Mardan - A törpeváros

Vogon végletekig kimerült, mire Harant le tudta győzni. Nem egy ütés elérte a testét és ezeket igen fájdalmasan megérezte.
~Már az is kisebb csoda, hogy még mindig állok. Ha nem szurkolnának nyíltan ellenem, nem fűtene, hogy megmutassam ezeknek az elkényeztetett gyerekeknek, hogy egy elf mindig többre képes náluk, akkor nem hiszem, hogy lenne miből erőt merítenem a folytatáshoz.
*Amikor végleg elhagyni készült az ereje, akkor egy utolsó próbára összeszedte minden pontosságát, gyorsaságát és erejét. Bármennyire is jól titkolta az ellenfele is a tartalékai véges voltát, végül kénytelen volt megadni magát teste egyre gyötrőbb sérüléseinek és végleg elterült a padlón.
Az ifjú kereskedőt a győzelem mámorító érzése fogta el. Ez az érzés akkor is megmaradt, amikor öröme búcsút intett a tulajdonos szavai hatására.
-Uram! A számlája. Gondoltam kihozom. 10 darna lesz az este.
*Csak nézett rá addig, míg szemével kettőt pislantott és forgatta a szavakat, hogyan nem lehet úgy értelmezni, ahogyan ő nem szeretné, de kezdett rájönni, hogy itt iszonyúan át akarják vágni.
-Hát akkor megkérdezném, hogy milyen fajta sör volt az, amit én ittam? Mert még a borokból is a nagyon drága kategória ennyiért inni egy kupával.
-Van a számláján még egy hófajdragu és néhány összetört berendezési tárgy.
-Egy falatot nem ettem még és a vesztes fizet. -nézett szigorúan a földön fekvő harcosra.
-Úgy látom, nem értjük meg egymást. -pár izgatott megjegyzés jelezte, hogy a vendégek egy újabb izgalmas összecsapásban reménykednek- Haran híresen nem fizető vendég, ha valahol sokkal tartozik. Kizárt dolognak tartom, hogy ha átkutatná, akkor találna még nála annyit, amiből rendezheti akár a saját számláját. -ekkor fehéredett el Olavif, aki rájött, hogy ha nem az idegenre verik rá az egészet, akkor az ivótársra- Félek, hogy ezt a számlát most magának kell kiegyenlítenie.
-Hát azt már nem! Ne is álmodjon róla! Az magára marad, hogyan akarja behajtani rajta az elmaradását. Én kifizetem azt, amit fogyasztottam és magukra hagyom önöket.
*Ekkor egy hússzeletelő bárdhoz hasonló tűnt fel a kedves vendéglátó eddig maga mögött tartott kezében.
-Két módja van annak, hogy elmenjen. Vagy megfizetik az okozott kárt, vagy összeméri velem az ügyességét. -kezében lóbált szekerce nem hagyott kétséget afelől, hogy itt megint nem hímzésben mutatják meg az ügyességüket.
Vogon lehajolt a mészáros ruháját átkutatni. Egy tőr került elő csizmájából, melyet -a másik késsel ellentétben- elfelejtett letenni, mikor félmeztelenre vetkőzve nekikészültek az ökölharcnak. Viszont amit keresett, az nem volt nála. Egészen pontosan fogalmazva az sehol sem volt neki. Utolsó pénzét tette fel önmagára fogadva.
-Haran nem olyan nagy ellenfél, mint amilyennek mutatja magát. Egyszer régen vívtunk vele az arénában. Nem mondok róla rosszat, mert érti a dolgát. De én le tudtam győzni. Nem szeretném, ha kétségek merülnének fel, hogy mit tud egy törpe. Én vagyok a bajnok!
~Remek! Ide keveredtem egy csomó gyerek közzé, akik meg vannak győződve arról, hogy győzhetetlen harcosok. És mindegyik az ellen a betévedt vándor ellen akarja ezt bebizonyítani, aki egyszerűen csak azt akarja, hogy vége legyen ennek a napnak.
Ilyen kibírhatatlan várost még életemben nem láttam!
*Oda sétált az asztalhoz és kezébe vette a rövid kardot és a tőrét. Nem felejtette el Haran aljas első támadását, így fél szemét rajta tartotta új ellenfelén.
-Had figyelmeztessem, ha már elmondta ezt nekem, hogy én meg több időt foglalkoztam a vívás tanulásával, mint amennyit ön összesen élt, szerintem. De lehet, hogy a szájhőssel együtt is kevés a koruk hozzám képest. -nagyképű szavai nem csak hihetetlen fiatal önérzetéből táplálkoztak, de remélte, hogy elbizonytalanítja a vendégőst. A víváshoz erő is kell, neki viszont abból már nem sok van. Jobb szeretné inkább az egészet elfelejteni.
-Bizony, bizony. Van, aki lassan tanult és mégsem jutott a végére. Valami ilyesmi elf mondás lehet, amire figyelmeztetni akar.
*A tulaj nem nélkülözte azért azokat a nemesi vonásokat, amiket a nemes származású mészáros igen. Eszében nem volt, hogy orvul támadjon, miközben Vogon készülődik. Csak akkor lépett előre, amikor úgy látta, hogy már mindent összeszedett. Félre verte a rá szegeződő kardot és egy széles mozdulattal suhintott is. A tünde keze viszont nem mozdult, csak a penge. Lágyan követte a törpe fegyverének a mozdulatát és amikor az első mozdulat lendülete már fogytán volt, gond nélkül megkerülte vele, hogy a sújtást belülről védte, hagyva végig csúszni a vason. Nem erőlködött megállítani, csupán eltéríteni kicsit.
Már úgy érezte a két méter magas sötét elf, hogy az ez után jövő szúrással gyors és látványos győzelmet fog aratni, de legnagyobb meglepetésére a házigazda gond nélkül hajolt el előle, miközben újabb csapást indított. Oly hirtelen volt ez a váltás, hogy a kardját vissza sem tudta rántani a Beebebrox, csak a tőr az, ami megakasztotta. Ijedten próbált hátrálni, hogy teret nyerjen, mert amíg az ellenfele nem tudja elérni, addig jóval könnyebb dolga lesz. De nem lett. A rövid kard oldalsó kaszáló mozdulattal próbálta rábírni a rohamozó kis embert, hogy oldalra fordulva megtorpanjon kicsit, de amaz a földre vetve magát inkább csinált egy bukfencet. Az acél több arasznyira suhant el a feje felett.
A rabszolgakereskedő ez után a levegőbe ugrott fel, hisz mást nem is tudott tenni. A szekercének nem csak éle volt, de egy ennél sokkal rosszabb tulajdonsága. Az, hogy az ő lába felé száguld a levegőben, kezében tartva a gazdája, aki a bukfencből szinte fel sem állva indított újabb csapást.
Kis időbe beletellett, hogy újra a talpa alatt érezze a talajt, de megnyugodni így sem nyugodhatott meg. A fellelkesült öreg két kézzel megragadva a fegyverét olyan közelről indult, hogy az már kimondottan hátrányos volt a magas elf számára, aki sem távolságot nem tudott nyerni, sem a szűk helyen nehezebben mozgó hosszú kezei nem jelentettek számára előnyt.
Egyetlen védekezési lehetőségét abban látta, hogy a két fegyverét összetéve két kézzel blokkolja a támadást. Csak egy hajszál választotta el, hogy nem szelték ketté. Ennek ellenére hátra esett elég csúfosan. Nem volt más választása, ellenfele valóban tapasztalt harcos és nem lepte meg a magas ellenfél, mint Harant.
És pont az esésnél követett el egy nagyon súlyos hibát a kalmár. Nem hátra bukfencezett, hogy minél hamarabb lábra álljon, hanem úgy zuhant, mint egy krumplis zsák. Ez végzetes hibának bizonyult, mert a kocsmáros nem tervezte őt hagyni felállni. Egyszerűen rátérdelt a hasára és szűnni nem akaró támadás sorozatot indított.
-Ad már fel végre! Értsd meg, hogy vesztettél!
-Jól van. Ha ilyen gyerekes vagy, akkor legyen neked. De akkor sincs pénzem.
-Már hogy ne volna. Ott van a Harantól nyert zsé.
-Az nem a tied. Én nyertem becsületes párbajban.
-Én meg most elnyertem.
*Egyszer csak a csapkodás abba maradt.
-Szóval? Győztem?
*Vogon hirtelen elengedte a tőrét a kezében és elkapta a másik haját, aki megpróbált orran a földhöz vágni.
-Ne is álmodj róla! Csaltál, mert én fáradt voltam, mikor kihívtál.
-Akkor menj fel és aludj! Három darnáért kapsz szobát tőlem.
-Hogy is ne! Mondom, hogy nincs pénzem!
*Eszetlen kapálózásaik közben, mely során végül nagy nehezen az elf a hóna alá gyűrte a törpe nyakát, de mind a ketten elejtették a fegyvereiket az néhány kiadós gyomros vitt be neki.
-Rosszabb vagy, mint Haran! Ő se ismerné el a vereségét, még ha az anyja élete is múlna rajta.
*Vogon végül engedett a szorításon és így mind a ketten kicsit megnyugodtak. Kezdtek rájönni, hogy sehogy sem fog ez a vita kettejük között véget érni.
-Nem győztél! -förmedt rá felkászálódva. Felmarkolta az asztalra kirakott 10 darna tétjét és hátat fordított a másiknak. Az persze besöpörte ugyan onnan Haran 10 pénzét.
-Gyere! Még maradt egy ragud. És meghívlak egy kis sörözésre. Jól harcolsz, csak veszteni tudnál...

