Filnoren - Az égi vár

…

Azonban mégsem ez a „valami nagyon fontos” volt az, mely sietségében megállította őt. Hevesen csapkodott hatalmas, hófehér szárnyaival, alaposan megkavarván körülöttük a lég rétegeit; hogy önnön lendületét szegje, éppen olyan gyorsan, mint ahogyan az imént elszánta magát. Hogy miért állt meg, s miért hagyott fel a szédítő irammal, Nie egyelőre nem tudhatta - még akkor sem, midőn az egyhelyben lebegés kényes műveletét újfent lágy siklás váltotta fel a magasban, hol Csupaszbőrűek számára már ritkás a levegő.

Valturaan-ban munkált valami, ahogyan a köztük, s Filnoren között egyre csökkenő távolságot szemlélte az alant elterülő zsibongó, szagos, szörnyű minden felett. Mintha elállt volna korábban lefektetett tervüktől, vette fontolóra újra az egészet, s minden egyes szót, mi elhangzott, mit ő; és az ibolyaszín sárkánytól, annak reá mért végzetétől, ítéletétől megmentett, akaratlan társasága, a fehér elf Nienna ejtettek ki. A nekiiramodás még nem volt elég ahhoz, hogy a könnyekkel megnedvesített sörény megszáradjék, az ifjú azonban nem is törődött vele többé. Az Égboltszeműre fonódó ujjak és a hatalmas tenyér biztosították őt épségéről, s most, úgy tűnt, csak ez számított. Sem a zokogás friss emléke, sem az ereszkedő haldoklók vére nem ködösíthette elméjét.

Haladásuk rövidke ideje ugyanis egy valamire mégis elégnek bizonyult.

- Nem kevés... - kezdte hirtelen, s talán társasága rögvest nem is érthette, miről beszél.

Nem tekintett le Artanis leányára. Nem várt tőle semmit, csupán azt, hogy meghallgassa őt - újra. Azt, hogy figyelmét még neki szentelje, s mindannak, minek hangot adtak az imént. Ám talán más oka is volt az égkék tekintet elkerülésének. A hatalmas szív sebesen dübörgött az izmos, sörényes mellkas mögött, s a ragadozó légzése még mindig feszültségről, félelemről árulkodott.

- Amit kitaláltunk, túl sok. Én eroniai vagyok. - jelentette ki, noha hangjában érezhető volt a düh félreismerhetetlen zöngéje, és még valami… mintha viszolygott volna a saját fajtája nézeteitől - A "legfelsőbb faj" egy képviselője. Senkinek nem tartozom magyarázattal a tetteimért. Ha a gyógyulásodat akarom, nekik engedelmeskedniük kell, nem pedig gondolkodni.

Igen, így van. Így igaz. Hiába a szövetség Filnoren lakóival, azok éppúgy tartottak némiképp a sárkányoktól, ahogyan minden más értelmes létforma e világon. Ennek így kellett lennie, ekképpen pedig felesleges lett volna rögvest bárki orrára is kötni az áruló-mesét. Az megmaradhatott egyfajta tartalék ötletnek, ha túl sok volna kérdésekből, ugyanakkor Val sejtette, hogy nem volna szabad így történnie. Oly kiállást, olyan tisztelet-kivívást, magabiztosságot, törhetetlenséget kell árasztania magából, hogy a kérdezésnek még csak szikrája se gyúljon a fejekben. Ő megérkezett, a dolga csak őrá tartozik, s minden más is, amiért egy Kétlábút fogadott védelmébe.

Egy kétlábút, kinek gyógyítása nem az ő feladata, s ideje sincs rá egy ostrom közepén, áruló-üldözésre felkészülvén. Nem foglalkozna azzal, él-e avagy hal, ha nem volna hasznos számára e szövetséges. Ott hagyná, hadd gyógyítsák meg ők maguk, azonban ha szüksége van rá, hát joga van vele maradni, nekik pedig tűrniük kell majd a jelenlétét.

