Nyugati szeglet

//Köszike! //

*Nem is figyelek arra, ahogy Jeremy figyelmezteti a kereskedőt, inkább a portékát szemlélem.
Nem kevés és nem is csúnya holmit rak elém és próbál hozzám, én pedig csak nézem őket.
A sárga inget választva biztos vagyok benne, hogy jó lesz, és ekkor jön Jeremy, hogy közbeszóljon.
Elmosolyodok szavaira, de azért nem hagyom annyiban.*
- Nadrágról volt szó, nem egy egész ruhatárról, kedves uram!
*Felelek vissza mosolygós szemekkel.
Megdicséri az alakom és ezt a bókot most sokkal kevésbé fogadom zavartan, mint tegnap tettem volna.
Az éjszaka változtatott valamicskét ezen a helyzeten.
Ahogy méreget, furcsa, melegség fut át rajtam, és van egy olyan érzésem, hogy nem csak ruhapróbára gondolt.
Szó, mi szó, nem lenne más se ellenemre. Egy kis kényeztetés nekem is jól esik.
Ettől függetlenül igyekszem nem túlságosan sokat válogatni, így a lehető legolcsóbb megoldást választom, még úgy is, hogy a sárga inghez ragaszkodok.
Az összeg, nem is lett olyan nagy, mint vártam, talán tényleg jó dolog nem egy nagyvárosban, hanem egy kis faluban vásárolni.
A fogadóhoz Jeremy és én is sietünk. Engem a ruhák felvétele is motivál, de egyébként sem venném észre az izzadt lovakat, amik azt jelzik, valakik erőltetett tempóban hajszolták őket.
A fogadóban viszont már meglehetősen komor hangulat fogad minket, de még ez sem tűnik fel.
Mint egy tinédzser lány, csillogó szemekkel lépek be, és a figyelem egyből ránk terelődik Jeremyvel.
Nem emlékszem, hogy a kulcsot visszaadtuk-e, így egy kicsit elbizonytalanodok, hogy átadjam a mellettem lévő férfinak az irányítást.*

Sejtettem, hogy nem akarja majd szó nélkül elfogadni, hogy én fizessem a ruhákat, éppen ezért – nem mintha nem gondolnám komolyan, - de jön a dicséret, mert ez biztosan eltereli a témáról a gondolatait. És a tervem be is jön, látom a mosolyt az arcán és utána már nem hozza fel „az osztozzunk mindenen” témát.
Azt hiszem nem csak az én fejemben fordultak meg pajzán gondolatok, ahogy elképzelem a feszesen az idomaira simuló nadrágban, hiszen látom a libabőrt a karján, amit ebben a jó időben nem indokolna semmi más, csak, ha valami kellemesen borzongató jut eszébe, mondjuk……az éjszaka?
Gondolataim most egészen máshol járnak, így mindenféle alkudozás és hezitálás nélkül fizetem ki a kereskedőnek, amit kér a teljes garnitúráért, mert hirtelen sürgős vágyat éreztem, hogy minél előbb visszatérjünk a fogadóba és a szobánkba. Fela tényleg igazat mondhatott arról, hogy jó volt velem, mert ős sem úgy nézett ki, mint aki húzni akarná az időt.
A lovak egyből feltűnnek, még ebben a felajzott helyzetben is, mert eddig csak az óvatosságom mentette meg az életem, így most is mindenre felkészülten lépek be az ajtón, magam mögé intve a lányt.
A kocsmáros most nem mosolyog, hanem az egyik poros és izzadt lovagot nézi, akik előtte áll és keze a kardmarkolaton nyugszik.
- Kik vagytok és honnan jöttök? – csattan felénk, ahogy belépünk és tekintete ránk villan.
Oldalra lépek a pult felé, mert a társa az ajtó másik felén áll, legalább ennyire harciasan, hogy elzárja az utat, ha vissza akarnánk menni.
- Ki kérdezi és milyen jogon? – kérdezek vissza, de nem nyúlok a tőröm felé, mert most csak az van nálam, hiszen nem harcba, hanem a piacra készültem, a kardom a szobában pihen.
- Ha nem tudnád hegyesfülű, háború elé nézünk és bár nem kötelességem, hogy elmondjak neked bármit is, azért lásd kikkel van dolgod. Egy kémet kergetünk, aki állítólag erre jött. És most válaszol a kérdésre, amíg szépen kérdezzük.
Nem akartam bajt, főleg nem két páncélos lovaggal, egy szál pengével, meg aztán futhatnák ki a világból, még ha sikerülne is beverni az orrát az arrogáns fickójának. A lányra néztem, aztán vissza.
- Arról jöttünk és arra megyünk. – intettem az irányokba, ha akarja úgy is érti.

*Természetesen követem Jeremy intését és mögötte húzódok meg. Nem szeretnék itt is verekedést, mint az előző faluban, ahol megfordultam.
Nekem jobban esik, ha inkább csak itt vagyok és béke van körülöttem.
A gyors párbeszédre csak figyelek, hol egyik, hol másik férfira. Hát itt sosem lesz béke?
Nem tudom, hogy Jeremy hogy értette, de én nagyon úgy, hogy benne látják a kémet.
Ha tudnák, hogy mivel foglalkozik, biztosan nem gondolnának arra, hogy ő egy kém.
De egyébként is…nem ork, nem is sárkány szerintem, akkor meg miféle kém lehetne?*
- Egyszerű utazók vagyunk, jó uram. Magam megjártam még Ambaron faluját is, és elhiheti, hogy felismernék egy orkot, vagy egy gonosz mágust, ha itt lenne mellettem. Láttam ott elég borzalmat…
*Lépek elő a félelf háta mögül.
Hagyom, hogy a férfiak tekintete végigfusson rajtam. Büszkén megemelem az állam, de még így is kiviláglik talán egyszerű falusi mivoltom.
A bőröm színe meg remélhetőleg déli származásomra vall. Reménykedek benne, hogy a katonák nem annyira tájékozatlanok, mint néhány falusi.*
- Csupán vásárolni voltunk és megpihennénk. Kérdezze meg csak azt az embert a pult mögött…
*Erősítem meg Jeremy szavait. A szívem a torkomban dobog. Nem tagadhatom, félek, hogy megint bajba kerülök, pedig nagyon rám férne már egy kis nyugalom.*

