Nyugati szeglet

*A verekedés mind keményebb formát ölt. A szék elől kitér megmentőm, én pedig kikerekedett szemekkel, egyre hátrálva figyelek.
Ráadásul az a két ember, akik a széket kapták is elindulnak a férfi felé. *
- Állj, hát nem volt még elég a verekedésből?!
*Kiáltok, de mintha a falnak beszélnék, ők sem állnak meg, és csak az a kérdés, hogy kinek az oldalára akarnak állni?
Annak, aki miatt kapták a széket, vagy pedig annak, aki hozzájuk vágta.
Felgyűrt ingujjuk azt mutatja, meg a széklábak kezükben, hogy most aztán rendet is akarnak tenni.
Persze a fogadós is fogja már a fejét, és szerintem is igaza van, mert itt még nagyon nagy kár is érheti.
Az óriás az asztallal a lábához kap, miközben a megmentőm is feljajdul.
Látom, hogy a nagy megszédül a karddal rámért ütéstől, de ekkor már odaérnek a széklábas vendégek is és egyik máris hozzátesz a kardlap ütéséhez és a fejre mért ütésével az óriás el is szenderül. A másik fenyegetően közeledik a megmentőmhöz.*
- Valaki állítsa már meg ezt!
*Nyögöm hangosan, de nem akarom, hogy végül én húzzam a legrövidebbet, mint a verekedés kirobbantója.
Néhányan fejcsóválva rám is néznek, ezért inkább csendben maradok.
A férfi szavaira hevesen bólogatok, én sem gondolom másként, de lehet, jobban járnék, ha már most elmennék innen. *

Hallom, ahogy a lány kiabálni kezd, de ez láthatóan nem állít meg senkit, nem foglalkoznak vele. Az még nem is lenne gond, ha a falu erős embere hagyná csak figyelmen kívül, de két másik sem reagál rá, akik most egy-egy széklábbal felfegyverkezve indulnak meg felénk és nem vagyok benne biztos, hogy ki is a célpont.
- Hát ma mindenki megbolondult, vagy csak kieresztenétek a gőzt? – mormolom a fogaim között egy grimasszal, mert az oldalamba belehasít a fájdalom, de most nem igazán foglalkozhatom vele.
Szerencsére az egyik beleavatkozó az én pártomat fogja és miután a kard markolatom a halántékán csattan a medve termetű férfinek és aki ettől nem nagyon akar földre kerülni, a falusi kezében is meglódul a székláb és az végképp leteríti.
- Kösz! – lihegem kissé bicegve arrébb lépve, mivel a másik helybéli mintha engem pécézett volna ki magának.
A kardot a mellkasának szegezem, hogy megállítsam és mivel nem bolond, bár nem túl boldogan, de megtorpan.
- Igen! Valaki állítsa meg ezt a marhaságot! - bólogatok hevesen, egyetértve a megmentett lánnyal, aki úgy néz ki, hogy most már szívesebben lenne máshol, csak nem itt és ebben lassan egyet tudok vele érteni. – Mind megbolondultatok? Ő kötött belém, vagyis belé. – intek az ében szépség felé.
Aztán még mindig a kardom magam elé tartva intek neki, hogy csatlakozzon mellém.
- Mi most elmegyünk. Csomagolj egy kis élelmet és töltsd meg ezt. – dobom a kocsmárosnak a kulacsomat, majd az övemből pár darnát is dobok a pultra. – Ha meg van itt sem vagyunk és azt ajánlom ne jöjjön utánunk senki, mert az nem csak egy combsebbel lesz gazdagabb. – vetem be némi mágiával megtoldva a meggyőző erőmet.
Ha minden meg van, a tarisznyámba teszem, felveszem a tőröm a földről és ha a lány velem tart magam előtt terelgetve kihátrálok az ajtón.
Kint nagy sóhajjal teszem el a kardom.
- Hát ez ……ez nem volt valami fényes. Jeremy vagyok, ha már így összejöttünk. – lépkedtem az út felé.

*A kocsma közönsége már nem engem figyel. Én igyekszem is a háttérbe húzódni, de ettől még nem tudom elfelejteni, hogy ez az egész miattam van.
Úgy tűnik, megmentőm megsérült. Látom a bicegést, és sejtem, hogy fájdalmai vannak.
Mégis sikerül neki végre félbeszakítani a csetepatét, hála a kardnak, ami a kezében van.
Ahogy int nekem, jobb híján oda is állok mellé.
Nem tehetek mást, ha ő elmegy, nincs az a harcos, aki megmentene engem az ellenséges falusiaktól. De még ha nem is támadnának rám, nem tűrhetném sem azt a gyűlöletet, ami fogadhatna, ha magához tér a sebesült falu bikája, sem pedig azt, a hogy a külsőmhöz állnak.
Én azt hallottam, hogy régen errefele elfek éltek, olyanok, akiket Elsga városából űzött ki egy fekete sárkány. Hát ebben a faluban egyetlen sem lehet közülük, ebben biztos vagyok.
Hagyom, hogy a férfi kitessékeljen az ajtón, aztán sietve követem őt.*
- Sajnálom.
*Hajtom le a fejem. Tudom, hogy miattam keveredett bajba, és nem szeretek ilyen szerepben lenni. Egyáltalán nem érzem jól magam a bőrömben. Köpenyem van rajtam, de alatta csak könnyű nyári ruhám, amit még délről hoztam. Alig van vastagabb, ott nem volt szükségem rá. A téli idő, még itt, a tengerhez közelebbi nyugati vidékeken sem olyan enyhe, hogy nem esett volna jól éjszakára egy szállás.*
- Fela vagyok, Fela Husani és nagyon hálás vagyok azért, amit tettél.
*Emelem rá fekete szemeim.*
- Úgy láttam, megsérültél. Ha engeded, megnézném. Tanultam a falu gyógyítójától sokat, lehet, hogy tudok segíteni.

Igazából nem tudom, hogy a lány hajlandó e velem tartani, de sejtésem szerint nem is akarna maradni a történtek után és ha már kisegítettem a kulimászból, ami lehet, nem állt volna meg egy pofonnál és úgy is az lett volna a vége, hogy kidobják, gondoltam inkább a saját két lábán szeretne távozni.
Kihasználtam tehát az alkalmat, hogy csak egy férfi akart még fenyegetően fellépni ellenem és nem fogott össze még az egész díszes társaság és mikor láttam, hogy a lány szó nélkül csatlakozik hozzám, felkaptam, amit a kocsmáros összerakott, nem tudva ellenállni a darna csábításának és a szemem le nem véve a társaságról kihátráltam az ajtón.
Miután kicsit elhalkult a szívem dobogása, most először van lehetőségem, hogy alaposabban megnézzem a lányt, majd a sajnálkozására csak megrántottam a vállam.
- Nem kell! Magam döntöttem úgy, hogy beleavatkozom és hidd el, eléggé kiszámíthatóak az erre adott reakciók. Jó lett volna ezt elkerülni, de nem leptek meg vele. Talán később belém is belém kötöttek volna, amilyen ellenségesek voltak. – igyekszem megnyugtatni, hiszen láttam, hogy tényleg a szívére vette a dolgot.
Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy alig észrevehetően megborzong és tényleg elég csípős az idő, bár az én ruhám és köpenyem a vándorláshoz van alakítva.
- Azt hiszem nem ártana mégis valami tetőt a fejünk fölé éjszakára, nem gondolod? Talán utunkba akad egy fészer, vagy legalább egy szénakazal, ahol meghúzhatjuk magunkat. – nézek körül, de egyelőre nem látok semmit.
A falu szélén majd meglátjuk, hátha besurranhatunk valahová észrevétlenül, nekem ez nem okoz gondot.
- Örülök Fela, hogy összefutottunk, még ha nem is volt számodra kellemes. És lehet, hogy majd egyszer te segítesz nekem, ki tudja. – vigyorodtam el ismét, de a sérülésre való felhívására kissé lohad a jó kedvem, mert tényleg eléggé sajog az oldalam.
- Elkapott az asztal sarkával, azt hiszem szép kis zúzdást szedtem össze, de túl fogom élni. – állok meg és húzom fel az ingem, majd kissé lecsúsztatom a nadrágom derekát, hogy megnézzem a csípőmet, mert én is kíváncsi vagyok milyen.
Jókora vörös és néhol már kékülő folt jelzi, hogy valószínűleg igazam van.
- Hát pár napig biztosan nem fogok ugrálni. – sóhajtottam, mert amilyen az én szerencsém, biztos szükségem lesz majd rá. – Honnan jöttél, hogy ilyen helyre keveredtél és ráadásul egyedül? Nem túl biztonságos mostanában a vándor élet, főleg nem egy fiatal hölgynek. – néztem rá kutatóan, mert a gyógyítás talán arra utal, hogy nem éppen ember, bár ha tudta volna, biztos nem hagyja, hogy egy ilyen vadbarom felképelje.

*A faluból kifelé indulunk és én felajánlom neki, hogy megvizsgálom a sebesülését, hiszen látom, hogy fáj neki.
Én is úgy gondolom, hogy jó lenne, ha valahol meg tudnánk húzni magunkat, így arra csak bólintok, és inkább a sebével foglakozok, ami végülis, ahogy ő mondta, zúzódás, csak éppen nem olyan kicsi.
Azt azért kétlem, hogy ezen a gyógyításon kívül volna más lehetőségem még segíteni neki.
Úgy tűnik, tud vigyázni magára, sőt még rám is tudott.*
- Láttam, hogy fáj.
*Jegyzem meg, miközben felhúzza az ingét, és lefelé csúsztatja a nadrágját.
Az elém táruló látvány nem kellemes, de láttam már rosszabbat. Egyszer, az egyik földművest a faluban megrúgta egy ökör. Na, azt súlyosabb volt. Roza mama először borogatást tett rá, aztán pedig valamiféle kőport kavart össze zsírral és mentával, és azt dörzsölgette bele a sérült bőrébe.
Kőporom nekem is van, okultam abból, amit korábban láttam, talán mentát is lehet találni a fák alatt, de zsírral bajban lennék.*
- Zsír van nálad?
*Emelem fel szemeim és nézek rá, miközben óvatosan kezeimmel közelítek a zúzódáshoz.*
- Szabad?
*Ha engedi, megvizsgálom. Először az érdekel, milyen a tapintása. Mennyire forró a seb, másodjára, hogy érez-e szúró fájdalmat és hogy reagál a finomabb nyomásokra.*
- Hogy fáj? Szúr, vagy csak tompán?
*Jeremy a származásom felől érdeklődik, de nem látok benne veszélyt, hogy megosszam vele.*
- Délről jöttem, egy faluból. Menion és a Gyilkos-tó között fekszik a szülőhelyem.