Hogy megerőltető volt-e Valturaan számára így gondolkodni Nie-ről? Igen. Igen, az volt. Most már az. S ha nem zümmögött-zúgott volna haragos méhkasként bensője, talán hálás lett volna neki azért, hogy megszólalt.

- Teljesen igazad van. Minél kevesebbet mondunk, annál kisebb a lehetősége, hogy belezavarodunk a dologba. - válaszolta a leány, s az ifjú nem tudta volna eltéveszteni a szavaiból áradó megkönnyebbülést.

Aggódott. Félt. Akárcsak ő. Nem… talán sokkal jobban is, mint ő.

A gyógyító közlendőjének első felével teljes mértékben egyetértett. De hogyan is ne értett volna? Hiszen ezért hagyott fel a sietséggel, s ezért folytatta az abbahagyottnak hitt stratégiai tárgyalást. Ám azután, hogy egyetértését adni készült volna, valami olyasmi ütötte meg érzékeny fülét, amely még ebben a helyzetben is kibillentette őt a valóságnak hitt világból.

Először is, Nie segíteni akart neki.

Ez nem volt éppen hihetetlen dolog. Megtette már évekkel ezelőtt is, amikor még nem tudtak egymásról ennyi mindent. Amikor egymás világát rombolták porig, hogy azután három nap alatt építhessenek új alapokat a zavaros semmiből, az éles szélű, rideg törmelékekből, melyek között meg kellett keresniük a tökéletes helyet. Egy helyet, amelyhez kötődhetnek, ki-ki a maga értelmezése szerint. Most azonban egyikük sem kapott téves halálhíreket, s egyikükről sem derült ki, hogy rég elveszettnek hitt barátjuk egy egész párt titkolt el mindenki elől. Most… nem történt semmi rendkívüli. Semmi borzasztó, semmi megható, amely okot adott volna erre. Most, csak a bajtársak voltak, a mindenség felett. A káosz feletti ál-nyugalomban ringatózván nyugtalan szívvel.

És Kilime fia úgy érezte, valamit tennie kell… S hogy miért?

- Nem aggaszt semmi. - hazudta az ifjú, s eddig zavarodott hangja végérvényesen megkeményedett.

Nem vallotta volna be, mennyire rettegett. Soha. Soha? De hiszen ez hazugság. Egyszer már megtette, megtette volna újra, ha a minden körülmény annak kedvez csupán. MOST nem tette volna meg. Nem tehette meg; nem ez volt az, amit tennie kellett. Hogyan adhatott volna bátorságot, kitartást a leánynak, ha ő maga félt, s e titkoltnak vélt igazságot Nie mégis megneszelte? Ha érezte rajta, s úgy hitte, ő az, kinek erejét kell adnia számára?

- De ezek szerint téged igen. - vonta le a következtetést, és bár lett volna mit mondania a továbbiakat illetően, egyelőre hallgatott róluk.

Hallgatott, mert félte az égszín-szemű szavát. Tartott válaszától, tartott tőle, hogy saját gondolatait fogja hallani, a szörnyű sejtést látja majd valósággá válni, s akkor nem lett volna túlzottan büszke magára. Nem… semmiképpen sem hagyhatta ezt. Ki kellett tartania hát, s amennyire lehet, biztonságot nyújtani a másiknak. Mert így akarta. Nem akarta volna másképpen. Nem akarta, hogy a fehér elf félje őt. Nem akarta, hogy miatta még jobban féljen attól, mi rájuk vár odaát.

- Igen, Val, ahogy mondtam is. - válaszolta Nie - Ennél őrültebb tervet még életemben nem hallottam. Mondd, mennyit tudsz te arról a helyről?

