Valian központja

//Időn túli játék a cinkos Silaronával //

Balál alig várta, hogy a város központjába érjen. Sohasem látott még ehhez fogható építészeti remeket. Igaz, ekkora zsúfolt tömeget sem. Kizárólag a festett képeken, és rajzokon látott Toronyra volt kíváncsi. A piacról is halott már, ami a központban épült, de e percben el sem tudta volna képzelni, hogy bárki is másért jönne ide,mint hogy ezt a híres tornyot lássa. Mi másért? Bár néhányan sietősen, akár tolakodva is haladnak az utcán, mint a nemes tartású elf nő, nyomában a szolgájával. Nem is értette minek siet,mikor bizonyára mindene meg van, ami csak kellhet a jóléthez. Mesteri...Mesteri! Ismételgette magában. Még mindig a toronyra koncentrálva. Figyelmét azonban csak nem kerülhette el, hogy a "szolga" tartása kissé előregörnyedt, és feszültté vált, ahogy aközben kissé nyoma vesztett nemes hölgyet újra megközelítette. Lépteit pedig tovább szaporázta, pedig már egészen szorosan a nyomába ért újra. Aztán megtorpant a páros. Egyetlen másodpercnyi jelenet volt. Az elf nő szemének villanásán máris látta, hogy baj van. Egy pillanatra a fájdalom is jelet tett az arcára.
Olyan gyorsan történt az egész. Hirtelen nem is tudta, merre ugorjon meg. Ám azonnal látszott, hogy a szépség sérülése komoly, de mégsem jelentősen korlátozza. A lába, vagy esetleg az alhasa kapott egy sebet. Talán megszúrta a tolvaj. Lovas voltában nem mindig örült, hogy ilyen magasra növekedett, most azonban legalább jól látta az eseményeket, és elébe ment a dolgoknak. Odarohant volna a nőhöz, de inkább a tolvajt előzte be oldalról, ahonnan nem sejtette a támadást. Így az váratlanul érte, s gyorsan. Még a lopott motyójától sem volt ideje megszabadulni. Balál úgy ugrott neki, hogy feldöntötte, majd úgy ütötte pofon hatalmas tenyere élével, hogy betakarta. Az ilyenek soha sincsenek egyedül a közelben. Ezért alaposan körülkémlelt a bajra még jobban összecsődülő tömeg lábai közt. Nem talált veszélyforrásra, ezért a következő mozdulattal az előbb osztó jobbját kinyújtotta, s nyitott tenyerét a földön fekvő orra elé tartotta. Amaz rögvest megértette a mozdulatot, és a kezébe nyomott egy kis erszényt, és egy aprócska, sertésbőrbe csomagolt, szorosan átkötözött csomagocskát. Balál felegyenesedve teret hagyott neki. Senki sem közelített hozzájuk a tömegen át, ezért nyugodtan állva annyit mondott:
- A helyedben bunyó-, és futó leckéket vennék. És csak azután mernék ide visszatérni ember!
- Elengedsz?- kérdezte meglepetten a másik, de nem várt válaszra. Felpattant és eliszkolt.
Balál ekkor már tekintetével a nemes hölgyet kereste. Volt a törékenységében valami, ami menthetetlenül rabul ejtette a gondolatait - és ahogy közeledett a padocska felé, amire az leült első fájdalmában -, még az érzékeit is. Csalóka volt ez a törékenység. Szigorú összeszedettségnek nyoma sem volt, mégis valahogy előkelőnek, és nemesnek érezte őt. Egyszerű szóval érzékelte, hogy a másik felsőbbrendűnek tartja magát.
Igen, ez az. Ezt érezte a tartásán, a mozgásán, ahogy imént haladt a tömegben, és most ahogy ott ül immár vele szemben, a combját lapogatva ruhájával, még valamit érzett. Mágiát. Az ősök szétszórt erejénél többet. Sokkal többet. Találkozott már fekete mágussal, aki erősebb varázslattal élt, de ez az elf nő valami egészen másként bírt az erővel. Balál nem tudta magyarázni. Nem is akarta. Elhessegette a gondolatot. Maga a mágia zavarta. Nem a különlegessége. Egyébként is a hölgy gyönyörű volt, és kissé elesett eben a helyzetben. Balál legalábbis annak látta. Ő maga volt különleges, ő tette azzá ezt az egész jelenetet.
A marcona férfi ritkán mosolygott - különösen mágiával bíró lényekre- most mégis, talán bátorításul a nőre küldött egy gyorsan villanó mosolyt. Jobb tenyerét mutatva a baljával az erszényt, és a kis csomagot nyújtotta felé.
Ahogy a nő az arcába tekintett, egy pillanatra a tekintete a földre révedt, érdemtelenek érezte magát a pillantására. Pár pillanat után nézett csak fel.
- Ezek az ön értékei. Parancsoljon velem!
Ahogy az elvette, Balál máris a zsákjába nyúlt, és előhúzott egy erős, tiszta vászoninget. Néhány széles csíkra tépte, és letérdelt a szakadt vékony ruhával bajlódó kezeket finoman megérintve.
-Szabad? - éles szemét nem kerülte el, hogy a nagyfokú vérveszteséghez képest mily gyorsan gyógyul a mély seb. De nem szólt. Csak finomnak éppen nem mondhatóan átkötözte, jól rányomva a kötést, hogy a lehető legkevesebb legyen a vérveszteség, és a fertőzésveszély. csak ennyit mondott,némi éllel: - Olyan nagy itt a kosz, és a szemét. Máskor vigyázzon jobban! Még így is lesz ezzel sok gondunk...

