Filnoren - Az égi vár

Fehér elf.

Így nevezték. 

Sokszor és sokat nevezték így, s még néhány más módon rövidke élete során, melynek egy részét - nem egészen egy évtizedet - a Hártyabőrűek között töltötte, a tanult alakját felvévén. Mindezidáig egyszer sem volt váratlan, hogy ekképpen hivatkoztak rá, sőt, egyenesen hozzászokott, hogy mások így tegyenek; és most mégis, éppen most ez a váratlanul elhangzó megnevezés keltett értetlenséget bensőjében. A világosan látszódó tény, miszerint az odakinti bemutatkozása, s fegyver nélküli szó-harca ellenére Filnoren helytartójával, a behatolókat ártalmatlanítani érkezett sötételfek egyike sem gondolt arra, miért is válaszolt úgy nekik az imént, ahogyan tette. Hófehér vonásain egyetlen pillanatra sem volt felfedezhető a meglepődés parányi szikrája sem - haragja túlságosan hatalmasra hízott addigra. Azzal és a melléje társult aggodalommal vívott harc teljesen felemésztette minden figyelmét, így pedig a közelében tartózkodók a korábbiakhoz hasonló hűvös, rideg orcát pásztázhatták, melyre egyre több rétegben omlott az erősödő fájdalom átokkal fertőzött fátyla.

Mert a sötétség, mi a tenyere felett beléje hatolt, egyre inkább szétáramlott megfeketedő ereiben, azt a hátborzongató, bénító érzést hordozta magában, mintha elevenen, s belülről égetnék el. Pedig a jégszemű ifjú még csak nem is tudhatta, milyen érzés lehet, ha valaki igazán megégeti magát. A kín némiképp elködösítette elméjét, látását, ám abban nem gátolta meg, hogy hallgassa a szavakat. Nem gátolta meg, hogy azonnal hamis képzetnek vélje a kissé szülői-leteremtés-szagú, ezáltal pedig még inkább borzalmasan ingerlő burkolt fenyegetés első részét. Dehogyisnem volt Filnoren Furia alárendeltje... csak éppen ezt Filnoren nem tudta. Valturaan számára kérdésként sem merült fel, mi akkor történne, ha a Nagyasszony az egész kontinensen hatalomra jutna - mert csak ő jutna, Nizzre' Zotreth pedig nem; és ha valamit, hát azt megannyi más dolog egyikeként alaposan megtanulta az ifjú fehér sárkány, mit is ér a szövetséges, a hűséges az itteni szemekben, ha fordul a kocka. Szentesített eszközt a célok eléréséhez... ősvizet a nevek tisztára mosásához, utolsó lépcsőfokot a ranglétrán, darnát, elégtételt, vért, hatalmat, kedvtelést. Ha a megtévesztett sötételfek mind hittek ebben a bizonyos szövetségben, hát bolondok voltak ők is, mint a többi Vérontó. Mint mindenki más, ki e végzetes játékban részt vállal magára, s önnön nemzetére.

A második rész, s a pálca reászegezése újabb adag félelmet költöztetett a fióka szívébe, melyre ezúttal nagyobb szüksége volt, mint bármikor ezelőtt. Mert egészen más volt önmagát, életét félteni, s más volt nézni a bajba került társat, a valóban becsben tartott szövetségest. Más volt őérte aggódni, őérte dühbe gurulni... más lett volna, ha szabad lett volna. Ha tombolhatott, üvölthetett volna, s megállíthatja az őket környékező őrületet, amelytől mégis inkább menekülne - s e kettősség, borzalmat szül a lélekben. Borzalmat szült az övében is, az ostrom első percétől fogva, s mostanra már jócskán saját határait feszegette, hogy azt tegye, mit tennie kell, azt mondja, s azt is gondolja. Ne mást, mire nincs szüksége senkinek. Amelyre nem formál igényt e városban semmi.

Sem pedig a lelkében.

A keskeny, hosszúkás, hengeres tárgy is egy eszköz volt, nem csupán a használója. Az egyén által birtokolt mágikus erő, s a kántált varázslatok hatásának növelésére használták, s voltak, kik egyúttal fókuszként is. Itt-léte, s irányultsága éppúgy rettegést keltett a sárkány bensőjében, mint a saját igéjének csúfos kudarca, a megmaradt csápok tapadás-szorítása, s az újonnan idézettek tagjai köré fonódása. Próbálkozott volna, küzdött volna, hogy szabaduljon, s megvédhesse a fehér elfet, az Égboltszeműt; azonban a félelem, mi bensőjében kavargott, s mi megbénította az akaratot, mely cselekvésre készteti a testet, meggátolta indulatait, újfent meggátolta, és ezzel talán mindkettejüket mentette meg. Egy időre biztosan. Megmentette, mert az ifjú nem veszett el tehetetlenségében, nem engedte át magát annak, mi belőle távozni kívánt. Még mindig nem engedte. Harcolt ellene, megőrizte értelmét, józanságát, amennyire tehette.

Akkor eszmélt.

Ráébredt, mekkora veszélybe került, s eme ébredés a legkellemetlenebb volt mind közül, miket máshol, máskor, s másért már átélt. De hiszen veszélyben volt! Veszélybe került, elveszhetett, s akkor a Honvágy-gyógyító is vele veszik majd. Felelősséggel tartozott érte, s nagyobbal, mint azt képzelni merte volna. Mindennél nagyobbnak tűnt, most, hogy a mágikusnak vélt méreg a szervezetében dolgozott. Elvégre a semmiből teremtették... s a kút körüli események után nagyon valószínűnek is tűnt számára, mégis miféle eszközökkel dolgoztak idefent a Bukottak. Azonban bárhogy is volt, az ellene elkövetett támadás milyensége cseppet sem könnyítette meg a helyzetet; ugyanis az északinak nem volt ideje sem gondolkodni, sem pedig megpróbálkozni a fekete folyadék elemzésével. Vagy talán nem is tudta volna?

A forróság, mi nemrégiben elöntötte, s égette őt, arra késztette, hogy hűtse magát. Hogy mégse adjon fel mindent, csupán máshogyan tegye, mit tenni akar, s ami a legfőbb: másképpen. Oly módon, hogy ne szolgáltasson okot a pálca alkalmazására, sem pedig másra, mit még elkövethettek ellenük - hiszen az ő behatoló-volta kétségtelenül igazolódott megjelenésében, ám a sötételfnek álcázott tündét sem kímélték, ő pedig mindent figyelemmel kísért, amit Nie-vel tettek. Végig... Egyetlen hiba, s mindkettejüket megöleti. Egyetlen egy, s az ifjú elméjében egyre inkább efféle hibaként szerepelt létének - minden sárkány lényegének - egyik fontos alappillére: a kétlábú-alak felvételének, az álcának mindenkori titokban tartása, amelyet ugyan odakint egyszer már megszegett, akkor mégsem tűnt helytelennek, nem tűnt bűnnek, kockázatosnak, s voltaképpen nem is volt igazi megszegés. Akkor az jelentette a túlélést, ahogyan most sem látott más kiutat, nem látott egyéb lehetőséget. Abban a néhány pillanatban, mi rendelkezésére állott gondolkodni, s dönteni. Egyedül dönteni a sorsuk felől.

Nem...

Egyszer már megtette ezt. Két évvel ezelőtt, s meggondolatlanságból, puszta véletlenségből. Éppen annak fedte fel magát, aki a másik falnál, csaknem-tehetetlenül reá várt. Mert Nie várt... Valturaan érezte. Számított rá, attól a perctől fogva, hogy megegyeztek az ide indulásról és ígéretet tettek egymásnak, vagy talán még annál is előbb, s nem kellett annak lennie, ami, hogy ezzel tisztában legyen. Nem kellett hozzá mágia, sem varázstárgy, csupán a szíve, mit Laryss Orowennë nyitott fel, az életébe lassacskán beáramló személyek pedig, kiknek fontos volt, tovább küzdöttek érte. Nem feszegették, nem tépték... kivártak, s szavaikkal, tetteikkel láthatatlan fonalakat húztak meg, melyek lomhán, de biztosan késztették őt kitárulkozásra. És ő is ugyanezt tette. Megtanulta, hogyan kell, ahogyan azt is, hogyan uralkodjék magán mind-mind jobban. Hogyan játsszon szerepet, s hogyan hazudjon, akár a csermely, patak... vagy akár egy egész folyó.

Meg sem rezzent, ahogyan az őt körülvevő arcokat figyelte, nem tévesztvén szem elől az egykori grifflovast. Akkor is kitartott, s igyekezett a lehető legkevesebbet mutatni kínjaiból, ha nem sikerült lehűtenie vérét, s ezáltal lassítani keringésén. Akkor is, ha nem sikerült fékeznie a méreg áramlását és mérsékelnie az égető fájdalmat. Akkor is, ha arca, vonásai már torzultak. Nem küzdött a kanyargó, szorító csápok ellen sem, csak állt, s minden erejét összeszedve koncentrált arra, amit mondani akart.

- Nem vagyok fehér elf. - kezdte hűvös, metsző hangon, mely mégsem volt indulattal teli.

Halkan beszélt, s a többit leszámítva éppen úgy, ahogyan a helytartóhoz is szólt. Ahogyan az imént szólt a katonáihoz. Úgy, akárcsak egy Enion-béli küldött, kinek semmi ideje csatlakozni holmi fenyegetőzéshez, s tüzetesebben megvitatni a félreértéseket.

- Ti viszont egy rakás használhatatlan Kétlábú, akik gátolnak engem a munkámban. - folytatta, s ekkor összeszűkítette jégszín tekintetét - Engedjétek el a nőt. Olyan információk birtokában van, amik a Nagyasszonynak kellenek. Ezért jöttem, ezért hoztam őt ide. Ha kárt tesztek benne, vagy megölitek, az ő terveit szabotáljátok, és ellenszegültök a helytartótoknak - nézett arra, ki eddig hozzá beszélt -, aki - jól mondod - szövetkezett vele, és nem utolsó sorban engem fogadott odakint. - tette hozzá, s az utolsó kifejezést kissé megnyomta - Eresszetek el. És a társatokat is.

A jégszemű ifjú csak némán nézett a sötételfekre.

Nem számított arra, hogy nem hisznek szavainak, hogy nem rettennek meg puszta mivoltától - még akkor sem, ha évek óta szövetségben álltak a feketék seregével; akkor sem, ha már tudomásuk volt az égi ragadozók felvehető alakjáról, kik bizonyos időközönként látogatásukat tették a lebegő várban. Nem... Valturaan szemernyi kételyt sem látott rajtuk imént közölt döntésükkel, s az abból következő teendőikkel kapcsolatban, ez pedig igencsak erős aggodalomra adott volna okot számára, ha a fehér sárkány szíve titkon nem igyekezett volna már ezelőtt is kitörni az északi-elf-forma mellkasából. A veszély, amelybe kerültek, önként választatott ki általuk az ostrom csatározásai felett; s most, hogy törékeny kis tervük végleg összeomolni látszott, a szükség esetén életbe lépő megegyezésnek sem tudott volna egyikük sem eleget tenni. Ő nem lett volna képes menteni magát, hogy azután, többedmagával, visszaszáguldhassék ide az Égboltszemű megmentésére; s a sérültet játszó - mostanra pedig tán valóban megsebesült - Nie sem cselekedhetett volna. Röpképtelenként az ő lehetőségei még a sárkányéinál is korlátozottabbak voltak, ki lopva reá-reátekintett, s folyamatos fegyelemmel tartotta távol orcájától a féltéssel egybegyúrt haragot.

