Nyugati szeglet

*Jeremy helyettem is válaszol, én pedig figyelem az elfeket. Eszembe jut, hogy mennyire mások, mint Merilien volt. A vér elf lány, csillogó, vörös hajkoronával, és olyan testalkattal, amit még így, visszatekintve is csodálok.
Életem egyik legmaradandóbb élményével ajándékozott meg.
Ezek az elfek egészen mások. Hajuk változatos, de egyáltalán nem vörös, inkább a barna és a szőke között van, ruhájuk sem az a sötét bőrruha, mint amit Merin láttam, hanem inkább könnyű szövet, olyan könnyűnek látszik, hogy kedvem támad megérinteni.
Vékonyak, de ruganyosak és a mozgások olyan könnyed, amilyet még keveset láttam.
És ők is mások, mint az a grifflovas, fehér hajú tiszt, aki Ambaronból kimentett.
Érzékenyek, és figyelmesek, mint kiderül, rögtön segítséget ajánl útitársamnak egyikük, talán épp valamiféle vezetője a kis csapatnak.
Figyelem, ahogy az orkok holttesteit eltüntetik és a szívemben izgalom jelenik meg arra a gondolatra, hogy ezekkel a fennkölt népekkel töltök egy kis időt.
Még mindig több jót hallottam róluk, mint rosszat, s eddig azt is látszanak igazolni.
Én is Jeremyvel és a többiekkel tartok, ha megyünk enni és közben azt is megfigyelem, ahogy a nő, aki szintén íjat és fegyvert is hord magánál, ellátja Jeremy sebeit. Feltéve, hogy engedi neki ellátni őket.
Meglepődök, hogy nem rögtön mágiához nyúl, hanem tisztasággal indít, s utána is kötés, és valamiféle gyógyfőzet kerül elő. Nem tudom, mi lehet, és hiába csapja meg az orrom a kellemes, édeskés illata, nem tudom kitalálni, miből készülhetett. Mégis érdeklődve figyelem minden mozdulatát.
Miközben étküket kiosztják, és én is kapok belőle, tovább beszél a tiszt.*
- A háború előtt ezen a tájon nem voltak orkok. Azonban mióta kitört elmerészkednek már a Nyugati-szeglet erdeibe is.
*Jegyzi meg a magas elf és nekem eszembe jut Ambaron eleste. A falunak esélye sem volt ellenük.*

Bár jobbára emberek között nevelkedtem, azért első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy ezek az íjászok, akik az utolsó pillanatban megmentették az életünket és akiknek sikerült a csapdájába sétálnunk, zöld elfek, az erdő védelmezői, a lombok népe.
Bár még kicsit feszült a hangulat, míg a vezetőjük, egy karcsú, magas , sötét szőke hajú elf a válaszunkra vár, amit próbálok a lehető legudvariasabban megadni neki. Okom és kedvem sincs velük is összerúgni a port, pedig nem nagyon örülök a combomban lüktető fájdalomnak, amit az orkoknak szánt csapdájuk okozott.
Azonban mintha csak a gondolataimban olvasna, mikor felajánlja, hogy ezen segít az egyik gyógyítójuk. Hallomásból tudom, hogy a zöld elfek elég híresek az ebben való jártasságukról is, így megkönnyebbülten bólintok az ajánlatára.
- Köszönöm, hálásan elfogadom a segítséget. – bólintok a felém közeledő nő felé, aztán hagyom, hogy tegye a dolgát.
Értő kezekkel látja el a sebet, de ha olvasnék Fela gondolataiban én is csodálkoznék, hogy nem csak simán begyógyítja azt. Most, hogy látom milyen, tudom, hogy az én mágiám kevés lett volna, mert mélyebb, mint számítottam rá. Azonban a főzet, amit megitat velem, nagyon finom, nem keserű, mint általában az gyógyitalok és kellemesen felfrissülök tőle, a lüktetés viszont teljesen elmúlik a lábamban.
- Ez valami féle fájdalomcsillapító főzet? – kérdezem, de azt nem érzem, hogy elbódítana.
- Csak segíti, hogy belülről is tisztuljon a seb. – válaszolja az elfő nő lágy hangon, majd a kötés felett könnyedén elhúzza a kezét és érzem, ahogy a melegség átjár. – Nem zárom le addig, míg meg nem tisztul, különben előfordulhat, hogy megfertőzi a véred. Tartsatok fivéremmel, legyetek vendégeink, amiért kellemetlenséget okoztunk nektek. Mire végeztek az étkekkel  én is lezárom a sebet és jobb lesz a lábad, mint új korában. – mosolygott ránk, majd intett a fák között rögtönzött terülj-terülj asztalkámra.
A halott orkok eddigre már eltűntek és a vagy 10 tünde fonott kis tálakat, kosarakat ült körbe, amiben mindenféle gyümölcsök és növények voltak, egy csomó olyan, amiről nem is tudtam micsoda.
- Hússal ritkán élünk. – nézett ránk a vezető és helyet mutatott maga mellett nekünk is. – Ezek tápláló ételek, fogyasszatok belőle bőven, biztos vagyok benne, hogy ez is kellően eltelíti a hasatokat.
A tálak mellett cserépkorsók gyöngyöztek, bennük jéghideg, kristálytiszta és élénkítő víz volt.
Először abból húztam le egy jó adagot. Sosem ittam jobbat.
Kételkedtem, hogy csak a gyümölcsökkel jól laknánk, de nem soká be kellett látnom, hogy tévedtem-
- Nagyon finomak, köszönjük. – sóhajtottam hátradőlve a kezemmel támasztva meg magam. – És te Fela? Jól laktál? – néztem a csendes lányra, bár néha elkaptam figyelmes tekintetét, ami láthatóan érdeklődve nézte vendéglátóinkat. – Lassan indulnunk kéne, nem akarunk visszaélni a vendégbarátsággal, meg aztán haladnunk is kéne.
Akármennyire is békés most itt, jobban szeretném már az erdőt magam mögött tudni.

*Tovább figyelek, és kiderül, hogy ez a főzet, amit megitat Jeremyvel nem első sorban fájdalomcsillapításra való.
A gyógyító elf lány szépsége mellett csak lágy hangja és szeretetteljes modora fog meg jobban.
Tudását nehezen ítélem meg, de a róluk hallottak alapján tanulhatnék tőle is egyet, s mást.
Nekem nem hiányzik annyira a hús, otthon sokkal több gyümölcsöt, zöldséget, és tésztát ettem, mint húst.
Nem is szégyenlősködök, de azért arra ügyelek, hogy ne egyem túl magam.
Hallottam már olyan elf ételről, ami nem tűnt soknak, de sokkal táplálóbb volt az emberi étkeknél és megülte a gyomrát annak, aki túl sokat evett belőle.
Jeremy kérdésére én is részben az elfek magas vezetőjének, részben Jeremyenk címzem válaszom.*
- Igen, köszönöm a vendéglátást.
És igazad van, Jeremy, tényleg indulatunk lassan.
*A szemeimmel a gyógyítót keresem, aki bizonyára hamarosan ott lesz Jeremynél és ahogy ígérte, meggyógyítja a sebét.
Ha megérkezik, akkor odaállok, hogy figyeljem és halkan szólok is hozzá.*
- Ne haragudj, hogy zavarlak, de megkérdezhetem, hogy miből készült és hogyan a főzeted? Tudod…
*Zavartan kissé lesütöm a szemeim, mielőtt folytatnám.*
- …megtanultam már néhány praktikát, de még sosem láttam olyat, mint amit te használtál erre a sebre.
*Kíváncsian nézek a nőre és nagyon szeretném, ha tanulhatnék valami újat. Roza mama tudása is hatalmas, de biztos, hogy egy elfében van olyan, amit ő nem tudhatott.*

