*A pillantás igen hatásos volt, de nem eléggé ahhoz, hogy az oktondiak ne támadjanak ismét. Talán elhullott társaik miatt, de egyszerre négyen indulnak meg. A „mágus” csak a szeme sarkából észleli a mozgást, de ebből is sejti, hogy a bosszantó kis vöröske megint meglépni készül előle. Éktelen haragra gerjed, amikor a négy ork megérkezik, már oldal is lép, kettőt erőből összekoccint, de úgy, hogy hangos csattanással találkoznak, majd válnak is el ét terülnek el összegabalyodva a földön. A másik kettő közül az egyik keresztirányban hadonászik fejszéjével, mire a mágus elhajol, és mikor az újabb csápolás lendülete elviszi az orkot, térdét rántja fel, hogy az orrát felküldje egészen az agyáig, majd övénél és grabancánál megragadva fel is hajítja a legközelebbi ház kiálló gerendájának végére. A negyedik kardjának hegye egészen közel suhan el az arcától, de a sárkány előbb csuklóját kapja el, majd kezével könyökére ütve el is töri azt. Ezek után már nem foglalkozik vele tovább, a már társával „feldíszített” ház falához vágja, s már fordul is a lány után. Sydney-vel ellentétben ő nem ismeri ki magát a városban, de ne gondolja senki, hogy éles szaglása és jó hallása nem vezeti nyomra. A vöröske futása mindennek mondható, csak csendesnek nem és ha ez még nem volna elég, nem csak szagnyomot, de ruhafoszlányokat, rojtokat is hagy Sendel romjainak kiálló végein maga után. A sötét mágus játszi könnyedséggel tudja követni és teszi is ezt, magában dúlva-fúlva. Egy idő után már látta a város kilyuggatott falait is. Az egyik apró résen keresztül pillant ki és látja is a folyóban lépegető lányt. Vörös haja messziről virít, így ha nem akarná a mágus, még akkor is észrevenné. Felhördül, s egy szempillantással később már a túlparton jelenik meg alig érzékelhető szertefoszló sötét füstgomoly közepette. Ha Sydney a parti növényzetnél kissé feljebb emeli tekintetét a parton, már láthatja is az átható és elég dühösnek tűnő szemeket, amint éppen őt nézik.*
Sydney H. Low
Hozzászólások száma : 311 Életkor : 33 Munkahely : a világ felfedezendő, kiismerendő részein
//Én még maradok kicsit itt, az orkjaimmal...jöttök ti még vissza... //
*Sendel nem az a város, ahol a fehér orkokat a szerencse különösebben a kegyeibe fogadta volna. Hét ork hagyja el a város kihalt, romos főterét. Leginkább olyannak festenek, mintha egyenként jól megverték volna, aztán végighúzták volna a romkupacokon, majd még alájuk is temették volna őket. Van köztük, aki megpörkölődött, van, amelyik még mindig vért köp és van olyan is, amelyiknek a fél arca fel van puffadva. Nagyon vert sereg benyomását keltik, s az, hogy majd minden lépésnél jajgat valamelyik, vagy felvinnyog a fájdalomtól, híven tükrözi, mennyire nem voltak egy súlycsoportban ellenfelükkel. Talán még Görbelábú Frikk, vezetőjük van a legjobb állapotban. Igaz, zúgó feje, fájdalmasan duzzadt, feketéslila képe nem erre vall, de legalább ettől komolyabb sérülései nincsenek. Ostorát otthagyja a romok között, sem nyelével, sem szíjával nem kezdhet semmit. Persze már tudja, hogy nem egy darab mágust fog megemlíteni Mordulnak és a törzsnek, mikor voltaképpen üres kézzel tér vissza, sokkal inkább egy egész seregnyit. Nagy túlerőt. Üres kézzel szedelőzködnek, már ha nem számolják értéknek azt a fura kis medált, amit Kormor talált a romok között, mikor el akarta hozni vezetőjüknek az ostor darabjait. Behízelgő módon nyújtotta a görbelábúnak, aki előbb jól képen törölte, hogy ilyen értéktelen dolgot ad neki, majd kis híján el is dobta a fura ábrákkal díszített vacakot. Ebben csak Ugmor váratlan összeesése akadályozta meg.* - Szedjétek már össze, lusta népség! Egy troll is hamarabb mozdulna nálatok! *Fröcsögi, majd fájdalmasan felszisszenve odakap sérült képéhez. Eközben rejti szütyőjébe a fura kis izét.*
Ismét az egyik romos házikó belsejében ücsörögve számlálom a napjaimat. A milyeimet, hiszen már meghaltam? Végül is mindegy, a lényeg, hogy unatkozom. Megint. Néhány apróbb, összeroncsolt könyvet forgatok a kezemben és láss csodát, találtam tegnap egy mesekönyvet is. Habár nem vagyok már kislány, elég hamar fel kellett nőnöm, most mégis kellemes emlékekkel és érzésekkel tölt el ez a színes mesekönyv lapozgatása. Habár a képek már néhány helyen megfakultak és el is porladtak a lapok, attól még jó őket olvasgatni. Elgondolkodom, hogy milyen meséket is olvastam volna, hogyha született volna gyermekem. Nem is tudom, hogy hogyan nem lettem terhes... Persze ki tudja, lehet, hogy a halálom pillanatában már ott szunnyadt bennem egy apró kis élet. Erre a gondolatra néhány gyöngyházfényű könnycsepp kúszik végig az arcomon, de hamar letörlöm őket, hiszen nem sok értelmük van. A könyvet lassan arrébb teszem, majd az egyik ablakhoz röppenek és onnan nézelődök a kihalt, romos város Fő terén. Nincs itt senki. Csak néhány állat, néhány kósza szellő... Meg egy fiatal, szomorkás szellemlány.