Mert azt keltett benne a fehér elf leány állapota, kínkeserves küzdelme a lélegzésért, s tovább duzzasztotta a köréjük sereglett filnoreni katonák álláspontja is. Mégis kinek a nevében jött volna ide, ha nem a sárkányokéban? Nimfának nézték talán? Egyáltalán lehetett volna bárhogyan is mire vélni ezt az elhatározást? A foglyul ejtésüket, melyet a lehető legérthetetlenebb módon - egyúttal pedig valami módfelett rémisztőt sejtetően - adták tudtukra.

Vagy... mégsem?

Az ifjú hirtelen felfedezésre jutott, mely éppoly sebesen fogant meg elméjében, ahogyan gondolatai peregtek a reá tapadó tekintetek, s a helyzetből áradó testetlen, mégis letaglózóan hatalmas nyomás kereszttüzében: ezek a katonák féltek az Árulóktól. Azoktól az Árulóktól, akikről néhány évvel ezelőtt a Falvak Mészárosának fia, Kain Namelyr azt nyilatkozta, hogy kevesen vannak, már-már halottak mind. S mégis ennyire tartottak volna néhány magányos farkastól, kik súlyos száműzetésre, örök remeteségre kárhoztattak? Nem, az lehetetlen volt... Furia és ősi társai nem aggódtak volna néhány szem elől tévesztett Kétlábú-párti miatt - kivéve persze, ha közel sem néhány akadt belőlük, csak éppen senki sem verte nagydobra - egyesek azért, mert túlságosan szégyenletesnek tartották, mások pedig azért, hogy minél tovább életben maradhassanak. Ez már némiképpen megmagyarázhatta hallgatósága viselkedését, ugyanakkor, ha következtetése helytállónak bizonyult, úgy sokkal nagyobb bajt is jelentett kettejükre, s vakmerő vállalkozásukra nézve.

És ő sem félelmét, sem pedig dühét nem mutatta egyetlen pillanatra sem. Akkor sem engedett látszólagos nemtörődömségéből, amikor hűvös, metsző, s mégis ingerlően közömbös tekintete találkozott az egykori grifflovaséval, s azzal, mit a fényes lélektükör számára üzenni kívánt. Az elfnőstény illata, mi érzéseiről árulkodhatott volna, már akkor beleveszett a filnoreni katonák egyre csak töményedő aromájába, amikor azok még csak közeledtek, azonban nem volt szükség az érzékeny orra ahhoz, hogy a fiatal sárkány értelmet adjék az elnémított, megbénított Nienna máskor-égkék szemének, mely a sápadt bőrű, magas ál-alakra vetült. Hiszen nem csupán félelméről adott tájékoztatást - sőt, nem is az kapott hangsúlyt, elvégre a bátor hegyesfülű még mindig kitartott. Nem omlott össze megpróbáltatásaik súlya alatt, s a fényes íriszek nem is azt kívánták meg a nyálkás, ruganyos nyúlványokkal gúzsba kötött ragadozótól, hogy megmentse őt.

Mégis, Valturaan gondosan eltitkolt haragja csak nőtt azáltal, hogy nem segíthetett rajta. Egyre jobban fortyogott bensőjében, ahogyan a pillanatokból percek lettek, s a percek még több perccé híztak, összefonódva a jelennel. A rádöbbenéssel, mely szerint valóban nem képes megmenteni őt. Nem tehetett semmit, nem varázsolhatott, még csak moccanni sem mert a kelleténél jobban, mert ha megsérül, ha komolyabb baja esik, s még ennél is röpképtelenebbé válik, akkor Nienna nan E'Leinor-Syllen örökre itt ragad a rémséges vár falai között, kiszolgáltatva Nizzre' Zotreth kénye-kedvének, s kísérletek közötti raboskodásra avagy kínokkal teli halálra ítéltetve; ez pedig egyedül az ő lelkén szárad majd. És ő nem Laryss barátnéját féltette e végtől, nem a régi, testvérének tekintett, bizalmába vett leányt - többé már nem. Nem úgy, mint akkor, a hegyvonulatok, s az óriás erdő között, idegenül, s zaklatottan, ám legfőképpen némán, s fegyverek nélkül egymásnak feszülvén, az igazságot, s a békét, az egyezményt keresve. AKKOR másokért akarták egymást védeni, s most is megtették ezt, mégis minden más volt, egyszerűen csak más. Összehasonlíthatatlan. A személyért aggódott, a másikért, nem pedig valakiért, aki Laryss Orowennë számára fontos. Nem valakiért, akiért aggódni KELL. Valakiért, akiért aggódni AKAR. S ha igazán meg kívánta óvni őt, úgy hát nem volt szabad többet beszélnie. Nem volt szabad tovább győzködnie a kétkedő Bukottakat, s ellenkeznie velük.

Ha továbbra is a Völgy sárkányait illető ügyek képviselőjének akart tűnni, akkor pedig egyenesen engedelmeskednie kellett. Valami olyasmit, amit egyébként sem követett el túl sok személlyel szemben, s még annál is ritkábban tette, mint illett volna. Ugyanakkor nem volt más lehetősége - Filnoren valóban tarthatott az árulástól, ha még egy közéjük valót is gondolkodás nélkül ártalmatlanított. Immáron nem pótolhatónak és jelentéktelennek tűnt számukra az ifjú szemében, hanem valakinek, aki ellenük is tevékenykedhet, s akitől, esetleges szövetségesei miatt még tartanak is. Az óvatosságról szóló mesebeszéd éppúgy rejthette önnön félelmüket, mint ahogyan Valturaan játéka a sajátját - ennélfogva pedig a pálca, s a szervezetébe juttatott méreg nem csupán figyelmeztetésként került alkalmazásra. Valóban az életük forgott kockán, mindkettejüknek, s ezt a fehér sárkány még mindig nehezen fogadta el.

Ez azonban lehetőséget adott arra, hogy úgy tegyen, mintha nem is érdekelné, ezáltal pedig talán kevésbé legyen gyanús. Mindeközben persze sorra vette lehetőségeit, s bizony, a visszaváltozás is megfordult a fejében, mint a menekülési kísérlet kezdeti lépése, mégis elvetette azt... el kellett vetnie, látva, hogy Nie már az ismeretlenek kezére került, akik tovább vitték, talán arrafelé, amerre az előző két filnoreni is tartott volna. S hogy miért állt el tőle ennyire könnyedén? Hiába nyerte volna vissza eredeti méreteit, melyekhez képest némi méreg kevesebb gondot jelentett volna, ha nem ismerte hatását, s menekülésük közben nem lett volna képes a semlegesítésére is koncentrálni a repülés, a támadások kerülgetése, és a menedékhely keresése mellett. Idebent pedig nem varázsolhatott...

Hiába emelkedett hát reá az elrejtett égszín tekintet - Valturaan nem mozdult, s nem azért maradt egyhelyben, mert nem bírta volna tovább a bensőjében égő fájdalmat - legalábbis remélte, hogy bírni fogja még -, nem azért szemlélte némán, merre viszik a tehetetlen nőt, mert megtagadta volna ígéretét. Hűvös, fakó szemét a parancs kiadójára függesztette, mintha együttműködéséért cserébe mégis szolgálni akart volna némi enyhe figyelmeztetéssel; azután lassan, amennyire a végtagjaira, törzsére fonódó-tapadó csápok engedték, megindult abban az irányban, amelyet az idegenül-vöröslő-Égboltszemű önkéntes hordárai jelöltek ki számára, mindeközben pedig mindössze ennyit intézett a hozzá legközelebb állókhoz, közömbösen, s teljességgel érdektelenül:

Azt gondolta, őrizetben tartják majd őket.

S mivel egyfelé vezették az Égboltszeművel, azt is gondolta, együtt figyelnek majd rájuk, s nem külön-külön; amíg a helytartó megérkezik, s remélhetőleg alátámasztja majd az ifjú meséjét. Igen... azt gondolta, nem történik semmi több ennél - hiszen az a bizonyos ez egyedül is felülmúlta minden addigi képzeletét. Valószerűtlen volt, megfoghatatlan, felfoghatatlan, akárcsak az első ostrom, az első igazi ütközet csontig hatoló iszonyata; és mégis éppen azért olyan valóságos. Szótlanul tűrte kíséretének jelenlétét, noha bensője cseppet sem viseltetett efféle nyugalommal sorsa iránt, s a tagjaira, törzsére fonódó, ragadós-tapadós csápok érzése is módfelett az idegszálain táncolt. Egyvalamit azonban biztosnak vélt: vagy belefáradtak a vele vívott szócsatába, vagy pedig irányítójuk érkeztét várják, ahogyan korábban utaltak is erre. S ha várniuk kellett, hát miért is ne tarthatták volna együtt a két gyanús érkezettet? Nos, talán azért, mert ő, a maga részéről merő ostobaságnak vélte. Mert ha valóban ellenséggel állnak szemben, döntésükkel néma összedolgozásra adnak esélyt.

Legalábbis, ezt hitte, míg meg nem csapta orrát az a rengeteg szag.

Elfeké. Fattyaké. Mágiáé. Véré.

Sűrű volt, tömény és orrfacsaró. Teljességgel összezavarta érzékeit, tudatát azonban már nem, mely hamarvást konstatálta is számára a rémséges felismerést: azok ketten az ispotályba viszik Nie-t. Valóban az ispotályba, megannyi idegen közé, honnan lehetetlen menekülni, s honnan sértetlenül nem juthatnak ki, amint felfedezik, hogy a vörös szemű, sötétséghez fordult nő összemocskolt ruhái csupán elterelésként szolgáltak, s valójában nem vérzik sehol. Ámbár ellenkezni már késő volt... késő volt az korábban is, és talán késő volt, még mielőtt megérkeztek volna a lebegő erődítménybe. Késő volt küzdeni a lépések ellen, melyek egyre beljebb és beljebb vezették őt a leányt cipelők után, s késő volt már ahhoz is, hogy egyáltalán gyűlölje őket. Elnézett néhány irányba, ám a látottak, az odalenti emlékekkel egybefonódván hamarvást arra késztették őt, hogy egyáltalán ne is akarjék figyelni semmit abban a teremben. Mégis látta, ahogyan Nienna-t felfektetik az egyik üres ágyra, látta a hozzá szegődő hegyesfülűt is, s kétsége sem fért hozzá többé, mi következik...

