Városhatár

/ Sárkány tánc /
* Alig hogy belebegnék a varosba máris érkezik egy jó és egy kevesbé jó hír. Az utóbbi az emberek hordája amik a varos felé tartanak s hamar meg is vetik lábukat itt az előbbi éppen szemeim előtt alakul át. Egy szép termetes kék egyed, aki érzésem szerint Furia csatlósa. Mielött még a magasba emelkedne oda sietek. Talán csak jelenlétemet képes megérezni, vagy Furia jelét mit rám helyezett lényegtelen a Számomra. Amíg testem fizikailag nem ölt alakot könnyedén képes lennék megbújni a sárkány hatalmas fején, viszont kezem tamarkol a sárkány fején lévő kitulemkedésre ami szemgödrének csontja. Valamelyest fizikainak mondhatnám ezt az alakot de magam sem tudom eldönteni van e hozzá köze. Nem régóta létezem eme formában.
- Az istenek ovjanak utadon nőstény!
* Kiáltok hangosan bár halló járatától nem lehetek messze.
- Furia úrnőmhöz igyekszel talán, ha igy van Engedd meg hogy úti társad legyek.

//Mese:Sárkánytánc//

A háborús készülődések persze engem is elértek, ezért nem lepett meg, amikor rendem visszahívott és Duron mester az akkor verbuvált sereg mellé rendelt, több társammal egyetemben.
Nyilvánvaló volt, hogy ebből a háborúból senki nem maradhat ki és talán ez még puszítóbb lesz, mint az előző. Többé nem volt semleges út, oldalt kellett választani és számomra nem volt kétséges, hová állok. Ember voltam, így nyilvánvalóan préda is hatalmas ellenségeink számára.
Mivel nem kevéssé volt szükség a mágusok képességeire, így nem volt az sem titok, hogy Sendel-hez tartunk, hogy ott vesse meg a lábát a had és tartóztassa fel az ellenünk törő gyíkfajzatokat.
Bár bíztam az erőmben, azt azért nem mondanám, hogy nem volt bennem bizonytalanság és kétség, hiszen bár borzongva gondoltam arra, amit hallomásból már tudtam, miket műveltek a szárnyas vadászok, de, ahogy régen, talán most sem mindegyik akarta eltörölni az emberek, törpék és tündék népét.
De most nem a töprengés a dolgom, hanem, hogy biztosítsam a sereg táborverését és megkeressem az esetleges csapdákat, amik e várost hírhedté tettek és…..veszélyessé.
Az elemi mágia volt ugyan a tudásom alapja, de nem voltam a tűzön kívül túl erős a többien, most mégis a földre koncentráltam, hogy megérezzem annak megbolygatását, amik esetleges csapdára utalhatnak és amire figyelmeztettek is minket.
Ahogy átléptem a romos falakon, a sereg megszokott zajain kívül a városból baljós csend áradt, bár lehet, csak én éreztem így.

//Mese: Sárkánytánc.
Elnézést, de mióta észrevettem, hogy egy pontot küldött el a rendszer a reagom helyett, azóta még nem volt lehetőségem újra megírni. //