Én is jobban szeretem a feltűnés mentes, nyugodt életet, már ha körülöttem az van, hiszen az nekem a megfelelő közeg, nem mikor én vagyok a középpontban, mert akkor az már régen rossz.
Azonban már kezd elegem lenni belőle, hogy állandóan olyan emberek vonnak kérdőre, akiknek semmi köze hozzá, hogy éppen hová megyek és honnan jövök, főleg, mikor még ráadásul nem is loptam az utóbbi időben, így még ok sincs rá. Miért zaklatják a jóravaló vándorokat ezek a bádogdobozok, akik csak arra jók, hogy megfélemlítsék a fényes páncéljukkal, meg a nagydarab lovaikkal a félős pórnépet.
Láthatóan a kocsmáros is izzad, mint egy beteg gebe, hiszen valószínűleg tart tőle, hogy ha nem tud segíteni nekik, vagy nem a szájuk íze szerint válaszol, akkor az elöljáró elé viszik az ügyet és könnyen megütheti a bokáját.
Talán pont kapóra is jöttünk neki,ahogy betoppantunk. Én nem akartam, hogy Fela is belekeveredjen, ezért akartam, hogy a hátam mögött maradjon, de túl jó szíve volt és mikor úy érezte, hogy a beszéd rossz irányba terelődik, akkor közbeavatkozott előrelépve.
- Igen, igaz, jobb, ha elhiszi neki. – vontam meg a vállam végül, de én nagyon is értettem, hogy mire gondolnak a lovagok.
Nem kellett ahhoz feltétlenül orknak vagy sárkánynak lenni, hogy kémkedjen nekik valaki, hiszen a félelem vagy a pénzéhség fura dolgokra bírja rá a különféle népeket, akár arra is, hogy saját fajukat árulják el. És egy ork vagy egy sárkány aligha kémkedhetett volna észrevétlenül. És én félvér voltam, tehát eleve gyanús!
A fogadós még jobban elhátrált, mikor a lány szava nyomán újra ráterelődött a figyelem.
- Én…..én….- hebegte, miközben kövér izzadtságcseppek kúsztak végig a halántékán. – Tegnap este érkeztek és ma a piacot keresték, ennyit tudok. – nyögte ki végül. – Ezen kívül csak két törpe vendégem van. – tette még hozzá nagyot nyelve.
- Hol vannak? – dörrent rá az előtte álló és felrobogott a emeletre mikor meghallotta a választ, de még előtte a társának visszaszólt. Ezek nem mennek sehova, míg vissza nem jöttem.
Társa kivont karddal állta el a kijáratot, jelezve, hogy bizony bármit megtesz, amit kell.
Pár perc múlva hangos kiáltás majd egy dörrenés, mely megreszkedtette a levegőt hangzott fel , majd a kissé kormos képű lovag robogott le a lépcsőn.
- Nincsenek ott, de hagytak egy kis meglepetés varázslatot, alig tudtam elkerülni. Ők lehetnek azok, akiket keresünk. Menjünk. – vonta maga után a társát és a lovakhoz robogtak, majd elvágtattak észak felé.
- Bolondok! – sóhajtottam fel. – Kérünk egy korsó bort, felvisszük a szobánkba, remélem azt nem döntötte romba a varázslat. – lépkedtem fel a lépcsőn.

*Látom, hogy a fogadós hátrálni kezd. Falfehér és izzad is, olyan, mint aki nagyon fél, vagy esetleg titkol valamit és attól tart, hogy kiderül.
Nekem nincs titkolni valóm, ezek előtt az emberek előtt pedig főleg nincs.
Menionban, a dombság közelében fekvő várban is vannak katonák, s vértjeiket is jól ismerem már.
Taris kapitányt pedig becsületes embernek ismertem meg és emberei többsége is az.
A katonák a fogadós szavaira felrohannak a lépcsőn, míg én ránézek a mellettem álló katonára.
A robbanásra mindannyian összerezzenünk. Ez valami mágikus dolog lehetett, amit én két törpe kereskedőből ki sem néztem volna.
A lovag kormos arccal szalad le utána, és hamar el is tűnnek előlünk.
Én megkönnyebbült sóhajjal nézek a bevágott ajtóra, miközben hallgatom Jeremyt. Ő talán a hidegvér mintapéldája. Azt hiszem, van mit tanulnom tőle.
A lépcsőn felfelé a kezemben vannak még a vásárolt ruhák, de most valahogy kevéssé érzem magam lelkesnek. A két lovag visszarángatott a valóságba.
Háború van, és nem engednek sokáig elfeledkezni erről a tényről.
Ha felértünk a szobába, akkor a ruhákat ledobom az ágyra és én magam is lerogyok rá.*
- Soha nem fogom megérteni a háborút….

Lehet, hogy nem tűnik úgy, mintha ideges lennék, sőt mondhatni a nyugodtság és higgadság mintaképe lehetnék, ha valaki csak kívülről figyel, de belül van feszültség bőven.
Lehet, hogy Fela-nak csupa jó tapasztalatai vannak a nemes és tisztaszívű lovagokról, de én kicsit más szemszögből ismerem őket, és nem hiszem, hogy sokat haboznának, főleg most, ha tényleg háborús helyzet van, abban, hogy kicsit keményebben vonjanak kérdőre bárkit, akiből kinézhetik a kémet, vagy bármilyen árulást.
Nem hiába izzad előttük a kocsmáros sem, pedig nem nézem ki belőle, hogy szánt szándékkal rejtegetne holmi orkokkal cimboráló kémeket.
Viszont nincs nálam még egy kicsike kard sem, na nem mintha nagy hasznát venném, csak olyan……védtelennek érzem magam nélküle, és azt sem hiszem, hogy a lány bátorsága, amivel előrelép és próbálja tisztázni a helyzetünket sokat nyomna a latban, ha további kérdésekre kerülne sor, de ebből megment minket a következő események sorozata, ami végén a majdnem pórul járt lovag és társa elvágtatnak üldözni a törpéket, akik lehet sosem voltak azok, ki tudja, bár a nem túl eszes orkokból, ilyen trükköt nem néznék ki, lehet valamá más bűbáj áll a háttérben.
A szobánk érintetlen hála az Isteneknek, így van hová ülni és a bort kitölteni, mert úgy látom Fela-ra igen csak ráfér, de nekem is jól esik.
- Pedig mindig lesz rá ok, hogy megvívják, hol több föld, hol több kincs vagy épp csak azért mert valaki más mint a többi. Ilyennek alkottak meg minket az Istenek, akik biztos jól szórakoznak ezen. – mondom komoran, mert valahogy nekem is elment a kedvem
De aztán a lányra nézek, aki még szomorúan is gyönyörű és halványan elmosolyodom.
- De ez ne a mi vállunkat nyomja, kérlek próbáld fel a ruhákat, mielőtt a kereskedő kereket old a pénzemmel és nem tudjuk leverni rajta, ha nem jók.

*Jeremy bort tölt ki. Ha felém nyújtja hezitálás nélkül fogadom el, pedig sosem voltam iszákos típus.
Emlékszem, amikor Ambaronban Moozennel ittunk, akkor is a fejembe szállt.
Ha kortyolok belőle, még nem érzem a hatását.*
- Úgy viselkednek a népek, mintha nem lenne elég nagy ez a föld mindenkinek.
*Jegyzem meg, aztán a ruhákra nézek.
Nem tudom, hogy a férfi hogy gondolta, hogy itt, előtte öltözködök majd, de nekem van már ötletem, hogy ne kelljen minden ruhadarabnál arra kérnem, hogy forduljon el.
A bőrnadrággal kezdem.
Könnyű a tapintása, pedig nem tűnik olyan lágy anyagúnak, és nekem csak annyi dolgom van, hogy a nadrágot a ruhám alatt húzom fel.
Ahogy jön felfelé, finoman megmozgatom a csípőmet, hogy könnyebben csusszanjon rám.
A blúzhoz azért már elfordulok és kigombolva a ruhám, úgy veszem fel, hogy közben a ruhát vetem is le.
Így lecserélem a nyári ruhát egy másikra.
A sárga blúz jól mutat a barna bőrömmel, ezt tükör nélkül is jól látom, hiszen a kezem színével össze tudom nézni.
Megfordulok és Jeremyre nézek. Kitárom a kezeim.*
- Na, milyen, uram?
*Körbe is fordulok, hogy jól láthassa rajtam, mivel nincs akkor a tükör a szobában, amiben látnám magam.
Olyan, mintha érezném a bor hatását, vagy csak az új ruháktól csillog a szemem.*