Valahogy egyből szimpatikus volt Fela, így máris azon agyalok, hogy miként is tudnám megoldani, hogy nem fázzon éjszaka az úton, de egyelőre nincs egy ház sem a közelben, ahová besettenkedhetnénk.
Nagyon kedves, ahogy ajánlkozik arra, hogy megnézi a sérülésemet, én meg nem vagyok az a szégyenlős fajta, bár nem hiszem, hogy sokat tud kezdeni a zúzódással. Szereztem már máskor is jó párat, ez is majd elmúlik, bár erősen sajog és pár napig korlátozni fog a mozgásban, az biztos.
- Fáj, de túlélem. Nem gondoltam, hogy egy asztalt használ majd az a marha fegyverként. – húzom el a szám. – De nem akartam komolyan bántani, csak megállítani. Majdnem baj lett belőle, ő nem kímélt volna valószínűleg.
Hagyom, hogy megnézze az oldalamat, ahogy magam is szemügyre veszem. Nem szép!
- Zsír? Hát az meg minek? – lepődök meg a kérdésen. – Nincs nálam, ha csak a fogadós nem pakolt a húshoz azt is. – vigyorodom el a dolgon. – Csak csináld nyugodtan. – bólintok arra, hogy megtapogathat-e. – Mindig kedvemre van, ha egy szép lány simogat. – de rögtön hozzáteszem, mielőtt félreért, - de csak tréfálok ám.
Persze nem túl kellemes, ahogy hozzáér, de csak egy fintorral jelzem, hogy mit érzek. A csípőcsontomon a bőr duzzadt és forró.
- Inkább zsibbadtnak érzem, csak néha szúr bele. Baj van?– válaszolom, ahogy átgondolom, mit is érzek pontosan.
Meg kell vallani jól esik, hogy foglalkozik velem és tényleg kíváncsi vagyok mit kereshet erre.
- Értem! Jó messzire keveredtél azért. De vigyáznod kéne, mert most sok felé orkok mászkálnak, meg mindenféle más ocsmányságok a szóbeszéd szerint. Jobb lenne, ha hazamennél, vagy egy nagyobb városban megszállnál. Nem biztonságosak most az utak. – próbálom figyelmeztetni. – A következő városig jöhetsz velem, ha akarsz. – ajánlottam fel.
Ekkor látom meg a falu szélén az istállót és arrafelé veszem az irányt.
- Ott talán elbújhatnánk éjszakára.

- Azon az asztalon én is nagyot néztem.
*Jegyzem meg és tényleg meglepett, amikor egy jókora bútordarabbal indult el a falusi földműves.
Egyet kell értenem Jeremyvel, valóban nem túl szép a sérülése, de sajnos ezen nem is tudok egyből segíteni, ha nincs zsírunk.*
- A zsírral tudnék készíteni, meg egy kis mentával és egy kis nálam lévő adalékkal kenőcsöt a zúzódásodra.
*Magyarázom, miközben vizsgálom őt.
Felpillantok, és szemrehányó hangon válaszolok a vicces beszólására.*
- Úgy látom, nem olyan súlyos, van még erőd viccelődni….
*Azért utána megengedek egy mosolyt, ne gondolja, hogy rossz néven vettem.
A zsibbadás természetes, valószínűleg ideget is ért az ütés, a szúrás miatt jobban aggódok.*
- Ha nem dagad be, akkor nem nagy a baj. A zsibbadás valószínűleg ideg miatt van. A szúrás miatt aggódok jobban…kellene rá hideg borogatás.
*Jegyzem meg. A megjegyzésére aztán elszomorodok. Az otthonom egyre inkább, még Mumbasával együtt is vonzónak tűnik a szememben. Most viszont szinte semmi esélyt nem látok arra, hogy a közeljövőben újra láthassam.*
- Olyan dolgokra vágytam, amikre nem vágyhat egy földműves lánya. De az orkokat már jól ismerem….ott voltam Ambaronban. Majdnem mindenki odaveszett, aki a faluban élt….
*Vallom meg, és lehajtom a fejem. Eszembe jut a szőke hajú fiú, aki varázsolt, eszembe jut az alsóruhás harcos, és még sokan mások és persze eszembe jut a lány is, aki a lovával akart menekülni. Ha még élne, az kész csoda lenne.*
- Melyik város az?
*Nézek fel és szinte azonnal követem is az istálló irányába. Tudom, hogy ha vannak állatok, azoknak a teste is meleget ad, és a szalma is jó alvóhely tud lenni.*
- Az jó lesz….
*Húzom összébb magamon a ruhát.*

Értem persze én, hogy mire gondol a zsírral, de hát természetesen semmi ilyen nincs nálam, ezért is igyekszem eltréfálni a dolgot, na meg azért férfiasan tűröm a vizsgálgatást, ami ugyan tényleg fáj, de ezért jön jól, ha megtoldom egy kis „udvarlással”. Különben sem kell, hogy komoran taglaljuk a történteket. Túl vagyunk rajta, történt, ami megtörtént és most ebből kell kihoznunk a legjobbat.
Már megszoktam a viszontagságokat a vándorlásaim során, mert nem keveset voltam úton, néha a nagyobb zsákmány kedvéért, néha meg kényszerből és most is meg fogjuk találni a módját, hogy ne fagyjunk meg.
- Talán, ha találunk helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat, zsírt is találunk majd. – válaszolom némi kis szünet után.
Ha utunkba akad egy tanya, akkor a kamra meglátogatása már nem okoz számomra gondot.
- Nem rossz, ha valaki tud ilyen dolgokat, majd ellesem tőled, ha nem bánod, nálam sűrűn előfordulnak zúzódások. – jelenik meg a vigyor a képemen. – És nekem mindig van kedvem viccelődni. Anyám azt mondta egyszer, hogy valószínűleg még a halálomat sem fogom komolyan venni. – vonom meg a vállam könnyedén.
Az én szakmámba ez minden nap benne van a pakliban, így nem is eszem magam rajta soha.
Még egyszer megnézem a lilába forduló zúzódást, aztán megigazítom a ruhám.
- Ha találunk vizet, majd borogatjuk, nem hiszem, hogy nagyobb bajom lenne, nem vagyok olyan törékeny fajta.
Aztán már inkább a lány története az, ami érdekel és egyáltalán nem lepődök meg, mikor a kíváncsiság, a világ más tájainak megismerése hallatszik ki a hangjából, amibe most szomorúság vegyül. Arra viszont nagyon is felkapom a fejem, mikor Ambaront emlegeti meg az orkokat.
- Hallottam pletykákat mi történt ott….te ott voltál? Ez……ez nagyon …..félelmetes lehetett számodra! Tényleg volt ott sárkány is? – néztem rá csillogó szemekkel, de aztán perzse visszafogtam magam némileg, nem akartam érzéketlennek tűnni. – Borzasztó, hogy ez megtörténhetett, jó, hogy el tudtál menekülni.
Szerettem volna, ha mesél róla, de nem akartam nyaggatni vele, remélem majd magától is megteszi.
- Én Gandal-ba készültem. Nincs túl közel, de ha a birodalom belseje felé tartasz, addig velem tarthatsz.
A félhomályban már alig látszanak az épületek, de apámtól örökölt szemem segít a tájékozódásban, így nem tévesztem szem elől az istállót, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára.
Szerencsére nem látok és nem is hallok kutyákat, csak a bekötött állatok neszezése, szuszogása hallatszik.
A sötétben húzom magam után a lányt, egészen a padlásra felvezető létráig, ahol aztán elérhetjük az állatok etetésére felhalmozott szénát. Jó, friss illata van és meleg.
Levetem a zekémet és leterítem rá.
- - Helyezd magad kényelembe.
A tarisznyámból előveszem a kocsmáros batyuját is és kibontom.
- Együnk is valamit.

*Jeremy egészen pozitív hozzám képest. Ő élvezi az életet, ahogy látom. Nem fél a zúzódásoktól, nem fél semmitől talán.
Látom, hogy a férfi felkapja a fejét arra, amit mesélek a faluról. Megijeszt, hogy szinte lelkessé válik attól, ami ott történt és ahogy hallom, a pletykák nem is annyira pontatlanok.*
- Nagyon sokan meghaltak….
*Jegyzem meg szomorúan. Eddig igyekeztem nem is gondolni erre.
Gandal, ezt a nevet még ne hallottam. *
- Nincs konkrét célom, szóval akár veled is tarthatok.
*Válaszolom óvatosan. Az este egyre sötétebb és ez nem segít sokat a hangulatomon. Még a Hold sincs fent, igazán sötét lesz, amíg fel nem kel.
Úgy érzem, valaki hasonlóval hozott össze a sors, mint a lány volt Ambaronban. Az, akivel együtt menekültünk.
Elég sok minden történt, de most is kimentettek egy nehéz helyzetből, és még vezetnek is a sötétben, amiben én nem látok valami jól.
Végül az állatok mellett egészen csendben osonunk el.
Nosztalgia uralkodik el rajtam.
Jártam én már istállóban, jártam én már hasonló állatok között, már gyermekkoromban is. A kis Fela szeretett a testvéreivel játszani.
A széna illata ezeket az időket idézi felém és az állatok szaga is, ami már lent beborítja a helyet. *
- Köszönöm!
Egyébként a kulacsodból egy kis víz elég lehetne arra, hogy borogatást csináljunk a sérülésedre.
*Az étel, amivel megkínál, ízletes. Ő csomagoltatta a fogadóssal, mielőtt kijöttünk.
Csendben eszek, nem is túl nagy étvággyal.*
- Éjjel történt…mind aludtunk, amikor a falura törtek..
*Kezdek bele.*
- Tüzes nyilakkal kezdték, aztán jöttek azok a ronda orkok. Éles fegyverekkel, olyan sokan, amilyen sokat még emberből sem láttam egy helyen.
Páran a fogadóban szembeszálltak velük. Láttam, ahogy egymás után esnek el, és láttam, hogy megölik azt is, aki menekülni akar csak.
Volt ott sárkány is, jól mondják. Én is odavesztem volna, ha nincsenek a hősök, meg az a lány. Többször kihúztak a bajból.
*Elgondolkodok. Végül mégsem vele menekültem.*
- Griffekkel jöttek elfek, egyikük mentett meg engem….de borzalmas harcot vívtak azzal a sötét erővel is….
*Megborzongok az emlékekre, pedig most már nincs hideg.*