Talán nem is értette egészen, Tävä miért viselkedett úgy, mintha segítségre szorulna. Megijesztette a tudat, hogy bensőjében vívott csatája esetleg látszott volna rajta, ezért hát még jobban igyekezett nagynak, erősnek és magabiztosnak látszani. Olyasvalakinek, aki valóban képes volna megvédeni Artanis leányát. Olyasvalakinek, aki számára nem akadály megvetnie karmos lábát Filnoren rejtélyes földjén, mert tudja - hiszi -, hogy élve térnek vissza onnan. Mindketten.

- Túl sokat voltam Shuga-val...  - indokolta meg röviden az ifjú, majd pedig a tárgyra tért, remélvén, hogy Nie nem gondol többé afféle sületlenségekre, mint hogy neki kellene őrajta segítenie - A vár eredeti urát Olassië-nél legyőzték. Az ott élő népek erős szövetséget "ápolnak" a Furia nevű ősivel, és általa az összes vezérrel. Az együttműködés ellenére félik az enyéimet.

Igen, való igaz. Melfyomer említésétől azt várta, hogy elterelje a leány figyelmét, s megolvassza kissé a dermesztően hűvös hangulatot. Még akkor is, ha csupán számára tűnt sokszorosan vészterhesnek. Beszámolója lényegre törő volt, őszinte, noha nem sokkal több, mint amelyet Nie egy grifflovastól hallhatott volna, ki részt vett az avlanioni csatában. Hiszen tudvalevő volt, hogy a megkövült vezér ott állt Thalion nagyúr földjén, helyére pedig egy mágus lépett. Shuga talán még a nevét is említette, de Val, ha éppen kínvallatásnak vetették volna alá, sem lett volna képes felidézni azt. Ami pedig a vörös, kék, arany vezetőket illette, képviselőiket rendszeresen küldték Furia Nagyasszony mellé látogatásai során, ha ők maguk nem voltak képesek megjelenni.

Az utolsó megállapítás - merthogy erősen az volt csupán - abból következett, amit a Sziklaféreg mesélt neki, s amit Laryss hallott a lovasok városában megsebesültektől; alaposan egybegyúrva az általános felállással, miszerint bárkiről is legyen szó, ha sárkánnyal találja szembe magát, s ő nem az, a félelem egészen biztosan rajta lesz az általa tapasztalt érzések listáján. Még akkor is, ha ez a valaki Laryss Orowennë.

Ám a kis fehérnek most nem volt ideje a templomban történteken őrlődni.

- De neked is tartanod kell tőlük. - érkezett a válasz az álla alól, a repülőizmai közeléből - Sárkányfattyak, s hitüket hagyott elfek. Mágusok, kiknek az erejét már láttad. Val, az életünk azon fog múlni, hogy képesek leszünk-e elhitetni velük azt, amit szeretnénk. Mindenkinek el kell hinnie. És akkor talán sikerülhet. De kell még valami, Val. Amit nem szabad elfelejtened. Ha felfedezik a csalást, azonnal mennünk kell. Mindkettőnknek. - hangsúlyozta - AZONNAL. És azt nem tudhatjuk még, hogy erre hogyan lesz módunk.

És ő újfent nem értette… Nem értette Nie-t, s érzései mibenlétét. Gondolatai forrását. Azt kérte tőle, hogy féljen?!... De hát, úgy mégis hogyan hitethetné el velük, amit terveznek? És ami még fontosabb.. hiszen félt! Hiszen még mindig, töretlenül azon munkálkodott, hogy ez ne látsszon! És…

Nem.

Talán ha Nie ezt kérte tőle, akkor sikerrel járt... Talán nem érezte felőle a poklot, ami lelkében dúlt-tombolt, őrületével bizonytalanságra, ingerlékenységre sarkallván őt… Hát nem foglalkozott többet azokkal a szavakkal. Csak mélyen, hosszasan kifújta a levegőt, melyet annak-előtte légzsákjai legvégéig beszívott. A hűvös párát, a belőle készülő ködös, apró felleget a menetszél oszlatta semmivé, és sodorta messzire tőlük, a hátuk mögé,  mielőtt Nie-hez egyáltalán elérhetett volna.