- Elhiszem. Ám a tested ennél bonyolultabb szerkezet. Nem szeretnélek megijeszteni, de nem jó helyen ért a penge. Az érből bugyog a vér. Ez egy ilyen ér. Máris rengeteg vért veszítettél, és ez rövid időn át csak növekedni fog. Persze lehetett volna még rosszabb is, súlyosan sérülhettek volna izmok, idegek, még a csont is... Szerencsének tudható be, nem így volt. Mégis... A vérzés legyengít annyira, hogy lehetséges, innen már felállni sem fogsz tudni. Ha mégis, mielőbb haza kell kísérjelek. Azonban ez 1-2 napon belül szépen mérséklődni fog, és megerősödsz hamar. Igazán csak egy dologtól kell tartanod, a láztól.
Jobbnak látta ilyen kimerítően elmondani a nőnek, hogy mire számíthat. Aztán lehet, hogy akadnak ilyen irányú tapasztalatai. Értelmes, finom hölgy. És nem olyan lágy és törékeny, mint aminek elsőre tűnik. Szenvtelen viselkedése mögül nem mutatott örömet, se semmit. Részben lassan jutottak el Balálig a kérdései, de a tegezését fogadta. Azon gondolkodott, hogy azt sem tudja, egyáltalán idevalósi-e a hölgy. Milyen messze lehet a szállása? Elég erős-e oda sétálni? El kell kísérje. Nem hagyhatja magára ebben a helyzetben.
- Balál Tangeran a nevem, asszonyom. És mindig úton vagyok. Oda tartok, ahol szükség van rám, vagy ahová úgy érzem, mennem kell. Gyakran megálmodom. Mintha állandó küldetésben lennék. Az épülésemre szolgál. Most ennyi volt a célom. Vailant - Lanuria szívét kerestem. Valójában Pelatonis csalt be ide. Látnom kellett, ő miről is álmodott. Már megbocsáss a nyersességemért, de ki nem állom ezt a fülledt tömeget. Máris fullaszt. Ha tehetném, azonnal elhagynám a várost. Jobban érzem magam bárhol a városfalakon túl...- elharapta a mondatot....a vadonban... Ritkán ilyen közlékeny. Mi a csuda ütött belé, hogy így kiadta magát az elfnek. Bízott benne, nem valamiféle mágia hatása. Bár az övé jelentéktelen, cserébe viszont róla kevésbé szokták érezni, ő viszont gyermekkorától fejletten észleli a környezetében a mágiát. Nem, nem. Nem használ az elf semmi ilyesmit vele szemben... Mégis megint felötlött benne, hogy egész másként él a mágiával. Valahogy más ettől a nő. - De most segítenem kell neked. Az utam tehát éppen arra visz. Messze laksz? Persze nem akarok rád akaszkodni, ha van aki segítsen...Ha szeretnéd, szólok a családodnak, jöjjenek ők érted.

// HAVI KÜLDETÉSEK: 4. JANUÁRI KÜLDI- Igazságtalan vádak //

Balál újra megcsodálta a Tornyot. A Tanácsháza tornyát. Az épület egy remekmű. Kifejezett jelképe a Lanuriát felügyelő és összetartó Tanácsnak. Ez az, ami miatt a zsúfolt, rengeteg tömeget újfent hajlandó volt elviselni. Az ormótlan zsákját most lezseren egyik vállán átvetve viselte, hogy ne akadályozza a tömegben, és hogy ráláthasson, ezzel is riasztva, aki megközelítené azt. Kissé kilógott belőle a Karana, mely szokás szerint becsomagolva pihent, így felismerhetetlenül, csak sejtését adva, hogy fegyver lehet. Balál nem tartott semmitől, de megelőzni a bajt mindig egyszerűbb, mint orvosolni.

Elővigyázatossága, és tekintélyt parancsló termete ellenére mégis a zsákjához nyúltak. Egy köpönyeges alak volt, aki elszaladva mellette meg is lökte. Bár nem előzhette meg, Balál éber figyelmét mégsem kerülte el, hogy a másik a zsák oldalzsebébe nyúlt egy pillanatra, ahogy nekiszaladt. Még pimaszul fel is tekintett rá- bár talán zavart tükrözött a tekintette, mint maga a fejmozdulat is, hiszen inkább el kellett volna forduljon, hogy ne láthassa meg az arcát. Igaz, a fejébe húzott csukja árnyéka még sejtetni sem engedte a vonásait. Szeme fehérje villant egy pillanatra- ember lehetett. zavart volt a tekintete. Balál az alak után kapott, de az botladozva, és a járókelőket kerülgetve megugrott, és gyorsan távolodott egy szűk sikátor felé.

Bármit is akart, ott nem talált semmit, egy pár édes cukorrépa darab volt csak ott a városhatárban hagyott lovának. Balál mégis önkéntelenül a zsebbe nyúlt, de a következő pillanatban megrökönyödve mozdult. Ujjai ragacsos, hideg fémet értek. Kihúzta a zsákból. Egy rövid pengéjű, véres tőr volt az. Elszörnyedve látta, hogy a hegyétől a markolatáig lucskos a vértől. A penge és a markolat találkozásánál a hajlatban megcsillant a fémen a napfény. Odavonzva a pillantását. A már száradó vérbe jól látható lenyomatot vájt ki egy karikába hajló ragadozómadár fej maszatolt profil rajza.

Balál megugrott az ember nyomában, de máris katonák fogták körül. A polgárok tömege pedig szörnyülködve kiabált, és mutogatott Balál felé:
- Gyilkos! Ott a gyilkos! Fogják el!
Bekerítették, és egy őrmester állt elé:
-Azonnal add ide a fegyvereid! Az ellenállás hasztalan, s az életedbe kerülhet.
Már le is vették a válláról a zsákját, és íját, s most a kezében tartott tőr felé kapott egyikük, és a kraftjára meredt az őrmester.
Balál tartása fenyegetővé vált, ahelyett, hogy megadóan viselkedett volna.
- Nem addig a'!- kiáltotta mérgesen-A zsákomba dobta a gyilkos a kést. Nem engem kell elfognotok.
-Mind ezt mondjátok...- színlelt unalommal a parancsnokuk lépett elő a háttérből. Megvetően mérve végig Tangerant- Valami újat is tudsz? Megörvendeztetnél!

