Filnoren - Az égi vár

Most, hogy túljutott rajta, folytatta hát.

Azután, hogy eldöntötte, mit, miért, s hogyan fog váratlan társasága tudtára adni; visszatérhetett félbehagyott gondolataihoz, s felemelhette töprengésének elejtett szövőfonál-végét. Felemelhette, hogy tovább használja azt, s egésszé formálja a részt. Hogy ne végezzen félmunkát, hiszen akkor elmarad az eredmény - ez esetben pedig arra mindennél nagyobb szüksége volt. Elvégre nem csak megfejtett valamit: az élete múlott rajta, hogy megértse, hogy rájöjjön helyzetének minden részletére, tisztán, és megcáfolhatatlanul. Az ő élete, és Nie-é, utánuk pedig ki tudja, kié még, s hányan lehettek. Valturaan nem akart belegondolni, nem volt szabad. Nem engedhette érzéseinek, indulatainak, hogy utat fúrhassanak bensője magjából, hová bezárattattak általa - nem engedhette, hogy kijussanak, hogy elködösítsék látását, s átvegyék az uralmat elméje, szíve felett, akként cselekedvén, ahogy természetük, s erősségük diktálja számukra. Nem engedhette, hogy még több időt veszítsen, MOST nem. Annyira sem, mint máskor; mint gyermeki, éretlen pillanataiban, s legfőképpen: mint akkor, midőn kevesebb tétje volt mindennek. Sokkal kevesebb, noha nem kevésbé fontos, nem kevésbé elveszteni féltett...

Hisz' mégis mi történt volna, ha ott, s akkor kioltja a mit sem sejtő mágusdémon életét? Mi történt volna, ha az első vérig sértő megjegyzéséért cserébe megöli az Ibolyaszeműt a fenyvesben? Mi történt volna, ha édesanyjának, féltestvéreinek, Drilda-nak ártott volna, csak mert haragra gerjedt? S mi történt volna, ha enged ösztönének, s félelemből, rettegésből elhallgattatja a sokat megtudott Nienna-t Olassië óriás fáitól nem messze? Düh, ijedelem, megbántottság - hová vezetett hát mindez? Hová vezetett VOLNA, ha Ritalea úgy írja meg neki, hogy minden szörnyűség beteljesül? Hová vezetett volna, ha most puszta indulatból cselekszik, s szabadjára engedi azt Filnoren tömlöcében? Vajon most már mindent elvesztett volna?

Nem.

Annak nem szabadott megtörténnie.

Ezért koncentrált hát a sötétben az ifjú. Vívott önmagával, mozdulatok, s fegyverek nélkül, oly csatát, melyről - tán joggal, s okkal - hihette, hogy jelentése több, mint pusztán győzni, s veszíteni. Jóval több, mint egy újabb esetleges hiba, melyet szerencsével, véletlennel elkerül a szörnyűséges következmény. Nem, a sárkány tudta, hogy örökké nem úszhatja meg, s talán éppen most érkezett el a fordulópont. Éppen odalent. Amikor meggondolatlanságával elvette a sárkányfattyak életét, s gyilkossá vált. Örökre. Tettén pedig cseppet sem enyhített, hogy ismeretlen, idegen teremtményekkel végzett, kikhez nem fűzték érzések, sem pedig vér. Egyáltalán nem.

Valturaan gyomra összerándult e gondolatokra, bensője forgott önmagában, s irdatlan önuralom kellett ahhoz, hogy ne adja át magát a gyűlöletnek, s a riadtságnak, az őrült kavalkádnak, melynek sokszínűségében egyetlen további érzést sem volt képes elkülöníteni. De érzett... Úgy érezte, mindentől megválna, mit a napokban magához vett, s még akkor sem válna tisztává. Akkor sem, ha a világ legáttetszőbb vizében fürösztené hószín pikkelyeit, csillogó, éles karmait, növekvő szarvát s fényes, dús sörényét. Nem. Már gyilkos marad. S az is volt mindeddig. Az volt, s most mégsem szabadott annak lennie. Nem szabadott számot vetnie önmagával éppen akkor, amikor Nie-nek szüksége volt rá, élve és épen, szárnyalásra készen, hogy eltűnhessenek ebből a várból. Nem szabadott - s e gondolatot az ifjú fehér sárkány folyvást ismételte magában, mialatt le sem vette tekintetét a szemközti celláról a derengő, arany fényekben, melyeknek forrásait, a lángokat néha kedvére táncoltatták a kósza légáramlatok. S a jégszínű, halovány íriszek, melyek eddig a semmibe révedtnek tűntek, most élesen, s teljes valójában fogadták be újra a környezet minden körvonalát, minden árnyékát; s mögöttük a fiatal tudat azon dolgozott, hogy megfejthesse az ablaktalan kőfalak, s a fémrácsok olvashatatlan rejtélyét.

Első lépésként pedig meg kellett nyugtatnia magát afelől, hogy kiléte, mivolta nem kerülhetett napvilágra oly-könnyedén, hiába igyekezett törhetetlennek, félelmetesnek látszódni Filnoren serege, s a helytartó. Akármennyire mély szövetségben állhattak ugyanis a sárkányokkal, az ifjú egyetlen percig sem hitte volna, hogy Furia, egy másik ősi vagy bármely alattvalójuk önként s jókedvében megosztotta volna átlényegülésüknek mikéntjét, s természetét bárkivel, bármivel is, ki s mi nem sárkány maga is. Ezt ösztönük plántálta beléjük, mélyen, mégis úgy, hogy figyelmüket véletlenül se kerülhesse el. Ezért tartott tehát évekig, míg Valturaan megbízott annyira Laryss-ban, hogy a leány szeretetének, őszinte törődésének erejével elcsitíthatta ezt az ösztönt, nyugodni küldhette, hogy az Ibolyaszemű mellett ne emlékeztesse, ne zavarja őt, s ne keltsen benne riadalmat, erőszak-tettvágyat. Ne keltsen, úgy, ahogyan Shuga Melfyomer-rel szemben tette, s Nie-vel szemben is tette volna, ha akkor valóban önmaga...

Nem...

Zotreth még akkor sem tudhatott feltétlenül e titokról, ha bensőséges társalgásokat folytatott a Nagyasszonnyal; ennélfogva pedig a cellákat sem tervezhették, szőhették körbe oly mágiával, mely még az átlényegült égi ragadozók testét is elveszi, eloszlatja, mintha valóban egyszerű illúzió volna. De nem az volt... erejük, sebezhetőségük mértéke sem egyezett a választott fajéval, s bár valóban beletömörültek az aprócska Kétlábú-testekbe, életük megőrzésének kulcsa éppen annyi víz s élelem volt, mint amennyit igaz mivoltuk igényelt. S ha sokáig maradtak tanult formájukban, szárnyaik elgémberedtek, izmaik elsorvadtak, egészségük leromlott, s végső soron a szívükbe mártott fegyver, az ellenük szegezett igék nélkül is elérte őket a halál. Álcájuk csak akkor törhetett meg, ha ők úgy kívánták, avagy akkor, midőn teljesen kimerültek, s inkább felhasználható mágikus, mintsem fizikai erejüket értvén ezalatt. Ezért fenyegette Valturaan-t e hatalmas veszély Orod Opelë falai közt, hol nemcsak az Orowennë-házat omlasztotta volna magára, ha ez bekövetkezik; hanem önnön életét is, s a leányét, kit talán éppen úgy nem kíméltek volna a rémült tündék, mint ahogyan a fiókát sem. S ez történt meg az elhagyatott farmháztól nem messze, hol az elcsigázott, öngyilkosságra készülő ifjú próbálkozását az Égboltszemű hiúsította meg, kit a gyermek köszönetképpen majdnem agyon is nyomott. Mert kellett hozzá erő és mágia is, s mindkettőt csupán akkor használhatta, s teremthette, ha...

Amíg kitartó marad, nem fogja felfedni magát.

Nem, nem fedhette fel az átkozott cella - s a fehér sárkány tekintete megkeményedve kémlelte az előtte elterülő homályt. A fogda, bár titkát megőrizte, más varázslatnak nem engedett, egyetlen egynek sem. Nem? De hiszen a méreg terjedése lelassult, s ebből az következett volna, hogy a bénító ige is hamarost megadja magát a zárka akaratának, azonban az ifjú teste mozdulatlan maradt. A falakat átitató mágia tehát mégsem volt olyan egyszerű, mint az imént gondolta. Ráadásul nem csak a megoldhatatlannak tetsző helyzete ébresztett feszültséget mellkasában, hanem az idegen is, ki vele szemben töltötte fogságát, s akárhogyan próbálkozott, sem szagát nem érezte, sem pedig alakját nem láthatta. De miért lehetett ez? Talán ő tudott varázsolni? Nem, dehogy. Ostobaság volt erre még csak gondolnia is - hiszen akkor már régen nem volna a repülő vár rabja. Talán a börtön egésze lehetett, mi tudtán kívül meggátolta ezen információk szolgáltatásában, s ha így volt, akkor hát ő sem láthatta az ifjút, csupán akkor, midőn behozták ide. Azonban, ha Filnoren népe ennyire vigyázott, ennyire óvatos volt, úgy hát mi végre hagyták foglyaiknak, hogy egymással beszélhessenek?

Miért hallhatta a reszelős hang válaszát?

- Dehogynem jelent: fehér elf vagyok. - válaszolta az ifjú halkan, s határozottan.

Nem értette, miért nem számított ezen információ - hogy miért nem fogta fel a másik, mit árult el vele, mire kívánt utalni. Hiszen látta! Látnia kellett, s ekképpen tudnia, hogy nem e várnak katonája, de még csak nem is sötételf. Hanem fehér... s hogy miféle fehér, az már oly mindegy volt ezek után.

- Következésképpen ennek a várnak az ellensége. - pontosított, s nem arroganciával, nem megjátszott unalomban úszván tette, hanem egyszerű kijelentéssel - És tudom, mire gondolsz. Hogy jutottam fel ide? De azt megtartom magamnak.

Ha valóban létezett volna e titok, e rejtélyes varázslat vagy praktika, amellyel Thalion, Falqalion hű elfjei feltörhettek Filnoren magaslataiba, Valturaan okkal hallgatta volna el társasága elől. Okkal, ugyanis meglehetősen rövidre szabott mondandójának másik része éppen eléggé árulkodóan csengett a rideg falak között ahhoz, hogy az ifjú cseppet sem bajtársának minősítse őt. Mert hiszem elmondása alapján csakis sötételf lehetett. Ha Nizzre' Zotreth számára okozott gondot, s éppen így kifejezvén, akkor hát egészen bizonyosan nem a csata másik oldalán állhatott, s legfőképpen pedig nem vallhatta magát függetlennek, nem igaz? Vajon a helytartónak élt egy fia? Vagy az elődjének, Alzareth-nek - ha egyáltalán lehetséges volt -, kiről csupán az Olassië-ben álló élettelen szobor szolgált emlékül? Esetleg testvér volt, rivális? Nos, teljesen mindegy. Mindegy volt a sárkánynak, attól kezdve, hogy a vár jelenlegi urával felvehette volna a harcot, s azért jutott ide - hacsak le nem győzte volna, ha arra alkalma adódik; ez pedig egyszerre indított útjukra nyugtalanító s reménykeltő gondolatokat is. Nyugtalanítóakat, mert Valturaan nem tudta, ha meg is leli a kijutás módját, vajon eme ismeretlen békében hagyja-e majd távozni; s reménykeltőeket, mert ha nem, úgy talán kihívni kívánta volna Zotreth-et, s ha erről volna szó, úgy a Jégszemű hajlandó volna összefogni vele, míg ezt megteheti. Cserébe pedig elvárja majd, hogy szabadon engedjék, őt is, és bajtársát is.

- Szóval börtönbe vetitek a saját bajtársaitokat. - folytatta ekkor - Szép kis sereg vagytok. Lanuria meghódítói... egy csapat ostoba, felsőbbrendűségi komplexusban szenvedő, elvakult szörnyeteg.

