Valian központja

// Mia //
*A lányra tekintek, látom az izgatottságot a szemében. Nem értem mi ez a jó kedv talán hozzá még nem értek el a sötét hírek.
- A két vezető segítségét kell kérnem. Egy fekete sárkány levadászásához. Jelenleg nincs fegyverem ami megsebezhetné.
*A lány a székre ül, végig nézek rajta, szememet össze húzom. Valami furcsa érzés kering bennem. Nem igazán szoktam megizzadni, de most valamiért mintha levert volna a víz. S csak egy gondolat futott át az agyamon.
~ Mi lesz vele ha kitör a háború?
*Tovább vizsgálom a lányt, szemeibe meresztem saját cián tekintetem, majd lesütni kényszerülök. Érzem az ereimben a vér szélsebesen száguld. A szívverésem akár a dupláját is megüti az átlagomhoz képest. Ami még mindig messze áll a gyorsak táncától. De most, nem is léptem táncba. Most csak Aden vagyok.
- A főpapnő... valamiért megérzem azt, ha valaki nem érdemli meg a tiszteletet. Ha valami sötét szándék van a lelkében. Talán Salamon tehet róla, hisz hosszú ideig élt egy sötét lélek az én testemben. Az az érzésem van, hogy a főpapnő megvezet. Bort iszik vizet prédikál....
*Teszem le a lábaimat a földre, majd karjaim a fejem fölé helyezem ezáltal gerincem roppan egy nagyot. S lassan kigombolom a felső ruházatom s lefejtem magamról a fehér inget is. Durván melegem van szinte ki vagyok tikkadva. Sose volt még ilyen érzésem... S üt belém a gondolat... Volt de akkor ez még gyereknek bizonyult, egy olyan nővel aki nem éppen hozzám volt való.
- Háború készül... gondolom ez tiszta... Belső viszályok vannak még a birodalomba is... de van mi fontosabb ezer emberéleténél is...
*Állok fel az ágyról majd közelebb sétálok a lányhoz s letérdelek elé, talán most lehetünk egy magasak. Hisz hozzám képest ez a lány elég apró teremtés.
- Ha nem megy minden rendbe, s kibontakoznak az első csaták, mielőtt még ide érnek húzd el innen a csíkot. Lanur hegyeiben van egy rejtekhelyem. Ha látod a lángokat a falakon túl szedd össze a holmidat. S rohanj....
*Állok fel a lány elöl majd hátat fordítok neki s ha meg nem állít vissza sétálok az ágyhoz. Hátamon régi idők sebei vannak. Még abból az időből ahol Nawarean nem is létezett. Majd ha az ágyhoz érek hassal elfekszek benne. Fejemet balra fordítom hogy szemem sarkából lássam a lányt.
- Aden ( Ejtsd: Éden ) ez az igazi nevem... Valaki tudja mit véssenek a fejfámra ha nem igazán alakulnak úgy a dolgok ahogy elterveztem...

//Tehát: Aden //

Megvetésről, bizalmatlanságról, majd háborúról beszél ez a fiú. Valahogy olyan ez, mint a lejtőn lezúduló áradat, nem tehetsz ellene és elmenekülni se vagy elég gyors.
- Hová menekülhetnék?- Csak egyetlen hely jut eszébe: Evolyran.
Ahogy letérdel elé, végigkúszik a tekintete az izmos mellkason és megállapodik a Nawa ciánjaiban, amiket az imént úgy elkapott...valahogy furcsán veszi a levegőt és szokatlanul izgatottnak látszik, pedig az ajtóból a lány jól látta, még nem kezdett olyan mozgásba, ami ezt indokolná. Összehúzza a szemét, talán megsebesült? Vagy...
- Mi van veled? Beteg vagy?
Nem talál a jól látható mellkason, se a hasfalon friss sebet, csak régi hegek, ahogyan el fordul, hogy elhaladjon az ágy felé...Mia a karja után kap erőtlenül, de addigra eltávolodik... az ágyon hasra fekszik, a lány követi. Mellé ül a keskeny ágy szélére.
- Hol szerezted ezeket? Olyanok, mint a katonák sebei. - Simít végig ujjaival a kusza, mély barázdákon, majd hirtelen elkapja a kezét. Hazájában teljes intimitás lett volna az orvosokon, felcsereken kívül bárki megérintse a sebhelyeket. Rá se nézhetett volna, ha nem a hadvezér lánya, így is titkon látta a sebesülteket, néha az eszméletlenek körül segített is a felcsereknek. Tudja jól, mily fegyverek okozhatnak ilyen nyomokat.- Bocsáss meg, ne haragudj! Csak haza gondoltam...semmi..másra...
Mint aki titkot lát, vagy valami belsőséges dolgot fedez fel, úgy viselkedik. Tágra nyílt szemét szívesen behunyná, megfeszült izmait ellazítaná...Abban a percben ugyanis megérzett valamit abból a sor érzésből, ami a fiúban kavargott.
Ha teheti, felugrik az ágyról és hevesen igyekszik kifelé, el is szalad, hacsak... nem tartóztatja Aden.

*A lányra tekintek jó kérdés hova fusson, ennél jobbat ős sem tud minthogy ellenkezőleg ahogy a füstfelhő érkezik.
-Elfele, arra fuss emerről még nem látod a füstöt.
*Majd a beteg kérdésre csak elmosolyodok s halkan válaszolok a lánynak.
- Nevezhetjük úgy is hogy betegség. Ezt az ember akkor érzi mikor ellágyul a lelke, s a homályból a fénybe lép...
*Majd érzem az ujjait a hátamon ahogy sebeken végig fut majd beszél hozzám hallom a hangját ami most oly símogató mintha hallottam volna már. Majd ahogy elkapja kezét egy szempillantás alatt utána nyúlok majd lágyan megfogom.
- Semmi baj... Ezek apámtól vannak, a kiképzésem hosszú volt s fájdalmas de mindent értem tett... Viszont vannak sebeim a nem oly távoli múltból.
*Mutatok rá a sendeli sérülésekre amik már tény hogy réginek tűnnek mivel gyorsabb a regenerációm mint az embereknek. Majd kezem a lány arcához ér s én közben felülök.
- Úgy érzem amikor te velem vagy, nincs mitől tartanom. S míg én veled vagyok nincs olyan lény ki képes lenne ártani neked. Aznap éjjel nem a pénzedért tettem amit tettem. Tudom, hogy Salamonnal is beszéltél. Emlékszem mindenre, mikor ő meghalt, az életét áldozta értem a gyermekéért. Egy igazi ember volt a szemembe. Viszont most már nincs s nekem ezerévnyi szenvedést hagyott, mit te egyetlen pillantásoddal elfeledtetsz velem.
*Majd lassan végig simítom az arcát, s leveszem róla a kezem ha hagyja.
- Az első emberi érzésem hosszú idő után az, hogy szeretlek... Az első pillantástol a kocsmában ezt érzem. A forrongó érzést ami szembe szállni kényszerít azzal ami minket fenyeget.