Balál éles mozdulattal szembe fordult vele. Kockáztatva, hogy a katonák megtámadják, esetleg megsebzik. De nem történt meg. Bal keze fejét a kraftján nyugtatta. Nagyon gyűlölte, ha lenézik. A megvetésre kissé gúnyosan reagálva így szólt:
- Ó hogyne, máris....Óhajod számomra parancs...
Azzal a másik orra magasságába emelte a véres fegyvert. Két ujjal tartva vízszintbe, hogy ne hasson fenyegetésnek, mutatta a nyomatot.
- Ez elég lesz?
A parancsnok nyugtatóan felemelte fegyver nélküli jobbját. Közelebb lépett.
- Ez nagyon hasonlít a de Porani család címerére. A pecsétgyűrűjükön is ez látható- mondta meglepetten. Arcán egy mosolyt rejtett el. Nem szerette a szarkazmust. Szigorúságot erőltetett az arckifejezésére- Odamegyünk! A legrövidebb út a sikátoron át vezet!- irányította a katonáit- Összehasonlítjuk. De ha átvertél... Én azonnal felnégyellek az arcátlanságodért!- nézett rá indulóban.
- Megtalálom neked, ha a házban van!- ígérte Balál.

A parancsnokkal előre lépve mutatta, hogy abban a sikátorban tűnt el az idegen, a tér közel eső szélén. A parancsnok nem mutatta, de erre a sikátorra célzott imént a katonáinak. Ahogy elhagyták, a parancsnok jobbra fordult, majd kisvártatva megállt egy kis terecske sarkán lévő cirádás kapu előtt. A kopogtatóhoz nyúlt, s a kapuban máris megjelent egy őszes, nyurga lakáj. Balál nem várt tovább, megugrott, és vállával belökte a nehéz kaput. Berontott az épületbe.
- Merre van a hazaért úr? A szobájában mosdik?
Az inas a fegyveresek láttán kerekre nyílt szemmel csak a fejével intett, hogy fel a lépcsőn, majd hozzátette:
- A folyosó végén szemben...
Balál berontott, a parancsnokkal a nyomában. S ott találták a fiatalurat a mosdótál fölé hajolva, feltűrt ingujjban, a vértől mocskos víz felett. Egy kis asztalhoz penderült, a bekészített hidegtál mellett egy filézőkés feküdt. A hosszú rugalmas penge íjként hasítva szállt a levegőben a parancsnok arca felé, hogy elsőként a fegyverest iktassa ki. Balál egy levegősodró átkot kiállva a levegő erejével egyszerűen megfordította a kést a katona torka elől, a gyilkos felé, aki a következő szempillantásban holtan rogyott össze.
A parancsnok vértől maszatos jobbjának gyűrűs ujján megtalálta a pecsétgyűrűt. A holdkaréjba forduló saskeselyű profilját.
- Köszönöm Uram! - mondta valóban hálásan és elismerően Balálnak, ahogy felpillantott a test mellől.