/Adósság küldetés lezárva/

//Mese: A hegymély ostroma//

*Mardan városa a Lanur-hegység lábainál fekszik. A hegyeket már befedte a frissen hullott hó fehér takarója.
A hideg szinte csípi az ember szemét, s ha valakit meglep egy-egy hóvihar a szűk szurdokok között, könnyen lehet, hogy utolsó leheletét is ott hagyja.
A törpék hegyének bejáratát marcona törp őrök vigyázzák.
Most is csupán a király parancsára engednek be látogatókat méltán híres városukba.
A hideg, s a hó nem kímél senkit, aki odakint van.
A hegy mélye azonban az ide betérőknek igazi kincset rejt. S eme kincs ebben a pillanatban nem más, mint a törpék cseppet sem gyenge italai, s a város melege.
A barlangot megvilágító tüzek, s a hegyek mélyén bányászott kristályok fénye egyaránt megvilágítja, s a folyton dolgozó kohók, melyek természetesen nem a turisták által is látott, látványosan felépített csarnokok, házak, építmények szomszédságában helyezkednek el, oly kellemes klímát teremtenek itt, hogy a leghidegebb télben sem kell Mardanban senkinek fáznia.




Akad itt fogadó, hol megszállhat a vendég, s bár a hegyi törpék kívülről nem túl vendéglátó népség, itt azért mindig lelhet az ember egy jó korsó igazi törp sörre, s nehéz, fűszeres étkekre.
A város házai között a vendég sétálhat is, s gyönyörködhet Mardan messze földön híres építészetében, a roppant csarnokokban, melyek úgy tűnik, egészen a hegy csúcsáig tartanak.
Ha elég ügyes, kicselezheti az őröket, s eljuthat akár a bányászokig is, avagy a kovácsműhelyekig, ahol a törpék fémremekeiket készítik nagy gonddal.
A még ügyesebbek akár még a bányászokat is megpillanthatják munka közben.
Azonban Dáin király, s népe arra gondosan ügyel, hogy kincseskamráikhoz élve el ne juthasson sem ember, sem varázsló, sem elf, sem egyéb kintről jövő vendég.
Mardanban ebben a pillanatban is mulatozás van. A téli napfordulót ünneplik a törpék utólag, jóllehet, a nappal nincsenek olyan szoros kapcsolatban, mint a kinti népek.
Számukra azonban van ennek is sajátossága. Egy újabb alkalom, hogy jót egyenek s, legfőképp igyanak rá. Emiatt aztán nem a város kapujában rögtön, de a fogadóban már bizony magasra hág a vendégek hangulata, ahogy a falu házaiban és egyes utcáin is meglehetősen hangosak a helyiek.




Még maga Dáin király is így tesz, mikor kupáját magasra emelve kiáltja el magát.*
- Én, Vasöklű Dáin fia Dáin, kinek nagyapja Thor volt, az Építő, s annak apja Rettenthetetlen Girron és így tovább… meghívok mindenkit még néhány körre.
Csapos! Sört mindenkinek!
*Ezen mondatáért különösen kedveli népe a vörös hajú, s szakálló királyt, nem különben azért, amiért elődeit is. Mardan már jó ideje tündököl, s ennek a tündöklésnek nem is látszik vége szakadni…..
Azonban bár a városban akadnak vendégek, akiket a hideg hajtott be oda, odakint vastagon öltözött fajtája egy bizonyos erőszakos népnek is közeleg.




