A Főtér

//Mese: Sendel romjai közt- Aldo és a többiek.//

Még mindig a falat tapogatom, csata hangjait hallom a közelből. De a bejáratot nem találom. 
- Aldo! Aldo!-  úgy tűnik, nincs válasz. 
A következő percben hangos cserregés üti meg a fülem. Ismerős és egészen közelről hallatszik. Csípi a szemem ez a vacak! Erőltetem kinyitni.
Aztán hirtelen bebillenek egy nyílásba. Ajtó! VÉGRE!
Megtántorodva lököm befele magam után. 
De vajon mi vár odabenn?
Háttal az ajtónak támaszkodva erőt veszek magamon, kinyitom a szemem.

Ifjú, bohó szívétől a „kis hölgy” szinte úgy érezte, hogy szárnyal a tér felett... túl sok kilóval, hogy a legtöbb pasinak vonzó legyen. Jelen pillanatban nincs túl sok esélye, hogy egy szó szerint ház méretű csajt bárki felkérjen táncolni. Legfeljebb egy hálóját szövögető unszimpatikus lény, akit igyekszik kikosarazni, de újra szerelmi szálaiba gabalyodott.
Szárnyaszegetten egyre lentebb és lentebb kényszerül, míg végre újra két... akarom mondani négy lábbal áll a földön. De ebből kettő sérült. Bármennyire is igyekezett elkerülni a szituációt, az tény marad, hogy leszállása előtt nem sokkal egy újabb szereplő érkezett a szívek harcába, ugyanis amerre landolt, jó pár nagy darab lény volt, maga felett hatalmas farkat lobogtatva. A szerelmi háromszög által kirobbantott hidegháborúból úgy érezte Gomora, hogy ideje lesz megpattanni, hiszen ebben a helyzetben már úgy sem férkőzik senki se közel hozzá... vagy bárki máshoz. Csupán csak egy halom csótányra emlékeztető újabb kérő, hiszen a skorpió hátsó felét -melyre oda tapadt a nyálka- mintha még mindig hátra felé rángatná előző kérője, de annak makacs, megvetett lába miatt se nem távolodik tőle, se nem közelít.
-Merre vagytok? Segítetek megint levágni? -fordult oda a kétlábúakhoz, hogy itt vannak-e a közelben. Ha már túlságosan behúzta őt a sűrűjébe az óriás féreg, akkor maga lát neki, hogy éles fogaival elharapja a pókzsinórt. Ha az ellenség még a közelben van, szívesen elfogad egy újabb szabadító akciót.
Ahogy kiszabadul -így vagy úgy- azonnal újra magasba szökken a ragacs utolsó maradványaitól is megtisztított szárnyaival. Elege van már abból, hogy folyamatosan csapkodjon a farkával, távol tartva a hatlábúak tömegeit, mintha csak valami tehén lenne, aki távol akarja tartani a legyeket. Néhány szerencsés áttörőnek pedig oda is kellett kapnia.
A levegőben érzi otthon magát, itt nem hátráltatja annyira a már járást is gátló sok harci sebe. Hamar ott találjuk egy újabb lángoló fával a csata közepén. Ha a magát földbe ásó el is engedte a fonalát, az könnyen bele akadhat más skorpiókba és kisebb bogárba, így lesz talán elég felfordulás, hogy előre nyomuljon a kétlábúak felett ő is újra.
-Urthe asse.
*A varázsige hatására egy enyhe szellő támad a téren, a nőstény nem tudhatja, hogy ezt a varázslatot egy távoli kontinens elemi mágusai a vitorlások útjának meggyorsítására használják. Ők csak a saját repülésük könnyebbé tételére használják, most viszont az újabb hálókat akarja kivédeni vele. Nem rest akár elkerülő manőverek mellett újabb taszító mágiát is alkalmazni ahhoz, hogy elkerülje az újabb gubancoló fonalakat, miközben egy skorpiót vesz célba, akinek hátsó fegyvere bele ragadt a pókfegyverbe, így úgy tűnik, szabad a terep számára az újabb zuhanórepülésre.
Türelmetlen, hogy megtörjék végre a kétlábúak is a rovarok sorait... vagy meghaljanak mindannyian. Számára a lényeg, hogy kiderüljön, egyedül kell-e megküzdenie végül a földtúróval, esetleg kap némi elterelő célpontot közben, hogy nagyobb eséllyel szálljon harcba vele.
~Vajon hol lehetnek a többiek? Átalakultak már és a város határában ölik a bogarakat és az embereket? Vagy még rejtőznek, Furia ördögi tervét előkészítve? Néha jó lenne tudni, hogy az ősiek mit terveznek, nem szeretném felborítani a három másik sárkányra szőtt elképzelést.
De a zöld köpenyes tudása sokat ér és most a tér kiürítése és az ő elrablása tűnik a legcélszerűbbnek.

*Egyre csak nő az ellenség létszáma, de legalább Aldo is itt harcol velem és a sárkány is elintézett skorpiót, de a legnagyobb gondom, hogy féreg körül még van néhány Skorpió sokkal nagyobb a hosszú lábúak létszáma is. De ahogy felnézek látom, hogy a sárkányt újból elkapták a hálóval és, miután a földre kerül megint segítséget kér. -Sajnálom, de túl sokan vannak itt így nem tudok oda menni!- Kiáltom neki miközben egy újabb hosszú lábút szúrok le a kardommal, ekkor látom, hogy a bűbáj kezd múlni a kardomon.
Már megint elkezdek aggódni, mert egyre rosszabb a helyzet, de már nincs kiút, ezért is folytatóm a harcot. Oda fordulok Aldohoz és megszólalók. -Hamarosan a kardomat újból el kéne varázsolni.-  Mondtam neki, közben újra a hosszú lábúakkal kezdek foglalkozni. De már látom a távolból, hogy a óriás Skorpiók is jönnek felénk itt már csak valami csoda segíthet.*