Talán furcsa a lelkesedésem, amivel Fela szavaira reagálok, de nem tudom visszafogni magam, annak ellenére sem, hogy persze nem akarok lelketlennek tűnni, de valahol érthető is, hiszen nem sok ember mondhatta e mostanáig, hogy találkozott sárkánnyal. Most meg olyan szóbeszédek járták, hogy már többet is láttak, mind a támadó orkok támogatójaként, mind a védekező birodalom népei védelmében. Eddig nem hittem ezeknek a szavaknak, de most itt áll előttem valaki, aki a saját szemével látta és nem hinném, hogy csak ezért mondja, hogy dicsekedjen vele.
Láthatóan nagyon megrendítették az események, miknek részesévé vált és nem kétlem, hogy egy falu és népének pusztulását nem lehetett könnyen feldolgozni.
- Ne haragudj Fela! – vettem vissza kicsit magamból. – Tudom, hogy borzasztó lehetett, de egy sárkány……. – sóhajtottam elnézést kérően.
Egy bólintással vettem tudomásul, hogy velem akar tartani, hiszen én ajánlottam fel és legalább lesz társaságom addig is.
A sötét nem zavar, szemem hamar alkalmazkodik a fények eltűnéséhez és mivel tudom, hogy az emberek nem rendelkeznek ilyen látással igyekszem a lányt magam után húzni, hogy nem legyen előtte akadály.
Minden bonyodalom nélkül érünk fel a szénapadlásra, ahol meleg van és kellemes éjszakának nézünk elébe. Nem hiszem, hogy hajnalig bárki is megzavarna minket.
Leheveredek Fela mellé és én is neki látok a vacsorának, hiszen a kocsmában kellemetlenül megzavartak.
- Semmi akadálya, szerintem biztos van a közelben kút az állatok itatására, ott feltölthetjük újból a kulacsot, mielőtt útnak indulunk reggel. – nyújtom át a kulacsot a lánynak, azzal a vízzel, ami még maradt az alján.
Aztán kényelmesen elhelyezkedem, ügyelve, hogy ne nyomjam fájó oldalam, és figyelmesen hallgatom, amikor belekezd elmesélni mi történt vele.
- Vajon mi történik? Miért támadnak éppen most az orkok? És honnan kerültek elő a…..sárkányok? – mélázok el a szavain miközben a tőrömmel játszadozom. – Azok is megmenekültek, akik megmentettek? Griffek…..
Már láttam griff lovasokat, de harc közben még soha, jó lett volna ott lenni és látni őket, ahogy a sárkányokat is. Persze csak megfelelő távolságból, azért nem lett volna jó a bőrömet kockáztatni.
- Most már biztonságban vagy, itt biztosan nem botlasz orkokba és más gonosz lényekbe, kivéve persze néhány olyan vadbarmot, mint azt ott a kocsmában. – mosolyodtam el és húztam köré egy jó adag szénát, hogy melegen tartsa.
- Sajnos sok felől hallani mozgolódást, de mi igyekszünk eltávolodni tőle, ha rajtam múlik. – dőltem hátra és a tetőt bámultam, mintha átlátnék rajta a csillagos égre. – Mihez akarsz kezdeni majd, ha elérjük a várost? Tovább vándorolsz, vagy letelepszel valami csinos legénnyel? – érdeklődőm tréfásan, de látszólagos békességem ellenére, a fülem azért nyitva tartom.
Nem lenne jó, ha a felzaklatott izomhegy valahogy követne minket, még ha ennek kicsi is az esélye.

*Megcsóválom a fejem az első kérdésre.
Az alsóneműs harcos jut eszembe. Nem láttam egyik griffen sem, azt pedig el sem tudom képzelni, hogy annyi ork között képes lett volna átjutni.*
- Volt ott egy szőke varzslófiú. Talán ő megmenekült…
Akik a fogadóban harcoltak…a többséget már ott megölték.
A lány pedig a lovával akart menekülni…de nem tudom, hogy juthatott volna át azon a tengernyi gyilkoson…
*Megrázom a fejem. Újra emlékeimbe kerül az a kép, ahogy az egyik grifflovas lezuhan.*
- A griffesek sem menekültek meg mind. Az is, aki megmentett…majdnem meghalt. A griffet eltalálták egy nyíllal.
*Lehajtom a fejem.*
- Én…én nem tudom, hányan menekülhettünk meg…de félek, hogy nagyon kevesen.
*Amikor körém húzza a szénát, felnézek rá könnyes szemekkel és hálásan elmosolyodok.
Ez egészen addig tart, ameddig újra beszélni nem kezd. Visszatereli a gondolataim az orkokhoz, a sárkányhoz, a harchoz.*
- Orvul, figyelmeztetés nélkül támadtak…én nem tudom, mi folyik a nagyurak között, meg azt sem miért ott és miért most jöttek.
De annyira sokan vannak, hogy félek, hogy nem állnak meg és még sokan meg fognak halni.
Hol van ilyenkor a hadseregünk? A birodalom katonái…hol vannak azok, akik a régi időkben fegyvert fogtak és legyőzték a sárkányokat?
*Könnyes szemmel, magamból kikelve kiabálok. Elkeseredetten, és a kiabálásba az arcom is kipirul. Két kezem az ölembe ejtem, érzem, milyen kis porszem vagyok ezekhez a hatalmas dolgokhoz képest.
És talán ez a férfi is az körülöttem. Hogy állíthatja, hogy biztonságban vagyok? Nem vagyunk még olyan messze Ambarontól. Én láttam, mire képesek azok az orkok…*

Talán nem kellett volna megkérdeznem, hogy mi történt a többiekkel, hiszen látszott, hogy eléggé elszomorítja a dolog, de hát elég fiatalka volt, hogy megrendítse a halál és a mészárlás, ami ott történhetett. Talán még a harcedzett katonák is így ettek volna, hiszen erre nem igen volt példa már nagyon-nagyon régóta. Viszont, ha nem érdeklődöm, akkor meg érzéketlennek nézett volna.
A griffes katonákkal történtek igen csak megdöbbentem, hiszen eddig mindig úgy néztem rájuk, mint valami sebezhetetlen seregre, de emlékeztettem magam, hogy a lány szerint és a pletykák szerint is ott sárkányok voltak.
Nem szoktam foglalkozni a nagyvilág rám nem tartozó eseményeivel, hiszen nem vagyok én senki, hogy bármit is befolyásoljak benne, de most kézzel fogható közelségbe kerültek a harcok és el nem tudtam képzelni, hogy mi a csudát akarnak az orkok……és mi lesz, ha tényleg tovább nyomulnak?
- Talán…..talán másnak is volt olyan szerencséje, mint neked. – mondtam neki, de nem voltam túl határozott, pedig jó lett volna megnyugtatni Fela-t, de hát amit a saját szemével látott, nehéz lett volna másként beállítani.
A kétségbeesett kérdésére nehéz volt válaszolni és amúgy is bűnösnek éreztem magam, hogy előhoztam belőle az emlékeket.
- Talán nem készültek fel rá, de…….de hát ott voltak a griff lovasok……őket valószínűleg már a birodalom küldte…. – nyugtatgatom, én, a tolvaj, akinek a katonák úgy hiányoznak, mint púp a hátamra, fura dolgokat produkál az élet.
Közelebb húzódom hozzá, hogy a felzaklatott lány hátát ügyetlenül simogatva próbáljam csendességre bírni, mert így könnyen meghallhat minket valaki.
Ettől függetlenül engem is átjár valami hideg borzongás a történet és az eljövendő sötét jövő képzelete miatt.
Azért örülök, hogy nem voltam ott, és annak is, hogy nem olyan rég megszereztem újabb fegyveremet, az íjamat, mert most lehet hasznát veszem majd, ráadásul arra már nem igen mehetek majd, ha tényleg kitör a háború.
Fura dolog, hogy most miközben Fela hátát simogatom, hogy megnyugodjon az íj megszerzésének története jut eszembe, hogy miért indultam útnak akkor.