A szakadó hóesést kihasználva láthatatlan közelíti meg Frikk, a Hatalmas és ork serege a törpék városát.
A hegyekbe nyíló kijáratok őrségét rövid csatát követően vágják le, egynek sem marad ideje megfújni kürtjét, vagy meggyújtani az őrtüzet, hogy messziről is láthatóvá váljék, Mardant támadás fenyegeti.
Az orkok seregei áttörve az őrség vékonyka vonalát behatolnak az első járatokba, barlangokba, melyek talán épp menekvési céllal szolgálnának a város lakói számára.
Az orkok lábára, karjaira acélkarmok vannak kötve, hogy könnyűszerrel birkózhassanak meg a tárnák, járatok, barlangok, s még beljebb, a hegyi törpék csarnokainak mélységeivel és magasságaival.
Mardan veszélyben hát, de vajon erre a büszke törpe nép mikor ébred rá?*


//Szeretettel üdvözlök mindenkit a mesében! Természetesen, aki már játszott nálunk, annak nem lesz új, de aki még nem, nos:
Időn túliban játszuk, ami azt jelenti, akkor írtok, amikor akartok.
A hozzászólások sorrendje nem kötött, ahogy akár több hsz-t is lehet egy hét alatt váltani.
Én legkésőbb egy hét múlva jövök a következő hsz-szel, de ha addigra mindenki írt, megpróbálok hamarabb reagálni. Természetesen, amire nem reagálok, azt elfogadtam, és ha valamit leírok, mint mesélő, az úgy is van.
Aki nem tud írni, arra kérem, szóljon, igyekszem tovább vinni a karakterét a mesében, ameddig visszatér.
Jó játékot kívánok mindenkinek! //

/Mese: A hegymély ostroma/

A vörös hajú elf lány már órák... nem, még több idő óta gyalogol Lanur hegyei között. A köves-kavicsos hegyi ösvény felfelé kanyargott, és ő már fázott.
A mini szoknyája előnye, amiért ezt választotta a mai csatára, hogy igen sokat megmutat a lábából. Azokból az erőben bővelkedő lábakból, melyre igen büszke. Ám nem is lenne talán gond ezzel... ha a TOP felsője nem lenne ennyire vékony. Nem kell tudniuk az orkoknak, miért kell velük tartania egy hegyesfülűnek. A sárkányok terve ez, és ezzel le is van zárva a kérdés. Elég, ha ő tudja...
Kecses ujjai megragadták a mellette menetelő gallérját és másik öklével kettőt rávágott az állkapcsára, mielőtt oda nézhetett volna. Gyorsan lerángatta róla a prémes kabátot és magára terítette. Felvette a lándzsát megőrzésre a földről, nehogy az eszméletlentől ellopják vagy ébredés után itt felejtse. Ha újra látja, majd vissza adja. A köröm cipő hatalmas rúgással taszította le a meredek hegyoldalon, ideje hagyni a többieket elférni az úton. A szerzett bundát összehúzta maga körül, de nem gombolta be és nem is kötötte össze. A foltokban kikopott szőrű szőrme nem volt a legjobb állapotban, ám így már elviselhető az idő Mardanig. Végig simított magán és a ruha tisztítás bűbáját elmondva kicsit elfogadhatóbb állapotúra hozta viseletét.
Az elől kibújó karjával lendületesen suhintott egy nem túl erős, annál gyorsabbat a közeli fa törzsére, hogy a pika nyele csattanjon.
~Hmmm... valamit azért kibírt. Egész jó lesz, a késem mellé.
*Gondolta, miközben párszor feldobta, majd elkapta, ujjai között pörgette, hogy szokja új séta botját.
Körbe nézett, nem látja-e Frikket, nem hiányzott neki egy kiadós goromba beszélgetés a csatlósok királytól. Gyorsan előre lendült, hogy gyorsabban elérjék a törpök fővárosát.
-Félre, agyaras! Elállod az utat. -lökött félre egy újabb orkot, aki majdnem elesett, de nem lett semmi baja.
*Az első sorok felé igyekezett, hogy megelőzve a többieket minél hamarabb feltüzelje nőstény testét a csata heve. Barna bőrtáskájába most csak a tűz elem irányításának varázslata van papírra vésve és egy füstkígyó idézés tekercse... két teleport mellett.

/Megérkeztem, drágáim! Frikk, bocsi az emberedért!/

/Mese: A hegymély gyomrában/

Gomora lelkesen tülekedik, ahogy a csapat újra előre indul és kabátjában hamarosan átfúrja magát a Bölcshöz, kinek fehér hajszálait a szél lengeti a szállingózó hóesésben.
-Nem hagyhatsz ki engem se, Nagy Frikk! Ne feled, hogy céllal küldtek a sárkányok!
*Ezzel mutatva az előre induló ágyútöltelékekre maga is megered és egyik harcos grabancát elkapva maga előtt tolja, hogy több testfelülettel ne kelljen hozzá érni ezekhez, ám tempósan jussanak a Halál Táncába.
Ha az orkok vezetője engedi és nem ad más lehetőséget neki a harcra, hát ő is a bejárat ostromába veti magát élő pajzsával. És ebben az esetben igen gyorsan fél tucat lanur-hegyivel vállt vállnak vetve küzd a szűk bejáratnál.
Vele szemben egy harmincas éveiben járó törpe áll, ki megsuhintva hosszú nyelű csatabárdját, mely jó másfél méteres, hát sárkányunk kicsit előre lépve leguggol cipőjében, a lándzsa nyelét a földhöz támasztja, miközben két kezét blokkolva alátámasztva átnyúlik a pika vége magasan a másik oldalon a válla felett vagy fél méterrel.
Ellenfelének nem sikerült időben vissza rántania a lefelé száguldó fejszét, hogy a feje útvonalat változtatva keresztbe vágná a fát egy csapásra, így a veszett fejsze nyele tovább száguld, hagyva, hogy a fája bele akadjon a dárdába és eltérítse azt.
Miközben épp igyekszik a bátor apró nép a kőpadlóhoz csattanó fegyverét újra felemelni, a völgyi a sajátját a hegye mögött nem sokkal megfogva kapja fel és döfi bele ellenfelébe, mint egy kést. Háta mögött fájdalmas jajdulás.
-Áááá... úúúú...! Hülye liba! A t..öm, hülye p..a!
-Kussolj! -mordul magában az elszánt amazon, miközben hátra sem nézve már a következő ellenfelét szemléli két kézzel lándzsáját szorongatva- Ne zavard meg a koncentrációmat!
*Nem érdekli, hogy kit mely érzékeny pontján üt meg. Ne álljanak a közelébe, ha ennyire puha anyagból gyúrták össze őket!