*Az üldöző nemsokára üldözötté fog fajulni, ezt érzem hisz már nem sokáig bírom ezt a tempót tartani. S a bogár is túl gyorsan mozog ahhoz képest amire számítottam. Nem nagyon akarja feladni az üldözést, s a szemek is folyamatosan engem követnek. Biztos vagyok benne, hogy valami kapcsolat van a rovarok s a szemek között. Hisz ezzel a tempóval, s a romok között cikázva már rég el kellett volna hagynom. Felugrok majd a ház egyik kiálló kövébe kapaszkodok meg s felhúzva magam rajta már nyúlok is, hogy elkapjam a tetőt s majd ott megvetem lábaimat. Hiába a ház java része már nem volt meg de a tetőszerkezet még épnek tűnt. Hallom a vörös sárkány hangját majd felé pillantok ahogy a rovarok, rántják le maguk közé a földre.
- Nincs most időm holmi szenny élet megmentésére.
*Majd hátam mögött hallom a rovar csáprágóinak kattogását. Alig pár másodperccel hagytam le csupán, szinte már tiszteletet érzek iránta, hogy képes volt tartani velem a tempót. Eddig egyetlen lénnyel sem találkoztam aki ezt meg tudta volna tenni, vagy csak a halványan is megközelítette volna. Ez más mint a társai, teljesen más mint a többi.Ez a valami egy vezér, egy lovag nem holmi gyalog. Megfordulok majd rátekintek ellenfelemre.
- Becsülöm a bátorságod, s a gyorsaságod....
*Beszéltem a rovarhoz miközben térdre ereszkedtem. Majd magam mellé fektettem fegyveremet. Mély levegőt vettem majd lehunytam szemeimet. Minden elcsendesedik, a végső tánc mesteri alakban rettentően lefárasztott. Itt volt az ideje egy kis szusszanásnak, s most, hogy szalamon tartja fenn a pecsétet, nekem kell elintéznem ezt a lényt. Fegyverem lüktetését érzem magam mellett. Kezeim térdeimen hevernek, s várnak a megfelelő pillanatra. A végső táncban maradtam viszont saját táncomban tudom csak használni. Hallom ahogy a bogár léptei felém vezetik, egyre gyorsabban, a ház nem nagy de jó öt lépés hosszú. Várok, s számolok a másodpercek lassan telnek, mintha minden egyes másodperc évekig tartana. Már türelmetlenül várom, hogy a rovar közel érjen hozzám. S mikor már a lény támadni készül, kitérek karmai elől. Hátra dőlök, érzem a szelét a csapásnak mivel fejemet szerette volna elválasztani testemtől. Tőrömért nyúlok, a vékony hegyes penge a lény oldalát támadja ahol nem véltem felfedezni vastag páncélt, gondolom itt válik szét a hát és a has. Egyenesen oda próbálok bökni, s ha sikerül végig hasítom azt. Nem várom meg mi lesz a vége kezem elengedi a tőrt, majd lábam hegyével alá nyúlok az ezüstös szépségnek, felpattintom azt egészen kezemig. Majd egy kört leírva próbálom a lényt, eltalálni a penge résszel, ha nem tér ki előle ocsmány feje ketté fog válni. De ha nem is ketté remélhetőleg felnyílik s végre kilehelli a lelkét. No persze ha van neki olyan.
~ Nawa hamarosan pihenned kell, a mester táncok veszélyesek, nem tudom, hogy hányszor lesz még képes a tested kibírni egy huzamosabb időt. Talán csak másodperceket adhatok neked amivel kihúzhatlak a nagy bajokból.
~Értettem.

Az ajtó ki tudhatja, meddig fogja bírni? A ráncos fittyfene essen beléjük, még ide is utánam akarnak mászni!
Elképzelni sem tudom, mi lesz most...Valami azt súgja, ha egyedül is vagyok, ez nem fog sokáig tartani. A társaságom pedig nemhogy kéretlen, de egyenest utálatos is. A félelemtől a torkomban dobban a szívem, minden egyes erőteljesebb motozásra, kaparásra az ajtón. Hányingerem szűnik ugyan, de görnyedve, nagy levegőt véve lépek el az ajtótól. Sűrű félhomály van, alig látok, egy vékony fénycsík világít csak az ablakon át.
Nagy nehezen kihúzom magam. a lábam nagyon fáj, ahol ez a micsoda megkarmolt, és még mindig vérzik. Kibúvok a kabátomból és leszaggatom az ingem ujját. Jó szorosan elkötözöm vele a sebet, hátha hamarabb eláll a vérzés. Ha nem vigyázok, még elvérzek, vagy kosz kerül bele. A mágusom ki nem állja, ha egy seb sokáig van nyitva, vagy nincs kimosva alaposan. Nem tudom, minek ez a felhajtás, de ha ő mondja, biztos jobb vigyázni.
Erősen megrongálódott lépcsősor vezet felsőbb emeletekre. Itt lent még csak-csak jónak tűnik, ezért felmegyek pár fordulót, a másodikon van egy lakás, aminek egyben van az ajtaja és erősnek tűnik az ajtókeret is, fémvázzal jól megtámasztva. Azonnal bemegyek, de amint be akarom magam mögött tolni, elakad a törmelékben, látom, hogy kisebb-nagyobb kődarabok az ajtó alá is beszorultak már. Remélem, az izék nem jutnak be, amíg ezt is becsukom. Lehajolva tisztogatom a padlót, közben a hányingeremtől öklendezek néhányat, áporodott szag jön bentről. Körbepillantok a munkám során, hogy megerősítsen a látvány, úgy vélem, zárt ablakok mögé kerültem. Csak az ajtóval bánjak el időben. Egyáltalán nem tetszenek a hangok, amik odalentről beszűrődnek. Figyelmem nem kerüli el, hogy az utcazaj sem hallik olyan nagyon be ide a lakásba. Itt egy kis ideig biztonságban lehetek talán. Legalább addig, míg kitalálom, hogyan tovább, vagy kitől kérhetek segítséget. Egyedül semmi esélyem. Mindenesetre a köveket magam köré gyűjtöm, amenyit csak tudok, a kabátom rejtett zsebeibe és a nadrágomba pakolok.
"Nem árt, ha az embernek van elég köve!"