Fela szavaira nincs igazán mit mondanom, hiszen valószínűleg annyira ő sem naiv, hogy ne tudja, ha sok is van, akkor az is kevés egyeseknek, így van ez a földdel, a hatalommal is.
Ahhoz képest, hogy egy kisebb településen vagyunk a bor nem rossz, sőt elég zamatos, bár lehet, hogy most bármilyen lőre jól esne.
Egyáltalán nem zavarna, ha előttem öltözne át, bár számítok rá, hogy most is kiküld majd a szobából, mint amikor tisztálkodott, ezért kicsit meg is lep, amikor egyszerűen csak nekiáll, bár azonnal elfújja a komolyságomat, ahogy megoldja a „problémát”.
Vigyorogva nézem a műsort és halkan még kuncogok is hozzá, de nagyot nyelek, mikor riszálni kezdi a hátsóját a nadrág felvételhez.
- Az Istenekre! Ööööö…….nagyon …jól…áll! – krahácsolok némi zavarral, hogy kibuktak a számon a szavak.
A következő ruhadarabhoz azonban már nem tudja megúszni, hogy legalább meztelen hátát ne lássam meg egy pillanatra, bár a kebleiben jobban gyönyörködtem volna, barna bőre így is megbizsergette a képzeletemet azonnal.
Fela-nak nem kell hozzá tükör, vagy ha igen ott láthatja a szememben, hogy mennyire jól áll neki a sárga, meg a feszes bőrnadrág együttese.
Mire körbefordul és újra szembeáll velem, már a karjaimban találhatja magát. Melegen ölelem át és láthatja és érezheti is, hogy mennyire nyerte el a tetszésemet.
- Mondjam vagy mutassam? – kérdezem kaján vigyorral, ahogy finoman megcsókolom az ajkait. – Nagyon tetszel, de talán már sok is volt az öltözködésből. - pillantok csillogó szemébe, ami lehet, hogy egy kicsit a bortól csillog, de az enyém a vágytól.

*Jeremy zavartan köhög, amit én persze nem tudok mire vélni.
A hátam talán az a testrészem, amit a legkevésbé bánok, ha meglát, kebleim így is fedettek maradnak előtte.
Felöltözve fordulok felé és furcsán csillogó tekintettel néz végig rajtam. Láttam már ezt a tekintetet, tegnap este.
Akkor sem a bor okozta, mint később rájöttem, és mivel még csak most itta meg, gondolom, most sem a bor teszi.
Éppen, hogy körbeérek, már ott is terem előttem, a karjai pedig körbeölelnek engem. Forróság árad belőle, és odalent valamit még érzek, ami nem a kardja, hiszen utóbbi itt volt végig a szobában.
A csókra elmosolyodok és viszonzom is.*
- Már mutatod…
*Kacagom el magam, és a további mondatokra én is tudok egy kacér pillantással válaszolni.
Nagyon úgy tűnik, a ruha sikert ért el nála, és nálam is.
Nincs ellenemre, hogy ölel, a melegség már az én gerincemen is végigfutott, és érzem, ahogy lúdbőrözök a közelségétől.*
- Úgy látod…?
*Teszem fel a teljesen felesleges kérdést, miközben a csillogó szemeit nézem. Ujjaim megsimítják szépen ívelt füleit, és most az én ajkaim találkoznak az övéivel.
Másik tenyerem a hátára tapasztom és közelebb húzom magamhoz.*

Azt hiszem nem nehéz átlátni rajtam most, hogy mi az amit szeretnék és mi az amire vágyom és nem úgy nézem, hogy nagy ellenállásba ütközöm majd.
Már nem látom a ruhákat, melyekben nem olyan rég még nagyon is szerettem volna látni, csak azokat a sötét szemeket, melyek az enyémbe kapcsolódtak és tele voltak hasonló vágyakkal, mint az enyémek.
A levegő tele lett melegséggel, ahogy a karjaimba zártam, de én mégis megborzongtam, ahogy megízleltem dús, finom ajkait.
Érzem, ahogy belesimul az ölelésbe és szavaira felkunkorodik a szám széle, mert tetszik a válasz és szándékomban áll még többet is mutatni, bár már egy részét valószínűleg érzi is, nem csak a levegőbe dobálózom.
Kacagása engem is magával ragad és a karjaimba kapom, ahogy megtartanak a lábaim, miután érzékien végigsimít a fülemen, úgy viszem az ágyhoz, ahol nekiállok tettekre váltani a szavakat.
- Igen, úgy látom és azt hiszem teszek is ellene. – vigyorgok rá kajánul, ahogy fürge és ügyes ujjaim megtalálják az utat, amivel megoldhatják a kettőnk között feszülő….problémát.

Az első szerelmeskedés heves, a második pedig kényeztetően lassú volt és most kimerülten lebegek az álom határán az oldalamon fekve, egyre laposabb pillantással legeltetve a szemem a mellettem fekvő barna és csodás testen. Nem kell szó, hogy tudja mit érzek most, ahogy én is remélni merem, hogy ő is elégedett.
Azt hiszem csak vacsorára leszek képes összeszedni magam, addig jótékony álomba merülök.

*Jeremy a levegőbe emel és karjaiban visz az ágyhoz. Könnyűnek érzem magam és hozzábújok. Élvezem a törődést, a gyengédséget, amiben Moozen óta nem volt részem.
Úgy hámozza le vágytól remegő testemről a ruhát, mintha egy varázslat folytán tűnnének el, de közben én sem tétlenkedek.
Csókjaim elborítják mezítelenné váló vállát…

A hátamon fekszem, de a szemeim Jeremyt szemlélik, és ajkaimon mosoly játszik.
Ujjaim, ha hagyja, ujjai közé fűzöm. Jó most így és jó volt vele.
Bőrömön vékony filmrégeteg képez az izzadtság, kiemelve még inkább domborulataimat. Nehéz elképzelni, hogy volt idő, amikor még csak kis gyereklány voltam, vagy „elöl deszka, hátul léc” alkatú tinédzser.
Az elmúlt idők sokat segítettek, hogy jobban megismerhessem egész nőiségem. és ebben most Jeremynek is komoly része lett.
Egészen elégedetten nézem,a hogy lassan elszenderül mellettem és én is pihenek kicsit, de aztán úgy, ahogy vagyok, elsétálok az ablakig. Az eget figyelem, aztán az utca népét. Nem állok olyan közel, hogy bármit is lássanak belőlem.
A hogyan tovább kérdésén gondolkodok. A jóleső, zsibbadt fáradtság ellenére sem érzem, hogy aludnom kellene, és az idő a szobában most elég kellemes is.
Talán eljön hamarosan a tavasz és nem kell azon aggódnom, hogy hogy élem túl a telet. Hála a félelf tolvaj nemes szívének, ha hidegek lesznek, sem kell aggódnom.
Megsimítom lapos hasam tenyeremmel és visszaemlékezem a férfi érintésére és csókjaira. Átkarolom karjaimmal saját derekam és ez darabig még így maradok, majd visszafekszem Jeremy mellé.
Mire felkel, már ruhában teszek-veszek, odakészítem szépen összehajtogatva a ruháit mellé, takarót is talál magán, mert hűvösebbnek éreztem az időt és nem szerettem volna, ha megfázik.
Kedves mosollyal nézek rá.*
- Jó reggelt, vagy inkább jó estét!