*Úgy érkezik Sendelbe, mint egy csúcsragadozó. Furia ősi sárkány alakja hatalmas árnyként lebeg a halott város felett. Sendel falaira szinte rátelepszik a sárkány hatalma. Hatalmas szárnyait szétterjesztve lassú szárnycsapásokkal ereszkedik lejjebb Sendel egyik tere mellé. Mikor a földre érkezik, csak egy ködlő, sötét villanás és már ott áll teljes emberi alakjában az ősi sárkány. Fekete, talpig érő ruháján ezúttal egy sötétbarna, bőr tarisznya tűnik fel. Kristályok vannak benne. Ónix, Achát, de akad ott hegyikristály is. Lassan járja körbe a tere, közben minden érzékével figyel. Védőpajzsot von maga köré, hogy az esetleges hívatlan vendégek ne tudják megközelíteni törékenyebb emberi testét. Sötét szemei kutatják a tér környékét, mielőtt megállva a kör közepén annak körbejárása után hideg, de nőies hangját kiereszti.* - Dremer nevében hívlak téged, kísértet! Jelenj meg előttem! *Nem tudja, hogy van-e a közelben vándorszellem, ahogy azt sem, hogy ha van is, hány. Azért itt kísérli, mert úgy gondolja, hogy itt jobb eséllyel talál a már meglévők mellé, mint máshol. Fekete haját hideg szellő fújja, s meglengeti karcsú alakjára tapadó ruháját is. Vár még egy kicsit, mielőtt még egyszer elkiabálná magát.*
A kis mesekönyvet hamar megunom, hiszen már tudom kívülről az összes mesét. Volt már néhány évem rá, hogy áttanulmányozgassam az itt lévő könyveket, habár szellemévben még nem élek olyan sokat, talán 40-50 éve vagyok szellem. De már nem is igazán számolom, azt sem tudom, hogy milyen nap van. Anno még meg"ünnepeltem" a halálom napját, most már azt sem. Ahogy az ablakon kifelé bámulva merengek, ásítozva figyelem a madarak játékát az égen. Egyszer csak egy hatalmas, fekete lény jelenik meg a város fölött. A madarak eltűnnek és szélsebesen repülnek el valamerre. A hatalmas,fekete valami köröz még egyet a város körül, majd lassan leszáll. - Egy sárkány - suttogom elhalt hangon. Egyedül Stern-ben láttam sárkányokat, de ott rengeteget. Pedig csak egy apró kis piacra indultam. Mindegy, végül is ki tudja, hogy a sárkány mit akar, így kíváncsian figyelem a lépteit, majd azt, ahogy átváltozik emberi alakjára. Egy igazán csinos nő áll a tér közepén, majd hideg hangon szólal meg. Hallom, amit mond, habár elég messze áll tőlem. De valahogy, mintha a fejemben szólalna meg a nő hangja. Egy kicsit megrázom a fejemet és lehunyom a szemem. Ekkor azonban érzem, hogy megindul alattam a föld és mikor kinyitom a szememet a nő előtt állok. Egyelőre még nem láthat, majd ha én azt úgy akarom. Körbe sétálom a nő alakját, majd sóhajtok egyet, elé állok és határozott hangon megszólalok: - Üdvözlégy Sárkány! Itt vagyok! - szólalok meg és habár a hangom kislányos, mégis igyekszem minél határozottabb lenni. A nő egy hatalmas, ezüst színű palást villanását láthatja, majd már ott is vagyok előtte, a föld felett néhány centivel lebegve. Fogalmam sincs, hogy ezek a sárkányok milyen rendűek, hogy nekem kell illendőnek lennem, vagy nekik, így egyelőre nem csinálok semmit, csak várok. A kíváncsiságom azonban mégis csak felülmúlja határozott énemet, így néhány másodperc után apró, halk hangon szólalok meg: - Ki az a Dremer?
*Furia is ott volt Sternben, egyetlen ősi sárkányként, de persze egyetlen laikus kétlábú sincs, aki meg tudná a sárkányok arcvonásait különböztetni egymástól, pláne abban a felfordulásban, amit a sárkányok kis akciója csinált a végvárban. Az ősi sárkány várja az első jelet, hogy megérkezett, az akit hívott. Nem látja az érkezőt, de az alig észrevehető, hideg fuvallatot érzi és ez elég is neki. Érzi, hogy valaki érkezett és ez talán elég is neki. Persze kérdéses, hogy az érkező hogy áll majd a mondandójához. Furia nem mozdul, a pajzsa még áll, azon át nem nyúlhat a szellem. Megvárja, hogy felfedje magát. Szinte biztos benne, hogy jól szemügyre veszi hívóját, vagyis őt. Szája szegletében egy apró mosoly kezdeménye jelenik meg, mikor végre meghallja a hangot. Nem erre számított. Egészen fiatal lány hangjának tűnik, bár még mindig nem lát senkit. Reméli, hogy az alakmegmutatásra nem neki kell megtanítania. Ki tudja, mióta kísértet. Végül csak megjelenik az ezüst színű palást, s Furia már végig is futtatja tekintetét az előtte megjelenő női alakot. Nem sieti el a válaszadást, majd jön az, amitől tartott egy kissé.* - Üdvözöllek téged. *Hangja ugyanolyan halk, és hideg, mint amilyen korábban volt. Inkább királynős a viselkedése, olyan, mint akihez szinte lehetetlen közel férkőzni, mert udvaroncok és testőrök hada őrzi.* - Dremer maga a halál ura, az alvilág istene, s halálunk után mind az ő kezébe kerülünk. Ahogy abban vagy te is. Én Furia vagyok, ősi sárkány. Te ki vagy?
A sárkány nem mozdul és nem tesz semmit. Egyszerűen csak vár. Kíváncsi vagyok, hogyha nem lennék itt, akkor kire várna? Merthogy ebben a városban elég régóta nem tette be más szellem a lábát. Khmm... Mindegy. Szóval nem járt erre más szellem rajtam kívül. Talán pont miattam. Nem tudom és egyelőre nem is érdekel.Hangtalan, hideg szellőként suhanok a sárkány elé, majd néhány másodperc múlva fel is fedem magam egy csinos kis forgatagban, melynek főszereplője fehér, áttetsző palástom. Kérdés, hogy mi lett volna, hogyha nem érdekel ez a dolog. Valószínű, hogy akkor is ide vonzott volna a nő, max. akkor nem mutattam volna meg magam, hanem simán tovaszálltam volna. Végül is mindegy, mert kíváncsi lány vagyok, így néhány perc után már teljes valómban állok a nő előtt és köszöntöm őt. A hanghordozásától kicsit megijedek és azt hiszem, hogy itt most ő a dominánsabb, persze ezt nem engedem láttatni vele. Kihúzom magam, államat felszegem, ahogy az illemtan órákon tanultam és határozottan állok, kezeimet összevonva a hasamnál. A sárkány is üdvözöl engem, mire csak biccentek egyet, végül mégiscsak kicsúszik egy apró kérdés a számon, amire egyből választ is kapok. A Halál Ura. ~Nagyszerű...~ sóhajtok magamban egyet, végül ismét a nő szemébe fúrom a saját, meleg barna szemeimet. - Aventhis vagyok - mutatkozom be és a hangom határozottan és kimérten cseng, habár kihallatszik belőle a kislányos én is. De aztán összevonom a szemöldökömet és kicsit közelebb siklok a nőhöz. - Mit jelent az, hogy ősi sárkány? - teszek fel egy - bizonyára a nő számára - hülye kérdést. De mivel én ember lakta vidéken nőttem fel, a mágia sem volt bejáratos hozzánk nap-mint-nap, nemhogy a sárkányok és egyéb más lények látogatása.