Az elfek tényleg felettébb barátságosak és semmi panaszunk nem lehet, legalábbis nekem biztos nem. A sebem a gyógyító ellátja és a vendéglátás is bőséges és laktató, bár első ránézésre nem gondoltam volna.
Egészen el is feledkezem a sérülésemről és békés mosoly honol az arcomon, amíg eltelve pihengetek a fűben heverészve.
A tündék keveset ettek és miután biztosítottuk őket hogy már semmi nem fér belénk, még kapunk egy-egy úti csomagot is a tápláló gyümölcsökből, hozzá vizet is, valami tökféléből készült tároló edényekben, amik bőrszíjjal vannak ellátva, hogy az övhöz lehessen kötni őket.
Arra gondoltam, hogy ha első pillanatban megmutatják magukat ezek az elfek, akkor talán még ennyi kellemetlenség sem kellett volna, hogy érjen minket, és nem menekültünk volna végig az erdőn, de aztán le is állítom magam, hiszen nem tudhatták előre, hogy nem mi támadtuk-e meg a társaikat.
Még jó, hogy kíváncsiak és megfontoltak voltak és nem először lőttek, aztán kérdeztek.
Bólintottam, ahogy Fela is jelezte, hogy minden rendben van vele, bár továbbra sem vitte túlzásba a társalgást, igaz valahogy mindenki hallgatag volt. Láthatóan összeszokott csapat volt a tündééké. Hamarosan már szinte nyoma sem volt, hogy az előbb még egy tucatnyian eszegettek és táboroztak itt, mikor megemlítettük az indulást.
- Akkor már csak egy valami van hátra vándorok.  – áll fel a vezér is és int a gyógyítónak, aki azonnal közelebb lép és ismét végig húzza a kezét a kötés felett.
A jóleső melegség ismét átjár, bár csatlakozik hozzá egy kis zsibbadó érzés is, aztán a nő letekeri a kötést és már csak egy halvány piros bőrfelület jelzi a sebelsülés helyét.
- Köszönöm! – mozgatom meg lelkesen a lábam, ami most már egy cseppet sem fáj. – Nagyon köszönöm! Erős mágiád van hölgyem. – hajolok meg felé, aztán még  mindig boldogan vigyorogva hallgatom Fela félénk kérését, amivel megtöri szótlanságát.
- Citromfű, diólevél, egyfajta töknek a magjából sajtolt olaj, fehér fűzfa kérge és gyömbér összezúzott keveréke friss forrásvízben oldva, mézzel ízesítve. Csillapítja a fájdalmat és megakadályozza, hogy a seb elfertőződjön. Így kevesebb mágiára van szükség, ami nem hátrány, ha több betegen kell segíteni. – válaszol készségesen a vékony elf nő a kérdésre. – Nem nehéz beszerezni a hozzávalókat, de ebben a kis bőrerszényben van pár adagra való por, amit már csak friss vízzel kell keverned, ezt neked adom, ha elfogadod. – nyújt a lány felé egy kis ökölnyi szütyőt.
Én közben már az íjászoktól veszek búcsút és a vezérnek még egyszer megköszönöm a segítségüket, aki még útba is igazít, merre jutunk ki a leghamarabb.
- Indulhatunk? – nézek Fela-ra és, ha igen kényelmes tempóban elindulok.

*Elfogadom én is, amit kapok, a tökfélébe csomagolt vizet. Valóban ízletes és szinte frissítő erővel hat rám, amikor iszok belőle.
Figyelem, hogy gyógyítja meg Jeremy lábát, és bár láttam már varázslatot, nekem még mindig teljesen új az a csoda, amire képesek vele azok, akiknek van ilyen áldásuk.
Az elf nő felsorolja a hozzávalókat, de az egyiknél talán szándékosan, kihagyja, hogy milyen tök magjából sajtolt olajat használt.
Pedig ez biztos, hogy lényeges, de ha jól sejtem, így őrzi meg a recept titkosságát.
Én nem is forszírozom tovább, hiszen ez a csodaszer talán titkos az elfeknél és nem adják ki más népnek.
A többi hozzávalót azért ismerem, használtam is már korábban.
Azért meglepődök, amikor mégis kapok a porrá zúzott, vagy őrölt anyagból.*
- Köszönöm! Igazán hálás vagyok!
*Örülök meg neki. Talán ez elég arra is, hogy ha lesz egy kis lehetőségem, a tökfélék magjai közül kísérletezhetek majd, amíg megtalálom a megfelelő hozzávalót.
Bólintok Jeremy kérdésére.*
- Indulhatunk.
*Még intek a távozó elfeknek. Mély benyomást tettek rám. Egészen más békés körülmények között találkozni velük, mint például egy csata közepén.
Követem Jeremyt, ha elindul.*
- Jól jártunk velük. Ők most pont olyanok voltak, mint amilyennek a kószák leírták őket a faluban.

Míg az erdei elfek társaságát élvezzük és mivel nem túl locsi-fecsi népek, így van időm elgondolkozni azon is, hogy mennyire nagy szerencsénk is volt. Egyrészt, hogy a tündék csapdái nem okoztak nagyobb bajt, másrészt, hogy az orkok nem vették komolyan a fenyegetést, amit ezek a karcsú és légies lények jelentettek rájuk, túl magabiztosak voltak, túl sokra tartották magukat és harci képességeiket. Elfelejtettek egy fontos szabályt, hogy mindenkit le lehet győzni. Bár soha sem dicsekedtem félig elf származásommal – mondjuk elrejteni is nehéz lett volna, - azért most mégis büszke voltam arra, hogy csörgedezik valami fajukból az én véremben is. Még akkor is, ha nem a zöld elfek csoportjába tartozott apám, akkor is. Végül is az é két nyílvesszőm is hozzájárult a győzelemhez!
És ennek a fegyvernek a használatát igen csak megkönnyítette az örökségem.
Mikor a vezetőjük feláll én is követném a példáját, de aztán ülve maradok, hogy a gyógyító tehesse a dolgát és nagyon is elégedetten szemlélem a hatást, amit a főzet s a mágia együttesen elvégzett.
Fela arcán is látom a figyelmet és a tiszta, őszinte érdeklődést, ami abból fakad, hogy nincs rossz szándékkal senki emberfia felé és mint az idefelé vezető utunk során már elmondta, sokat tanult a gyógyításról és ez sokat elmond valakiről.
Valószínűleg ez lesz majd az útja és nem a harcosoké, de nem bánom azért, hogy megpróbáltam és még meg is próbálom legalább arra megtanítani, hogyan védje meg magát legalább egy……egyetlen egy valaki ellen, hogy adjon magának egy esélyt.
Nem felejtem el azt a félpillantást, amit felé vetettem az orkok támadásánál és láttam, hogyan tartja azt a tőrt.
~ Ó anyám! ~
Az előzmények után, engem nem lep meg, hogy a nő megajándékozza a gyógyfüvekkel, hiszen látszott Fela-n, hogy mennyire érdekli és mennyire hálás is érte.
Mikor elindulunk és pár lépés után hátra nézek, már senkit nem látok a kis tisztáson.
- Szerencsénk volt, hogy időben találkoztunk velük. – mosolyodtam el visszafordulva és bizakodva, hogy most már gond nélkül kiérünk az erdőből. – És igen, nagyszerű teremtmények, de kevesen lehetnek itt, remélem megvédi őket ez az erdő. – bólintottam a lány szavaira.
Pár órányi kutyagolás után ritkulni kezdenek a fák és hamarosan kiérünk egy széles mezőre, aminek végé a távolba vész, de ott mintha épületek délibábjai hullámzanának fel.
- Estére talán fedél lesz a fejünk felett. És akkor megmutatom, mit kezd egy tőrrel, hogy ne azt higgye az ellenfeled, hogy kenyeret akarsz neki kenni. – néztem sokkal vidámabban Fela-ra. - Láttalak ám!