Valahogy egyre nyugtalanabb lettem, ahogy a fokozódó feszültség, a háborús készülődés egyre nyilvánvalóbbá vált. Pedig inkább az én malmomra hajtotta volna a vizet, ha a zűrzavart nézem, hiszen sokkal jobban lehetett halászni a zavarosban és sokan mások is meg akarták lovagolni a helyzetet és megszerezni maguknak olyan dolgokat, amit nyugodt békeidőkben eszükbe sem jutott volna. Nem panaszkodhattam a megbízásokra sem. Mégis úgy éreztem, nekem sem ártana felkészültebbnek lenni, ha veszélybe kerülne az életem.
Már elég ideje rakosgatom félre a hol könnyebben, hol nehezebben megszerzett darnákat ahhoz, hogy elhatározzam magam arra, hogy vegyek magamnak egy íjat.
De talán félvér voltom miatt, nem akartam egy egyszerű, emberi íjjal beérni, én elf íjat akartam, és ezt még az is indokolta, hogy mindenki tudta, a tündéknél senki nem készít jobb és kézre illőbbeket. És nekem ilyenre fájt a fogam!
Hallottam, hogy a Nyugati szeglet vidékein még akadnak kisebb települések, ahol élnek tisztavérű elfek és akadnak közöttük fegyverkészítők is. Úgy döntöttem elmegyek oda és szerzek magamnak egyet.
Az elhatározást tett követte és mivel nem nagyon volt sem sok cókmókom, sem család, aki visszatartott volna és általában amúgy sem maradok hosszú távon meg sehol, így nem volt nehéz nekiindulni egy újabb hosszú útnak.
Már hozzászoktam a vándorláshoz és ahhoz, hogy ha kell az erdőben, vagy valami szélvédett helyen meghúzva magam, a puszta földön töltsem az éjszakát, így a két hétig tartó út nem viselt meg különösebben.
Sendel-hez közel érve, azért már legalább sikerült befészkelnem magam egy fészerbe, nem nagyon akartam költeni a nehezen megszerzett pénzemet, de jó lelkű emberek mindenhol akadnak szerencsére.
Innen már nem voltam messze, csak éppen meg kellett keresnem egy elf fegyverkovácsot, akivel majd üzletet köthetek.
Természetesen nem vághattam neki csak vaktában, de kitartó kérdezősködés után, egy kereskedő végre irányt tudott mutatni, mert már járt az elfek egyik falujában.
Izgatottan vágtam neki a zöld mezőnek, ami furcsa érzésekkel töltött el, mintha ismerős lett volna a környék, vagy a táj, mintha jártam volna már itt. De, hát ez lehetetlen!
Érdekesnek tartottam, hogy az itt élő tündék nem voltak harcias fajták, inkább a földet művelték, gyümölcsöt termesztettek, mégis itt élt a környék egyik legjobb fegyverkészítője.
Miután beértem a faluba, ahol kíváncsian megnéztek, de azért nem zavaróan, hiszen jártak itt idegen kereskedők, még ha nem is sűrűn.
Még készségesen útba is igazítottak, hol találom Hirecthel-t a fegyverkészítőt.
- Le suilon Hirecthel mester! – üdvözöltem saját nyelvükön és hajtottam meg a fejem az idős elf előtt tisztelettel, akit a műhelyében találtam.
- Üdvözlet neked is ion (fiam)! – nézett fel rám a fehér hajú, ruháját köténnyel védő férfi, aki éppen egy tőr nyelét készítette csontból, ahogy láttam. – Mi járatban vagy? Bár gondolom, ha hozzám jöttél, akkor fegyvert akarsz. – válaszolta meg saját kérdését szinte azonnal, majd letette a kezében lévő szerszámokat és felállva megkerülte az asztalát és megállt előttem, aztán egészen világos zöld szemét rám függesztve kutatóan végig mért.
- Látom már van fegyvered és nem is olyan rosszak, ha még jobbat akarsz meg tudod fizetni?
Nem sértődtem meg az egyenes, nyílt kérdésén, hiszen fáradt és poros voltam, gyalogosan érkeztem, még lovam sem volt, így jogosan feltételezte, hogy egy értékesebb fegyvert nem tudok megfizetni.
- Igen, van kardom és tőröm is és bár lehetne jobb, most nem ilyesmit akarok venni, hanem egy íjat szeretnék. – feleltem kertelés nélkül.
Bár tolvaj vagyok, azért nem mindent úgy szerzek meg, amire szükségem van, hogy ellopom, mert ez nem is lehetséges, na meg akkor már vagy egy tömlöc mélyén csücsülnék, vagy halott lennék és különben is egy ilyen íjat egy fegyverkészítő mestertől kell megvenni, aki nem csak a pénz miatt hajlandó eladni a termékét.
Most is érzem a lelkembe hatoló pillantását, ahogy megpróbálja kifürkészni miért tettem meg ekkora utat, hogy nála vásároljak.
- Meg van hozzá a pénzem és a többi fegyveremtől eltérően most egy kiváló minőségűt szeretnék. Tudom, hogy a kereskedők hányszor csapják be a gyanútlan vásárlóikat hamisítványokkal, így inkább magam szeretném kiválasztani, ha megengeded nekem Hirecthel mester.
Egy darabig tovább méreget, amitől már kezdem kényelmetlenül érezni magam, de végül megszólal, mint aki megbizonyosodott valamiről velem kapcsolatban. Mivel én is rendelkezem némi mágikus tudással, amit apámtól örököltem, így nem vagyok biztos benne, hogy ő, aki tisztavérű elf, nem látja-e a gondolataimat vagy bármit velem kapcsolatban, de szavai megnyugtatnak, mert akármit is látott, nem utasított el.
- Jöjj velem Jeremy Talbot, Randír fia. – int maga után, de nekem a földbe gyökerezik a lábam, hiszen nem is mondtam a nevemet, apámét aztán meg főleg nem.
- Honnan……..
- Van, amit nem kell tudnod, de az íjat kiválaszthatod, fiam. – nyit ki egy oldalsó ajtót, ami egy másik terembe vezet.
A falakon különféle, gyönyörű íjak vannak felakasztva, alatta a polcokon kardok, tőrök, az egyik sarokban dárdák sorakoznak.
Bár nagyon szeretném tovább faggatni az előbbi miatt, látom, hogy nem mennék vele sokra és talán még a fegyverhez sem jutnék hozzá, így inkább lenyelem a kérdéseimet és az íjakat kezdem csodálni.
- Kézbe vehetem őket? – kérdezem meg elbűvölten.
Talán az elfek vérében van ezen fegyverek szeretete vagy az utánuk való vágyakozás, mert, mikor az öreg mester elegyezik, hogy közelebbről is megnézhessem őket, különös bizsergéssel veszem kézbe és próbálgatom őket.
Végül az egyik különösen megnyeri a tetszésemet, a mérete is pont megfelelő a karomhoz és az ideget is elég erővel tudom kihúzni.
- Ez mennyibe kerül?
- 40 darna! – közölte egy kis szünet után Hirecthel.
- Gyönyörű! – sóhajtottam végig simítva a fegyver kialakításán.
- Ez egy Rámalókë íj Jeremy, és ez a legerősebb íjam. Nem tudom, hogy……. – hallgat el, de végül bólint, mint aki végül meggyőzte magát. – Elviheted az íjat.
- Akkor 40 darna? – kérdeztem még egyszer, hiszen egyáltalán nem tartottam soknak, még ha ezzel még saját magamat is megleptem.
Még csak alkudozni sem akartam, csak mielőbb azt tudni, hogy ez a szépség az enyém.
- És kapok hozzá nyilakat és hozzávaló tartót is? – térek azért magamhoz kissé.
- Hmm…….20 nyíl és a tok, ha több kell, akkor azért már fizetned kell. – mérlegeli a fegyverkészítő a dolgot.
- Egyelőre elég lesz. – mosolyodom el elégedetten.
Az íjat már ki sem akarom adni a kezemből, így azzal megyünk vissza a műhelybe és ott kifizetem az árat, miközben Hirecthel-től megkapom a nyilakat tokkal együtt, amit rögtön a vállamon keresztül vetek.
- Vigyázz rá fiam. – mondja a mester miközben elbúcsúzom tőle. – Jól fog szolgálni, ha szükséged lesz rá, de ha gonosz dologra akarod használni, akkor ne lepődj meg, ha cserben hagy.
Megdöbbenve nézek rá, de csak mosolyogva int egyet és az orromra csukja az ajtót. Én meg rövid toporgás után, a szavain töprengve vágok neki a visszaútnak, egy remek íjjal gazdagabban és 40 darnával könnyebben.
- Vajon mit akart ezzel?

Azon is elgondolkoztam, hogy talán valamit előre látott az az elf, de most nem az emlékeké kell, hogy legyen a főszerep, hanem a jelené és, hogy eljussunk épségben a városba.
- Csendesebben kérlek, különben tényleg a hideg földön kell éjszakáznunk. – csitítottam az érzelmeket.
Lent az állatok is nyugtalanul mozgolódni kezdtek. Lenéztem óvatosan, kicsit magára hagyva Fela-t. Egy sötét árny surrant be az ajtón halkan, nesztelenül. Elég sötét volt, hogy csak én lássam, talán a lány észre sem vette. A kezembe vettem kardomat és visszacsúszva hozzá, a szájára tettem az ujjam.
- Van itt valami vagy valaki. Ne mozdulj.
Óvatosan felálltam és az egyik tetőtartó oszlop mellett mozdulatlanul lefelé néztem, megpróbálva kivenni a besurranót.

//Wow, Jeremy! Ez aztán hozzászólás lett! //

*Nem túl meggyőző, nem is nyugtatott meg a tudat.
Nehéz ilyen mészárlás után túlélőnek lenni. És tudom, hogy sokan biztos nem vagyunk.
Felnézek rá, amikor arról beszél, hogy talán nem készültek fel rá.*
- Az egy falu, nem vár, nem is város, ahol vannak katonák. A grifflovasok meg már a vége felé érkeztek, amikor alig páran kerestük a kiutat. Kevesen jöttek, nekik sem volt esélyük ekkora túlerő ellen.
*A hátamat ért simogatás jól esik. Többet ér minden szónál. A testvéreim nyugtattak ilyesmikkel, amikor a falubeli gyerekek közül valaki megbántott. Más voltam, mint ők, álmodozó, kíváncsi és nem csak arra, hogy mikor jön az eső, mikor érik be a vetés.
Engem az egész világ érdekelt, a kószák kalandjai.
Ezzel bántottak. Meg is tanultam, hogy nem beszéljek ilyenféle dolgokról akárkinek. A falubeliek nem értették, mi értelme ezekről álmodoznom, hiszen hamarosan férjhez megyek, gyermekeket szülök, földet művelek, meg háztartást vezetek. Ahhoz nem kell ezeknek a dolgoknak az ismerete.
Aztán már nem kiabálok, nem is beszélek.
Igaza van, nem fizettünk a szállásért. Talán, ha a gazda itt talál, úgy megharagszik, mint az az óriás a fogadóban.
Egyszer csak feláll és előresiet, onnan néz le.
Ajkamra helyezi az ujját és én tágra nyílt szemekkel nézek a szemeibe.
Nem hallottam semmit, de ha ő igen, akkor jobb, ha óvatos leszek.
Még a lélegzetem is visszatartom, nehogy bármilyen mozdulattal eláruljam magunkat. Ki tudja, mi, vagy ki jött be. Remélem, hogy csak valami állat, macska esetleg, vagy kutya, amit nem láttunk.*

Tudom, hogy semmi sem igazán tudja megvigasztalni ilyenkor az emberfiát vagy inkább lányát, amikor ennyire neki keseredik és szándéka nélkül is annyi és olyan borzalmas halált lát, amilyenre sosem gondolt, mikor kalandvágytól kergetve neki indult a nagyvilágnak. És az orkok nem nagyon válogatnak a gyilkolás eszközeiben. És egy sárkány……….elképzelni is nehéz, milyen pusztítást tud okozni egy védtelen faluban. Nem vagyok az az anyámasszony katonája, de ez még engem is megborzongat.
- A Birodalom majd megoldja, biztosan megoldja majd, most már felkészültebbek lesznek. – folytatom a háta simogatását, hiszen érzem, ahogy kissé ellazul ettől és enged a feszültsége, a hangja is elhalkul, ami megkönnyebbüléssel tölt el, hiszen bármikor kijöhet a gazda és az nem lenne túl jó.
Lehet nem venné jó néven az ingyen szállást.
Azonban mikor meghallom azt a halk neszt és meglátom a besurranó árnyat, hát már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy tényleg szerencsénk van és azt hittem valaki mégis meghallott bennünket.
Fela megértette, hogy csöndben kell maradnia, ami a segítségemre volt, így minden figyelmemet az árnyék felé fordíthattam.
Használva a mágiámat, hang nélkül másztam le a létrán és arrafelé igyekeztem, ahol eltűnni láttam azt a valamit, míg a tehenekhez nem értem. A rám villogó szemekre és a morgásra megtorpantam és felemeltem a kardom, hogy lecsapjak, aztán a morgás vinnyogásba ment át és én egy lépéssel odébb megláttam egy csapzott kutyakölyköt, mely a sarokba lévő szénába húzódott.
- Csssss! Csak csendesen, nem bántalak. Gyere ide? – guggoltam le, eltéve a kardom és kinyújtottam felé a kezem.
Mindig jó érzékem volt az állatokhoz, valamiért kedveltek, ezzel a kölyökkel sem volt másként, hamarosan már a létrán kapaszkodtam fel és mikor Fela-hoz értem felé nyújtottam a vastag bundájú pásztorkutya ivadékot.
- Nincs baj. Csak ő is helyet keresett magának éjszakára. – vigyorogtam a lányra. – Melegen tarthat, ha még fázol. – tettem még hozzá, ahogy az eb boldogan nyalogatta az ételszagú kezem, addig, amíg a lány, ha akarta el nem vett. – Ideje aludnunk egyet, pirkadatkor el kell mennünk, ha nem akarjuk, hogy felfedezzenek.