Ahogy a hóviharban sétálgat , egyre gyengébbnek érzi magát. Igazából ez nem is nevezhető sétálásnak, hiszen jó ha egyet tud lépni minden percben. Kezét feje fölé, tartja hogy ne hulljon annyi hó arcába. Most ugyanis elf formájában próbál boldogulni. Már akkor tudta hogy nem lesz jó ötlet elindulni amikor megkezdte utazását. De az a sok mese és vers amit Mardanról hallott, nagyon csábítóan hangzott, ezért elhatározta, hogy megnézi mi igaz a mesékből és mi nem. Viszont ez a vihar egyre kiábrándítóbb volt számára és már csak azért próbált haladni, hogy biztonságos helyre jusson a vihar elől. De már ez a reménye is szertefoszlott amikor rájött, hogy hegyek veszik körül. Látott már egy pár barlangot is útja során. De a barlangokat felfedezni amiket talált, semmi kedve sincs felderíteni. Arra meg nincs ereje hogy elegendő gallyat és levelet gyűjtsön össze ahhoz, hogy egy rögtönzött menedéket építsen magának. A hóvihar ráadásul el is lehetetleníti ezt, hiszen szépen lassan kezdi befedni hóval a földet, így a gallyakat és leveleket is. Így tehát ha nem akar halálra fagyni akkor marad az, hogy menedék után kutat. Eddig ez sem járt túl sok sikerrel, de hát ki az aki ilyen könnyen feladja. Az pedig csak fokozza a kutatásra való kedvet hogy ha nem talál menedéket akkor egészen biztosan meghal. Ezt pedig nem akarta. Amikor már térdei nem bírják el súlyát, összerogy. Már éppen feladná és belefeküdne a hóba hogy nyomtalanul eltűnjön örökre, amikor megpillant néhány alakot akik eltűnnek valahol vagy valamiben. Ez elég erőt ad neki ahhoz, hogy talpra álljon és elinduljon. Összeszedi minden erejét, majd kezeivel a földre támaszkodva megpróbál ráállni fájó térdére. Már úgy érzi hogy csontjai apró szilánkokra törtek és soha többé nem fog tudni járni. Ez lelombozó érzésem de ettől még sikerül nagy nehezen talpra kecmeregnie és elindulnia.  Sikerül kivennie, hogy egy ork az és az amiben eltűnik egy gyönyörűen megmunkált, vésetekkel díszített díszített kő kapu.
- Hát sikerült volna? Eljutottam Mardanba?
*Kérdezi saját magától. Egy kicsi rekedtség is hallatszik belőle. Szinte megszólalni se tudott így ez egyáltalán nem zavarja. Viszont arra ügyelnie kell hogy az orkok meg ne hallják. Nem örülne neki ha levágnák mint egy disznót. Harcolni meg nem tudna hiszen teljesen kimerült. Bár most nem igazán tud elbújni hiszen fekete lilás ruhája merőben elüt a mindent ellepő fehér hótól. Csak abban reménykedhet hogy majd a hóesés elrejti valamelyest. Ebben viszont segít magán egy kicsit. Lekuporodik és egy alacsony hófalat épít maga elé.

/Mese: A hegymély gyomrában/
/A harc után törphúst vacsorázunk!/

Eljött hát a nagy nap amit az orkok már régóta vártak. Az a nap, amikor kilépnek a sötétségből és lefektethetik hatalmuk újabb alapkövét, amin a birodalmuk nyugodhat. Ki tudhatja hogy ehhez hasonlóan nagy cselekedetet mikor vittek véghez valaha az orkok. Egy ostrom egy természet erőivel együtt épített erődváros ellen nem olyasfajta dolog amit sűrűn eshet meg a történelem folyamatos mozgása alatt.
Mordon minden alkalmat kihasznált hogy megalapozza jövőjét, és az idő homokja ne temesse be sírját nyom nélkül, miután visszatér teremtőjéhez.
Minden alkalmat megragadott hogy pallérozza növendékei képességeit. Amikor a hegyi menet fárasztó megpróbáltatásai a végére értek, akkor következtek a mágikus hatalmuk korlátait tágító munkálatok. A bajtársak kíváncsi tekinteteitől elzárkózva, barlangokban és tákolt sátrakban meghúzódva, mély transzban vagy épp éberen próbálták fejleszteni képességeiket, amik személyenként máshogy viselték meg a szedett-vetett kis banda minden egyes tagját, de a sámán tudta hogy ez csak így mehetett. Csak a húson jóllakott, edzett ork ököl és a megfelelő pillanat együttese képes arra hogy a mágia belső szikráját borító vastag csontburok porrá őrlődjön, ha kell akár áldozatok árán is. Erre gondolt Mordon minden alkalommal amikor kezei között formálta tanítványait. Nem múlt el nap keserves kínok nélkül, amik testüket és szellemüket nem tette próbára és edzette volna meg, és mint ahogy ilyenkor a természet újraírhatatlan törvényeiben írva vagyon, a gyengébbek elbuktak, de társaik akik erősebbek voltak, tovább haladtak a úton Mordon lépteit követve, lassan de biztosan belenőve hátrahagyott lábnyomaiba.
A hírek, miszerint új kolonc szakadt a nyakukba, hamar eljutott a fősámánhoz is aki továbbra is csak rosszalva tekintett a jövőbe. Ő maga csak nagy türelemmel volt hajlandó elviselni efféle férgek feltűnését, akik úgy vélik érnek annyit mint egy nagy hatalmú ork. Úgy vélte hogy egy vendégnek ildomos tisztelnie azokat akikkel együtt harcol, de akárhogy szemléte a dolgot, Mordon csak bábnak gondolta sajátjait a sárkányok kezében, amit azok kedvük szerint cibálhatnak. Ezen ellenszenve csak tovább erősödött amikor kiderült hogy a frissen feltűnt követ egy elf, egy általa okkal undorral szemlélt faj tagja. Vogon Beebebrox, Miriana, Erulassë Druindar. Bennük egy közös van. Mind elfek, és mind okoztak számára kellemetlenséget, vagy egyszerűen csak létük zavarta a sámán szemét, és ez csak egy plusz indok volt hogy ne veszítse szem elől a jövevényt, így amíg az Frikk közelében volt, maga is ott volt a közelben, fél szemmel figyelve a történéseket.
Amint eljött a pillanat és Frikk magához hívatta őt és a vezéreket és ismertette a terveket, valamint kiadta Mordonnak a parancsot arra hogy ismét maradjon a sarkában.
-Úgy lesz.-
Indulás előtt, mikor a fáklyák lángja fellobbant, Mordon még intézett pár szót követőihez és meghagyta nekik hogy ahogyan csak tudnak, maradjanak háta mögött és csak végszükségben éljenek erejükkel, mert nem volt szükségük feltűnésre.