*Igazat adok Jeremynek, hogy szerencsénk volt, de azért bennem maradt hiányosság.
Nagyon ki volt ez számolva. Az elfek ha csak egy fél perccel később érkeznek, már két halottat és néhány élő orkot találta volna ott, ahol minket megmentettek végül.*
- Ha az erdő nem is, magukat azért meg tudják védeni.
*Utalok arra, ahogy végeztek az orkokkal. Nem csak a csapdák, a harci képességeik is feltűnően jók. Az orkok valószínűleg nem is tudták, hogy figyelik őket.
A pár órányi vándorlás után végre a fák végeérhetetlen tömegei helyén megjelenik egy sík vidék. Örülök, a feltűnő mezőnek, és a túloldalon található házaknak is, bár még nem itt vannak.
Remélem, hogy a szemünk nem csal meg, és tényleg ott vannak.
Persze a legutóbbi kaland óta nem állíthatom, hogy egy falu is megnyugvás lehet. Ha ebben is kipécéz valaki magának, ugyanúgy el kell hagyni, mint a korábbit.
Az elfek, sok emberrel ellentétben nem akadtak fenn sem azon, hogy ember vagyok, sem a bőröm színén, sem azon, hogy nő.
Mennyivel nemesebbek az én fajomnál és mennyivel bölcsebbek is!*
- Sosem mondtam, hogy tudok harcolni.
*Húzom fel az orrom, és ha a férfi komolyan venne, hát játékosan oldalba bököm a könyökömmel.*
- Ne vedd ám komolyan, hálás vagyok neked a segítségért. Te vagy a legnemesebb tolvaj, akivel eddig valaha találkoztam.
*Nevetem el magam. A szó teljesen igaz, és azt nem mondom ki, hogy ő az első tolvaj, akivel találkoztam és tudtam is róla, hogy miből él.*

Nem hiszem, hogy bárki is nagyon számolgatott volna, szerintem akkor értek oda és még jó, hogy nem nagyon sokat gondolkoztak rajta, hogy miként támadjanak, hanem mikor látták szorult helyzetünket azonnal beavatkoztak. Ha csak egy kicsit is késnek………Na jó, ebbe jobb nem belegondolni, jöttek és győztek, mi meg élünk, ez a lényeg.
- Csak, ha tényleg megindultak az orkok, akkor kérdés ez mennyire lesz elég. – válaszolom halkan és szomorúan.
Nem mondom Fela-nak, de simán el tudom képzelni ezekről a kis görcsökről, hogy rágyújtják az erdőt a tündékre.
Én is nagyon remélem, hogy nem csak valami délibáb játszik a szemünkkel és amit a távolban látunk az tényleg egy falu, ahol nyugodtan pihenhetünk egyet, mielőtt tovább indulunk.
Azért csak nem botlunk mindenhol olyan bunkókba, mint az előző helyen, többségében azért még él az emberekben a vendégbarátság.
Vidám csipkelődésemre durcás választ kapok, mire csodálkozva kapom a lányra a szemem, de aztán hangosan elnevetem magam, mikor érzem, hogy megbök és elmosolyodik.
- Még szerencse, mert akkor megkértelek volna, hogy mutasd meg ezt a sosem látott taktikát.
Dicsérő szavaira aztán sikerül még nevetségessé is tennem magam, mert elvörösödöm, hiszen még soha nem mondott ilyet nekem senki, főleg nem a tolvaj mesterséggel összekötve.
- Azért mert tolvaj vagyok, még nem kell, hogy kegyetlen és hidegszívű legyek, nem igaz? – vonom meg a vállam és kissé előrébb sietek, hogy leplezzem a zavarom. – És ez a nemes szívű tolvaj még egy nadrágot is vesz majd neked, ha sikeresen levizsgáztál nála a tőr használatából. – hallhatja a hangomat azért, amiben ott bujkál a vidámság továbbra is.
Ha beértünk a faluba minden további atrocitás nélkül, akkor keresünk egy fogadót vagy kocsmát és megpihenünk. Ha szobát is kapunk, akkor kis pihenés után akár el is kezdhetjük a tanítást.

- Nem tudom, mennyi túlélője lehetett Elsga pusztulásának.
*Válaszolom és én is kíváncsi lennék rá, hogy a Nyugati szeglet fás, zöld területei mennyi elfet rejtenek magukba.
Nem alapítottak új várost, egyszerűen eltűntek, felszívódtak a természetben.
De bölcs népről van szó, lehet, hogy nem tűntek el, csak a többi itt élő nép elől, és valójában ma is itt élnek, ezekben az erdőkben.
Legalábbis én ezt remélem. Megrázó a története ezeknek a lényeknek, és ha mind ilyen, mint akikkel találkoztunk, nagyon sajnálnám, ha csak kevesen maradtak volna meg.*
- Azt hiszem, nagyot néztél volna, ha bemutattam volna bármilyen taktikát is!
*Csatlakozok a nevetéshez. Talán most először, hogy a falu fogadójában találkoztunk.*
- Az emberek nem sok jót fűznek azokhoz, akik lopásból élnek.
*Jegyzem meg, de nem akarom sötétebb témák felé terelni a beszélgetést. Jól esik végre felszabadultnak lenni.*
- Né, nemes lelkű tolvaj uram! Azért nekem is akad egy kevéske darnám. Út közben ott végeztem munkát, ahol tudtam. Nincs az a vendégszerető fogadós, aki ingyen étel, italt, szállást adna egy magamfajtának…
*Teszem még hozzá.
A falu végül nem délibáb, valódi, kézzel fogható házak csoportja és tisztességes földművesek lakják. Nem messze tőle még gyümölcsösöket is láttam.
Azért óvatosan érkezek és nagyon kíváncsi vagyok, hogy békés lesz-e az ittlétem.*

Talán, ha ennyire rejtőzködnek ezek a tündék, akkor nem hívják fel magukra nagyobb csapatok figyelmét, akik meg betévednek ide, azokkal szép, csöndben elbánhatnak, mint, ahogy most is tették. Ha eltüntetik a nyomaikat, akkor átvészelhetik talán, ha kitörne a zűrzavar, ami eléggé a levegőben volt már mindenhol.
- Miért? – néztem rá szándékosan tágra nyílt szemekkel. – Én sem ismerhetem mindet. Pl. a Kenyérvajazó stílus nagyon menő is lehetne. – cukkolom kicsit, de egyáltalán nem bántón, hiszen mivel nem tud bánnia tőrrel, szégyenkezni sincs neki miért.
Örülök, hogy Fela is feloldódik annyira, hogy velem tud nevetni és csengő kacagása végig bukdácsol a nyílt mezőn.
- Nem, de már megszoktam és különben sem verem nagydobra, hogy mivel keresem a kenyerem. – vonom meg a vállam továbbra is megtartva a szám sarkában a vigyort.
Ez van, nem szégyellem, amit csinálok, már rég megbékéltem a lelkiismeretemmel, na meg aztán sokszor igazán jó célt is szolgálnak a megbízásaim.
- Sokkal többen fordulnak hozzám, olyanok, akikről nem is gondolnád, hogy szerezzek meg nekik ezt-azt.
Persze sejtem én, hogy nem indulhat útnak úgy, hogy ne legyen nála azért legalább annyi, amivel egy tál meleg ételt vehet és, ha ért a gyógyításhoz, meg hajlandó bepiszkítania a kezét valami házi munkával egy nő könnyen összeszedhet pár darnát, de hát kellett valami kis ösztönzés.
- Nem kétlem, de gondoltam ez ad egy kis motivációt, hogy gyorsabban tanulj. – bólintottam felé, aztán hamarosan már a falu egyetlen fogadója előtt is állhattunk.
- Van szobád Fogadós uram? És valami vacsora?
- Két szobám van, de az egyikben már elszállásoltam két törp kereskedőt. A másik lehet a tiétek. Vacsora is van: őzhús, sajt és reggeli cipó. Persze csak ha van miből kifizetni. Nehéz időket élünk fiam, előre kérem a pénzt.
- Megértem. – bólintottam, majd leszámolom a mondott összeget. – Az étket hozasd a szobánkba, fáradtak vagyunk. – indultam a lépcsőhöz, ahová remélem Fela is követ.
A szobában szerencsére egy szélesebb ágy van, egy bicegős asztal és két szék, valamint egy mosdótál kancsóval és egy nagy láda, de a pajta és a puszta föld után ez maga a keleti kényelem.
- Együnk, pihenjünk, aztán megmutatom, mit kell tenned egy tőrrel. – pakoltam le a ládára és vetettem el magam a széken.