Igen, jó ez a kis béke és nyugalom, ahogy nézhetem azokat a nem olyan rég még gyönyörtől és hévtől csillogó szemeket, a csillogó, barna bőrét és ahogy érzem ujjait az enyémbe fonódni. Én is elmosolyodom és ezzel a mosollyal az arcomon nyom el az álom.
Álmomban ismét gyerek vagyok, anyám kacagva kerget végig minket öcsémmel a házon, amit lisztpermet terít be, ahogy a dagasztás közben zavartuk meg és mi is viháncolva rohanunk, hogy ne érjen utol bennünket. Öcsém szalad elől és hirtelen felszakad előtte a ragyogó napsütéses táj fátyla, majd sötét, karmos kéz nyúl ki belőle, hogy magával rántsa és a kacagás már sikolyba hull. Visszanézve már csak anyám vérbe borult testét látom, ahogy őt is elnyeli a sötétség.
Talán folytatódna is a rémálom, de aztán valami végigsimít rajtam, valami, amiről tudom, hogy kedves és jó, ami elcsitítja lelkem háborgását és ziháló mellkasomat is elcsendesíti. Álmaim nyugodtabb vizekre eveznek és kipihenten ébredek.
Meglep, hogy nem hallottam meg, ahogy felkelt, soha nem alszom olyan mélyen, hogy ne ébrednék fel a legapróbb neszre, hiszen ez az ami életben tart, de most valószínűleg minden sejtem tudta, hogy biztonságban vagyok Fela mellett.
Érzem a takaró melegét és már tudom mi volt, ami elűzte nyugtalan álmaimat.
- Ha itt vagy velem, nekem mindegy reggel vagy éjszaka. – nyújtóztam kényelmesen, mint egy jóllakott macska. – Köszönöm. – néztem a ruháimra, aztán minden szégyenkezés nélkül felkeltem és öltözni kezdtem.
Én úgy voltam vele, hogy már mindent látott rajtam, amit látni érdemes.
- Menjünk, együnk valamit, korog a hasam. Lefárasztottál, kell az utánpótlás. – vigyorgok rá kajánul, bár nem akarom zavarba hozni. – Ma még pihenünk, aztán reggel útnak indulunk. – tettem még hozzá, hiszen így is tovább időztem itt, mint terveztem.
Ha velem tart lemegyünk és megrendelem a vacsorát, de most éjszakára már nincsenek „terveim”, csak az, hogy a lányhoz simulva illatát belélegezve töltsem azt és reggel pihenten tegyük meg az első lépéseket az újabb célunk felé, hiszen valószínűleg nem soká nem lesz ilyen békés a táj.

*Talán Jeremy rossz álma tette, hogy tovább aludt nálam, talán a saját csendességem, hiszen néhány ruha surranása, ahogy felveszem, ahogy hajtogatom, nem csap túl nagy zajt, s mezítlábas járásom se.
Elpirulok a bókjára, hiszen ez más, mint a külsőmre vonatkozók.
Sokkal inkább a személyemre vonatkozik.*
- Köszönöm!
*Aztán megköszöni, hogy rendbe tettem a holmiját, és én csak mosolygok egyet rá. Igazán nincs mit köszönni ezzel kapcsolatban.
Amikor mezítelenül felkel, leplezetlenül bámulom meg az ismerős vonalakat, az izmos felsőtestet. Talán valamicskét karcsúbb, mint Moozené volt, de tapasztaltam, mennyire ruganyos és inas helyette.
Van azért még bennem is némi kacérság, amivel visszamosolygok rá.
Hogy lefárasztottam, az bizony azért rá is igaz, csak engem még visz magával az a töménytelen lelkesedés, vagy lendület, vagy nem is tudom, minek nevezhetném, amit tőle kaptam.
Persze, hogy vele tartok, és még magamra kapom a többi új ruhámat is.
Így, amikor leérek a fogadóba, egészen másképp festek, az új ruhákban, amik már nem kis nyári ruha és köpeny, hanem bőrnadrág, sárga ing, mellény.
Nekem sincsenek komoly terveim az éjszakára, főleg, hogy én nem is aludtam annyit, mint Jeremy.
Tekintetemmel körbenézek a vendégeken is. Nem látom sem a lovagokat, sem törpéket most.
Csupa ember tért be ide.*
- Tervezel tanítani is még út közben?

Tényleg elég kellemes érzés úgy ébredni, hogy az elf pillantása rögtön egy barna szépségre esik, akinek mosolya megszépíti a reggelt és talán az egész napot is, ráadásul még házias is, hiszen szép rendben várnak rám a ruháim is.
Azt hiszem nincs már egymás előtt, mit szégyellnünk, így nem is teszem, bár jóleső borzongás fut végig rajtam, ahogy érzem a pillantását. Én is visszanézek rá vigyorogva és egyáltalán nem sietek az öltözködéssel, de most próbálom visszafogni vágyaim ébredését, még ha nehezemre is esik ezek után.
Tényleg nincs rajtam egy csepp fölösleg sem, akkor nem valószínű, hogy sokáig élnék, legalábbis nem ebben a szakmában, ezért sok mindent nem is kell tennem érte, hogy ilyen legyek, megteszi helyettem az életvitelem maga.
Nagyon jól néz ki Fela azokban a ruhákban, ami most feszül rajta, bár az ing bővebb, hiszen nem akadályozhatja a mozgásban, de ezzel még csábítóbbak lesznek az ott elrejtett idomai, amit ellensúlyoz a feszesebb nadrág. A színe is jó választás volt, passzolt csokoládé bőréhez.
Vándorlás közben pedig ott a sötét köpeny, ami rejti a feltűnőbb színeket.
Természetesen én is végig futtatom a vendégseregen a tekintetem, a megszokás nagy úr és most eég sokan is vannak, hiszen a falusiak is betértek a munka után, de nem látok semmi gyanúsat, így békében vacsorázunk meg.
- Igen, ha szeretnéd, akkor még tanítok pár fogást, aminek hasznát veheted, főleg, ha gyakorolgatod is majd.
Szerencsére már semmi nem zavart meg minket az este további részében és éjszaka, így korán reggel útnak is indulhattunk a következő város felé, ahol engem valószínűleg egy újabb megbízatás vár, de addig nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz Fela……..után.