Mi tagadás, e folytatás bizonyosan meglepően hathatott, talán még magának a kimondónak is; elvégre ő sem gondolta soha, hogy egyszer majd - éppen egy cellában ülvén, s egy másik rab érdeklődését felkeltvén, így pedig titkait megszerezni, megfejteni igyekezvén - efféle módon is alkalmazni fogja a Shuga-tól tanultakat, ráadásul úgy, hogy végre kiadhatja magából érzéseit, véleményét is a háborúzókkal kapcsolatban. S ha valaki ismerte volna a helyzetnek elenyésző töredékét is, úgy hát kiverte volna a hideg veríték annak hallatán, ahogyan az ifjú sárkány, a lélektelen, kegyetlen szörnyetegnek tartott teremtmény nevezi e néven azt, kit ő tart annak mind felett.

De vajon igaza volt-e?

S vajon megérte-e kockáztatnia?

Azt hitte.

Így volt: hitte, hogy az érzések, melyek az imént elhangzott szavakért feleltek, meglelik majd helyüket a lelkében, amint végzett. Hogy lassacskán csillapodnak, miután kivívták igazukat a világ előtt, miután kihirdették igéiket, s világosságot adományoztak a tudatlanok háború-és-vér-hályogos szemébe. De nem így történt. Nem így történt, mert midőn az ifjú utolsó hangját is elnyelték az arany pislákolással meghintett, rideg kőfalak; nevetés költözött a helyükbe. Furcsa, barátságtalan nevetés, melynek éle volt, s nem csupán azért találtatott ily érthetetlennek az ifjú számára, mert egy ismeretlen ideje odalent sínylődő rabtól származott - ó, nem. Elméjére ráülhetett a por, s akár meg is zavarodhatott a hatalmas magányban, rácsok mögött, akárki is legyen. Hiszen nem kerülhette el. Vagy talán éppen az ellenkezője történt: hogy nem fogott rajta büntetése, akármiért is ítéltetett erre Nizzre' Zotreth által, s éppen azért fordult annyira élettől-és-érzelemtől-telten a sárkányhoz, mert törhetetlen tudata, s lelkülete megóvta őt az őrülettől. Ám akármelyik eshetőséggel is állott - vagyis ült... remélhetőleg - szemben a jégszemű ragadozó, a rekedtség sem palástolhatta előle az eltéveszthetetlent.

A gúnyt, amelyet az a nevetés hordozott. Amelyet Valturaan nem tűrt volna senkitől, s amelyet mégis oly sokszor kapott osztályrészéül rövidke élete során. Gyűlölte az ifjú, s azokat is gyűlölte olykor, kik ekképpen viseltettek vele szemben. A Csúcs idősebb, noha cseppet sem érett sárkányait, kik szánalmasnak titulálták a léptéket, mellyel a kis fióka fejlődött, mind mágiájának irányítását, mind pedig testi adottságait illetően. A nővérét, Niveria-t, ki anyja helyett anyjává lett, s mégis megannyiszor kacagott rajta, bántotta szóval, s olykor bizony meg is fegyelmezte őt, ahogyan közöttük volt szokás: fogak szorításában, s karmok íves szántásával. Lanuria népének tagjait, kik borzalmas vándorlásai során megnézték maguknak, ha valamit nem tudott, rosszul tett, ha tévesen használt egy eszközt, s megbélyegezték érte - még ha nem is azért, aki valójában volt, hát azért, mert egy titokzatos nép szülöttének adta ki magát. S eleinte... bizony Laryss-t is gyűlölte, ki haragból, s félelemből csipkelődött vele ismeretségük kezdetén. Ki akképpen igyekezett kipuhatolni határait, s talán elhitetni vele, hogy gyengébb, mint amilyennek lennie kéne, s számára nem jelent kihívást elvenni az életét. Igen... gyűlölte ezt, s gyűlölte akkor a leányt is, ám életét sohasem vette el. S nem vette apjáét sem, ki oly ridegséggel, idegenséggel tekintett rá mindig, csak mert "kívülről jött" - s ahogyan azt később megtudta: azért is, mert pontosan beléje látott, mélyre és alaposan, s dühítette őt önnön tehetetlensége, melybe a démonmágus, Kilime, s ki tudja, kik kergették még.

Gyűlölte féltestvéreit, Melfyomer Ikersárkányait is, midőn azok még nem nyerték el, hogy másképp vélekedjék róluk, ne féljék tőlük, s alkalomadtán még tisztelje is őket. Gyűlölte játékaikat, melyeket vele, rajta űztek, ha nem látta senki, s gyakorta akkor is, ha nem maradt velük egyedül. Gyűlölte a megaláztatást, mi múltjára emlékeztette, gyűlölte a szagukat, mi a barnaköpenyesre, ki - úgy vélte akkor - szintúgy szórakozni vágyott csak vele. Gyűlölte, ha alábecsülték, megvetették, ha megrémítették. Gyűlölte az erőszakot, a fájdalmas szavakat, s még jobban gyűlölte mindezeket, ha olyasvalaki művelte őket, ki megítélése szerint a legkevésbé formálhatott volna jogot reá. S a másik cella rabja, az arc nélküli idegen, éppen egy ilyen lény volt.

Mondania sem kellett volna semmit. Elégnek bizonyult volna az is, ha egyszerűen csak kacag a bénított, mérgezett bezárt sárkányon, de nem állott meg, s nem tartotta magában azon gondolatait, melyeket minden bizonnyal az ifjú szavai keltettek. S ahogyan amaz hallgatta őt, halovány tekintete úgy keményedett mind jobban, ő maga pedig úgy vált mindinkább hajthatatlanná, visszafoghatatlanná, mert már tudta, érezte: ha az ismeretlen így folytatja, igencsak hamar szembetalálja majd magát a hósárkány mindaddig küzdelemmel tartogatott haragjával. Még akkor is, ha a fióka nem értette egészen, miről beszélt - Lanurián kívüli fehér elfek? Nos, Vadalan-on biztosan nem volt belőlük, s Kilime fiának nem akadt tudomása semmiféle más kontinensről, ahol... Tényleg nem? De hiszen évek óta, újra és újra felmerült a sötétségből, hová a gyermek megvetésből taszította a lehetőségként felkínált menedéket. Evolyran. A hely, hová a Halálos Nevű, Kain Namelyr is irányította őt, midőn csellel, s tapasztalattal kiderítette titkát Laryss-ról, a Kétlábú nőstényről, kihez gyengéd érzelmek fűzték; s a hely, melyet a közönséges mágus képében tetszelgő rég-halott, kísértetté, lidérccé, szellemmé lett vörös sárkány is meg-megemlített olykor. A hely, melyről a gyermek úgy hitte, porba taszítja a sárkányokat, s alárendeli őket a Hártyabőrűeknek, kik kényük-kedvük szerint felkapaszkodhatnak rájuk, mintha állatok volnának - s Valturaan tudta, hogy jobb tájakon még azokat is különbül kezelik, kik igazán szeretik őket, s kik elfogadják létüket, értelmüket, életüket... érzéseiket. Neki bárki mondhatott volna bármit a távoli, idegen vidékről, utazásra bírni senki sem volt képes, s nem is lesz, míg ő maga úgy nem látja majd. Nem volt hát reménykeltő a rácsok mögötti sűrű feketeségben megbúvó idegen szava sem, még akkor is, ha tán azért szerzett róla tudomást, mert járt volna arrafelé, netán odavalósi is volt. Nem... S nem keltett bizalmat az ifjúban a mód sem, ahogyan a rekedtes hang eléje festette a népet, akárha Lanuria egy lakosa volna - oly vehemenciával, s oly gyűlölettel, mi túlontúl ismerős volt számára ahhoz, hogy ne vegyék róla tudomást. 

Vajon valaha sötét mágia fertőjétől mentes fehér elf volt-e ez az idegen? S ha igen, vajon valóban hibát követett-e el, melyre a várva várt megbocsátást megtagadták tőle, s orvul elárulták, kitaszították, elüldözték...? Nem. Talán meg is ölték volna. S ha nem vele esett meg, úgy hát mi végre beszélt így róluk? Miért itatta át gyűlöletével, mérgével a szavakat? Miért ítélkezett más Hártyabőrűek felett? S miért tettek egyáltalán ilyet azok a más Hártyabőrűek? Miért voltak oly hasonlóak, oly szörnyetegek ők is, mint amilyennek magukat a sárkányokat nevezték? Valturaan nem tudta... Való igaz, belépését az Elesett Városba összeszűkült szemekkel, tartózkodással fogadták, csak mert - hiába adta ki magát Aluviel-nek -  kívül nevelték, s ha titka napvilágra jutott volna, egészen biztosan felhasítják torkát, tőrt döfnek a szívébe, míg erőtlen és kiszolgáltatott, és könyörtelen, rideg tekintettel, elégedetten, gyűlölettel nézik végig haláltusáját, arra várván, hogy kilehelje lelkét, s ne létezzék többé. 

Ő, a Szörnyeteg.

Az, minek a leány is hitte, az Ibolyaszemű, megannyi évvel ezelőtt, abban az árnyékos, baljóslatú fenyvesben, hová olykor alig hatolt el a hűvös északi Nap. Az a leány, ki maga is meg kívánta ölni, s ki végül újra, meg újra megküzdött magával azért, hogy megtegye-e. Hogy hagyja-e élni az anyátlan gyermeket, kinek semmi jót nem tanítottak, s ha igen, úgy hát kiölték belőle. Mert csalódott bennük, s mert fájdalommal szennyezték leheletnyi életét. Az a leány, ki magának, s népének biztonságát arra tette fel, vajon jól érezte-e? Vajon valóban hasonlítottak-e, ő és a fióka? Vajon talált-e még benne szikrát, mellyel világra jött, s melynek dolga az volt, hogy az ifjú szerethessen e világon, s kedvességgel, törődéssel forduljon a számára fontosak felé? És Laryss talált... talált, s nem volt rest megragadni azt, küzdeni érte - Valturaan pedig attól fogva egyszer sem szembesült gyűlölettel azokban az ibolya szemekben. Nem lelt bennük ölni-akarást, nem érzékelt varázslatot, mi életére törhet; nem ébredt éjnek évadján rugalmas, kemény pikkelek közé hatoló hűvös penge forróságára... Csak egy kézre. Egy tenyérre, mely a hegységhez képest forró volt ugyan, mégis oly békés és feltétel nélküli; s a kéz tulajdonosa ugyanezt a békességet akarta a teremtmény lelkében is látni, kit rémálmából rázott fel, hogy megmentse. Hogy megkímélje attól, mit a szörnyetegek tettek vele - s azok, akik csupán hibáztak.

Ezt a leányt sértegette most az idegen. Laryss Orowennë-t, az ifjú sárkány pártfogóját, majd barátját, kiből még több, s még hosszabb vívódás eredményeképpen valami egészen más lett. Valami... pótolhatatlan. S e pótolhatatlan lény elhozta életébe a második Fehérbőrűt, ki nem akarta vérét ontani. Ki három napot szánt reá életéből, ismeretlenül, idegenként, s egyes-egyedül szembenézvén vele. VELE. Minden félelme megtestesítőjével, melyeket le akart győzni, talán Laryss kedvéért, talán a saját okán - de hiszen ez nem számított már. A MOST számított, s az, ami még LEHET. S Valturaan érezte, hogy ami lehet, az mind jó. Ezt a két teremtést nevezte szörnyetegnek az idegen, s az ifjú ragadozó fogait összeszorították a megfeszülő izmok.

- Hogy mersz... - tört fel belőle valami, - immáron nem is olyan mélyről -, amelyen, hála a hangnemnek, a hangsúlyozásnak, s a pillantásnak, ha látni engedték az elátkozott falak; még ezen formájában is kiválóan látszott, jóval több, s jóval hátborzongatóbb lett volna annál, mint amit Drest Aluviel láttatni engedett belőle.

