Városhatár

A rabszolgakereskedő ijedten vette észre, hogy reng mögötte a kapu a hatalmas csapásoktól. Ha csak rengne! De dübörgése közben folyton arra kell gondolnia, hogy hamarosan pozdorjává lesz aprítva. Nem szívesen várta volna meg itt, míg fedezéke szilánkokra nem hullik.
A fáklyát továbbra is a behatolni készülők irányába tartotta, míg másik kezében botjára támaszkodva vonul vissza az épület felé. Hű lovát is maga előtt terelgeti, nélküle még annyi esélye sem lesz, megmentette már az életét nem egyszer, mikor gyalogos útonállók elől menekült, kísérte sorsán, mikor rabszolgákkal utaztak Telar felé, sokkal több segítséget kapott ő az életben tőle, mint családi örökségétől, a fekete mágiától.
Az ajtó közelében egy ablak alatt állt meg újfent. Csakhamar üveg szilánkok csörömpölése jelezte, hogy itt van, valószínűleg újabb ellenség figyelmét felkeltve. De ez most nem volt fontos. Még mindig kint állva benyúlva gyorsan leszaggatta a függönyt, hogy a tűzzel meggyújtsa a végét. Egy követ bele rejtve dobta az érkező első hatlábú felé, hogy hamarosan lángokba burkolózzon. A fát és a mankót bal kézbe véve, jobbjában a pengét villantva nézett szembe a veszéllyel. Bár a feltörő mérges gáz újfent nem tesz jót neki, teste igen rossz állapotban van. Kénytelen minden eszközt bevetni a küzdelembe, hogy már szinte rutinszerű mozdulatokkal vágja ketté a másik támadóját, mikor megközelíti őt.
Ha ezzel végzett és még van ideje az újabbak felbukkanásáig, akkor felmegy az emeletre. Kifelé jövet az ajtót használta, elhúzva a reteszt, így most Szaurus is tudja követni. A fegyverszobát teljesen kifosztva találta, a tolvajok csak az értéktelennek gondolt könyveket hagyták valószínűleg az irodában és persze a megvetett szolgaság megannyi fennkölt ereklyéjét.
Az ablakon kinézve próbálta meglesni, hogy az a robbanás, amit a harc hevében hallott mitől lehet. Már egyre több épületre átterjedt a Gomora által gyújtott tűz is, szomorúan gondolt arra, hogy hamarosan eme múzeumra is szörnyű sors vár. Három alakot látott. Az egyikük... Az egyik bizony érdekes ismerőse, akivel annak idején a sivatag homokján úgy ébredtek, hogy nem emlékeztek, hogyan kerültek oda. A haja furcsa volt, hiszen szőkeként emlékezett rá. De jelenleg teljesen beborította a bogarak zöld tutyija, viszont a néhol előtűnő ősz tincsei miatt úgy tűnt, valamiért megöregedett.
Elég sokan nyüzsögnek körülötte, viszont megpróbál oda hajítani az első kezébe kerülő tárgyat, még ha az egy letört fogas is. Hátha felhívja magára a figyelmet. Ha valamelyikük észre veszi a mellettük az utca kövén megpattanó hangot, int az ablakból nekik, hogy jöjjenek fel hozzá. Együtt talán több esélyük van túlélni.
Ráadásul Lysanor még mindig nem magyarázta el, mi is a poén egy ócska viccben.

Vogon sikoltva próbált hátra hőkölni a kampó elől, mely bele akadt a ruhájába és tán még a húsába is. Nem volt más választása, mint kardját markoló kezével lecsapni a nyúlványt, hogy aztán az ablakon keresztül több szúrással hátráltassa a dögöt, miközben fáklyával is párszor fejbe csapta.
Egy ideig még talán tudja tartani a szoba egyetlen ablakát, amit meg is fog próbálni, de ha nem bír a túlerővel vagy esetleg a házba más úton beérkező ízeltlábúak megjelennek az ajtóban, akkor a lovával együtt a felperzselt föld taktikáját fogják alkalmazni.
Kockázatos manőver, hiszen nem tud olyan gyorsan mozogni, mint amilyen gyorsan a vörös köpenyes Lysékkel együtt eltűntek a szemei elől. A lángok könnyen utolérhetik és körül ölelhetik, ha nem igyekszik botját hol a fáklyás hol a kardos kezében tartva kifelé. Ráadásul miközben próbál minél több mindent felgyújtani maga mögött, figyelnie kell arra, hogy a másik irányból érkezőket pengéjével lehetőleg egy jól irányzott mozdulattal ketté darabolja. Nincs sok ideje küzdeni, hiszen saját maga is áldozatául eshet a gyönyörű házban folyó harcnak, mely palota oly sok megkeseredett nőnek jelentett egy pillanatnyi állomást életében.