- El fogják hinni. - mondta a sárkány, s még mielőtt belegondolhatott volna, hogy mit is kér, már kimondta - Bízz bennem.

Túl késő volt átgondolni, ideje sem akadt volna rá. Tovább lépett hát, nem törődvén azzal, miféle hatást gyakorolt hibája önmagára; azzal pedig végképp nem, hogy Nie-t hogyan érinthette.

- Igen, akkor mennünk kell. - folytatta a válaszadást.

Azzal nem törődött most, hogy hová, hiszen eddig sem találtak más kiutat. Nem, annak várnia kellett, más pillanatra, amelyben megengedhetik maguknak a további gondolkodást. Amelyben nem egy általuk létrehozott őrület felé tartottak, melyből nem volt már kiút. Hiszen ha visszafordulnak, talán támadást indítanak ellenük, s az talán idáig is elér.

- Ha nem védik úgy, mint a templomot, teleportálunk. Az a leggyorsabb. De ha ez nem megy, akkor sem győztek. Gyorsabb vagyok bárki másnál. Eltalálnak majd, erre felkészültem. - mondta, azután végre lenézett a lányra - Téged nem fognak.

Ennyit mondott. Halkan, érdesen és feszültséggel eltelvén, mégsem lehetett volna másnak látni, mint annak, ami volt. De mi volt hát? Megnyugtatásnak szánta vajon? Nem… Nem csak annak. Ígéret volt, és ez látszott a hatalmas, fényes, kék szempárban, mely a pikkelyes, fénylő karmokban végződő ujjak közt lapuló alakra tapadt, mintha újfent azt figyelné, sír-e még. Átütött a keménységen, átütött a félelmen, átütött minden falon, melyet Valturaan maga köré felhúzni igyekezett. És most nem volt ideje megbánni.

Ezt sem.

De talán, ahogyan védelmi vonala sem volt olyan hatásos és sebezhetetlen; az igazság is utat talált rajta. Repedést, egy apró rést - vagy talán nem is olyan aprót. Hiszen az Égboltszemű teste a hatalmas mellkasnak nyomódott, és ő nem csak a pikkelyeket, nem csak a puha szálakat érzékelhette maga körül. Könnyedén hallhatta az óriási bordák mögött dobogó szívet, mely oly-hasonlatos volt az övéhez. A fehér elfekéhez. A Csupaszbőrűekéhez. És Nie látta az ifjút, láthatta őt, mint ahogyan az égi ragadozók olvastak őbennük. Nem maradhatott titokban előtte Kilime gyermekének rejtegetett iszonyata; nem tagadhatta volna, hogy kimondott, s kimondani készült szavai mögött nem csak saját félelme húzódott, hanem az ifjú féltése is.

Igen.

Ez történt.

Akkor is, ha Valturaan minden ép gondolatával tagadta volna létezését, s felismerését. Nie pedig, nos, ő a legkevésbé sem festett úgy, mintha tagadni akarná, hogy szívből képes törődni vele. És akar is.

- Ezért figyelj magadra is, Val, ne csak rám. - kérte, s az ifjú még mindig visszakozva igyekezte nem-tudomásul-venni azt - Én vigyázok, ahogy tudok. De most rajtad sokkal több múlik. Én nem tudok repülni. - folytatta, megakadása azonban nem kerülte el a magával küzdő teremtmény figyelmét.

Egy pillanatig sem gondolta, hogy egyszerű megállapítás volna. Idefent érezte, hogyan változik Nie illata az érzései nyomán, s nem kellett túl sok, hogy megfejtse rövidke szótlansága okát. Hiszen ő maga is látta… ahogyan tehetetlenül, csaknem sorsával megbékélvén zuhant a mélységbe, s meghalt volna, ha el nem éri. Szörnyűséges vég várt volna reá alant, amelytől Valturaan is tartott, midőn viharban kellett szárnyalnia. Ismerte hát azt a félelmet, s értette Nie-t is e módon. Még akkor is, ha nem volt ideje elmélyíteni e felismerést.