~Már csak ez kellett! Hol élt ez eddig? Milyen eséllyel tudom akár egy kicsit is használni?~ *Jeges tekintetéből és jéghideg arcáról semmit nem lehet leolvasni, azt sem, hogy a kislány tartásával elégedett, s viselkedése jó nevelésről tanúskodik. Habár egy ősi sárkány nem biztos, hogy ugyanazt tartja jónak, mint egy ember. A kétlábú szellem elég vegyes érzelmeket kelt benne. Furia legújabb döbbenete miatt első pillanatban válaszolni sem tud, de a következőben már erőt vesz magán és ismét szóra nyitja ajkait.* - Ősi sárkány minden sárkányok legősibb fajtája. Mi vagyunk az elsők ezen a világon a sárkányok közül. Nagyságunkkal csak az istenek vetekedhetnek. Minket illet a világon a legnagyobb tisztelet a főnixek és az istenek után. *Furia elérkezettnek látja az időt, hogy a lényegre térjen, arra, amiért erre az elhagyatott, romos városba jött. Jól sejtette, hogy itt találni fog szellemet.* - Azért idéztelek, mert alkut ajánlok neked. Szavaidból arra következtetek, hogy nem tudsz sokat Dremer pecsétjéről. Ennek az a lényege, hogy a Halál urának színe előtt kötünk egy megállapodást, melyben te szolgálsz engem, s amikor úgy látom, hogy a szolgálat kitelt, feloldalak e megállapodás terhe alól. A pecsét értelmében, ha elégedett vagyok a szolgálatoddal, felszabadítalak eme világban való létedből. Véget ér szellemként való léted. *Nem lehet biztos benne, hogy a másik érti. Van már neki őrszelleme, nem is egy. Ők vigyázzák otthonát a Sárkányok völgyében, de szüksége van egy kereső szellemre is. Valakinek meg kell találnia az áruló Negant és még inkább az áruló Kaint. Fekete szemei kérdőn néznek a szellemre.*
Valóban nem sok mindent tudok a sárkányokról, de ezt nem vetheti a szememre senki, hiszen ahol én éltem, ott nem voltak sűrűn vendégek az ilyen mágikus lények. Mágusokkal sem sokat találkoztam, habár a szüleim egyszer elhívtak hozzánk egy mágust, hogy próbáljon megtanítani varázsolni. Eléggé leégtem, ő meg besült, onnantól kezdve nem is próbálkoztunk ezzel a mágiával és úgy vélem, hogy a szüleim már csak szeretetből is távol tartották tőlem szégyenem tárgyát, a mágiát. Sárkányokat sem sűrűn láttam és nem is olvastam, hallottam róla. Miután bemutatkozunk egymásnak, kiderül, hogy Furia ősi sárkány. Hogy micsoda? Kíváncsiságom határtalan, így egyből ki is bukik belőlem a kérdés, hogy kik is azok az őssárkányok. A sejtésem beigazolódik, a tiszteletet nekem kell adni, ami annyira nincs tetszésemre. Egy apró fintor jelenik meg az arcomon, de igyekszem elrejteni és azt hiszem, hogy sikerül is, hála az illemtanóráknak. Sóhajtok egyet, majd kíváncsian nézek a nő szemébe és hallgatom a magyarázatot. Őssárkány. Végül is totálisan logikus a dolog, nem is értem, hogy mit nem értettem rajta. - A-a-ha... - húzom el kicsit az első betűt és biccentek egyet, hogy felfogtam és megértettem a dolgot. Azt hiszem, most az illem kicsit eltűnt belőlem és előtört a kislányos énem, de igyekszem ismét határozottan és mozdulatlanul állni - lebegni. Néhány perc után azonban Furia mesélni kezd arról, hogy miért is jön. Határozottan állok, de a szememben a kíváncsiság szikrája gyúl ki és csillog a szemem, habár fénye közel sem olyan fényes, mint a halandó embereké. Azért még feszülten figyelek a nő szavaira és próbálom felfogni a dolgokat. Az utolsó mondatnál apróbb sikkantást hallatok és kezeimet a szám elé teszem, majd lassan, kimeredt szemekkel engedem le őket. - Véget ér szellemlétem? - ismétlem meg a nő szavait, majd sóhajtok egyet és megcsóválom a fejemet. - Oka van annak, hogy itt vagyok. Nem hiszem, hogy csak egyszerűen megváltást kapok és eltávozhatok erről a földről, ebből a létből - csóválom meg a fejemet szomorkásan. De végül mégiscsak remény gyúl szívemben, hiszen mégis csak egy ősi sárkány mesél erről a pecsétről. - Mi lenne a szolgálat? - jut eszembe egy apró, mégis igen fontos kérdés és kíváncsian nézek a nőre.
*Legalább végighallgatja. Ez is már valami. Furia fekete szemei teljes csendben vizsgálgatják a láthatóan igen fiatal kísértetet. Fiatal, mert fiatalon halt meg és fiatal, mert a sok szempontból tudatlan. A fekete sárkány fejében egymást érik a gondolatok. Vajon egyáltalán ez a kislány képes lehet-e az ő feladatait végrehajtani? Jó kérdés és a másik, hogy képes lenne-e, mert könnyen lehet, hogy a tervei, melyek nem kedveznek annak a fajnak, amihez életében tartozott ütköznek az elképzelésével az előtte állónak. Pedig már nem tartozik oda, de egyáltalán nem biztos, hogy képes lenne arra, amit akarhat tőle. Az ősi sárkány arca elkomorodik. Most először látni érzelmet rajta, de ez nem vidámság.* - Először is. Dremer pecsétje éppen arra jó, ogy megváltást kapj. Te magad tudod, milyen okkal maradtál itt? Jó neked így élni? Ez egy lehetőség. Ha vállalod, és jól teljesítesz, én seml leszek hálátlan és a pecsét értelmében megtörténik, aminek kell. *Most ő indul el, hogy körbejárja az előtte lebegő jelenést. Lassú, kecses mozgással indul el, ruhája minden mozdulatnál sejteti formás idomait.* - A szolgálat keresést jelent. Tárgyat, embert, sárkányt, éppen, amit meg akarok találni. Esetenként még hírvivéssel is megbízhatlak. *Lépésről lépésre halad, szemei szinte szúrnak, ahogy figyel.* - Ez sem kisebb ár, mint amiért itt maradtál. Engem nem könnyű szolgálni. Feltétlen hűséget követelek és engedelmességet. *Most áll meg, feltételezi, hogy a kísértet is megfordul már, hiszen a háta mögé ért.* - Embernek tartod még magad? *Látszólag a kérdés nem ide vágó, de Furia gondolkodásában nagyon is sarkalatos pont.*
Bizony, hogy végighallgatom a hölgyeményt, ugyanis megfogott, amit mond. Hogy tovább lebeghetek, hogy nem kell tovább ilyen félig itt lévőként élnem? Csábító ajánlat, habár nem tudom, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, ugyanis ilyenről - mint még sok mindenről ezen a világon - nem hallottam. De nem is lett volna lehetőségem 17 év alatt sok mindent megtanulni. Ehhez a világhoz talán még egy élet is kevés lenne, hogy megértsünk mindent, amit kell. Így maga a sárkány, és maga a pecsét is furcsán és váratlanul ér. Fontos szempont azonban, hogy mit is vár el cserébe a sárkány-hölgy. Mert hogyha valami disznóságot ,vagy ilyesmi, akkor biztos, hogy nem kap a segítségemből. Azonban úgy tűnik, hogy nem vár el sok mindent. Keresni. Érdekes elgondolás és el is gondolkozom rajta, miközben a sárkány lassan körbejár. Nem félek. Ugyan milyen kárt tehetne bennem? De mikor érzem, hogy megáll a hátam mögött, mégis megfordulok és szembe nézek vele. A magyarázata tényleg csábító, azonban felmerül bennem még egy kérdés. Habár már a nyelvem hegyén van, ő mégis előbb szólal meg és egy látszólag nem idevágó kérdést tesz fel. A nyitott számat becsukom és lesütöm a szememet. - Nem. Hogy lehetnék ember, hogyha teljesen más vagyok, mint ők? Nem. Nem tartom magam embernek. Én csak egy kósza szellem vagyok, aki itt ragadt ezen a világon - válaszolok és a hangomat átjárja a szomorúság és a keserűség. Eddig ebbe bele sem gondoltam, de most... Egy apró, gyöngyházfényű könnycsepp jelenik meg a szemem sarkában és gördül végig az arcomon, hogy aztán a földre hulljon és ott el is tűnjön. Ez sem igazi könnycsepp... - Mi van, hogyha nem tetszik a munka? - kérdezem meg azt a kérdést, ami az előbb jutott eszembe és határozottan nézek a nő szemébe. Hiszen ki tudja, hogy mit tesz azokkal, akiket megkeresek...