/Mese: A hegymély gyomrában/

Gomora igen lelkesen harcolt az első sorokban, midőn a Mardan ellen érkezett sereg összecsapott a járatok előőrseivel. Bár a kis hölgy lelkesedése nem váltott ki osztatlan elismertséget eme primitív fajból, mely -úgy érezte- inkább csak láb alatt van sokszor, mint komoly segítség lenne. Ám az ősiek tervét ez úttal nem kritizálta még magában sem oly hangosan, igyekezett elfojtani gondolatait, hogy ő hogyan hatolna be akár csak száz sárkánnyal ide. És a vér ízére összpontosítani, hiszen amíg fegyverek suhognak körülötte, eme gyenge alkatú megjelenésében minden percben óriási veszélyben van.
Már fél perce egy nyílvessző áll ki hátából, mely majdnem elment mellette, csak az ork pontatlanul célzott. Nem volt még ideje kivenni és ellátni a sebét. Most is épp egy méretes buzogánnyal néz farkasszemet, melyet könnyedén elkap baljával és nem rég szerzett fegyverével egy igen tekintélyeset vágott ellenfele combjára. A mellette lévő ork földre került, kinek a lendületétől elsöpörte a lábát és mikor oda pillantott látta, hogy egy csatabárd igen súlyosan állt bele hirtelen.
Gyorsan fogást váltott a pikán és hatalmasat csapva az elkövető immáron vérző fejére fordult vissza saját ellenfeléhez. Ahogy megpillantotta az elő villanó tőrt a másik kezében, mellyel már lendült is volna előre, ám sérült lába miatt kevesebb a mozgása, nagy láblendítéssel rúgta hátra és így hiúsította meg a támadást. Lándzsáját meg egy gyors döféssel bele szúrta a törpébe és nagy örömújongás és hátsó sorok tapsvihara közepette hátra felé indult, hogy végre ellássák sebeit. Az íjon kívül nem sok minden tett még kárt benne, néhány komolytalannak tűnő vágás van itt-ott. Ám remélhetőleg Frikk emberei között is vannak igen hatásos gyógyítók, akik hamar rendbe hozzák őt és újra harcolhat.
Ahogy egy sámánt meglátott azonnal fölfelé fordította a szemeit és kiadva eddig magába fojtott dühét üvöltött eltorzult arccal. Páran úgy vélhetik, hogy egy alig észrevetetőnyit nagyobbak lettek a szemfogai és a többi is hegyesebbnek látszik az átlag elfekénél. Ám amikor vissza fordult Mordon tanítványához, már ezek nem látszottak rajta.
-Gyógyíts meg azonnal! Szükségük van rám az első sorokban.

Az első fegyvercsapások hamarosan visszhangozni kezdtek az északi szeglet hegyei között. Az edzett törp őrök kevésnek bizonyultak az előre nyomuló orkok és az elf küllemű élharcos számára, bár a sámánnövendékeknek így is elég korán munkájuk akadt, hála Gomorának aki nemcsak a törpök között vágott rendet, de még az orkok között is károkat okozott, amit ugyan Mordon nem szívlelt, de szükséges rosszként hajlandó volt elviselni, amíg ez nem megy az ő rovására.
A sámán Frikk nyomában elindulva haladt befelé a tárnákba, tekintete pedig folyamatosan fürkészte a járatot, hátha akad a keze ügyébe egy törp akit maga is jobb létre szenderíthetne, és hála Dremernek meg is találta a maga számítását az egyik őr személyében, akit bizonyára elbizakodhatta magát amikor Mordonnak támadt, mivel nem sejtette hogy buzogányt rejteget a kopott mágusköpeny alatt, amivel a sámán hamarosan arcon küldte ellenfelét. Ez a könnyed kis mozdulat hamar meghozta a sámán harci kedvét, aki hátra hagyva a szakállast, elégedetten szemlélte a véres buzogányát, majd üvöltve próbált Frikkel előre törni, néha fagyos lövedékeit előreküldve a járatban, hogy a nyílvesszőkkel együtt szelve a levegőt megfagyassza a vért az ellenség ereiben. Élvezte hogy ismét kedvére onthatja ellenségei vérét, minden következmény nélkül, mivel előre borítékoltnak érezte a sikert amit az ütközet hozhat számukra.
Néha meg-megállt hogy megcsapolhassa a haldoklók életerejét hogy azzal pótolja saját amit addig felhasznált varázslataihoz, és ekkor figyelt fel a közelben lévő Gomorára aki az első sorban, s tán annak szerepét magára öltve küzdött, saját testi épségét nem is féltve az előrenyomulásért. Most viszont egy időre megtorpanni kényszerült sérülései és a belőle kiálló nyílvessző miatt, ami miatt hamar segítségért kiáltott az egyik farkasbőrt viselő sámántanonc felé, aki hamarosan mentorára pillantott. A tanonc tudta hogy a sárkánynak szüksége volna némi segítségre, de nem merte megkockáztatni a mesterével való összetűzést, ezért is volt az a pillanatnyi tétovázása, amit Mordon hamar elfeledtetett vele, amikor a sérültre mutatott, akihez hamar oda is sietett. Elsőnek a nyílvezssőt távolította el egy határozott mozdulattal, majd valami gusztustalan színű és szagú kenettel látta le azt és a többi sérülést.
Ezalatt Mordon elég erőt gyűjtött magába hogy egy időre visszatartsa a védőket, amíg élharcosuk nem tér vissza. Egy újabb varázslatra szánta el magát, de ezt jelenleg kicsit nagyobbnak szánta mint az előbbieket. A bénító hatású mágia már lassan koncentrálódott kezei között, sötétlila fénnyel világítva meg a járat falait. Amint elérte a mágia a kívánt erősséget, a sámán nekifutásból előredobta a fekete-lila lövedéket, ami ugyan messzire előre repült de ő maga volt olyan ostoba, hogy nem figyelte hová is lépett, így megcsúszott egy vértócsában, és hatalmasat esett a hátára, megkarcolva az oldalát egy elhagyott törp szekercével,, ami felsértette a testét védő kötéseket, elérve bőréig, ahol az hosszú sebet hagyott, amiből hamarosan vér is serkent. A seb ugyan fájt, de tudománya épp elegendőnek bizonyult hogy ellássa annyira hogy tarthassa a lépést Frikkel.