//Regélő//
A ház szépen mesél, milyen életet élhettek az itt élők. Stílusa Mia számára kissé puritán, de igényes. 
Reus úrat követve szemlélődik, követi őt abban, ahogy a tárgyakat, műtárgyakat sorra veszi.
 A nő nem tágít mellőlük, de nem zavarja fecsegéssel a csendet. 
A fogadóteremhez érve Miát honvágy fogja el. Elképzeli a hatalmas, szélesre tárt ajtósorokat, melyek a palota vendégfogadótermeibe vezetnek. Melyek közül a legkisebb nagyobb, mint ez az épület. Itt a díszítés puritán, megítélnie nehéz, mennyit fektettek bele az építés s berendezés mesterei. A lányt a falakat gazdagon borító festmények érdeklik, már csak témáiknál fogva is. Harcok, katonák, csatajelenetek, seregek és sebesültek, nomeg a hazatérők... Az egyik előtt megáll, megbűvölve nézi.
A kép hatalmas hadak egyesülését mutatja, előtérben egy csata emberekkel, mágusokkal és sárkányokkal. Az egész ehy nagy torony körül koncentrálódik. Lanur tornya  lehet ez, de ebben bizonytalan, ahogy abban is, volt-e csata a toronynál, vagy mindez jelkép volna. A kép központi alakja egy hatalmas kardot emel egy sárkány ellen. Egy mozdulat lenne csupán, hogy elmetssze a fejét a törzséről. A színek vadak, de mégse mannahoniak. Pedig Mia döbbenten látja otthonára oly jellemző valóságot. Beleborzong, elsápad, és a hideg verejték, mint apró gyöngysor ül ki homokára. Ma másodszor, de ez most más. Ebből eltökéltség táplálkozik a sárkányok s minden ivadékaik ellen! 
- Oly könnyű emlékezni, mégis ijesztő látni. Szinte érezni a verejtéket és égett szagokat. Ki a hadvezér?
Babonázva bámulja a férfit az óriási, míves karddal. Ha ember, a híres Lanur lehet. 
- Hogy képes így szállni szembe egy sárkánnyal?
Szája vékony harcias görbületbe húzódik, pupillája kitágul, ereiben sebesen áramlik a vér, megfestve végül arcát.

- Bizonyosan nagy hadvezér lehetett Lanur. Hallottam már róla és nem keveset olvastam az életéről, a honfoglallásról a könyvtárban. A birodalom megalapításáról is. A torony nevével is találkoztam. Hol van eme épület? Egyáltalán áll még?
Tovább hallgatván Reus urat, még kerekebbre nyílik a szeme, ahogyan felfogja szavai értelmét.
- Ó, ez lenne hát az?
Számára nyilvánvaló, hogy a sárkányölő kardra gondol. Fesztelenül folytatja ámulatában, miközben Reus de Sanctis :
- Ez tüntettette el a fekete sárkányokat e földről?
Majd, ahogy továbbmennek szobáról szobára, a családi otthon melegét sugárzó helyiségeken át, egyre csak kattog az agya. A kerti fán még mintha két hinta is lógna...S az egész ház is olyan benyomást kelt, mintha gyermekes családot szolgált volna ezidáig. Ne hagyja nyugodni a kérdés. Végül is a házvezetőnőt kérdezi meg, nem törődve vele, hogy illetlenség olyasmiről érdeklődni, amihez semmi köze sincsen. Meglehet, ezt az asszonyt jobban megrendíti a helyzet, mint a személyzet bármely tagját.
- Mondja asszonyom, mi történt a... családdal?
A fegyverszobába lépnek éppen és a ház volt urának kiállítása hasonlatos benyomást kelt benne, mint apjáé a kastélyban. Az egyik keskeny, hosszú kard előtt megáll. Enyhén hajlik a kard íve, ritkán látni ilyet. Tökéletes a markolata.
- Tiszteletreméltó gyűjtemény, ha mégoly kicsiny is. Ez a kard nagyon hasonlít egy hazám béli fegyverre. Ezzel egy ügyes vadász, vagy harcos kifilézhet egy hatalmas termetű lényt pár mozdulattal. Ha megengedik, megfognám, mert illene megtekinteni, hogy miből is készült e fegyver. Ha nem csal a szemem, ez az egyetlen kard itt, többet ér a ház egész eddig látott berendezésénél, bútorokkal és burkolatokkal, sőt, a személyzettel együtt. A fegyverek és a vadászfegyverek együtt pedig még egyszer ennyit. Mannahonban azért az említett kardért egész nagybirtokok is gazdát cserélnek.
Azzal nem várva valójában engedélyt, az ilyesmihez nagyon nincs hozzászokva apja és a császár, no és annak anyai nagynénje jelenlétén kívül, egy lassú és megfontolt mozdulattal leemeli a kardot, egyik tenyerén nyugtatva egy pillanatig a pengét. A kard könnyebb, mint hitte, de sokkal hosszabb is. Az ő testénél vagy 5 centivel hosszabb markolattal együtt. Megfordul vele és megemeli maga előtt egy alapmozdulattal, majd vívó kezdőállást vesz fel. Két kézzel marokra kell fognia, de nem billen ki a súlyából, annyira könnyű, érzi, hogy inkább a nyélben van egy kis súlyozás. A napfény végigsiklik a karcsú pengén.
- Edzett acél penge ez, nem holmi satnya ércből készült. Többszörösen edzették és mire formát kapott szinte törhetetlenné tették. Mégis oly karcsú és könnyű, csak a nyele veszett nehéz. Alig bírom el, pedig nem vagyok gyenge és fogtam már hosszú kardot. Acél és talán egy csipetnyi varázslat. Lehetséges, hogy akár parancsolni is tudna neki egy csatamágus. Ez nem emberi kard.