*Nem tudom, hogy a Birodalom mennyire felkészült. Ha belegondolok, szinte biztos, hogy Telart nem égették volna fel ilyen könnyen azok az orkok. De Norlanról is nehezen tudom elképzelni, meg a nagyobb városokról.
Ez viszont nem segít, ha arra gondolok, mennyi ártatlan halt meg ott, akik akár lehettek volna az én családom is, ha nem délen, hanem itt élnek.
Csak egy falu volt.
Nézem, ahogy lemászik a létrán. Nagyon halk, én még ilyet nem láttam. Mintha csak egy árnyék lenne, nem is élő ember.
Aztán vinnyogást és morgást hallok és ez az orkokra emlékeztet.
Azokra az orkokra, akik elhullottak a falu önfeláldozó védőinek kezétől.
Aztán meglátom Jeremyt, aki egy édes kutyakölyköt hoz fel magával.
Elmosolyodva és hálásan nézek rá.
Barna ujjaimmal simogatni kezdem a bundáját az állatnak, és megölelgetem, amire cserébe végignyalja az arcom.
Majdnem felkuncogok, de eszembe jut, hogy csendesnek kell lennem, ezért ezt visszafogom.*
- Már nem fázok.
*Válaszolok Jeremynek és körbenézek. A széna puha ágyat fog adni. A férfinak igaza van, a legjobb, ha már most lefekszünk.
Megnézem, hogy hova fekszik, miközben a kutya is összekucorodik mellettünk, mélyen fészkelve magát a szénába.
Nem akarok egyedül lenni.*
- Ilyet én nem szoktam kérni….de odabújhatnék hozzád éjszakára?
*Pironkodok. Moozen óta nem voltam férfival, és bár Jeremy maga is jóképű, de inkább a biztonság érzete az, amire szükségem van.*

Már egészen hozzászoktam, hogy ezeket az apró mágikus trükköket használjam, amivel megkönnyítem magamnak a tolvajlétet és amiért soha nem gondolkoztam el komolyan arról, hogy talán más, becsületesebb munkával is megkereshetném a kenyerem.
Elnézve sokszor az éjt-nappalt robotoló parasztokat, vagy az inasokat a városban, egyáltalán nem vágytam, hogy közéjük tartozzam. Persze ennek az általam űzött „foglalkozásnak” meg van a maga nem kis kockázata, amit a kezem vagy a fejem bánhat, de hát senki nem él örökké, nem igaz?
Most is jól jön egy kis segítség, hogy a minket megzavaró árnyat meglephessem, mg mielőtt ő lep meg minket.
Szerencsére Fela okos lány volt és nem kezdett el kérdezősködni vagy pánikolni, hanem csendben maradt, ahogy kértem.
Én sem vagyok fából, nekem is görcs van a gyomromban, amíg ki nem derül, hogy csak kicsit túlreagáltuk a dolgot és csak egy meleg vackot kereső kutyusról van szó, de hát azért vagyok még életben mert elővigyázatos vagyok és inkább nézzek utána felesleges dolgoknak sokszor, mint egyszer nem.
Ha mást nem legalább azt el tudtam érni a kölyökkel, hogy Fela arcára mosoly került és máris egymásra találtak, ahogy elnéztem az eb heves farkcsóválását és nyalogatását, aminek cserébe finom simogatást kap.
Válaszára, hogy nem fázik örömmel bólintottam, aztán magam is elfészkelődtem az illatos szénában, amiben a kölyök szinte már el is tűnik, hangos szuszogással.
Nem mondom, hogy nem lep meg, amikor kis idő múlva megszólal és azt kéri, hogy hozzám bújhasson.
Persze nem esek abba a hitbe, még ha jól is esne férfiúi önbecsülésemnek, hogy mást is akar tőlem, mint amit zavart szavai ténylegesen jelentenek. Nem tartom könnyűvérűnek, hogy ez felmerülne bennem, így aztán megütögetem magam mellett a helyet.
- Igazán megtisztelő, hogy megbízol bennem. – mosolyodtam el, de minden él nélkül, csak, hogy levezessem a feszültségét.
Aztán a hátához simultam és átkaroltam, de próbáltam nagyon testvériesen csinálni, miközben nagy igyekezettel számolgattam a nem létező birkákat.
- Szép és könnyű álmokat Fela! – suttogtam a fülébe.
Tudtam magamról, hogy biológiai órám időben fel fog kelteni, hogy ne botoljunk bele a korán kelő parasztgazdába és remélem, most sem hagy majd cserben.

*Jeremy megütögeti maga mellett a helyet és én még mindig kissé zavartan húzódok közel hozzá.
Talán érzi is rajtam, a légzésemen, hogy óvakodok valamelyest, habár a csípőmet kénytelen vagyok kicsit megmozgatni, amíg elhelyezkedek, de remélem, hogy ezt nem veszi kacérkodásnak.
Nem az a fajta lány vagyok, aki az első idegennel ágyba akar bújni, a szó másfajta értelmében, mint most teszem.
Amikor hozzám simul, a légzésem egyenletesebbé és mélyebbé válik. Jó érzés, mind a testmelege, mind az, hogy nem egyedül alszom, már hosszú ideje.
A falu pusztulása óta eltelt idő félálomban töltött éjszakákat, rettegést jelentett. És persze hideget, amit egyedül kellett átvészelnem minden nap.
Örülök, hogy nem hűltem meg mostanra.
Valóban testvéries a mozdulat és én a hozzám képest fehér kezeket, amik átkarolnak, magamhoz is húzom az én barna bőrű kezeimmel.
Jobb így, és a fülembe suttogott szavakra még el is mosolyodok.
Fekete hajam az arcomba omlik, így talán nem láthatja, de a szavakon, amiket suttogva válaszolok, hallhatja.*
- Köszönöm, neked is, Jeremy!
*Talán az éjszaka nyugodtan is telne, nagyon gyorsan elnyom a fáradtság, és mély az álmom.
Mégis, az éjszaka közepén vadul hánykolódni kezdek. Álmomban fekete alakok törnek be az istállóba, tüzes nyilak szállnak, és lobbantják lángra körülöttünk a szénát, és mielőtt Jeremy a létrát lelökhetné, már fent is teremnek az első orkok, hogy megragadjanak engem, míg a védelmemre kelő férfit lentről nyilazzák le.*
- Ne….ne…!

Mivel Fela nem a húgom, ezért persze nem mondom, hogy nem kísért meg a gondolat, mit csinálhatna egy fiú és egy lány a szénában, ha ilyen szorosan összebújnak. De ez csak egy pillanatig tart, mivel a testvéri kapcsolatról azonnal eszembe jut az öcsém, az, akit nem tudok elengedni, aki a szívemben és a lelkemben még mindig él és akit akárhová megyek vagy vet a sorsom, nem szűnök meg keresni. Tudom, hogy nem halt meg, nem halhatott meg, nem lehetek egyes egyedül ezen a világon. Ezek a gondolatok elég higgasztóan hatnak rám ahhoz, hogy minden hátsó gondolat nélkül karoljam át a lányt és simuljak hozzá, kölcsönösen melengetve egymást, bár a széna kellemesen ölelt körbe minket, így nem kellett a hidegtől tartanunk.
Amikor a kocsmában beleavatkoztam a dologba, csak hirtelen ötlettől vezérelve tettem, de most már örültem neki, hogy Fela védelmére keltem és jólesően elmosolyodtam, ahogy kezével még szorosabban húzta magához a kezem. Éreztem, ahogy elernyed és ez azt jelentette biztonságban érzi magát, amit pár pillanat múlva a szavai is megerősítettek.
Még egy darabig nem alszom el, hallgatom a kutya, aztán kis idő múlva már Fela elmélyült szuszogását, alattunk az állatok neszezését és a vidék jellegzetes rovarhangjait, de lassan engem is elnyom az álom.
Éberen alszom, mint minden magamfajta, így már az első nyugtalanabb mozdulatokra felébredek és megfeszülnek az izmaim, ahogy próbálom kitalálni, mi történik.
Nem kell sok, hogy rájöjjek, nem itt a pajtában van a vész, hanem szegény lány képzeletében és, ahogy kiabálni is kezd, gyengéden rázogatni kezdem.
- Csssss, Fela….csssss, nincs semmi baj, hallod? – igyekszem a fülébe suttogni, miközben az arcát is végig simítom. – Én vagyok az Jeremy, nincs semmi baj, rosszat álmodtál, ébredj!
Még éjszaka van és nem hiszem, hogy bárki is meghallotta a halk kiáltást, így nem amiatt aggódom, hogy felfedeznek minket, hiszen akkor is csak legfeljebb elkergetnek, hanem Fela aggasztott, mivel, ahogy az arcához értem, már nem csak az álmokra gondoltam. Tűz forró volt!
- Óóóóó Szépséges Eclair! – ültem föl kétségbeesve, hiszen van némi gyógyító mágiám, de az ezen nem segít.
Elővettem a vászondarabot, amibe az étel volt csomagolva, ráloccsantottam a kulcsból vizet és a lány homlokára tettem, remélve, hogy segít.
- Lázas vagy Fela, nagyon lázas, gyógyító kell! – suttogtam neki, ha közben magához tért.

*A felrémlő, véres álomképek feszültté tesznek. Talán a fáradtság, az, hogy még nem sikerült kibeszélnem az Ambaronban történteket, vagy a hidegben, fázva töltött éjszakák okozzák ezeket a lázálmokat, nem tudom.
Felrémlik az a nagy darab falusi, akitől a pofont kaptam, őt is látom, ahogy felkoncolják az orkok sötét fegyverei.
Vér fröccsen mindenfelé, már patakokban folyik, olyan, mintha az egész istállót elsodorná lassan az áradattá duzzadó vörösség, az orkok rusnya pofája is vérben fürdik, sisakokból isszák.
Mintha egy ork ragadna meg engem, rángatna, énnekem Mumbasát juttatja eszembe, akinek körömmel martam a szemébe, amikor a tisztességem akarta elvenni erőszakkal tőlem.
Most az engem ébresztgetni próbáló férfinak vetem a karmokat félálomban, a valóság és az álom furcsa keverékében azt hiszem, hogy nem védeni, hanem megölni akar, vagy még rosszabb, megerőszakolni engem.
Aztán hirtelen egészen felébredek. Nem tudom, hogy sikerült-e végül megkarmolnom, csak remélem, hogy a jó Jeremynek nem okoztam komolyabb sérülést.*
- Istenekre….! Bocsáss meg!
*Suttogom könnyes szemekkel és ujjaimmal megérintem az arcát, ha hagyja. Tenyeremmel meg is simítom.
Talán valóban magasabbra tört a láz, de most, hogy a homlokom éri a hideg, mintha lejjebb ereszkedne. Nem hidegrázást érzek, hanem meleget, és ki is takarom magam.
Úgy hanyatlok vissza a szénába és zihálva emelkedő mellkasom lassan nyugszik meg. Arcomba temetem a kezem és sírni kezdek.*
-Nem akartam…én…nem akartam. Nem gondoltam, hogy ilyen az élet kint…a kószák másképp mesélték.