*A vacsora most is kellemesen telik. Nem zavar meg senki és végre egyetlen furcsálló, vagy rosszalló pillantást sem kapok. Úgy tűnik, még csak érdekességnek sem számítok, ami külön öröm nekem.*
- Remélem, hasznát is tudom venni. Azért eszembe jutott, hogy ha szükség lesz rá, tudom-e majd alkalmazni? Van olyan, hogy nincs elég bátorságunk ilyesmit csinálni?
*Meg sem fordul a fejemben, hogy a következő városban legkésőbb elválnak útjaink, egyre jobban megszokom Jeremy társaságát és egyre biztosabb, hogy nehezen fogok megválni tőle. Ha befejeztük a vacsorát, békésen megyünk fel a szobába. Ez a kis falu nem olyan, ahol egy békés andalgásra van lehetőség. Nincs látni való, sem park, amit már láttam Telarban például.
Éppen olyan, mint amiket délen megszoktam.
A szobában aztán egymás mellé fekszünk és ha Jeremy is úgy akarja, egymást átölelve alszunk reggelig.
A korai órán a fogadós már ébren van, asztalokat törölget, a pultnál rendezi dolgait.
Eszembe jutnak a törpék és a lovagok is. Vajon mi lett az ügy vége?
Jeremyre pillantok.*
- Innen merre megyünk tovább?

Azért kimondottan örülök, hogy nem kell állandóan erőt fitogtatni ahhoz, hogy nyugodt és békés körülmények között étkezzünk és pihenjünk, de itt úgy látszik sokkal toleránsabb népek laknak, vagy csak épp nincs itt a falu erős embere, bár inkább az előbbire szavaznék.
Egyszerűen itt nem akar senki belekötni azért Fela-ba, mert más a bőrszíne.
- Még, ha a békésebb életmódot választod, az soha nem árt, ha meg tudod védeni magad. – biccentek az aggodalmára, hogy vajon hasznát veszi-e a tanultaknak. – És hidd el a félelem sok mindenre ráveszi az embert, bár az, hogy te miként reagálsz arra, ha veszélyben vagy ez csak akkor derül majd ki. Az azonban biztos, hogy ha van mihez nyúlni, az magabiztosabbá is tesz. – teszem hozzá.
A vacsora után elheverünk az ágyon és bár én nem sokkal előtte keltem fel, cseppet sincs ellenemre, hogy a lányt átölelve töltsem az éjszakát.
A fogadóban azonban nem tudunk előbb felkelni, mint a kocsmáros, így mát ő fogad minket.
- Kérlek csomagolj nekünk pár napi élelmet. – kértem a férfit, mert valószínűleg nem lesz már lakott hely, ahol beszerezhetjük ezeket. – Bedan-ba, egy mezővárosba vezet innen az út, amit pár nap alatt elérhetünk, ha kilépünk. Nem egy hatalmas város, de végvár létére azért elég népes és arrafelé nagy valószínűséggel nem botlunk ellenséges lényekbe.
Bár erre semmi biztosíték nincs ezek után.
Ha meg vagyunk mindennel, el is indulhatunk, ismét a nyakunkba véve az utakat. A város körüli kihaltabb részen nem is szeretnék megállni már majd. Addig viszont még van idő  Fela-t a tőrforgatás és az alattomosabb ütésekre oktatni és begyakoroltatni is. Bizony néha azért már becsúszik egy-két ütése, amikor erősebb támadásra biztatom, de hát ez igazán nem nagy ár azért, hogy biztonságosabb helyzetben láthatom.

*Jeremy próbál megnyugtatni, hogy már attól biztosabb lehetek, ha megtanulok néhány technikát, és legalább használni tudni fogom.
Beszél az önbizalomról, meg arról, hogy a lehetőség mennyit fog jelenteni.
Nem tudom, talán hagyom magam meggyőzni, de abban igaza van, hogy ez úgyis akkor fog kiderülni, amikor eljön az ideje.
És akkor fog az is kiderülni, hogy lesz-e bátorságom, vagy úgy járok, mint amikor az orkok támadtak ránk.
Mert Mumbasa ellene nem tanultam sem késelést, sem verekedni, mégis képes voltam az istenek által rám ruházott női fegyvereimet bevetni.
Karmoltam, ahol tudtam.
Hamarabb elaludtam, mint ő, és reggel is Jeremy ébredt előbb.
A fogadós a férfi kérésére csomagolt nekünk élelmet és el is indultunk.
Út közben gyakorlásra adjuk a fejünket és van, hogy komolyabban megütöm Jeremyt, mert hát arra kér, hogy erősebben támadjak.
Ilyenkor mindig aggodalmaskodva megyek oda hozzá. Ha esetleg több idő, mire kiheveri, akkor ott állok mellette és simogatom.
A mezőváros nevét, amit említett, nem ismerem, de ez nem csoda, főleg a nagyobb városok nevét jegyeztem meg, így Verinolét is, ami valahol nyugaton lehet a tenger mellett.
Azt mondják, hogy az a vár olyan erős, hogy bevehetetlenek a falai.
Viszont Bedant nem ismerem.*

Igen, természetesen nekem is eszembe jut, hogy ennyire ledermedt akkor, mikor megtámadtak minket, ezért is hangsúlyozom ki a gyakorlást, mert ezzel megjöhet az önbizalom is. Akkor még éppen, hogy csak megmutattam neki, miként bánjon a késsel, nem is várhattam el, hogy használja is.
Nem az a fajta lány volt, aki él-hal a harcokért, mert akkor már az eddigi vándorlása alatt valamit csak elsajátított volna, vagy harciasabb is lett volna, de mivel nem ilyen, így neki ezt hosszasan tanulni és gyakorolni kell. Valószínűleg nem ezzel fogja megkeresni a kenyerét, de ha gyógyítóként is járja majd a birodalmat, akkor is hasznát veszi.
Reggel kipihenten ébredtünk és miután a fogadós ellátott minket élelemmel és a kulacsainkat is feltöltöttük, elindulhattunk, hogy elérjük uticélunkat, bár ez inkább az én célom volt, hiszen itt várt rám egy megbízás. Fela céljáról nem nyilatkozott, vagyis mikor leutóbb kérdeztem, még nem döntötte el mit kezd magával, bár azt hiszem csak jó messzire akart kerülni a konfliktusoktól.
Az azonban még háború nélkül is megtalálja sajnos az embert.
Nem sajnálom a kék foltokat, amiket a gyakorlásnál szedek össze és arra biztatom a lányt, hogy ne kezdjen el rögtön aggódni értem, mert mi lesz, ha megüt egy rablót? Gyorsan átöleli és megtörli az orrát?
- Olyan aranyos vagy ilyenkor, hogy egyszerűen nem tudlak elképzelni, ahogy bevered valaki képét, vagy épp lerúgod a férfiasságát. – nevetek fel egy ilyen eset után.
Látom, hogy Bedan említése nem mond neki semmit, de hát nem is túl ismert. Verinol távolabb esik, de sokan inkább azt részesítik előnyben az uticéluknál.
- Mint mondtam egy mezőváros, művelt földek veszik körül és nagy piaca van, ahol nagy állatvásárokat is szoktak tartani. Nekem munkám lesz ott, de az is lehet, hogy majd tovább kell mennem. Te viszont megpihenhetsz és talán kedvet kapsz letelepedni is. Ötvözi a nagyváros és egy csendesebb település előnyeit. – magyarázom, ahogy a távolban feltűnnek az első tanyák.