//Sil..a várva várt- végre //

Balál felegyenesedve várt a válaszra. A sebet hamarosan át kell kötözni. A vérzés nem áll el magától ilyen gyorsan, hanem némi erőt kell rá kifejtenie. Egy ilyen erős, szoros kötés megéri. Viszont a vérveszteség nagy, és gyorsan kell cselekedjen. Nem is szólva róla, hogy ez a a lassan gyógyuló mély seb, könnyen fertőzések melegágyává válhat. De mindezekre akad a zsákjában valami még, ami segíthet.
A korábbi futó kedves pillantás utáni szenvtelenség a hölgy arcán Balál számára észrevehetővé tette a mesterkélt mosolyt. Majd a tolvaj okozta indulat sem marad rejtve előtte. Ám nem szólt. Különben is a nő láthatóan bensőjében valahol távol jár. Talán nagyon is távol. Mint kinek nyomja a vágy a szívét, valami, vagy valaki után. Annál inkább tiszteletben tartotta ezt, mert ahogy el-elrévedt a másik a földet bámulva, őbenne meg felkavarodnak az érzelmek. Ő maga pedig ahhoz van hozzászokva, hogy minden további nélkül kiélje azokat, s így kimutassa, pedig ez a népek közt annyira nem szokás, ezt látta a barangolásai során. Minél sűrűbben lakott egy vidék, annál kevésbé mutatták egymás felé az érzéseiket.
A válasz alapján nincs más hátra, neki kell továbbra is segítségére lennie a hölgynek. Még jó, hogy ennyire kedveli az elfeket, talán a legjobban kedveli őket az összes eddig megismert nép közül. Idegenekhez nem szokva, ez a gondolat azért akaratlanul is átfut rajta. Így legalább nem morózus, kiállhatatlan pokróc a nemes hölggyel. Meglehet, amúgy sincs ellene kifogása. Szíves örömest ajánlja fel további szolgálatait a sebesült nőnek. Miközben maga sem érti, szívének mely szeglete indítja ekkora jó cselekedetre, hogy egy fogadóban töltse az éjszakát. Máskor már ennek a puszta gondolata is alapos megfontolásra kényszeríti. Most viszont nem érez kényszert. Valamitől tetszik neki a lány, nincs mese, be kell ezt látnia. Valamilyen formája ez is a titkolni való érzelmeknek, vagy érzéseknek. Biztosan férfi ösztönei játszanak vele. De elbír ő az ilyesmivel, nem kisfiú már, nem is ifjú nyikhaj.
Barátilag persze közeledhetnének egymáshoz, mint érett felnőttek, de belátható, hogy Balál számára még ez is megerőltető, nem csak mert a másik erősen visszafogott vele szemben, vagy mert egy kivételes erőt sugárzó nemes szépség, de mert neki valójában nem nagyon akadtak eddig barátai. Nehéz természete és a sok esze, meg mesterségei nem erősítették élete emez oldalát. Kivéve persze az egyetlent, akihez viszont szinte olyan erős és eleven érzések fűzték, mint kisgyermekként az apjához. Ám ezt az egyetlen szeretett barátot is elvesztette. Így aztán ha tehette, közvetlen volt, ahogyan neki ez természetes, de ha nem lehetett, vagy úgymond megcsúszott miatta, hát zárt maradt, sőt mogorva stílusával, megmondó morgolódásaival el is riasztotta azt, aki mégis próbát tett volna közelebb kerülni hozzá.
Belső világához valahogy mégis közel érezte a lányt, lám, kisült, neki sincsen családja, és mintha ő maga is viszolygott volna egy pillanatra a fogadót emlegetve. Ám, ha volt is ilyesmi, ügyesen igyekezett palástolni, s máris eltakarta.
Balál pedig megszokta már, minek utána apja halála után félig meddig a vadon nevelte fel, hogy ne vegyen minden rezdülést készpénznek egy civilizált lénytől. Így hát el is hessegette a megérzések tömkelegén át éles elméjébe befurakodó gondolatot, miszerint nem egy említésre méltó hasonlóság akad kettejük közt. Pedig egy pillanatra átfutott a fején, hogy meg kell említse, hogy a város menti kényelmes szállása, amit a fák lombjai takarnak avatatlan szemek elől, menyivel kényelmesebb pihenést biztosítana a friss levegőn, a csillagok alatt, mint holmi emberi szálláshely. A hölgyet azonban csak a városon kívül hagyott lován vihetné ki oda, s minő badarság, hisz a fogadóban bizonyára az épülésére szolgáló ételek és segítségére lévő lehetőségek tárháza várja majd.
Ezt lejátszva végül a civilizáció győzött.
Hát persze, hogy segít, de fogadót neki is keresnie kell. Láthatóan egyikük sem ismerős itt. Várjunk csak!? Mintha látott volna korábban valamit...
- Amott, a piachoz közel láttam egy cégtáblát, ami szállást, ételt italt jelzett. Nem messze van innen. Odaviszlek! Ha megengeded, csatlakozom hozzád ott, és segítek legalább rendbe tenni a lábad. - Mondta ellentmondást nem tűrő hangon, mint aki ahhoz szokott, hogy úgy van minden, ahogyan elgondolja. Mégsem volt a hangjában kényszer, vagy bármi más parancsoló él. Inkább mutathatta ez, hogy többet volt egyedül a kelleténél.
Balál a fejével intett csak a piac másik vége fele, mutatva, hogy a sátrak közt még zsúfoltabb tömegen át vezet az út. A hölgy lassan feláll, pontosabban feltápászkodik. Láthatóan nehezére esik a mozdulat, fájdalmas sérülése. Kivételesen titkolhatatlanul árulkodik a szép arc is.
Ha az elf hölgy engedi, Balál felnyalábolja a saját, hatalmas termetéhez képest pehelykönnyű nő karcsú testét. Ahelyett választva ezt, hogy támaszként vezesse maga mellett. Míg így, vagy úgy elindul, felteszi a kérdéseit, bízva abban, hogy nem túl tolakodó e szorult helyzetben, sőt talán inkább oldja annak feszültségét:
- Elárulnád, a te nevedet is? S mond csak, honnan érkeztél a fővárosba, és mi céllal?

//Januári 4. küldetés – Igazságtalan vádak//

*Aden épp a kovácstól távozott kinek eladta azt a tőrt mit a körgyűrűn szerzett. Nem is baj legalább kis pénzhez jutott. Ha az csupán csak öt darana is volt. Egy vacsorát legalább állt neki az a bolond, régi emlékek ezek. Majd bumm egy férfi löki meg vállánál, szemei rávillannak az arcra. Félelmet látott s valaki elől menekül, karja már majdnem elkapta grabancát mire bele gondolt miért is tenné? Hát nem mozdul utána. Megfordul őröket lát érkezni, de valami mintha nem lenne rendben jobb zsebe sokkal nehezebb mint volt benyúl megtapintja mi az. Egy tőr csupa vér, majd felpillant a katonákra.
-Nenenene -Tartja ki maga elé kezét- Tudom hogy mire gondoltok de ne hamarkodjuk el! Ti is keresitek őt én meg meg akarom ölni ezek után!
*A katonák rábámulnak nem értik a helyzetet miért állt meg a fazon akit eddig kergettek s most jön a szöveggel. Látszott rajtuk a bizonytalanság, lehet nem is ő az csupán a véres kést dobták neki oda. Előre lép a kapitányuk majd megszólal.
-Ne tréfálkozz! Véged van!
*Aden kezdett kicsit méregbe gurulni s most kapott zöld utat ahhoz hogy végezzen velük. Higgadt tekintetet vett fel lehúzta a leplet arca elől majd megszólalt.
-Bolond vagy ha azt hiszed hagyom magam elkapni miután megöltem valakit... Ez az egyik. Míg ti itt engem szorongattok az ott -Mutat utána a fazonnak- meg fog szökni. De mivel ti látom nem az eszetekért kaptok zsoldot... Idehozom nektek... Megállapodhatunk ebben?
-Ha hazudsz kutya ne feledd láttam az arcod olyan vérdíjat kapsz amiért érdemes lesz levadászni téged.
*Csak bólintott egyet, feldobta a tőrt majd pengéjénél fogva elkapta s átnyújtotta a katonának. Ki elfogadta azt, majd összefont karokkal morcos hanggal szólalt meg.
-Mire vársz még? Engedj utat neki!
*Aden perdült egyet majd neki iramodott a város nyüzsgő utcáinak, kik útjába kerültek nagy valószínűleg vesztettek egyensúlyukból. A vér az ujjáról arcára került, hálaisten nem kell megint ahhoz vetemednie bár ebben a nagy városban, semmi értelme nem lenne s valószínű megölnék. Ujjait égnek tartotta majd megszólalt.
-Naur Ti második lépés a gyors.
*Majd neki iramodott ahogy csak lábai bírták, kereste azt az érdekes illatot mit érzett a férfin, majd orrát megcsapja. Egy ház ajtaja előtt áll, benyit máris tudja mi volt az az illat. Ecetbűzben ázott az egész ház legalább is alsó szintje, belép az ajtón úgy látszik várták mivel egy kard akarja nyakát szegni hátra dől hogy kivédje majd rápuffan derekára. Nyekken egyet majd felpillant a kard átszelte az ajtó nagy részét. Nem viccelt a fiú aki az előbb jól kibabrált vele. Keze máris kést ragadott s a fiú lábába akarta csapni mit az szerencsésen elrántott előle.