*Mit tehetek mást? Felnevetek Jeremy vicceire. Valóban, én is elismerem, hogy nem épp harcra termett a tőrtartásom.
Felkapom a fejem, következő szavaira. Olyasmire utal, amit én el sem tudok képzelni.
Nem tudom, ki bízhatna meg egy tolvajt, főleg nem tudom elképzelni olyanokról, akikről azt gondolom, hogy becsületes, jóravaló népek.
Természetes, hogy amiken keresztül ment élete során ez a félelf, annak én még a felszínét sem kapargattam meg a kis vándorutammal.
A fogadóban egyetlen szoba vár ránk, de mivel a férfival már eddig is együtt aludtam, még ha csak úgy is, mint egy testvérrel, nem nagyon lehet ellenvetésem.
Jeremy kiszámolja a pénzt, én pedig megint rá vagyok utalva, de azért szöget üt a fejembe valami.
Amikor felmegyünk, a szoba természetesen egy szállóvendégre van berendezve és az eddigi ismereteim alapján nem is szegényesen.
Én is leteszem a holmim az ágyra és lehuppanok.
Nem is túl kemény, magasra puffadó dunyhák vannak benne.*
- Rendben, de ne gondold, hogy mindent te fogsz fizetni!
*Jegyzem meg és biztos vagyok abban, hogy nem számít arra, hogy nem akarom, hogy ő hívjon meg.
Nem ellene való dolog ez, csak szeretnék önálló maradni.*

Nem, tényleg nem a magam jószántából lettem tolvaj, de hát az életösztön nagyúr és ha nem akartam éhen veszni, akkor meg kellett találnom a módját, hogy megtöltsem a hasam és egy félvér kölyköt az emberek nem mindenhol látnak szívesen, de hát ebben Fela-nak is lehetett már tapasztalata a bőre színe miatt, így aztán ezt nem kell magyarázni neki.
Az meg, hogy a látszatra oly becsületes emberek milyen megbízásokat adnak, hát biztos élmény számba menne, ha egyet-kettőt elmesélnék, de hát köt a diszkréció, különben elesnék a legjobb megbízásoktól, ha híre kelne a szószátyárságomnak.
Nem is kell oly messzire menni, hiszen a kalózok között tett látogatásom még élénken élt bennem.
~ Vajon mi lehet Esmë-vel? ~ suhant át egy kellemes gondolta a fejemben, de aztán inkább a jelen problémáival foglalkoztam.
Mivel nem voltak hátsó gondolataim Fela-val kapcsolatban, így az egy szoba-egy ágy gondolata sem merült fel bennem, bár az se, hogy ne tán-tán én lovagiasan a földet válasszam, meghagyva a kényelmes ágyat a lánynak. Ma én is kényelembe akartam tudni fáradt testemet és csak ez az egy szoba volt. Fela sem berzenkedett ellene, így úgy véltem ezt a dolgot túltárgyaltuk.
A szoba kényelmesnek tűnik annak ellenére, hogy egy nem túl nagy településen vagyunk, de talán elég nagy az átutazó forgalom, hogy megérje a fogadósnak és az ár sem volt túl borsos.
Fela az ágyra telepszik és én nem ellenkezem, mikor közli, hogy ő is beszáll a költségekbe.
- Rendben, bár meg sem kérdeztem, hogy megfelel-e így neked az ár, így nem túl tisztességes veled szemben, ha drágálnád. Nem várom el, hogy fizess, ha meg mégis így gondolod, akkor csak annyit, amennyit megengedhetsz magadnak. Volt egy jól fizető munkám nem rég, így nem szűkölködöm, ne érezd kényszerítve erre magad. Lehet, hogy egyszer én leszek bajban és akkor majd megkereslek. – vigyorogtam, aztán mikor megérkezett a vacsora, intettem a lánynak, hogy csatlakozzon és jó étvággyal én is neki láttam.
Ha tele raktam a hasam, hátra dőltem a széken és jólesően szuszogtam.
- Elég sok mindenen mentünk keresztül mióta együtt vagyunk, ez segített dönteni, hogy mit akarsz kezdeni magaddal? Letelepszel valahol vagy maradsz a kószák életénél és lehet összefutunk még párszor? – kérdeztem lapos pislogással.

*Megnyugszom, hogy Jeremy nem ellenkezik, és enged beszállni a költségekbe.
Nem vagyok fukar és lehet, hogy kis falu, de a szoba árát elfogadhatónak találom még így is.*
- Nem érzem kényszernek, nekem így jó.
*A vacsora illata rám is hatással van és sietve ülök közelebb Jeremyhez.*
- Remélem, ha találkozunk, nem csak azért keresel majd, mert bajban vagy.
*Mosolygok vissza a férfira. Nem érzem, hogy rossz lenne a viszonyunk, és ahogy például Meriliennel szívesen találkoznék, úgy vele is.
Persze bőven akadnak olyanok, akikkel már nem annyira. Ott van a fehér hajú férfi, akivel még a Déli-dombságban találkoztam egy tó mellett, vagy ott van a másik fehér hajú, akivel egy fogadóból menekültünk ki.
Szóval vannak olyanok, akikkel nem annyira szívesen és vannak, akikkel igen.
Ha netalántán a lány az ambaroni fogadóból mégis életben maradt, vele is szívesen találkoznék, igaz, a nevére sem emlékszem.
De abban biztos vagyok, hogy ha itt állna előttem, ráismernék.
Az az éjszaka beleégette magát az emlékeimbe.
A vacsora után eldőlök az ágyon és kezeim a tarkóm alá helyezem. Látom,hogy Jeremy is kényelembe helyezte már magát.*
- Nem tudom…szerintem ha úgy érzem, hogy le akarnék telepedni, és volna is kivel, akkor megteszem majd.
Most nincs kivel és egyedül még nem akarok élni ugyanazon a helyen.
És ha háború van, nem is tudhatom, hogy hol lenne érdemes.
Lehet, hogy még maradok kósza….
*Ránézek.*
- Nem akarlak sürgetni, nekem is jó így most a vacsora után, de nem tanítani akartál?

Nem igazán izgat, hogy ki kell-e fizetnem a teljes árat, hiszen már megtettem és tényleg nem azon a pár darnán múlik. Sosem voltam az a spórolós fajta, amit megkerestem az szépen el is fogyott. Jó volt néha úgy éreznem magam, mint amit a tehetősebbek is megengedhettek maguknak, ezért gyorsan a fenekére csaptam a „megkeresett” pénznek általában.
De, ha ettől Fela jobban érzi magát, hát én nem állok ellen, de a nadrág akkor is ajándék lesz ()
- Annak én is örülnék, de nem azt a foglalkozást űzöm, ami nyugalmas és baj nélküli életet kínál, így az is könnyen előfordulhat, hogy bajban leszek. – mondom könnyedén, hiszen ez az életem része.
Sokszor futok és menekülök, de eddig még mindig megóvtak az Istenek, így néha azt gondolom, talán kedvelnek egy kicsit.
Visszamosolygok a lányra, mert én is kedvelem. Mellette úgy érzem, magam mint egy igazi bátty, aki soha nem lehettem az öcsémnek. Megvédhetem, taníthatom, tanácsokat adhatok és ez jó érzésekkel tölt el. Mióta vele vagyok, nem csak egy enyves kezű kis tolvajnak érzem magam.
Az étkezésünk viszonylag csendesen, de lelkesen történik, mindegyikünk a saját gondolataiba merül, de még így is gyorsan végzünk vele. Jól esik nyugodtan, normális körülmények között elkölteni a vacsorát.
Teli gyomorral egészen másként látja az ember a világot és már nem is volt olyan veszélyekkel teli az ide út, vagy legalábbis sokkal kevésbé, mint ott az erdőben.
Csendesen hallgatom a kérdésemre adott válaszát és nem lep meg, amit hallok. Ilyen kalandok után, még ha veszélyesek is, nehéz később egy helyben megülni, ha nincs miért.
- Egyszer mindenki megtalálja a párját, te is Fela. Szép lány vagy, nem hiszem, hogy nehéz lesz.
Én is reménykedem, bár már jó ideje nem tudom kiverni a fejemből a szép kalóz lányt, álmomban még ma is sokszor szinte érzem karjainak ölelését, bőrének illatát.
- Nem lesz mindig háború. – sóhajtom, igaz nekem a csatározások idején sem ment rosszul az üzlet, de attól még nem szeretem.
Felvillantok aztán rá egy vigyort, amikor szóba hozza a tanulást. Látom, hogy érdekli a dolog, ha maga hozza szóba.
- De és kezdhetjük is, csak nem szerettem volna, ha a nagy ugrálásban kárba veszett volna a vacsora.
Azzal felállok és megvárom, míg a lány elém áll, majd előveszem a tőrt és megmutatom neki, hogyan kell biztosan kézben tartani.
- Tarts lazán a csuklós, ne merevítsd meg, bár a fogás legyen határozott. De meg kell hagyni a lehetőséget, hogy felfelé és lefelé is indíthass szúrást. A lábad legyen kis terpeszben és egyik lábad, lehetőleg az, amelyik kezedben a kést tartod legyen előrébb, így kissé oldalt fogsz állni, kisebb felületet adni az ellenfelednek. A testsúly egyenletesen oszlódjon el, ezért nem mereven állj, hanem kissé megrogyasztva a térded. – magyarázom, miközben meg is mutatom. – Csináld utánam. - ha kell igazítok a tartásán közben. – A másik kezeddel csaphatsz egyet a szeme felé, általában a legtöbb ember elkapja a fejét önkéntelenül is, akkor szúrj, lehetőleg a has alsó felére, ágyékra. Ha nem is halálos, fájdalmas.