*Bizony egy kísértet is sebezhető, ha nem is anyagi fegyverekkel. Furia azonban rendelkezik olyan erővel, mellyel akár kísértetet is ölhet. Ez az erő a mágia. Nem baj, ha Aventhis nem fél tőle, elég, ha a fekete sárkány tudja, mekkora különbség is van köztük.* - Jó válasz. *Furia arcán most egy magabiztos, de nem barátságos mosoly jelenik meg. Okos a kísértet, meg kell hagyni. Legtöbbjüknek elegendő elhúzni a mézes madzagot az orruk előtt. Nagyon erős érv az, hogy elveheti bolyongásukat, s megbékélhetnek. Azonban Aventhis többet akar tudni.* - Utólag nem visszakozhatsz, a pecsét kötelez a szolgálatra. Az érdekel, mi lesz a megtaláltakkal? *Most villan a szemébe az újabb fény, magabiztosság fénye ez, hiszen teljes biztonsággal tudja, mik is a szándékai a fellelt személyekkel. Elég csak Neganra, vagy Kainra gondolnia. Mindkettő halált érdemel, s meg is fogják kapni. Azonban egy kereső szellem úgy lelhet rájuk, hogy nekik erről sejtésük sincs, csak mikor az ősi sárkány dühe rájuk szabadul.* - Amikor megtaláltad őket, onnantól ők az én gondom. Neked más dolgod nincs velük. Légy hozzám hűséges, de ne vond kétségbe a döntéseim! Ezt jelenti az engedelmesség.
Hogy miért jó válasz a válaszom? Fogalmam sincs, de egy apró mosoly jelenik meg az arcomon. Talán valamiféle kislányos reakció arra, mikor megdicsérik az embert. Lehet, hogy fel kéne nőnöm - legalább egy kis komolyságot erőltethetnék magamra, hiszen ez a nő veszedelmes és hatalmas. Azt valahogy érzem a tekintetén, a cseppet sem kedvem mosolyán és ahogy mozog, ahogy áll és ahogy néz. Tiszteletet érdemel, habár biztos vagyok benne, hogy szellemet nem tud ölni. Öhm. Igen. Naiv vagyok. Rákérdezek, hogy mi lesz, hogyha nem tetszik a munka vagy valami ilyesmi és azt a választ kapom, amire számítok: utólag nem visszakozhatok. Vagy elfogadom a pecsétet és ha minden igaz, szabadulok erről a világról ás végre normálisan meghalok, vagy itt fogok tengődni örök életem végéig - életem, na ja. Habár eddig nem gondoltam bele, hogy mi is lesz a megtalált emberekkel - vagy egyéb más lényekkel - de most, hogy Furia közli, az nem az én gondom, megcsóválom a fejemet. - Gondolom, valamiféle gonosz dolgot akarsz velük tenni - jelentem ki, de a hangom kissé unott, abszolút nem érdekel, hogy mit csinál a sárkány a megtaláltakkal. Felőlem aztán karóba is húzhatja őket. - Rendben! Elfogadom a pecsétet! - nyújtom ki a kezemet kézfogásra a nő felé, habár csak utána tudatosul, hogy nem is tudja majd megfogni a kezemet. Bár, ki tudja mire képes ez az őssárkány...
*A kislány megcsóválja a fejét. Egyhe rosszalló pillantással honorálja ezt az ősi sárkány. Azonban uralkodik magán. Miért is siettetné a dolgokat? Továbbra is kimérten, hidegen válaszol az újabb dolgokra.* - Le kellene szoknod arról, hogy mint a halandók, csak jóban és gonoszban gondolkodsz. Ez a világ nem fekete és fehér. *Nem folytatja, ha a szellem nem vállalja, akkor feleslegesen jártatja a száját. Ezért is néz enyhén meglepve a felé nyújtott kézre. Nem nyúl felé, dehogyis tenné, tudja, hogy fizikailag képtelen lenne hozzáérni.* - Akkor itt az ideje, hogy a Halál ura is áldását adja a dologra. Áll a tér közepére és válaszolj értelemszerűen a dolgokra, Aventhis! *Furi ujjainak egy-egy intésére minden kristály körül izzani kezd a levegő a tér körül, majd be is lobban, egy-egy izzó tűzgolyót alkotva a kristályok körül. Eközben az ősi sárkány egyre hangosabban kezd kántálni, de szavai nem érthetők, mert ősi nyelven szólnak. Egészen addig tart ez, míg végül megjelenik egy fénylő kör felettük, lilás izzása bevilágítja a két alakot a tér közepén.* - Aventhis, vállalod-e, hogy szolgálod Furiát, az ősi sárkányt, kereső szellemként, míg el nem bocsát téged, dolgod végeztével?*A sárkány szavai idegenül csengenek, de most érthető nyelven szólnak.*
Furia elég furcsán néz rám, de végül meg is tudom, hogy miért. Jó és Rossz. Fekete és Fehér. Yin és Yang. Nekem mindig is így tanították a világot, hogy kell az egyensúlyt, amelyet a két rész tart fent. Lehet, hogy téves tanítás volt? Igazából teljesen mindegy - legalábbis nekem, - hogy ki Jó és ki Rossz. Én már meghaltam. Én már csak egy kósza szellem vagyok, aki ha minden igaz, hamarosan kereső szellem lesz. Érdekes dolognak hangzik, és hogyha igaz, amit a nő mond, már pedig igaznak kell lennie, akkor megszabadulhatok örök fogságomból, innen a földről, és végre "normálisan" meghalhatok, és megpihenhetek az Örök Vadászmezőkön - ahogy mondani szokták. Habár a kezemet nyújtom, Furia nem fogadja el és tudom is, hogy miért. Kicsit hülyén érzem magam, de csak bólintok és leeresztem a kezemet, majd lassan a Főtér közepére libegek. Mozgásom kecses, habár tényleg csak szállok, lábam nem érinti a földet. Hosszú, fehér ruhám palástként lobog mögöttem. A Főtérre érkezvén megállok és kérdőn, várakozóan a sárkányra nézek. Néhány fényes kristály lobban lángra körülöttem, amitől kicsit megriadok, mégis érdekesnek találom. Nem sűrűn láttam mágiát és valahogy mindig lenyűgöz a látványa. Furia kántálni kezd valamit, ősi nyelven, de végül egy kérdést intéz hozzám. Mivel nem igazán tudom, hogy mit is kellene mondanom, vagy hogy hogyan is működik egy ilyen szertartás, így csak egy szót mondok: - Vállalom.