Bármit is tegyen a felcser vagy gyógyító, bármit kérdezzen, a bukásuk elkerülhetetlenné vált, s az ifjú sárkányban újjáéledt az ezidáig folyvást csitított félelem. Továbbra is hűvös és közömbös maradt azonban, s érdektelen, halovány, jégszínű szemeivel tekintett őrizetére... majd a leányéra, és végül az ispotálybelire. Hogy mire várt? Maga sem tudta. Talán csodára. Talán nem is gondolkodott, vagy csak eredményre nem jutott, s egyhelyben állott, mozdulatlanul; amíg meg nem látta, mit is néz valójában. Amíg meg nem látta, hogy az ötödik közelükbe került ismeretlen oldani kezdi az álcázott fehér elf öltözetét - akkor ugyanis levette szemét a kezelőasztalról, s fejét elfordítva várt, töprengett tovább. Töprengett, de nem azon, vajon miért is tette, amit tett, hiszen azt tudta már jól. Személyébe ivódott, hiszen az Ibolyaszemű annak idején elmondta neki, mit is jelent, ha valakit megfosztanak ruhái takarásától, s milyen is, ha akarata ellenére teszik ezt, olyanok előtt, akik nem volnának hivatottak látni a Csupasz valódi mezítelenségét. Felháborító, megsemmisítő - elvégre a Hártyabőrű-test nem rejti el, amit kell. Sohasem rejti, ezért is hordanak szövetet, szőrmét, bőrt a Kétlábú népek, és bizony ő is tapasztalta, értette ezt, mióta használatba vette másik alakját.

Értette, s nem kívánt becstelenséget okozni egyikük számára sem, noha valamelyest tisztában állott vele, hogy az ispotályokban más szabályok uralkodtak. Hogy a gyógyítók, mint ahogyan Laryss Orowennë, s Nienna nan E'Leinor-Syllen is, megannyi sebet, vért, csupasz bőrt láttak már munkájuk során, ez alól pedig az Égboltszemű mellett állomásozó felcser sem képezett kivételt. És mégis düh gyúlt az ifjúban, mégis haragra gerjedt odabenn, a tökéletes nemtörődömség álcája alatt, s nem számított, hányan fekszenek még ott ugyanannak kitéve, nem számított, hogy az őrizetüknek kötelessége volt figyelni rájuk; ebbe a helyzetbe ő sodorta a fehér tündét, s nem csupán kéretlen érintéseket, s még kéretlenebb tetteket hozott reá, hanem szörnyű véget is. Szörnyűségeset, mely pillanatokon belül beteljesülhetett.

És ő nem volt képes kimenteni innen a leányt.

Nem volt képes arra sem, hogy elszökjön, segítséget hozzon, hiszen ha itt hagyta volna Nie-t, nem ért volna vissza időben. Magával pedig nem vihette. Nem vihette, ha egyedül sem jutott volna ki élve a várból, s nem csupán azért, mert nem maradt ideje és alkalma puszta eltűrésnél többel az ereit feketítő, égető méreggel küzdeni. Azért sem vihette, mert önmagát, igaz valóját sem lett volna képes távol tartani a filnoreni seregek varázslataitól, a katapultok lövedékeitől, s a sárkányfattyaktól sem, kik minden bizonnyal megtámadnák, amint visszalényegül, s áttöri a tetőt. Hát maradnia kellett, folytatnia közömbösségét, s tenni valamit, itt és most, de gyorsan. Tenni, valami olyat, amivel kellő zavargást idézhet elő, ám nem minősül lázadásnak, s így nem esik bántódása, akkor pedig az Égboltszemű nem marad egyedül.

De... valamitől mégsem látta át egészen a helyzetet, s nem azért, mert még mindig elfordított fejjel állt, s hallgatott minden neszt, mi társaságától érkezett. Nem azért, mert az ő figyelmét kerülte el egy részlet, épp ellenkezőleg! A részletekkel volt baj. Különös és gyanús volt, még az az érdektelenség is, amit a felcser tanúsított Nie ártalmatlanítottságának irányában. Különös volt, hogy a sötételfek megbénították őt, még akkor is, ha sérültnek hitték. Különös volt, hogy mindannyiuk oly közömbösnek tűnt; mintha nem tartottak volna semmitől, s nem rázta volna meg őket az ütközet borzalma. Különös, mintha játszmát űztek volna a két északival, ahogyan ők is ekképp cselekedtek, mióta megérkeztek. S különös, mert valóban úgy festett, mintha a helytartó katonái számára nyilvánvaló lett volna, hogy ők ketten hazudnak nekik - és e lehetőség aggasztotta a sárkányt.

Tennie kellett valamit. Mégis tennie, bármi is legyen az igazság. Olyat tennie, ami nem sodorja veszélybe életüket, egyúttal pedig meg is menti attól, hogy mások tegyék. Hát tett is a fióka. Tette, mi elsőként eszébe ötlött, s a bensőjét, testének minden porcikáját kitevő mágiáért nyúlt. Megkereste önmagában, felszabadította, feloldotta jótékony elnyomása alól, s valóban varázsolt is vele, ehhez kétség sem fért.

- Taleerattää. Paraantua. - mondta halkan, de nem suttogva.

Nem volt szándéka elrejteni tettét. Bátran használta Eronia ősi nyelvét, hiszen közönséges sötételfek nem érthették annak szavait, s az ifjú már korábban felismerte az ebben rejlő előnyöket. Ha nem gátolták meg igéjét, s nem cselekedtek, hogy megszakítsa varázslatát, a vöröslő szempár tulajdonosáról lassacskán eltűnt minden szennyeződés, mi elcsúfította öltözetét. Eltűnt, s talán egyetlen az ispotályban tartózkodó sem vehette volna észre, hogy egy közönséges tisztító varázslat lapult a mélységes koncentrálás, és a sötételfként rejtőző nő makulátlanná váló bőre mögött. Mert az volt: makulátlan. Teljességgel sérülés-mentes.

Mintha sohasem esett volna baja ezen az éjjelen.

A második parancs volt az, mi ezt lehetővé tette, egy általános gyógyító varázslat, melyet az ifjúnak valóban alkalmaznia kellett, hogy megszabadítsa Nienna-t apróbb, életét nem veszélyeztető sebeitől, melyek sértették volna mutatványa hitelességét, s melyekről akkor szerzett tudomást, midőn odafent tisztán érezhette a leány vérének sós-fémes illatát. Ennek nyomán vélhették a körülöttük tartózkodók, hogy elvégezte helyettük az életmentő munkát, s ennek nyomán talán a leány számára is némi megkönnyebbülést okozhatott. Legyenek ugyanis akármilyen apró sebek, a felsértett Csupasz-bőr fájt - és Valturaan nem akart több szenvedést okozni a hótündének.

- Elég volt az időhúzásból. - kezdte az ifjú, miután kinyitotta szemét, mit behunyt, hogy hitelesebbé tegye álcáját; s igyekezett úgy mutatkozni, mintha hatalmas megtiszteltetés és áldozat lett volna részéről, hogy meggyógyította Filnoren katonáját - Ha kell, itt kérdezem ki. Nem késlekedhetek többet.

Az ifjú fehér sárkány látta, hogyan fonódnak az idegen kezek az Égboltszemű torkára, s ez csupán még több bizonyossággal töltötte el őt varázslatát illetően, melyről máris érezte, hogy dolgozik, hogy elérte Nie-t, s remélhetőleg meg is óvta magukat a mélységesen rettegett leleplezéstől. Bizonyossággal, s egyúttal haraggal is. Hűvös, dermesztő tekintetével szemlélte, miként ébred rá a gyógyító, hogy tette feleslegessé vált, s hogy pontosan miért is vált azzá. Ha az ispotálybéli sötételf feléje fordult, úgy az ifjú nem vette le róla szemét, s nyugalmas, már-már provokálóan érdektelen elégedettséggel tekintett reájuk. Ha tehette volna, oly metszően bámul, amennyire csak tőle telik... ha tehette volna, útját állja a veszélyeket rejtegető kéznek, hogy az soha el ne érhessen a vörös pillantás mögött lapuló fehér elfhez. Ámde nem tehette meg, s haragját sem mutathatta, úgy, ahogyan ezelőtt sem; ehhez pedig abba kapaszkodott, amit Nie gyógyulásától remélt. Hogy nem fedezik fel a súlyosabb sérülés nem-létét, ide-érkeztük hamis okát, s ők megmaradhatnak meséjüknél, mellyel itt próbáltak menedéket keresni.

Látta azt is, hogy önkényes kíséretének tagjai egy pillanatra sem eresztették őt fennhatóságuk alól. Sem a pálca nem mutatott másfelé, sem pedig a ragacsos-tapadós csápokat nem vonták vissza - ennélfogva pedig nemcsak szorult helyzete állott fenn továbbra is, hanem a testébe juttatott méreg hatása is, amelyet bár igyekezett keringése lassításával mérsékelni, az égető, borzasztóan fájdalmas érzést egyszerűen nem volt képes kirekeszteni elméjéből. Már nem csupán kezdett... valóban elege volt a Bukott Hegyesfülűekből, s eme véleményére nem éppen volt jó hatással a korántsem sejtett mentőkísérletére érkezett válaszuk sem. S nem csupán idegeit, nemtörődöm-álcáját tette próbára - újfent - az a néhány szó, hanem folyvást dolgozó, fáradhatatlannak tűnő tudatát is, mely nem hagyta annyiban az egyszerű hangokat, s nem állt meg puszta felfogásuknál. A megszorongatott, megmérgezett, halálra rémültségét titkolni igyekvő fióka gondolkodott a hallottakon, mert nem értette azokat. Mégis mit jelenthetett, hogy igazolja magát? Mit vártak el tőle? Nem jutott eszükbe, hogy másképpen nem is lehetett volna most itt, csak akkor, ha odakint bemutatkozik a vár helytartójának? Nem gondolták, hogy az ügyükkel kapcsolatos eljárásuk teljességgel indokolatlan?