Elharapta ugyanis az a mondatkezdeményt, megragadta, s kitépte tövestől, hogy bimbói soha ne is érhessenek fényt, mert az végzetes virágot, s még végzetesebb termést hozott volna világra. Végzetes hibát, ha hagyja, hogy torka, tüdeje, tekintete mind-mind megteljenek azzal, amit odabent érzett... ami még önnön lelkének is idegenül gomolygott bensőjében, olyannyira idegenül, hogy a tajtékzó ifjú is észrevehesse kitörése közepette. S eszmélésének egyetlen üzenete, egyetlen következménye lehetett csupán: vissza kellett fognia magát! Hiszen nem árulhatta el. Nem adhatta ki magát, s tudta is, hogy nem akarta; de mégis oly nehéz volt, nehezebb, mint azt valaha is gondolni merte volna. Most nehezebb. Most, hogy az érzékeny pillanat, mely odáig űzte, hogy az elhangzottakat kimondja-kiadja magából, ilyetén véget ért. Mintha Laryss és Nienna megsértése a sárkányra is átszállt volna - mintha ŐT gyűlölték volna, nem a két mit sem sejtő tünde leányt. Őt, aki még csak nem is a Fehér Város szülötte, s egyetlen percre sem nevezhette volna Csupaszbőrűnek magát. S a tehetetlenségben, mely körüllengte, s fojtogatta őt, az egyetlen útnak, melyen elmenekülhet félelmei, s kilátástalan helyzete elől; melyen át eltávolíthatta magából azt a temérdek dühöt és haragot, mi megmérgezte gondolatait, s gátat szabott értelmének, eszének... szívének; az maradt meg, ha beszélt.

- Hogy mered így nevezni őket? - figyelmeztette az ismeretlent újfent, ezúttal végigmondván minden szót, noha sokkalta kevesebb indulattal tévén azt; s egyúttal annyiban hagyván fenyegetni-akarásának elrejtését... hadd tudja meg, hadd sejtse tévesen az idegen, mit is szabadított magára - Ők elfogadtak engem! Előbb fogadtak el mindenki másnál! Az elveszett hazából származók, azok a szörnyetegek. Ketten is! Amikor mindenki más elborzadva nézett rám! Miattuk vagyok itt! Ne merészeld őket egyetlen rossz szóval se illetni! Elég volt! - kiáltotta, majd pedig vadul kifújta a levegőt, mintha tüdejében rekedt volna - Szörnyeteget akarsz?! Feltépem ezeket a rácsokat, és megmutatom, milyen egy igazi szörnyeteg! - folytatta, s társasága talán azt hihette, önmagára célzott ezzel.

De igaza volt-e?

- Olyan, mint te. - lehelte az ifjú sárkány, ezernyi érzéssel, s emlékkel fűszerezvén azt az egyetlen mondatot - Olyan, mint mindenki más ebben a várban, és mindenki a világon, aki ezt az átkozott háborút vívja. Ti vagytok azok, akik fájdalmat okoztok, kínoztok, gyilkoltok, pusztítotok, nem az a két fehér elf. Nem mindegyikük! Nem nevezhetsz szörnyetegnek egy fajt, mégis megteszed! Megteszi mindenki! Mert nem ismernek mást, mert mások is ezt teszik, mert elhisznek mindent, amit mondanak nekik; és amit látnak... azt hiszik, mindenkit látnak! Azt hiszitek, mindenkit láttok, mert láttatok EGYET. Mert láttatok tízet, tízezret. És attól nem látjátok az EGYET. Nem látjátok azt a tízet, aki más! Mert nem akarjátok látni! Az ellent mondana mindennek! Hát megvetitek, ha valaki különbözik, ha valaki végre nem szörnyeteg! Árulónak hívjátok, őrültnek, elmeháborodottnak! Amikor azt akarjátok, hogy ne legyenek szörnyetegek! De ti is azok vagytok és ezzel újakat teremtetek. Sosem hagyjátok abba, sosem lesz vége! Mindent tönkretesztek! - ordította.

Nem törődött vele, hogy hatalmas légvételeivel, s erőlködésével jobban sajgott a karja, s jobban égette ereit a méreg. Nem törődött azzal, vajon hány éves lehetett a másik, s férfi volt-e avagy nő, mely nép tagja, s mi végre zárták le; többé már nem. Az ifjú Valturaan megelégelte. Mindent megelégelt. Az ezernyi sebet, amit látott, a szenvedést itt, Telar-ban, s a múltban, hol nem látott még csatát, ám a régiek, s a régi eszmék eredményét jól ismerte. Szörnyűséges volt. Egyszerűen szörnyűséges. Minden az volt, és minden elég volt. 

Most az egyszer nem ő akart szörnyeteg lenni. S nem csupán most nem akart. Nem is VOLT az, hanem a világ, amelyben élt, s amely elvakultságában bélyegezte meg. Amelyet most az egyszer emlékeztetni akart rá, hogy látja őt, látja, mit művelt, s tudja, hogy hatalmasat téved. Nem akarta többé eltűrni, hangot akart adni mindannak, amit gondolt, de... de az lett belőle, ami az imént elhangzott. Egy felzaklatott, haragos fióka kiáltása, mellyel aligha vívhatta ki igazát bárkivel, bármivel szemben is.

- Úgy beszélsz, mintha annyira tiszta szívű volnál, és a szándékod nemes. De nem hiszek abban, hogy az erőszaknak van jó indoka. Még akkor sem, ha eltévelyedtél. - folytatta.

Nem hitt abban, hogy amazt valóban sajnálnia kellene. Úgy hitte, szavai azért születtek, hogy bosszantsák, lelkére tapossanak, s átverjék őt. Egyetlen cseppnyi együttérzése sem volt szabad megengednie magának, s olyannyira dühös volt, hogy talán sikerrel is járt. Talán nem gondolt a kínokra, miket az ismeretlen átélhetett, s talán még arra sem gondolt, mit az eltévelyedés említése eszébe juttatott. Az ő eltévelyedéseit... Azon pillanatokat, amelyekben dühe, gyűlölete erősebb volt nála, s megsebezte azokat, kik vele törődtek. Shuga Melfyomer-t, az édesanyját, Kilime-t, az öccsét, testvéreit, Niveria-t, ki maga elé helyezte, s felnevelte őt; és az ibolyaszemű Laryss-t is. Mindannyiukat megsértette, legyen szó érzésekről avagy valódi sebekről, s nem volt magára büszke miattuk. Most azonban nem jutott el tudatáig a lelkiismeret-furdalás súlyos, lehúzó érzése sem. Túlságosan bekebelezték már az indulatok. Egyre dühösebbé és dühösebbé vált, s nem létezhetett volna mágia nélkül, az ártalmas érzések és a teremtmény bensőjében lakozó erők összekapcsolódása pedig sohasem végződött jól. 

- Nem vagy senki bajtársa? - kérdezett vissza, s a hangjában fellelhető dac jóval több volt annál: fájdalom volt, csalódás, és végeláthatatlan harag - Én meg nem vagyok a barátod! És a szövetségese sem vagyok senkinek. Nem olyannak, aki harcol és pusztít, amerre lát, de még csak nem is néz rá a világra, hogy megtudja, mit tett vele!

Az ifjú sem nézett.

Nem nézett önmagába, hogy meglássa, éppen úgy eltévelyedni készült most, mint azelőtt, a múltban; s hibája éppen úgy megköveteli majd árát, ha mágiája életre kel. Mert életre kelt az, ha hagyta a börtön, a gyilkos kelepce, melyen indulatai felkorbácsolójával osztozott. Azok, melyeket bár nem ő hívott életre legelőször; szavaival mégis megmérgezte a levegőt, melyet szívtak, s ezáltal kiszabadította őket a fehér sárkány lelkéből, hová bezárattattak. Életre kelt a varázslat, amellyel a sárkányokat teremtették, ha semmi sem állta útját, s lerombolt mindent, amit ért. Fagyos szél tépte darabokra a falakat, s éles, rideg jégszilánkok vágták a fémet, mely megolvadt az ifjú gyűlöletétől, mely hűvösen izzott, lángoló táncot járt a halovány szemekben, melyek ellenségnek véltek mindent, mit láttak.

A haraggal átitatott szavak éppoly égető lendülettel, s forrósággal töltötték meg a levegőt, mintha olajból volnának - sötét, sűrű és olykor rémesen borzalmas szagú tinktúrákból, melyeket az ifjú nőstényévé vált gyógyító, Laryss Orowennë készített északon, a fehér elfek rejtett városában, Orod Opelë-ben, amikor még állt. A kietlen, fagyos tájon megtermő növények kezelését alaposan begyakorolta, mialatt Nie édesanyja, Artanis E'Leinor képezte őt, s a fióka erősen emlékezett az orrfacsaró aromákra, amelyek a négy éven át börtönéül szolgáló szobát lengték körbe, midőn a leány enyhíteni próbált szenvedésein. Csökkentette a fájdalmat, lazította az izmokat, kezelte a felfekvést, melyet Melfyomer, Kilime, s azon - gyakorta észrevétlen, s Laryss, ám főként a fióka tudtán kívül eső - segítők időszakos távolmaradása okozott - hiszen az aprócska tünde képtelen volt egyedül kellőképpen megmozgatni a sárkány álcáját, melybe önmagát sűrítette össze, s képtelen volt hosszúra nyúló, nehéz napok után varázserejével segíteni rajta. Kérdés, s kétely sem férhetett hozzá, hogy - a többi tudójukhoz hasonlóan - az Égboltszeműt nem avatja be megrendítő titkába; s ha mégis elmesélt volna mindent, sem tehettek volna eleget Valturaan-ért. Nem szabadíthatták fel gyötrelmei alól, nem vihették ki a házból, mely gyilkosának, s megmentőjének is egyszerre bizonyult akkoriban.

A szúró, égető, fagyos láng-szavak sem oldhatták fel az égi ragadozó fogságát, hiába tomboltak elméjében, szívében, s a két rab sötét celláját kitöltvén. Elmúltak, elenyésztek, mintha éltük sosem kélt volna, s helyüket előbb tágas, borzongató üresség, majd pedig parázsló, lüktető fájdalom váltotta fel. Az ifjú haragja táplálta a méreg tüzét, s elősegítette terjedését; ám ő mégsem szisszent fel, nem engedte, hogy orcája megadja magát annak, amit érzett. Talán nem akarta, hogy bárki is tanúja legyen gyengeségének, avagy talán ő maga sem foghatta fel egészen, mi zajlott sápadt, sebezhető ál-testében - ám mindez nem számított, csupán az eredmény. A mélységes hallgatás, amelyben az előzőhöz hasonlatos kacagás harsányan, s vadul terjedt szét; a fehér sárkány füle pedig eltelt vele, szembogara apróra zsugorodott, ahogyan lassacskán tudatába égett az idegen válasz-kezdetének ezen formája. Mintha rajta szórakozott volna ily kellemesen és jól... noha a szavak formájában érkező folytatás egy kissé talán más képet festhetett Kilime fiának zaklatott, túlhevült elméjében.

Hát fehér elfnek hitték. Úgy történt, ahogyan akarta, s eltervezte - legalább ez az egyetlen dolog, noha cseppet sem akadt igazságtartalma. Nem tartozott a hegyesfülűek népéhez, azonban eleget élt közöttük ahhoz, hogy sikeresen alakíthassék egyet, amennyiben szükséges; és az ifjú most szükségesnek érezte, hiszen a fogoly, ha filnoreni volt is, túl messze raboskodott társaitól ahhoz, hogy értesülhetett volna róla, miféle is ő, s hogyan, mivel - kivel - érkezett ide, a lebegő erődítménybe. S Valturaan részéről lehetett beépített tiszt is, kit maga Zotreth nevezett ki sietve, hogy vallomását vegye... helyesebben szólva, legfeljebb csak megpróbálja - ő ugyanis, önnön érdekei, s mélységesen mélyen húzódó ösztönei révén sem szolgáltatott volna annál több örömmel annak a Hártyabőrűnek, hogy kacaghatott rajta, mielőtt újabb adag, s újabb magaslatokba halmozott ostobasággal látja el.

Vagy mégis?

- Nem számít, hogy mi vagyok! - tört fel a sárkányból hirtelen, mihelyst amaz befejezte.

Nem késlekedett - érzései megtagadták tőle a pihenést, az erő-gyűjtést, s egyenesen kirobbantak mellkasából, ahogyan az ifjú magatehetetlenül ült-feküdt a csaknem-sötétségben, s még azt sem érezte, hogy védtelen ál-alakja a rideg-hideg kőhöz ér. Nem fürdetett figyelmében semmi mást, csupán lelkének terhét, az életéét, s az egész éjszakáét is, melyeket oly sokszor visszafojtott, hogy ne okozzon bajt, hogy ne rémítse meg a Honvágy-gyógyítót - most azonban senkinek a megrémítésétől nem kellett tartania. Hangja haragtól vibrált és hullámzott, a kékes-karmazsin lángokat azonban folyékony, sötét szubsztancia szennyezte be, mely korántsem - csak - egy harcos, egy ragadozó kíméletlenségét, s mivoltát jelezte társasága felé. Sötét volt az a kínoktól is, melyek ólmos súlyként nehezedtek az ifjúra, hogy lélegzetét szegjék.