// Nawa//

- Én a sötétségbe tartok...Talán egyszer félúton összetalálkozunk...Hacsak nem most van itt a felező. Ébred a sötétség Nawa...Aden... ha egyszer felébred, mindent körülölel jótékony árnyával és dermesztő hidegével. Ki fogja akkor tudni, merről fúja a szél felé a füstöt? A háborúra alaposan fel kell készülni. Ha kell elrejtőzni előle egy ideig, de mindenképpen fel kell készülni, amennyire csak lehet, a végső ütközetre is, ha nem is tudod, mikor jön el. ez a harcos sorsa.
Ahogy egyik kezét a fiú megfogta s szelíden tartotta, a másikkal ismét a sebeit érintette, ott is simogatta ujjai hegyével, ahol a frisseket mutatta.
- Hol szerezted ezeket?
Türelmesen hallgat ha elmondja Nawarean, hol s hogyan történt.
- Tudod az én szívem hideg, mint a jég. A legsötétebb helyről jöttem, amit elképzelni sem tudsz. A központi szigetek nagy városai csupa pompa és drágakő, még a várfalak is aranyból vannak néhol. Az urak dorbézolnak a jólétben miközben térdig vérben gázolnak, hogy a béke látszata megmaradjon a Korona fővárosban és a nagyobb uradalmakon. Ezrek fizetik meg ezt a mulatságot. kevés olyan család él Mannahonban, ahol a nagytól a kicsinyig, még a legutolsó szolga is a sárkányok ellen harcol s minden tehetségükkel erre készítik fel a fiú gyermekeket. Mindig borzasztóan sajnáltam, hogy én lánynak születtem. Az én családom a leghatalmasabb minden mannahoni honvédő közül s én nem lehettem köztük. Apámtól az edzés nekem is meg volt, ezért a szívem nehezen szeret meg valakit, az eszem pedig célratörő elme.
Az első rémülete ellenére a mellkasa körül kis szorítással és megnyíló ajakkal simul bele orcájával a fiú simogatásába. Hosszú ideje él távol minden öleléstől, simogatástól, hát jól esik az őszinte érintés.
- Sötétség keresi a sötétséget Aden! Mint az édestestvérek! Ne hidd, hogy engem könnyű lenne egy lehetséges fényes ösvényre terelgetned, ha ráunnál a régire!
Közben a fiú olyasmikről mesél, amiket sosem sejtett róla. Valami megdöbbentően rájött közben, hogy ő is érzéseket táplál Nawarean iránt, csak sosem vette észre saját mindennapi küzdelmei során. Olyanok ezek az érzések, melyek nem csak a félelemmel vegyes tisztelettel keverednek, hanem valami másféle zamatuk van. Eddig annak tudta be s ki tudja, talán így is van, hogy a férfi szabadította meg a szeme láttára üldözőitől Tarsis éjszakai utcáin. Az is lehet, hogy az érdeklődésük nagyban hasonlatos s ez közelebb hozza őket egymáshoz. Nem tudta, de ijesztő módon látta a jóvágású, markáns arcon elterülni az érzelmeket.
- Első emberi érzésed vagyok?
Mia meglepve mosolygott.
- Talán az első emberi szívdobbanásod is én vagyok. Talán egyszer az enyém is te lehetsz...ki tudja...ha túléljük a háború kirobbanását, ha megtanulunk túlélni együtt és külön is. Mert addig én lennék a gyengeséged. A leggyengébb pontod! A legsebezhetőbb részed, amin keresztül döfve eltalálnának téged is.
Kisvártatva halkan hozzátette:
- ..és persze, ha magabiztosságod bizonyítod az idők folyamán, hogy nincsenek ilyen ellentmondásos érzéseid, mint Salamonnal kapcsolatban. Legutóbb gyűlöletes dolgokat fogalmaztál meg róla. Bocsáss meg! Lehet, hogy olyan is volt s csak velem volt megnyerő...Tudod a sötétség keresi a sötétséget!

*A lányt hallgatva csak mosolyogni tudok, a sötétség szerény személyemnek is ismerős. Átéltem én magam is egyet s mást, s láttam dolgokat amik maga voltak a sötétség, a feneketlen mélység engem is elnyelt egy időre. Eldobtam nevem, eldobtam élő mivoltomat. Egy árnyék voltam a sötétségben, egy árnyék ami csak a vérre szomjazott de most valamilyen más érzés fogott el. Mire vágyok?
- Sok csatában volt részem, egy kegyetlen ellenfél voltam, kíméletnek még csak halvány csíráját sem éreztem. Kevés ember élte túl a velem való találkozást, de voltak olyan lények amikkel jómagam is megszenvedtem.
*A lány éppen a magáról mesél amit érdeklődéssel hallgatok. Majd áttér az árnyak között megbúvó békére. Az árnyoldalakról kezd mesélni. S amit befejezi magam is megszólalok.
- Mi már csak ilyenek vagyunk... az árnyak között élve nem sok érzelemmel találkozunk... nekem is megvannak a saját útjaim amiket magam mögött hagytam. Ezer évek óta most vagyok egyedül, s érzem a magány szorongatását.
*Majd a lány egy fényes ösvényről beszél, amit nem igazán értek. Majd szemeim vörösben pompáznak, pupillám egy sárkányéhoz hasonló. S e szemekben a sötétség mélyére lehet látni, oly mélyre, hogy talán még el is veszhet benne az ember.
- Nem tervezem, hogy a fény útját járom majd, az még Adennek sem volt szimpatikus. A sötétség a sötétséget keresi mint mondtad...
*A lány arcához érek amikor a szívdobbanáshoz ér, arca lágy tapintású selymes, kezeim egy harcos keze, nem mondhatnám éppen puhának. S leginkább nyakak kitekerésére specializálódott, most mégis oly enyhén ér a lány arcához mint még máshoz soha.
- Az első szívdobbanásom... meglehet... Viszont az emberi lét értelmetlen ha nincs miért harcolni... Egy vak cél mi emberből isten szeretne lenni nem éppen elérhető... Az én szívem téged választott, téged ki magad is a sötétség útját járod, s egyedül teszed azt...
*Majd a szó Salamonra terelődik, mire kezem a lány arcáról a tarkójára helyezkedik el.
- Gyűlöletes? Nem nem az, hiszen amit tett egy célért tett. Azért tette, hogy felélessze gyermekét. Azt akarta, hogy hatalmasabb legyek mindenkinél e világban. Azt akarta, ha lesz valaki akit szeretni fogok azt meg tudjam védeni... Nehéz elmagyarázni ezt, de Salamon meghagyta nekem tudatát emlékeit.
*Majd közelebb hajolok a lányhoz s fülébe suttogom.
- Azért volt veled megnyerő mert érezte a benned lakó sötétséget, s érezte azt mi lányába az első Nawareanban volt megtalálható.... A feneketlen sötétség kötötte őket össze.
*Hajolok el fülétől majd mélyen a lány szemébe nézek.
- Sose éreztem rajtad, hogy rettegnél attól, hogy ellened fordulok... Vajon miért nem érzem azt a félelmet amit minden élő érez mikor egy sárkány szemébe néz? Bár ezek egy kígyó szemei, az ember szívéig látnak... De a tied oly sötét, hogy még ezek a szemeik sem látnak beléd. Ez tetszik, vonz mint éjjeli fény a lepkéket...
*Majd eresztem el a lányt, végig simítva arcát.
- Az idő az mi kevés... aminek most én is híján vagyok. S úgy éreztem még időben be kell vallanom valamit egy személynek aki elég fontos ahhoz, hogy életem áldozzam érte... Neked... az... hogy... beléd... szeretettem...
*Majd dőltem hátra az ágy támlájának vetve hátamat.
- Érted szívesen dombom el az életem...
*Arcomra egy mosoly húzódik majd csukott szemmel ülök a lány előtt.