*Duzzogva húzom fel az orrom.*
- Egy rablót azért nem sajnálnék annyira, mint téged.
*Persze, tudom, hogy tolvaj, de nem tudom elképzelni erről a félelfről, hogy lopjon bárkitől is.
Túl tiszta a szíve. Valahol tudat alatt fel is mentem a korábbi tetteiért, hiszen nehéz gyermekkora, nehéz élete volt.
Csak így maradhatott életben. Lehetett volna rosszabb is, ha nem tolvajnak, hanem martalócnak, gyilkosnak áll.
Aztán azért megenyhülök, hiszen nincs igazán miért haragudnom rá.
Bedan leírása nem vonz jobban, mint bármelyik déli falué, vagy akár Ambaroné vonzott volna.
Talán a legbiztosabb délen lehet még az élet. Arrafelé nincsenek ork hordák, távol van a sárkányok területeitől, meg a hegyektől is, ahol trollok, gnómok, meg még ki tudja, mi minden él.
Kicsit úgy fejezi be Jeremy, mintha máris az elválásunkról beszélne.
Mintha fel akarna készíteni arra, hogy ő most tovább megy, én meg nyugodtan pihenjek meg ott, akár telepedjek is le.
Majd megnézem, hogy milyen az a városka, de nem érzem azt, hogy pont itt kellene letelepednem.
Ambaron után túl közel van a tűzhöz.
Erre a legjobb bizonyíték az ork csapat, akikkel az elfek erdejében találkoztunk.*
- Megnézem majd azt a Bedant.
Te már jártál ott, úgy mesélsz róla, mintha visszatérő vendég lennél arra.
*Kicsit gondolkodok, aztán inkább újra kérdezek tőle.*
- Szerinted is biztonságosabb most délen élni?

Az is aranyos, ahogy duzzog, minden aranyos rajta, de hát inkább most nem hergelem tovább a végén tényleg nem fog sajnálni.
Meglepődök saját magamon is, hogy milyen jól érzem magam a lány társaságában, hogy mennyire felszabadult vagyok és sokkal többet nevetek, mint amit akár az utóbbi években összesen.
A munkám nem igazán fenékig tejföl, hogy sokat vidámkodjak, de ez most Fela-val való utazásomon valahogy távolabb kerül.
Valószínűleg igaza is lenne, ha tudnám mire gondol, hiszen sok minden gondolat motoszkál most bennem. Egyrészt örülnék ha egy ilyen városban biztonságban tudhatnám, másrészt nehéz arra gondolni, hogy nélküle kell folytatnom az utam. De hát én tolvaj vagyok! Nem vihetem magammal, mikor megbízásom van! Ettől máris elszáll a jókedvem és kissé elkomolyodom.
Mégis nehéz erre gondolnom.
- Lassan tényleg megnézheted. – intek a feltűnő házak felé. – Nem jártam még ott, csak mivel ott van dolgom, szeretek némileg tájékozódni. Nem árt, ha tudja a magamfajta, hogy mire számíthat. – vonom meg a vállam könnyedén, bár a szívem valamiért különösen nehéznek tűnik.
Hallgatásba merülök magam is, melyből a kérdése rángat ki.
- Hát biztonságosabb, mint északabbra valószínűleg. – vágom rá, de aztán rájövök, hogy miért is áltassam, hiszen látott már elég borzalmat, igaz talán pont ezért szeretném megkímélni. – Igazából……nem tudom, ha már itt is feltűnnek orkok meg kémek……….talán jobb mindenhol résen lenni, de ez a város talán már elég biztonságos. – fejezem be nem túl meggyőzően.
Ha tovább baktatunk, nem sokára feltűnik a városkapu is a megművelt földeken túl.
- Mond …… - kezdek bele aztán nehézkesen. – vándorolnál velem továbbra is, akkor is, ha tudod közben mivel keresem a kenyerem? Én veszélyesen élek és bármikor rosszul…….sülhet el valami. Könnyen téged is egykaptafára vehetnek velem.
Tolvaj vagyok. Talán itt az ideje, hogy a veszélyeit is felfogja. Mi ütött belém? Mit akarok elérni? Elijeszteni? Vagy valami mást?

*Követem pillantását és az első feltűnő házakat nézem.
Elgondolkodok, hogy mennyire másképp építkeznek itt, mint lent délen, hogy a házaknak nem csak a meleget kell távol tartaniuk, hanem amikor tél van, akkor a hideget is.
Nem értek az építéshez, félreértés ne essék, de még én is látom a különbségeket egy könnyű, déli ház és egy nyugati, vagy északi között.
Jeremy válasza alapján nagyon tájékozott lehet.
Előrelátó módon előre megismeri a helyet, ahova megy.
Gondolom, akkor a megbízatása miatt szerzett be információkat. Látszik, mennyire gyakorlatlan vagyok, én azt sem tudom, honnan lehet ilyenekhez hozzájutni.
Aztán nem túl biztosan válaszol a kérdésemre, és így engem is elbizonytalanít, hiszen korábban úgy gondoltam, hogy ha letelepednék, akkor inkább délen, ami messzebb van a háborútól.
De ha ő is úgy gondolja, hogy eddig eljutnak kémek, akkor délre is, és ha a háború is elérheti, akkor rosszabb a helyzet, mint gondoltam.
Márpedig Jeremy sokkal többet látott, mint én.
Súlyos csend telepszik rám. Az előbbi vidámság tovaillant és marad a háború nyomasztó réme.
Felkapom a fejem a kérdésére. Nem fogalmazódott meg bennem semmi, csak érzem, hogy közel az a pillanat, amikor vagy elválnak útjaink, vagy hosszabb távon is összekötődnek.*
- És te mernéd vállalnia kockázatot, amit én jelentek?
*Kérdezek vissza kényszeredetten. Hiszen ha nem egyedül van, lehetek én a gyenge pontja. Az, akin keresztül elkapják. Aki miatt lebukik.*

//Csak azért se vallok színt! //

A vándorélet talán nem kell, hogy ennyire bizalmatlanná és elővigyázatossá tegye az embert, de én nem csak egy sima vándor vagyok, aki nem találja a helyét a világban, hanem mondhatni tudatosan keverem bajba magam, így fontos számomra, hogy tudjam hová tartok és hogyan tudok, merre tudok onnan eljönni, ha ez sürgőssé válik.
Persze nem várható el Fela-tól, hogy az én fejemmel gondolkozzon, csak azért mert pár napja együtt járjuk a birodalmat, hiszen ő más szemmel nézi a világot. A történtek után talán még jobban vágyja a békét, amit feladott és ami után valószínűleg hiába vágyakozik, ha az utakon marad, bár a múlt tükrében, még akkor sem, ha egy békés falut választ magának.
Hiába élvezzük egymás társaságát, nagyon is a sarkunkban liheg a zord valóság, ami most nehéz csen képében telepszik ránk és ami megkomolyítja vonásainkat.
Hirtelen ötlettől vezérelve teszem fel neki a kérdést, még magam sem átgondolva azt, hogy mit is jelenthet ez.
Azonban a kérdésemre, csak egy másik kérdést kapok, ami rávilágít, hogy mennyire nem vagyok magam sem tisztában azzal, hogy milyen életet kínálnék neki.
Tényleg ezt akarom? Nem, nem magam miatt, Fela miatt?
- Én mindig kockáztatok, minden egyes munkámmal, így nem igazságos, hogy tőlem kérdezed. Én a sötétben élek, te pedig a világosban. Te nem ebben a világban éltél és élsz, ha velem tartasz, talán a szabadságodat adod fel. – mondom neki komolyan és talán életem folyamán a legőszintébben. – Ügyes és tanulékony vagy, én nem sokat veszítenék, de te igen.
A kapu már az orrunk előtt magasodik, az őrök unottan pillantanak végig rajtunk, láthatóan nincs semmi készültség és piac nap is van, sok a velünk együtt befelé haladó gyalogos és megrakott szekér.