Nem igen van rá gyakori példa, hogy valakivel együtt vándorlok, így már maga a helyzet is szokatlan, hogy valakire figyelnem kell, vagy a problémáját megoldani, hiszen általában elég nekem a saját bajom is és a saját életem fenntartása, nem, hogy másokkal foglalkozzam.
Most mégis együtt alszom egy lánnyal egy szénapajtában összebújva és még csak nem is azzal foglalkozom, amivel a rossz nyelvek rögtön megvádolnának és máskor biztosan még igazuk is lenne, de most rólam lehetne mintázni a jócselekedetek szobrát.
És még igazán ezekbe bele sem gondolok máris jócskán benne vagyok a slamasztikában, amikor az éjszaka közepén arra ébredek, hogy Fela össze-vissza dobálja magát, kiabál, ami nem túl bölcs dolog a nagy csendben, bár ennek ő van látszólag legkevésbé tudatában, még a kutya is szűkölve húzódik egyre beljebb a szénában, majd eltűnve benne.
És először még csak nem is gondolok a legrosszabbra, csak egy rossz álomra, ami egy ilyen védtelen leányzónál, aki végignézett egy ork dúlást, egy sárkánytámadást és ártatlanok lemészárlását, még nem is lenne csoda, de mint kiderül nem csak erről van szó.
A gyengéd rázásra reméltem, hogy felébred legalább annyira, hogy abbahagyja a kiabálást és a vergődést, ehelyett kaptam a képemre egy szép kis karmolást, mielőtt még lefoghattam volna a kezét és elhajolhattam volna. Általában jók a reflexeim, de erre nem számítottam.
De legalább felébred és mielőtt végképp kétségbeesem, hogy komolyabb a baj, mint gondoltam, magához is tér.
- Semmi baj, csak egy kis karcolás, de te lány, viszont nagyon megijesztettél. – szorítom az arcomhoz egy pillanatra a kezét, aztán nyomom a homlokára a már előkészített vizes ruhát. – Azt hittem valami lázgörcsöd van, de szerencsére úgy látom, hogy ennyire nem nagy a baj. – nézek a lassan a zihálást is abbahagyó Fela-ra, ahogy visszadől a szénába.
A sírással soha sem tudtam mit kezdeni és most is zavarba jövök tőle, főleg, hogy azt hiszem nagyon megviselte a lelkét az elmúlt időszak emléke.
- Ne! – igyekszem visszatakarni. – Ez nem jó ötlet, a láz miatt van meleged, csak jobban meghűlsz. – csóválom meg a fejem, hiszen tapasztalatom aztán van ebben elég.
Megint mellé húzódom és átölelem a vállát, magamhoz szorítva, mint annak idején az öcsémet és lassan ringatni kezdem.
- Nem, tényleg nem! Ilyet senki nem akar látni és nem is sokan láttak, hidd el. Az élet meg nem csak a világban kegyetlen, hanem a faludban is, ha ilyen messze kergetett. Sírd csak ki, add ki magadból, attól jobb lesz. Nem lesz semmi baj, biztonságban vagy most már.
Ha kellett ott maradtam így vele, egész hajnalig, remélve, hogy azért alszik egy kicsit, hogy reggel és egész nap bírja majd a gyaloglást és még valami ételt is kell majd kerítenünk. Ha viszont lebetegszik.........akkor gyógyító is kell és azt a faluban biztos nem kapunk a történtek után és ki tudja, hol van legközelebb. De nem akarom ijesztgetni egyelőre.

*Jeremy visszatakargat. Jól esik a gondoskodása. Ilyen nemes magatartással utoljára Moozenben találkoztam. Még mindig hiányzik, és nem tudom, hogy hová lett az életemből az a férfi, akivel akár hosszabb távon is el tudtam volna képzelni.
Furcsa így ebbe belegondolni, az élet néha olyan dolgokat produkál…
Jeremy próbál nyugtatni, mellém fekszik, és átölelve magához szorít.
Csak lassanként kezdek megnyugodni, amikor ringatva csitítgat.
Vállaimat rázza a zokogás, és a könnyeim megnedvesítik a férfi ruháját is. Átölelem és magamhoz szorítom őt, miközben lassan megnyugszok. Ahogy egyre nyugodtabbá válok, úgy ér utol az elmúlt időszak minden fáradtsága.
Talán a hűlés is okozza, de úgy, ahogy vagyok, nyom el az álom Jeremy karjai között.
A légzésem megint egyenletessé válik, úgy pihenek nála.
Teste melege megnyugtat, ölelése védelmez és, miután kiadtam magamból a feszültséget, a terhet, amelyet egészen idáig hordoztam magamban, a lelkem is megnyugodott. Ideje elkezdenie gyógyítani a testemet.
Egyes vélemények szerint minden betegség annak a jele, hogy a lélekben felbomlott az egyensúly. Ha lehet így mondani, az enyémben most kezd helyreállni, s ez jótékonyan hathat a testemre is.
Fiatal vagyok, és sok a tartalékom, talán reggelre elmúlik a láz is, én pedig erőre kapok végre.
Amikor reggel ébredek, talán épp a férfi ébreszt, pihentnek érzem magam, de van lelkiismeret-furdalásom az éjszaka miatt. Főleg, amikor a Jeremy arcán húzódó karmolásra nézek.*
- Jó reggelt!
*Emelem fekete szemeim a férfira, amikor felébredek. Pilláim még egy kicsit álmosan villannak le, s fel, de jólesőn nyújtózok a szénában, s a kutya is farok csóválva dörgölőzik hol hozzám, hogy alvótársamhoz.*

Azt hiszem igazán csak zavarba jönnék, ha tudnám miket gondol rólam az ében bőrű lány, hogy jóságosnak és nemesnek tart, mert én magamról biztos nem képzelnék ilyet, sőt el tudom képzelni, hogy nagyon sokat látnák szívesen külön a fejem a testemtől, vagy minimum a kezem a testemtől.
Tény és való, hogy szegényektől, gyerekektől nem lopok, de azért ettől még nem érzem magam semmivel jobbnak, inkább az vezérel, hogy náluk úgy sem találnék semmit, meg hála Ritalea-nak nem is szorulok ilyen mélyre süllyedni.
Viszont nincs is kőből a szívem és bár általában jó messzire elkerülöm még a harcnak, már a nagyobb összecsapásoknak, nem egy kis kocsmai verekedésnek, még a környékét is, azért el tudok lágyulni egy zokogó lány miatt, aki átment egy rémálomba illő csatán, amely súlyosan megülte a lelkét.
Érdekes, hogy épp az öcsém jut eszembe, ahogy szorosabbra fonja az ölelést és lassan először csak hüppögéssé, majd szipogássá, végül csendes szuszogássá szelídül Fela érzelmi kitörése, de már régen, nagyon régen volt, hogy így kellett vigasztalnom valakit.
Bár kissé kényelmetlen a testhelyzet, de nem moccanok, hagyom, hogy végre nyugodt álomba merüljön a lány és nem sokára engem is elnyom a fáradtság. Nem volt egy könnyű nap!
Alig pirkad még, mikor kissé elgémberedve, de kipattan a szemem és gyors helyzet elemzést tartok. Egy állandóan úton lévő tolvaj nem engedheti meg magát a reggeli kábultságot, így hamar felmérem, hogy még minden csendes és azt is, hogy Fela-nak, aki a bal karomat használja párnának, már egyáltalán nem olyan forró a bőre, ami kivált belőlem egy megkönnyebbül sóhajt.
Talán csak a visszafojtott feszültség volt, ami kiváltotta belőle, bár, ha eddig magában vándorolt és a puszta földön aludt, nem kizárt némi meghűlés sem.
Óvatosan kiszabadítom a kezem, majd csendesen lemászom a létrán. Tegnap láttam egy kis sajtárt az egyik sarokban és bár nem vagyok parasztgyerek, már rég megtanultam kényszerből , hogy kell egy kis tejet fejni bele. Annyit veszek el a tehenektől, amennyivel ketten bőven elleszünk és még a kutyakölyöknek is jut egy pár lefetynyi.
- Ébredj Fela! – rázom meg nem túl erősen, de azért készen arra, hogy ha megint vadmacskát játszik, azért most elhúzzam a fejem előle.
A tegnapi karmolás nyoma is csíp még kissé és el tudom képzelni, hogy ha majd meglát valaki minket kettesben az úton, mi fordulhat majd meg a fejében. - Jó reggelt! Ideje összeszedelőzködni, nem soká megjöhet a gazda megetetni a jószágokat. De hoztam egy kis reggelit, hogy ne éhgyomorra induljunk útnak. – nyújtom felé a kis edényt a meleg, zsíros tejjel, amiből én már megittam a részem.
Fela-ra bízom, hogy megissza-e mind, vagy ad-e a kutyának, én közben magamra kanyarítom a köpenyem, a tarisznyámat és a fegyvereket, aztán felsegítve a lányt igyekszem minél hamarabb elhagyni a pajtát.
Az ég borús, így még alig látni a körvonalakat, de az én szemem eleget lát, hogy ne botoljunk meg semmiben. Egy fertályóra és már fenn lesz a nap.
- Lóg az eső lába. – húzom el a friss illatokra, amit a szél sodor felénk, a számat. – Lépjünk ki, neked főleg nem lenne jó elázni. Tegnap azt hittem baj lesz veled és nem vagyok ismerős erre, hol találtunk volna gyógyítót. – mondom neki halkan, ahogy nekivágunk a kihalt tájnak.
Hogy a kutyát akarja-e magával hozni rá bízom, de én nem óhajtom tovább pátyolgatni.