Az ifjú elf aggódva tapasztalta, hogy a fa padló nem gyullad meg. Úgy tűnik, hogy az eredeti tulajdonos valamivel -egy varázsló segítségével vagy csak egy nem túl elterjedt és alig látható növényi keverékkel- bevonta a fegyelmezetten egymás mellé rakosgatott parkettát, hogy egy véletlen baleset során ne gyulladjon ki az egész ház.
Ellenségtől körbevéve nem volt számára más felé kiút, egy oldalsó ajtót kellett kipróbálnia. Félt természetesen, hiszen a legnagyobb esélye annak volt, hogy egy szomszédos szobába visz, ahol ha nem talál a folyosóra néző kijáratot, akkor még jobban csapdában reked.
Legnagyobb meglepetésére nem egy ablakokkal teli hálószobába nyitott, annyira értelemszerűnek tűnt az elrendezése mindennek, hogy már úgy gondolta, teljesen azonosan jár az eszük a régi lakóval, a hálószobájába csinálna egy összekötést. Ezzel szemben egy sötét spájzt világítottak meg a lángok fényei. A zugnak csak a végében volt egyetlen hevenyészve összetákolt fa polc, mely mellett egy összetört befőttes üveg jelezte, hogy tároltak itt régen valamit. Ki tudhatja, hogy vésztartalék ennivalóból, ha egy ostrom során nem tudnának lejutni a lépcsőn vagy a fegyverek karbantartásához használt zsírt? Mára a kifosztott épület minden nyomot eltüntetett.
Gyorsan rávert a lova hátsójára, hogy biztassa a bemenekülésre, majd egyet még oda vágva a hosszúlábúaknak pengéjével ő maga is visszahúzódott. A szűk tér annyiból előnyös, hogy nem tudja őt egyszerre túl sok lény körbevenni, amíg a bejáratot tartja. Habár... innen már fáklyával és rövid karddal a kezében tényleg nincs hová visszavonulni.
~Úgy tűnik, Eclair arca megváltozott és ma a gonosz képével néz le ránk. Próbák és kihívások elé állítja a tündéket, igyekeznem kell túlélni ezt az éjszakát valahogy. Holnap talán mosolygósabb arccal ébred ő is és újra népemre ragyog a szerencse.

Az élet és a szabadság megvetett kupece még időben csukja be az ajtót, félve szemlélve, vajon lerázta-e üldözőit.
Hamarosan rájön, hogy búvóhelye koránt sem fog oly sokáig védelmet biztosítani számára, mint remélte. A fán hatalmas dübörgések hallatszottak, még ha kis ideig meg is pihenhet a sötét szemek tulajdonosa.
A harc szünetét arra használja ki, hogy a falhoz támasztva letegye fáklyáját, és bal kezében botjára támaszkodva, jobbjával erősen szorongatva fegyverét bizony el is fog kelleni, hogy ne mindent a kezében tartson.
Nem telik bele sok idő, a bejáraton egy ökölnyi lyuk szakad. A belendülő láb csak azért nem találja fejbe, mert oldalra hajolt. A vasat markolatig átdöfte a résen, hogy amíg le nem bontják teljesen a bejáratot, addig is súlyos sebeket ejtsen a mögötte lévőkön.
Ahogy egyre többször ízelt végtagok csapnak be a pozdorja újabb és újabb reccsenését követve akad példa arra is, hogy még idejében -visszahúzásuk előtt- megszabadítja egy suhintás a végtagjuktól az ostromlókat, ám tagadhatatlan, hogy akad olyan is, mikor a nem várt beérkező nyúlvány méretesen hasba rúgja a kamra elszánt védőjét.
-Ó, hogy az ilyen kedves dögöket áldanák meg az istenek kétszer több bolhával! Hogy én mennyire szeretem az ilyen kedves jószágokat!
*Nem mérlegeli esélyeit és nem kutat kiutat. Hiszen tudja, hogy ha így tenne sem sokra menne előrébb. Fájdalomtól és fáradságtól gyötört testét a végsőkig próbálja hajszolni, hogy ha az istenek mégis egy kis fényt gyújtanak, hát azt majd megragadja. Addig is ki kell tartania!