Hallgatta az Égboltszeműt, s értette már a korábbi kérést is. A megállapítás előtt elhangzottat… Értette, és ez az értelem meglepte őt. Megint. "Félj" helyett immár mást látott a szavakban. Valamit, amit soha nem gondolt volna lehetségesnek; valamit, ami ellen túlbuzgó elméje ezúttal is vadul támadásba lendült volna:

"Légy óvatos".

Ám a folytatás nem engedte, hogy tovább gondolja. Nem engedte azt sem, hogy tévútra vezesse őt saját elméje, mely talán utóbb sértésnek vette volna e szándékot. Erőt merített belőle, és annak tagadhatatlan hirtelenségéből. Lehetetlenségéből... Elég erőt ahhoz, hogy a következő kérésre ne állatias ordítással, ne dühvel telt szívvel feleljen. Hogy ne öntse el őt a harag és az iszonyat borzasztó, romlás-hozó, pusztító egyvelege, mely tönkretehette volna szövetségüket, s egymásba vetett bizodalmukat, melynek most minden cseppjére, minden morzsájára szükségük volt.

Az ifjú uralkodott magán.

- Nem... - felelte csendesen, kissé mogorván, azután ismét fújt egyet.

Reménykedett benne, hogy Nienna nem teszi próbára őt még egyszer. Hogy nem keresi-kutatja türelme végezetét, mert a hely, ahol meglelné, nem barátja senkinek. Nem könyörül senkin. Nem áll meg egyetlen kérés miatt, és nem vesz levegőt két gondolat között. Önmagára is veszélyes. Ezt Adan gyermeke nem üldözhette... Igaz?

- Meg kell tenned! - érkezett a cáfolat, mely bezengte Valturaan elméjét, akár egy túl közelről meghallgatott harangszó - Senki másra nem számíthatok. Hiszen ki más tudna erről a tervről? Ki jöhetne segíteni akkor? Hiszen nem meghívásra megyünk oda, te is tudod. Nem kedves ismerősökként érkezünk, hanem szándékunk, amely oda visz minket, biztos, hogy ellenükre lesz majd. Hiszen a városnak akarunk segíteni és azoknak, akik harcolni jöttek érte, nem a filnorenieknek. S így tervünk az erőd vesztét okozhatja. Nem hihetjük azt, hogy elnézik majd a tetteinket, s azt is hagyják, hogy büntetlenül távozzunk. Nem számíthatunk arra, hogy majd megbocsájtóak, s elnézőek lesznek velünk. Ígérd meg, hogy azt teszed, amire kértelek. Val, mondd, hogy megteszed!

A kis fehér, ki eltörpült volna az igazi eroniaiak mellett, nem hihette, hogy rosszul hall, bármennyire is szerette volna. Nem hunyhatott szemet sem felette, ha az égszemű leány következő megnyilvánulása újabb szikrákat lobbantott lelke mélyében, s nem éppen a kellemes fajtából. Ha nem találta volna meg őt az a rejtelmes korlát, az az akadály, az a furcsa, különös szabályozó, úgy már nem lett volna képes türtőztetni magát, s hangját felemelvén tájékoztatta volna őt viselt dolgainak helytelenségéről - amelyek mögött Nie talán rettegése ellenére is felismerte volna az igazságot. Amelyek sohasem láttak Hold-világot, hiszen az ifjú aggodalom-harag-tüze kihunyt, mintha vizet öntöttek volna rá.

- Én nem segítek senkinek. - javította ki őt ugyanazon a hangon, mint az imént - Sem a városiaknak, sem Filnoren-nek. Független vagyok. Nekem nem parancsolnak a Vérontók. Nem táncolok senki szabályai szerint. Azt mentem, aki nekem fontos.