//Nawa//

Fészkelődni kezdett ültében, ahogyan Nawarean megfogta a karját. Volt valami abban a tekintetben, ami nem engedte ellazulni, pedig nagyon is kedves volt vele a fiú.
Mia nem igazán értette, hogy mi is az, egészen addig, míg szerelmet nem vallott. Amikor elengedte a kezét, már nem akart menekülni.
- Hogy miért nem látod a szememben a félelmet? Amikor a szemedbe nézek, tükör által tekintesz vissza. Sárkány, vagy kígyó... Bárki is Salamon, akár benned él tovább, akár te születtél és fejlődtél általa, nekem mindegy, hiszen téged látlak, ha eszembe jut és ha rád nézek, mintha ő is itt volna. Így már érthető...
Elmosolyodott, ahogy a fülébe suttogott a fiú. Úgy érezte, mintha ezer apró titkot lehetne még így súgni, s ha ezer füle volna is, akkor is kívánja hallani eme titkokat.
- Hogy ne félnék. Te magad is tudod, ostobaság lenne, ha nem tartanék tőled. Attól például, hogy esetleg egy napon megbíznak téged azzal, hogy megölj... De azt hiszem, van olyan kapocs, ami erősebb a parancsnál. És ez a szív dobbanásával köt össze...A sötétségem erős személyiséget takar, lásd, aki Salamonnal szimpatizál, ahogyan ő vele, az nem mutatja a gyengeségét. A félelem jelet tesz az emberre, és a jel mélyen ivódik a lelkébe, ha nincs múlása, nyughatatlanná teszi. Nyughatatlanná s talán indulatossá, vagy éppen szörnyen visszahúzódóvá, irreális esetben valami szörnyeteggé... Akár hogy is, a félelem gyilkos dolog, a józan gondolkodást felülírja. Felül kell rajta kerekednem. Egyszerűen engedem, hadd csorogjon, amerre akar, elengedem és vele együtt a szorongásomat is.
Aden szavai oly kellemesek voltak, mint az érintései. Méz és áfonya... A tenyere mannahoni katonák érdes, kissé durva érintését hordozta, mégis lágy és gyengéd volt. Mia arca lázasan belesimult egy pillanatra. Félt, hogy elönti valami hév, ha nem tartja észben, amit az imént mondott... Úgy tűnik, meg kell ismételje saját szavait a fiúnak, aki egy harcos keménységét és céljait emlegeti, miközben egy társat lát a lányban, akit oltalmazna az élete árán is.
- Az idő nekem sem a barátom. Nem kedvez és nem is kímél. Se feledni, se újrakezdeni nem enged. Ha ez így megy, az életemet újra kell terveznem. Atyám engem is keményen nevelt. Ennyi erővel tövisekre húzhatta volna a szívem. Mindkettőnk vesztére. ha megtalál, akkor valóban menekülnöm kell. De a háború elől miért meneküljek? Hiszen ott, ahonnan jövök, ezrek halnak egy-egy csatában a sárkányokkal. Sárkánykoponyákat gyűjteni nagy dicsőség, de még nagyobb kegy a sors Istenétől, ha velük való csatában esel el, vagy sebesülsz meg. Ez utóbbi a ritkább. Az erőfölény túl nagy és aránytalan. A te néped...ti lanuriaiak elképzelni sem tudjátok, mit jelent a háború a sárkányokkal. Kevés a jó szövetséges. Ki szállna be az emberek, vagy mágusok oldalán és ki garantálja, hogy egy másik faj félelemből, vagy ostobaságból nem válik árulóvá?
Végigsiklik keze a fiú oldalán, a sebhelyeket direkt alaposan mindenütt végigtapogatva.
- Emlékezni akarok! Sosem szabad elfelejtenem, honnan jöttem. S ez nem büszkeség, ez a valóság. Nem képzelheted magad a helyembe, hol sötét jóslat és még sötétebb átok ül ölelkezve. De gondolj bele, te magad se lehetsz kétszikű: olyan vagy, mint egy elf, mégis ember vagy, ha mégoly erős is. Én pedig örökké apám lánya leszek, s az ő csapásait kell viselnem, vagyok bár hivatalnok a városházán, vagy lehetnék papnő, vagy császárné akár...Lehetek egy szerelmes vak asszony, de egyszer szembe kell néznem a múlttal, a jóslattal, mi rólam és páromról szól. És naponta nézek szembe az atyai átokkal, amivel ő a világba köpött.
Önkéntelen húzódott a fiú után, aki láthatóan mozdulatlanságban várta, mit szól mindehhez Mia. Tűzpiros ajkai reszkető csókot leheltek a felhőktől kiszabadult homlokra, míg Aden szemébe hullt hajtincseket elsimította egy mozdulattal. Suttogott már ő is, mintha nem lehetne másképp beszélni a lélek és a szív érthetetlen cselszövéseiről.
- Az én szívem parancsa egyszerű: Ne szeress engem! Én nem szerethetek és még azon is gondolkodnom kell, hogy egyáltalán tovább lépjek-e ennél, amit most kívánok. Nem egyszerűen azon, vajon mit érzek irántad, félelmet, tiszteletet, szeretetet, netán szerelmet? Vagy ez csupán vágy? Egy múló szeszély? S titkon reménykedek, hogy nem szerelem...mert én nem szerethetek meg soha senkit Aden! Az életed pedig ne add értem, mert boldogabb vagyok a létezéseddel! Élve kellesz! Ilyen erősen és céltudatosan! Ilyen...gyengéden... már ott az első találkozásunkkor felelős lettél értem...ha engem szeretsz veszélyes leszel rám és én terád. Inkább legyél akkor az, aki gyilkos tőrt döf belém... Nagy kár, hogy Salamon elment és itt hagyta az emlékeivel együtt, talán az ismeretlen érzéseit is. Ezt ő sem akarhatja. Te nem tudod, mivel jár a szerelem, sosem ismerted!
Hangját a végén vádlón felemelte, szinte felmentést remélve.
Könnyel telt meg a lány őzike szeme és összeszorította. Ajka még mindig reszketőn a fiúéval került egy magasságba. Homlokát Adenéhez szorította.
- Sendel-Meg van, hol hallottam róla! Valami csata volt ott. Te IS ott voltál? Nahát!