//Januári 4. küldetés – Igazságtalan vádak//

*A kemény fenyves nem engedi a kardot sem arrébb, az istenek ma Aden mellett állnak. Bár ezt akkor már kétszeri is meggondolja mikor a láb mit hátrébb rántott a fiú az ő arcába érkezik vissza, vér patakzik orrából s reménye maradt meg az iránt hogy azt nem sikerült eltörnie. A fiú még egyszer belé ereszt egy erőteljes rúgást most mellét próbálva eltalálni. Sikerült is bár azt ő se gondolta volna hogy egyből egy kéz kapja el azt a lábat.
-Eressz!
*Esze ágában nem volt elengedni a fiút, innen most már az ő kezében van az élete s ha most harc nélkül meg adná magát talán még túl is fogja élni. A láb elszabadulni vágyott a most már két kéz szorításából. Aden lábaival körbe fonja támadója derekát majd erőteljes rántás éri a fiú lábát ki hátra vetődik Aden mellé a földre. Nem volt kényelmes a helyzet hisz a fiú szinte egész testével a lábra érkezett. Aden felszisszen térde bánta e rögtönzött akciót. S eresztette annak szorítását majd a fiú lábai is végre szabadok voltak. Már ült is volna fel hogy talpra pattanhasson s az egész egy hajtóvadászatként kezdődjön az elejéről. De nem volt ekkora szerencséje. Már ültéből fölfelé egy ököl suhant arca közepébe majd orrába érkezett.
-Az anyádat most megkapod.
*A fiú hátra vetődött egyből orrához kapott végre egyensúlyban van a két fél, mindegyik eleresztette vérének pár cseppjét. Aden egyből rávetette magát a fiúra majd arcába húzott még két erősebbet. Grabancát megragadva húzta fel fejét a földről majd találkozott egymással a két homlok. S az alul lévő ember nem moccant, elszenderedett. Aden kipillant az ajtón micsoda nézősereg támadt körülöttük, s halk beszéd vette kezdetét s tanakodás mi is történhetett itt.
-Hívjátok az őröket megvan a gyilkosuk...
*Aden orrához ért, könnyei szöktek szemébe. Eltört. Két tenyerével közre fogta orrát majd nagyot roppant s végre helyére állt. Felállt a fiúról ki fetrengett még előtte, lábát fájlalva kiállt az ajtó elé majd megvárta az őröket.
-Szerintem elég bizonyíték ez...
*Mutatott az ajtóra miből még mindig kiállt a kard, az őr csak bólintott rá majd rámutatott az eszméletlenre akit katonái egyből elkaptak. Kattant a perec zárja bár fölösleges volt mély álmú barátunk lehet ma már nem is kel fel.
-Álltad a szavad idegen... De vigyázz legközelebb lehet hogy nem lesz ekkora szerencséd hogy velem találkozol s holnap a te fejed kerül a kosárba...
*Aden csak elmosolyodott ezen majd kezét nyújtotta.
-Legközelebb már nem lesz. S köszönet a bizalomért. Aden vagyok.
*Az őr csak rábámult a kézre majd elnevette magát, s belecsapott.
-Üdvözöllek de most már mennem kell egy fejtől kell megszabadítani valakit.
*Majd az őr hátat fordított s elbandukolt katonái után.
-Biztos hogy meg fog látszani az orromon... Mit mondok majd Lysnek miért ferdült el... Áhh mindegy.
*Majd a város kijárata felé igyekezett minél messzebb szerette volna magát tudni ettől a helytől s ettől a kalandtól mi majdnem életébe került.