Azután elhallgatott. Úgy tűnt, meg tudja állni, hogy ne véleményezze Nie gondolatait. Maga is úgy hitte, befejezte, hogy nem mond semmi egyebet... Egy ideig. Néhány egészen kérészéletű pillanat erejéig, amelyek úgy röppentek tova, mintha eltelésüket sohasem korlátozta volna félelem, aggodalom, avagy Filnoren sötét, riasztó látképe.

- Laryss-t már hártahagytam, Nie. - mondta, s a fehér elf érezhette, hogy nem csupán kimondott szavak ezek.

Hogy nem csak élettelen az a hang. Nem csak élét vesztett, nem fakó, nem csak figyelmeztető.

Az ifjúnak borzalmasan fájt. Majd' szétvetette az aggodalom, és az ideg. Nem bírt volna többé a saját érzéseivel, ha Nie-t is szem elől kell vesztenie. A furcsa korlátok megszűntek volna, ezt tudta jól, még akkor is, ha senki sem mondta, ha senki sem segített volna számára megfejteni a rejtélyt. De... a leánynak mégis igaza volt. Ha nagy a baj, mégis hogyan oldják meg, kire számíthatnának? Maga Val is tudta, hogy kellhet segítség. Hogy kelleni fog, ha nincs már kiút. Hogy a kútnál történtek nem voltak hiába, nem szálltak tova a széllel, mintha sohasem lettek volna. Csapatmunka volt, egység, egyezség, amelyre már másképp tekintett. Már elfogadta volna, ahogyan az Égboltszemű által kérlelt segítséget is, azonban most nem volt, ki karját nyújtsa feléjük.

Sehol.

- Te is ígérd meg. - válaszolta kis idő múlva.

Megadóan, és mégis, cseppet sem kérve. Lágyabban, egyúttal pedig ellenkezést nem tűrően. Még akkor is, ha Nie „nem tudott repülni”.

- Ígérem, bár az én ígéretem szerényebb esélyeket kínál, hidd el. - válaszolta a gyógyító, csaknem visszhangként a gyermek gondolataira - De talán könnyebbség lesz mindkettőnknek, ha tudjuk, nem az elfek lesznek az ellenfeleink. - folytatta - Ha bejutunk, s ha lesz arra is mód, hogy "szabadon" mozogjunk, akkor a fegyverek, s a vár legyen a cél, ne az élők. S akkor megszabadulhatunk a legnagyobb félelmünktől. Ugye, érted, mire gondolok?

Igen. Nie nem tudott repülni. Mégis, az ifjú azt remélte, ha arra kerülne sor, lenne út számára is gyorsan távozni. Igen. Remélt. Túl sokat is remélt e percekben. Túlságosan bízott életben lévő grifflovasok létezésében, akik kimenthetnék Nie-t, ha Filnoren a vesztőhelyükké változik. Túlságosan bízott valamiféle csodában, mely megóvja őt, ha neki baja esik.

De… Először azt gondolta, az ispotályvezető gyermeke a fattyakra utalt. Azt, hogy talán a saját fajtája ellen nehezen fordulna, ha álcájuk a porba hull - még akkor is, ha tévútra tértek, sötét erőknek esküdtek hűséget. Később értette csak meg, mit jelentett az, amit Nie mondott. Hiszen már szavát adta, vallomását, mely szerint nem szívesen gyilkol; s ugyanerről adott számára tanúbizonyságot maga az elf is. Egyértelmű volt tehát, mire kéri őt. Hogy mit kér tőle, a függetlensége tudatában. Mindennek tudatában. Hinnie kellett hát, hogy Nie elfogadja indokait. Hogy az élet védelmének szükségességét nem vonja kétségbe. Hogy megérti a sehova sem tartozás minden veszélyét, mely reá is hárulhat majd. Hogy ellensége lehet mindenkinek, ha vele marad. Mert vele marad. Vele maradt.