De az volt. Az volt, ha úgy szemlélte, mint az Ősiek egy katonája, valaki, akit súlyos ügyek miatt küldtek el ide, melyek fontosabbak, mint azt bármely Puhabőrű felfoghatná. Valaki, aki éppoly fenn hordja az orrát, s éppoly téves elképzeléseket éltet önmagával, s a világban való helyével kapcsolatban, mint nemzője, Därur, Jégkarom-csúcs egykori, fagyos és véres karmú ura, kit éppen ezen elvakultsága buktatott meg. Ám Valturaan-nak nem kellett feltétlenül az ő példáját választania, s követnie most: volt egy számára sokkal elfogadhatóbb... már-már tetszetősebb változat; ebben a helyzetben legalábbis. Ugyanis ha nevelője, Shuga Melfyomer vele szemben viselkedett így, azt ki nem állhatta, e pillanatokban azonban úgy érezte, bőségesen kamatoztathatja mindazt, amit tőle tanult az övéiről, a megfelelő magatartásról, kiállásról, s természetesen a barnaköpenyesről is - mindössze kissé máshogyan jár majd el, elvégre rémségesen nyugodtnak, csaknem unottnak kellett látszania. Olyannak, aki cseppet sem félti az életét, aki hűvösen, lekezelően bánik bárkivel, aki nem a fajtájához tartozik, s ugyanakkor fenyegető is, ha provokálják. És őt, bizony provokálták. Megsértették. Nem mutattak kellő tiszteletet, mégsem tehette meg, hogy szabadjára engedi bensőjében mindezidáig felhalmozott dühét, hogy tombolásával ijesszen rájuk. Ó, nem... hiszen pontosan ez volt a nemtörődömség-harag egyfajta varázsa is: Csupaszbőrűként sokkalta félelmetesebb lehetett azt látni, hogy egy sárkány még a legapróbb erőfeszítést sem teszi meg azért, hogy rendben tartsa a Kétlábúakat. Ez régi és hatalmas lecke volt az ifjú sárkány számára, mely megtanította arra, mit is jelentenek az indulatok valójában - persze csak ha kimutatják őket. Azt jelentik, hogy talán túlságosan is komolyan veszi a másikat, esetleg még tart is tőle; s ezen gondolatok megszületését a sötételfekben mindenáron el kellett kerülnie.

Nekilátott hát, hogy összeszedje magát, mintha csak arra várna, hogy a fehér elf, és a hangja teljesen rendbe jöjjön. Mintha valóban itt és most, mindenki előtt akarná idő és alkalom hiányában megejteni a kikérdezést. Hallgatott egy darabig, s a Bukottak talán azt hihették, hogy némán együttműködik velük... hogy komolyan gondolta, és türelmesen vár, amíg kell, de semmivel sem tovább. Ahhoz pedig, hogy bizonyosan ezt a látszatot kelthesse, attól fogva egyedül csak az Égboltszeműt nézte, kit a kezelőasztalra tettek fel nem sokkal ezelőtt. Csak nézte őt, ugyanazzal a ridegséggel, ahogyan a többi jelenlévőt is nézte az imént, s nem adta - nem adhatta - tudtára, mire készül. Nem tehetett semmit érte. Érte? Magáért nem tehetett. Nem tehetett semmit azért, hogy mindenki mást rémisszen csak meg, őt pedig nem; s a gondolat, hogy Nie jelenlétében ezt művelje, majdnem annyira fájt, mintha Laryss volna ott. Mint amikor számára okozott fájdalmat, mint amikor elvakultsága miatt tiszteletlen volt az édesanyjával... Mint amikor megharagudott az öccsére az izgágasága miatt. Mint amikor Shuga tetteinek miértjei mögött sejtett valótlan, ártó szándékot.

És akkor az ifjú sárkány hirtelen felhagyott az északi tünde vizsgálatával.

Jégszínű tekintete fényesen felizzott, ám azt nem tartotta kéretlen társaságán sokáig. Éppen csak addig időzött el rajtuk, amíg kellően meg nem fagytak a testére tekeredett, s alaposan odatapadt, sikamlós csápok ahhoz, mi sietségben koholt tervében szerepelt. Akkor elváltak egymástól a fakó ajkak, s épp olyan hegyes fogak bukkantak elő mögülük, mint két évvel ezelőtt, az Olassië óriás fáit körülvevő erdő melletti elhagyatott házban, midőn azzal foglalatoskodott, hogy halat süssön magának, míg a fehér elfnek pirított gombás salátával szolgált. Ezek a fogak azonban nem halfejet kerestek maguknak - egyenesen belemélyedtek a hozzájuk legközelebb eső nyúlványba, ahogyan a sárkány felemelte a karját; míg erős ujjai a többit tépték-darabolták. Ha sikerrel járt, ragacsos csáp-cafatok, s fagyott szilánkok repültek szét szerte az ispotály azon részén, s akkor a hűvös, érdektelen szemek ismét felemelkedtek a sötételfekre.

- Azt mondtam, elég volt az időhúzásból. - kezdte, majd fejével ahhoz fordult, aki az imént válaszolt - Nem játszadozni jöttem ide... Ha igazolást akartok, menj a helytartódhoz, és jelentkezz nála mulasztásért, ugyanis ezek szerint nem ismered a saját erődítményed szabályait. Szerinted itt lehetnék, ha nem beszéltem volna Filnoren urával?! Hát ez a bánásmód, amiben a Nagyasszony küldöttjeit részesítitek... az első dolgom lesz, hogy jelentsem neki a tiszteletlenséget, ami itt ért engem - neki pedig az, hogy eltörölje a föld színéről ezt a túlméretezett lebegő kavicsot, és vele együtt titeket is. Ostoba, haszontalan Kétlábúak vagytok, akárcsak Telar lakói! Örülhetnétek, hogy még éltek.

Csendesen beszélt, úgy, ahogyan eddig is. Nem kiabált, csupán szárazon és fagyosan a körülöttük lévők tudtára adta, hogyan is viseljék magukat a fekete sárkányok katonájával szemben. S noha célja volt a fenyegetést, ezt szavakkal, kissé bújtatottan igyekezte elérni, s csak akkor folytatta, ha az általa a feladatra kinevezett nem mozdult, nem cselekedett semmit.

- Indulj. Menj, ha kételkedsz. Beszélj Zotreth-tel. Ti pedig - figyelmeztette a társait is - ne merjetek hozzám érni.

Pontosan úgy tettek, ahogyan gondolta.

Ahogyan remélte, hogy tenni fognak, midőn szavai betöltik a neszekkel, szagokkal túlterhelt ispotály azon szegletét, amelyben őket helyezték el a vörösszemű meggyógyításának céljából. Azonban a sötételfek tartózkodó tétlenségében mégis volt valami riasztó, valami oda nem illő; mintha túlságosan is csendesek, s mozdulatlanok lettek volna. Hiányzott szemükből, s vonásaikból mindaz, mivel eddig az ifjú sárkány felé viseltettek, bármi is volt, helyette pedig különösen könnyű beleegyezésnek és jóváhagyásnak tűnő magatartásuk adta fel a leckét ezúttal a részben eroniai vérű, ám valós hazáját soha sem látott ragadozónak. Hiszen a kialakult helyzet, melyet Filnoren sötételfjeinek néma és gyors válasza teremtett, valóban túlságosan egyszerűnek látszott ahhoz, hogy a fehér sárkány nyugalommal elhihette volna. S nem is hitte.

Ugyan nem lehetett képes arra, hogy a közeledő helytartó szagát elkülönítse az églovassági holtak vérével, s húsával szennyezett repülő vár megannyi aromájától, ahogyan arra sem, hogy szavai közepette oly messziről meghallja jöttét, mégis, miután befejezte a beszédet, s az idegen Kétlábúakra tekintett, figyelme újra kiterjedt az ispotályban. Immáron nem arra koncentrált minden erejével, hogy a megfelelő kifejezéseket meglelje magában - messzebbre is nézett kifinomult, bár eltompított érzékein keresztül, s ezért csakhamar tudatába került a lépteknek, melyek az ispotály általuk elfoglalt helyiségének bejáratát vették célba; s melyek, mint a következő pillanatokban kiderült, egyenesen ahhoz tartoztak, kihez az ifjú a kétkedőt irányította volna, miután megszabadult fogságától, s a fagyott avagy széttépett, nyálkás cafatok és szilánkok a terem minden szeglete felé elrepültek. Hát ezért nem tiltakoztak helyzete megváltozása ellen... Ezért nem tudta meg, mire képes a pálca és használója. Ezért nem rontottak reá mindannyian, kik tudták, hogy hófehér bőre alatt, mit öltözete felsőrésze javarészt eltakart, már ott munkált a sötét szubsztancia, mely megfestette, s égette ereit, kínzó fájdalmat okozván Kilime fia számára.

Nizzre' Zotreth nem túl biztatóan jellemezte az imént történt eseményeket, s ez, tekintve, hogy a fióka már a helytartó puszta látványától is heves félelem- és düh-rohammal küzdött láthatatlanul; nem kifejezetten javított bensője állapotán. Jól látta a vakmerő gyermek, hogyan mérik végig a sötétséget árasztó szemek a helyszínt, s azzal is tisztában volt, hogy nem ő az első, kit az érkezett kérdezni kíván. Ez egyrészről szolgáltatott még némi időt ahhoz, hogy rendbe szedje magát, másrészről azonban kellő mennyiségű töprengeni valóval is ellátta őt, hiszen a válaszok attól a tiszttől várattak, ki a folyosókon is jelen volt, s ki egyike volt azoknak a megjelenőknek, akiktől a csápok és a méreg származott. Valturaan nem remélte, hogy szavai kegyesek lesznek, de még csak azt sem, hogy bármiféle előnyük is származni fog belőlük, s ennek tudása felvértezte őt hűvös, szúrós tekintetű, érzéketlen és nemtörődöm álcájának további fenntartásával. Számított arra, hogy nem lesz ínyére, mit hallani fog, s az aggodalom lefoglalta annyira, hogy ne adjék elég teret egyre csak növekvő félelmeinek, még akkor sem, amikor a vár katonája beszélni kezdett. És ő igazat beszélt, melynek mindazok tanúi voltak, kik a másodjára ártalmatlanított társuk vészjelzésére siettek oda.