- Bárki lehetnék, akkor is ugyanezt mondanád nekem. - felelte, hasonlóképpen, mint ahogyan ezelőtt szólalt meg - Akkor is ugyanígy beszélnél, és nevetnél önmagadon, mert ez az ostoba háborúzók természete. Nem vagy te sem más tőlük, hiába mondtad, hogy nem állsz senki oldalán. A te szemeid vakok, ha azt látod, hogy kettő van csak! Rengeteg van! És te a sápadtak közé sorolsz azért, mert kettőt megvédtem a szavaidtól! Hát tudd meg, hogy többet is megvédhetnék! - kiáltotta, ám erőlködése hasztalan volt: hisz' senki sem tudhatta, mégis kire gondolt.

Hogy az odafent rekedt leány nemzőire utalt ezzel, s a fehér elfek vezérére, ki békében hagyta őt az Orowennë-házban, ahelyett, hogy életére tört volna. Ki helyőrségébe emelte Melfyomer Ikersárkányait, s bajvonzó apjukat is megtűrte városában, annak ellenére, hogy mindnyájuk jelenléte több Vadászt, s több Áruló-ölőt vonzott, mint azt a gyermek elképzelhette volna. S gondolt még Amyas-ra is, a kontinens-szerte hírhedt, s tragikus hirtelenséggel köddé vált grifflovas-kiképzőmesterre is... őrá, s arra a néhány, elborzasztóan ködös és homályos emlékképre, amelyek a férfi szívének meglévőségéről tanúskodtak, ugyanis, a szenvedő ifjú, egy-két alkalommal mintha szánakozást látott volna az ezüstszínű szemekben. Mintha - mindannak tudatában, mi valójában történt közöttük - néhány pillanat erejéig nem egy halálában vergődő vadat látott volna, hanem egy személyt. De talán tévedett... s a tévedés gyanújának jegesen maró tüze újbóli lendületet nyújtott számára a folytatáshoz. 

- És még többre vagyok dühös, mert egymás ellen fordulnak! Mindenki! Minden nép! Bajtársak... - üvöltötte, s hagyta, hogy a soron következő, gyűlölt, s szívfájdító szóba minden beleköltözhessen, mi mellkasában lakozott - Családok!

Család.

Erről a szóról sok minden eszébe ötlött. Kain sorsa, a Falvak Mészárosa, s az ősiek okozta szenvedése, amelyről Melfyomer-ék időnként szót ejtettek, Eilidh halála, Nie árvasága, Niveria hiánya, amelyet hiába tagadott volna, hisz' mindenki a lelkébe látott odahaza, Jégkarom-csúcson. Mindenki tudta, hogy képtelen gyűlölni nővérét, nevelőjét, ki anyja helyett anyja volt, s ki pusztulását kívánta, s kívánja most is, bárhol legyen. Ki addig tépte volna az Ibolyaszemű alakját, míg elég nagy darabok maradtak testéből hozzá, azután pedig könyörtelenségtől izzó, sárga szemével nézte volna, hogyan folyik a kontinens parazitájának vére, míg meg nem alvad, s talán még tovább is. Ki őt sem kímélte volna, noha tétovaságára akadt már példa. A megtorlandók listája azonban még mindig sebesebben gyarapodott a gyermek lelkében.

- Megismétlem. Nekem nincs oldalam. Nem a kettő közül, amitől nem vagy képes elszakítani az elméd és saját magad! És lehet, hogy nem vagyok hibátlan! - ordította, hangosabban, mintha fájna beismernie; mégis inkább büszkének igyekezett tűnni, semmint elveszettnek - Lehet, hogy tettem már borzalmas dolgokat, és a szívem biztosan nem tiszta, de legalább nem vagyok átkozott, felfuvalkodott, esztelen felsőbb hatalmakhoz rendelve, hogy parancsszóra oltsak ki életeket, amikor nem is ártottak nekem! Ha valaki árt, annak magam járok a végére, mert a magam ura vagyok! Mert egyedül is boldogulok, nem vagyok rászorulva, hogy Filnoren, Gwaith-dúr, Olassië, Mardan, Valian vagy a Hegység menedéket nyújtson nekem! És ehhez nem kell fehér elfnek lennem, lehetek akárki! Akármi! És leszek is, ameddig nem vagyok olyan, mint ti. Mert ti teremtitek egymást! Az emberek és a sárkányok szövetsége. De kár időt pazarolni arra, melyik oldal volt előbb, mert nem ez számít...! - mondta, mintha figyelmeztetné... mintha arra szólította volna fel ezzel, hogy ne játsszon türelmével, s vegye nagyon komolyan, amit eléje tár - Miért folytatjátok, amit más elkezdett?! Miért kínozzátok egymást és saját magatokat? Miért büntetitek azt, aki harcolni sem akar? Minden olyan lehetne, mint amilyen volt!!!

Olyan.

Bár ő nem tudhatta, mégis milyen volt. Túlságosan későn született, s rossz helyen is ahhoz, hogy megtapasztalhatta volna, azonban éltek, kiktől tanulhatott róla, még akkor is, ha ők maguk sem lehettek oly idősek, hogy részesei legyenek. Valturaan élesen emlékezett, mennyire dühöngött Shuga Melfyomer, kinek valódi testét, s ezzel első életét is önnön népe vette el, csupán azért, mert nem kíván többé feljebbvalói nevében egykori bajtársakat, s bujdosó ismeretleneket gyilkolni. Látta szűkszavú anyja orcáján átsuhanni a rejtélyes érzéseket, s látta, hogyan nyomja homlokát Laryss-éhoz, miközben gyengéden tartotta a leány nyakát, nehogy véletlenül is kárt tegyen a gyógyítóban. A jégsárkány látta azt, mi elmúlt, látta bennük, s önmagában is. Látta, s haragját szította, hogy nincs belőle több.

- Miért mutogattok egymásra, miért nevezel szörnyetegnek, amikor nem is ismersz?! - erőlködött tovább, azonban lelkének fájdalma egyre inkább úgy tetszett, mintha testéé is volna - Azért, mert én annak hívtalak? - kérdezte, annak ellenére, hogy alig győzte már a küzdelmet saját valójának korlátaival - Mondtam. Folytatod. Hagyd abba, és láss végre ahelyett, hogy nézel.

Az utolsó szavakat már csupán kipréselte magából. Szánalmasnak tűnhetett a másik szemében, avagy talán már nem maradt kedve szórakozni többet? Ezen az ifjú nem tudott volna gondolkodni, akkor sem, ha felmerült volna benne; az égető érzés ugyanis, mi elfeketedett ereiben terjedt felfelé a csuklójától a karjában, tovább erősödött, amióta csak hozzáfogott kevésbé átgondolt, s megannyi indulattal átitatott feleletéhez. Nem jót sejtetett, ahogyan a fiatal sárkány szívének egyre hangosabb, egyre hevesebb dübörgése sem, mely betöltötte elméjét, és a fülében is visszhangzott, azt hirdetvén: haragja nem várt ellenfél által győzetett le. Nyomás hullámzott végig megbénított tagjain, s úgy tetszett számára, mintha minden vére távozni akarna onnan, ahová való. S akkor megértette a vakmerő gyermek. Ha hagyja, hogy felbőszítsék, e sötét falak között, fémrácsok rejtekében éri el a veszte.

Ám felfogta-e vajon?

Figyelme, úgy tűnt, egyelőre máshová igyekezett; egy ellenkező irányba, amelynek végén a fogságba esett ifjú számára fontosabb cél foglalt helyet: a szemközti cella sötétjében rejtező idegen. A rab, ki eddigi megnyilvánulásai, s a fehér sárkány készenlétbe helyezkedett idegei ellenére ezúttal nem nevette el magát a fióka újabb kitörésén. Nem szűnt meg a csend, melybe a zord, hűvös kőfalak burkolóztak a folyosó-menti fáklyák aranyozott, alig-táncoló fényében - a várt cselekedet hiánya pedig tán még inkább tetézte a fémrácsok közt honoló semmi mélységét. Ez volt hát az, mit a haragra gerjedt, felzaklatott teremtmény észrevett. A súlyos, megvető kacagástól megfosztott valóság, melyet egyre hihetőbbé festett a fokozódó fájdalom; egyetlen, magányos, ámbár riasztó jelzője Valturaan korábbi gondolatainak. 

Azoknak mégis várniuk kellett, míg az ismeretlen beszélt. Várniuk, hiszen szólt a másik, s noha nem sokat és nem is hosszan tette, rekedtes hangja mégis éppoly becsmérlően zendült fel, mint azelőtt. Mint amilyen a nevetés lett volna, mire a jégszemű ifjú az imént számított. S a másik fogoly újabb válasza nem csupán eddigi megnyilvánulásait tükrözte ily' pontossággal és hitelesen; hanem mindazt, mit Valturaan megpróbált az értésére adni. Ugyanúgy, s ugyanannak nevezte őt: vaknak, süketnek, s haragja, dühe nyomán nem találta többé méltónak arra, hogy társalogjék vele. Azzal vádolta, ítélkezik felette, s nem tud róla eleget ahhoz, hogy ezt megtehette volna. És az ifjú hósárkány nem értette, miért teszi. Nem értette, hogy teheti. Nem látta, hogy hasonulásuk oly erősen vált ki kettejük közé, mintha valóságos árnyékai, képmásai lettek volna egymásnak. Nem látta, hogy mindketten ugyanazon hibába estek, amelyről a másikuknak prédikáltak volna. Nem, nem látta a fiú, Kilime fia; csupán dühe növekedett, mintha minden, mi elhangzott, egyre csak ingerelte volna őt; egyre csak azon munkálkodott volna, hogy végérvényesen kihozza sodrából a tehetetlenné változtatott gyermeket, ki nem tartotta magát sem vaknak, sem süketnek. Ki nem gondolta, hogy az idegen más volna, mint az ostoba háborúskodók, kiket oly-nagyon gyűlölt; mindösszesen azért, mert éppen most, és éppen ide zárattatott be Nizzre' Zotreth által. Általa, mert vetélytársának hitte, olyasvalakinek, aki veszélyeztetheti hatalmi pozícióját a repülő erőd élén; s ez több, mint elég bizonyítékká vált az aprócska, sebezhető testben rekedt számára ahhoz, hogy sejtse - nem, tudja -, ha ütközetre, párbajra került volna sor, igencsak tekintélyes erőket képviselhetett, akárki volt is. Oly sok mindent nem értett és nem látott, hogy talán csak még mérgesebb lett, ha töprengeni próbált rajtuk...

Ráadásul ott volt még az az érzés.

Mélyen, a mellkasában honolt, s természetét nem lehetett volna másképpen érezni, mint egy csúfos, súlyos kettősséget, mely egyszerre hoz némi hűvös, könnyed szellőhöz hasonlatos feloldozást, s egyszerre birtokol hatalmas tömegeket, hogy a víz alá taszítsa velük, kit áldozatául választott. E kettősség pedig az ifjúhoz tartozott, minden bizonnyal, mégis olyan idegennek, messzinek tűnt számára, akárcsak a testében érzékelhető szorítás. Képzetnek látszott csupán, létezésére azonban akadt bizonyíték: maga az érzés, a szemek elől elrejtett jelenség okozója. A kitörés, melytől akarva avagy akaratlanul, de remélt valamit az ifjú sárkány. Mintha valamiféle hatásra, eredményre számított volna, anélkül, hogy beismerné önmagának. Anélkül, hogy meglátta volna, mit is keres - nem, hogy keres-e valamit egyáltalán. És a Jégszemű nem vette észre, hogy bensője békére vágyik. Esélyre. Lelke azonban nem lett könnyebb, elméjében nem teremtetett rend, s a világon semmi nem oldódott meg gyűlölettel, indulattal átitatott, kiáltás-formáló szavaitól. Még egyetlen társaságával sem volt képes megértetni magát. A kontinensen uralkodó tévedések és tévedők nem változtak meg, s Valturaan érzései sem csillapodtak Telar ostromával, a rengeteg kiontott vérrel, az erőszakkal, a pusztítással kapcsolatban. A vakmerő fiatal nem hozott igazságot a gyilkosok közé, s tán nem is hozhatott puszta szavakkal, melyek vastag, élettelen falakon visszhangzottak, akárcsak a hallgatóságuknak szánt ismeretlen lenéző kacagása. Nem hozott, s nem hozhatott igazságot a gyermek kiáltása, mely tán éppen úgy érthetetlennek bizonyult, akárcsak számára az, mit válaszul kapott reá.