////Januári 4. küldetés – Igazságtalan vádak befejező reag////

// Sil, semmi gond. belülről jön, szép //

Balál nem kérdez többet, egyenlőre. Tiszteletben tartja Silaronát. Pedig ez a név, szokatlanul kedves hangzású az ő egyszerű férfi fülének. Valószínű nem csak a fülének.
A hölgy a fogadó bejáratánál megkísérel egy mozdulatot, hogy leszálljon a mágus öléből, de Balál nem engedi, pedig sejti, hogy a méltóságát akarja megőrizni a nő, s igyekezne talán minél kisebb feltűnést kelteni.
Balál csak ölben tartva viszi be a pehelykönnyű elfet, hogy aztán odabent két szobát kérjen a nem éppen bizalom gerjesztő figurától, aki a belépéskor fogadja őket. A férfi a fogadósként mutatkozik be, de a vadászt inkább valami sunyi szélhámosra emlékezteti, aki valószínűleg alig várja a zsebébe hulló darnákat. Úgy tűnik a mai eseményeken túl, a bizalmatlanság jegyében telik tovább a nap.
Balált még mindig ölében Silaronával kísérik fel a lépcsőn. A fogadó tiszta, rendezett, de nem fényűző. A mágusnak ugyan ez egy palota, mégis tudja, hogy egy ekkora világváros, mint ez, megérdemelne a központjában egy roppant elegáns vendégfogadó épületet.
Balál előre fizet két éjszakára a szállásért, az ár ugyan nem csekély, de valahogy megoldja. Ebből is látható, hogy bár méltatlan a szolgáltatás az árhoz, mégis ennyi utazó között terjed a híre. hogy egyáltalán van hova betérni, s a fogadós bátran elkérhet ennyit, hiszen nem akad a belvárosban vetélytársra, a hírhedt Nagy Kaszás pediglen messze esik innen. Ez aztán a fületlen gomb! Ha Balál fogadót találna nyitni a Főváros szívében, biztosan erre a névre keresztelné.
Fürdőről sem feledkezik meg, és kérdi a hölgyet, mikor, és milyet szeretne?
Meg sem fordul a fejében, ez milyen viselkedés, hogy mennyire lovagias-e, számára a legtermészetesebb, hogy a bajba jutottat nem engedi, hogy még ezzel is tetézze saját gondját, hogy fizet, fel sem merül benne az ellenkező lehetőség, vagy az egyenlőség. Nincs anyagi gondja, megteremt az életéhez mindent, és nem túl nagyigényű. Leginkább a találmányai visznek el több pénzt. Tehát olyan természetesen tesz mindent, hogy még tolakodónak sem tűnhet, maximum baleknak. A fogadós viszont mielőtt felkísérteti őket a cseléddel, sokáig gondolkodik, vakargatja a csupasz állát. Egyetlen picike szobája van, a legfelső szinten, ami a harmadik. Se cselédszoba, se semmilyen helyiség nincs üresen, a közelben ugyan egy udvarházban szokták a lovakat, és a szekereket elhelyezni, de igazából ott nem veszik jó néven, ha valaki mondjuk a lovával aludna.
Felviszi Silaronát az emeleti szobába a mágus. Megmutatják nekik. A cselédasszony még toporog, míg egy darnát nyom a kezébe Balál, és ha akarja, a nemes nő elmondja neki az igényeit. Aztán beteszi maguk mögött az ajtót végre. A még nyitott ajtóban csak így szól az elf hölgynek:
- Kitalálok majd valamit magamnak. Ez a te hajlékod, Hölgyem! Most megnézem a sebedet.
Jelezve ezzel, hogy ha szeretné, sem küldheti most még el őt.
Silaronát az egyetlen, fejével a falhoz tolt ágyra ülteti, roppant gyöngéden, majd leguggol, hogy megnézze a sebet, ki is oldja a nyomókötést, amitől erősen kibuggyan, majd szivárog belőle a vér, de nem nyúl már a ruhákhoz. Túlságosan intim ez a helyzet, és illetlennek tartja, ha ő maga oldja meg a sebet takaró, és szorosan körülvevő ruhákat. Várja, mit tesz a másik, és ha le kívánja venni a szoknya alatti szűk nadrágocskát, feláll, és erős zavarában a padlót bámulva elfordul. Hirtelen úgy érzi magát, mint valami kamasz kölyök. Úgy is viselkedik. Biztosan a bezárt ajtó tehet erről, semmiképpen nem a tapasztalatlansága a másik nem terén. Nem is arról lehet szó, hogy a lány csöppet sem hagyja hidegen. Csak az ajtó lehet, vagy valami ilyesmi...