*A boldogság mi a tőr miatt ébredt, nem tartott sokáig, hisz az éles fájdalom amu az ellentámadás okozott térdre kényszerít. Érzem az a rohadt méreg is áramlik tovább a testembe. Salamon nem hagyja, hogy a szívemhez férjen de mindenem zsibbad. Félelmetes a bennem lakó lélek ereje. Életben tart a testemet gyógyítja olykor helyettem veszi fel a harcot. S én mégis cserben hagyom őt, s nwm vagyok képes elbánni az ellenfelemmel. Hiába az okozott karcolások, ez a valami nem ember. Nem tudommi mozgatja nem ismerem a gyenge pontjait. S a szemem, minden elhomályosodik. S lassanként nem látok. Érzem a halál fagyos lehelletét a testemen. Vajon most mi fog történni? Talán Dremer vár a sötétség végén?
~ Kölyök... Emlékszek rá, mikor először megszülettél. S én két kezembe fogtalak. Félelmetes erő lakozott benned pedig egy vekni kenyér voltál csupán.-Halk kacaj hallattszott elmém legmélyn- Ahogy nőttél egyre inkább azt láttam, hogy te leszel a végzetem. S ezt elkerűpve egy varázslattal beléd ültettem a lelkemet. De itt az ideje, hogy elbùcsùzzak tőled. Még egyszer s utoljára megmentem az életed.
~ Ne várj! Mihez kezdek utána nélküled?
~ Kis ostoba gondolod magadra hagynálak? Tízezer év tudását adom át neked. A pecsétekről a táncokról. Mindenről mit érdemes tudnod. A fegyvereden sosem gondolkoztál még el...azon, hogy miért láncok tartják ebyben ha szétválik? Alùl ki tudod hùzni... sokat segíthet... Bár a fegyverednek ebben a formájában mit sem ér... Ha megtalálod a hozzávaló ezüst pengét... Több hasznát látod majd... De mindegy nincs időnk erre... Majd ùgyis megkapod az emlékeimet... ha már nem leszek... Köszönd meg a fekete hölgynek a nevemben is, hogy elindított az ùton ami a halhatatlanság felé vezet. Légy jó Aden....
* A test mi eddig gyenge volt most ùjult erőre kap, Salamon veszi át az egész tes felett a hatalmat. Nem érez fájdalmat vagy kínt, ő már réges régen meghalt. S most eltökélt szándéka utódja megmentése. A mestertáncot nem meri használni hisz a test elég gyenge, a pecsét még él benne ahogy vénáiban a méreg is. Itt a vég s az ùjnak kezdete, most Salamion  áll szemben a lénnyel. Vöröslő tekintetében ég a harag s a fájdalom. Valamit valamiért, gondolja magában. Az övét a gyermekért, látta benne a végzetet s jól látta, csak azt nem hitte, hogy saját maga dobja el majd az öröklétet egy emberért. Most vár, míg a rovar meg nem indùl felé. Izmaim miket most ő használ pattanásig feszűlnek. Egyetlen kirobbanó támadás, alatt akarja elintézni a rovart.
~ Csak nyugalom... Nincs ok a kapkodásra, itt és most vége. Ha hibázok a gyermeket is magammal viszem a sírba ami elfogadhatatlan...
* S a lény megindul, gyors nagyon is. A vöröslő szempár viszont csalhatatlan. Viszont egyik keze sùlyosan sérűlt. Hiába a pecsét nem forr össze azonnal. Idő kell hozzá hogy behegedjen. A lény karnyùjtásnyira van csupán éles karmai felénk csapnak. Salamon a sebzett kézzel hárít mi ismételt mély vágást kap. Viszont a másik kéz teljes erelyéből ököllel csap az óriás táncaban az ellene fejére. Egyik keze feláldozásával volt csak képes megmenteni a fiùt. Ez az erő mit használ a sziklát is képes megrepeszteni. A bogár telibe kapta az ütést, ha bele nem is hal a tetőről biztos lelőki az ütés főleg hogy elég közel álltak a széléhez. Majd a test magatehetetlenül hátra dől.
- Remélem bele döglöttél te nyomorùlt
* Majd Salamon szépen lassan elkezdett eltűnni mintha sohasem lett volna. Csupán emlékeit hagyta hátra s a tudást mit az évek alatt a Nawareanok felhalmoztak s rájöttek. Mindenre fény derűl mi eddig a sötétbe burkolózott. S én lassan kinyitottam a szemem. Nem éreztem már Salamont magamban de tudtam mit tett. Feloldotta a halhatatlan pecsétet mi hozzám kötötte. S ezáltal Dremer elvihette őt. De ami erő a pecsétben lakozott életben tartott engem. Nem volt ostoba... Gondolom várt rám s ő maga is tudta, hogyha ismét eljövök... Ő távozni fog, s mielőtt elmenne minden kérdésemre választ ad. S persze minden tudása is az enyém lesz. S teljesítenem kell az utolsó kívánságát... A fekete nő....
Lassan feltápászkodok nincs időm fetrengeni, bár testem minden egyes porcikája sajog a fájdalomtól. Karomon seb tátong, furcsa de nem is érzem a fájdalmat, talán a méreg az ami elkezdett hatni, vagy csupán a pecsét ereje lüktet még mindig bennem, mint Salamon utolsó hagyatéka. Azt mondta sosem fog magamra hagyni, talán erre gondolt. Nem tudom mit értett ez alatt a mondata alatt. Túl sok minden cikázik most a fejemben, hogy emlékeket kaptam mik nem az én életemből származtak. Jobb kezemet használom segítségnek, hogy végre felüljek. Török ülésbe csukom lábaimat, egy jelet formálok kezemmel amit az ölembe teszek. Csak pár perc kell csupán, hogy a gyógyító pecsét hatással legyen a testemre. Remélhetőleg Salamon elég erős ütést mért a lényre ahhoz, hogy az fejvesztve hulljon alá az épületnek. Füst kavarog körülöttem, a ház is lángra kapott már. Valószínűleg a sárkány okozta akit rángatnak lefelé a furcsa lények. Pihennem kell, s a meditációt nem lenne jó megtörni. A mesterpecsétek közül nem sokra lennék képes Salamon emlékei alapján. Hisz java része mágikus eredetű, furcsa, hogy az ág női oldala birtokolt csak mágiát. Viszont fizikailag sebezhetők maradtak. A férfi ágak viszont mágia nélkül születtek, s fizikailag jóval az átlag fölé kerültek. Hallom ahogy a szél lassan elhúz fülem mellett, meglobogtatva fehér hajam. Hallom a cserregést, mit a hosszú lábú lények adnak ki magukból. Hallok egy élesen síró hangot magam mellől, mintha csak a fegyver próbálna beszélni hozzám. E tárgy, még jóval előttem készült, egy istennek készülő ember kezei által. Ki tudja talán maga Salamon kapcsolta hozzá saját lelkét a fegyverhez. Ezt sosem tudom meg. Azt mondta tudást hagy rám, de saját magáról épp oly keveset hagyott hátra mint amennyit eddig megosztott velem. A seb lassan összehúzódik, a mély vágás forrni kezd. Nem gyógyul be teljesen, épp csak amennyire muszáj neki. De sebeim nem véreztek, bár már ezt megszoktam. Salamon nagy titka volt ez, hogy ő maga vérmágus volt. Nos mégis csak hátra hagyott valamit. Surran elmémbe a gondolat. Ezért nem vérzett soha egyetlen sebem sem. Azért ez a vén kígyó tudott pár trükköt amivel meglephette az embert. Kinyitom szemeimet, majd elpillantok a csatázók felé. Tisztán látom őket, a rengeteg sárgás lény között. Látom ahogy egyik a kardjával csap a lények felé. De bajban vannak nagy állatok közelednek feléjük. S a sárkány, hasáról fekete valami lóg le , s a testére ragadt skorpiók nehezítik a manőverezést. A romok felé futó lények elárulják van még ott valaki. Egy nem túl távoli házba özönlik be több is belőlük. Nagy a tolakodás, biztos prédára leltek. Érdekes, hogy felém még egy sem jött. Vagy csupán azt gondolom, hogy egy sem jön. Viszont itt a háztetőn még egy sincs. De elég volt a pihenésből, mindenki más harcol. Legyen akármennyire is értéktelen az életük számomra, de ha nincs már kit oda lökni a lények elé félő, hogy én is az étlapra kerülök. A nem túl távoli ház ahova sorra mennek be a lények, az a legközelebbi hozzám. Lábra próbálok állni, sikeres a hadművelet. A mozgás még nehézkes, nagyon ki merített az eddigi tánchasználat. A leggyorsabb úton indulok el a ház felé, s az ablakon kémlelek be. Egy kis termetű embert látok talán egy gyerek.