// Mia//
*A lány beszél, s már akármit is mond egy fontos dolgot kell megtennem amit még maga Salamon bízott rám. Furcsa de ha akarnék sem tudnék semmit tenni. A testem magától mozog akárcsak mikor s ujjamon egy seb nyílik meg. Majd a lány homlokához érek, s halkan megszólalok.
- Az emlékek pecsétje...
*A lány egy darabig még nem értheti mi tőrténik, nem alkalmaztam még rajta pecsétet. Viszont hamarosan illúziók jelennek meg a szeme előtt, ami pár percet még igénybe vesz. Egy nőt láthat, furcsa módon hasonlít rá. Egy lány aki éppen egy férfihoz sétál oda. Ekkor tárul fel Salamon valódi személye. Egy magas szálkás egyén, arcra szinte megegyezik velem mégis feltűnő eltérések vannak. Főképpen a haja az mivel neki sötét színű. Viszont a lányra tekinthet vissza, hegyes füle hófehér haja ismertető, máris tudja kitől örököltem ezt a kompozíciót. Salamon szemei folyton vörösek, olyanok mint mikor táncba lépek.
- Salamon... a frigyünk lehetetlen... - Szólal meg a lány- Hisz te... te egy sárkány vagy....
- Ne mond ezt kedvesem megtaláltam az utat a amivel egyek lehetünk te és én....
- Akkor ezért ez a felhajtás?
*Néz körbe a nő majd a földre rajzolt jelekre tekint.
- Igen kérlek állj a közepébe.
*A lány úgy tesz ahogy szerelme mondja, majd Salamon mágikus versbe kezd mi perceket is igénybe vesz. A jel felvillan, mind Salamon mind a lány alatt. S Salamon testi valója fakulni kezd, a lány fájdalmában felsikít, majd térdre rogy. Mire felpillant Salamon sehol sincs. Ruhái hevernek a földön, mik feltűnően hasonlítanak az enyémre.
- Hol vagy?
*Kérdezi a lány mire nem kap választ. Érzi valami nem úgy sült el mint szerették volna.
~Idebent melletted örökké veled...

*Ekkor a vízió megszűnik, s már csak egy sötét terem marad a lány szeme előtt. Majd halványan megjelenik egy szikár alkat. S a vállára rakja a kezét.
- Mindig is szerettelek volna kárpótolni azért, amit veled tettem... Ha nem is te vagy az ki velem volt akkoriban... hasonlítasz hozzá.... Megöltelek téged azzal a varázslattal hisz mikor gyermeked született nyolc évre rá belehaltál a varázslat mellékhatásába... s én jártam vérről vérre, miközben abban reménykedtem, hogy egyszer ismét megtalállak.
*Salamon a lány mellé lép, s nyakába rakja kezét.
- Aden vigyázni fog rád... hisz hasonlítasz az eredeti anyjára, s mert a vérébe van az, hogy mindig megóvja a szerettét... Sajnos elvettem tőle ezeket az érzéseket, hisz nem akartam, hogy valaki ismét az én hibámból maradjon egyedül egy gyermekkel... Beismerem... az egész Nawarean klán... egy elcseszett mágiám szüleménye... Most viszont... sok minden megváltozott. Az életemet adtam értetek... már ha nevezhetem életnek egy démonként élni valakinek a testébe....
*A lány elé lép, s arcát végig simítja...
- Kérlek óvd meg azt a hülyét attól, hogy valami oltári nagy baromságot műveljen... S a végén belehaljon mint Sendelben történt...
*S a lány elé tárul a sendeli csata, az ahogy megküzdünk ketten azzal a veszélyes rovar formájú lénnyel. S most láthatja miként történt a csata s miért tűnt el Salamon eme világból.
- Azt mondtad Adennek nem tudja mit okoz a szerelem.... Tízezer évnyi bánat s gyötrelem kínozza most... Az emlékeim a fájdalmaim amit láttam minden egyes anya... avagy apa elvesztésénél... a szerelmeim elvesztésénél... pontosan tudja mi az a kín mikor elveszítesz valakit aki fontos számodra...
*Elveszi a lány arcáról a kezét majd megszólal.
- Csak el akartam búcsúzni tőled Luna... Vagyis Mia... vigyázzatok egymásra... Ég veletek...
*Majd Salamon lassan elsétál s a sötétségbe vész. A lány szólni se tudott volna, ez itt csak egy álom. Álom amit Salamon alakított ki, azért, hogy elbúcsúzzon egy általa kedves személytől.

