megnyugtató gondolat. Most viszont, hogy egyedül maradt jutott ideje máson is morfondírozgatni, bár elsőként sebére vetett egy pillantást. Fájni fájt, azt meg kell hagyni, de meg is érdemli, mert megerőltette a kis bajból egy nagyobbat csinált. Legalább ez a lényegen nem változtat, belehalni nem fog, Aztán jöhetett az észrevétel. ~ Fura íze van a levegőnek..~ Sikeresen ásított egyet a laposabb fajtából, még fejét is megrázta, hogy egy kicsit kitisztuljon, hát tisztult is, ahogy oldalába nyílalt a fájdalom. ~ Talán virágpor? ~ Töprengett tovább. Ugyan is, orra még kiszámíthatatlan volt, a tűz erős aromájú füstje nem illan csak úgy el, de egy ilyen bestiának nem csak az orra és a szeme tökéletes, a hallásával egyetemben, hanem még az ízeket is kitűnően meg tudja különböztetni. ~ Láttam is egy sárgába borult rétet nem messze, de ha a szél el is hozza idáig, az eső kimosná a levegőből. ~ Ami mellesleg már akkor sem esett, inkább csak ködszerűen szitált, mikor Alvor elindult és azóta pedig már ez a jelenség is megszűnt. Mocorogni kezdett, valamiért jelenlegi helyét már nem találta túlzottan kényelmesnek és a nem sokkal távolabb csörgedező kis ér sem tudta marasztalásra bírni, bár hűvös és édes vizéből még kortyolt néhányat. Mintha csak innen szándékozna erőt meríteni ahhoz, amire készül, hiszen vizes, általában nincs vele különösebb baja, tollairól is lepereg, de most inkább …
Közelebb telepedig le ez úttal a fákhoz, egészen pontosan az egyik, ágait nézve igen alacsony növésű, de jócskán a korban már benne járó fa aljában rendezi be szállását. Attól nem fél, hogy társa nem fogja meglátni, habár a fa lehajló ágai bőven eltakarják, nem olyan kicsi és ráadásul fehér is, így még mindig könnyen észrevehető. Fejét is az egyik ágra hajtja, kinyújtóztatva mancsait. Igazán kényelmes, szinte luxus lakosztály számba megy. ~ Alvor sokáig elmarad. ~ Igen-igen, a percek csak úgy repültek, de a megmentőjének se hamva se híre. A levegőbe szimatolt, amivel annyit ért el, hogy sikerült egy isteneset tüsszentenie és szarvával egy kisebb lyukat ütni a fölötte lévő ágba. ~ Még jó hogy ez nem látta senki. ~ Azért azt a szarvat sem volt könnyű kihúzni a fából. De a tovább gördülő percek alatt minden újra elcsendesedett, csak a természet lassan megélénkülő hangjai töltötték meg a léget, aztán, váratlanul megint megcsitultak. Egy korhadt ág reccsenése riasztotta fel Sout kezdeti szendergéséből, de éppen csak mocantott egy keveset fején, a hang irányába fordítva. Hunyorgott, amit észrevett viszont messze nem volt ínyére való. ~ Egyik baj a másik után? ~ Morgott, de nem csak magában, mert az alak, akinek a sziluettjét megpillantotta, messziről sem hasonlított Alvoréra, így jobbnak látta határozottan az idegen tudtára adni, hogy igen is egy sárkánnyal van dolga és jobban teszi, ha nem piszkálja. Mély morgása elég hangos volt, hogy távolabb is tisztán kivehető legyen azzal a saját fajtájára jellemző sziszegés szerű hanggal, ami összetéveszthetetlenül tükrözi Sou morcos hangulatát. ~ Remélem Alvornak nem esett baja? ~ Ez készteti arra, hogy előbújjon a fa takarásából, szemmel tartva azt a helyet, ahol az idegent megpillantotta, de nem csak arra az egy helyre összpontosított. Sőt, apró kis szelet bűvölt meg, hogy nézzen körül számára. ~ Nem árt az óvatosság, lehet nem egyedül van a leskelődő és legink azt nem árt tudni, hogy Alvor merre van.~