Balál mit törődött a körülötte neszező világgal. Az éjszaka és a hajnal csendje is más, a természet embereként jól ismerte ezt.
Elkerülte a figyelmét miden, próbált  a lehető legmélyebben magába nézni, ebbéli törekvése oly jól sikerült, hogy nem csak fizikai valójában volt egy ház mélyén, de belső lelkében elsülyedt a múltja és a lehetséges jövője érdekes határán, Hasonlóan érezte magát utazásában, mint amit egykor az Ezüstszeművel, Wyerével tettek meg, a legnagyobb titkai közül való időszakban. Talán ez a mesterség, mely azt az utazást segítette, vele volt most is, de talán tehetsége azóta sem lett kiélezve erre az egyszerre vágyott és gyűlölt másságát okozó, látomásokkal terhelt kis halálra. A lélek és értelem határmezsgyéjén, megérzések és látomások között ingázott, határosan talán a szélsőségeket képviselő halállal és a háború Isteneivel. Ki tudja, talán éppen azért is vette erre az útját, oly határozottan, mert akkor egyszer, amikor meghalt, Dremerhez innen, e romváros falai közül indult a lelke, a szelleme. Az is lehet, h talán azért, mert látásai kényszerítették éppen erre, irányt mutatva néki, a még nem sárkányok fennhatósága alá tartozó Sendelhez, ahonnan talán eljuthat a sűrűbb események színteréhez, vagy fontosakéhoz, Lanuria jövőjét illetően. Ám úgy is lehet, hogy tényleg csak pihennie kell és úgy gondolta, itt most senki nem zavarja meg, hiszen elfáradt a vándorlás során a hosszú úton észak felé, megterhelték a szóbeszédek, melyeket az útja közben hallott a háborúról, és persze maguk a gyötrelmes kínnal maró látások és lázálmok, amik nem hagyták békén.
Nagyon ritkán fordult elő vele, hogy nyitott szemmel is elé vetültek az események, amiket nehezen gubancolt ki.
múlt, jelen és jövő képei lehettek. Ma reggel pontosan ez történt vele. Már felkelt, tett a tűzre, mert kora hajnalban már olyan nagyon lehűlt a levegő, hogy nem lehetett nyugton maradni, prémek és bundák melege tartotta benne a lelket. Hiába, a tél még itt ólálkodott a közelben, mint lesben álló ordas, aki lecsapni készült, akár még fagyot is hozhatott. Aztán a tűz mellett ült révedten, fogalma sem lévén arról, hogy a város neszei túl elevenek, hogy sárkány, vagy netán griff, esetleg gigant sas madár suhant-e el a homályban. Hogy emberek hada érkezik kísérettel a csorba falak ormai közé.
Az első napsugár megjelentéig ült a megrakott, felhizlalt tűznél. Ki vette észre, ő mit vett észre? Nem tudni, de hogy Balál nem fogott fel semmit, csak mozdulatlan, komor szoborként váltakozott az arckifejezése, amint a jelenetek s hangok a fejében. Bárki látja most, távolságot tart, mert az őrület jelet tett a férfi szemére, kinézete pedig elvadult és durva külsőt ad a rajta eluralkodó, kezelhetetlennek tűnő káosznak.
A nap felkeltével ütötték meg az első zajok a fülét, melyek eljutottak a tudatáig. Egy pillanatara megfordult a fejében, hogy emberek vannak a városban. Csak ők ilyen óvatlanok a természetben. S ezt a holt várost lassan visszaveszi a természet magának. Aztán ahogy felkapta az állát, most ugyanúgy, mereven ült tovább. Álla felszegve, arcal az ablakon beköszönő égbolt felé fordulva. Ismét kezdett belül lelassulni...Nehezére esett, hogy kilépjen iménti véres képzeteiből, s talán nem is akart senki kedvéért.

Bár már sokat hallottam erről a kísértetvárosról még sem tudom elfojtani a borzongásomat, ahogy belépek a romok közé, még úgy sem, hogy nem egyedül teszem ezt, hiszen több mágus is a város belseje felé tart és katonák is követnek bennünket.
Figyelmeztettek minket a csapdákra és ha nem lennék amúgy is óvatos, akkor sem kerülné el a figyelmemet az utamba eső pár már elcsattant csapda, miben fehérre pucolt csontok fehérlenek mementóként.
A föld segít, hogy legalább azokat elkerüljem, melyekhez a megbolygatására volt szükség, de vannak rejtett, kötelekkel erősített rönkök, kőlavinák, amikhez inkább éles szem kell, mint mágikus megérzés.
Az, hogy valami nemrég pusztíthatott itt, frissen leomlott falak figyelmeztetnek és, hogy nem kis valamiről van szó, a tekintélyes karmolás nyomok tanúskodnak, de látni nem látok semmi mozgást egyelőre.
Mivel előttem egy széles, kihegyezett karókkal telt verem szeli ketté az utat, szólok a mögöttem haladó katonáknak és balra kerülök. Ekkor robban fel az első patkány, melyet követ jó pár.
- Farn! Ego rhudol! TORO! (Elég! Távozzatok vészhozók! Égjetek!)
Bal kezemmel a nyakamban lévő követ markolom, jobb kézzel egy nagy csapat patkányra mutatok, majd ökölbe szorítom. A rágcsálókat körbeveszi egy lábnyi lángfal, ami hirtelen szűkülni kezd és elhamvasztja az állatokat.
Remélem ezzel besegítettem a pusztításukba és ha előttem tiszta az út, megyek tovább.
Mikor meglátom a vékony füstkígyót arrafelé igyekszem, ám igen óvatosan.
Ha meglátom az egyik ajtó nélküli félig leomlott házban, a tűznél ücsörgő alakot, nem is megyek tovább, elég vadnak és eszementnek látszik, hogy ne közeledjek felé meggondolatlanul.