Gomora feje egyre jobban belegabalyodott a hálóba. Farka csapásaival egyelőre sikerül távol tartania az ellenséget. Ráadásul a hasát is elkapták, így egyre inkább akadályozza lekötelezett helyzete a szabad mozgásban.
~Itt az ideje, hogy újra sárkányként viselkedjek ezekkel a mindent elpusztító természetellenes kétlábúakkal.
Elég volt az árulásukból és köpönyegforgatásaikból. Jelentéktelen életükkel vannak elfoglalva, miközben nekem segíthetnének. Elfogyott a türelmem.
*Hangosan nem adott jelt érzéseinek, nem volt szüksége rá, hogy furcsa szövetségük többi tagja megtudja, mit tervez az utánra, hogy végeztek a legtöbb rovarral. Nem sok mindent tehetett az őt mind közelebb húzó ellen, de a terv, amiért szövetkezett az ellenséggel pont az volt, hogy közelebb jusson.
~Valahogy elő kéne kerítenem a tekercseket. Sárkányalakban nem tudom előszedni a kétlábú alakom táskájából...
*Bármennyire is nem szerette, kénytelen volt ez úttal papíros nélkül kiejteni a száján a jól ismert szavakat. Nem tervezett messze menni, csupán egy köpésnyivel visszább. Egy köpésnyivel visszább és pár tízméterrel magasabbra. Tudta jól, hogy minden más vele jön, ami fizikailag érintkezik. És pont ez volt a legfontosabb cél. Hogy a háló és az őt kivető is ugyan úgy megváltoztassa a helyét.
Ha sikerült a varázs, akkor a földtúrónak rá kell jönnie, hogy kettejük közül kinek nincsenek szárnyai, ugyanis elég közel jelenik meg a tér felett a hatalmas méretű test, immáron csak a levegőben próbálva egyre mélyebbre ásni magát. Alatta a két előre nyomuló skorpió és legalább tucatnyi hatlábú, melyek Lothárt és Aldot szorongatják.
-Ha nincs időtök rám, akkor én addig felteszem forrni a tejet. Mindig megiszok egy dézsányit alvás előtt. -mondta ásítva az előtte lévőknek- Ti csak folytassátok, amit elkezdtetek!
*A páncélos nemesnek és a mágusnak igyekeznie kell, hogy maguk bele ne ragadjanak a két oldaluk mellett futó szálba. Ahogy a hozzájuk veszélyesen közel lezuhanó hatlábúak és egy-két skorpió, melyek a vörös köd megjelenése és gyors szétfoszlása előtt még jóval távolabb voltak tőlük.
Eközben a ház méretű test kényelmesen legyez a farkával megint a földre ereszkedve, a farkával igyekszik eltalálni azt a néhány hatlábút, akik a kis csapatot hátulról kerülve próbálja megtámadni. Nem okoz neki gondot pár másodpercre újra levegőbe emelkedni, hogy még ép lábaival is elkapjon néhányat, ha szükséges, de továbbra is inkább teste csontgumó végződése az, mely távol tartja őket. Biztosra veszi, hogy szükség lesz őrá úgy is, ha elérték az oly nagyon védett hálószövőt.

*Nem sok idő telik el, míg az egyik romos falon állva bámulok befelé egy ablakon. A fiút nézem aki odabent áll s a rovarok özönlenek befelé a házba. Mikor egy villanásra leszek figyelmes. Valahol a romok között tűz gyúlt, ami épp oly gyorsan halt el ahogy támadt. Valaki varázslatot használt, feltételezésekbe nem szeretek esni de ez pont úgy tűnt mintha az lenne. Eltekintek a romok irányába, majd vissza a fiúra. Vállat vonok.
- Sajnos nem sok időm van, így nem foglalkozhatok veled... sok sikert...
*A gyermek valószínű, hogy nem hallotta szavaimat. De nem is igazán érdekelt, hiába is maradtam volna ott, a sebem még mindig sajgott hiába a pecsét. S elég mély a vágás, attól, hogy a vérem bent marad még borzasztó érzés magamon hordozni. Bal kezem szinte teljesen használhatatlan miatta. S pont ezért fogok megindulni a mágus felé, talán némi varázslattal képes lesz enyhíteni ezen a mértéken. S még a méreg is bennem rejlik mi lassítja gyógyulásomat. Nehéz egyszerre ennyi mindenre figyelni, míg társam velem volt megoszlott ez a teher de most mindent egyedül viselek. A gyors táncba lépek, körültekintően járok el s előbb kiszemelem magamnak a rovaroktól kevésbé hemzsegő területet. Majd levetem magam, félő, hogy a szem még követ, s talán a nyomomra vezeti a rovarokat. De kockáztatni kell, ha életben akarok maradni. S nem vagyok biztos benne, hogy Salamon utolsó tánca képes volt kivégezni azt az érdekes rovart. Amilyen gyorsan csak lehet a romok felé sietek, ahol a két sárkány bujkál. Amiről persze fogalmam sincs, hogy ők azok. A közeli ház tetejére kapaszkodok, még nem akadtak a nyomomra. Legalább is úgy tűnik még nem. Semmi cserregő hang se mögöttem sem mellettem. Talán arra várnak, hogy a nyomukra vezessem. De egyedül semmi esélyünk nincs, sajnos be kell látnom ezt a tényt, hogy nem tudok egyedül szembeszállni velük. Látom ahogy egy cserregő berohan a romok közé. Gondolkodás nélkül utána eredek. S beljebb érve már látom is őket. A férfi épp felkapta kardját majd felém pillant, pontosabban a rovarra aki előttem áll. De még mielőtt tennie kéne valamit a rovar megmerevedik s csáprágói között egy ezüstös penge jelenik meg. Majd amilyen gyorsan oda került olyan gyorsan távozik is belőle. A rovart szinte teljesen átszúrtam a tor s a fej részen. Majd teteme mellett elsétálva figyelem az immáron ismert alakot. S a barátnőjét, aki elég rossz bőrben van.
- Szép este ez a halálra... de nem mindegy kiére... A segítséged kell sötét mágus.
*Lépek még egy lépést közelebb majd megállok, nem éppen az egyik bajtárs keze által akarok meghalni, ki éppen szerelmét védi.
- Jótett helyében jót várj...