*Mire felébredek, Jeremy már tejjel kínál. Megemlíti a gazdát, akit én sem akarnék megvárni. Nem fizettünk az éjjeli szállásért, még ha azt csak az istállójában, állatai között vettük is igénybe.
Nehéz megmondani, hogy mit szólt volna, de nem kértük engedélyét.
Amikor a tejet átnyújtja, én kérdőn nézek rá, de elfogadom. Iszok belőle, de nem a kutyára gondolok először, hanem arra, aki fejte.
Átnyújtom neki, hiszen nem tudhatom, hogy fejés közben, vagy utána ivott-e.
A tej tápláló, és testmelegsége jól esik nekem, szinte érzem, amint szétárad a belsőmben.
Amikor közli velem, hogy ő már ivott, nyugodt szívvel iszok még belőle, de látom azt is, hogy a kutyakölyök is farkát csóválva, esdeklő tekintettel nyalogatja a száját.
A maradékot meghagyom neki, én pedig szintén magamra öltöm a legmelegebb ruhám.
Elhagyva az istállót a kutya még egy darabig követ minket, de aztán visszatér a helyére.
Felnézek Jeremyre, miközben hagyom vezetni magam.*
- Örülök, hogy nem így lett. Roza magam mellett azért tanultam egyet, s mást. Például tudom, hogy a homoktövis termése milyen erős gyógyító erővel bír egyes betegségek esetén.
Ha abból készítünk főzetet, de akár nyersen is, már félig készen is van a gyógyítás.
*Mosolyodok el a falu kortalan gyógyítója emlékére. Nagyon szerettem mellette lenni, de míg ő képes volt úgy gyógyítani, mint akit az istenek is kedvelnek, nekem sehogy sem sikerült azokat a dolgokat megtanulni mellette.
Persze, a kencéket, főzeteket, teákat, már meg tudom csinálni, kötéseket készíteni, sérüléseket ellátni és még sok mindent. De nem tudok valakit úgy megvizsgálni, hogy körbevezetem a kezem körülötte, és úgy sem tudok gyógyítani, hogy ráteszem a kezem.*
- Nem lenne jó eláznunk egyikünknek sem.
*Teszem hozzá, ahogy elnézek az ég felé. Nem nagyon látok eltűnőben lévő csillagokat, ahogy világosodni kezd. Felhős az ég, de én még csak a friss illatokat érzem.
Délen a levegő nem szokott ilyen hűvös lenni, és az eső is csak kicsit hűt rajta, de átéltem már néhány olyan vihart is, amilyeneket errefelé még csak nem is láttak.*
- Mondd csak, Jeremy. Ha nem sértelek meg, te mivel foglalkozol? Látom, hogy ügyesen verekszel, vannak fegyvereid, de nem tűnsz katonának, és olyannak sem, mint a griffeken lovaglók…

Igazából nem érdekelne a gazda, könnyedén hagynám magam mögött, ahogy már nem egyszer történt, de most itt van Fela és nem csak magamra kell gondolnom. Nem ismerem ugyan még jól, de azt az elbeszélése után tudom, hogy ember, és nem valószínű, hogy ha különleges képességei lettek volna, annak már ne vette volna hasznát, míg együtt vagyunk. Különben is jobb a békesség, nem hiányzik, hogy a nyakunkba kapjuk a falu erős embereit, mert valaki megorrol ránk. Egy faluba egy ellenség bőven elég, ki tudja, mikor vetődök erre megint.
Különben is kiélveztük a lehetőségeket, amit a pajta adhatott és még a meleg tej is jólesően telítette el a gyomromat és látom, hogy a lány is így van ezzel.
Hamar kint találjuk magunkat a hűvös hajnalban, ahová a barátságos kutyus is követ minket, de aztán meggondolja magát és egy halk vakkantással, heves farkcsóválással búcsút vesz tőlünk. Milyen okos döntés!
- Sok kellemetlenségtől és kérdezősködéstől mentett meg minket, hogy erős szervezeted van és valószínűleg erős akaratod is. – bólintottam most már felszabadultabban, hiszen elkerült minket a baj és megint úton voltam egy gazdagabb vidék felé, ahol remélhetőleg megtömhetem majd a pénzes erszényemet. – Jó, ha valakinek van tehetsége a betegségek gyógyításához, ezt mindenhol megbecsülik és szívesen látják…….Még akkor is, ha nem használsz mágiát. –teszem hozzá, hiszen, mikor az oldalamat vizsgálta sem tette ezt, így feltételeztem, hogy nincs benne ilyen képesség. – Az egyszerű emberek nem mindig kedvelik a mágiát.
Nem lenne jó elázni, ez igaz, de lehet, hogy csak borús napunk lesz és nem kapunk vizet is hozzá, mert most pár napig nem hiszem, hogy találunk fedelet a fejünk fölé. Ahogy kezd világosodni, tőlünk nem olyan messze egy erdő sávja kezd kirajzolódni.
Bár sokat vagyok úton és félig elf vagyok, az erdőket, főleg az olyan sűrűeket, mint ez, nem kedvelem. Sok veszélyt jelent áthaladni rajtuk, mind emberit, mind állatit, igaz az esőtől legalább nagyrészt megóvnak a fák lombozatai.
Ezen való merengésemből zökkent ki a foglalkozásomra utaló kérdés.
- Nem sértesz meg vele, bár nem is szoktam vele dicsekedni, úgy is rájössz majd, ha velem maradsz. Vándornak vagyok, aki ügyes és fürge ujjaival tartja el magát s persze sokszor vállalok el kisebb-nagyobb megbízást is, azoktól, akik tudják, hogy mit tudok. – vonom meg a vállam, hiszen tényleg nincs értelme titkozni előtte.
Persze boldog boldogtalannak nem szoktam eldicsekedni vele, de a történtek után nem hiszem, hogy rohanna feladni majd a városi őrséghez, ha odaérünk. Különben is ahhoz tetten is kell érni az embert. – És, amiért az vagyok, aki, így nem árt, ha értek kicsit ehhez is meg ahhoz is, bár griffen még nem lovagoltam. – sóhajtok kissé vágyakozóan. – És te, mit akarsz tenni, ha elérünk a városba? Megtelepszel vagy a történtek után is vonz még a kószák élete? – kérdezek vissza, ha nem hagy faképnél miután megtudja rólam az igazat.

- Nem, én nem tudok mágiát használni…próbáltam, de….igaz, Roza mama néha elég kétértelműen fogalmaz ezzel kapcsolatban.
Őt láttam varázsolni.
*Fecsegek már jókedvűbben.
Aztán Jeremy válaszol a kérdésemre. Furcsának találom a szavait. Persze, egy idő után, ha eleget töltök vele, tudni fogom, mivel foglalkozik, de hát ügyes kéz, fürge ujjak….nehéz lenne ez alapján megmondani, hogy mit is csinál ez a férfi pontosan.
Értetlenül nézek rá. Ezekkel a szavakkal akár lehet csontkovács, lehet olyan, aki a gazdagok testét nyomkodva okoz nekik örömöket és szabadítja meg fájdalmaiktól őket.
Aztán ott vannak a faragók. Apró szobrocskáktól egészen falábig, fakézig, mindent meg tudnak faragni. Én még olyat nem láttam, amilyet Bumba bácsi tud a faluban. Ő még egészen apró kis fadarabokból is képes kifarigcsálni bárkinek az arcát.
De hogy ő melyiket csinálja, arra nem jövök rá.*
- Értem…vagyis nem értem.
*Nézek rá nagy, bociszemekkel.*
- Nem tudom. Elmentem otthonról, mert el kellett jönnöm. Mumbasa miatt is, meg én nem éreztem magam oda valónak. Világot akartam látni, átélni azokat a csodákat, amikről a kószák meséltek. De talán túl gyermek voltam még akkor. Azt hittem, itt senkivel nem igazán történik baj, csak a gonoszokkal, hogy a sárkányok csak mesebeli lények, akikkel a bátor hősök is csak mesélni tudnak, mert nem láttak olyat.
Az orkokat mindig legyőzik, mert buták…és rondák.
*Széttárom a kezeim és a hangomban ott van a csalódottság.*
- De amikor Ambaronban láttam a földműveseket, az egyszerű embereket, ahogy végzik a napi dolgukat és tudják, mit vár rájuk holnap, van családjuk, van hol álomra hajtani a fejüket…
Egészen addig, amíg el nem jött az az éjszaka, azon gondolkodtam, talán hibásan döntöttem..talán az lett volna a dolgom, hogy férjhez megyek, akihez adni akarnak és szülök gyerekeket, főzök, mosok, dolgozok a földeken….
*Tanácstalannak érzem magam, ez, és a jövőtől való félelem, érződik a hangomon.*

- Sok ember nem képes rá és boldogan él nélküle. – pillantok rá én is vidáman, hogy sikerült kikecmeregnie abból a bánatos hangulatból, amiben tegnap volt.
Aztán a foglalkozásomra vonatkozó kérdésére úgy látszik nem válaszoltam túl egyértelműen, mert látom, hogy értetlenül néz rám,aztán hangot is ad neki, pedig én meg úgy érzem nagyon is sokat mondtam magamról, legalábbis sokkal többet, mint már régóta bárkinek. Na, persze ez nem is az a dolog, amit fűnek-fának elmond az ember, de Fela-val valószínűleg elég sokat fogok még vándorolni, ha ezek után nem gondolja meg magát, hogy magától is rájöjjön, és akkor már jobb, ha most túlesünk rajta, mint, hogy később okozzon ez kellemetlen meglepetést, főleg nekem.
Mondjuk, így belegondolva, amit mondtam neki tényleg elég „általános” volt, ahhoz, hogy más szakmához is lehessen kötni és egy pillanatra eltöprengtem rajta, hogy talán meghagyhatnám ebben a hitben, de……….ezzel csak elódáznám a dolgokat. Különben is, nem vagyok rablógyilkos és attól, amit én teszek még nem hal meg senki.
- Tudod – teszek egy tekerő mozdulatot a kezemmel magam előtt, - elveszek olyanoktól, akinek van. – fogalmazok most már sokkal egyszerűbben.
Amit a maga kis történetéről, a vágyairól és a szembesüléséről a valósággal elmond, annyira tipikus! Annyi olyannal találkoztam már a vándorlásaim során, akik  valami gyerekkori álmot és vágyat kergetnek, aztán rájönnek, hogy nem is olyan szép és jó, mint, ahogy azt a puha ágyukban éjszaka elképzelték. Csak nem mindenki ál túl egy olyan mészárlást, mint Fela. Valamelyik Isten biztosan vigyáz rá.
- Azért láthatod, hogy a legtöbben tényleg békességben élnek, dolgoznak és alapítanak családot. – intek visszafelé, a falu felé. – De, most már van összehasonlításai alapod is, hogy melyik életet akarod élni. – mondom talán némileg érzéketlenül, de hát ha el akarja dönteni mit akar, akkor ennél jobb alkalma nem nagyon lesz.
- Ki az a Mumbasa? – kérdeztem éppen akkor mikor az erdő fáit elértük és megint elég sötét lett, a nap még nem tudta beragyogni a fák közét. – Nem szeretem az erdőket, de megkerülni sem lehet, mert akkor napokat vesztenénk. – sóhajtottam és lépkedtem tovább.