Mivel tudom, hogy jó pár mágus is tart a többiekkel, így a további robbanó patkány vadászatot meghagyom nekik, mivel megláttam a füstcsíkot, ami arra utalt, nem is olyan üres a város, mint ahogy elsőre látszik.
A kísérő katonák a sarkamban vannak, így haladunk át pár utcán, hogy aztán megtorpanjak egy félig romba dőlt épület ajtónyílása előtt és megnézzem magamnak az eléggé elvadult kinézetű férfit, aki a tábortüze mellett ül és aki nagyon úgy látszik nem észlel semmit a külvilágból, pedig egy sárkány rombolt is nem is olyan rég a nyomok alapján és egy hadsereg csörömpölt városszerte.
Mivel ez is lehet akár csapda is, így eszem ágában sincs bemenni oda, amíg nem szemléltem meg alaposabban a környéket, de az egyik katona bátrabb vagy épp felelőtlenebb, mint én és íját lövésre készen tartva óvatosan megközelíti az ápolatlannak tűnő alakot, aki a nem épp csendes közeledésre sem rezzen fel.
Nem bízom az idegenben, ezért mielőtt a katona egészen közel érne hozzá, rászólok.
- Állj meg! Lehet, hogy csak tetteti magát! Nem hiszem, hogy nem hallotta, hogy jövünk, ha meg valami kábulat alatt van, jobb, ha nem nyúlsz hozzá.
Én kívül állok az épületen és ahogy mindenki más is, én is a különös férfira fordítom a figyelmem, ami talán nagy hiba, mert mintha valami mozgást látnék a szemem sarkából.

//Mese Sárkánytánc//

Balál az érzékeit már nem képes teljesen kizárni korábbi kizökkenése után. Merev testtartása mit sem változik azonban a közeledők hallatán, majd láttán a szeme se rebben. Az éber álom látomások sorával kínozza és ő tényleg nem akar kilépni ebből. Azért vonult el észak felé tartó vándorútjáról ide, a kihaltnak vélt romok közé, hogy egyszer ismét, végre szabadon engedve démonait, szembe nézzen a benne növekvő szörnnyel. A háborús események híre, képzeteibe vegyült most és messzi járt e világi létől. Átoknak nevezte a látást, mint ezt az egész mágia-terhet az életén. De most olyan lelassult állapotban volt, hogy úgy képzelte, a szelleme alig kontaktolt testével. De mégis, érzi, talán mentsvárként, megmentőként lépnek az idegenek a helyiségbe. Holott a szeme sarkából meglátja az óvatlan katona mozdulatát az íjjal. Tisztában van vele, hogy a mágus inti óva a közeledéstől. A vadászunk szelleme most éppen akkora tág érzetet biztosít neki, mintha nem volna sajátja a teste, hanem egy felfújt ballon szerűség volna, amilyeneket a sziget országban látott vala. Kiterjedését alig érzékeli, ahogy határai is kitágultak...Mégis össze kell szednie magát, mert az embernél veszélyesebb, varázslattal terhelt valami neszez a hasadozott tető felett, a plafon hasadékain már látja is. Mindez elég, hogy egy másodperc tört része alatt döntsön. Meglehet, hogy azok odakint minden szívbaj nélkül rá, a szabadságára, vagy az életére törnének ebben a kiélezett háborús helyzetben. Mégis az éles mozdulat nem ellenük, hanem az őket fenyegető veszély forrása felé irányul. Ki látta, mikor került a kezébe a tőr? Ki látta, mikor perdült az ajtónyílás felett lévő hasadék alá? Ki látta, mikor hajította a megtermett négylábú szeme közé a tört? Csak egy villanás volt, mintha lezuhanna a rágcsáló a barnaköpenyes lába elé, de egy villanás és talán el is tűnt, csak a kraft hull pengve a kövezetre.
Balál szembe áll az érkezővel. Tekintete még homályosnak mondható, de tartása és elméje kissé kába. Jól láthatóan a cselekedetét több évtizedes rutin és ügyesség határozta meg. Szeme kissé kimered, ahogy felfogja, ami történik. A mágus szemébe néz meredten és lassan kezdi visszanyerni uralmát a teste felett és a szelleme zaklatottan ugyan, de lecsendesül, így jön a szemébe fény és értelem, s ha békén hagynák, félmosollyal nyugtázná a patkány eltűntét, talán pusztulását.
Majd lassú, kimért, fenyegetést mellőző mozdulattal lehajol a tőréért és ha nem akadályozza ebben senki, felemeli és ugyanolyan higgadtan az övébe rejti azt. Teátrális mozdulattal invitálja beljebb az idegeneket- legyenek bármi félék- a házba, s mutat helyet a tűz körül.