Legalábbis, megszólalásának első felét nem lehetett volna tagadni, ám az azt követő felismerés, mely szerint gyanújuk ekkora méreteket öltött, csaknem felfoghatatlanná vált az ifjú elméjében. Nem értette, hol hibázott, de még csak azt sem, hogy miben tehette - csak azt látta, hogy a feltételezés már életre kelt, s apró, sebezhető hajtásokkal ugyan, de törekedett a fény, a megbizonyosodás felé, s ezzel elképzelhetetlen veszélybe sodorta a fiatal sárkány életét. Az egyetlen fejlemény, mi még visszatarthatta őt, hogy végre-valahára szabadjára engedje mellkasa terhét, s mindent elrontson, Nie meg-nem-említése volt. A remény, mely szerint nem hitték a bajtársának, ennélfogva pedig nem is esik bántódása, ha úgy döntenek, az ifjú számára szigorúbb őrizet kell. Azonban a repülő vár urának reá vetülő pillantása megfosztotta őt attól a csekélyke megkönnyebbüléstől, melyet e reményben való elmerülés okozott volna. Zotreth tekintete ugyanis arról árulkodott, hogy beszélni fog, s az ifjú jól sejtette ezt, ahogyan azt is, hogy mondandója cseppet sem lesz kedvére való. Mégsem készíthette fel semmi arra, amit akkor hallott. Semmi sem... Sem a harag, mellyel önmagát illette, amiért mindkettejüket ebbe az őrülten ostoba helyzetbe sodorta, sem az elmúlt idők tanításai, melyek Shuga, s olykor Kilime szavai által feltárták azok mikéntjeit, s ellátták a gyermeket azzal a tudással, amelyre most szüksége lett volna. Mert Valturaan, egy vér szerinti, s egy nevelőszülő által, kik egykoron árulóvadászként tevékenykedtek, igenis felvértezetten állott ott a helytartóval szemben. Tudott az azonosító jelről, emlékezett, hogy használták, s éppen az Ősiek iránti hűséget megtagadók miatt használták... mégsem töltötte el ezen tudás megnyugvással. Nem tehette, hiszen a jelet időközönként egészen biztosan változtatták, ezért hát nem volt szabad kockáztatnia. Nem volt szabad még csak megpróbálkoznia sem azzal, hogy ennyi szem előtt észrevétlenül magára hamisítsa az évszázadokkal ezelőtt használt, s minden bizonnyal elavult változatot. S ha mégis megtette volna, ha sikerrel járt volna, s az elavultságára is kellően kielégítő magyarázatra lel, úgy hát mihez kezdhetett volna a fenyegetést álcázó utasítás második felével? Hogyan érhette volna el, hogy ne válasszák el a fehér elf leánytól, ki a vérvörös szemek mögött rejtőzött? Hogyan hajthatta volna végre Furia megidézését, ha alattvalóinak erre egészen biztosan nem lehetett lehetősége, s ha mégis, akkor csak nyomós indokok mellett élhették túl a felháborító tettet? S egyáltalán hogyan juthatott eszébe Zotreth-nek - éppen neki - egy efféle megoldás? Egy olyan megoldás, amely számára is veszéllyel fenyegetne... elvégre a Nagyasszony még csak elbeszélésekből sem olyannak tűnt a jégszínű szemekben, aki nyugodt lélekkel tolerálná a felesleges zaklatást.

És talán... éppen ez volt az. A helytartó tettének valódi lényege... egy többszörösen burkolt, többszörös próbatétel, amelyen, ha bármely tekintetben is elbukik, saját sorsát egészen biztosan megpecsételi majd, ezáltal pedig elvágja Nienna nan E'Leinor-Syllen legbiztosabb menekülési útvonalát is: a vérrel, erőszakkal és kiáltásokkal bemocskolt, borzalmaktól nehéz hajnali levegőt Telar ostroma felett.

Úgy festett, mintha e különös, fojtogató nehézség egyszeriben az összes jelenlévőre telepedett volna. Minden elhalkult odabent, az ispotályban. Senki sem beszélt, senki sem mozdult, s a sárkány számára rejtély maradt, miért teszik ezt. Talán hirtelen valóban tartani kezdtek egy ellenséges ragadozó esetleges jelenlététől? Vagy talán minden egyes alkalommal így viselkedtek, amikor feljebbvalójuk köreikben tartózkodott? Az odakintiek tükrében ez volt valószínűbb, az odabentiek tükrében pedig az, hogy cseppet sem féltek tőle, és e tömeges hallgatás bizony nem könnyítette meg Valturaan-nak a helyzet eltűrését. A semmi, mely lehetővé tette volna, hogy átgondolja válaszát, mintha akadályt képezett volna segítség helyett, s az eltelő másodpercek végtelenül hosszúnak tűntek. Súlyosabbnak, mint amilyenek valójában voltak. A Jégszemű úgy vélte, túl sokat várt, s azok a pillanatok máris ítéletet hirdettek felette.

De nem tették.

Nem azt tették.

Esélyt adtak, s ezt az ifjú sárkány csupán akkor ismerte fel, midőn meghallotta az elhaló, erőtlen, keservesen megalkotott hangokat, melyekben Nie megszólalását azonosította, s melyek ugyan először mélységesen mély káoszt szítottak elméjében, ám azután, hogy a túlélés reményében egyre sebesebbé és sebesebbé váló gondolkodása helyére illesztette az összes említett részletet; rá kellett ébrednie, hogy Orod Opelë szülötte korántsem adta még fel. Hogy Adan és Artanis leánya még mindig töretlenül küzdött, annak ellenére, mi az imént elhangzott. Hogy dacolt önnön félelmével, s annak ezernyi forrásával, melyekhez ő maga is hozzá kellett, járuljon. És ennek ellenére a tünde, ki mindösszesen egyetlen egyszer látta őt, s három napja volt arra, hogy némiképp megértse, minden erejével azon dolgozott, hogy segítse őt. Hogy segítsen mindkettejüknek. Mert a tagadó szavak mögött gondosan összekapcsolt elme-munka-darabkák lapultak, akár egy szemenként összefűzött lánc... mert Nie valahonnan sejtette, hogy az ifjú hatalmas bajba került, s minden tőle telhetőt meg akart tenni, hogy ezt megakadályozza. A vörösbe bújtatott tekintet pedig, melyet reáfüggesztett egy pillanatra, elárulta a sárkánynak, miért is teszi. Elárulta neki, mi végre is tekintette immár bajtársának az Ibolyaszemű kedves barátnéját. A leányt, ki nem volt senkije, s ki nem is tartozott volna semmivel feléje. Elárulta, miért hazudott, s a meglelt válasz különösen hatalmas értékét talán nem is érthette senki a fehér sárkányon kívül. Hiszen senkinek a tudtára nem adta soha, hogy az Égboltszemű micsoda reménnyel ajándékozta meg. Hogy hitet adott számára a Csupaszbőrűekben, s abban, hogy Laryss-on kívül is lesznek majd közöttük, kik még törődnek vele, s elfogadják őt.

És bár a felnőttségét siettetni igyekvő gyermeknek nem adatott alkalma Nie értésére adni egyetértését, tekintetével próbált üzenni számára, melyet akkor is rajta tartott, amikor már nem beszélt, s melyet egy fejhajtás kíséretében vett csak le róla - hogy állát ismételten Zotreth felé irányítsa, készen a válaszadásra, s készen arra, hogy maga is folytassa a harcot az életükért.

Csakhogy ismételten megelőzték ebben.

Ezúttal nem Nie volt, de még csak nem is a helytartó véleményezte katonája beszámolóját, hanem egy másik sötételf. Egy? Hiszen ugyanaz volt, kinek ujjai nemrégiben a fehér elf nyakára kulcsolódtak, miután társa elterült a földön. Ugyanaz volt, kitől a vészjelzés is származott, s tettei most sem ígérkeztek kevésbé ártalmatlannak. Mi több... egyenesen mindennek ártani próbált egyszerre. Mindennek, amit ő és az egykori grifflovas nehézkesen elértek ezidáig. Mindennek, kivéve az említett nő eljátszott hűségét. A falhoz csapott - s minden bizonnyal az itteni gyógyítók által rendbe hozott - férfi szavaival a sárkány nem számolt. Nem számolhatott... azt gondolta, feltűnik majd társainak, hogy nem esett komoly baja, s inkább a felfordulással törődnek, mintsem magához térítsék - de nyilvánvalóan tévedett, s még azelőtt kellett tennie valamit, hogy az elsőként leütött társa is megjelenne. Még azelőtt, hogy további - a többi katona által nem sejtett - igazságok látnának napvilágot. Éppen elég volt azon gondolkodnia, vajon válasza megfelelő lesz-e, vajon nem sodorja-e veszélybe magukat a próbálkozással; s éppen elég aggodalommal és feszültséggel látta el magát ahhoz, hogy ez némiképpen mindeddig rideg és érzéketlen vonásain is meglátszódjék. Úgy festett, mintha kezdené elveszteni a türelmét... mintha végérvényesen megsértették volna, oly módon, hogy azt már nem volt szabad jelentéktelennek elkönyvelnie; s noha ezzel Valturaan nem lehetett tisztában, a következő felismerésével, s eddig tervezett mondanivalója megváltoztatásával éppen e véletlen látszat hitelességén segített.

Nem volt mit tenni, a felfordulás már elég nagynak bizonyult, hogy elszólítsa a vár urát az ostromtól - elérkezett hát az ideje, hogy a figyelmét is eltereljék a fontos dolgokról, ennek fényében pedig a fehér sárkány immáron némi dühtől megfestett tekintete egyetlen szúrással döfte át a felszólalt sötételfet, majd pedig a fekvő Nie-t is.

- Nem mondom többször. Elég volt. Nem csak az időhúzásból, a hazudozásból is. - jelentette ki halkan, ám kissé nyomatékosan, s itt az imént elhangzottak tulajdonosaira pillantott, azután pedig hűvös, rideg tekintete végigvándorolt az egész ispotályon - A munkámat végezni jöttem ide, ezért hoztam el a nőstényeteket, ezért szögeztem le, hogy nekem kell kikérdeznem, de ti mindannyian az utamba álltatok az ostobaságaitokkal. Látom, nem értitek. De hogyan is érthetnétek. Kétlábúak vagytok... Hát legyen, elárulhatok valamennyit. - tette hozzá, s mintha elvárta volna, hogy a hallgatósága hálás legyen nagylelkű cselekedetééért - Nem azért mentettem meg a társatok szánalmas kis életét, mert éppen ahhoz volt kedvem, és nem is azért, hogy kegyelmes hősként jelenjek meg köztetek, hanem azért, hogy én és a többi Vadász megakadályozzuk az alávaló Árulók terveit! Azt gondoltuk, kevesen vannak, hogy már csaknem mindet megöltük. Leszámoltunk velük, nyomorulttá tettük az elmenekülők életét, hogy eszükbe se jusson bármivel is fellépni ellenünk, erre megjelennek a semmiből! Ha azt gondoljátok, hogy ráérek a tiszteletlenséggel foglalkozni, amivel engem és a Nagyasszonyt illettétek, tévedtek. Nem fogom idehívni, amikor fontos feladatai vannak - hangsúlyozta, bár ő egészen másra gondolt, mint amit ezen szavak Zotreth eszébe juttathattak -, még egy efféle váratlan esemény miatt sem. Amint teheti, visszatér közénk, hogy részese legyen Telar porrá válásának. De nem lesz elragadtatva attól, hogy a hadműveletet e percekben is bemocskolják... ahogyan attól sem, hogy hátráltatják az egyik legjobb ügynökét.

Árulkodó volt az a tekintet.

Pusztán látni a semmit, mit a sötételf szemei hordoztak, elegendő információval szolgált az ifjú sárkány számára, hogy tudja, újabb próbálkozása éppúgy pergett le Filnoren uráról, mintha esőellenző varázslatról visszapattant apró, kósza csepp volna, melynek még hangja sem hallatszik. Oly eredménytelenséggel kecsegtetett a néma varázsló sziluettje, hogy Valturaan képtelen volt palástolni dühét többé - noha ideje sem akadt arra, hogy ezt megkísérelje, ugyanis a vár irányítójának kézmozdulatára egy ujjvégnyi ponton nyomást érzett a hátában. Olyasfélét, mintha egy ágat szúrtak volna belé gyermeki tréfából, s az északinak nem is kellett sokáig töprengenie rajta, mi is érhette őt. Hogy ki... mi lehetett az, mi nekiszegeztetett.