Azonban a szúró, maró, égető érzés, mi feketedő ereiben terjedt, emlékeztette, mit is állapított meg nem olyan régen; hogy mit fedezett fel, s egyúttal megerősítésként fészkelte be magát az ifjú zilált tudatába, mely még mindig a meg sem lelt elvesztettet kereste önmagában. A kirohanás érthetetlen kudarcát, s egyáltalán azt, mégis hogyan lehetett elbukni valamiben, aminek rendeltetése sem adatott. S most már az elfogadhatatlan elfogadását is kereshette az a tudat. A fájó, borzalmasan rémisztő felismerés valós alapjának megértését. A szörnyű felelőtlenséget, mely idáig juttatta őt, egy hajszálvékony peremre, mely, repedezett, s mégis egyedüli támasz volt csupán, egyelőre megóvván őt attól, hogy önnön vesztébe zuhanjék tehetetlen. De meddig? Nem sokáig, s ezt a sárkány is érezte. Tűzforró jégként hömpölygött végig bénított testén, s Kilime fia azon kapta magát, hogy létezésének, életének utolsó, porszemnyi darabkájával is, mindennél jobban Laryss Orowennë közelségére vágyik. Látni akarta, érezni az illatát, mely karakteres volt, akárcsak a leány jelleme, erős, és mégis annyira kellemesen édes és lágy. Hozzá akart érni, magához húzni őt, s megnyugvást lelni karjai között, bármily bántalmak kínozzák is. Bármi is érte az Ibolyaszeműt, ő megvédte volna. De most nem lehetett mellette, a saját hibájából.

A sajátjából, mellyel a Honvágy-gyógyítót, az E'Leinor-Syllen leányt is mérhetetlen veszélybe sodorta. El akarta vinni innen - emlékezett. Felkapni őt, s elhagyni ezt az átkozott repülő kastélyt. Átszáguldani a légi harctér felett, megbizonyosodni arról, hogy Melfyomer nem tett semmi ostobaságot, s megnézni, vajon édesapja, nemzője, Därur csatlakozott-e a harcokhoz az ősiek hívására, ahogyan azt a barnaköpenyes gyanította. Biztonságba akarta vinni mindkettejüket. Még az idegesítő mágust is, ki azt hitte magáról, nevelheti, terelgetheti, hogy gúnyt űzhet belőle, azután nevethet rajta. És az Égboltszeműt, ki egyszer már visszaadta éltét, ki három napon át gondoskodott róla, hogy ne vesszen bele nővére játékaiba. Időt akart adni számára, hogy megeméssze mindazt, mi fogadott testvérének új életéhez tartozott, s időt mindkettejüknek arra is, hogy meglássák, mivé lesznek egymás ismeretségében. Mert az ifjú érzett valamit. Valami egészen különöset. Egyfajta vonzást, mely merőben másnak bizonyult attól, amit a gyógyító iránt táplált; valamiféle erőt, mely megengedő volt - s mely, természetéből fakadóan mintha lehetővé tette volna az ifjúnak, hogy meglássa, mit is építhet fel a másik leánnyal együtt. Mintha engedélyt, s megerősítést kapott volna afelől, hogy bízhat majd benne, ha eljő az idő.

Hiszen részben már meg is tette. 

Akkor.

De hát ez lehetetlen! Az volt! Annak kellett volna lennie, mert nem létezett - nem létezhetett - Laryss-on kívül más, ki hajlandó volt olyannak látni őt, amilyen. Ki tudomásul vette volna, hogy neki is van szíve, s vannak érzései, melyeket ugyan nem mind mutatott ki önfeledten, mégis, az a leány, az egykori grifflovas utat talált a sárkány védőfalaiból felépülő labirintusban, s felnyitotta a minden kétségbeesését tartalmazó ládikát, méghozzá úgy, hogy a zavarodott gyermek észre sem vette azt. Észre sem vette, s könnyei hullottak a széken kuporgó tünde előtt. Nem. A tündére. S talán e gondolat máskor nem hozott volna számára békét. Talán dühét szította volna újra, s arra ösztönzi őt, hogy még inkább elzárkózzék a világ elől - hogy ne is tudják meg soha, mennyire hasonló is a Csupaszbőrűekhez. Most azonban nem ez történt. Megnyugvás töltötte el a sárkány szívét, s Valturaan az életéért való küzdelmét erősítette e gondolatokkal. Hiszen oly sok minden volt még, a két leányon kívül is, mit elveszíthetett. Túlságosan sok.

Éppen olyan túlságosan, mint amekkora túlzásba esett. De már nem akarta folytatni a kiáltozást. Már nem vonta volna kérdőre a másik foglyot, mi végről is gondolta, hogy Kívülálló, s mit jelentett mindaz, ahogyan vele viselkedett. Nem... Már nem ellenkezett volna, nem próbált volna olyasvalamit magyarázni neki, amit még ő maga sem értett. Mert nem értette, s nem érthette, hol helyezkedett el a háborúban az az ismeretlen. Nem érthette, míg légzése le nem csillapodott, s nehézkesen, fájdalomtól szennyezett elmével végig nem gondolt mindent, mit amaz elmondott. De nem akárhogyan tette ezt az ifjú. Máshonnan szemlélte, megpróbált elvonatkoztatni önmagától, mintha nem is létezne. Mintha csupán harmadik személyként hallgatta volna végig az egészet, két gyanútlan különös párbeszédeként. Mindent kizárt elméjéből, hogy ne szítsa haragját újra, ne keltse életre a szunnyadni tért hűvös lángokat a sárkány bensőjében, ugyanakkor mégsem a semmiből alkotta újra az elhangzottakat. Jól figyelt bizonyos részletekre, s a legfontosabbat közöttük egyáltalán nem azon megjegyzések képezték, melyek az idegen származására utaltak. "Valturaan fajtája", vagyis a fehér elfek nem azon nép voltak, melyhez a rab tartozott, ebben a fióka biztos lehetett immáron - de akkor mégis miért viseltetett ekkora ellenszenvvel irányukban? S ami még fontosabb: miért jelentett veszélyt Zotreth-re, s hogyan tehette, ha mégis képes volt bezárni őt? Ha a helytartó legyőzte őt?

És miért utalt minduntalan a "másképp gondolkodásra"? Ki volt ő, s miben nyilvánult meg hát mássága? Miért akarta egy gyűlölt fehér elf orrára kötni mindezt? Hiszen nem úgy tűnt, mintha zárkája kikezdte volna elméjét magányában.

- Te is... másképpen gondolkodsz? - kérdezte nagy sokára, halkan, s már-már élettelenül tárgyilagosan, annak reményében, hogy amaz majd megmagyaráz mindent, ami foglalkoztatja.

Noha egyetlen gondolatot sem fedett fel előtte ezúttal.

Felnőtt volt.

Noha sem leélt éveinek száma, sem cselekedeteinek, döntéseinek, szavainak nagy része nem így mutatta őt mások előtt, Valturaan néhány dologban érettebbnek és előrelátóbbnak mutatkozhatott azok számára, kik valóban ismerték; ezért hát azon kevesek bizonyára nem lepődtek volna meg a mélységes csenden, mely reá telepedett, miután feltette egyszerű, halk és higgadt kérdését egyetlen társasága felé. Úgy tette fel, mintha mindenképpen választ remélt volna, mintha szüksége lett volna a szavakra, hogy értetlenségét csillapítsák, ám talán csak hangosan gondolkodott. Talán nem is várt igazán választ.

Nem várt senkire és semmire e világon többé, mert megértette, hogy élete, ezáltal pedig a Honvágy-gyógyító leányé is, veszélyben forgott. Megértette a feje felett lebegő közelgő veszteség súlyát, s megértette azt is, hogy nem volt ideje, sem pedig helye ostoba dühkitöréseknek avagy hátráltató és csapdát jelentő érzéseknek - csak azoknak, melyek előre visznek, amelyek támaszt nyújtanak és kapaszkodót. Olyat, amit hajlandó is volt megfogni, hogy közelebb húzhassa magához, még akkor is, ha másképpen soha, de soha nem vallotta volna be önmagának mindazt, mit lelke és szíve tudott. 

Érzett.

Az ifjú tudta, hogy túl kell élnie, kerüljön bármibe is. Tudta, hogy ki kell tartania, az egész karja árán is; ki kell, a lehető legtovább. Nem. Addig, amíg vissza nem juthat oda, ahová való. Mert nem e sötét falak gyermeke volt, nem a nyirkos, arany fények emlékével meghintett fogdáé, s áldozata sem lehetett hát ekképpen - hisz' nem tartozott számára semmivel. Ha tartozott is valaminek, valakinek, azt nem idelent kellett keresnie, a feketeségben, hová a jégkék szemek sem nyerhettek betekintést egészen. Nem... Vagy mégis?

Bármennyire is nehézkesen, azonban némi idő után el kellett ismernie, hogy a démonszerzet, Shuga Melfyomer igenis tanította őt, hasznos dolgokra. Oly dolgokra, melyek fajtájának sajátjai voltak, s melyeket nemzője nem adott át neki, sem pedig nővérének, ki éppen úgy eltévelyedett Därur elme-útvesztőiben, mint sokan mások közülük. Sokszáz - sokezer - éven keresztül. Tanította őt a barnaköpenyes, úgy, ahogyan nővére terelgette útját kezdetben, midőn feleszmélt, s meglátta, hogy a mágiából született gyermek küzd az erejével, s ezáltal önmagával is. S Valturaan emlékezett az áttetsző szárnyú, lángtenger-szemű, fehér alakra, mi melléje gömbölyödött, hogy megvédje őt. Érezte, hogy védelmezné, noha akkoriban nem értette, vajon mitől féltette - egyszerűen csak elfogadta, megtűrte törődését, s dacosan, lassacskán engedett haragjából, feldúltságából. Tanította a mágus, ahogyan Niveria sem tette soha - megmutatta neki az elmelátást, s megmutatta, hogyan koncentráljon... Hát ezt tette az ifjú, miután hangja elhalt. Koncentrált, magába süppedt, mintha minden lelket, minden apró repedést a kőben, látni, érezni akarna maga előtt. Uralni akarta önmagát. Hallgatni, figyelni, és győzni. Felülkerekedni mindenen, mi útjába állott - beleértve Filnoren-t, s a csatározók alkotta fullasztó és vérszagú káoszt, mely bekebelezte az egykoron nyüzsgő, sokszínű, számára mégis taszító várost. És a sárkányfióka azt kívánta, bár taszítaná most is, a míves szökőkút előtt állván.

Akart az ifjú.

Akart volna - mindaddig azt is tette, míg a másik fogoly meg nem szólalt, s tovább nem vitte különös társalgásuk imbolygó, nyikorgó ladikját, sokkalta mélyebb vizek felé. Oly irányba, hol már veszélyessé vált evezni, s egyáltalán lenni is, mert a hatalmas, sötét mélység tömege reájuk telepedett, s egyre csak húzta volna őket magával a semmi felé, hol a vég várta csupán a két rabot. A tinta-, korom-, ébenfekete borzalomé. Az, honnan annak minden cseppje is eredt. És Kilime gyermeke nem tagadta a rekedtes hang tulajdonosának igazát. Nem tagadta, hogy Laryss megismerése előtt más okok hajtották, másfelé, másfajta erővel, s hogy az, akivé lett, akinek e percekben is tartotta magát; nem tűrte volna, ha a régi Valturaan bármely élő teremtmény formájában is eléje került volna, hogy a számára fontosak boldogságát - életét - fenyegesse. A régi Valturaan azonban meghalt. Megszűnt létezni, miután a jégszemű szörnyeteg megismerte Amyas leányát, s az a másik Valturaan is csaknem kilehelte lelkét, midőn elvesztette az Ibolyaszeműt, s évekig tartó hasztalan keresésére kárhoztatott. Változott, folyamatosan, s változtak mások is körülötte, a szeme láttára - megesett az is, hogy a  fehér sárkány hatására. Változott a gyógyító, kinek édesanyját elvették a kontinens felett szárnyaló démonok; valakivé, aki immáron borzalmas sorsú lelkeknek látta őket, akárcsak a többi népet, melyek mind belefáradtak már a harcokba, az áldozatokba, a fájdalomba. Változott az Égboltszemű leány, változott a Sziklaféreg, Kilime, az ikrek, Niveria... Változott megannyi esemény, megannyi végkifejlet általuk, miattuk, s azok is, melyek őket magukat érintették. Változott jobbá, s rosszabbá egyaránt.