A háború és a sárkányok által jelentett veszedelem gyanakvóbbá tett, mint amilyen voltam. Igazából a vándorlásom alatt már kialakult némi egészséges életösztön, de amit a pusztításukról hallottam a menekültektől és a kevéske túlélőtől, az most azt mondatta velem, hogy ne bízzak semmilyen ismeretlenbe, akinek torzonborz a haja és a szakálla és örült tekintettel mered a semmibe.
Ezért állítottam meg a katonát is mielőtt még megérinthette volna, nem örültem volna, ha ő is felrobban mondjuk, mint az előbb a patkányok.
Azonban nem ez történt, sőt olyan sok minden történt, hogy alig tudtam követni, csak késve próbáltam összerakni a villámgyors mozdulatokat, amikre kezemből tüzes ostor tekeredett elő, hogy a férfi felé csapjak, de amit nem tettem meg, hiszen szerencséjére időben felfogtam, hogy nem felénk irányult a támadása, hanem egy olyan rágcsáló ellen, aki ránk fente a fogát.
Reméltem, hogy a velem lévő katonák is elég hidegvérűek és tapasztaltak ahhoz, hogy ne lyuggassák ki ők sem és időben visszafogják nyilaikat, mielőtt tűpárnát csinálnának az idegenből.
Tekintetünk találkozik a férfival és már nem az őrületet látom benne, hanem a visszatérő értelem villanását.
- Remek dobás volt és pont időben. – bólintottam viszonozva a félmosolyt. – Mi volt ez az előbbi…….állapot? Ha valami elrévülés, akkor mondhatni elég rossz helyet választottál hozzá, nem rég egy sárkány tombolhatott erre. – intettem a hátam mögé, ahol a karomnyomokat láttuk.

//Sárkánytánc//

-Az én állapotom...?
Balál homloka mögött felhő kúszik át az állapota említésére. Gondterhelten ráncolja a szemöldökét. Egyértelműen jelez az arckifejezése arról, hogy a másik legyen türelemmel, később talán válaszokat kaphat a kérdésre.
Az elismerés viszont mindig jól esik. Újabb félmosollyal válaszol:
- A vadász élet. A természet lassan visszaveszi ezt a helyet magának. a varázslatok viszont régen is mételyezték a várost, amikor erre jártam... Akkor ízeltlábúak seregével vívtunk csatát itt átutazók, egy búra alatt ahonnan nem volt menekvés - Újabb homlokráncolás, majd mormogás-,Engem is csak maga Dremer engedett távozni innen...
- Sárkány? Úgy érted, egy eleven sárkány járt itt a közelmúltban?- Hangja megremegett az izgalomtól és vidám kíváncsisággal tekintett a mágus által mutatott irányba. Fogalma sem volt semmiről, mi zajlot itt táborverése óta eltelt időben, vagy azelőtt.