Ahogy átpréseli magát a résen az első hosszúlábú, az életek kalmára megacélozza már-már lanyhuló akaratát, hogy mozgassa teste utolsó energiáit.
Ez csak félig sikerült jól, a kampós támadásokat gyorsan hárítja a megszokott módon, ám féltérdre esik, miközben az utolsó halálos mozdulatot vinné be. Hiába, egy ponton túl már az agynak szánt táplálékot kell megvonni, hogy még maradjon test, melyet mozgathat. Mozgása egyre érezhetőbben vált koordinálatlanná, mennél görcsösebben kapaszkodna ebbe a világba. Bal karjával, melyet eddig a botot fogta, most igyekszik a rá zuhanó ízelt testet távol tartani és tovább lökni Szaurus felé, hátha lova egy rúgással még besegít a küzdelembe. Ám, mire át tudna jutni az ő teste felett a hat lábú, törzsében érezhet egy hideg, fémes nyilallást.
Az újabb érkezőnek oda rúg még bátran, ám ezek ereje sem lehet már akkora, hogy visszatolja, amíg ő fel nem tápászkodik a földről. Így felülve kell szembenéznie a sorssal, mellyel még vonakodik csevejbe elegyedni. Ha képes is lenne gondolkodni ilyesmin, akkor is határozottan tiltakozna minden porcikája, hogy ne jutna egy elfnek még egy pici kis kibúvó valahol.

Vogon elszántan csatározik mind a három még bevethető végtagjával, még ha éreznie is kellett, hogy ezek a mozdulatok már csak árnyékai annak, mint amit a főtéren bemutatott.
A zöld nedvvel beterítve kétségbeesve vette észre, hogy a vágása csak félig szelte át a támadót, így a penge benne ragadt egy időre. Igyekezett minél gyorsabban letolni magáról egyik kezével, míg fegyvert tartó jobbjával inkább a kirángatással serénykedett, mikor hirtelen szó szerint porrá omlott össze a kezeiben.
Első reakció, hogy igyekezett mindent jó alaposan megfigyelni, hiszen a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy a csapnivaló máguskönyv írók már megint egy teljesen hétköznapi jelenséget kevertek bele a misztériumba. Ami hasznos kis segítség, ha rájön a nyitjára, hiszen egyszerre tudja magát félelmetes varázsló lénynek láttatni és jobb harcosnak, ha ilyen látványos trükköket vet be majd csatában.
Ám hamarosan már az ajtófélfába kapaszkodás töltötte le minden idegszálát, nehogy a huzat kivigye. A falnak döntött fáklya neki vágódott ennek és hamarosan lángolni kezdett a rabszolgakereskedő fogódzkodója. Hiába próbálta tartani minden megmaradt erejével, hamarosan el kellett eresztenie. Az egyik kezével szerencsére sikerült a mágikus vihartól megmentenie sétabotját, így azt akasztotta az ablakpárkányba. Arca előtt nem sokkal tornyosult Szaurus is, aki hiába próbálta patáit a parkettához nyomni, mostanra már őt is a ház eme nyílásához vonszolta a levegő, noha szerencsére még beakadt a falba. Nem olyan könnyű felkapni egy több mázsás állatot, így csak a feje lógott ki, cibálva az orkán.
Ahogy elmúltak a hirtelen jött széllökések a ház oldalán csüngő tünde megszólalt.
-Ügyes paci! Gyere, húzz fel! -mondta biztatóan, miközben egyik kezét rátekerte a lelógó gyeplő végére, hogy megmarkolva biztosan el ne eressze. Ám a paripa és közte most először mintha nem lenne egyetértés. Tüntetően bámult le és meg sem mozdult. -No, sikerülni fog. Csak menj szép lassan hátra!
*Bele került egy kis időbe, leginkább annyiba, amennyi idő alatt a másik keze teljesen elfáradt a botba kapaszkodva és teljes testsúllyal a kantár szárát rántotta meg, ahogy jó 20 centit esett. Ekkor társa nagyot nyerítve szegte fel a fejét és kezdett el hátrálni. Lépésről lépésre. Egyikükben sem volt túl sok erő, de össze kellett szedniük magukat, különben... Különben a lónak is be kellett látnia, hogy nem lesz kényelmes pihenője akkor sem, ha hagyja gazdáját még pár percig kapaszkodni.
Mindez a kényszer mit sem homályosított el az örömből, mikor végre mind a ketten biztonságban voltak és meggyőződhettek arról, van még energiájuk megmenteni egymást.
Így pihentek egy jó darabig, míg össze nem tudták szedni magukat annyira, hogy elinduljanak valamerre. A lángoló házak között nehéz lett volna útirányt mondani, ám előbb-utóbb majd csak kilyukadnak valahol...