/Mese: A hegymély gyomrában/

Az orkok örökös harci kedve és bizonyítási vágya csak tovább hajtotta a leendő fősámánt, még sebe sem izgatta, amit a páncélját kitömő rongyok újrarendezésével tüntetett el a szemek elől. Amint végzett eme esztétikai procedúrával, felkecmergett a földről, majd az első közelében lévő törpe tetembe rúgott egy hatalmasat, hogy levezethesse pillanatnyi dühét, amit követően folytatta a csatát.
Ezalatt Mordon növendéke befejezte a sebesült elfszabású gyilkológép sebeinek ellátását, majd továbbállt. Ugyan a sámántanoncok eddig nem mutatták szemmel látható jelét mágikus hatalmuknak, de az talán már tapasztalható, hogy megfelelő képzést kaptak a sebek ellátását illetően. Annak ellenére hogy sokuk mennyire ódzkodott a mágia tanulásától, mégis egész jó munkát végeznek, amit Mordon Frikket követve is igen jól szemmel tudott követni.
Az ork sámán sietve haladt Frikk mellett, minél több támadást hárítva, ami feléjük irányult. Távolsági harcra Mordon a jól bejáratott árny- és fagymágiáit használva küzdött, közelharc során pedig erejét buzogányával fitogtatta az ellenségen, ha nem épp kórságokat idézett elő a hozzá csapódó alacsony testű ellenfeleiben. Ezen mágia még meglehetősen új volt a sámán számára, még nem tapasztalta ki annak korlátait, de jelenleg elégnek bizonyult ahhoz, hogy nyomorultan gyengévé tegye utolsó perceikre a védelmi erő harcosait.
-Frikk! Ez micsoda!?- Kiáltja oda a hatalmas csatazaj közepette vezérének a kérdést, miközben a csomagokra mutatott amiket fehér társaik cipeltek.

/Mese: A hegymély ostroma/


A tekercskészítő igen alapos ellátást kapott, bár a tanonc kezdeti habozása talán annak is betudható, hogy nem tudta, Mordonnak célja-e visszaengedni őt az első sorokba vagy inkább hagyná magától rendbe jönni a sebeket... idővel.
Igen jó gyógyfüveket kapott, melyek beszerzése ritka érték, ám jobbnak látta elmondani egy varázsigét mely hatására az egyik seb fölé helyezett kezéből fehér fény kúszott át testébe és ezzel is serkentette a regenerációját. A szövetséges pedig leteremtette valamelyik mellette álló emberét, hogy figyeljen jól, ha a sárkány mellett harcol, hiszen sok probléma származott már ma belőle. Ám igyekezni fog azért ő is, hogy minél kevesebb gondot okozzon. Nem célja keresztül húzni Furia terveit a közös támadásról.
Szeretne minél hamarabb helyre jönni, hogy újból teljes erővel visszatérhessen az első sorokba, ám addig is a fejedelmet és a fősámánját követve újabb játékszerhez jutott. Lándzsáját átdobva bal kezébe felemelt egy földön heverő szekercét a törp tulaja hullája mellől és gonosz mosoly jelent meg telt, vörös ajkain.
-Vigyáztam! -mondta a pár lépéses neki futás közben, hogy közvetlenül a fekete köpenyes bajtársa mögött megállva, válla felett jobbjával átlendítse a szerszámot teljes erejéből. Ahogy a baltát elengedte, az az ork első sorok között átvágódva csattant az egyik apróság pajzsán, majd számos kisebb-nagyobb sebet ejtve és két ellenfelet is leterítve szelídült meg a végén.
-Kristályok. -válaszolta hetykén, más helyett a varázslattal és buzogányával is épp oly jól harcoló kérdésére. Mivel Frikk népe nem jeleskedett a természetfölötti mély ismeretében és kevés varázs eszközről hallott, melyet ők állítottak elő, ezért volt sejtése, hogy kitől kapta ajándékba őket.
Az egyik halott mardanihoz lehajolva tépte le a karját, hogy a vérző végtagot szopogatva kicsit enyhítse most már igen csak megnőtt étvágyát. Nem érdekelte, ha visszatetszést vált ki, számára ez természetes viselkedés volt.