A pálca.

Még az idegen szót sem kellett hallania ahhoz, hogy ebben biztos lehessen - az csupán kellemetlen, árnyas megerősítésként lebegett felette, akárcsak egy meghozott ítélet, melyben senkinek sem számított a véleménye. S amilyen hirtelenséggel sorsa megpecsételtetett, éppen úgy támadta meg őt valami egészen más... egy szótlan bíra, mely mintha a csápokból származó méreg nyomán terjedne szét teste minden szegletében, s venné el egyik pillanatról a másikra izmai irányítását. De hiszen ez is történt. Ha senki sem kapta el, a jégszemű ifjú magatehetetlenül bukott előre, s nagyot puffanva teljesítette be nem kívánt találkozóját az ispotály padlójával. Hiába ellenkezett, ha megfeszült volna, sem mozdíthatta ujjait, végtagjait, s önnön lélegzését, mellkasának ritmikus emelkedés-esését sem gyorsíthatta-lassíthatta. Az egyetlen, amit nem vettek el tőle, az ereit égető fájdalom volt, mi azonban, mintha visszavett volna a rohamból, mellyel őt bekebelezni készült, s kevésbé erőszakosan folytatta a tünde-bőrbe bújt sárkány testének meghódítását. Hogy Zotreth észrevette-e a vétett hibát, avagy szándékosan cselekedett így, Valturaan nem dönthette el, s tán nem is állott szándékában. Hűvös, metsző tekintetében idegen vadság vert tanyát magának, s csillogott vészjóslóan, midőn tulajdonosa felemelte fejét a földről, hogy tovább hallgassa a helytartót.

Értette beszédét, vonásain mégsem az tükröződött, hogy fel is fogta volna őket. Azok ugyanis dermedtek maradtak, s talán nem a bénító-varázslat okán, melyhez hasonlóban korábban Nie-t részesítették - ó, nem. Valturaan még csak azt sem tudta eldönteni, rettegjen-e - s ha igen, mitől: saját sorsától, a Nie-t övező eseményektől? - avagy haragját szabadítsa fel bensőjében, s talán még akkor sem jutott dűlőre ez ügyben, amikor - feltéve, hogy az imént hagyták összeesni - a várúr szavaira felnyalábolták őt, s felhúzták, hogy elhurcolják, ahogyan azt parancsba adták. Akkor eszmélt fel, ki tudja, honnan, midőn meglelte az ispotály berendezései, s a benne tartózkodók közt Zotreth távozó alakját; s ez rettenetes sietséggel, tenni akarással töltötte őt el. Megfordult a fejében, hogy hagyja távozni őt, hadd legyen messze innen, s ő hadd próbálkozzon megszabadulni az átoktól, amelyet a helytartó után igyekvő északi leány már megtört; ám azután sürgősen meg kellett gondolnia magát. Nem azért, mert súlyos helyzetük végre bevette volna magát elméjébe, a legkevésbé sem... azért történt, mert váratlanul a vöröslő szempár mögé rejtett Égboltszemű szavai törték meg a csendet, mellyel katonái illették a rendelkező helytartót. Azért, mit azok a bizonyos szavak hordoztak magukban - mert megértette belőlük, hogy a fehér elf leánynak valamiért érdeke visszatartani a mágust. Belátta, meglátta, hogy magának igyekszik kivívni a férfi figyelmét, s talán éppen azért tette, hogy ő megpróbálhasson megszökni a reá kiszabott ítélet elől.

Vagy mégsem?

Vajon az ismeretlen Nythë, s hátborzongató tehetségének említése késztette efféle veszélyes vállalkozásra? Arra, hogy meg nem történt dolgokról színt valljon egy repülő erőd vezetőjének? S mégis mit jelenthetett az, hogy mi rejtőzik Nie elméjében? A hófehér ifjú legjobb tudomása szerint gondolatolvasás nem létezett Lanuria határain belül, Zotreth szavai mégis arra engedték őt következtetni, hogy az elmélkedések, a tudat mindennemű tartalmai kinyerhetőek megfelelő szakértők képességeivel, ez pedig igazán félelmetes felismerés volt. Borzalmas. Még akkor is, ha a gondolatok, s az emlékek nem tartoztak egyetlen kategória alá, ugyanis, ha Kilime fiának memóriája nem hagyta cserben őt, úgy hát Shuga Melfyomer korábban megannyiszor emlegette - sőt, meg is fenyegette őt -, hogy mindentől megfosztja őt, s még Laryss-t sem lesz képes felismerni. Rettenetesen fájdalmas és rémületes szavak voltak, még akkor is, ha a hósárkány nem egészen hitt benne, hogy a démonszerzet megtehetné. Hogy létezhetett olyan varázslat, melyet sem Jégkarom-csúcson nem látott a legerősebb, legtapasztaltabb sárkányoktól; sem pedig vándorlásai során, a Csupaszbőrűektől. Azonban akkor, midőn nem kételkedett a szellem-teremtmény szavaiban, végeláthatatlan rettegés fogta el, s megingathatatlanul elismerte, hogy Shuga-tól aztán bármi kitelik, s bármikor. Másoktól is kitelhetett hát, s ha valóban így volt, akkor Nie órási veszélybe került - s nem csupán azért, mert ő két évvel ezelőtt életének csaknem minden titkát megosztotta vele. Valturaan bizonyos volt benne, hogy a fehér elf leánynak, Laryss régi barátnéjának egyéb rejtegetni valói is szép számmal akadtak.

Ahogyan abban is, hogy valamit tennie kell.

Valamit, amit nem félelem, s nem is harag vezérel. Amit egy ősi sárkányokhoz feltétlenül hű harcos is tett volna e helyzetben, s annak hallatán, amit a sötételf felettese tudtára bocsátott. Mert nem csupán sértés volt ez, többé már nem, és nem is a szövetség közös feladatainak akadályoztatása. Valami sokkal... személyesebb. Mintha itt-léte, nem, egyenesen mivolta ellen léptek volna fel mindannyian. Csak éppen mesterien rejtegették azt. Ám akárhogy is gondolták, Valturaan-nak folytatnia kellett a játékot, s felelnie a tündéére, mielőtt még a helytartó távozik. Mielőtt még megszólalhatna, s az egykori grifflovas magára maradna vele, mely eshetőség talán még rosszabb sorsot jelentett számára, mint az említett, Nythë.

- Nizzre' Zotreth. - mondotta a megbénult ifjú, ha képes volt beszélni, s ha hagyták neki, hogy megtegye.

Leplezetlen érzésektől fagyosan lángoló tekintetét immáron visszairányította a helytartóra, noha nem engedte szabadjára azokat, éppen ellenkezőleg. Mintha össze kívánta volna gyűjteni őket, hogy azután egybeolvassza az addig alkalmazott közönnyel és hangsúlyozatlan ingerléssel. Egyenesen visszataszító látványt nyújtott - ha valamely őt figyelemmel kísérőnek sikerült leküzdenie iránta támadt félelmét.

- A szavaim haraggal teltek, valóban. - válaszolta - De azt kell hinnem, fordított helyzetben a tieid is hasonlóan hangzanának. Nem magyarázkodom, sosem teszem. Gondolj, amit kívánsz. A távollétemben megváltozott azonosítóért, és az értesítésem elmulasztásáért nem nekem kell felelnem. - tette hozzá, s bár fél-indoklással mégiscsak szolgált Filnoren urának, csak rá kellett nézni ahhoz, hogy világos legyen: pontosan tudja, mit és miért tesz.

Ez pedig még hátborzongatóbbá tette a színjátékbeli-ragadozót.

- És te pedig - szólalt meg ismét, majd a Zotreth után eredő nő felé fordította fejét, amennyire tehette - s amennyire láthatta őt onnan, ahol volt - ne is fáradj. Nem a társaiddal van baj, hanem velem, igaz? A csúnya, gonosz, vérengző vadállattal, aki éppen olyan, mint a Régi Szövetség Megbecstelenítői. Akár még az is lehetne. - kérdezte tőle kissé gúnyosan, s hanghordozásában, a torkából feltörő szótagok formálásában volt valami mélyre hatolóan ijesztő.

Feléje nézett, ám nem rá... nem a szemébe. Azt nem volt képes megtenni vele, s önmagával sem. Többé nem. Ezzel a Kétlábúval nem. Amit tett, annak minden pillanatában helytelennek érezte, mégsem állhatott meg. A lehető legjobb alakítását kellett produkálnia, de tüstént, másként mindkettejük felett győzni fog a vár akarata, s végső soron még azon kegyelmet sem kapják majd meg, hogy a foglyok sorába állhassanak odalent. Élve. 

- Nem tarthatod vissza az információt! - beszélt hát tovább, s megjelenése éppúgy utalhatott egy lángelme őrületére, mint ahogyan egy magasabbrendű faj felfoghatatlan értelmére és tiszteletet parancsolóságára - Népeink szövetségre léptek. E paktum nevében megparancsolom, hogy beszélj. Felelni fogsz nekem, és a helytartódnak. - mondotta, s ekkor megengedte magának, hogy ismét végigtekintsen az ispotálybeli nézőközönségen - Arra nincs semmi szükség, hogy a tudomásotokra hozzam, mi lesz különben...

A játékába belemelegedett ifjú csak nézte a közeledő leányt.

Úgy vélte, a helytartó távozásánál felháborítóbbnak találnák az ősiek követői, hogy a közönséges, mihaszna kétlábú meg merészeli tenni, amit éppen megtesz... és talán igaza volt. Talán valóban bosszantotta volna az Ahrol-féléket, amit a vörös tekintetű sötételf képzelt magáról, csak mert nem magányos hangyaként tengődött egy elárvult fűszálon, azon dolgozván, hogy ne essen le, s kikerülhesse a hangyaleső halálvermeit. Hát hagyta az ifjú, hadd tegye az álcázott Nie, amit jónak lát, s igyekezett úgy mutatkozni, mintha ellene kélt dühét igyekezné visszafogni, mielőtt még ropogósra sütné, bajtársai, felettesei szeme láttára. Megértette, hogy az égszínű tekintet, az, amelyet szinte kinyúlni látott az Ibolyaszemű felé érkezésükkor, akárcsak egy kéz, mi szerettei után kutat, hogy közel tarthassa őket. És mégsem. A hósárkánynak rengeteg alkalma nyílott megfigyelni Laryss lélektükreit, midőn Nie-ről beszélt, s azokban is fel-felfedezett valamit fátyolosan megcsillanni a mélyben; ráadásul ha ezt még mindig nem találta volna elég bizonyítéknak azt illetően, hogy kettejük között különös, kedves és szoros kapcsolat állt fenn, hát elég volt mintát vennie a levegőből, hogy érezhesse a gyógyító leány fogadott nővéréhez fűződő reményét, fájdalmát és boldogságát.