A suhogó szoknya lágyan hull alá, ahogy a kicsit korán megforduló férfi izzó tekintete siklik végig a hosszú, karcsú lábakon az anyag előtt. Balál örül, hogy Silarona megengedi, hogy kezelje a sebét. Furcsa kis kaparászással a torkában, és arcán a lehajtott fejjel reménytelenül takart, enyhe pírral hajolt ismét a feladat, vagyis a fehér márvány oszlopra emlékeztető comb fölé. A mosdótálat odahozta magával, a víz tisztának és frissnek tűnt. Széles tenyerét fölé helyezve érezte is, hogy valóban így van. Egy perc múlva a seb, és a környéke szépen kitisztítva volt előtte. Parancsolnia kellett a kezének, hogy ne simítsa meg újra, meg újra feleslegesen a hibátlan feszes bőrt. vajon mennyi idős lehet a lány? Nem látszik annyira fiatalnak, mint a bőre mutatja. Jó örökség. befelé mosolygott, fel se mert pillantani, mintha attól tartana, hogy Silarona meglátja a gondolatait. Megért már néhány évtizedet, szebbnél szebb nőket látott, mégis be kellett látnia, hogy kamasz kora óta nem volt egyikük sem ilyen hatással rá. Azóta meglett férfi már, uralkodik ő magán. Az igazat megvallva valami zavarta a hölgyben, valami, ami sem az eddig megismert elfekre, sem pedig a varázstudókra nem volt jellemző. Ez a valami idegen alapú mágia volt, ami a nő ereiből áradt szerte. nehéz illat volt ez, de Balál számára most már kedvessé vált, tudta, hogy életében meghatározó emlék marad. Emlékeztette valakire, mintha találkozott volna már ezzel, akkor nem zavarta, túl fiatal legényke volt, kevéske tapasztalattal... ha valóban van összefüggés, jobb lesz ha távol tartja magát Silaronától, ahogy ha annak idején tudta volna, amit most, akkor bizony attól a lánytól is jobb lett volna nagyobb távolságban maradnia. vajon valóság ez, vagy csak megérzés, netán csak egy ismeretlen mágia, és köze nincs ahhoz a másik nőhöz?
Megrázkódott... Néha ostoba álmai, és kényszerképzetei nagy befolyással voltak az életére. Ez a jóslás átka. Balál pedig határozott erős jóstehetség volt. Lehetséges, hogy itt is csak egy rossz megérzés van, így el is hessegette az egészet magától. Tény, hogy a lány gyönyörű, és vonzó, olyan, amilyen az ilyen egyszerű életű férfiaknak csak a legmerészebb álmaiban fordul elő.
Erővel helyezte előtérbe a sebesülést, férfias hevületére szinte haragudott, hogy akadályozza abban, amit tenni akart. Veszélyes területre tévedt, de végül is 1-2 napról van szó, meg akarja gyógyítani Silaronát, és útjára engedi majd. Nem akar bajt, csak segíteni.
nagyokat nyelt, mintha lenyelhetné a gombócot a torkából, érezte, ahogy hűvösség veszi át a pír helyét az arcán.
- Van nálam egy kis szárított peratuja szirom. A Hyarmenya egy opáltükrű tava mellett találtam. Ember nem járt még annyira mélyen a dzsungelben.- Beszéd közben fel merte most már emelni a tekintetét, hogy az égszínkék szempárba pillanthasson- Élet van e kis szirmokban. Mint a tekintetedben, az tiszta ég, és a korund kő szennyezettsége, a kék zafír. Nem kell tartanod tőle. Nézd!
Ahogy a pici tarisznya kinyílt, ezüstös fény szűrődött ki rajta. A mágus két ujja közé csippentett a parányi, fényességes szirmokból. A seb fölött engedte útjára őket, úgy szálltak, mintha könnyű szellő lengedezne a szobában, pedig a levegő nem mozdult. Ahogy szálltak, egyre apróbbak lettek, majd közvetlenül a seb felett el is tűntek, helyükben csak lebegő fény maradt, mely hirtelen egyenesen a nyílt sebbe hatolt, és a seb néhány másodpercig ezüstösen felragyogott. Ettől a seb mélyén langy meleget érezhetett Silarona. Balál a seb fölé helyezte kinyitva a jobbját, mire az még egyszer felfénylett, majd a vérzés elállt.
- Asconara vorrana!- olvasott rá- Neked őriztem ezt a virágot!- csúszott ki óhatatlanul a száján.
Legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Ez a szoba...jobb lesz ablakot nyitni a városra, hátha elterelődnek a gondolatai a hölgyéről. Felelős érte. Ki kell vernie a fejéből!
Újabb vászoncsíkkal fedte be a sebet, finom mozdulatokkal, mintha valami roppant törékenyet érintene. Már nem volt szükség a nyomó kötésre, a szirmok fénye gyógyította a roncsolt ereket.
Csak tudná, mi a fene van vele. Legszívesebben elszaladt volna a zafírkék szemek, és a márvány combok elől...