*Kaján vigyorral arcomon nézem ahogy a fekete mágus, a lány és közém áll, eltakarva őt az esetleges támadásom elől. Elbiccentem fejemet, majd halk kacaj hagyja el ajkamat. Kezembe megforgatom a fegyvert majd a földbe szúrom. S felemelem bal kezemet mutatva a sebet a férfinek.
- Gondolod, hogy ezzel a kézzel esnék neki egy ehm... Sárkánynak?
*Nem láttam magát a sárkány formát, csupán az előbbi vörös sárkány szavaiból ítélve gondolom, hogy a fekete ruhás férfi is közülük való. S nézem a férfi arcát hátha felfedi előttem a titkot, csupán az ábrázatával. Bár nem vagyok biztos benne, hogy ő is az lenne.
- Semmi egyebet nem tudok felajánlani neked mint a segítségemet. Elég szarul néztek ki... te is és a barátnőd is...
*Hallom a lábak kopogását, a cserregő hangokat amik közelednek felénk. Lépek egyel közelebb a férfihoz immár fegyver nélkül.
- Szarul nézel ki akárcsak én... s nekem segítség kell, hogy ismét harcképes legyek. Szükségem van a mágiádra, s cserébe én magam is segítek neked. Nem sok időnk van de elmagyarázom neked.
*Közben leveszem a felső ruházatomat s a földre dobom. Amúgy sem sokat ér hisz szakadozott több helyen is, s áztatja a vér már jó pár helyen. S így láthatja a férfi is, hogy sehol sincs elrejtett fegyverem. S közeledek felé, felvállalva a kockázatot, hogy megöl, habár a mostani helyzetünkbe, többet ártana vele magának mint használna.
- Nem ismersz, s én sem téged mégis meg fogom veled osztani az egyik erőm titkát. Mágiára van szükségem, hogy a mesterpecsétemet tudjam használni.... S ha kell adok belőle, ha egy enyhe mérgezést bevállalsz mellé.
*Karba fonom kezemet majd megállok a férfi előtt két méterre, elég közel ahhoz, hogyha gondolja még kardjával is könnyedén lecsaphassa fejem a helyéről.
- Elmondom a teendőt, egy gyógyító varázslatra van szükségem és körülbelül öt percnyi nyugalomra, ami közben meg kell védened engem. Cserébe adok a véremből, s a pecsétemből vele együtt. A lánynak is segítenie kell, hisz míg én a pecsétemmel leszek elfoglalva valakinek véremet kell vennie, hogy tudjak belőle adni...
*Lehajolok lábamhoz, s egy apró kis kést veszek elő belőle, s a vörös tekintet feltekint a férfire majd lassan felállok, s a kést végig húzom a tenyeremen, belevágva a húsba. S ahogy a penge elhagyja eredeti helyét az el is kezd összeforrni. Egy csepp vér nem hagyja el testemet.
- Nem tudom mennyire adsz nekem hitelt... Nem kérem, hogy bízz bennem mágus... Rajtad múlik. Viszont csak két választásod maradt. Segítesz nekem és rendbe hozlak téged és a lányt is, vagy választhatod azt is, hogy itt megölsz majd a rovarok felzabálnak téged... a lányt, s a hullámat.
*Bal kezem lassanként forr össze minél előbb a mesterpecsétet kell használnom, hogy rendbe hozhassam magam. S ismét csak a harc hevébe léphessek. Viszont veszélyes a dolog, hisz öt percre ki kell zárnom őket, s minden mást. Akár könnyedén lehet, hogy meg sem véd csak itt hagy. Azért hogy a maga irháját megmentse. De ebben az állapotban nem adok neki sok esélyt.
- Lásd be mágus kellek neked, ahogy te is nekem. Ez egy jó alku, s ha szerencséd van, még valamelyest immunitást is fogsz élvezni a lények mérgére... Válassz hát, mert az idő fogy s a lények jönnek felénk.

~Ez az átkozott sárkány magunkra, hagy mert, mi nem tudunk segíteni rajta.~ Vele ellentétben én nem tudok semmilyen mágiák, amivel könnyebb lenne irtani ezeket a dögöket. És az a legrosszabb egyre többen vesznek körbe, minket és nem látszik, hogy fogyna az erejük. De hirtelen elkezdenek oldalra kitérni, eleinte nem értettem, hogy miért, de hamarosan megláttam, hogy két skorpió lény miatt teszik ezt. Az istenek miért átkoznak minket ennyire, mit vétettünk ellenük, hogy ezt érdemeljük. Aldo mopst kéri a kardomat és ráteszi a bűbájt a fegyveremre, közben elmondja a tervét.
-Egyikünknek be kel fejeznie ezt az egészet...el kell jutnia a nagy féreghez. Talán ha sikerül végezni ezzel, amit a többi kisebb annyira véd és tisztel, akkor...Nem tudom....De meg kell próbálni! Hallod?! Menj! Megpróbálok egy nagyobb varázst, hogy feltartsam e két lényt, meg a többi kicsit. Te ott elől a féreg közelében levőkkel valahogy csak elbánsz, ebben az irányban még nem gyűltek fel annyian...és túljutva rajtuk belemártod a kardod a nagy földet túróba. Felszeleteled! Apró darabokra aprítod, meg nem állsz, amíg nem történik valami...
Ezután vissza adja a kardomat és még hozzá mondja, hogy induljak minél gyorsabban. -Értettem, sok szerencsét.- Csak ennyit válaszoltam és elindultam gyorsan a nagy féreg felé, közben az utamba lévő hosszú lábúak levágom. Sikerült is átvágnom magam a kisebb dögökön és a féreg közelébe is eljutottam. Ekkor kezdem, meg a kardal és buzogánnyal elkezdem támadni a nagy férget.

A nőstény haragos szemmel nézte az előtte hadakozókat. Dühös volt, amiért nem úgy érezték, hogy az ő kiszabadítása a pókhálóból a legfontosabb. Érzelmei kiültek a szemére, mely világítani kezdett sárga fényében, mint éjszaka a vadak szemei.
~Ostoba kétlábúak! Nem is képesek felfogni, milyen jelentéktelen az ő erejük a népeméhez képest. Ha csak tizedét éreznék annak, ami egy sárkány létből fakad, rögtön belátnák, hogy itt vagy én győzök vagy senki.
Mit akarnak úgy mégis? Még egy olyan halálos farkú is gond nélkül elbánik kettejükkel egyszerre. Engem is majdnem legyőzött!
*Nem is kellett sokáig várnia gonosz jóslatára, perceken belül meg is pillantja a feléjük araszoló két lényt. Körbe nézet, kitől tudna még segítséget kérni. Nem akarta nézni, ahogy ő egyre inkább csak béklyóival vívódik a visszavonulásra esélyt sem látva, miközben a csalinak használt emberek hamarosan holtan rogynak a földre. Nem az ő életüket féltette, csupán csak a magáét, akinek élnie kellett, hogy a zöld mágus ne tudja megtartani a fegyverét.
Újabb segítőt nem talált, akár hogy is nézte. Balál és Kesa vagy nem érkeztek meg még a térre vagy bementek a házba vagy Balál pont mögötte volt és nem tudott felé fordulni. Egyedül a lassan elégő gerenda volt a halott skorpió teteme közepén. Nem tudott oda nyúlni érte és amíg pont az ellenkező irányba húzzák esélye sem volt oda mennie. Vágyódó pillantással szemlélte, ahogy egyre csak távolodik, mikor hirtelen egy mentő ötlet villant át az agyán.
-Solo bona! -kiáltotta, miközben egyik lábával felé nyúlt. A méteres égő gerenda pillanatok alatt oda repült hozzá a vonzó bűbáj hatására.
~Ezzel talán le tudom vakarni magamról valahogyan ezt az átkozott ragacsot, bánom is én, ha a fát teljesen be fogja borítani cserébe. De le kell szorítanom a fonal végét, hogy eltépjem, de ne gabalyodjon bele újabb testrészem.
*Ha sikerül szabadulnia, felnéz, hogy lássa, hogy áll a helyzet. Aldo már kimondta a tűzidézést, nagy tűzfal érkezik felé is. Nem aggódik, a tűz elemmel szembeni védettséget kimondta a tekerccsel. Először csak úgy gondolja, a tűz pusztító volta mellett remek fedezéket nyújt, hogy a féreg ne vegye őt célba újra. A lángok rejtekében a talajtól csak centikre emelkedik a levegőbe. Ha az evolyrani nemest feltartóztatja az egyik skorpió, akkor Gomora kikerüli, hogy tovább repülhessen célja felé.
Ha eléri, akkor a gyűrűs testének egyik hajlatánál harap bele, karmait is mélyen belemélyesztve. Nem figyeli, mi történik, szét akarja tépni ott, ahol a legvékonyabbnak látszik és talán a legpuhábbnak. Fejébe vette, hogy akár átrágja magát, de nem adja fel, ha már ilyen közel került ahhoz, akitől a leginkább tart.