// Nawa //

Érzelmek és illúziók. Mi sem áll most közelebb Miához, s mit sem akar távolabb tartani magától, mint ezeket. Harcolnia azonban eredménytelen, mágiája híján van, pedig elsőre egy igét kiált, ahogy szembesül Nawarean akaratával s a sebe megnyílik s homlokához ér. Mia máris túlságosan benne van valamiben, amit először kelepcének s kényelmetlennek érez.
A szeme köddel telt és sehogysem alkalmas a perc, hogy elpárologjon. Hamar ráismer, kik lehetnek a jelent szereplői.
- Isteneim! Salamon!
Hangja erőtlen, gyengéd, mégis éle van, mert valahogy visszaparancsolná az időt s teret a maga emberfeletti voltába, melybe élők be nem avatkozhatnak Akkor tehát ez csupán illúzió. ha így van, akkor reméli, hamarosan vége lesz. Most olyan, mintha előtte állna az a férfi, kiről csak elképzelései voltak egy súlyosabb időben, mely idő rátelepedett az életére, de egyenlőre elhagyta, s most szabadon lélegezhet Valianban.
Az érintését is érzi, a karja súlyát, semmi kifogásolni valót nem talál ebben az egészben, a történet viszont felkavarja, hiszen egy sárkány az sárkány marad, akármilyen vérvonalon vezetik keresztül. Döbbenetes, ahogy rájössz, hogy egy sárkányivadéka vonz ennyire, s maga a sárkány az, kit tisztelsz és ki iránt érdeklődsz ezzel a fiúval kapcsolatban.
Salamon nem győzködi, neki természetes, hogy egy lány akit a férfi választ a családjából, az csakis vele lehet, csakis vele maradhat és csakis őt szeretheti. De nem is erről, vagy kételyekről mesél, hanem sokkal bonyolultabb dolgokra világít rá, melyek mégis egyszerűvé és érthetővé teszik Aden, vagyis Nawa sztoriját. Az egész személyét másképpen látja mostantól.
Egyszersmind picit megint meghasad a szíve valahol mélyen Salamonért, s maradna még. Az inas kéz után nyúl, a vörös szemekbe tekint, mélyen, amennyire csak tud, mintha valami látó volna, pedig csak egy emlékmorzsát gyűjt be róla, olyat, amilyen Nawának ezrével lehet, neki pedig nem volt és sosem lesz ezután sem. Már éppen értette volna, mitől vonzódik e sötétségben járó bérgyilkos iránt és miért érzi saját halottjának Salamont, amikor ez az egész dolog a feje tetejére fordul át.
Nem bír szólni, valahogy csak látója és érzője ennek az álomszerű jelenségnek, de megfogja és megszorítja a kezet, ami az életét mentette és ami életet adott a barátjának és mélyne-mélyen, hosszan néz a szemébe...
Barát...igen, ezt a szót találta... Pedig bizalma sose volt végtelen a bérgyilkossal. Mégis és talán ha nem Salamon áll a fiú mögött, akkor talán sosem érti meg. Mégis csak fordul egyet az egész világ benne. Ha végre szóhoz juthat, ez az első, mi döbbent fájdalom és előítéletek áradatából a nyelvére röppen:
- Salamon! jaj ne! Salamon egy sárkány? Az ereidben sárkányok vére folyik?

*A lányra nézek vannak dolgok amikről én sem tudtam. S eme információ nekem is váratlan s új volt Salamont illetően. A lány hangjából ítélve ez rá nézve nem jelent semmi jót. Bár ez némely választ ad arra a kérdésre miért is vonzodtam ennyire a fekete sárkányhoz s miért volt mindig azaz érzésem hogy az ő szolgálójának kell lennem. Ezer s egy titkot tarthatott meg maganak Salamon s el sem tudom képzelni mi mindent fedhet még fel elöttem e veszélyes vérvonal. S most kezdek rádöbbeni miért is van e hosszú élet. S honnan e hatalmas erő mi engem védelmez. Talán most jött el az ideje annak, hogy felfedezzem saját magam. S felébresszem a bennem szunnyadó állatot. Bár sokszor előre megéreztem a dolgokat, a veszélyt mi rám lesett. S most is különös érzés fogott el. Nem a tanácstagok miatt... Mintha valami más kozeledne felém talán a végzet az mi hívogat. S mindenek előtt e lány az kit meg kell óvnom. Salamon nem sok dolgot kért tőlem halála előtt s ha ezt igy kaptam meg biztos fontos számára e végső akarat.
- S ez oly nagy baj lenne? Miért kellene ettől tartanod, ha eddig sem volt okod félni tőlem?

