Eronia - A fehér sárkányok szigete

Balál szúrós tekintettel méregette Aldot, nem csalódott benne, pont úgy viselkedett, mint egy nyikhaj, és éppen annyira se volt megbízható. Képzeletben egy alapos balegyenessel válaszolt a váll veregetésre. De valójában nem szólt egy kummát sem. Összehúzott szemmel feltekerte valóban a kötelét és általvetette a hátán, mert visszafelé még szükségük lesz rá, már ha ez az út vezet vissza. Kezdett kimerülni, s tudta jól, hogy társát is alaposan megviselte a mászás, de ki nem mutatta. A járáshoz hozzá volt szokva, gyakorlott vándor volt, vadászként pedig kerülte az erdőket, dombokat számolatlan mértékkel. Előszedte kulacsát és ivott, nem többet, mint két nagy kortyot. Majdnem eltette, nem törődve a másikkal, de aztán csak lepattintotta újra a csatját, és fapofával odanyújtotta a vörösköpenyes felé.
- Igyál! ..és tartalékold az erődet máskor!- Mondta, de arról nem szólt, őt mennyire fárasztotta az iménti akció.
Felnézett a Holdra, és maga elé idézte a térképet, legalábbis, amire emlékezett belőle. Hoppá, hamarosan egy kérdéses szakaszra érnek! Sunyin elmosolyodott az orra alatt. Az első ősi jel a térképen éppen nyugatra az érkezésük helyszínétől van... Na lássuk, mit szól majd hozzá Aldo. Mert ha kihagyja, maga megy tovább!
~ Kénytelen leszel még néhányszor megmutatni nekem a féltve őrzött papírosod, Hófehér!~

Balál figyelmét nem kerülte el a különös jelenség. Ahogy a holdfény ráragyogott a fára, igazán szépséges volt. Ennél többet azonban csak azért figyelt rá, mert valahol itt, talán a közelben kell lennie az ősi jel szimbóluma által mutatott fontos területnek. Így nem kerülte el, hanem inkább közelről járta körbe a fácskát. Azazhogy akarta volna körbejárni. Éppen megindult s Aldó után kurjantott:
- Van itt valami. Te nem érzed a mágiát?- Persze megszokta már, hogy mások nem igazán érzik, amit ő, mint ahogy nem is igen látnak dolgokat, amiket ő.- Volt erre egy ősi jel. Megmutatnád a térképet? Kell itt lennie valaminek.
Alig tett három lépést közvetlen a fánál, amikor egy ága kinyúlt és megragadta a kabátja hajtókájánál fogva. Nem volt ideje kardot, vagy bármi mást rántani, alant megnyílt a föld és a gyökerek közötti hasadékba tuszkolta az ág a mágust. Megtermett alakja olyan könnyedén siklott keresztül ott, mintha neki lett volna méretezve.
- Aldo! Hogyaza...már megint...
Visszhang válaszolt visszhang hátán a kiáltására...

//Sendel után//

-Nibelon!!!
*Üvölt fel dühödten, amikor észreveszi, hogy újra Eronián van. Csak tapossa a havat és nézi az eget, megy körbe, mint egy őrült, s jó időbe telik, mire sikerül lecsillapodnia.*
-Mondhatni, csodálatos az időzítésed!
*A kristályt mely a kezében maradt, zsebre vágja, majd elindul a barlang fele, ahová a tekercset rejtette. Egész úton arra fele, csak a múltkori kincskeresés jár az eszében, meg Balál, de nem tud rá haragudni, bármennyire is próbál. Pedig akkor sokkal könnyebb lenne most, hisz abban a tudatban van, hogy "barátja" nincs többé, odaveszett Sendelben.
Lelki szemei előtt látja tisztán, ahogy annyi veszedelem után végre megtalálták a kincset, el is indultak visszafele, azon gondolkodva, hogy melyik  fog végezni a másikkal a kincs miatt, de amikorra nagy nehezen sikerült visszacipelniük ide a felső, havas szintre a súlyos ládát, s úgymond, nekifogtak megölni egymást, hát nem jött az a bazi nagy hósárkány, hogy elragadja Aldot? Csak azért, hogy pár száz kilométerrel arrébb a tengerbe hajítsa?! Még jó, hogy előtte elrejtette ide az egyik barlangba azt a nyavalyás tekercset! "Még jó", így legalább most volt miért ide újra visszajönnie...Néha tényleg nem tudja, hogy szerencse vagy annak éppen az ellenkezője volt-e, hogy miután kimentették a jeges tengerből, s visszaérkezett Lanuriára, össze kellett futnia Gloriennel, azzal akit el akart feledni, a Remény tengerének partján. Hiszen most miatta van itt újra! Ha ők ketten ott nem futnak össze, nem pattant volna ki a nő fejéből sem az az eszement ötlet, Aldo nem kényszerült volna rá, hogy megölje a kedvese hercegét, nem menekültek volna vissza Evolyranra és...Á, mindegy, ő, Aldo, volt az, aki végül úgy döntött, hogy ad még egy esélyt magának és a családnak. Még szerencse, hogy Nibelon olyan segítőkész volt és visszateleportálta ide...
~...a fenét ide! Sendelt soha nem bocsátom meg neki, annak a komolytalan időistenségnek, remélem , hogy soha többé nem kerül a szemeim elé!~
*Zárta le magában a vitát, majd belépett a jégbarlangba, melybe emlékezete szerint rejtette a tekercset. Önkéntelenül is, de újra elkezdenek fejében pörögni a gondolatok, már bánja, amiért Glorient úgy ott hagyta Evolyranon. Nem is szólt neki, hogy végül meggondolta magát, hogy vele akar lenni. Előtte el kellett menjen Nibelon templomába, segítséget kérni az istentől a visszajutásban. És az isten segített is, de hogyan?! Még azt sem várta meg, hogy elbúcsúzhasson Glorientől, tudathassa vele, hogy megpróbálja visszaszerezni az emlékekeit róla, hogy boldogan élhessenek. Nem! Nibelonnak, az "idő urának" túl sietős volt és egyből cselekedett...És mi lett az eredménye...S az ilyen nevezi magát istenségnek, aki ekkorát hibázik...
...Visszafele a tekerccsel a kezében már sokkal nyugodtabbnak látszott, elfogadta, ami történt vele, Nibelon "baklövését" is, egy próbatételnek vette, csupán az kezdte zavarni, hogy miért nem áll le az agya és úgymond miért pörög le az egész élete lelki szemei előtt. A válasz nemsokára érkezett. A barlang kijáratához érve hirtelen egy hatalmas fehér árnyék jelent meg az útban, s indult meg feléje kívülről.*
-Ó ne, már megint te?!

//Játék vége//