/ Mese: A hegymély ostroma /

A hó miatt, mely lassan kezdi elfedni egyre kevésbé érzi végtagjait. Jobb kezét hó fedi, de mivel nem szeretne nagyon mozogni nehogy észrevegyék, ezért egyenlőre nem mozdítja el jelenlegi helyéről. De ez azzal is jár hogy már csak egy kicsit érez belőle valamit és az is csak annyi, hogy valami hideg van rajta. Megmozdítja bal kezét, hogy lesöpörje róla a havat. Ezt csak óvatosan meri megtenni. Alig emeli el a földtől, s olyan lassúsággal csinálja mintha az orkok figyelnék, és ezt csak észrevétlenül teheti meg. Amikor végez ezzel jobb kezét gyorsan ruhája egyik apró zsebébe csúsztatja, hogy felmelegítse. Most veszi csak észre, hogy a rögtönzött hó fal melyet most rögtönzött, kezdi felvenni azt a hőt, ami belőle árad. Egy kicsit jobb kedvre deríti. Így legalább nem biztos hogy halálra fagy és már nem vacog annyira. Szerencséjére az orkok nagy rész már eltűnt a folyosókon. Ezzel pedig azt teszik lehetővé számára, hogy hamarosan ő is elinduljon. Már alig tudja türtőztetni magát ahhoz, hogy kiugorjon a hó fal mögül és elkezdjen az egyik járat bejárata felé. Halkan elmormol néhány szót mire kezében apró tűz gyulladt. Alig volt fénye de elég meleg volt ahhoz, hogy felmelegítse magát vele. Mivel többnyire elfek között nevelkedett, ezért leginkább elf mágiákat ismert. Mivel ezek se mentek neki túl jól, ezért egy kicsit megégette magát. Ahogy ez megtörtént gyorsan megrázta kezét. Ez pedig azt eredményezte, hogy az apró láng kialudt. De elérte célját: elegendő hőt termelt ahhoz, hogy még egy rövid ideig itt maradjon. Reméli hogy senki sem látta meg. Bár mivel az orkok inkább az öldökléssel foglalkoztak, ezért ennek nem volt sok esélye. De ha mégis meglátják, akkor elmondhatja, hogy a mai nap egy szörnyen balszerencsés számára. Szemei most kezdtek csak igazán hozzászokni ehhez az időhöz. Ez nem igazán vigasztalja, de legalább jobban lát min eddig. tmiért pont feléjük azt csak azzal tudja indokolni, hogy azt az utat már nem védik őrök. Igaz hogy a hatalmas ork sereg sokkal rosszabb mint az a néhány őr akiket lemészároltak, de talán mögöttük lopakodva bejuthat Mardanba észrevétlenül. Ha viszont elkapják akkor azzal tiltakozik az ellen hogy kivégezzék, hogy ő egy sárkány. Amit tudott az orkokról az az volt, hogy a sárkányok szövetségesei. De azt nem érti hogy miért nem sárkányok támadják a várost. Lehet hogy az orkok a egyszerre minden erejükkel támadnak, de a sárkányok sokkal hatékonyabban és csendesebben tudnák ezt végrehajtani. De ez az ő meglátása volt. Lehet hogy aki más szempontokat helyez a legfontosabbak közé, annak így jobban megéri. Ez újabb kérdést vet fel számára: az mégis kinek érné meg hogy rengeteg ork odaveszik a csatában. Bár amennyit eddig látott az alapján nem lehet túl nagy veszteségük. Ha az összes törpöt csak lemészárolták, akkor az is csoda ha tíznél több a halott. De mindent persze odakintről sem lehetett látni. A hó, melyen lépkedett, rettentően ellehetetlenítette azt, hogy hangtalanul osonjon az ork seregek mögé. Egyetlen egy lépése miatt, nem túl hangos ugyan, de hallható ropogás tört ki. Ha pedig figyelembe vesszük hogy ez minden lépésénél megismétlődik és nem a leglassabban haladt, akkor rájövünk arra is, hogy lehetetlen nesztelenül haladnia. Amikor észbe kapott már csak annyi ideje maradt, hogy kezeit maga elé téve tompítsa az esést amit azzal idézett elő, hogy nekiment egy ork katonának. Észre se vette hogy már az egyik alagútban sétálgat. Nem jutott nagyon messze a kijárattól, de elég hangos volt az amikor elérte a földet. Az ork fegyverei és páncélja viszont elnyomva ezt. Néhány ork rögtön köré gyűlt és fegyvereiket rá szegezték. Ő erre gyorsan talpra ugrott, majd mielőtt az egyik ork bordái közé szúrhatta volna fegyverét, gyorsan jobbra pördül ezzel megkímélve magát attól, hogy itt meghaljon.
-Ne bántsatok!
*Mondja kétségbeesett hangon. Igaz hogy kétségbeesett volt, de még így is parancsoló volt. Nem beszélt még soha ilyen hangon és így nem volt túl hatásos. Hirtelen mozdulattal a kijárat felé iramodik és hogy átjusson az ott álló orkon, leguggol és átbukfencezik a lába alatt. Még meg sem állt de már fut. Amikor kiér rögtön elesik a csúszós havon. Egy kicsit csúszik mielőtt megkezdhetné átváltozását. Viszont amint elkezdi látja az orkok szemében tükröződő meglepettséget. Biztos nem számítottak arra hogy lesz itt egy sárkány is. De ő meg arra nem számított, hogy itt orkok lesznek.
-Ne bántsatok.
Ismétli meg előbbi mondatát. Ezúttal bár mély, s leginkább dörmögésre hasonlít hangja, lehet hallani, hogy sokkal nyugodtabb mint az előbb. A mély hang annak köszönhető hogy már átváltozott. Egyenlőre nem kel fel. Egy kicsit pihen a földön. Meggondolja magát és felkel. Talán így sikerül rávennie az orkokat arra, hogy békén hagyják.

A kép továbbra sem volt éppen tiszta Mordon számára a kristályokkal kapcsolatban, bár biztosra vette hogy nem épp nyakláncot akart fűzni belőle a törpéknek, pláne hogy elkezdett jó ízűen falatozgatni, ami talán nem is baj, főleg hogy nem tett kárt több orkban. Viszont továbbra is ott lebegett az az ominózus kérdőjel, a kövek funkcióját illetően.
-Mégis mire kellenek?! Nekem erről senki sem szólt.- Háborgott a fősámán, és teljes joggal, legalábbis úgy érezte, mivel ugyan nem akadályozta ez semmiben, viszont ha valamiféle  gondolattól vezérelve mélyrehatóan kutatni kezdene a városban, és kristályok ezalatt valamiféle pusztító mágiával a nyakába döntenék az egész hóbelebancot, akkor nem venné a szívére ha az utolsó leheletével elátkozná a sárkányfajzatot, aki talán rövid úton jobb létre szenderült volna.
-Remélem hogy nem robbantod a nyakunkba a barlangot hegyesfülű.- Fejtette ki reményeit a tervekkel kapcsolatban amik a kristályokhoz kötődtek, miközben távolról kísérletezett a törp védők semlegesítésével bejáratott varázslatai segítségével. Elvetett ugyan pár fagyhullámot, de valahogy úgy érezte nincs valami egészen rendben az oldalával. Úgy tűnt apró ballépése most okozott csak igazi bajt a számára. Érezte ahogy valami meleg dolog árad az oldalából, ahova tekintve észlelte hogy kiserkent a vére az ellátatlan sebéből. Nem volt más választása, el kellett látnia magát amíg van rá ideje.
Letérdelt a földre és elvette a sebtől a rongyokat amik azt takarták, így vált csak igazán feltűnővé kóros soványsága. Fájdalmai ugyan voltak, de orkként nem érezte úgy hogy megengedheti magának hogy gyöngeséget mutasson, főleg a csatatéren nem, így hát vicsorogva és morogva törölte körbe a sérülést egy ronggyal, hogy a lefelé csordogáló várt eltüntesse, majd bekente a sebet a jól ismert undorító kulimászával, amit már rég rejtegetett a vértezete alatt, az egyik rongyba beletekerve, majd egy másikkal szoros kötést tett a derekára. A kezei éppen befértek a vért alá, hogy körbetekerje párszor a szövetet. Ugyan bajlódott a kezei ki és be dugdosásával, de nem akart a csatatéren megkockáztatni egy újabb sebesülést.
-Na és hova tartunk?-  tette fel a kérdést, miközben szorgalmasan tömködte vissza a töméseket a páncélzatába.