*Furia elégedetten mosolyok, miközben a szellem kimondja a szavakat. Karcsú karjait tenyérrel az ég felé tolja fel, miközben erős hangon szólal meg ismét.* - Dremer nevében kötünk szerződést, Halál ura, add áldásod és pecsételd meg a megállapodást Furia, az ősi sárkány és Aventhis, a szellem között! Stampa Dremer, stampa dead! Stampa ex! *Furia szállított már néhány lakót Dremer uradalmába, már a háború alatt is,de azóta sem hagyta ezt abba. És nem Aventhis az első szellem, akivel megállapodik. Aventhis és Furia felett egy örvénylő, sötét korong jelenik meg, mely lassan ereszkedik rájuk. Furia a korong által kavart szélben kiáltja el utolsó szavait.* - Dremer kötelezi a szellemet engedelmességre mindenek felett, Dremer köti a varázstudót szava tartására mindenek felett. A pecsét ára a szolgálat és a pecsét ára a szabadulás! Dremer! Dremer! Dremer! *A korong egyre gyorsabban forog és egyre erősebben fújja őket a szél, miközben Furia beszél, utolsó szavaira a korong közepén felizzik a fény, s beborítja mindkettejüket. Ezután a korong lassan eloszlik és újra csend telepszik Sendel halott főterére. Furia megenged magának egy elégedett mosolyt. Fekete hajához nyúl kezeivel, és sebesen visszaigazgatja a kósza tincseket a helyükre. Mire ezzel végez, már ismét a komoly külső van rajta.* - Nem kell a közelemben lenned, szabadon mozoghatsz, mint eddig, de ha szólítalak, hallani fogsz.
Miután elmondom és kijelentem azt, hogy bizony szolgálni fogom Furiát, a nő elvigyorodik, majd ismét kántálni kezd, de ezt most már én is értem. A mi nyelvünkön szólal meg és mondja el mindazt, amit már tudok. Dremer-t többször is megemlíti, habár nem is nagyon értem, hogy ki ő vagy, minek. Talán ha megszegem az esküt, akkor ő ön el értem? Ki tudja, igazából annyira nem is érdekel a dolog, a lényeg, hogyha szolgálom ezt a nőt, akkor nagy eséllyel lelhetek örök nyugalomra. Miközben a nő kántálni kezd, felettünk egy örvényló fekete korong jelenik meg és kicsit megijedek, mikor a szél belekap a ruhámba. Igen, eszembe jutott, hogy a szél majd elfúj, de természetesen nem, nem olyan könnyű engem mozgatni. Azonban a szél hatására kicsit megemelkedek, így másfél méter lesz a lábam és a föld között. Felfelé nézek, a sötét korongra, mintha várnám, hogy kinyúl egy kéz és behúz vagy valami ilyesmi. Kissé félve, ámbár ugyanakkor ámulva figyelem ezt az egész varázslatos dolgot. Furia utolsó szavaira a korongban egy fény izzik fel és borít be mind a kettőnket. Ez lenne a pecsét? Az izzás és a fekete korong lassan eltűnik az égről és minden ismét csendes és halott lesz, mint maga a város. Csodálkozva nézek a nőre, aki néhány apróbb információt mond el nekem. - Hallani fogom? Hogyan? A fejemben? És tudni fogod, hol leszek? - teszek fel gyorsan néhány kérdést, mert sejtem, hogy a nő hamarosan el fog menni innen. Vajon mit kell majd tennem és hogyan is fog működni ez az egész keresősdi? Kíváncsi vagyok. Nagyon.
- Min csodálkozol? *Döbben meg ismét a sárkány.* - Én nem vagyok kísértet, nem tudom hol és hogyan hallotok. Őszintén szólva nem is nagyon érdekel. A lényeg az eredmény, meghalljátok, ha kelletek. Talán épp Dremer pecsétje köt össze minket, és vezet el hozzám. *Furia vesz egy mély lélegzetet. Közben lassú léptekkel elindul, hogy a tér különböző pontjaira elhelyezett kristályokat felszedegesse és visszategye oda, ahonnét elővette őket. Kimért, könnyed mozgással halad céljai felé, s egyenként süllyednek azok a helyükre.* - Még csak a módszeretek sem érdekel, hogy hogy találtok rá a célpontra. Egy a lényeg, legyen meg és minél gyorsabban, ha kell. Mint mondtam, akkor jövök én. *Végigméri ismét a kis kísértetet. Hamarosan kiderül, hogy mennyire válik be a szellemecske. Lehet, hogy túl tudatlan és naiv, de ez nem marad így sokáig. Abban biztos, hogy ha majd meglátja az első alakot, akit Furia eltesz láb alól, miután megtalálta neki, hamar érettebbé válik. Főleg, hogy nem tehet semmit ellene. Az ősi sárkány végül felveszi az utolsó kristályt. Nincs miért tovább maradnia.* - Legtöbbször a Sárkány-hegységben, vagy a Sárkányok völgyében vagyok. Neked nem telik sok időbe ott lenned. Lehet, hogy maga a pecsét repít hozzám, én nem tudom. És nem kell aggódnod, hamarosan feladatot is kapsz tőlem.
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Elhagytam az otthonomat, Lumel'Auvreat. Ismét. Nem tudom, hogy mikor megyek megint haza. Minden esetre feltöltöttem a batyujaimat pénzzel, étellel, ruhával és friss vízzel és a lovam is kellő gondozásban részesült, így kipihentebb és frissebb, mint valaha. És erre szükségünk is van, hiszen hosszú út áll mögöttünk. Egy tisztáson vágtázunk, amikor a távolban meglátom körvonalazódni Sendelt, a halott várost. Még gyorsabb vágtára fogom a lovamat, aki szinte repül a puha fűben. Hamarosan elérjük a városba vezető homokos utat. Ott már csak lépésben sétálunk át a kapu alatt, ahol a város kezdődik. Nem véletlenül jöttem ide. Keresek valamit. És remélem, hogy megtalálom.