Mia bátran tekintett a fiúra, mégis megremegett. Érezte, hogy túlságosan közel kerültek egymáshoz és már nem többféle veszályt is rejteget, mint amibe eddig belegondolt. Kifelé talán kicsit arogánsan, de belül titkos örömmel őrizte még a nagy becsben tartott lányságát és minden alkalommal képes volt eddig kellő távolságot tartani és nem adni igazi felületet egy férfinak.
Na jó, egynek majdnem, de amikor Aldo olyan lehengerlő és annyira...nem is értette igazán...talán annyira egyszerű lett volna...Az a férfi mintha a másik fele volna a lelkének, a szívének, az érzéseinek, a vágyainak és mindennek, még a jellemükben is annyi a hasonlóság.
Míg Nawa...nos őt kezdetektől tisztelettel vegyes szeretettel kíséri, mintha nem is lehetne máshogyan. Olyan, mint...de nem sikerült megfogalmaznia soha. Valami olyasmit érzett, úgy viseltetett iránta, mint olyasvalaki iránt, akihez hasonló neki sosem adatott. Szerette a közelségét és örült, amikor távol volt, de az aggodalom mintig ott lappangott a szívében az első perctől, Aggodalom miatta, érte és önmagáért, mert tényleg mi van, ha valaki rájön s kiahsználja az ő barátásgukat?
de vajon tényegl barátság ez? valami több, valami más... szerette volna megcsókolni a fiút, aki hűvös páncéljából felolvadt a közelében. Boldog vággyal töltötte el ez, de inkább abbéli öröm volt, h nem olyan kimért vele Aden, mint szokott.
A szíve vadul vert, ahogy arra gondolt megint, hogy félnie illene:
- Nem félek tőled jobban, mint az első este, amikor megismertelek és a szolgálaotmba fogadtalak Nawa! De én azt hiszem ezt már megbezséltük és tudod te jól. Srákányokról viszont csak tisztelettel és gyűlölettel nyilatkozhatok. Mégis a gyűlöletet hajszál választja el a szeretettől. Keskeny mezsgye ez, amin nem kívánok egynesúlyt találni. A sárkány az sárkány, legyen szó mannahoni, vagy lanuriai sárkányról. beszélyes a vérvonalad, igen. Én viszont így ismertelek meg és így fogadlak el. A szívemben vagy...- Fejezte be ezzel  avallomással, hogy elhúzódjon, riadt kismadárként, ha a fiú hagyta. de végül mégis inkább a közelébe maradt, hogy még a lélgzetvételük is egymásba kapcsolódhasson.
Amikor az őrült szívdobogáson túl, szóhoz jutott ismét, bármit reagált is Nawarean, így folytatta:
- De nem tudom, mit kellene most tennem. Nagyon váratlanul ért és nem érzem magam teljesen felkészülve egy frigyre. Még a szerelemre sem Nawa. Tudnod kell, hogy megszerettelek... de ezt a helyedben nem venném készpénznek. Harcolnék érte és udvarolnék, legjobb hitem szerint a nőnek, akit páromul kívánok. Ez megédesíti a jövőt is...a várakozás örömével és sok szép emlékkel...olvastam erről egyszer. Úgy érzem, az írónak igaza volt.
Megfogta Nawa mindkét kezét és ciánkék szemébe nézett mély pillantással, ami talán több lélekről tanuskodott, mint amit a fiú eddig sejthetett.
- Fogalmam sincsen, mit érzek irántad, csak a szeretetről tudok. Ezt viszont teljes bizonyossággal tudom. Még ha bántana is, akkor is így lenne. Örömöt és szomorúságot egyszerre érzek, valahányszor elköszönünk, mert rossz, h tudom, nem fogok hallani felőled és rossz a féltés, irányodba. Mégis jó, mert tudom, hogy a saját utadat járod olyankor, amikor nem vagy mellettem.
És amikor megint összetalálkozunk ott az a megkönnyebülés...hogy egyáltalán életben vagy...
Úgy érzem, időt kell adnod nekem. Salamon is bölcsnek tartana, ha elngednénk még egymás kezét. Mert a szívnek nehéz parancsolni, a vágy pedig mulandó dolog, azt mondják.
A tenyere és a lélegzete melege melengethette Nawát, mint a szíve. Folyotnosan érezte, ahoyg a férfi valami űrt tölt ki az életében, a szívében, szinte megtapinthatta volna, ha megkeresheti a szívének hiányzó részében.

*Elvigyorodok, azon is csak mosolygok ahogy a lány kissé eltávolodik tőlem. Hallgatom szavait nem igazán tudok rájuk mit mondani. Talán igaza van... Az én szívemet a háború élteti, s ez tartja mozgásban bennem a vért. S talán kevés oly lény van e világon, ki még meg tudja rezegtetni e kihaló érzést belőlem mint a szeretet. A kezek egymáshoz érnek, lepillantok rájuk. Lassan kiszabadítom kezeimet a lány kezéből. Majd arcához érek.
- Talán egy régmúlt idő szerelme az amit érzek... Talán maga Salamon hagyta ezt meg nekem irányodban. Szerelem... frigy... még nem lehet, s nem is kell. A háború a nyakunkon van, s nekem nincs bátorságom hozzá, hogy most állj közelebb hozzám mint akárki más...
*Eresztem el a lány kezeit. Szívem még mindig érzi a szeretetet a lány iránt, s testem kívánná is őt. Viszont a tudat, mit eddig is birtokoltam, a nőről kibe ha beleszeretek életemet veszi. Hisz Salamon ezt tanította nekem.
- Míg Salamon élt, addig e szavak nekem a halált jelentették... Most, hogy nincs... nem is jelentenek semmit... Kérlek most távozz... Hajnalban útra kelek, a tanácshoz. Legalábbis az értelmesebbik részéhez... Ne várj rám... Viszont egyet meg kell ígérned... Ha támadás éri a várost elmész innen... Szállj hajóra s menj el vadalanba... A sárkányok lanuriát akarják... ott nyugalom lesz.

* A víz napokig nem változik se ízre se szagra, hosszú út mire a méreg eljut a forrástól a kutakig. Viszont előbb utóbb bekövetkezik, s a gyanútlan állattartó gazdák friss vizként öntik jószágaik elé mint minden reggel teszik. Nővényeiket is ezzel önzőzik s gyanútlanul tán még ő maguk is megkortyolják. A méreg színtelen lett a rengeteg víztől s csak egy nap elteltével kezdi kimutatni hatását. Az öregek s a gyermekek kiknek nem elég erős még Avagy már a szervezetük még a reggelt sem érik meg, álmukban éri őket a halál. Az erős férfiakat s nőket először hányás s hasmenés keríti hatalmába. Majd émelygés s hamar felszökő magas láz. A második napon amint delet üt a nap ezrek fognak meghalni. S még többen szenvednek tovább e kifinomult elegy keverékétől. Hegyi s erdei mérgező növények bonyolult összetétele. Jelenleg az egyetlen ki ellenszerrel rendelkezik az maga Ekorin. S pont azért van ez így mert ők maguk tudják miből készült az elegy.

/Szia Onoria kérsz egy pohár friss vizet? Hehehehe/

*Rengeteg katona járkál, a nőknek egész könnyű dolga akad, hisz a férfi az akkor is férfi ha páncélba bújik, s egyikőjük sem rest becses idomaival felhívni a katonák figyelmét. S szóba elegyedni velük, nem említik, hogy csak mostanában jöttek. Bár ebből akad a városban rendesen.