//Szeptemberi 4. küldetés: Szabadulás. //
*Sajgó fejjel ébred fel, körbe pillant hűvös környezet fogadja itt ott mohát pillant meg. Majd alig fél méterre a földet maga alatt. Felül fejét fogja s halk szitok hagyja el a száját. Megint kocsmázni kezdett s megint mi vége lett a dolognak. Csak azt tudná mit keres itt. S körbe nézve az itt egy tömlöc alja, ahol nem éppen kellemes az ébredés. A rácsokhoz veszi az irányt kezével a fejét fogva. Az őrt keresi hátha egy kis eligazítást tud tőle kérni, hogy elvégre miért is került ide.
-Hé! Őrség!
*Senki nem válaszol, dolgai is megvannak s fegyverét sem kobozták el, egyre furcsább lett számára a helyzet. Még sose került úgy fogságba, hogy azt sem tudta miért s mikor. Cellatársak nincsenek s láthatóan az egész szárny az övé. Kezét az oldalára helyezi szemével körbe pillant s megbizonyosodik róla totálisan egyedül van. Szájából egy apró kulcsot húz elő, majd a rácsok között átnyúlva matatni kezd a zárban. Alig pár perc kell hozzá, hogy az idős kapu megadóan kiengedje őt börtönéből. Óvatosan kúszik ki a fal mellett a tömlöcből, majd kulcsát ismét csak vissza helyezi oda ahonnan jött. A kapu bezárul mögötte s ő követni kezdi az egyetlen utat ami jogosan gondolható a kivezetőnek is. Egy fa ajtó állja útját a túloldalon hangok hallatszanak. Valaki beszél odaát, mintha csak magában szónokolna a férfi s valamit emleget a zsoldjáról. A kilincs megmoccan s a férfi egy vöröslő szempárral találja magát szembe majd a tulajdonos ökle megsimogatja az őr arcát, aki könnybe lábadt szemekkel arcához emeli kezét s seggre ül. De a játék még nem ért véget kap még egyet s máris nem fáj neki annyira az előző s eldől.
-Ezek szerint börtönben vagyok... semmi kétség de miért?
*Elméjében megpróbálja lepörgetni az estét de egy hatalmas fekete lyukon kívül semmit sem talál. Biztos benne, hogy túltöltött az éjjel s mint mindig erejét fitoktatva került ide. Az útja átvezet egy másik folyosóra ahol több cellával találja magát szemben. Erre nem számított, hogy még hosszabb lesz az út kifelé mint az átlagos börtönből. Egy férfi fekszik az egyik cellában, éles fájdalom üt fejébe. Ismeri őt csak nem tudja honnan. Elmélázik a látványon majd úgy dönt, hogy megkérdezi hátha ő is ismerősnek találja majd s talán kicsit többet tud mint ő maga.
-Te... Hé te nem hallod!
*Dobja fejbe az első kaviccsal mi keze ügyébe akad. Mire a férfi megremeg majd odakap az érintett ponthoz. S hangos szisszenés hagyja el ajkait.
-Te ostoba nézd meg mit csináltál miattad akarnak elítélni!
-Ezt mégis hogy érted?
-Piálni kezdtünk majd a menet végén egy kártyapartyt indítottunk meg. S te csalót kiabáltál s neki estél a jobboldali fazonnak. Hatalmas verekedést robbantottál ki... majd jött az őrség a többit meg te magad is láthatod. S ha már itt tartunk, hogy a fenébe vagy te ott?
-Én nem várok ítéletet... ember felettem nem ítélkezik.
*Majd a férfitől a választ megkapva csak intett neki egyet s tovább indult a folyosón. A férfi száját még elhagyta pár szó könyörgött a megszabadulásért. Bárcsak ilyen egyszerű lenne ez az egész. Ez itt nem egy szabadító akció hanem szökés. Épp elég egy embert kivinni innen s ez esetben ő maga lesz. Nincs szüksége koloncra az út során, hogy még a saját testi épségén kívül másét is óvja. A börtön meglepően üres volt, az őrök talán éppen váltást produkálnak, hogy sehol sincsenek. Annyi baj legyen így másnaposan semmi kedve sincs verekedni. S párbajba kerülni még kevésbé lenne kedve. Bár nem tudja melyik lanur katona tudna vele méltóan szembe szállni. De eddig még váratott magára a találkozás. Ismét egy fa ajtó, talán a vége ennek a borzalmas álomnak s ahogy kinyit rajta pálmafák s szép fekete bőrű nők fogadják pálma levéllel. S miközben a gondolataival játszott az ajtóra tette kezét, lenyomta a kilincset s átlépett a túloldalra. Éppen falatozó katonákkal találta magát szembe, kiknek még a kanál is megállt kezébe s bamba szemekkel néztek rá.
-Mi a fene?
*Ejti ki kezéből a tál levest majd bamba ábrázattal néz rá az imént bölcsen megszólaló katona. Mire ő csak emeli kezét, s halkan megszólal.
-Ha most nem kezdetek el pattogni nem rendezek eszméletlen bulit.
*Természetesen a katonák nem vették olyan viccesen eme megnyilvánulását mint ő, s rögvest ökölre mentek az idegennel, minek az lett a vége, hogy Nawa egy mokkával a szeme alatt s háta mögött három eszméletlen buliba torkollott katonával lépett a rácsokhoz mit kulcsra zártak. Egyértelmű itt a szabaduláshoz vezető út, vagy miért lett volna három katona is pont ennek az ajtónak az elejébe. Átkutatta a tombolókat, s megtalálta a kulcs csomót amit keresett. Hosszasan próbálgatta a kulcsokat egyiket a másik után mígnem egy nagyobb s rozsdásabb darab elkattintotta a pofát a zárból. Hatalmas mosoly húzódott végig arcán, mi kissé keserű lett hisz jobb szeme kissé beduzzadt s ahogy az arcizma megmozdult égető fájdalmat érzett.
-Szomorodj meg...
*Vetett még egy pillantást a trióra, majd a rácsokat kilökve egy ajtón keresztül kiérkezett a szabadba ahol végre a friss levegő fogadta. Mélyet szippantott belőle akárcsak aszály idején a víz oly jóleső volt ez a lélegzetvétel azután a poshadó szag után amit a börtön árasztott magából. Bár felróni senkinek nem tudja csakis magának hisz megint a butaság vitte be oda. A nap melengette az arcát s hívogatta magával a szabadságba. Bezárta az ajtót maga mögött majd sebtiben kimenekült a városból. S elhatározta magát, hogy jó ideig nem jön errefelé. Hátha egyszer csak saját portréjával találja itt szembe magát egy házfalon. Majd az idő múlásával elfeledik a katonák ezt a kis csetepatét s remélhetőleg arcára már holnap nem fognak emlékezni. 
//Vége//

//Silarona - megkésve bár... //

Silarona vigyázva állt fel, mégis aggodalom töltötte el Balált. Szájára mégis feddés hangjai tolultak, amiket aztán gyorsan félbehagyott. Annál is inkább, mert a lány a csomagocskát szedte elő, és a mágust kérdezte, tudja-e, mi ez.
- Nem láttam még hasonlót, pedig sok dologgal találkoztam már. Az bizonyos, hogy mágia árad gyengén belőle. De ez ne tévesszen meg! Maga a varázslat nem biztos, hogy gyenge, lehetséges, hogy varázsige, más varázstárgy, vagy valamilyen helyzet hozza ki jól az erejét. Persze lehet az is, hogy például egy folyamatos, enyhe védelmet adó tárgy például, amit mondjuk minél többet visel valaki, annál erősebben hat rá. Nem érzem ártalmasnak, de az is előfordulhat- A szürkeköpenyes elmosolyodott, érezte, ahogy leküzdi a zavarát Barna szemeit Silaronára emelte, és emelt hangszínnel folytatta, a kételkedők emelt hangszínével:- Mondjuk, te megmondhatod, hogy mi is ez valójában! Hiszen a tiéd... ugye?- Nyomatékosította a végét. És várt... Újra várt.

//Bocs, ezt a kis szarkazmust a végén nem hagyhattam ki Sil! //