És Valturaan nem bánt most semmit.

Nem tört ki belőle hangos, haragos ellenkezés. Nem tört ki semmi sem. Az igazságot érezte az északi tünde álcájában rekedt, s az igazság ezúttal fájdalmasnak tűnt számára. Fájdalmasnak, mert tudta, hogy a szemközti cella lakója a lényegre tapintott. Arra, mit talán ő is keresett. Nem - hiszen tisztában volt vele. Nem lehetett képes függetlenedni Lanuria háborújától senki e földön. Senki, ki megvetette lábát rajta, hiszen hatása volt. Következménye. Mindent és mindenkit érintett, mert létezett; s ami egyszer már megalkottatott, az kapcsolatba is került mindazzal, mit előtte már létrehoztak, s nem számított, ki tette: halandó avagy istenség. Anyagtalan és anyagból való is mind-mind befolyásolta a többit, lett-légyen élő avagy élettelen - s törvény volt ez, mi alól maga Valturaan sem bújhatott ki, hiába hazudott, s hiába tagadta önnön lelke, elméje, szíve előtt. Ez volt hát a baj, az a nagy baj. Ez volt tán, mit válaszul keresett a félárva gyermek, nem is sejtvén, hogy egyáltalán keresésre adta fejét.

A bezáratása azonban semmit sem jelentett - számára nem. Nem jelenthetett, ha ereje, kitartása, oka adatott küzdeni magáért, s övéiért minduntalan, percről percre, napról napra; láthatatlanul, az árnyékokban, a havas hegycsúcsok, sötétített szobák berkein belül elveszvén, penge nélkül. Nem. Hiszen pengék voltak a szavak, s pengék voltak az érzések, a gondolatok is... s a fehér sárkány választotta meg, vágjanak-e avagy mézet, vajat, lekvárt kenjen velük, hogy azok szükségét táplálja, kiket arra méltónak talált. Küzdött az ifjú a maga módján, a háború, a gyűlölködés, a vérontás ellen, s az ellen, hogy elkerülhetetlen hatásuk mégis elkerülje őket. Hiszen azért került ide, azért bénították, s mérgezték meg, azért fosztották meg erejétől, mert saját érdekeit, szövetségesét védte. De nem ellenségtől. Nem a másik oldaltól védte. És abban is biztos lehetett, hogy Nienna nan E'Leinor-Syllen sem édesapja, édesanyja gyilkosát látta benne.

Nem.

Nem volt ugyanaz. Beskatulyázhatták mások, elítélhette az egész világmindenség is; ameddig ő maga nem gondolkodott másképpen, nem foghattak rajta ítéletükkel. Vehették mozdulatait, épségét, szabadságát - gondolatait azonban nem rabolhatták el tőle. Éppen úgy, ahogyan az idegentől sem. Mindezt azonban Valturaan mélységesen magában tartotta. Ezúttal nem adta meg magát, nem hagyta magát beszédre késztetni - csapdát sejtett mögötte; hogy szándékosan váltott megközelítési módot, s a gúnyos nevetés tulajdonosa nem akar mást, csupán újból felhergelni őt, újra felszítani mérgének jégszín-karmazsin lángjait, s az eroniai Kilime gyermekének e gondolat nem tetszett. Serdülő volt, az ellenkezés lételemeként fészkelte be magát mellkasába megannyi évvel ezelőtt. Kamaszodott, s a vele megesett dolgok ezen összegző leírását gyakorta megkapta a démonszerzettől, rendkívül változatos formákban. S ha valóban győzni akart, ha tovább kívánt küzdeni, akkor hát nem kellett mást tennie, mint a lelkében időző csakazértis erejét hallgatása felé fordítani. Csakazértis hallgatni akart, higgadtan gondolkodni, s kitartani. Lassítani a méreg terjedését, hogy túlélhessen. Hogy élhessen... Azonban az elgondolásnál ezerszer, s még annyiszor nehezebbnek ígérkezett meg is valósítani azt - legfőképp annak okán, hogy az ismeretlen reszelős hangja életre keltette az utolsó mondatot is, melynek zöngéi egyenesen az ifjú jégsárkány elevenébe találtak, s fúrták magukat egyre mélyebbre. Úgy sajgott, szorított a mellkasa, mintha a ragadós csápok másodjára is beléje martak volna.

Hiszen nemrégen vált gyilkossá.

Megölte Filnoren katonáit, a sárkányfattyaknak nevezett teremtményeket, s nem számított kevésbé, hogy vörösben fürdő holttestek helyett hűvös, rideg kő jelezte a fióka tettét. Gyilkos volt, s nem úgy, ahogyan az, ki táplálkozni akart - de hiszen még közöttük is tehetett volna különbséget. Laryss... ő volt a legkíméletesebb, leghálásabb, legóvatosabb és legmegfontoltabb vadász, akit valaha ismert. Ő tanította meg, hogy ne vegyen el többet a szükségesnél, s ne játszadozzon, ne élvezze, hogy rettegnek tőle, mert az élet azért született, hogy tiszteljék. Az állatok azért teremtettek, hogy legyen mit ennie, s a növények azért, hogy a Kétlábúaknak is. Azért, hogy gyógyíthassanak velük. Az Ibolyaszemű elmagyarázta, hogy a levelek, ágak, gyökerek halmaza is él, s ha az ifjú figyelt, úgy megnyitotta tudatát előttük is. Ők voltak, s éreztek is, noha egészen máshogyan, mint azok, kikben szív dobogott, vér lüktetett. Éreztek, mert idővel, hosszú idővel, megváltozott a szaguk, ha bántották őket, és akkor is, ha virágot, termést hoztak. Még hallotta is őket, ha reájuk koncentrált, s vaksága egy idő után elborzasztotta őt. Elborzasztotta, mert az északi tünde nyomán megtanult igazán törődni és szeretni, s többé nem hagyhatta figyelmen kívül a kegyetlenséget, az igazságtalanságot.

Elborzasztotta az emlékezés is. Elborzasztották őt az emlegetett kezek, melyeket mozdítani sem bírt, s melyek közül az egyikben már nagy erővel dolgozott a sötétlő méreg.

Szörnyeteg lett hát abból, ki félte őket.

- Vér. - mondotta hát szárazon, halkan és mélyen.

Talán beleegyezéssel - igazat adván a sötétben rejtőző idegen szavainak. S talán mást is hordozott az az egyetlen, rövidke szó. Többet annál, mint amennyit elbírt. S vajon a szó nem bírta, vagy az ifjú?

Vér.

Bőségesen tapadt a kézhez, mit ezúttal nem volt képes mozdítani egy rándulásnyit sem. Ragacsosan, forrón és fémes szaggal megtöltvén a levegőt, borította volna be mindkettőt, s jutott volna köréjük is - az egész ifjú apró, valótlan alakjára, hogy fehérsége ne köszöntsön újból napvilágot soha. Vér volt, mi elméjében beborította őt; s nem csupán az, mit ő ontott odalent nem sokkal ezelőtt. Hiszen nem kellett ölnie, hogy ontson... elég volt egy támadás, egy mozdulat, egyetlen karcolás, mit helytelen érzések hívtak létezésre, s bizony, volt olyan közöttük, melyet a sárkánygyermek e pillanatig nem bánt meg egészen. Voltak azonban olyanok is, melyek szíve mélyére égettek maguknak utat, s egyre csak a lüktető sötétség felé igyekeztek a napok, hónapok, s évek során; fájdalmat, bűntudatot, alaposan eltitkolt-elrejtett érzéseket keltvén a gyakorta magára hagyott teremtményben. A teremtményben, ki, bármilyennek is született, s nevelték, valamelyest mindig is érzett. Érezte, ha megbántotta nővérét, s érezte, ha valamit kellett avagy nem kellett volna. Oly sok mindent érzett, s oly sok mindenben hagyta magát befolyásolni, megtéveszteni! Laryss Orowennë mégis küzdött, amíg fel nem nyitotta szemét, és most a jégszemű ifjúnak fájt a lelke. Viszolygott magától, s attól is, amit mások érte tettek. Amit áldoztak Amit kockáztattak - úgy, hogy vérük is hullott érte.

Őérte.

Hát mire volt ez jó? Miért tették ezt? Csak még több lett a vér. Még több lett a felelősség, a teher, melyet cipelni kell. Még több lett a tudással; annak tudásával, kik és mit tettek érte. Annak tudásával, kik és mit tettek ellene. Mások ellen. Tehetetlenségével, tétlenségével pedig, melynek okán semmit sem akadályozott meg, s mindösszesen azzal volt elfoglalva, hogy önnön életét élje, s azért küzdjék; éppen úgy gyilkossá vált, mint azok, akik öltek. És e tudás fegyver volt, mi szívébe mártatott... 

Hideg, éles penge volt, melyet méreg nedvesített - az élet mérge. Az életé, amelyben az ifjú nem hajtott fejet a másik rab vádja előtt. Nem egyezett bele véleményébe, s nem lázadozott az ellen. Válasza, bár nem terjedt többre annál az egyetlen szónál, nem helyeselt semmit. Hangzása, s tartalma sem azt árulta el magányos, feketébe burkolózott hallgatóságának, amit jelentenie kellett volna. Nem... Valturaan egyenlőnek nevezte magát az ismeretlennel, e szót segítségéül hívván. Egyenlőnek, mert mindketten bűnösök voltak, mindketten éppolyan romlottak és gyilkosok. Mindketten éltek, s az ifjúnak rá kellett ébrednie, hogy puszta létezésével megfosztatott az ártatlanságtól. Vége volt, rég vége. És talán soha nem is volt az igazán.

A beállott csendben pedig akadálytalanul terjedhetett, szaporodhatott a fájdalom. Előbb az ál-test ereiben terjedő méregéhez hasonlatos égéssel, majd súlyos ürességgel töltötte meg a vastag, nyirkos, sötét falak közt rekedt levegőt. És a sárkány nem tudta, mégis meddig vette körül csend. Nem tudta, s e nem-tudás ezúttal nem fájt. Nem hozott magával terheket, csupán időtlenséget, a semmi áldását, mely megóvta őt attól, hogy kilépjen önmagából. Mely meggátolta abban, hogy haragot, felháborodást és bánatot érezzen. Mely meggátolta mindenben, mi pillanatokkal ezelőtt még az őrület határáig űzte-zavarta volna őt.

S talán azonnal fel sem tűnt számára a csend mindezidáig tükörsima, zavartalan és makulátlanul homályos felszínének hullámvetése. Talán csak némi idő múltával fedezte fel, s engedte tudatába a lépteket, melyek nem hoztak magukkal félelmet számára úgy, ahogyan azelőtt hitte volna. A közeledő személyek, kiket jelezek, nem ébresztettek tehetetlen testében menekülési vágyat, s nem késztették gondolkodásra elméjét sem. Bizonyára nem érezhette illatukat, s ha érezte volna, sem figyelt volna rájuk - vagy talán mégis? A fémrácsok másik oldalán megjelenő halovány, holdszín orca, úgy festett, mégis megmozgatott valamit a lebénított, megmérgezett, bezárattatott ifjúban. Először nem is látta annak tekintetét - puszta ott-léte keltett bensőjében valamit, ami nem tartozott az ürességhez, s ez a valami vette rá, hogy foglalkozzék a jelen, s a történések dolgaival. Foglalkozzék önnön létezésével, mert attól, hogy nem teszi; sem tagjai, sem pedig tudata nem válnak semmivé.