// Kesa és a főtéren láblógató igen tisztelt többiek, no meg a férgek //

Balál kezd úgy viselkedni, mint egy félalvó. legszívesebben lerogyna és elszundikálna, s ha a méreg eljut a szervezete rejtett pontjaiba is, valószínűleg valóban nem fogja bánni, mi történik azután Sendelben. Cinizmusában a Kesa erőfeszítései közepette, mialatt lesegíti a lány, vagy a tömegvonzás a lóról, csak annyit mond:
- Hiszen amúgy is halott város hírében állt. Tulajdonképpen nem mindegy?
Mialatt pedig a boszorkány a ló nyerge alá hókusz-pókuszol egy talán kevésbé fontosnak tartott rongydarabot a szoknyájából, amely okból a bokájától kissé feljebb kiviláglik hófehér, makulátlan bőre, Balál csak a fejével, de leplezetlenül követi a csinos lábszárat. Szenvtelen pillantása épp hogy csak megrezzen, amikor a lovát elhajtani készül Kesa. Egy pillanatra leinti a fehérnépet, és a kanca homlokára helyezi vaskos kézfejét. Igézetet mormol serkenő vörös bajsza alatt, mely a jó gazdához visszahozza a lovat, ha túléli ezt az akadályt is. Üstökéről még annyit, hogy beindultak a szokásos elváltozások, melyek szokatlanul nehéz helyzetekben kísérik Balált, külseje ilyenkor ijesztően és extrémen átalakul. A haja máris fényesebb ezüst szálakat kapott, főleg elöl, a homloka felett és nőni kezdett, a hátát verdesik már rakoncátlan fürtjei. Borostája is gyorsabban serken, mint kellene, lángvörösben pompázva.
Ezután ismét a bokákra vetül a szeme, de vissza is kapja a tekintetét a zajos, férgektől hemzsegő utcára. Mintha látott volna valami ismerőset... vagyis valakit... Fehér fürtök mozdultak előtte a fal közelében, de nem Adené. Bele is borzong, majd elhessegeti magától a gondolatot, hiszen nem is látja már a Hófehérnek gúnyolt mágustársát.
- Csak nem ette ide a fene Aldo! Bár az igazat megvallva ez még jól is jöhet nekünk Luna! Gondolod, most itt biztonságban vagyunk? - A lány válaszától függően folytatta a gondolatait- A piócáim varázslatos mocsárvidékről valók. A dzsungel mélyéről. Gondolom, sokféle lanuria méreggel edződtek, de igazán nem tudom, mi lehet a nyitja a szívósságuknak. Aden talán tudná a választ, a legnagyobb méregkeverő, akivel találkoztam. De most pihennem kéne... - szemhéja elnehezült, és laposakat pislogott. - Már nem fáj... még csak nem is zsibbad, ez rossz jel, Luna! Most azonnal szükségem van segítségre, egyedül nem tudom feldolgozni a helyzetet. De nem tudom, mi legyen előbb, a városi átutazók hamarosan összeroppannak, ha nem segítünk. Túlzott a túlerő! Sendel élővilágát kell elvarázsolnunk első körben. Egész kis hadsereget fogunk felállítani a rovarok és férgek ellen! De ehhez szükségünk van legalább még egy erős varázslóra, aki otthon van némileg a teremtett lelkek területén.- Jelentőségteljesen felemelte fejét és egy végső erővel még botladozásai közepette körülkémlelt.  - Hozd ide Aldot, a vörös mágust! Kitaláltam valamit.- A közelben lángnyelvek csaptak fel.- Ott vannak! Arra!
Majd a kiáltása olyan elemi erővel zengette meg a környéket, legyen szó bármilyen csatazajról és hangzavarról, hogy valószínűleg nem akadt senki, aki ne kapta volna fel a fejét a harsogó, mély baritonra:
- Aldo Barras!
Ezután még kihúzva emelkedett ki a válogatott tömegből hatalmas termete, majd zsákként térdre rogyott a földön, ha nem tudott a gyenge lányban megkapaszkodni, igaz nem is akarta tartóztatni. Helyette varázslatot suttogott a nehéz levegőbe:
- Patrum memoria  et volucre cæli cum adiutores.

// Mese: Sendel romjai közt- Egyedül. Markus de Berend Világszám...xdxd //

Mindent elkövetek, hogy megtisztítsam a padlót az ajtóban. Mindent azért nem dobok el, ami ott van, hiszen nincs minden útban, csak rossz helyen leledzik. A zsebeim kitömve minden féle fegyvernek minősített tárggyal, amikor már az első csápolót látom a lépcső fordulóban felérni. Egyesével jönnek, ez nekem több, mint jó. Azért egyet-kettőt rántok még az ajtón, de csak résnyire csukódik. Ide most már komolyabb fegyverzet is kell. A szemem sarkából már kinéztem magamnak a másik szobában egy  lehasadt, lógó gerendát. Kénytelen kelletlen otthagyom az ajtót, mert az is lehet, hogy be sem tudom csukni s akkor meg mi lesz?! Odaugrok a hatalmas fadarabért. Mozdításához komoly erőfeszítést kell gyakorolnom, de az ajtóval szemben néhány féltéglára helyezem, megmutatták már nekem, hogyan lehet alátámasztani ilyen nagy rudat, hogy könnyebben mozgassam. Ez sok mindenre jó lehet. Aztán kis morgás közepette az ajtóval próbálkozik, már talán be tudja csukni a szörny előtt.
- Atyáim az egekben, ez kész barikád!!! Tényleg és ti hol vagytok ilyenkor Lanuria Istenei?! Isteneim! gyertek ide, segítsetek már egy kicsit ezek ellen a nyavalyások ellen!- Emeli fel az élénk szemeit az égre, vagyis jelen esetben a plafonra. Mindig is bízott az Istenekben, akik akkor is segítettek neki, amikor már minden elveszni látszott. Miért ne bízhatna bennük ebben a helyzetében is?
E pillanatban az ajtón túlról hallatszó cserregő hangok közé az ablakon át mintha ismerős férfihang ütné jól fülön.
- Balál mágus! Mágusom!- Lepődik meg kényszeresen elvigyorodva.
Ugye a közelben vagy? Az ablak felé lépni már nincs ideje, de azért felemelkedik és kitekint...Valaki mást lát egy szemközti házon, nem túl messze, egy röpke pillanatig. Egy fehér hajú embert. Ahogy megjelent el is tűnt. Elnyelte a föld...