- Én azért szerettem volna, ha Roza mama örékébe léphetek egyszer. Bár, mióta az eszemet tudom, ugyanolyan jó erőben van.
*Tűnődök el a felmerülő gondolataimon. Amikor Jeremy konkrétabban fogalmaz, azért rá kell jönnöm, hogy a kószák meséinek egyik tolvajával hozott össze a sors.
A kalandok sorában hol ilyen, hol olyan szerepet töltöttek be, és mivel engem még nem lopott meg soha senki, nem is ítélkezek róluk annyira.*
- Á…..!
*Mondom, amikor leesik a tantusz.*
- Már értem.
*Csak azt nem tudom, mit kellene most mondanom neki. Ha bizonygatom, hogy én nem ítélem el őket, olyan, mintha máris megtettem volna. Ha meg hebegek, hogy ezt is, azt is hallottam róluk, ami igaz, hiszen volt, hogy a kalandozó csapatot épp egy tolvaj húzta ki a csávából, aki értett a zárakhoz és lopakodni is jól tudott, akkor meg…inkább nem mondok semmit.
Mumbasa nevére összeszűkülnek a szemeim. Tettetett könnyedséggel rántom fel a vállaim.*
- Nem is olyan lényeges. A szüleim hozzá akartak adni. Nagy, hozzám hasonló, déli fiú.
De túl erőszakos volt….
*Hogy meséljek-e a nádasról, amikor Mumbasa nem akarta kivárni nászunk első éjszakáját? Jeremy elmondta a saját foglalkozását, de nekem ez most talán kicsit túl intim érzés.*
- Utolsó ott töltött éjszakám előtt….meg kellett állítanom valahogy….érted!
*Nézek rá bizonytalanul. Remélem, megérti, mert hogy mondjam el, hogy durván rángatott, amikor nemet mondtam neki, vagy hogy letépte erős kezeivel a ruhát a testemről és ha nem veszem elő azokat a fegyvereket, amiket az istenek a nőknek adtak, lehet, hogy ott veszi el, amit én nem akartam odaadni. A tettetett könnyedség mögött súlyos emlékek vannak, amik átfutnak rajtam.
Észre sem veszem, amikor beérünk az erdőbe, egészen addig, amíg a köpenyembe bele nem akad egy különösen ragaszkodó cserje és én ott birkózni kezdek vele. Még a lábaim is kivillannak, ahogy próbálom kiszabadítani.*

A vágyakozó szavak azért sokat sejtetőek, hiszen ha ez az életmód tetszett neki és a gyógyító tevékenység is, akkor talán meg van a helye ebben a világban, még ha egyelőre azt is hitte, hogy a kószák élete sokkal izgalmasabb.
Nem tudom, hogy miként reagál majd arra, amit mondok neki, de nem hiszem, hogy oka lenne akár csak haragudni is rám, hiszen egy tolvaj sok fajta lehet és én neki amúgy sem tettem rosszat, sőt eddig csak segítettem, hogy kikeveredjen a bajból és, ha velem tart biztos lehet benne, hogy megkönnyítem neki az utazást a következő városig.
A rövid és tömör szóra elmosolyodom. Most már nincs semmi titok és nem is fogata rosszul.
- Akkor jó! – válaszolom. – Mert még hosszú út áll előttünk és valószínűleg használnom is kell a képességemet időnként, ha meleg ételre és meleg ágyra akarunk szert tenni. – bólintottam felé, ahogy egymás mellett sétáltunk.
Jól értek a szavak nélküli reakciókhoz és a Mumbasa név elég nyilvánvaló érzelmeket vált ki a lányból, hogy most se kerülje el a figyelmemet.
De nem kell annyira megerőltetnem magam, hogy azt is kitaláljam, hogy miért menekült el Fela előle, ahogy, ha töredezetten és sok mindent a képzeletemre hagyva, de elmondja az okot.
- Értem. – mondom elkomorodva és ebben már nem csak az erdő játssza a főszerepet.
Világ életemben utáltam az erőszakos vadbarmokat, int azt a parasztot is a kocsmában, talán ezért is avatkoztam közbe.
- Talpra esett lány vagy te, Fela, remélem megszabadítottad a …..családi ékszereitől azt a tulkot. – fejeztem ki együttérzéseimet őszintén.
Gondolataimból a szövet szakadásának hangja zökkent ki, meg, hogy elmarad mellőlem a lány.
Arcomra ismét vigyor terül, ahogy segítek neki kigabalyodni a marasztaló bokor ágaiból.
- Jobb lenne, valami szűkebb ruhát szereznem majd neked, mert a végén még itt marasztal az erdő. Én sem szeretnék itt éjszakázni, valahogy rossz érzésem van, ha nem látok át a fák között. – borzongok meg önkéntelenül is. – Nem nekem való ez a hely.

*Ha nem lenne a belém akaszkodó cserje, most biztos a szemébe néznék Jeremynek.
Még, hogy családi ékszerek! Hát persze arra nem volt akkor épp lehetőségem, hogy foglalkozzak azzal is, hiszen leginkább a körmeimmel tudtam még védekezni Mumbasa ellen.
Segít kibogozni a ruhámat és amikor sikerül, akkor végre tovább tudunk menni.*
- Köszönöm! Legfeljebb a szeme világától szabadítottam meg...
*Illő megköszönnöm neki, hogy kisegített, de nem értem az erdőtől való félelmét és Mumbasáról sem akarok a kelleténél többet beszélni. Talán nagyobb baj, ahogy a szüleim fogadták a történteket.*
- Te elf vagy nem? Vagy legalábbis részben….Én úgy tudtam, hogy ti szeretitek a természetet, az erdőket.
Rosszul tudom?
*Teszem fel a kérdés, hiszen ő maga mondja, hogy nem szereti az erdőt. Furcsa ez nekem, bár én magamról tudom, hogy a szellős ligetek, amiknek az alján sok virág is nyílik sokkal barátságosabbak, mint ez itt.
A sűrű erdők, sok cserjével, magas aljnövényzettel nekem sem kedvencem.
Közben hallom, hogy a fák levelein hangos koppanásokkal landolnak az első esőcseppek. Jeremynek jó volt a megérzése, vagy a tapasztalata. Tényleg esni kezd.
Szerencsére, úgy látom, hogy közel lehetünk a tengerhez, mert itt már nem hullajtják le télen sem leveleiket a fák. Valamiféle örökzöldek lehetnek.*
- Talán jobb lenne keresnünk valami olyan nagy fát, ami alatt nem ázunk meg nagyon. Most ezzel a ruhával kell beérnem. Otthonról ilyeneket hoztam és út közben sem vettem másmilyet.
*Jegyzem meg még és elnézek a fák sötétlő tömege közé. Nem vagyok félős lány, de Jeremy jól ért ahhoz, hogy elültesse a félelmet másban.*

Ha Fela itt volt, és el tudott menekülni a sorsa és egy nála erősebb legény elől, akit a háta közepére sem kívánt, aki majdnem megbecstelenítette, csak azért mert erősebbnek gondolta magát nála, akkor az mindenképpen becsülendő, még ha nem is mérte fel előre a lány azt, hogy milyen élet várhat rá vándorlóként.
Persze azt senki nem láthatja előre, hogy belecsöppent egy mészárlás kellős közepébe, még akkor sem, ha tapasztalt kósza.
Miközben a beakadt ruhájával bajlódtunk, azt Igazából azért nem értettem, hogy miért nem cserélte már le a ruháját valami praktikusabbra, hiszen nem ő lenne az első nő, aki nadrágot húzott volna, ha nyakába akarja benni az utakat, ráadásul, ha futni kell és azért az előfordulhat egy vándorral, akkor az szoknyában elég körülményes lehet, na meg egy sűrű erdőben sem épp a legjobb viselet, mint
ahogy példa is mutatja.
- Az sem rossz, biztos meggondolja máskor, mikor gombolja ki a nadrágját. – bólintottam Mumbasa történetére, hiszen a lényeg azon volt, hogy nem hagyta magát.
A köszönetére csak egy hárító kézlegyintéssel reagáltam, de aztán az erdő miatti megjegyzésére ismét némi vidámság költözött az arcomra, hiszen alapjában optimista voltam mindenben.
- Igen, félvér vagyok és sajnos ezt a részét a dolognak úgy látszik jó anyámtól örököltem és nem apámtól, mint ezeket. – érintem meg megnyúlt füleimet. – Igazából csak az a bajom az erdővel, hogy sok a …….fa. – nevetek fel saját szavaimon, mert így kimondva elég furán jön ki. – Zavar, hogy nem látom mi van húsz méterrel arrébb, mert ez megakadályozza, hogy felkészüljek, ha baj lenne. – próbálok javítani a helyzeten, bár nem lett sokkal jobb.
Közben azért elered az eső, most még csak nagy cseppekben, de biztos vagyok benne, hogy nem soká kiadós zuhét kapunk, így teljesen egyet tudok Fela-val érteni abban, hogy keressünk valami lombosabb menedéket magunknak, ahol talán valamennyire szárazon megúszhatjuk.
Nem akarom azért ráragasztani a saját nyomasztó érzésemet, ezért igyekszem néha egy-egy vigyorral felszabadultabbá tenni a beszélgetést.
Kilépünk kissé és hamarosan fel is fedezek egy öreg fát, amit talán tíz ember se tudna körül érni és még van benne egy jókora odú is, ahogy a gyökerei összefonódnak.
- Itt jó lesz! – intek arra és húzódom be oda, ha a lány is jön.
Pont jókor, mert el is ered az eső és távol még égzengést is hallani.
- Időben leltünk itt menedéket. – könnyebbülök meg és dőlök a kéregnek. – Jól eláztunk volna.
Továbbra sem vagyok azért azonban teljesen nyugodt, mintha folyamatosan hallanék valamit, mióta beléptünk az erdőbe, mintha ………..nem tudom és Fela-t nem is akarom vele idegesíteni, mert az én fülem biztos vagyok benne, hogy élesebb, ő biztos nem hallott semmit, különben nem is adta semmi jelét. Biztos csak képzelődöm, mert nem bírom az erdőt.
- De ez csak egy gyors vihar, szerintem hamarosan mehetünk tovább. Ha kilépünk talán három nap és elérjük a várost, de ha találunk egy falu, akkor talán ruhát is csereberélhetünk. Jobb lenne neked is valami, amiben könnyebben mozogsz. Na meg ha mégis a vándorlás mellett döntesz, pár közelharci technikát sem ártana elsajátítanod. – fordultam most Fela felé.