/Meri/ *Az utam már java részt csak kóborlásból telik, valamiért azt amit keresek valahogy sosem találom. Bár ezekre is kell ejteni egy kis időt. Azokra az utakra amik cél nélkül indulnak s valami váratlanba ütköznek. Lanur hegyeitől ismét csak elég messze kavarodtam. Jobban szeretem a kietlen pusztaságot, s a magas hegyeket. Úgy érzem a levegő is finomabb odafenn. Bár nem akarok remeteként élni, de érzem ott verek tanyát előbb utóbb. Ismeretlen városhoz közeledek, még sose jártam itt azelőtt. Lassú lépteim vezetnek, s közben halk dúdolás kísér. Paták dübörgését hallom, körbe nézek nem látom. Lehet csupán a nedves levegő okozza ezt. Ki tudja milyen messze lehet tőlem, vonok vállat. Belépek a városba, ez sem valami szívderítő bár nekem éppen megfelel, hogy megpihenjek. Szeretem ezt a nagy csendet és nyugalmat ami itt uralkodik. Elhagyatott házakat, inkább azok romjait fürkészem. Pislogok kettőt, majd egy két szintes háznak ajtajánál megállok. Benézek senki nincs itthon, úgy érzem ezáltal birtokba is vehetem. Felmegyek a második szintre majd az ablakba ülök. Lábamat kilógatom rajta, s lándzsámat magam mögé tűzöm. Neki dőlök hátammal. Halkan dúdolom az oly régi éneket, hogy még magam sem tudom honnan való.
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Úgy érzem, hogy itt végre meglelem azt, amit keresek. Egy régi, ősrégi tekercs, melyben sötét lélekvándorlásokról van szó. Sok varázslat, sikeres, avagy sikertelen próbálkozások. Ezt a tekercset keresem, amely vélhetőleg itt található, az egyik kisebb, mágikus könyvtárban. Lépésben lovaglok hát be a kapun és nézelődök a házak romjai között. Úgy hírlik, hogy itt szellemek is vannak, ki tudja hát, hogy kivel találkozom. Kardomat készenlétbe tartom, bár kétlem, hogy a kóborló lelkek ellen hatásos fegyver lehet. De hát ki tudja, hogy van-e itt élő ember? Egy felderítő varázslatot használok, mellyel meg tudom, hogy van-e itt olyan élőlény, akinek ereiben forró,vöröslő vér folyik. Egy picit megvágom az ujjamat, a vért kivezetem és egy gömböt formálok belőle, majd ráfújok és halkan egy igét suttogok. A vöröslő vér befeketedik, majd gyorsan száguldani kezd a házak falai között, hogy aztán megállapodjon Aden előtt. A férfi észreveheti a kis gömböt, ami azonban hamarosan eltűnik, és vörösre festődve száll vissza hozzám. - Tehát van itt valaki... - suttogom a szavakat, eltüntetve a gömböt. Leszállok a lovamról és beljebb sétálok, hogy aztán az egyik ház oldalán meglássam az ücsörgő férfit. - Ha nem vigyázol, könnyen leeshetsz onnan. - szólalok meg, felhívva magamra a figyelmet. Bár kérdés, hogy okos dolog-e ezt tenni, hiszen azt sem tudom, hogy kivel van dolgom. De nem szellem. Ez biztos.
*Apró kis valami repül az arcom elé, érzem rajta, hogy miféle az orromat azért nem csalhatja meg a színe. Egy igazi vadászkopó megérzi a vér szagát, főleg ha ilyen közel kerül hozzá. Jobban megvizsgálnám mire szerte foszlik. Nézek egyet tágra nyílt szemekkel, érdekesnek találom. Vérmágia amit láttam kicsit irigykedve tekintek erre a tulajdonságra, hatásos lenne ha én magam is megtanulnám. De a varázslat és a hokusz pókusz nem nekem való. S sosem mutattam hajlandóságot a használatukra. Halk női hang csapja meg a fülemet, legalább találkozok azzal aki a vérmágia tulajdonosa. Ki más lenne, hisz ezen a tájon nem sok élet van. Oda tekintek a hang irányába, halkan felszisszenek. Majd vállamat vonom a rágalomra, avagy a fenyegetésre. Épp egyiknek sem akarom betudni, ezért vissza is hajtom a fejem a lándzsának. -Könnyelmű dolog... így felfedni magad egy ismeretlen előtt. S felfedni azt amire képes vagy még könnyelműbb... *Nyúlok hátra a fegyveremért, majd halkan szólalok meg. -Törj meg. *A fegyver így már könnyen kifér az ablakon, s én magam is leugrok onnan. Játszi könnyedséggel érek a földre mire ismét csak egy halk szó hagyja el számat. -Állj össze. *A lándzsa mi eddig három részbe volt most nyíl egyenesen a lányra mutat. Másik kezemet is rá helyezem, s az életlen felével a földre helyezem. Majd ránehezedek, akár csak egy átlagos sétabotra. -Mi keresni valód van itt ahol a madár is csak eltévedve jár? *Futja végig a lányt gyanakvó tekintetem, majd paripája is kap belőle egy keveset. De leginkább a lány kezét figyelem, amit kardján tart. Felkészülten várom az eseményt, hátha nekem támad. Bár erre kicsi az esély, hisz ha támadni akarna már lesből tette volna. - Ha nem szeretnél harcot... vedd le a kezed a kardod markolatáról.
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Lassú léptekkel haladok el a ház előtt, ahol Aden ücsörög, majd meg is állok, jól megnézve magamnak a férfit. A megjegyzésre csak fintorgok egyet, majd határozottan kihúzom magam és felemelt állal nézek mélyen a férfi szemébe. - Úgy vélem, ehhez semmi közöd. És amúgy sem láthattad még és nem szűrhetted le ennyiből, hogy mire is vagyok képes. - jelentem ki. Hangom határozott, mégsem fenyegető. Minek fenyegetőzzek? Azt sem tudom, hogy ki ez a férfi. És az igazat megvallva nem is érdekel. Egyelőre. Egy könnyednek tűnő mozdulattal ugrik, majd ér földet a férfi és lándzsáját magam mellett tartva pillant rám. Így, hogy immár előttem van, végigmérem a férfit,és titokzatosan elmosolyodom. A kezem a kardom markolatára csúszik, habár máshogy is tudnék támadni és vélhetőleg az hatásosabb lenne, ez afféle reflex mozdulat a lándzsa láttára. - A régi könyvtárat keresem. Te itt laksz? Tudod, merre találom? - nézek körbe, majd a kezemet lassan felemelve, titokzatosan vigyorogva engedem el a kardomat. - Nem akarok harcolni. Semmi kedvem hozzá. - jelentem ki és enyhe lekicsinylő hangnem van a hangomban a férfi iránt. Habár nem sűrűn bocsájtkozom nyílt harcba, azért konyítok egy keveset a fegyverforgatáshoz. De a mágiához még többet.