/Mese: A hegymély ostroma/

A sárkány lady arca mosolyra húzódott. Nem igazán csípte, hogy ez a kétlábú ennyire fontosnak tartja magát, ám ösztönei az kétségtelenül voltak a férfinak.
-Nem kell tudnod mindent a tervről. Elmondunk mindent időben, ám elég neked annyi, hogy a fekete sárkányok oldalán a fajod végül győzelmet győzelemre halmoz majd. De hogy megnyugtassalak, nem robbantom a nyakadba a barlangot, amíg nem lesz rá okom.
*Ezzel ott hagyva a beszélgetést, ha a törzsek vezetője elkerülhetetlennek látja, akkor időben további utasítást ad varázslójának. Ám az ő orrát már bántotta az összetömörödött orkok szaga. Még nem járnak olyan túl messze a bejárattól, megengedett magának egy teleportálást a szabadba, hogy friss levegőhöz jusson.
Mivel ott, ahol bejöttek nem lett volna biztonságos, hiszen a fősereg megállíthatatlanul özönlött továbbra is befelé és semmi kedve nem volt fél testtel az egyik csatlós húsában újra materializálódni, ezért egy olyan barlangot választott célpontjául, mely felé mintha amúgy is elkanyarodott volna a Frikk által használt járat és majd eléjük vághatnak esetleg.
Meglepve látta, hogy egy fajtársát támadják épp a Győzhetetlen három embere. A dárda fájával egyiket gyorsan hátulról nyakon vágta, ahogy kilépett a vörös ködből, ha Ereg segít, akkor a másik kettőt is könnyedén maguk alá gyűrik, és van esély arra, hogy megkérdezze:
-Hát te meg mit keresel itt? Az ősiek említették, hogy lesz még más is talán, akivel összefuthatok. De miért estek neked? El akarnak árulni minket?
*Kérdezte a tünde lány, bár a vele szemben lévő átalakult testvére érezheti az elfektől különböző szagát. A fajuk képes megkülönböztetni ilyen közelről az álcázott társaikat a kétlábúaktól.
Bele harapott még egyet a letépett törpe karba, amíg a válaszra vált. Ám magában már a közel egy éve történtek kínos tapasztalata merült fel.
~Alapos letolást kaptam, mikor nem ismertem fel Kaint és a nevét. Nem érdekelnek az árulók és Furia vadászai. De vajon nem-e azért támadták meg, mert ő is elárulta népünket a...?
*Gyűlölködve gondolt bele, hogy a visszamaradott növésűeket védi a hím Frikkéktől és TŐLE! A szülőjét egy ártatlan vadászat során pont ezek a földtúró népség egyik tagja küldte Dremerhez. Ha ez kiderül, nem kegyelmez a másiknak.

/Mese: A hegymély ostroma/

A sámán elfordulva a sárkánytól, csak morgolódott magában és orra alatt csendesen kezdte el az elfeket és állítólagos szövetségesüket a sárkányokat szidni, a szitkozódásból ki nem hagyva azok felmenőit és tán meg sem született leszármazottjaikat. Legtöbb szívélyes jókívánsága leginkább arról szólt hogy különböző ragadozók és dögevők martalékaként emlegette a két nemzet tagjait, netán különböző jól ismert kevésbé kellemes halálnemekkel illette az általa olyannyira gyűlölt fajokat.
-...Hogy a varjak kaparnák ki a szemeiteket...- Hangzott el jó párszor ez a kedves kívánság a sámán szájából, két efféle jelző közé sok más rossz szándékú kijelentést préselve. Ez a jelző általában egy afféle rövidített formulája volt a lassú, kínkeserves világtalan halálnak amire általában minden általa gyűlölt lényt rendszeresen kárhoztatott, és ezt a jelzőt Gomora tömör önkifejezésének hála, a sárkányok népe is magáénak tudhatta Mordon nem tetszését. Ha jobb fizikai állapota volna már rég ölre ment volna a sárkánnyal még a harctéri események ellenére is, de szerencsétlenségére testi korlátai miatt ő húzná a rövidebbet, így maradt csak a jó öreg mocskolódás.
Nem fért Mordon fejébe, hogy mint Frikk jobbkeze és az orkok fősámánja, milyen okból kifolyólag nem kaphatja meg az áhított információkat, ámbár megnyugtatta hogy nem fog Mardan a nyakába dőlni, így nyugodtan hódolhat kutakodási vágyának, ha épp rátörne. Viszont biztosra vette hogy az még messze nem elég a sárkányfajzat tiszteletének kivívásához hogy ő az orkok fősámánja, többet kell letennie az asztalra hogy nézzék valamibe.
-Bár pusztulna éhen az összes nyomorult pikkelyes dög, hogy a hollók a szemükkel játszhassanak!- Üvöltözött dühében a sámán, dögvész mágiával átjáratott buzogányával csapkodva a törpök sorai között. Hirtelen előtört dühe csak még inkább felpiszkálta a várszomját, amitől elméjére olyan vörös köd telepedett, hogy megfeledkezett Frikk utasításáról is. Jelenleg őt is szívesen elcsépelte volna a puszta kezével, mivel annak ellenére hogy társultak egymással, nem volt elég méltó arra hogy felfedje előtte a részletes terveknek legalább egy részét.