Nem a falakhoz hasonlatos ridegséget látta. Nem látta azt egyáltalán, mintha ott sem volna - mintha az Égboltszemű külső jegyei belevesztek volna a semmiségbe, mely nemrég még körülvette őt, pedig a leány csupán átlátszó volt számára. Olvasható, akár egy tekercs, egy könyv, s minden élő e világon, mi érez. Mert az életet a szív pumpálta a testben, az érzéseket pedig a lélek, az elme hozta létre, s ezeknek meglátásához nem volt szabad a felszínbe feledkezni. S hallotta hát az ifjú a rémület ritmusát, érezte az aggodalom aromáját, s attól fogva nem érdekelte, mit érezhet a többi. Nem érdekelte bűnössége - hisz osztozott abban -, nem érdekelte a gyarlósága, mit világra-jövetelekor adományául bocsátottak az istenek. Mert a felszín más olvasatban tetszelgett előtte, ki látta, mit más nem láthatott, s számára az csupán egyetlen jelentőséggel bírt: a játszma folytatódik hát; s neki magára kell öltenie álarcát.

Ekképpen hallgatta hát végig az északi leány szavait, s meglelte bennük az ispotály-béliek folytatását. Meglelte, ahogyan a figyelmeztetést, a fondorlatosan feltett kérdést is észrevette, tudomásul vette, s a legkevésbé sem fenyegetésként avagy felszólításként könyvelte el őket magában - értette jelentésüket, s azok megannyi gondolatot szültek volna, ha az ifjú hagyja, ha engedi önmagának, hogy a tünde kedvességét, segítségét méltón elfogadja -; azonban másra is következtethetett belőlük. Legelőször is arra, hogy Nie-nek fogalma sem lehetett a másik cella lakójának ott-tartózkodásáról, tekintve, hogy úgy lerántotta kilétéről a leplet, mintha könnyebb dolog a világon nem is létezhetett volna. Ám nem hibáztatta a fehér elfet, s meglepetésére aggodalmat sem érzett a történtek miatt. Hiszen e baj aprócskára zsugorodott annál, amelybe érkezésükkel sodorta Artanis leányát... s talán az ismeretlen nem kívánt tudásával később is foglalkozhatott még.

Igen, ebben kellett bíznia; s abban is, hogy az Égboltszemű segítségnyújtásától még mindig megkímélheti magukat. Hiszen ő azért volt itt, hogy vigyázzon rá! Nem pedig fordítva. Bajtársakká fogadták ugyan egymást, azonban Valturaan helytelennek, mi több, elfogadhatatlannak értékelte a látványt. Az egykori grifflovas alakját a cellája ajtaján túl, s a borzalmas kockázatot, amelyet vállalnia kellett, hogy kiharcolja a vallatást - mert az ifjú egyetlen percig sem hitte, hogy önként beleegyeztek volna. Főképpen nem Nizzre' Zotreth. De hát mégis itt volt. Hogy került ide? S miért nem tehetett semmit a sárkány, hogy megőrizze épségét?

Nem.

Az utóbbi kérdésre már ismerte a választ. Ám jobbnak látta, ha képtelenségét, alkalmatlanságát... gyengeségét nem e pillanatban vitatja meg önmagával. Felvette hát nyugalmas, érzelemmentes álarcát, s még várt egy kissé, hogy válaszadása sietősnek se tűnhessen. Elvégre nem tűnhetett többnek érdektelenségnél. Becsaphatatlanságnál.

- A legnagyobb bánatomra ezek a falak nem lettek ellátva hangszigetelő varázslattal. - kezdte hát Valturaan, noha igyekezett, hogy tekintete ne találkozzék az égboltszínű szemekkel - előadásának tartalma ugyanis nem neki szólt.

Ott volt azonban mindaz, mit a sorok közül kiolvashatott. Hogy jól van, hisz beszélni is tud. Hogy nem adta fel, s nem akarja aggódni látni, nem akarja azt látni, hogy megfeszülve segíteni próbál.

- És bármiben is reménykedtetek, ez a nevetséges "lefegyverezés" nem akadály nekem. - hazudta magabiztosságot, s már-már unalmat színlelvén - Azért találtatok még mindig itt, mert tiszteletben tartom a díszes kis barlangotok szabályait... De TI ezt nem teszitek. - folytatta, noha kissé erélyesebben, s tán figyelmeztetéssel is szólt ezután - Arról volt szó, hogy ÉN kérdezek. Az ügyem talán fontos, de nem annyira, hogy alkut kössek érte, és engedelmes házőrző ebként csóváljam a farkam a válaszokért. Amit megmondtam, azt megmondtam. Még a kérdéseimet se teszem fel, ameddig nem hagytok egyedül a lánnyal.

Az ifjú hallotta a sóhajt.

Hallotta, akárcsak a Jégmadár szaporán duruzsoló szívverését, melyet ő elrejteni, meghazudtolni igyekezett szavával, kiállásával. Olyan volt, akárcsak egy mindenre elszánt, kötelességtudó Kétlábú... akárcsak egy a világ legkötelességtudóbb, legszigorúbb mester tanítványai közül. Valturaan sohasem gondolta volna, hogy ekképpen, s hogy egyáltalán még fog találkozni Laryss édesapjával valaha is. De az okítása, a leckéi ott éltek Nienna nan E'Leinor-Syllen-ben, és a gyermek, noha valamelyest megismerte már, mit tett vele Hathel, a grifflovasság legélesebb Pengéje; mégsem gyűlölte az emléket, s nem gyűlölte az emlékeztetést sem. Nem... Büszke volt szövetségesére, még akkor is, ha máskor, s valahol másutt sokkalta nehézkesebben ismerte volna be magának, hogy közel engedte szívéhez azt a leányt. Hazudott volna, hogy megvédje a rejtett igazat, százszor is, ezerszer is, csakhogy elkésett, már oly régen elkésett... Elkésett a tisztáson, s elkésett az elhagyatott farmházban is. Elkésett a fák között, s elkésett Laryss Orowennë előtt is. Most azonban nem akart elkésni.

Nem remélte, hogy a leány láthatná a tekintetét - hogy láthatná oly tisztán kiszolgáltatott helyzete, rejtegetett fájdalma és a sötétség ellenére, amennyire szükségeltetett volna. Amennyi felfedte volna előtte mindazt, amit az a halovány tekintet hordozott. Valturaan-nak egyedül a szavak maradtak fegyveréül, amelyekkel még azt sem közölhette eléggé, mi Nie számára, a tehetetlen ragadozó felé sikerült. A szavak, melyek közé mégis üzeneteket fűzött, s tett azt hanghordozásával is, hogy megértethesse a legszükségesebbeket: hogy eljutott hozzá minden, minek el kellett. Hogy nem biztonságos, amit tesz; hogy az irány, mit választott, tán nem egészen jó, ráadásul más vész is közelít feléjük, ha játszmájuk nem jár majd sikerrel... Hogy Nie, az Égboltszemű valóban mindent megtesz, mit meg kell tennie - mert az ifjú érezte, hogy odakintről elérhette őt a mágia, a Honvágy-gyógyító mágiája; amely, ha valóban életre kelhetett a cellába hatolván, nem volt rest kifejteni hatását. Ám Kilime fia türelmes volt, agyafúrt, megfontolt. Kész volt várni arra, hogy teste szabad legyen, hogy már csak az égető méreggel kelljen küzdenie, mi nem hagyta megpihenni egyetlen másodpercre sem. Kész volt kockáztatni néhány percet, akárki - akármi - fenyegette őt, s vele együtt Adan és Artanis leányát. Hagyta hát, hogy apránként, lassacskán átjárja az idegen erő. Hogy az ismeretlenül ismerős, különös esszencia végigsimítson vonásain, s átitassa az ál-alakját alkotó szöveteket.

Hagyta, s az időnek is, hogy tegye a dolgát - ahogyan ő is tette az övét.

- Igen, azt mondom. - válaszolta, éppen úgy, ahogyan eddig beszélt: már-már provokálóan nyugalmasan - Azt állítom, hogy nem cselekedtetek az oly bátran hangoztatott hűségetekhez mérten - bár a felháborodva egy kissé erős jelző. Nem vagyok felháborodott. Amint azt ti is láthatjátok, nem kezdtem el szétrombolni ezt a repülő kődarabot, hogy megszabaduljak a béklyótól, amit jutalmamul kiszabtatok, amiért visszahoztam a katonatársatokat. TÉGED, hogy pontosak legyünk, leány. - mondotta, s ekkor belenézett az égboltszínű szemeket rejtő vörösségbe... mintha biztosítani akarná afelől, hogy sohasem bántaná - Téged, akinek a sorsát nem mások döntötték el, hanem ÉN. Felülbíráltam valamit, amit valaki más meghatározott, és erre senki sem kért meg. Senki sem könyörgött, te sem tetted, és különben sem könyörülök senki felett, ha egyszer már döntöttem... De ne essetek tévedésekbe, nem várok hálát. Nem várok semmit. Nem bízom a mondvacsinált együttműködésetekben - magatok is megnézhetitek, hová juttatott. - beszélt tovább, hogy tudomása a titokban jelenlevőkről, kik botorkodtak rejtőzni előtte; bizonyosan és végleg eljuthasson hozzájuk is - Nem a büszkeségem volt. Nem hinném, hogy az enyém... nem én fogtam hozzá, hogy apró, pikkelytelen ujjakkal mutogassak rátok elszántan. "Behatoló, behatoló!" Hol a behatoló - kérdezem. Mert volt. Közétek és a közös céljaink elérése közé hatolt, de nem a várban, ahová a fajtája épeszű tagjai nem tennék a lábukat.

Tartott néhány pillanatnyi szünetet, hogy alaposan a sötételfek eszébe vésse: máris újra, ismételten eleget tett a hűségnek, hiszen alku nélkül osztott meg információt velük. Adott számukra egy légvételnyi időt, és saját magának is. Rendeznie kellett bensőjét, hogy a beszéd hatására serkentett terjedésű lángolás ne vegye hangjának élét, s ne vegye alakításának erejét sem. Azután pedig folytatta - elvégre mégsem volt, hová késlekednie... hiszen érezte...

Amennyiben az északi tünde leány sikerrel járt, úgy ő maga is apró győzelmet arathatott a cselekvését korlátozó akadályok egyike felett; s mint olyat, csendes és magányos ünneplését azzal koronázta meg, hogy ujjait próbálgatván, óvatosan, halkan felülvén, elfhez nem mérhető szorításával vethessen véget a csuklójára, bokájára zárt fémek jelentette fogságnak. Ha pedig valóban képessé vált erre, úgy a jelentéktelen, lassan elért kattanások hangja nem terjedhetett Nie, s nem kívánatos kísérete felé - ahogyan az sem, amint a fehér sárkány, fájdalmai ellenére feltápászkodott. Járása még imbolygott talán, azonban a holdszín teremtésen kívül, ki álcája sötétségébe burkolózott; senki sem lehetett tanúja nehézségeinek. Annak azonban annál inkább, hogy igazat beszélt, ugyanis az ifjú halovány ujjai ekkor átnyúltak fogdája ajtajának fémrácsai között, s nemes egyszerűséggel leejtették terhüket - a használhatatlanná tett bilincseket - a hűvös kőre.

- Hűség. Szövetség... Én mindent megtettem. Az már egészen biztos, a feladatom hiányában beállt esetleges következmények miatt elesett bajtársaink vére nem az én lelkemet festi vörösre... Meguntam a játékotokat. Hiba volt idejönnöm. Az elszámolás miatt pedig ne fájjon a fejetek - én mindig elvégzem a munkám. - biztosította őket, mialatt varázsereje segítségével kinyitotta a cellaajtót, s rajta kilépvén, azonnal - noha nem kapkodva - a vörös szemű sötételfhez igyekezett, hogy karját a vállára tévén, adhassa át félreértelmezhetetlen üzenetét Nie kíséretének.

- Avatä! - hallatszott alig-sóhajként a nyirkos falak sötétségében.

Azután pedig még egyszer. Ám eredménytelenül haltak el a szavak, melyeket nem ölelte körbe a Csupaszbőrű-álcába zárt fehér teremtmény bensőjében lakozó szilaj, vad mágia folyama. A zabolátlan erő, melyet az ifjú félelme és dühe tett azzá, s melyet, okítói minden igyekezete ellenére, a mai napig nem volt képes teljes egészében irányítani. Ezúttal azonban nem hiányzott elméjéből a koncentrálás akarata, mégis kudarcot vallott. De hiszen feleslegesen próbálkozott, s ezt bizonyosan tudnia kellett már.