*A sárkány válaszát már nem várom meg, újra itt a prédám. Hisz én döntöm el melyikünk a préda s eddig ő vadászott rám s most hogy itt vagyok már nincs hova menni. Egyenesen lándzsám felé futok majd ráparancsolok s az megtörik. Ahogy ez megtörtént a végső táncban megrúgom tetejét ami a támadó lény mellkasát találja el. Ami nem sokat árthatott neki hisz tompa vége találta el, ezzel csak egy kis időt nyertem míg a gyors táncban nem lépek s máris ellentámadást indítok amilyen gyorsan csak lehet. Rámarkolok a fegyverem, s még mielőtt az utána repülne a tompa részének visszarántom, egy teljes fordulatot leírok vele mikor ismét parancsot adok neki s ő össze áll. S lendületből találom el a férget, ami máris levédi azt egyik kampójával, bár látszik kissé meginog a támadás erejétől meg sem érintettem jószerével a lényt. Bal kezemmel megragadom a fegyverem közepét majd élével előre fordítom s a legerősebb táncomban hajítom el a lény felé. A fegyver a falba fúródik, a lény kikerülte már csodálom az erejét és az elszántságát, de nem hagyhatom életbe. Kezem máris Mambáért nyúl, s kirántom hüvelyéből, ami sötét színű folyadékot is eredményez ami a pengéről csöpög lefelé. S mielőtt még a lény felocsúdna máris megtámadom, nem lehet esélyem ha egyáltalán hagyom is megmozdulni őt. De jómagam is cselhez folyamodok, hisz a farok rész máris az arcom felé tart. Térdre ereszkedek, majd csúszok egy fél métert a porban, mire látom a farok rész visszatérni készül a gazdatesthez. Gondolom ez volt a távolsági fegyvere ami most e pillanatban elég hatásos velem szemben hisz az enyém a falban hever. A következő támadás fentről érkezik ismét csak a farkával próbál meg átszúrni, ami egy sebet ejt felkaromon, de még idejében ki tudtam térni a halálos pontosság elől, majd megragadom a farokrészt. S hagyom hogy a lény maga húzzon oda saját magához. De számításaim nem úgy alakulnak mint tervezem hisz a lény megfordul s a falnak vet, hihetetlen ereje van. A falnak csapódás előtt még az óriást használom csökkentve a fizikai támadás erejét ami a testemet éri. Most kettőnk közé kerül a lény, közém és a Sárkányok közé. Mamba még mindig a kezemben van, pengéje fölött tekintek a lényre majd a sárkányra.
- Ideje lenne lezárni ezt az ügyet....

A tekercskészítő vadul rontott neki áldozatának, megrendíthetetlen meggyőződésében, hogy ha valaki le tud győzni egy ekkora fenevadat, az csak egy sárkány, a teremtés koronája lehet. Így a gondolatai legmélyebb bugyrában sem fordult elő, hogy lenézzen az alatta küzdő páncélos harcosra, aki az ő támadásánál is mélyebb sebeket ejtett gyűlölt közös ellenségükön. Figyelmeztethették volna a látottak, hogy ne becsülje alá, a mostani eredményt is hármajuk szövetsége érte el.
De a fiatal szív nem sokat aggódott a kiözönlő peték és lárvák miatt. Neki úgy tűntek, ezek jócskán alul múlják az ő testi adottságait, így akkor sem jelentenek veszélyt, ha egyedül maradna. Ha nem kapja el egyik sem a lábát, magasba emelkedik, hogy tegyen egy tisztelet kört diadalma ünneplésére, hatalmas üvöltéssel rengetve meg a levegőt.
Egy ház tetejére szállt le, amiben ember szagot érzett a már fojtogató égett rovar és nyálkák bűzén keresztül is. Ki tudja, hogy Balálék nyomát neszelte meg vagy Markusét. Egy biztos. Odabent hemzsegnek a könnyű prédának tűnő hosszúlábúak. Karmait bele mélyesztette a tető gerendáiba mormolás kíséretében és a barna köpenyesek tudományához folyamodott. A felcsapó apró lángocska egy rövidke ideig csak pislákolt, mintha csak lusta lenne tovább terjedni, de nem került bele sok időbe, hogy a fa kötése futótűzként essen szét, a termelődő hő pedig lefelé, a lépcsőház felé száguldjon hatalmas tűzviharként.
A völgyi elégedett volt a mutatvánnyal, gyomorforgató illatok terjengtek az imán még szokatlanul jó állapotban maradt házból, aminek kémiai kötéseit is felhasználta az előbb. Bár a varázslatban való járatlansága miatt nem tudott kellő koncentrációt összpontosítani, hogy a tető éghető anyaga teljesen ki legyen használva, a meggyengült födél nagy robajjal beszakadt. Cserepek zúdultak alá. Ahol eltört a tartó szerkezet, azokon a helyeken jól látható a gerendák fehér épen maradt belseje, melyet vastag fekete korom vesz körbe. A levegő fullasztó lehet nem csak a testnedvekből kiszabadult méreg miatt, de a levegőben kavargó hamu miatt is. Nem törődött azzal, van-e még életben maradt lény odabent.
Figyelme most újra az egykori piactér felé fordul. Egy agyon hajszol hátason száguldó két lovas.
~Ismerem az egyiket. A vadászat újra kezdetét veszi. Öröm újra találkozni veled, Agare-sivatag!
*Ezzel megkezdi ő is a szerinte túl kevesek által üldözöttek nyomába eredését. Ki lehetne a megmondandója annak, hogy az új szagtól megbokrosodó ló vajon nem fog-e oly könnyedén elugrani a lecsapó karmok és fogak elől, mint ahogy tette azt már számtalan őz vagy kecske, mikor megpróbálta csillapítani velük éhségét.
Egy valami bizonyos. A megevett ízeltlábútól és a központban terjengő gőzöknek hála igen csak elbizakodottnak tűnik a gondolata, hogy szívesen fogyasztaná el a két kétlábút és háziállatukat... Mégis megpróbálja becserkészni őket.

/Tarts ki, Lothár! Hamarosan szerintem ismét a tér közepén leszek, csak kéne egy kis pihenés egy skorpió előtt./

*Nem érdekel amit mond, végképp nem érdekel jelen pillanatban az, hogy ő maga sárkány e vagy sem. Hidegen hagy, hisz ami nekem fontos most a varázslata, amivel beindíthatom a mesterpecsétet.