Most azonban túl súlyos volt a lég, s a Honvágy-gyógyító érzés-aromái is bizonyosan zavarosak lettek volna, ha Valturaan megerősítést próbált volna keresni az égszín tekintetben lelt szándékokra. Mert azok voltak... sejtette, hogy az álcázott Hártyabőrű kihívó közelítése más célt is szolgált az előadásuk folytatásán kívül, s úgy, ahogyan ő is némán kérte ezidáig a tündétől: ne higgyen hamis szavainak; rajta volt hát a sor, hogy így tegyen. Hogy az imént szóba hozott kiszolgáltatottság okán odalépő sötételf katona jelenlétét ne csupán a hihetőség növelésének egyik ártatlan eszközeként tekintse, hanem lehetőségként.

Lehetőségként a menekülésre.

- Nem kérek tőletek semmit! - válaszolta azoknak karjaitól függvén, kik korábban tehetetlenségében elkapták őt.

Ezúttal sem csupán a leányra nézett - igyekezett inkább az összes körülötte lévőt megszólítani újabb fenyegetésével, ahogyan azelőtt is tette, s bár ehhez elengedhetetlen mozdulatai, mimikája hiányzott a kívánt hatás eléréséhez; az ifjú fénylő, baljós tekintetével ellensúlyozta azt.

- Ti fogtok kérni... nem, könyörögni! - tette hozzá, egészen úgy, mintha azt próbálná elhitetni velük, hogy még indig veszélyt jelent a repülő várra - Az életetekért.

Mondanivalóját nem volt képes félmosollyal, sem pedig vicsorítással zárni. Tán szavait is érthetetlenebbül artikulálta a szokásosnál, ennek azonban nem áldozott túl sok figyelmet, tekintve, hogy minden erőfeszítésük ellenére nagyon úgy festett, a sötételfek valóban elszállítják onnan - mintha meg sem hallották volna őt. ŐKET. Azok a sötételfek, akik bénulása első pillanataiban utána nyúltak, akár egy ragadozó, mely elejtett prédájával kívánna szórakozni; s megannyi idegen érintés, aroma kavalkádját hozták magukkal, mely rátelepedett a fehér sárkány érzékeire, s elméjére. Hogy kik voltak ők, azt nem láthatta, hiszen felfelé, sem lefelé, sem pedig más irányba nem nézhetett saját akaratánál fogva - így pedig Nie távolodó alakja is szapora, kellemetlen mozdulatokkal tarkított táncot lejtett előtte -, ám nem is kellett látnia őket ahhoz, hogy tudja: még a pálcát hordozó is közöttük volt. 

Hát valóban ők játszottak vele, s nem fordítva.

Hiába szólalt hát meg, hiába volt a Fehér Város szülöttének igyekezete is. A parancsot követték, s nem álltak meg, ha egyszer már elindultak... az ifjú sárkány mégis meglepőnek találta néma cselekedetüket. Elvégre, ha egy átlagos Kétlábú gondolkodásával megvizsgálta helyzetüket, úgy kellett volna történnie, hogy Filnoren lakosai, látván az égi ragadozó legyőzöttségét, gyengeségét, tehetetlenségét, kapva kapnak az alkalmon - és persze a helytartó távollétén -, hogy azt tehetnek vele, amit óhajtanak. Hogy megalázhatják, bántalmazhatják, s éreztethetik vele: innentől fogva felsőbbrendűségének utolsó morzsája sem létezik szemükben. De Valturaan tévedett, s maga sem tudta eldönteni, előnyére vált-e avagy inkább kárára. Egyedül csak azt tudta biztosan, mely okokból tévedhetett: vajon túlságosan féltek ezt megtenni vele, még Zotreth fennhatóságán kívül is, avagy egyáltalán nem is gondolkodtak így a helyzetről, melybe mindannyian belecseppentek? S ha ez a jelentéktelen eszmefuttatás még nem hozott volna magával elég érzelmet, hát az ifjú ráébredt zilált elméjének valódi okára.

Az ugyanis nem a szagokban, s az érintésekben volt keresendő.

A Jégszemű rettegett attól, hogy elszakítják őt a leánytól. Rettegett, hogy különválnak, s életük névtelenül veszik majd el a lebegő erődítmény sötét termeiben - azért, mert a korábban megmentő-értékűnek titulált ötlet hibásan ítéltetett meg. A felismerés pedig csak még több ostobaságot gyűjtött a sárkány elméjébe, egészen annyit, hogy azután már semmi sem volt odabenn. Egyedül a semmi. S a pillanat, a hely, ahol utoljára látta a felelőtlensége nyomán bajba került, álcázott teremtést. Bizonyára további némaságban cipelték tovább az ispotályból, mely még inkább utat engedett Val gondolatainak - az összesnek. Csak a léptek visszhangzottak sötéten, az ötre szűkült kíséret beazonosítható szaga lengett haladásuk irányában, azonban a fehér elf bőrben rejtőző tudata ekkorra már túlságosan elmerült; belemerült a félelembe, az aggodalomba, s az egyetlen fizikai érzetbe, mely a kezek fogása mellett megmaradt neki: a méreg lassú terjedésének égető fájdalmába.

Azt sem vette észre, mikor érkeztek meg. Hogy mikor, s egyáltalán hogyan helyezték el az ablaktalan, sötét teremben. Ám lassacskán mégis elért hozzá, látta a rácsok fémes fényét, s a kőfolyosó fáklyáit, amint aranyosra igyekeztek festeni a feketeséget. Sohasem gondolta volna, hogy fogdába zárják. Soha... Olyan lehetetlennek tűnt, annyira valószerűtlennek, és kikerülhetőnek, és most; most mégsem volt az. Most már valóság volt, az, amelynek eljövetelét egészen idáig igyekezett nem-befogadni, nem-elhinni minden megmaradt erejével. Mert hinni akart abban, hogy megúszhatják, hogy elszökhetnek innen, s élhetnek, hogy életüket az ostrom kísérelje meg elvenni, s nem egy legyőzhetetlen, fellegek közt járó útvesztő. De mégis így történt... így fog történni.

És bár látta, mit látnia kellett, tudata még mindig a semmiben rejtőzött, hová visszahúzódott, hová a történtek taszították, mert... mert élni akart. Nem töltötte el nyugalmas megelégedéssel az, minek két éve egyenesen örvendett volna, ó, nem... most már nem vágyott ARRA az ifjú. Egyenesen gyűlölte, hogy valaha is megpróbálta megszabni szívének utolsó dobbanásait. Gyűlölte, hogy az, mit akkor hőn szeretett volna, most álságos ellenségévé változott, s rettenetes félelemre késztette minden megbénított tagjában. E gyűlölet, s e félelem kettőse pedig addig lökte-tolta a káoszban tengődő elmét, amíg az hirtelen egy másfajta sötétségbe került: abba, amelyet nem sokkal ezelőtt pillantott meg. De hiszen gyűlölt itt lenni, és félt... nem, féltett. Féltette Nie-t, s nem maradhatott itt tovább. Nem. És nem is kellett, hogy ezt tegye. Tovább bírta étel, s ital nélkül, mint bármely más fogoly, s aludnia sem kellett oly gyakran, hogy védtelen volna. Ha egyszerűen csak kivárt, akkor is győzhetett! Győzhetett minden szükséglet ellen, melynek megvonása a Csupaszbőrűek számára halált jelentett volna, azonban... nem állította meg a méreg terjedését. A méreg! A fájdalom. Veszélyes. Igen, nagy veszélyben volt. Tennie kellett ellene, az ereiben terjedő sötétség ellen, amely ugyan jóval lomhább tempóra váltott, amióta tehetetlenné tették, azonban az ifjú nem érezte, hogy kínja elmúlt volna.

Nézte a rácsokat, s nézte a folyosót. Üresen hagyták, gyanúsan üresen, ám Valturaan rögvest elméje leghátsó zugába seperte e gondolatot, s a szemközti cellában raboskodó alakot próbálta szemügyre venni, amennyire tehette. Nem látott túl sokat belőle, csupán a szagát érezte, abból azonban nem lehetett képes, s nem is volt szabad ítélkeznie. Attól, hogy - bárki legyen is - szintén fogságba került, még nem vált szövetségessé, ennélfogva pedig talán jobb lett volna, ha nem igyekszik feloldani a bénító átkot, s nem mutat semmiféle érzelmet. A sárkány mégis megtette. Egymás után tört fel belőle két kifejezés is, az ősi eroniaiak nyelvén, ám egyikük kiejtése után sem tapasztalt semmit. Talán Nie-nek is ezért tartott sokáig megtörni. Igen. Így gondolta, s ezzel biztatta magát arra, hogy a méreg ellen tegyen inkább. S mivelhogy sem természetét, sem pedig pontos hatását nem ismerte, mindössze egyetlen lehetősége maradt.

- Paraantua. - mondta.

Talán dühösnek tűnt, talán rémültnek, s lehet, hogy mindkét érzés ott függött a hangokon, melyek torkát elhagyták. S ahogyan a pillanatok teltek, úgy kapott e kettő újabb okot arra, hogy létezzék, s kimutattassék: a parancs nem működött. A harmadik sem... S Valturaan akkor már tudta, hogy abban a cellában nem lesz képes varázsolni. De ha nem volt rá képes, akkor mégis hogyan tarthatta meg kétlábú alakját? A már folyamatban lévő igék nem vesztettek hatásukból? De hát miért? És hogyan?

Felesleges.

Igen. Az volt az összes ellene irányuló intézkedés - együttesen az. Idő- és energia-pazarlás a sötételfek részéről. Többszörös halálos ítéletet mértek reá, amennyiben kellő időre magára hagyták - s a sárkány nem értette, mivel érdemelte ki. Nem értette, tartottak-e tőle avagy attól tartottak inkább, amit itt-létével a fejükre hozhat - s amit, hamis kiléte okán sohasem fog? Sohasem... Sok minden volt, mit sohasem tehet már meg. Nem... Nem! Erre nem gondolhatott. Nem volt szabad semmiféle sohasemnek lennie. Össze kellett szednie magát, s kijutnia innen, különben Nie számára valóban sohasemmé változik a világ. Mert a leány megmondta, hogy csak ő viheti el, s igaza volt. Megmondta azt is, hogyan cselekedjen, ha helyzetük kilátástalanná változik. S a fióka, hatalmas felelősségének minden súlya alatt erősen megborzongott.

- Régóta itt vagy? - szólt hát ekkor, mintha kiemelkedett volna önmagából, egy burokból, egészen újjászületvén -  Ha igen, már biztosan unalmasak ezek a falak.

Szavai - színlelt - nyugalomról, provokálásnak álcázott próbatételről árulkodtak, s mindemellett mindarról a magabiztosságról, mi ide juttatta őt; mégsem hagyott fel vele. Nem hagyhatott fel a játékkal, ameddig reményt találhatott magának, még ha az a bizonyos remény egy homályban meghúzódó idegen képében öltött is testet.