//Sárkánytánc//

Láthatóan nem nagyon érti a férfi, hogy mire értettem az „állapota” jelzőt, vagy nem akarta azt az orrunkra kötni, de végül beérte egy visszakérdezéssel, én meg nem tartottam egyelőre fontosnak tovább firtatni a dolgot, mert volt ennél fontosabb dolgunk is, példának okáért ezek a dögök, akiket minden valószínűség szerint az ellenség mágiája küldött a nyakunkra és ahol van egy, ott akadhat több, ezért jobb, ha mindenki nyitva tartja a szemét.
- Akkor pont rossz helyre jöttél vissza, mert most megint gonosz mágia akarja átvenni itt a hatalmat, de legalábbis megakadályozni, hogy a sereg állásokat építsen itt ki.
A kérdésére, hogy eleven sárkányt emlegettem-e, kicsit furcsán néztem rá.
- Igen, sárkány. – biccentettem kifelé. – És ki tudja hány feni ránk még a fogát. De hol éltél te, hogy nem tudod, miféle háború fenyegeti Lanuria-t, hogy a szárnyas szörnyetegek, megint ellenünk törnek?

A mágus jól látta, ahogy  barnaköpenyes tekintete újabb állatot keres.
-Ha így van, így van, A sorsom nem kerülhetem el!- Hanghordozásáról sejteni lehetett, hogy teljesen másra céloz, kérdés, hogy ilyen kiélezett helyzetben, melyet itt felvázolt, Blade meghallja-e.
- A Hyarmenya elvarázsolt dzsungele elég vadon ahhoz, hogy belásd, kimaradtam ebből?
Kis önkéntelen hatásszünet után kontrázott:
- De te majd elmondasz szép sorban mindent az öreg Balálnak.
Bár vonzotta a sárkánynyom, de most mégis inkább a ház falai közé, a tűzhöz lépett megfontoltan. Ha Blade és társai akarták, követték. Balál elfedte a tüzet, majd leült mellé, hogy megvárja, míg teljesen elhamvad. Összekészítette közben a szokott, nagy csomagját, és szorosra fűzte a maga készítette, földig érő, prémes köpenyt a testén. Mozdulatai olyanok voltak, mint azoké, akik megszokták a sok, hosszú, eseménydús utazás viszontagságait és mindig várják a következő kalandot. És közben tényleg türelmesen várt.
Ha Blade nem kapkodott, talán értelmes beszélgetésbe bonyolódtak a háborúról, esetleg Sendellről, melyet vadász-mágusunk jól ismert már, ellentétben a másikkal.

// Mese: Sárkánytánc //

Mia halálra unta magát, mire a katonák felderítették előttük a terepet és beljebb mehetett a hivatalnokok csoportjával, verinoli katonák gyűrűjében. Vagyis ... ez már csak feltételes módban állja meg a helyét. Így is sok gondjába volt, míg a veszélyesnek mondott útjuk közben, az unalom elől menekült, időnként kijátszva a rá vigyázó őröket. Most se volt ez másként, akadt tennivaló elég, és ürüggyel kapott a lehetőségen, hogy leszálljon még a Sendellbe vezető valaha jobb időket látott országúton a kocsijáról, amit ráadásul Reus úr kérésére még meg is kellett osztania másokkal, és íly módon valami fortéllyal egyszer-egyszer kívül kerüljön a verinoli őrség látószögén. Most épp egy szürke ménen ült, és egy romos falszakasznál a bozótosban próbált utat keresni magának, hátrahagyva, pontosabban maga elé engedve az elfoglalt katonákat, akiknek személyes testőrségét kellett volna ellátniuk, a jelen helyzetben kevés eséllyel. Mindenki csapdákat keresett, ők is, a mágusok is.
Mia úgy gondolta elég halott a hely, nincs mitől tartson. De aztán valaki irtó lármát csapott, kisebb robajok hallatszottak több irányból és sárkányt kiáltottak. Így elégedetlenül csettegett a nyelvével és jobbnak látta mégis a menet közelében maradni a lóval. Nem szállt le, csak már a falakon belül, mikor táborhelyet találtak. Az igazat megvallva nem sok jót nézett ki a helyből. Törmelékek, egy szétdúlt, halott romváros. Ha nem talál itt bármi értékeset, maximum a földet tudnák itt értékesíteni, mire beljebb értek megfordult a fejében valami kalandozó kedvű uraknak való élmény park létesítése egy fogadóval. No persze ezt az ötletet ingyen ki nem adná a kezéből, vagyis a fejéből. És naná, hogy befektetőt kell keresnie, és meggyőznie Reus urat, hogy tegyék meg őt gondnoknak eme földek és a város felett. Ezen kívül viccnek is rossz azon gondolkodni, hogy ebből a szörnyű állapotból egykönnyen felépülhet a város.
Lepattanva a lóról hajszál híján egy rakat...ürülékbe penderült fekete úti csizmájával.
- Áhh! Micsoda ocsmány egy hely. Hogy lehet egy város terén ilyen undorító...micsoda...Persze, ha nevezhetünk itt valamit is térnek vagy utcának! - Kiáltott fel megrökönyödve.Kisvártatva megint az ő hangjától zengett a környék, hogy testőrei máris körötte teremhettek...
Sikítva harsogott el egy mannahoni varázsigét.
Mire a lator patkány felrobbant közvetlen közelében. Persze nem ő robbantotta fel.
Mia visszaugrott a szürkére.
- Mehetnénk is innen arrébb! Nem gondolják, hogy itt táborozunk? Nahát én biztosan nem! Mit képzelnek?