//Milyen lovagias vagy //

- Köszönöm!
*Bóknak érzem, amit Jeremy mond, és ha a szüleim mellett maradtam volna, biztos lehetnék benne, hogy már meglenne a párom. Nagy valószínűséggel Mumbasa lenne az, de ha valami csoda folytán mégis sikerült volna meggyőznöm őket, találtak volna mást helyette.
A háború gondolatai nem derítenek jobb kedvre a mostaninál.
Egyetlen mészárlást elég volt látnom, hogy egy életre meggyűlöljem ezt az ellenségeskedést.
A tanulás érdekel, hiszen az elmúlt időszakban sokszor volt, hogy meg kellett volna védenem magam és kudarcot vallottam. Nem csak Ambaronban, nem csak Lanuria másik városaiban, de még az erdőben is.
Ahogy a férfi feláll, én is követem. Kíváncsi vagyok, mit fog tanítani és odaadóan figyelem  amozdlatait és a szavait.
Én is előveszem az én tőröm és próbálom úgy megfogni, ahogy ő mutatja.
Nehéz úgy fogni, hogy a csuklóm laza legyen, de erősen, vagy határozottan fogjam a tőr markolatát.
Úgy, ahogy vagyok, ruhában állok be kis terpeszbe.
Aztán jön, hogy oldalvást álljak, és ne mereven, hanem kicsit megrogyasztva a térdem. Hát ezt még nehezebb eltalálni.
Előbb még merevnek érzem, aztán talán túlságosan is megrogyasztom, érzem, hogy a combom megfeszül.
Így viszont úgy érzem, merevebben állok.
Jeremy látja is és igazít rajtam. *
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire bonyolult dolog a késelés.
*Nevetem el magam kényszeredetten.
Aztán próbálok felfelé csapni a kezemmel és szúrni has tájékra, ahogy mutatta.
Nem biztos, hogy ez jól sikerül, elég bizonytalan vagyok eldönteni, hogy mennyire csinálom jól, vagy rosszul.*

//Ugye? //

Nem gondolom, hogy könnyű lesz megtanítani neki ilyen rövid idő alatt akár csak az alapokat is, de hát egyrészt úgy vettem észre Fela könnyen tanul, másrészt, ha csak egy kicsit is biztosabban kezeli a kést akkor már nyert vele valamennyit. Sokszor már a határozott fellépés is elég és ha a lány megtanulja, hogy van esélye, akkor talán azt is elhiszi hogy győzhet akár még akkor is, ha többen támadnák meg. Bár jobb lenne, ha ilyenre sosem kerülne sor, de én reális szemléletű vagyok. Ennek igen kicsi az esélye, ha továbbra is az utak vándora akar maradni.
Látom, hogy a szoknya most sem igazán válik előnyére a helyzetnek, de becsületére legyen mondva Fela-nak, mindent igyekszik ellesni, amit csak mutatok neki, még ha még egyelőre sutának és merevnek is tűnnek is a mozdulatok.
Kicsit igazítok rajta, megemelem a derekát, hogy ne rogyasszon annyira és hátrébb húzom a vállát, majd a szavaira megingatom a fejem.
- Késelni mindenki tud, aki meg tudja fogni a nyelét, de utána életben maradni…….na, az már az, amihez nem árt, ha tudja az emberfia, hogy mit kell tennie. – javítom ki, hogy miért is kell ezt megtanulnia.
Viszont a beszéde és az érezhetően feszült nevetése el is tereli a figyelmemet és pont úgy reagálok, ahogy egy ellenfele tenné, elrántom a fejem a felém lendülő keze elől és nem figyelek az alulról lendülő tőrrel csak az utolsó pillanatban és ugrom hátra.
- Hát egy kezdőtől nem is rossz. Ha kicsit lazább leszel, bárkit meglephetsz. Láttad milyen hatást érhetsz el.
Aztán még egy-két másik fogást is megmutatok, hogy miként blokkoljon egy ütést a karjával és miként használja ki a másik lendületét, hogy szúrjon, üssön, vagy gáncsoljon, aztán fáradtan rogyok le.
- Mára elég lesz, ügyes vagy, de ránk fér egy kis pihenés, mielőtt tovább megyünk holnap.
Azzal lerúgom a csizmám és a rövid zekét, majd elfoglalom az ágy külső felét, jól esően elnyújtózva, meghagyva a lánynak a másik oldalt.
- Istenem, de régen is volt, hogy puha derékalj volt alattam.

*Jeremy szakavatottan igazgat, hogy jól álljak be a késsel a kezemben, de ettől még nem érzem magabiztosabbnak magam.*
- Márpedig én élni szeretnék, még ha ölni nem is….
*Mosolygok, de aztán úgy látom, hogy megleptem, vagy nagyon jól játssza el az ellenfelem.
Egy pillanatra meg is ijedek, hogy a kés mégis elérte a hasát.*
- Jól vagy?
*Szerencsére nem okoztam sérülést, de igazán fárasztóvá csak ezután válik a „kiképzés”
Ha Jeremy elfárad, akkor mit mondhatnék vajon én?
Számomra ismeretlenek a pontos mozdulatok, és a saját testem is le kell győznöm, hogy úgy álljon, ahogy a férfi szerint állnia kell és mozdulnia.
Nem tudom, hogy a fogadós mit gondolhat rólunk, mert azt nem hiszem, hogy az ügyködésünk a szobában nem hallatszana át.
Még a két törpe is eszembe jut, a kereskedők, de aztán nem teszem szóvá. Szerencsére eddig senki nem kopogtatott be.*
- Köszönöm! Kimondottan fárasztó ezt tanulni…
*Sóhajtok és mikor látom, hogy Jeremy elfoglalja az ágy egyik részét, én is ledőlök a másikra.
A könnyű ruha mellé jól jön a pokróc, amit a szobához adtak, igaz, az is csak egy van.
Egyik felét Jeremyre vetem, én pedig inkább közép felé húzódok, hogy meg tudjunk osztozni rajta.*
- Nekem is jólesik. Ez az egyik dolog, ami nagyon hiányzik ebben az életben.
*Válaszolok és ha Jeremy nem tart ébren, gyorsan elnyom a fáradtság.
Az éjszaka első felét mély alvással töltöm, de aztán éjfél után nem sokkal ismét Ambaronban találom magam.
Látom, ahogy a lányt a lovával együtt elkapják az orkok, vér csorog a nyakán és az arcán, én pedig belenézek az üveges szemeibe.
Vadul hánykolódok az ágyban és biztos, hogy lerántom Jeremyről a plédet.
Ha Jeremy még beszélget, akkor persze nem alszok el még.*

- Csak gyakorold, amit mutattam, minél többször és meglátod, egy idő után, már gondolkodnod sem kell rajta, jönnek a mozdulatok maguktól. – válaszolom a megjegyzésére. – Én sem ebből élek, hogy harcolok, de muszáj megtanulnia az embernek, hogy miként védje meg magát, ha annyit van úton, mint én. Na meg néha a munka sem megy simán…. – utalok a tolvajlásra, - és akkor nem árt, ha a futáson kívül más is van az ember tarsolyában.
Nem ér el a kés és még a veszélyes helyzet ellenére is büszke vagyok a lányra, még ha nem is olyan csiszoltak a mozdulatai, de a lényeget érti. Elterelés és gyors szúrás.
- Jó vagyok, ne félj! Nem olyan könnyű engem elkapni. – mosolygok rá, hogy elvegyem az ijedtségét.
Még egy darabig mutogatom, hogy miként lehet még pár könnyebb és még egy gyengébb nőnek is legyőznie az ellenfelét, ha eléggé meglepi, de aztán tényleg fáradtan dőlök el az ágyon, helyet hagyva Fela-nak is magam mellett.
El tudom képzelni ő milyen fáradt lehet, de becsületére legyen mondva végig csinált mindent egy zokszó nélkül.
- Fárasztó, de megéri. – bólintottam, aztán elmosolyodtam, mikor megéreztem magamon a takarót és testének melegét, ahogy a hátamhoz simult.
Jó érzés volt, olyan …….boldog melegség áradt el tőle a mellkasomban.
Éberen alszom, mint mindig és az első rándulására felébredek, de először még nem akarom felébreszteni, talán csak önkéntelen mozdulat volt, de aztán olyan ficánkolásba kezd és nyöszörgésbe, hogy egyrészt megijeszt, másrészt alig tudom az ágyon maradni.
- Fela! Fela! Ébredj! Mi a baj? Megint rosszat álmodtál? Itt biztonságban vagy. – ölelem végül magamhoz, hogy ezzel talán megnyugtatom, ráadásul megakadályozom, hogy megint megkarmoljon, legalábbis az arcomon.