/Nekem is tetszett a mese. Köszönjük!/

/Mivel a Sendel mese lezárása utáni rész kijátszása elhúzódik, gondoltam egyéniben megírom a karim történetét kifelé./

A sötét elf kicsit kipihenve magát úgy döntött, hogy előveszi a térképét, hogy rájöjjön, merre is kell mennie az Éjszakai Lepke felé. Vagyis... szóval a romjait megkeresve.
~Most úgy tűnik, a rovarok megöltek minden élőlényt a városban. Rajtam és Szauruson kívül. Talán egy-két túlélő ha maradt, de akikkel találkoztam, azok többsége biztosan halott. Vagy a sáskahad ölte le őket, vagy a sárkány a főtéren, mire végeztek a bestiával.
Remélem végeztek, nem szeretnék vele még egyszer összefutni.
*Viszont a papírost előhúzva részletesen tanulmányozta és rájött, hogy néhány bekötő út határozottan egy kört formál, melynek mentén épült a Valakirijek titkos kincsének búvóhelye. Nem tűnt bonyolultnak ebben a felfordulásban sem megkeresni.
Most még nem... Ha visszajönne, valamikor máskor, tuti nem találná meg már a támpontokat és teljesen belezavarodna. Most itt van a közelében még és üresek az utcák. Ha van egy kis szerencséje, rá akad.

A botjára támaszkodva vezette le a lépcsőn a lovát. Amilyen nehéz volt fél lábbal felvonszolni a három lábú paripát, háromszor annyira nehéz volt most, a csata végén, újra megtenni a távot visszafelé.
Örült már nagyon, hogy a lassan egyre jobban lángot kapó épületből kilépett. Meg kell találnia valahogy a romok között a körút nyomait, hiszen most még van támpontja. Még sikerülhet, de ha jön egy-két vihar, esetleg csupán csak az idő vasfogának engedve megadja magát még néhány épület, a remény utolsó szikrái szertefoszlanak.
A félig kidőlt kapun kilépve az utcán kődarabok, lesodort cserepek, megszámolhatatlan fél-fajta vacak volt szétszórva. A csatának, mely órákig tombolt nyoma sem maradt, mintha csak egy orkán erejű szél söpört volna végig a halott városon, felfordulást hagyva maga mögött.
Még visszapillantott a feje tetejére fordult, elhagyott rabszállító szekérre. Egy törött nyelű buzogány szorult alá, mely bármikor máskor még értékes „uszadék” lehetett volna az éles szemű kereskedőnek.
Ám most nem volt abban az állapotban, hogy kiszabadítsa és elrakja magának, hátha ki tudná reparálni egy kovács újra használhatóra. A távoli tüzeket figyelve vágott neki a sokkal értékesebb jutalmat ígérő újabb küldetésének. Le akarta végre zárni a kalandot, melyet Ramannal együtt azon a poros földúton kezdtek, mikor megismerkedtek a bandita vezér mágussal.

A tünde lemondott már rég arról, hogy virradat előtt bármi hasznosra lel.
Hiába tűnt jó ötletnek, hogy egy széles, sugárútra emlékeztető ösvényen menjen a romok között, mely minden bizonnyal metszette valaha a keresett kereszt utat.
Szinte alig volt ház, mely megúszta komolyabb roncsolódás nélkül. Egy ideig próbálta nézegetni a sarkokon, hátha talál táblákat, de a sokadik hiábavaló próbálkozás után rá kellett jönnie, hogy ma már semmi emlék nem őrzi az egykori neveket. Sötétben legalábbis egészen biztosan nem. Így esélye sem volt betájolnia magát, csupán ment előre már rég makacsul előre, hogy hátha megpillantja az ívet, mely jelzi neki az egykori gyűrűt.
Oly rég volt már, hogy már azon is meglepődött, hogy egy viszonylag épségben maradt tornyot megkerülve a szabadba jutott.
~Ez lenne a város kapu? Ezek szerint eljöttem mellette. Ha létezett egyáltalán valaha...
Nem kevert volna bele Eclair ilyen veszélyes dologba, ha nem lenne fontos számomra. Velem nem tenné meg, mindig is igyekezett távol tartani a veszélyektől!
*Visszanézett még egyszer. Talán majd a jövőben megtudja, mi volt ez az ok. Ma estére túl sok volt már a veszélyből és a kudarcból. Minden jel szerint Hakantog meghalt ide felé az úton és Zugor Kaszandra úrnő csapdába csalásáról tanácsos lesz egy időre letenni. Mielőtt gyanakodna rá, hogy valaki tippeket adott a támadóinak, ha túlélte.
Ki tudhatja, hogy a vörös hajú elf nővel mi lett!