A jégszemű ifjú várt.

S e várakozás pusztán a mindent betöltő csendben is igencsak nehezére esett volna tétlenül, Nie sorsát féltvén; azonban az odakinti történések zaja megállíthatatlanul ölelte körbe a Repülő Várat fullasztó, lélek-gyilkos szorításával, s nem volt rest annak összes termébe hatolni sem - így pedig az ablak nélküli falak alkotta cellákhoz is elért, s beköltözött a serdülő ragadozó gondoktól és fájdalomtól terhes mellkasába is... 

Fájdalom?

De hiszen mintha lassacskán egyre könnyebbé vált volna elviselni a sárkány fakó, sebezhető bőre alatt terjedő sötét szubsztancia égető érzését. Mintha jobban és jobban hozzászokott volna, ahogyan a pillanatok teltek, ez pedig igencsak valószerűtlennek tűnt, tekintve, hogy ezidáig Valturaan nem tapasztalt efféle apró megkönnyebbülést sem. A gondolat tehát, hogy szervezete tolerálni kezdte a mérget, hiú reményeket táplált volna, ha szárnyalni kezd az elmében, így hát az ifjú egyenként kitépkedte annak tollait, s önmagára koncentrált: használatra alkalmatlan tagjaira, az élettelen anyagokra, amelyek hozzájuk értek, s ha szerencséje volt, mindezt, s korábbi vizsgálódásait sem a kövön fekve kellett megtennie, hanem ültében - bizonyára a falnak támasztva, mivel egyébiránt egyszerűen csak eldőlt volna, akár egy kivágott fa. Hiába hunyta volna le szemét, hogy kizárja a fáklyák csekélyke, aranyos fényét - a vérfagyasztó hangok, az ostrom, az erőszak, a vérontás, a kínok hangjai úgy is elértek volna hozzá, hogy összepontosítását megtörjék, s félelemmé, aggodalommá változtassák, mert hiszen nem kellett túl sok hozzá ezután. Nem kellett, elvégre az Égboltszeműt mostanra bármiféle szörnyűségnek kitehették, s talán a vallatás lett volna közülük az egyik legkegyesebb, nem Nythë csendesnek, szótlannak elképzelt elme-kutatása, mely a látszatnál jóval sötétebb részleteket rejtett magában. Nem... Valturaan már nem volt ott, hogy láthassa, hallhassa, mi lett a leánnyal, így csak önnön képzelete maradt neki, mely bizony, nem volt a barátja.

Annak okán sem, hogy tudta, látta nevelője, Shuga Melfyomer múltbéli helyzetét, s bár hihetetlenül agyafúrtnak és kitartónak gondolta, kételkedett benne, hogy bármit, s bármeddig kibírna. Kételkedett abban, hogy nem keveredett ekkorra túl nagy bajba, s abban is, hogy újra megtalálhatná, ha egyszer kijutnak innen. Ha Nienna nan E'Leinor-Syllen-t még épen leli majd annyira, hogy megkísérelhetné elvinni őt ebből az őrületből; hogy megpróbálhatná felkapni őt, s áttörni a lebegő erőd seregein, nem törődvén semmivel, mi valódi testét érheti. Elvinni őt abból a végtelen ostobaságból, amibe ő sodorta bele, s a szintúgy ostoba gondolata, melyet rettegés és zavar hozott erre a világra, s melyet kétségbeesés keresztelt. Talán afféle kétségbeesés, mi Laryss-t vezette, ami maradásra bírta őt, annak ellenére, hogy otthonát, a Fehér Várost éppen ugyanígy vették el tőle - és talán pontosan ezért tette: hogy ne vegyenek el másoktól semmit, s tőle se vehessék el a néhány hónapja visszakapott barátnét. 

Lélektársat. 

Testvért.

Hát Kilime fia sem akart elveszíteni senkit, ki kedvessé vált számára az elmúlt évek alatt. Kit közel engedett lelkéhez, szívéhez, igaz valójához, mely értendő volt egyaránt hovatartozását, s éltének, létezésének lényegét tekintvén. Ki megértette őt, s küzdött érte; kinek megbocsátott oly vétkeket, melyek megbocsáthatóvá váltak; s kit ő akart megérteni, kitől ő akart bocsánatot kérni, noha nem feltétlenül a megfelelő szavak útján tette... Különös dolognak ismertetett meg az élet általa, s mit korábban csalókának, hamisnak vélt, az mind eltörpült a meglelt igazak mellett. Azok mellett, akiknek valóban szüksége volt reá, akik számára nem csupán létezett, akár egy eszköz, egy út valamely célhoz, egy tovább-örökített mag; hanem valóban élt is, s ők mindent megtettek, hogy az az élet jó legyen. Hogy olyan legyen, amilyet ő is megérdemel. Hiszen ezt tették mind, ezt tette a Honvágy-gyógyító is, ki még csak nem is ismerte akkor: boldogságot akart, Laryss-nak, s a választottjának, bármennyire is kiábrándító felfedezést tett.

Kiábrándító...

Valami más is az volt, mely kiragadta őt koncentrálásából, s nem csupán az, jóval több annál. Rémisztő. Nem sokkal ezelőtt ugyanis az ifjú próbálkozott megfékezni a méreg terjedését, azután zárkájában újfent, mégsem vezetett eredményre egyik sem közülük, és most mégis tompult a fájdalom. Tompult? Nem... nem voltak oly kegyesek hozzá az istenek, mindössze csak ritkábban ütötte fel a fejét messzebbre a behatolás pontjától, ez pedig csak egyvalamit jelenthetett: valóban lelassult az égető anyag áramlása. S ha a börtöncellák meggátoltak minden varázslatot, a folyosón pedig senki nem ácsorgott, hogy enyhítsen a reá mért tehernek, akkor bizony maga a fogda volt, mi lendületét szegte a sötételfek igéinek. Legalábbis, ezt kellett, jelentse, amiből az ifjú által nagyobbnak ítélt probléma is származott. Ha a varázslatok hatástalanítódtak a falakra, a rácsokra bocsátott átok által, akkor pontosan ezek a falak lesznek, melyek majd felfedik kilétét a vele szemben raboskodó előtt,; és ezt Valturaan nem akarta.

Jégszínű, riadt tekintete újfent reávetült. Nem úgy festett, mintha az ismeretlen egyhamar válaszolni méltóztatna, legalábbis az alapján, amit látott belőle, s ez máris még jobban nyugtalanította. Nem kellett volna mindent látnia? Nem kellett volna a lég által hordozott aromákból megmondania, kivel, mivel állt szemben? S ha már ott tartott, minek nem kellett volna lennie, hát hogyan volt lehetséges, hogy bénultsága cseppet sem enyhült? Hogy még mindig éppolyan tehetetlennek érezte magát, mint amilyen állapotban idehozták? S ez mégis mit jelenthetett? Hogy nem fenyegeti a lelepleződés veszélye, cserébe pedig az elmenekülési esélyeitől fosztják meg az ablaktalan falak?

Ám az ekkor felhangszó szavak véget vetettek aggodalmas töprengésének, s egyúttal újabb okokkal látták el annak folytatására is. A hang, hiába volt mély és rekedtes, nem feltétlenül rejtett maga mögött idősebb személyt, s nem is feltétlenül hímneműt - de nem ez okozott gondot az ifjú elméjének, hanem a képtelenség... az arc látásának képtelensége, melyet már régen fel kellett volna ismernie a félsötétben. Még teljes feketeségben is. Ettől eltekintve azonban nem érzékelt hazugságot, ártó szándékot a kiejtett szavak mögött, s így az elcsigázott fióka már amellett döntött volna, hogy befogadja a megnyugvás első szelét, s szárnyai alá engedi azt, hogy kifeszítsék, megdagasszák azokat, és ő könnyedebb légvételek felé evezhessen. De nem így történt. Ó, dehogy történt volna így, s főképp nem olyasvalakivel, akit éles és gyors észjárással áldott meg a világ. Valturaan ugyanis nem hitte - nem hihette -, hogy újdonsült társalkodópartnere, mindössze azért, mert egy szemközti cellába zárt fogolynak tűnt, valóban az is volt. Hiszen Filnoren is az Ostoba Csatározók közé tartozott, ennélfogva bármit bevetett volna, hogy megszerezze, elérje, amit akar. Miért is ne rendeltek volna gyorsan ide valakit, hogy nemes egyszerűséggel kifaggassa őt, azt láttatván, maga is csak egy szerencsétlen áldozat? Milyen könnyen kiderülhetett volna minden, ha igazat felelt volna neki! S mennyi életet veszélybe sodort volna vele! A veszélye fenn forgott, még akkor is, ha a mondottakban nem volt hazugság - de hát hogyan is lehetett volna egy effajta kérdésben? -, s Valturaan számára egyre több részlet vált furcsává az imént eltelt pillanatokban. Gyanús volt az is, hogy az idegen rögvest a tárgyra tért - még egy másik rabtól is -, noha a sárkánynak be kellett vallania, őt magát éppen úgy foglalkoztatta társasága kiléte, mint az ismeretlent. Ez azonban kevés ellensúlyt képezett a ragadozó képzeletbeli mérlegén, s alaposan meggondolta hát válaszát.

- Nem tudom, miről beszélsz... - mondta halkan, s hűvösen, némi tartózkodással a hangjában - Ha ebben a sötétben képes voltál meglátni, hogy nem mozoghatok, akkor a fehérségemet se lehetett nehéz.

Azért tette ezt, azért beszélt úgy, ahogyan hallhatták tőle, mert megállapodott a legkézenfekvőbb, s leghihetőbb mesénél, melyet előadhatott. Amelynek tükrében fehérsége nem jelentett mást, csupán csalárd, Hártyabőrű mivoltának legjellegzetesebb velejáróját, mint árulkodó tényt, hogy ne e várba tartozik, nem Zotreth katonái közé, s még inkább nem szolgálja őt semmivel. Észak szülötte volt, Orod Opelë egykori lakója, s hogy hogyan került ide? Azt nem kellett addig megmondania, amíg nem kérdezik... S okkal tette mindezt, okkal vállalta a kockázatot: ösztönei munkáltak benne, hogy elrejtse kilétét, s védje azokat, akiket védelmére méltónak talált. Mégsem tűnt el teljesen a kezdeményezésekor tőle tapasztalt nyitottság, hiszen hiba lehetett bármi, mi mellett elhatározza magát: a túlzott, kétségbeesett nyitottság éppen úgy, mint az elzárkózás. Folytatni kívánta, azonban óvatosan kellett lennie - nem akarta elárulni, hogy nem látja őt, ahogyan azt sem, mégis mennyi reménye nyugodott abban a feltételezésben, miszerint legalább addig biztonságban lesz ettől az idegentől, amíg együtt kijutnak innen.