A férfiak kik a bázis felé mentek, ezzel szemben elég rosszul élik meg ezt a dolgot hisz megannyi nehézséggel kell még számolniuk ezután. Viszont feltűnésmentesen kavarogtak egyet a város utcáin munkát keresve, majd mind a kettő haladt a maga útján. Egyikőjük a dokkban szerzett munkát. Halászként alkalmazták egy kis hajón. Ezekben az időkben is enni kell, s azt kínálták neki a fogásból még otthonra is vihet. A kapitánya egy jószívű ember volt, az ilyenek mindig könnyen kihasználhatóak. A mágus nem járt sikerrel, s kissé csüggedten érkezett.
- Testvér? Mi ez a búbánatos arc?
- Nekem nem hozott szerencsét a mai nap...
- Én találtam állást, enni is fogunk ne aggódj emiatt.
- Remek hír látogassuk meg a többieket.
*Lépnek be az ajtón, mély lélegzet hatalmas feszültség, majd egy ismerős arc s mind a három tekintet melegbe vált.
- Testvéreim!
*Ugrik fel a régi ismerősök láttán a férfi majd egyből beljebb tessékeli őket.
- Mi a helyzet idehaza?
- Rengeteg az őr, éjjel nappal mászkálnak. Elindultak a seregek. A legrosszabb hír azonban, az hogy szinte teljesen megszűnt a szervezetbűnözés mióta elköltöztünk s mindenki haza rendelte a családjait. Azaz oda ahol ti vagytok.
- Ekorin így hívják, s azért jöttünk, hogy romba döntsük ezt az egész várost. Robbanószer kell, sok! A feladatunk civilek és katonák egyaránti pusztítása.
- Akkor megindult....
- Igen megindult Zaricse a sötét elf vezető lett az úr.
- Mi lett a nagyfőnökkel?
- Kivégezték meg elárulta Hossint
- Ki az a hossin?
- Mi a franc téged nem tájékoztat senki?
*Ingatja meg fejét.
- Hónapokkal ezelőtt elmentetek, s azóta semmi hír rólatok. Páran elmentek, úgy gondolták itt hagytatok minket s már nem tértek vissza.
- Azért maradtunk itt remélem.
- Talán tízen, de beszereztetem ami kell, s ti megindulhattok az utatokon a bérgyilkos mennyországba.
*Elnevetik magukat majd a két férfi távozik, s a harmadik neki lát a feladatnak. Nehéz dolog ez s a legnagyobb csendben kell tenni. Érti a szakmát, pár éve benne van már ebben a játékban, s most sokkal óvatosabb hisz a háborús időkben jobban felkelti az érdeklődést, mindent apró kis mozdulat.

*Az idő csak tellik múlik, s a szabotőrök mind beilleszkedtek Valian népei közé. S az első célpont a legforgalmasabb környék, a valiani kikötő. Sok hajó táborozik ott, leginkább a kereskedő hajók azok mik kevésbé vannak őrizve s az, hogy társuk pont ott kapott állást nem csupán a szerencse de az erős férfiak hiányát is mutatja. Mindenki katonának állt, a rakparton már több a földműves paraszt, mint a városi. Érthető hisz ők sem azért menekültek el, hogy visszamenjenek a halálba. S a beszerzett rúnák is megérkeztek, valószínűleg nem buktak le hisz abból hatalmas hírverés lett volna, s már elég régiek az útvonalak ahonnan beszerzik őket. Nem nagyobbak mint egy megtermett férfi keze, jóval több is szükségeltetik belőle mintha egy jó méteres darabot csempesznének fel, de elég egy lyuk a hajón hogy az elsüllyedjen a tenger fenekéig. S egy tenyérnyi követ könnyebben el lehet rejteni mint egy jó darab sziklát.

*Végül visszatérek a városba. A legutóbbi kalandom, az, hogy testközelből találkoztam egy sárkánnyal megviselt. Még mindig remegnek a térdeim, ha rá gondolok, arcomból kiszalad a vér.
Ha nem lett volna ott az a vörös hajú elf a hatalmas hatáson, nem tudom, hogy éltem volna túl.
A gyógynövényeket legalább sikerült megmentenem.
A szoba, amit bérelek, nem nagy. De van benne minden, amire szükségem van. Előveszem a kis eszközeimet, a mozsarat, a törőt.
A szoba száraz és a polcokon már ott száradnak a korábban begyűjtött növények. Szépen, szétszortírozva, ahogy Roza magam tanította. Véletlenül sem keverednek, csak azok, amiknek a tervezett főzethez keveredniük is kell.
Van, amit együtt szárítok meg, háromféle gyógynövényt is.
A lándzsás útifűnek is nagy hasznát vettem. Vannak már visszajáró vevőim is.
Olyanok, akiknek fáj a lábuk, a válluk, a karjuk, vagy a hátuk. A kenőcsök, amiket csinálok, enyhítik szenvedéseiket.
A megfázásra meg ott van a lándzsás útifű, a hársfa, a kamilla. Mind hasznos a maga módján.
Megélni így is nehézkesen élek azért. Eszembe jut Jeremy, akivel esély lett volna együtt egy életet elkezdeni. Eszembe jut Moozen is. Valahogy nincs szerencsém a férfiakkal.
Mumbasát már erővel zavarom el a gondolataim közül.*

*A víz, amit fáradtságos munkával én hordtam fel a tűzhelyre, már forr. Van még ott egy dézsa, amit már részben feltöltöttem hideg vízzel.
Ehhez öntöm hozzá a forró fizet a fazékból és még ellenőrzöm, hogy elég meleg-e, és nem túl meleg-e.
Alig várom, hogy végre lefürödhessek. Csokoládé bőröm nem lélegzik eléggé, és így nem érzem jól magam. Most nem vándorúton vagyok, ahol nem is lehet igényem a tisztaságra.
Ruhámat megsimítom, majd levetem.
A gőz, a meleg vízbe szórt gyógynövények illatát hozza felém.
Kebleimről lesiklik a ruha, és érzem, ahogy ujjaim nyomán lassan a derekamról, hasamról, csípőmről is.
Nem sokára ott állok a dézsa mellett úgy, ahogy édesanyám a világra hozott.
Belelépek, jóleső sóhajjal, ahogy a meleg víztől a libabőr végigfut bőrömön.
Lassan kezdem el mosni magam, élvezve, ahogy a víz simogat.
Eszembe jut egy dalocska, amit még a Déli szegletben hallottam. Anyám énekelte, de Roza mamától is hallottam. Alig vártam, már, hogy végre tiszta legyek. Ez olyan, mintha minden, ami ma ért, lemosható lenne rólam.
Nem csak a bőröm tisztul meg, hanem a lelkem is. Halkan dúdolni kezdek.
Fekete, göndör hajam már vizesen tapad nyakamra és hátamra, a vízcseppek pedig vidám vándorutat járnak meg testemen lefelé, egészen a vízig.*