*El sem tudom képzelni magamról, hogy csak úgy jöjjenek olyan mozdulatok, amikkel embert lehet ölni.
Iszonyodok az egésztől.
Az azért megnyugtat, hogy Jeremy nem sebesült meg. Az elején szinte úgy tűnt, hogy elérte a kés, igaz, hogy végül a kezemben sem éreztem ezt.
Az éjszaka lidérces álmai nem hoznak menekvést Ambaron emlékeitől. Legalább az már segített, hogy beszélhettem róla valakivel.
Jeremyvel.
Most nem vagyok lázas, de az álmok nem kímélnek, s ahogy dobálom magam az ágyban, majdnem lelököm onnan a férfit is.
Még nem vagyok egészen ébren, amikor magához ölel és ébresztget, nyugtatgat.
Felnyitom fekete szemeim és úgy nézek közvetlen közelről az arcába neki, ahogy ölel.
Fekete, göndör hajam most az arcomba hullik, aztán belefúrom magam az ölelésébe. Nyugalmat áraszt, nekem pedig most erre van szükségem.
Erősek a karjai, és nyugodt a hangja.*
- Miért nem képesek békében élni ezek a népek egymással?!
*Nyögöm. Értelmetlen ez a háború. Biztos az orkoknak is vannak gyerekeik, vannak szüleik. Nem gondolnak arra, hogy másoknak is?!
Minek vért ontani?
Elég nagy ez a föld mindenkinek, most is megél rajta mindenki, van hol, van miből élni.*
- Az a sok kiontott vér, akik meghalnak, már nem jönnek vissza. Sem az ő szeretteik, sem a mieink.
*Szorosan bújuk Jeremyhez és ha szól hozzám, megemelem az arcom és a szemeibe nézek.*

Nem mondhatnám, hogy meglep, amikor arra ébredek, hogy Fela rémálmodik. Az lenne a csoda, ha a történtek után nem lenne neki. Túlélt egy ork mészárlást és mikor onnan menekülve végre azt hinné nyugodtabb vizekre evez, majdnem megverik a bőre színe miatt egy faluban, majd az erdőben ismét orkok akarnak vacsorát belőle.
Talán egy dolog lehetne csak, ami kompenzálhatná az utóbbi napot, és azok a tündék, de hát nem minden úgy történik, ahogy az ember tudatosan szeretné, még az életben sem, nem, hogy az álmokban.
Ezért aztán nem is amiatt aggódok, hogy majdnem a földön landolok a heves és önkéntelen mozdulatok hatására, hanem azért, hogy vajon kiheveri valaha is a lány ezeket az emlékeket.
Szeretném megvigasztalni, hogy tudja, nem kell gyötörnie magát, hiszen semmit nem tehetett volna, senki nem tehetett semmit talán.
Felé fordulok és gyengéden magamhoz ölelem, lefogva kezeit, finoman simogatva a hátát és halkan suttogok neki.
- Biztonságban vagy, itt már nem bánthat senki.
Érzem, ahogy fokozatosan ellazul és belesimul a karjaimba, de a kérdésére sajnos nem tudom a választ és szerintem senki más sem.
- Talán így lettünk teremtve, talán az Istenek akarják, ki tudja, de egyszer…..egyszer, ha sokan lesznek olyanok, mint te, akkor biztosan vége lesz. – simítom végig göndör fürtjeit, melyek a szemébe hulltak. – Ne emészd maga Fela. Gondolj a tündérekre inkább. – suttogom belenézve a szemeibe, melyek csillogva törik meg a hold fényét.
Lehet, hogy eddig testvérként gondoltam rá, de rá kell jönnöm, hogy a testem nem tudom becsapni. Igazat mondtam neki, ő egy nagyon szép lány és én férfi vagyok. Ujjaim gyengéden simítanak végig az ajkain és, ha nem húzódik el, finoman tapasztom ajkaim ajkaira.
Ha azonban kivonja magát az ölelésből, nem akadályozom meg, de szíven csak sokára csillapszik vissza.

*A finom simogatások, az ölelés megnyugtatólag hat és kitör belőlem a kérdések sorozata.
Nem tudom megérteni a háborút, az erőszakot, amivel a különböző lények, népek egymás felé állnak.
Szép ígéret, hogy egyszer majd sokan akarják a békét, de hát én hallottam már régi háborúkról. Nem csak a nagy háborúról, törpék csatáiról, orkok csatáiról, Elsga pusztulásáról, a nimfák rabszolgasorba taszításáról…..*
- Úgy érzem, az a pillanat sosem fog bekövetkezni.
*Felelem, és felnézek rá. Az elfeket említi, s valóban, azok az elfek, akikkel találkoztam, nem támadtak ránk, nem támadtak az orkokra sem, csak amikor már azok veszélyeztették őket.
Békében élnek a természettel, békében más népekkel.
Csakhogy nem a hozzájuk hasonlók uralják a világot, s az a rettenetesen sok gyűlölet, az a rettenetesen sok meg nem értés és türelmetlenség még őket is ide kényszerítette.
Elrejtőztek a világ elől.
Ahogy Jeremy a szemembe néz, látok benne valami különös csillogást. Mintha még nem nézett volna így rám előtte.
Megsimítja ajkaimat és számomra már ismerős ez az érzés. Moozen által, Merilien által is. A szemeim csillogva nézik az övéit és nem húzódok el.
Nem tudom, hogy Moozennel valaha találkozok-e még, de a gyengédség, amit kapok ettől a félelf férfitól, olyan érzés, amit már régóta szomjazok.
Amikor az ajkai az enyéimre tapadnak, viszonzom a csókot, és a kezeim, amikkel eddig öleltem, most felhúznak a nyakára, és a hajába.
Mégis bizonytalan vagyok, hiszen Moozen még ott van a gondolataimban, és talán ez érződik is kicsit.*

Nem tudom mivel, vagyis sejtem mivel tudnám enyhíteni a baljós gondolatait, de hát ezt mindketten tudjuk, hogy mennyire lenne igaz, ahogy maga Fela is ismeri erre a választ, még ha ezt egyikünk sem szívesen mondaná ki, hiszen mi lenne akkor a jövőbe vetett hitünkkel.
- Nem tudhatjuk, nem látunk a jövőbe és ha nem lenne remény, akkor mit érnének azok az életek, amiket azok áldoznak fel, akik a földműveseket, a városlakókat, a tudósokat és polgárokat védik. Akik …..akik gyerekeket nemzenek, hogy tovább vigyék …….az életet.
Ez a kényszer szülte monológ még engem is meglepett, hogy milyen hangzatosra sikerült, pedig nem terveztem és nem is vagyok valami nagy szónok, csak meg akartam nyugtatni a zaklatott lányt.
Azt akartam, hogy ne csak a rosszra, a gyilkosságokra, a halottakra gondoljon, hanem a jóra és szépre, a gyerekekre és tündékre, ami talán elkergeti szomorúságát.
Azokba a sötét, bánattól csillogó szemekbe elveszve, megmozdul bennem valami, valami, amit eddig észre sem vettem, vagy csak nem akartam, de most nem tudok ellenállni. Megérintem puha, kívánatos ajkait, először csak ujjaimmal cirógatva rajta. Nem akarom lerohanni és kihasználni sem a helyzetet, időt akarok neki adni, hogy jelezhesse, ha ő mást akar, de nem húzódik el, így felbátorodom és most már ajkaimmal lehelek csókot az övére és ahogy érzem kezének bátorító elmozdulását az én kezeim is a derekára simulnak, hogy közelebb vonzzam őt magamhoz.
Mikor egy pillanatra megérzem a bizonytalankodását, ahogy kezei erőtlenebbül tapadnak a tarkómra és mintha megfeszülne egy kicsit, azonnal hátrébb húzódok és bár nem szívesen, de eltávolodok ajkaitól.
- Nem……nem szeretnéd, Fela? Én nem………nem akarok semmit erőltetni. – suttogom rubinként csillogó szemeimet le sem véve arcáról, hogy a legkisebb jelre is még jobban elhúzódjak. – Csak…..olyan gyönyörű vagy.
Ha nem utasít el, akkor újból megkeresem kívánatos ajkait, hogy ott folytassam, ahol az előbb abbahagytam, de már a nyakát is csókkal borítva.