//Időn túli játék - Daxa//

Szinte egyik lépésről a másikra változik meg minden. Míg az előbb még vidáman hallgatta a szél dalolását, érezte arcán a nap melegét, egész valóját körülvette a természet pulzálása, hirtelen hallgat el minden. Megtorpan, ahogy megváltozik a környezet, bár be kell látnia, valószínűleg csak képzeli a változást. Még mindig egy síkságon halad és még mindig a távolban kiszemelt romok irányába. Valamiért mégis kényelmetlen érzéssel pillant a háta mögé, egy pillanatra még azon is eltöpreng, hogy vissza kellene fordulni. Visszatérhetne Telarba és onnan másik utat választva kóborolhatna tovább a vidéken...
Nem. Tekintete eltökélten fordul újra előre, amikor először megpillantotta jó távolról a romokat, már akkor feléledt benne a kíváncsiság, ezért vette lépteit erre. Egy kis szélcsend még nem ok arra, hogy megszakítsa útját, különben is mi baja eshetne? Kár, hogy még sosem hallott róla, hogy ez a kérdés is szerepel a híres "utolsó mondatok" listában, meglehetősen előkelő helyen.
Esteledik, mire eléri az egykori városfal első, leomlott részeit. Merjen beljebb merészkedni? Élőlényt aligha fog találni, biztos nincs olyan őrült, aki éppen ilyen romok között kívánja tölteni az életét. Egy gondolat erejéig az is felmerül benne, hogy kereshetne egy jobb állapotban maradt házat, ahol az éjszakát tölthetné, végül mégsem lépi át a városfal által valamikor kijelölt határt. Inkább keres pár fát és azoknak a tövében húzza meg magát.
Már ha van egyáltalán olyan fa, amelyik megél ilyen halott vidéken. Minél tovább halad követve a régi fal vonalát, annál reménytelenebbnek tűnik. Legalább a fű lenne hosszú és puha, de csak korcs, száraz kis szálak merednek az ég felé, szinte tüskeként riasztva azt, aki le szeretne feküdni. Barátságtalan egy környék, fázósan húzza összébb magát a köpenyt, amikor orrába ide nem illő illat kúszik. Füst? Smaragd pillantása máris a forrást kutatja, szőke hajába belekap a metsző szél, ahogy gyorsabbra fogja lépteit. Kiáltson? Nem... Amióta legutóbb majdnem az életére törtek, nem szívesen hívja fel magára egy idegen figyelmét sem, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy nincs veszélynek kitéve.
Hamarosan nem csak orra figyelmezteti a tűzre, de meg is pillantja a sötétbe kapó lángokat és az előttük ücsörgő alakot. Ilyen távolságból ugyan nehéz lenne kivenni, hogy kiféle, miféle, ezért csak óvatosan közelít, gondosan megtorpanva a fénykörön kívül.
-Szép estét.

// Felderítő egység //
 
*Parath úgy vélte, Avrae számára nem kell vadászniuk. Alamaise ezt egy vállrándítással jóváhagyta. Ha esetleg a vörös mégis úgy érzi, hogy nincs kedve vadászni, a nő két őzet visz magával. Aztán, majd eldönti.
– Jól van, részemről mehetünk, én végeztem – fordult a férfi felé. Mellső mancsai közé vette az állatokat, majd ismét a magasba emelkedett, és Sendel felé vette az irányt. A Nap már javában felkelt, mire visszaértek.
– Üdv ismét, Avrae! Hoztam egy őzet neked is, ha esetleg nincs kedved vadászni – szólt a kék, miközben leszállt a földre Avrae elé. Egyáltalán nem sértésnek szánta, pusztán kedveskedésnek. A két tetemet gondosan egymás mellé fektette. Ha a nő kéri az egyiket, akkor meghagyja neki, ha nem, akkor mindkettőt sülve elfogyasztja.
Nap közben feltámadt a hűvös szél, de szép, tiszta idő virradt rájuk. A táj fényben úszott körülöttük, ami jól esett a kéknek a hosszú, szürke tél után. Alamaise úgy emlékezett, itt várják meg a sereg érkezését. Ha esetleg itt kell töltenie a napját, akkor most végre világosban is felderítheti ezt a különös, számára hátborzongató helyet és a környéket.
~ Vajon mikor érhet ide a sereg? Remélem, egy kicsit később a vártnál. Igaz, hogy ez a hely borzalmas, de az a tömeg… kezd elviselhetetlen lenni. Nem szoktam hozzá.

Ez körül forogtak a kék gondolatai. Tetszett neki hogy most csak ilyen kevesen kell küldetést teljesíteniük, de mostanában egyre gyakrabban jutott eszébe, hogy mennyire szeretett egyedül vándorolni. Hiányzott neki az az élet.*