*A lány beszél én hallgatok, nem mondtam semmit sem. Nem tagadja, hogy az iménti vér az övé volt. Megmondtam neki, hogy könnyelmű dolog felfedni a képességed. A gőg az ami felfedi az ember titkait, épp tartózkodok tőle, hogy ki ne nevessem ezért. Néztem a mozdulatot ahogy kihúzza magát, szinte már pöffeszkedik. Bár én is így néznék inkább a halál szemébe mintsem össze kuporodva egy eldugott sarokban. -Nem állítottam semmit, csak azt, hogy könnyű felfedni a titkaidat ha nem vigyázol a szavaidra s tetteidre. *Majd vékonyra húzom szememet, körbe nézek magunk körül. S vissza vezetem a lányra. -Szerinted itt lakok? *Enyhe gúny hallatszik hangomon, elég kihalt itt minden. S attól, hogy nem vagyok mindennapi látvány, még nem őrültem meg, hogy egy kihalt városban éljek. Ahol nap mint nap járják az utakat a furcsábbnál furcsább lények. - Ez nem akarat kérdése, vagy kell vagy nem... *Húzom ki magam, a testsúlyomat most lábaimra helyezve, majd az előző kérdésre nem felelve nézek körbe. -Talán tudom talán nem, hogy hol leled mit keresel... Attól függ, hogy mit fizetsz érte, hogy megválaszoljam... Mert ebben a világban ember embernek farkasa... *Vártam a lány válaszát, bár most elég gyermeki volt a hangom. Ritkán vagyok ily gyerekes, de a mai nap más mint a többi. Elvégre egy halott városban kószálok, halottakat keresve. Bár most egy meglepően élőt találtam. -Törj meg. *A lándzsa három részbe hajlik, mit most a zsákom alá helyezek, azokba a kis résekbe mit direkt neki szánva varrtam. Majd hátat fordítok a lánynak s elindulok még a válasz előtt. - Gyengékkel amúgy sem tárgyalok... *Nyílt provokáció volt, kíváncsivá tett a lány. Vajon megtámad e? Feszülten figyeltem, s közben egy üvegcsét vettem elő a zsebemből. Minek tartalmát úgy nyeltem le, hogy a lány ne láthassa mit is veszek be. A varázslat ellen csak egy fegyverem akad, mit vérem szolgáltat nekem. Gyermeki izgatottság vesz hatalmába akárcsak ajándékozásnál. Rég nem éreztem már ezt, vajon megéri így várni valamire?
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Határozottan állok a férfi előtt, aki a fegyverére támaszkodva osztja az észt. A szavai fennköltséget, és afféle gúnyt sugallnak, bár nem értem, hogy miért. Utálom az ennyire bizalmatlan embereket, hiszen habár én sem osztok meg mindenkivel mindent, miért kellene titkolnom jövetelem okát, vagy éppen személyemet? - Hidd el, hogy tudok vigyázni a titkaimra. Amit pedig felfedek, nyilván nem titok. - jelentem ki és enyhén lenéző gúny van a hangomban, mintha egy nem épelméjűhöz beszélnék. - Ha tudnám, nem tettem volna fel a kérdést. De látom, még egy ilyen egyszerű kérdésre sem tudsz normálisan válaszolni, hogy ne csöpögjön gúnytól a hangod. Csak vigyázz magadra, mert lehet, hogy valakinek nem fog bejönni ez a stílus. - szűkítem össze a szememet és úgy nézek a férfire. Kezd igazán idegesíteni, így határozottan eldöntöm, hogy itt hagyom a francba és magam keresem meg azt az elhagyatott könyvtárat. - Fizessek azért, mert útbaigazítást kérek? Hát, neked aztán van bőr a képeden! - csattanok fel dühösen, és hogyha nem lennék higgadt ember,biztos, hogy belehajítanám a tőrömet a szívébe, vagy éppen egyszerűen csak kiszipolyoznám a vért a szívéből. De nem akarom felhúzni magamat egy ilyen senkiházi férfi miatt, úgyhogy igyekszem nyugodtan kezelni a helyzetet. A férfi elteszi a lándzsáját, majd egyszerűen hátat fordít, közölve, hogy gyengékkel nem tárgyal és megindul. Dühösen fújtat a lovam is, és én is ezt tenném, de egyszerűen csak kinyújtom a kezemet, ökölbe szorítom, mire a férfi szívéből igyekszem elzárni a vért, amitől erőteljes szúrást érezhet a mellkasában.
*Nem kételkedek benne, biztos megvan a magához való esze, s amit kérdez az már az ő dolga. Bosszankodjon csak ha akar rá sem hederítek, legalább is ő ezt látja ahogy a hátamat nézheti. Majd érdekes érzés fog el, apró kis szúró érzés. A mellkasomba hatol, érzem ahogy a szívverésem lassulni kezd. A lány bevetette erejét rajtam. Érdekes de közben olcsó trükk, nem szokatlan az érzés amit nyújt, átéltem már a tengerpart mellett hasonlót. Mikor saját magam állítottam meg a lüktetést. Ohh igen akkor tanultam meg meghalni s újjá születni a holtak közül. Most is kiráz a hideg, ha eszembe jut, hogy a túloldalon jártam. Megremegek, végig futott rajtam a hideg a gondolatra. Majd a fejemben egy hang megszólal. ~Kis ostoba... ezt a hagyatékot nem lehet csak így irányítani... adok én neki... ~Hagyd, had higgye, hogy előnyben van... *Szemeim elvörösödnek, szerencsére a lány eme kis trükköt nem láthatja bár ha jó füle van még a szavakat hallhatja amiket kiejtek a számon. -Átok pecsét... a némaság.... *Egy varázslónak a gyengéje az ha nem mormolhatja el a varázsigéjét, s szavak nélkül ő maga csupán egy átlagos ember. Hirtelen fordulok meg, kezem előre lendül, egy vérrel áztatott tőr tart a lány felé. S miközben még csak nem is látott már a gyors formámat öltöttem fel, elég kevés esélyt hagyva a váratlan támadás kikerülésére. -A némaság átka egész addig kárhoztat míg nem oldom fel a pecsétet... s míg te az általad legfontosabbnak ítélt szervet támadtad... elszámoltad magad... Az én vérem nem játékszer... amit csak úgy ugráltathatsz kedvedre. *Arcomon nem mutatkozott a jele annak, hogy bármi nemű módon is zavarna a varázslat. Bár be kell vallanom közel lenni a halálhoz nem éppen leányálom. S a szúró fájdalom nem is múlik el, bár ha a tőr talál, a lány rosszabb helyzetben lesz mint én.