//Csiki-csuki //

*Jeremy hátrébb húzódik, mintha megérezte volna a bizonytalanságom. Való igaz, Moozennel tervezgettünk azon az éjszakán közös jövőt is, de ez ugyanúgy eltűnt, ahogy Moozen maga is.
A zsoldossal akkor megosztottam az ágyam és odaadtam neki magam. Becsületes férfi, de hogy miért tűnt tova és hová, azt magam sem tudhatom.
Zavartan, mégis már felébredő vágyakkal pillantok vissza Jeremyre. Hallottam egyes részegen túl őszinte kószáktól, hogy minket, délieket forróvérűbbeknek hisznek északon.
Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, hiszen Moozen, vagy Merilien, akik pedig sokkal északabbról származnak, mint a Déli-dombság, elég forróvérűnek találtam.
Ezekben a pillanatokban az én vérem is felhevült már és megrázom a fejem, ahogy belenézek a félelf csillogó szemeibe. Most valami nem közönséges szépséget látok bennük, valamit, ami eddig nem tűnt ki belőle, ahogy vándoroltunk.
Talán elf valója tükröződik bennük? Merilien is magával ragadott, holott ő nem adta nekem úgy magát, mint ahogy én neki, de olyan örömöket okozott, amiket nem tudok semmi mással összehasonlítani.*
- De…de, akarom…
*Nyúlok Jeremy után, hogy magamhoz vonjam. Már én is kívánom, és a testem is érzem, hogy ezt akarja, én pedig nem állok az útjába.
Régen volt már, és ez a férfi bizonyította, hogy milyen nemes lélek lakik benne.
Ahogy újra csókol, beletúrok hajába, másik kezem pedig a hátán siklik végig. Amikor a nyakam kezdi csókolni, én magam is felsóhajtok hangosan, s megmarkolom a ruhát a hátán.*

//Inkább csiki //

Nem gondolkozok én azon, hogy a lánynak vagy a népének mások szerint milyen forró a vére, az enyémnél most biztos nem forróbb, arra mérget is mernék venni.
Nem venném zokon a visszautasítását, hiszen ez az egész olyan hirtelen jött, de nem is örültem volna neki, mert a vágyaim már igen csak felkorbácsolódtak, de soha nem erőltettem volna rá magam, főleg miután elmesélte, hogy mi történt vele, miért állt vándornak, mikor, ha ez nem következik be, nincs az az erőszakos tulok, talán még mindig otthon lenne a testvéreivel és a szüleivel.
Viszont akkor nem is lennék itt vele egy ágyban, szorosan hozzá simulva.
Látom a szemeiben a változást és, ahogy teste ellazul, majd keze ismét szorosabban markol a tarkómnál a hajamba, hogy magához húzzon.
Eszem ágában sincs kéretni magam, szám az ajkaira tapad, majd tovább vándorol, ahogy kezeim is kutató útra indulnak. Még mindig megállíthat, ha akar, bár ez az idő előre haladtával egyre nehezebb lesz, ahogy fogy körülöttünk a levegő és a rajtunk lévő ruha.
Sosem voltam erőszakos a nőkkel, hiszen nem is volt rá szükségem, bár késztetést sem éreztem rá soha, így most is gyengés maradtam mindvégig és nem csak a saját élvezetemre figyeltem.

Később…….sokkal később….

Csillogó verejtékkel borítva, zihálva, a szívem őrült kalimpálását hallgatva, de kellemes fáradtsággal feküdtem hanyatt az ágyon és karommal öleltem át Fela-t.
- Csodálatos vagy! - játszadozom kósza tincseivel.

//Hát igen, csiki //

*Mondhatnám, hogy Mumbasa a múlt és őt talán már le is zárhatnám, de Moozen és Merilien is még elevenen él az emlékezetemben.
A vérelf lány azért is, mert ő lányként volt velem együtt és kerültünk olyan helyzetbe, mint amibe csak férfiakkal szokott a jóravaló déli lány.
Most pedig, a becsületem is kockán foroghatna, ha kiderülne, milyen dolgokon mentem már át eddig is.
Egy-két éjszakás kalandok, amelyeket sokan nem tolerálnak.
Talán csak Roza mama, akivel mindig is jóban voltam.
Csókjaink folytatódnak, és én nem állítom meg kezeit, sem ajkait, amik végigvándorolnak rajtam.
Hagyom, hogy magával ragadjon a vágy és tevőlegesen is részt veszek benne.*

Jeremy megadta a módját és amikor már ziháló mellkasán nyugtatom fejem, s az én testem is jóleső zsongással közelít a megnyugváshoz, nem jut eszembe, hogy megbánhattam volna.*
- Nagyon jó volt veled.
*Eszembe jut, hogy vajon minek gondolhat most engem, hiszen csak nem is olyan régen találkoztunk először.*
- Nem vagyok ám én olyan lány….
*Mondom, és reméle, hogy tudja, mire gondolok. Nehéz lenne ezt kimagyarázni, hiszen a közös utazás során azért közelebb kerültünk egymáshoz, de hogy éppen ennyire közel is, az már csak rajtunk múlott.
Ujjaimmal a férfi mellkasán a meztelen bőrt becézgetem, simogatom, Érzem, ahogy a hajammal játszik. Most azért lehet, hogy beteríti őt fekete, hullámos-göndör hajam.*

Megnyugszom és átadom magam az egyre fokozódó vágyaimnak, mikor nem csak a szavaival, hanem testének tagadhatatlan jelzése alapján is érzem, hogy ő is készen áll. Teste forró és odaadóan simul hozzám, ezért már engem sem kell nagyon győzködni, hogy megmutassam neki, nem csak a vándor életben vagyok jártas, hanem más praktikákban is. Van, amiért megéri a világot bejárni.

Máskor is kimerítő a szerelmeskedés, de most különösen kellemes az a fáradtság, ami rám telepszik és minden gond és bánat messze kerül most tőlem. Csak mi vagyunk most, én és Fela.
A lány szavai felfelé kunkorítják a szám szélét, hiszen melyik férfinak ne simogatnák ilyen szavak az önbecsülését.
A folytatásra azonban kissé elhúzom a fejem, hogy az arcába tudjak nézni, hiszen alaposan meglepett vele és ezt nem is titkoltam, ahogy kikerekedett szemekkel néztem rá.
- Ezt miért mondod? Fel sem merült bennem. – ingattam meg a fejem, továbbra sem hagyva abban hajának cirógatását., de egy pillanatra gyengéden magamhoz szorítottam a fejét. – Te egy nagyon kedves lány vagy és szerencsés vagyok, hogy megismerhettelek és, hogy……..méltónak találtál, hogy megoszd velem az ágyad. – mondtam neki halkan és komolyan is gondoltam.
Az embereknek szüksége van néha arra, hogy az ösztönikre hallgassanak és ne korlátozza őket a hagyományok és szokások rabsága. Fiatalok vagyunk és szükségünk volt egymásra. Ettől a véleményem még nem változott meg róla.
Ha nem mondott semmi mást, akkor lassan elnyomott az álom és békésen aludtam végig az éjszakát karomban Fela-val.
Másnap, ha nem történt éjszaka semmi más, a betűző nap ébresztett, és, ha a lány nem volt fenn, őt meg én egy finom csókkal.
- Lekéssük a reggelit, aztán mennünk is kéne lassan.