/Muszáj lesz! /

//Hehe...//

*Talán tényleg nem igazságos, de ha belegondolok, hogy egy tolvaj általában a törvény másik oldalán áll, és katonák, rosszabb esetben fejvadászok vadászhatnak rá, akkor egy lány, aki nem tud lovagolni, nem tapasztalt, nem rafinált és főleg nem tolvaj, vajon mennyire akadályozná őt a dolgában és a menekülésben.*
- És ha veled tartok, lehet, én leszek az, akin keresztül elkapnak.
Nem vagyok olyan tapasztalt és nem is tudok úgy menekülni, ahogy te tudsz.
Mi lenne akkor, ha feladnád az életed és letelepednél valahol, ahogy nekem javasoltad?
*A kérdés jogos, hiszen ha valahol kihasítanánk egy darab földet, felépítenénk rajta egy házat, ültetnénk fákat, szántanánk, vetnénk, aratnánk, az egy másfajta élet.
Jeremy talán elég felnőtt ahhoz már, hogy ne kelljen tolvajként élni és ehhez nem is kell nagy vagyon.
Sok erdő kínál egy kis kunyhóhoz anyagot és sok helyen a kő szinte ott van az útszélen.
Délen azért ebből kevesebb van, de itt, nyugaton is felépítik valamiből a városokat, házakat.
Közben elérjük a városka kapuját. Hát tényleg nem egy Norlan, vagy Menion, vagy Telar, de legalább fallal van körülvéve, nem úgy, mint Ambaron, amin egy szempillantás alatt átrohantak az orkok.
Minden esetre a félelf még adós nekem egy válasszal.*

Lehet, hogy ezzel nagyobb felületet adnék magam ellen, de nem hiszem, hogy én nagyot kockáztatnék. Ha Fela ezt az életmódot választaná, olyan hamar megtanulná, hogy miként váljon „láthatatlanná”, hogy még maga sem hinné el. De valahol, a lelkem mélyén nem akarom magammal rántani abba a világba, ami engem már magába szippantott.
- Lehet, de fordítva valószínűleg nagyobb az esély. – vontam meg a vállam.
A lebukás veszélye állandóan a fejem felett lebegett és mivel elég sokat vándoroltam, így sok helyen megfordultam munka ügyben is. Bármikor lecsaphattak rám ez benne van a dologban.
Persze ellenem nehéz bizonyítékot is felmutatni, de én igazából nem is a hivatásos katonáktól tartok jobban, hanem olyan fejvadászoktól, akiket esetleg egy-egy gazdagabb károsult vagy egy nyomokat eltüntető ügyfelem küld utánam.
Mikor újból megszólal felkapom a fejem, annyira meglepődöm, de a torkomon akadnak a szavak.
~ Tényleg? Miért nem állapodok meg? Itt lenne a lehetőség, ahogy a lány is mondja. Talán velem maradna? ~
Komolyan elgondolkozok a lehetőségen és egyre vonzóbbnak látom. Én a tolvaj, a hontalan, élhetnék és gazdálkodhatnék és talán még egy gyönyörű feleségem és kölykeim is lehetnének……..
- Igen……..- nézek rá felvillanó tekintettel, de aztán visszatérek a realitáshoz. – Talán, ha ez a munka hoz annyi pénzt, ami vár rám, akkor megpróbálhatnám…….És te? Velem tartanál? – teszem fel kis szünet után a kérdést nem kicsit tartva a választól.

*Jeremy úgy érzi, hogy én kockáztatok nagyobbat, pedig nekem nincs a hátam mögött semmilyen bűn.
Nem tudom, mennyire ismerik, mint tolvajt, de ha épp olyan helyen kapják el, ahol már van a háta mögött bűn, talán jobb megítélés alá esek, mint ő.
De nincs kedvem erről vitatkozni vele, egyáltalán gondolni sincs kedvem erre.
Látom, hogy a kérdésem meglepi. Igazából még engem is, hiszen bármit is tettünk az elmúlt napokban, még mindig csak pár napja ismerjük egymást.
Jószerivel nem is ismerem őt. Nem tudom, mire, hogyan reagál, csak azt, amit eddig már láttam.
Intenzív napok vannak a hátunk mögött.*
- Szerinted mennyi pénz kell ahhoz, hogy építs a természet anyagaiból egy házat?
És a körülötte lévő földhöz mennyi kellhet? Lehet, hogy van is már annyi…
Azt mondtad, akadnak nagy nevű megbízóid, lehet, hogy egyik, vagy másik még segítene is.
*A kérdése azonban bennem is meglepetést kelt. Valóban. Mellette maradnék?
Élnék vele két nap ismeretség után? Ki lehet-e ezt így jelenteni?!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudnám elképzelni vele, de akkor is hazudnék, ha arra gondolok, hogy mindenképpen még egy ügyet végig akar csinálni.*
- Feltétlenül kell még ez az ügy…?

Én legalább annyira meg vagyok saját magamon lepve, mint ő, már persze, ha tudnám, hogy mire gondol, de azért Fera arca eléggé nyílt olvasmány ahhoz, hogy lássam nagyjából.
Tudom, hogy szinte alig ismerjük egymást, de valahogy ezt a háttérbe szorítják a nagyon is erős érzelmek, melyeket még soha nem éreztem senki iránt. Lehet, hogy ezekben sokban közre játszott, hogy még igazán soha nem tartoztam senkihez, aki valamennyire is azt látta volna, amit ő, nem csak a tolvajt, hanem a mögötte lévő embert is, de zavaros érzelmeim ebben most nem igazán tudtak különbséget tenni.
Különös ragaszkodást éreztem felé és ezek vezettek azokhoz a szavakhoz, melyekkel feleltem neki a kérdésére, saját magamnak is meglepetést okozva, hogy egyáltalán fontolóra vettem. De miért ne? Miért ne élhetnék én is normális életet? Bár ezt most nagymértékben vele kötöttem össze, más nem is jutott eszembe.
- Én…….nem tudom…..nem tudom, hogyan kell…..építeni. – rázom meg a fejem.
És, ha én nem tudok, akkor meg kell fizetni olyat, aki tud és ahhoz pénz kell.
– Soha nem érdekelt annyira a pénz, hogyne……költsem el. – néztem magam előtt a földre, mert ez most valahogy olyan…..helytelennek tűnt. – Segíteni? – kaptam aztán rá a szemem megütközve. – Soha nem……nem ismernének fel, vagy megöletnének, ha felhozom a…..múltat.
Fela nem tudta milyen ez az élet, de hát pont ez volt az, amiért nem is kellene belekevernem, nem?
Talán nem kellett volna megkérdeznem sem, hogy összejönne-e ….velem, talán jobb lett volna, ha nem akarom tudni. A gyomromban hideg ököl növekedett, mikor megszólalt.
- Elvállaltam, ha nem…….- egy grimasz villant át az arcomon, talán nem lenne semmi, vagy talán nem vennék jó nem vennék jónéven.
A pénz viszont akkor is kellett volna, hiszen lehet, hogy Fela úgy gondolta anélkül is új életet lehet kezdeni, de én biztos voltam, hogy nem.