*Szemem a sárkányon hallom a hangját, valami furcsa idegen nyelven beszél. A gyors táncába lépek, eltekintek kissé jobbra, a fegyverem ott hever a falban. Várja már, hogy érte nyúljak. A lény talán észre sem vette de két tűz közé szorult. Ragadom meg fegyverem, a sárkány ellen irányába csapok a fegyverrel, majd ajkam szóra nyílik. A fegyver megtörik, s egyenesen a lény felső része felé tart. Ha lény ki is akarna térni majd az ütés ha nem is oly erős meggátolja abban. Teljesen biztos vagyok, hogy eltalálja. Majd ismét a férfi szavai, egy lökés mi ér. Lábamról letaszít s hátrafelé lök. Lehet nem a legjobb hely a falak döngetésére. Majd becsapódok, még épp időben eszméltem fel, s táncot váltottam. A falnak csapódás így is borzalmasan fáj ebben az állapotban. S érzem már a pecsétem nem sokat bír.
~Talán percek lehetnek hátra mielőtt egy egyszerű halandóvá válok!
*Döbbenet ül le arcomra, mi a kín jeleit is magán viseli. Ha most tovább harcolok, mint a Nawarean nép vége lesz a mesének. A tánc megszűnik, s én ott heverek a földön, a pecséttel magamban már csak a fő funkciókat tartva fenn. Most éppoly sebezhető vagyok mint egy átlag ember. Mégis mosoly ül az arcomon. Elvégre egy erős ellenféllel kellett szembe szállnom. S mégis életben vagyok. Hallgatom a sárkány szavait. Majd fájdalmas nevetés tör ki belőlem. Feljebb ülök, csontjaim sajognak. Majd kezeimet a felhúzott térdemre helyezem. Majd egyik kezemmel letörlöm arcomról a rászáradt, vért. Nem igazán tudom sajátom e vagy a lényé nem is érdekel. A testem már annyit harcolt a legyengített méreggel, hogy ez a pici már meg sem árt.
- Ostobaság... mindig csak két út van... kedves fekete mágus... Harcolsz és élsz, vagy harcolsz és meghalsz....
*Helyezem vissza a lábamra kezem majd nézem a fekete ruhás férfit. Majd a barátnőjére pillantok. Látszik rajtuk szenvednek a méregtől. Furcsa, hogy nálam nem jöttek elő ezek. Meglehet azért mert, már az elején eltávolítottam a méreg nagy részét. S a pecsét is elfojtja azt. Csak vigyorgok mikor hátra döntöm a fejem. Majd halkan megszólalok.
- Nos... mit mondasz mágus, segítesz? Azért, hogy segíthessek?
*A kő hideg minek a fejemet támasztom. Oly jól esik még sincs sok időm élvez ezt a kis kegyet.

*Sikeresen felvágtam a féreg bőrét, de arra nem számítottam, hogy lárvák fognak kijönni onnan és felém támadnak. Eltudok hátrálni tőlük, de ekkor veszem észre a mögöttem a Skorpiót ami támadásra készül az ollóival, ekkor gyorsan oldalra ugrok és ahelyett, hogy engem talált volna el egy adag lárvát intéz el. Minden erőmet kihasználva fel állok a földről szerencsére, néhány lárva rá támad a Skorpióra így legalább nem velem foglalkozik.
De még így is van néhány lárva ami engem szemelt ki, ezért inkább úgy döntök, hogy vissza vonulok, mert már nem tudom támadni a férget.
Gyorsan elkezdek visszafelé menni, de közben azon gondolkozok, hogy hova lett a sárkány, mert a támadása után egyszerűen csak itt hagyott a harc közepén.
~Legközelebb jobban átgondolom, hogy megbízzak-e egy sárkány szavába persze, ha lesz legközelebb.~ Mondtam magamban idegesen.*

A vörös pikkelyes test erőteljes szárnycsapásai egyre közelebb vitték a kancához. Eme tökéletes test adottságaival a megbokrosodott jószág és az őt üldöző többi ragadozó nem is tudhatta felvenni a versenyt.
Gomora hatalmas teste, melyet könnyű csont tart pont ilyen dologra lett kiválogatva az Evolúció gondos kezei által. Vagy az isteneké... Hamarosan utolérte egy árnyék, mely a földön kúszott felé és beterítette mindhármójukat. Az égbolt felől, pedig szörnyű karmok nyúltak a két szürke köpenyes felé.
A négylábú hátas oldalra szökkent és ijedsége tárgya -ahogy én ebből a szemszögből látom- mintha csak a levegőt fogta volna meg. De nem mondott le a völgyi nehéz prédájáról. A sárkányok igen élesen tudnak fordulni a levegőben, így egy bukfencet téve máris újra irányba kormányozta magát a farkával. Időt nyert a két lovas és paripájuk, de koránt sem voltak még túl a nehezén. A tekercskészítő újabb próbát tett. Ezúttal meg volt győződve róla, hogy megtalálta ellenfelei gyengéjét, természet mágiát használva kondicionálta a nyerges jószágot, hogy minden ösztöne ellenére ne gazdái és saját életösztöne utasításait kövesse, hanem forduljon meg és szelíden ügessen hozzá, miközben a levegőben nyugodtan várakozott rájuk.
Nem tudni, hogy a két illúzió reagált-e, mikor a mancsok újra feléjük közeledtek, de ha nem, akkor pár centire Balál arcától megálltak.
~Van egy ötletem.
Ezzel ott hagyta az egy helyben álló jószágot, aki eddig oly ügyesen rázta le mindig a hosszúlábú támadóit és a tér fölé röppent. Úgy gondolta, hogy ezek az óriás bogarak sosem közelítenék meg őt szándékosan, hiszen minden állat fél a fajától tudvalevően. Egy idegen tudat befolyása alatt állhatnak, aki mozgatja őket.
Három lárvát választott ki, akiket megpróbált ugyan úgy az irányítása alá vonni, mint tette ezt nem rég a lóval. Kézenfekvő volt, hogy létrehozzon körülöttük egy speciális pszi blokkot, mely elzárja őket mások gondolataitól, egyedül az odafent körözőnek hagyva egy kis kaput. És ezen a bejáraton át igyekezett beléjük oltani minden gyűlöletét a skorpiók és a kétlábúak iránt. Ha sikerül, akkor nem törődnek tovább a hatlábúakkal, hanem az ollós óriásokra és Aldora vetik magukat. (Lothárt most még megkímélte, reménykedve benne, hogy a raj többi tagját visszatartja a páncélos, amíg ő szabotőrködi.)
Abban reménykedett, hogy jó 5 méteres távolságra tőlük még biztonságosan körözhet mindenki feje felett, de gátolni tud egy távoli, akár erős akaratot is annyira, hogy ne tudja az egész bolyt kontrollálni. Neki csak két-három lény kell, akik ördögi terveit kivitelezve fejet hajtanak és akár öngyilkos támadásokat is intéznek a legveszélyesebb lények felé a központban.