- Bennem felmerült.
*Válaszolom, amikor Jeremy rám néz és biztosít, hogy nem gondolt „olyan” lánynak.
Én, attól függetlenül is tisztességes lánynak gondolom magam, hogy titokban szöktem el hazulról, és hogy azóta kikkel voltam együtt.
Talán ennyi idő alatt ez nem sok.
Annyit azért hozzá kellene tennem, hogy egyik sem egy hosszabb kapcsolat részeként történt, hanem futó találkozások és elharapódzó vágyak hozták.
Még Moozen esetében is, bár vele is sokat beszélgettem, ahogy most Jeremyvel is.*
- Köszönöm, Jeremy.
*Hagyom, hogy magához húzzon, beszívom a bőre illatát. Mennyire más is, mint Merilien, a vér elf lány, vagy Moozen, a zsoldos hős de akár mondhatnám Mumbasát is…
Talán leginkább az vér elf természetes illatához hasonlítanám. Lehet, hogy azért, mert részben ő is elf, de ennyire mélyen nem gondolkodok el rajta.*
- Igazán jó pasi vagy.
*Mosolyodok el. Ott szenderedek le a mellkasán, talán az éj hűvösében még be is takar mindkettőnket szabad kezével, hiszen nem öltöztünk fel.
Reggel is ő ébreszt, és bennem az első, ami felmerül, az az, hogy mikor is mosdottam utoljára.
Ha találok a szobában tiszta vizet, akkor szégyenlősen elhúzódok, talán még köpenyemből és a szobában talált tárgyakból paravánt is rögtönzök.*
- Nem azért, csak hát….mégiscsak egy kis tisztálkodás….
*Próbálok magyarázkodni a férfinak, és remélem, hogy nem bántom meg.
De ha nem találok vizet, akkor ha lemegyünk, akkor kérek és a szobában még tisztára mosom magam a hűvös vízzel.
Egészen más érzés utána lemenni. A gyomrom meg is kordul, és könnyebben mosolygok Jeremyre is így.*

Simogató szavaival a fülemben nyom el lassan az álom és meleg, puha teste a takaróm, melyre csak később, mikor még egyszer pár pillanatra felébredek, húzom csak fel finoman  lecsúszott paplant.
Megszoktam már, hogy pirkadatkor már fenn vagyok, így ez most sincs másként és bár erősen vonz a lány teste, ahogy az én testem is magához tér, nem akarom zavarni édes álmát, mely most nem zaklatott, hiszen mosoly ül a szája szélében, inkább nadrágot húzok és lemegyek, hogy a kinti itatónál megmosakodjak, ami jó kis ébresztő is, mert a víz jó hideg.
Visszafelé megrendelem a reggelinket is a már javában serénykedő felszolgáló lánytól, aztán felmegyek a szobába, ahol felébresztem Fela-t is.
Van a szobában egy mosakodó edény is mellette a korsóban víz is, így ha tisztálkodni akar, nincs akadálya, de a hozzá való előkészületre csak bambán állok ott felhúzott szemöldökkel. Nem hiszem, hogy van olyan, mit ne  láttam volna rajta, de hát ki érti meg a lányok gondolkodását?
- Aha! – nyögöm ki. – Azt hiszem jobb, ha lent várlak meg. A reggeli valószínűleg addigra kész lesz, aztán mielőtt még tovább indulunk, megvesszük a nadrágot is, amit ígértem. – szólok még vissza az ajtóból, majd halkan becsukom és a fejemet mosolyogva megrázva, lecaplatok a lépcsőn.
Mire előkerül a lány, frissen és üdén az asztalon már ott van a cipó és a tojásrántotta, jó sok sonkadarabbal, egy nagy kancsó tejjel. Én már nekikezdtem, mert nem lehetett az illatoknak ellenállni.
Ha Fela is végzett, akkor megérdeklődöm a fogadóstól, merre van a piac és neki indulhatunk a vásárlásnak.
- Valami puha bőrre gondoltam. – járkálok a portékáikat kínáló kofák között. – Úgy látom nem nagy a választék, de talán ez a földbarna színű megteszi. –emelek fel egy szavasbőr darabot. – Viszont ha nadrágot veszel, kell hozzá ing és zeke is, mert mit veszel fel hozzá? – közlöm vele, ami közben elmosolyodok, ahogy eszembe jut a reggeli szégyenlősködése.

*Megértem, hogy nem érti, miért is vagyok szégyenlős, de hát engem nem úgy neveltek.
Talán, ha elég időt töltenénk egymás mellett, lehullana rólam a szemérem az ilyen helyzetekben is, de mégis, a reggeli napfényben nem érzem ildomosnak, hogy előtte öltözzek, vetkőzzek és tisztálkodjak.
Elmosolyodok, és gyorsan elkészülök, hogy aztán odalent már lássam, amint jó étvággyal reggelizik.
Sebesen csatlakozok hozzá, mert már mosakodás közben is korgott a gyomrom.
Gondolom, ebben az éjszakai intenzív testmozgás is nagy segítségemre volt.
Nem sokkal később, a piacon már a nadrágokat vizsgáljuk.
Az eladó meglátva a lehetőséget, gyorsan mellettünk terem.*
- A kisasszonynak lesz? Óhhó…hát akkor mindjárt hozok még ingeket, zekéket és elég, ha kissé beljebb veszem deréktájt, mindjárt jó is lesz.
*Pakolja elénk sebesen a holmikat, én pedig felcsillanó szemekkel figyelem, ahogy elsöpörve minden hezitálásom, hozzám méregeti a ruhákat.
A fehér helyett inkább egy narancssárga színű ing tetszik meg, szerintem illik is a nadrághoz.
Jeremy füléhez hajolok.*
- A sárga inget és a felsőt én állom, kedves uram…
*Suttogom szépen ívelt fülébe, és az ajkaim akaratlanul még hozzá is érnek a bőréhez közben.
Az eladó is figyel persze, és talán rosszall is suttogásom közben, de nem érdekel.
Jó kedvem van és még érzem magamon Jeremy biztonságot adó ölelését, sőt, az azutániakat is, amelyekkel megörvendeztetett az éjjel.*

Nem csodálkozom, mikor a lépcsőn lesuhanó lány, most vidámabb és sokkal éhesebb, mint tegnap érkezésünkkor volt, én is alapos pusztítást végzek a reggeliben, mert az éjszakai ténykedés igen csak lemerítette az energiáimat.
Én is vidám vagyok, a feszültségem a múlté, hiszen egy biztonságos fogadóban vagyunk, az éjszaka ragyogó volt, egy csodálatos lány mosolyog velem szemben és talán az utunk is már könnyebb lesz, legalábbis a nehezebb részén már túl vagyunk. És most még azt sem bánom, hogy pénzt kell költenem, mert szívesen teszem. A lányok egyénként is szeretnek vásárolni én meg szívesen elnézegetem még jó ideig – akár örökké, - ahogy Fela arcán kis gödröcskéket mélyít a vidámság.
Az eladó ténykedése és lelkesedése érthető, hiszen ha itt vesszük meg a teljes ruházatot, akkor nem kevés darnát hagyunk majd itt és azért ez egy nyüzsgő nagyváros piacától elég messe esik, hogy számítson a kereskedőnek.
- Aztán ne valami rossz minőségű gyíkbőrt akarja ránk sózni, mert akkor hoppon maradsz kufár. – szólok utána, ahogy eltűnik a sátrában, hogy a megfelelő méretű inggel és zekével térjen vissza, nem is eggyel, hanem jó párral, bevetve mindent, hogy nála költsünk.
Végül is a helyhez képest nem rossz a portékája, ami kicsit meg is lepő, de talán ő sem idevaló, csak kihasználta a lehetőséget, ahogy a szekerét elnézem.
- Látod a hölgy a színeset szereti, de akkor egy köpenyt is keríts neki, ami elfedi azt, ha szükséges. – jegyzem meg vigyorogva a lány választásán, hiszen le sem tagadhatná, hogy nő, de azért nem szeretném, ha pont ezért esne baja. – A ruhát én állom, a fogadót megfelezzük, így szólt a megállapodás. – ingatom meg a fejem, azon, hogy mennyire nem akarja, hogy nagylelkű legyek. – Ne félj, nem okoz gondot a fizetés és örömmel teszem. Sokkal……hmmm…….jobban kiemeli az alakod a testhez simuló öltözék és én utazom veled még a városig. – indokolom meg egy széles vigyorral és legszívesebben ott az utcán magamhoz húznám és megcsókolnám, hiszen hegyes fülem sokkal érzékenyebb, mint általában az embereké és a forró, bizsergető lélegzete igen csak felkelti vágyaimat.
- Azt hiszem, ha bevásároltunk, akkor a fogadban fel is próbálhatod, annyira nem is sietünk. – jegyzem meg kajánul méregetve.
Ha mindent kiválasztott szó és alkudozás nélkül fizetek, nem is érdekel mennyibe kerül, csak menjünk mielőbb vissza a szobába.
Az sem érdekel, hogy pár verejtéktől lucskos paripa áll kikötve a fogadó előtt, most az egyszer a figyelmem nem a környezetemre, vagyis igazán csak a közvetlen környezetemre koncentrálódik.

//Fela ruházatára 70 darna levonva.
Admin 2//