Tényleg nem tudom elképzelni, hogy valaki pont egy ilyen halott városban akarja kipihenni magát, de a szavai alapján elképzelhető, hogy valami vezeklő remetébe botlottunk, akinek pont az a magány hiányzott, amit e falak, jobban mondva már csak romok tudnának biztosítani…….már, ha nem épp egy háború közepébe csöppent volna.
- Az biztosan kemény lehetett. – biccentettem a dzsungel emlegetésére.
Mivel beljebb invitált engem és a katonákat, nem utasíthattam vissza, bár nem volt sok időm a csevegésre, nem akartam megbántani sem, azért még nem voltam benne biztos, mire is lehet képes.
[color:1b87=0000ff]- Szóval Balál….. – biccentettem. – Én Blade vagyok, mint látod, barnaköpenyes mágus. – intettem köpenyem jellegzetes színeire. – Nem maradhatok sokáig, mert el kell végezni a felderítést, hogy a sereg biztonságban letáborozhasson. – jelzem neki, hogy nem fogok regényt mesélni. – Nagy vonalakban annyi, hogy a sárkányok feltámadtak hamvaikból és most bosszúra szomjaznak. Az orkok szövetségesül szegődtek melléjük és sajnos sok város elesett már eddig és pár alig úszta meg. Most Stern-t szemelték ki, melynél próbáljuk megállítani őket. Nekünk az a feladatunk, hogy itt építsünk ki egy biztos bázist és ha eljutnak idáig, akkor feltartsuk őket. – vázolom a helyzetet gyorsan.

Mia kissé lecsillapodva hallgatja végig, hogy hol javasolnak tábort verni a számára. A szíve még mindig kalimpál egy kissé, és zajlanak az események körülötte.
- Köszönöm ...-Bólint belenyugvóan és a mágus felé fordulva külön is biccent- Hogy is mondják? Jövök eggyel.- Azzal oldalba böki a lovát és éppen megugrik kissé, kikerülni a két alakot, amikor tekintetével követi a testőrsége más tagjait.
- Ott ledobott valakit a lova? Csak nem robbant fel szerencsétlen ló?
És oda irányítja a szürkét... amennyire bírja, megközelíti az eseményt. utána leszáll a lóról, mert képtelen a hátán közelebb jutni a pórul járt alakhoz.
- Engedjenek! Utat kérem! Segíteni szeretnék a sebesültnek, elállja az utat... kérem...
Így halk szavakkal utasítva félre a katonákat, egészen közel ér, mire átvergődik, veszi észre, hogy a senki sérült nincs ott, hanem éppen lóháton ül egy délceg, ismerős alak. Markáns arcán kétségbeesés és talán némi düh tükröződik.
Mia hátrahőköl és megtorpan. Ismételt, heves szívdobogás, ismerős torokszáradás...
- Isteneim a magasságban! ALdo! Te meg hogy kerülsz ide?
Émelyítő szédülés keríti hatalmába. Sok mindenre gondolt, mi lehet Sendelben, de erre nem számított. Remegő lábbal lépne még egyet, de földbe gyökerezve csak áll ott, nem tudva mást tenni, csak elengedni lova kantárszárát és a kezét önkéntelenül a rég elvezstett férfi felé nyújtani, mintha meg akarná azonnal érinteni.
Egyszeriben megszűnt minden más a világon körötte.