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Éles tünde fülem hallja, ahogy elakad a férfi lélegzete, és küszködve szedi a levegőt. Erőteljesen fogom, szorítom a vérét, nem hagyom, hogy a szívébe áramoljon. Nem akarom megölni, ó, nem. Egyszerűen csak idegesít és bosszant ez az egyszerű férfi. Velem senki nem beszélhet így. Néhány furcsa szót suttog, de nem igazán értem, hogy ezt mire és hogyan teszi. Látom, ahogy megfordul, majd egy vörös tőrt dob felém. Villámgyorsan hajolok el a tőr elől, de a karomat megvágja a penge, szétszakítva a ruhámat, megvágva a kezemet. Szitkozódok egy sort, nem éppen nemesi hölgyhöz illően, majd dühösen a vöröslő szemű férfire nézek. Hallgatom a szavait és elkerekedik a szavam, amikor meghallom: némaság pecsétje. Kinyitom a számat, de nem jön ki hang a torkomon. Mi történt, mi történik velem? Döbbenten meredek a férfire, majd mindkét kezemet felemelve magam felé tartom, és a férfi érezheti, hogy nem tudja a kezeit mozgatni és talán zsibbadni is kezdenek, azonban a szívéből eltűnik az erőteljes szúrás. Határozott, fürge léptekkel sétálok oda hozzá, kapom el a karjait és tartom a nyakához a tőrömet, hacsak nem fut el, hiszen a lábai még szabadon. Még...
*ÉRzem ahogy a véremet irányítja a kislány, ostoba kis teremtés de még játszanék vele. Bár tudom aki bennem lakik nem sokáig tűri az öröksége nem hozzá méltó használatát. Egyre bosszúsabb volt odabent, elvégre ezt amíg idebent van ő irányítja. S mivel most hagyom, egy másik lénynek is élvezni ezt a kis kegyet nem igazán lesz barátságos még velem sem. A lány felém jön, s a zsibbadás a szívem környékéről eltűnik. Még mindig a varázslata alatt állok, ez tény. Hisz ezt az igét már rám olvasta, s csak a megfelelő pillanatot várom, hogy meglepjem démonom segítségével. Hagyom had érjen közelebb, s egy tőrt szegez nyakamhoz, hiába a fáradtság. Ettől még nem lesz félelmetes. Vöröslő tekintetem vezetem végig arcán, nézem a bosszús arcot. Erre elmosolyodok. - Gondolod... ettől majd szabadon engedlek? Két választásod van. Megölsz s örök némaságra kárhoztatlak... vagy... *Mozdul meg egyik ujjam, most kezd éledezni odabent. Akit eddig nem engedtem ki. Amíg a vér bennem van ő kezeskedik róla, hogy azt tegye amit én akarok. Nehéz elválasztani a vért a méregtől, s egy pecsétet formálni vele még mikor a testemben van. Hosszú évek gyakorlata alatt sem leszek oly tehetséges benne mint Salamon. Ezáltal már érzem is, hogy jobb kezem megmozdulhat, bár elég nagy fájdalmak árán. Megindul a kés felé, lassan ujjam hegyével hozzá érek a hegyéhez. -Hazudtam... nincs is más választásod... megölsz s elveszíted az erőd... milyen aranyos kis átok nem de bár? *Nézem a lány szemeit biztos felbosszantottam, ha nem is mutatja ki teljesen biztos vagyok benne. -Mi az elvitte a cica a nyelvedet? Érdekes egy olyan lénnyel találkozni aki maga is vért manipulál? *Nehéz megtartani akaratom saját kezem felett, bár hála istennek van aki segítsen benne. ~Az életedre tőrt... ~Látom... ~Miért vagy ilyen... régen még megölted volna azzal a méreggel most meg... esélyt adsz nekik... olyan vagy mintha ismét vissza estél volna a tíz éves korodba.... ~Azt mondod? Lehet szerettem volna kicsit még gyerek lenni... de te általad ez nem adatott meg... ~Ahh szegény fejemre... azt hittem én vagyok az átok és nem te... ~Kikérem magamnak... mind a ketten átkok vagyunk, csupán másképpen lehet ránk tekinteni. -Szeretnéd megtudni miért vagyok képes dacolni veled mi? Látom a szemedben... Nem vagyok varázsló mégis azt tesznek a véremmel amit csak akarok... Látod megmondtam, hogy ne fedd fel magad. Túl könnyű volt... most engedd el a kezeimet... most! *Emeltem fel a hangsúlyomat, bár még a kiabálástól messze állt. Olyan jól esett, hogy végre valakin kipróbálhattam ezt a pecsétet. A varázslók mindig is félelmet keltettek bennem, közelharci mivoltom miatt. De szavak nélkül ők maguk is csak abban bízhatnak amiben én jobb vagyok.
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Gyors mozgásomnak köszönhetően a férfi mögé kerülök, és a tőrömet a torkának szegezem. Nem úgy reagál, ahogy a normális emberek szoktak, nem gyorsul a légzése, a szívverése és nem is veszi gyorsabban a levegőt. Mintha nem is érdekelné, mintha nem is félne attól, hogy éppen egy tőrt szorítok a nyakához. Valóban nem tudok beszélni, ami hát elég kínos, főleg, hogy általában nem fecsegek feleslegesen, csak azt mondom, amit kell, ami fontos és ami ahhoz kell, hogy elérjem azt, amit akarok. Most még ezeket sem tudom kimondani, és hiába próbálkozom, egyszerűen nem jön ki hang a torkomon. Mintha a hangszálaim egytől egyik eltűntek volna. Döbbenten figyelem, ahogy lassan megmozdul a keze. Érzem, hogy a varázserőm, az, hogy irányítsam a vérét egyre gyengül és egyre nehezebb megtartanom a kezét mozdulatlanul. Ki ez az ember? Vérmágus? Talán már a mágusok is elsajátították a vértündék nemes mágikus erejét? A gondolatok ezerrel cikáznak a fejemben és örülök, hogy most a mágusom nem jelenik meg és nem törnek elő belőle a dühödt, elmebeteg gyilkolási vágyak. Hallgatom a szavait, majd lassan bólintok egyet, és elemelem a tőrt a nyakától, hogy egy hirtelen mozdulattal lépjek távolabb. A tőrt egy pillanat alatt csúsztatom bele az övembe, hogy aztán a kardomat vegyem elő. Ezek szerint a vérrel nem jó támadni, így inkább csak készenlétbe tartom az erőmet, és a kardomat is. Kíváncsian nézek a férfire. Hogyha nem támad nekem, akkor lágyan megvágom az ujjamat, és a saját véremet használva szavakat formálok a vércseppekből: Szüntesd meg az átkot!
Tárgy: Re: A Főtér 
2011-04-13, 2:02 pm
//
//
//