*Ebben egyet kell értenem vele, de talán van más módja is annak, hogy egy tolvaj hasznosítsa tudását.
Én nem vagyok egy tapasztalt lány, a falun tolvajok sem igen fordultak elő, a városokban meg talán épp azért kerültek el, mert messziről is lerí rólam, hogy nem vagyok egy jó préda.*
- Ebben igazad lehet…
*Épp ugyanúgy okosodok most, ahogy reagál a segítségre. Szavai és ahogy elszégyelli magát, egészen más színben tüntetik fel előttem.
Vagyis annyira nem is másban, hiszen eddig is tudtam, milyen lehet valójában belülről.
És így már biztosabb vagyok abban is, hogy milyen veszélyes életet él. Vigyáznia kell arra, hogy ne ismerjék fel, hogy a munkáját, ha megbízzák is valamivel, arctalanul végezze.
Úgy kell szolgálnia, hogy ne tudják, ki is ő.*
- És mi volna, ha te tanítanál másokat arra, gazdagokat, hogy kell egy jó tolvaj ellen védekezni?
Azért nem adnának pénzt?
Mert azért ha letelepedsz valahol és feladod azt, ahogy éltél előtte, valamiből biztos utána is élni akarsz, még ha a természet meg is adja, amire a mindennapokban szükség lehet.
*Súlyos csend telepszik rám. Nem a foglalkozása, inkább az, hogy nehéz lehet kitörni abból az életből, amibe sodródott.
Megsimogatom a vállát és aggódok az életéért. Ha ilyen veszélyes, amit csinál, bármikor elkaphatják és meg is ölhetik.*

Egyáltalán nem az a célom, hogy megsajnáltassam magam vele, hiszen azért biztos lett volna már lehetőségem, hogy más utat válasszak, főleg mikor egy-egy nagyobb megbízás után szép kis zacskó pénz csörgött az erszényemben. Csak, hogy bár a munka veszélyes volt, örökölt mágikus tudásommal, ami persze valószínűleg meg sem közelítette apámét, de mégis megkönnyítette a dolgomat és ráadásul……….élveztem is. Élveztem a borzongást, amikor alig pár lépésre mentem el egy alvó mellett, mikor megszereztem a kiszemelt zsákmányt. Még azt is élveztem, amikor felfedeztek és én alig csúsztam ki a kezük közül. Meg volt a maga félelmetes izgalma és én ebben nőttem fel.
Bár sokszor elképzeltem, hogy „normális” életet élek, legális munkám, hogy családom van és úgy éreztem vágyom rá. Most, hogy Fela kimondta, hogy majdnem, hogy kézzel fogható közelségbe emelte, úgy is éreztem, hogy talán vele el is tudnám kezdeni……………………
De ehhez meg kell csinálnom az utolsó munkát! Muszáj, mert azzal talán meglenne a pénz arra a kis házra, aztán abbahagyhatnám és
- Mit taníthatnék én? Legyek testőr vagy valami ilyesmi? Nálam jobb fegyverforgatók is vannak szép számmal. – vonom meg a vállam, miközben a városka központja felé lépkedek elhúzódva a megrakott szekerek elől. – De talán meg lehetne próbálni. – teszem hozzá, hogy ne azt higyje csak kibúvót akarok. – Míg elintézem a találkozómat meg vársz valahol? – intek egy fogadóra, még az elfogadható környéken.

- Hogy hogyan lehet biztonságosabban elhelyezni a zárakat, az őrséget, én nem tudom, hogy
hogy lehet egy tolvaj dolgát megnehezíteni.
*Válaszolom. Nem tudom, mennyire gondolja komolyan, de kicsit úgy érzem, ez az élet valahol könnyebb egy felnőttnek, mint nap, mint nap felkelni, megdolgozni a betevőért, nevelni a gyerekeket.
A szüleim példája lebeg előttem, akik egy tucat gyerekkel is bírtak életet adni a földnek, és termést betakarítani.
Nem lehet az olyan nehéz, ha nekik így sikerült.*
- Persze…
*Sóhajtok, hiszen azt szerettem volna, ha nem folyik bele újabb kétes ügyekbe. Az életét is kockáztathatja, és miért?
Belépek a fogadóba és leülök az egyik asztalhoz.
Nem úgy ülök le, mint legutóbb, az előző incidens óta. A felszolgáló elém is szalad, és én gyorsan rendelek egy pohár friss tejet, amíg Jeremy vissza nem érkezik.*

Igen, talán pár gazdagabb nemes hajlandó lenne meghallgatni, csak kérdés, hogy meddig élnék, ha a tolvaj céhek fülébe jutna, hogy az ellenük való felkészülésre adok tanácsokat. Ha folyamatosan vándorolnék is, akkor is előbb-utóbb a nyakamra küldenének egy orvgyilkost és ha még akkor is velem lenne Fela, akkor nem csak az én életem kerülne veszélybe. Nem! Ha szakítok a régi életemmel, akkor azt teljesen meg kell tennem, hogy ég csak a közelébe se kerüljek se a csábításának, se a fenyegetésének.
- Kevés tolva dolgozik csak magának, ritka madár az, aki nem tartozik egy céhbe sem, vagy nem fizet nekik adót. Ha megtudnák, hogy ilyen munkát végzek, valószínűleg vadásznának rám. – világosítom fel a lányt is, az általa javasolt munka nehézségéről. – De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék valami munkát találni, biztosan megoldanám. – vágom rá gyorsan, mert ez olyan halogatás félének tűnik.
Talán az is, de most még komolyan mérlegelem, hogy megtudnám tenni.
Már az előbb elmondta, hogy jobban örülne, hogy ha ezt a munkát sem vállalnám el, ezért nem csodálkozom a nehéz sóhajon, amivel beleegyezik azért, hogy megvár, míg én megtudom, hogy mi lenne a feladatom és mennyit is fizetnének érte.
Annak ellenére, hogy látom nem boldog tőle, én az vagyok, hogy megvár, hogy vár rám valaki, talán kicsit számítok is neki, hiszen aggódik értem.
Megvárom míg eltűnik a fogadóban, aztán felkeresem a megadott címet, ahol egy összekötő vár, aki kényes és jól fizető munkát ajánl, de…..
- Az a helyzet, hogy ez a „munka” nagyon sok darnát hozna a konyhára, de…..nem itt van a közelben és valószínűleg több…..több hétig is eltart. – bököm ki, mikor már újból egy asztalnál ülök a lánnyal. – Északra kell mennem és oda nem is kérném, hogy kövess. Veszélyes az út, de én ha magam vagyok könnyen el tudok tűnni, ha kell. Ez a rossz hír, a jó hír viszont, hogy annyi pénzből már valószínűleg új életet is lehetne kezdeni. – próbálok egy halvány mosolyt erőltetni az arcomra.
Tanácstalan vagyok. Nem vihetem magammal, de nem is akarom itt hagyni, ha nem tudom, hogy biztonságban van.
- Ha itt maradnál addig, visszajönnék érted, ha …….persze csak ha úgy gondolod.
Tényleg nem ismerjük túl rég egymást, de ez nem jelent semmit, én biztos visszajönnék.