Miért varázsolt volna hát?

Gondolatainak halmaza túlságosan zilált volt ahhoz, hogy eszébe juthatott volna: ekképpen jelezhetné a leánynak borzalmas és szégyenteljes tehetetlenségét; s ha jutott volna, talán akkor sem tette volna meg. Akkor sem ismerte volna el gyengeségét. Nem... Nem ismerte volna. Azért cselekedett mégis, mert kétségbeesése arra ösztönözte őt. Riadalma, mely a repülő vár megmozdulásának okán kelt életre, mit gyomrának legmélyén, sűrű és súlyos erőként érzett az imént, s mi egyáltalán nem öntötte el jó érzésekkel Filnoren újdonsült foglyát. Meggondolatlansága okán cselekedett hát, hirtelenséggel, annak ellenére, hogy korábban már kiderítette: hasztalanul teszi; így pedig akaratlanul is magyarázattal szolgált a sötétség és sápadtság mögé rejtőzött Égboltszemű számára. Amikor pedig látta, hogy kudarcot vallott, úgy önnön erejével esett neki a rácsoknak, nem törődvén az ereiben terjedő égető forrósággal, s a fájdalommal, mi mozdulatait kísérte. Azt hitte, szétfeszítheti a rácsokat... hogy némi fém nem jelenthet gondot Jégkarom-csúcs szülöttének, azonban tévednie kellett. Tévednie, s éreznie, amint tehetetlenségének újabb hulláma csap le reá, akárcsak egy árnyékok közt rejtőző könyörtelen, éhező ragadozó.

Zaklatottság gomolygott halovány tekintete mélyén, ahogyan a leányra nézett; s nem tudta azt elrejteni többé. Nem tudta... s ideje sem akadt, hogy megpróbálja, ugyanis ekkor a tündét kísérők egyike - minden bizonnyal az apró csoport parancsolója - lépett közelebb hozzá - és ezáltal Nie-hez is; ez utóbbi pedig nem tetszett a sárkánynak. Dühvel és féltéssel eltelvén kezdte hát hallgatni Ednalion szavát, elválasztva a leánytól, ki odakint rekedt nem kívánt társaságukkal, egyedül. És az ifjú, a fogda ajtajának másik oldalán látta, hogy az idegen tiszt megfontoltan döntött: nem lépett túl közel a rácsokhoz, tán attól tartván, hogy Valturaan túszul ejti majd, s kiengedéséért élettel kíván fizetni. S helyesen tartott tőle, ugyanis megtette volna a cseperedett gyermek. Megtette volna, megtett volna bármit, hogy ne segítse győzelemre a sötételfeket - még akkor sem, ha Ednalion-nak igaza volt, s Kilime fia tudta ezt. Tudta, hogy kitalált meséjük átlátszóságához kétség sem férhetett, azonban sem a színjáték kedvéért, sem pedig önmagáért - hiszen nem akármit és nem is akárkinek engedett... HA engedett egyáltalán - nem kívánta beismerni hibáját, s vesztességét. Nem kívánta beismerni azt sem, hogy nem ejtette túszul a leányt sem, ki oly közel állt hozzá... kivel könnyedén megtehette volna álcájuk, játékuk részeként; ám ő mégsem tette meg, s arról sem szólt volna egyetlen szót sem, miért nem tette, ha gondolt reá. S miért nem tette hát? Hiszen ő, Valturaan, nem törődött ilyesmivel, nem törődött a Kétlábúak félelmével, nem törődött az érzéseikkel... mégis minden tagja azt súgta, ha átnyúlna a rácsok közt, s - bármily óvatosan is - elkapná a leány nyakát, rémségesen megijesztené őt. És ez az ifjú sárkány számára elfogadhatatlannak tűnt.

Minden elfogadhatatlannak tűnt.

Ednalion hallgatása tovább szította bensőjében a fagyos tüzet, ahogyan minden pillanat, mellyel tovább tette ki Nie-t a sötételfek esetleges támadásának. Ahogyan minden pillanat, mely a tiszt újra-megszólalásával telt, s mely magában hordozta az Égboltszemű újabb menekítési kísérletét, újabb segítségét. Mert a fehér elf alakjában rejtőző hószín teremtmény a szavaktól is hallotta a hevesen terjedő jégkristályok reccsenéssel, roppanással történő kártételét, s ez elárulta számára, hogy a Honvágy-gyógyító immáron tisztában volt kiszolgáltatottságával, fogságának mibenlétével. Ráébredt, hogy nem szabadulhat, s újra segítségére sietett; amely tény nem nyerte el tetszését. Sőt... tovább szította indulatait, tettvágyat ébresztett benne, s erőt a küzdelemhez. Oly küzdelemhez, melyhez foghatót e napon még nem láthattak tőle. Nizzre' Zotreth megbízottja azonban ismételten rávilágított valamire. Valami egészen fontosra. Valami rettenetesre.

Megrémült az ifjú, ijedelme pedig haragjával fonódott össze, ahogyan elmélyítette magában felismerését és hibáját. Hibáját, mely Nienna nan E'Leinor-Syllen felfedezésébe került, s mely abban merült ki, hogy nem beszélt elég hihetően. Hogy Ednalion távolságtartása ellenére mégsem sikerült őket megfélemlítenie sohasem látott erejével. Szólni készült, s bármire, mit megtehetett - látszott vonásain, látszott a szemében. Meg akarta óvni a leányt, bármibe is kerüljön. Ki akarta nyújtani kezét a rácsokon, hogy újra megpróbáljon varázsolni, s elhitesse velük, hogy valójában ő maga szabadult ki, ahogyan állította is; ám mégsem cselekedett. Nem ejtette túszul a leányt sem, s nem tört ki cellájából a meggyengített zár jóvoltából. Nem mozdult. Nem mozdulhatott... Mert amit látott, az felülmúlta minden várakozását. Látta, hogyan változik a leány, látta, hogyan fordul a katonák felé, s megállt benne az ütő, méreggel szennyezett vére megfagyott ereiben, ahogyan felfogta, mi történt. A szavakat. A tényeket. A varázslatot.

De miért?

Miért dobta el álcáját az egykori grifflovas? Miért nem hagyta, hogy Valturaan e helyzetből is kibeszélje magukat? S miért nem teremtette le az ifjú, miért nem csattant fel? Miért burkolózott hallgatásba? Miért félt ennyire attól, hogy megbánthatja őt? Megannyi miért ostromolta a fiatal sárkány tudatát, s mégis csupán egyetlen dolog hajtotta, mialatt megpróbálta feltörni a zárat, darabjaira zúzni azt, s kijutni, még azelőtt, hogy a három filnoreni hatástalaníthatná az áttetsző, fényes védőfalat, melyet Nie idézett közéjük: Artanis és Adan különös páncélba öltözött leánya veszélybe sodorta magát. Hajtotta hát a féltés - bár ő maga talán nem vette észre, hogy ezúttal nem csupán haragjához nyúlt segítségért -, s ha nem volt képes kijutni, akkor valóban kicsúsztatta karját a rácsok között, hogy saját mágiájával segítse szabadulását. Nem állt meg, míg ki nem jutott, ha pedig nem tehette, akkor bizonyára őrjöngeni kezdett odabenn. Talán még az ajtót is döngette volna. Azonban ha próbálkozása sikerrel zárult, az ifjú akkor sem maradt veszteg. Még tevékenységei közepette kitört belőle a sötétséggel megfertőzött aggodalom, amely talán nem méltó jutalmul szolgált a leány számára, s talán, a sárkány igazát bizonyítván, valóban megijesztette őt.

- Nekem nem kell segítség! - csattant fel, noha zaklatottságát mérföldekre is érezhették volna onnan, s dühe mögött leplezetlen féltés, félelem rejtőzött - Mit gondoltál?! Megöleted magad!

Azonban éppen olyan hirtelenséggel szegte kirohanásának lendületét, mint ahogyan szabad utat bocsátott számára. Szegte? Inkább csak másfelé terelte azt. Hűvösen villanó tekintete már-már vérben forgott - mintha éppen most sebezték volna meg a leányt. Mintha éppen most törtek volna életére, úgy, ahogyan a fagykár áldozatául esett zár darabjai repültek szerteszét az imént. Féltésének immáron nem maradt hely a jégszín szemek felszínén, s vonásai is megkeményedtek, ahogyan a három sötételfet szemmel tartván az északi tünde elé állott, hogy eltakarja őt. Hogy testével védelmezze. Még karjait is kitárta kissé a törzse mellett, ahogyan dühödten meredt a filnoreni mágusokra.

- Ha egy karcolást is ejtettetek rajta, lerombolom az egész várat! - adta tudomásukra, s csupán azért hallgatott el oly hirtelen, mert ismételten fájdalom öntötte el a karját.

A méregre is dühös volt, önmagára is dühös volt, mégsem kísérelte meggyógyítani magát. Nem tehette, úgy érezte, nem teheti. Minden pillanatban arra számított, hogy az Égboltszeműre támadnak, s e gondolat készenlétben tartotta őt, és elméjét. Szívét. Készenlétben, összpontosítván, melyben nem volt helye indulatoknak és felesleges, hátráltató fájdalomnak. Valturaan észrevétlenül ízlelte meg a levegőt, hogy megbizonyosodjék róla, nem keveredett a fehér elf vérével; amikor pedig némiképpen megnyugodott, rémisztőségéből továbbra sem engedvén, folytatta, hogy megfelelő válaszul szolgáljék Ednalion szavaira.

- Legyen. - mondotta vészjóslóan és hűvösen - Nem dolgozom Furia-nak. De soha nem voltam Áruló. - tette hozzá, s meghagyta őket abban az elképzelésben, mi elméjükben született ennek hallatán.

Várt az ifjú. Várta, hogyan, s miképpen ad majd a mágikus határ-fal másik oldalán rekedt hármas választ számukra, s le nem emelte volna róluk komolyságban, erőben, és megannyi érzelemben fürdő, fénylő, halovány tekintetét. Ez volt az egyetlen ok, amiért nem maga fordult meg, hogy saját szemével ellenőrizze a tünde leány jól-létét, s orvosolja, ha ellenkezőleg találja. Feszülten állt, felkészülve mindenre, s még azt sem vizsgálta meg, vajon a másik irányban is be lehetett-e jutni a fogdába. Hogy vajon bekeríthetik-e őket újra, ahogyan odafent tették, az ispotályba igyekezvén. Tudta, cselekedniük kellett, mégsem eresztette volna a három alakot összpontosításának szorításából. Akkor sem, midőn meghallotta azokat a szellő-lépteket, melyek két évvel ezelőtt térítették magához a félhomályos nyiladékban. Mert meghallotta őket, s arra is felkészült, hogy Nie újabb veszélyes szándékát akadályozza meg, amennyiben úgy adódik - de nem tette, nem szólt semmit, hiszen érzékei segítségével megállapította, hogy a leány nem kikerülni igyekszik őt, s meghagyta neki, hogy háta árnyékában keressen védelmet magának, ha szüksége lenne rá. Az ifjú ugyanis nem akarta - nem merte - tüzetesebben megvizsgálni Nie érzéseit, melyeket megváltozott illatában lelhetett, nem merte elméjében értelemmel ellátni, amit mégis felfedezett, s azután már nem is akadt rá ideje - hiszen egy kéz érintését vélte kibontakozni a hátán, s az az érintés bizony az Égboltszeműhöz tartozott - a fehér elfhez, kinek, s az ifjú tudta ezt, származásából fakadóan egyetlen érintés többet árult el és jelentett, mint azt szavakba lehetne önteni. Nem volt sem dühös, sem rettegésről árulkodó, egyszerűen csak békére és megfontoltságra törekvő, ahogyan a hang is, mely hozzá társult. Valturaan hátrapillantott a válla felett, s megvárta, míg a leány elengedi. Azután fordult csak feléje, tekintetével előbb az övében, majd pedig az iménti börtönével szemközti cella sötétségében kutatván. 

- Várj. - kérte, immáron nyugalmasabban - s mintha hálát is találhatott volna hangjában az északi leány -, nem törődvén azzal, ki hallhatja azt - Van itt még valaki. - folytatta, s úgy határozott, nincs idejük arra, hogy mindent elmeséljen - Nem tudok róla semmit, de beszéltem vele... hiba lenne magára hagyni itt.