- Igen. - felelte, s titkon már vágyakozva gondolt arra, hogy lélektelen dolgokon vezesse le felgyülemlett mérgét.

Mert nem a leányon akarta.

Azok a szemek nem szoktak csaták iszonyatához.

A ragadozó, ki nap nap után ölt, hogy megőrizze életét, nem volt képes elfogadni a temérdek halottat, az éjszakában gőzölgő hús szagát nem fogadta orrába megelégedéssel, kellemességgel. Felfordult a gyomra tőle, s meg sem fontolta, hogy máshol kellett volna leszállnia, mint a várfalon, honnan mindenki számára jól láthatóvá vált ő is, s bizony, az is, hogy hordozott magánál valamit - valakit. És éppen erre volt szükség. Úgy vélte. Arra, hogy ne mindössze őket, jöttüket lássák, hanem azt, hogy nem félnek felettük mutatkozni. Hogy Ő nem fél felettük mutatkozni, s lassú, nyugalmas, kecses mozgásával, nyakának fenséges ívével, csillogó, keménnyé fagyott tekintetével megkérdőjelezhetetlen felsőbbségét jelezni. Az éj sötétjének leplét éles karomként felszakítván ült a hófehér ifjú a várfalon, s nem nézett lefelé, mintha nem érdekelné a megannyi holt-halom, mi Filnoren festői várának udvarán tornyosult, beborítva mindent, mi másképp, máskor, igazán szép volna. Olyan szép, hogy még az ő szemét sem hagyta érintetlenül. Hagyta, hadd higgyék, hogy nem tart a sok szempártól. Hogy nem vette észre a sok fegyvert, mit reá emelhetnének, hogy életét vegyék. Mintha nem hozott volna veszélyt eme érkezés - mintha csupán egy meglévő kötelék biztosítékaként érkezett volna, s landolásában nem volna semmi rendkívüli.

Csendesen várt, nem eresztve a fehér elfet, kit bemocskolt a vér, s felismerhetetlenné tett az álca-varázslat. Nem változtatott fogásán sem, hadd adja tudtukra, hogy terhe fontos okokat képvisel. Éles jégszín lélektükre azt kereste, hová forduljon, ki felé emeljen szót, noha feleslegesen tette volna. Valaki közeledett. Baljós külsejű, megfontolt férfi, kit nehéz volna átverni. Hosszú, hószínű haját éppúgy invitálta hol szelíd, hol pedig vad játékra a magaslati szél, akárcsak az ifjú néhol összetapadt, kócos sörényét. A fehér szálak közül néhány messze lengett gazdájától, s talán nem is mind sodródott a váron kívülre, hogy azután a mélybe hulljon. Az egymást váltó áramlatok Nie rejtekben nyugvó alakjához nem értek el annyira, noha talán meggátolták abban, hogy elemezhetné az alantról származó, szívfájdító aromákat. Nem védte őt az ifjú, Kilime fia. Nem takarta ott-létét hatalmas, szétterített szárnyával, melynek össze nem húzása, oldalához nem simulása is árulkodó jel volt. Hamis jel: Nem fél. Nem számít támadásra.

És bár magabiztos kiállásához első látásra kétség sem férhetett, az Égboltszemű mégis cáfolhatatlan bizonyítékot kapott tőle ajándékba - akaratlanul. A lázasan dolgozó, vadul dübörgő, óriási szív zaja elért hozzá a hatalmas mellkason át, s üteme mindent betöltött körülötte, mintha arra biztatná őket, ne dobják, ne rejtsék el félelmeiket. Mégis mindketten tudhatták - hiszen tudniuk kellett -, hogy miben állapodtak meg. Tudniuk kellett, hogy számíthatnak egymásra. Hogy Nienna csendes, eszméletlenül eltöltött szenvedése, megtépázott megjelenése elég látványos lesz ahhoz, hogy hihető is legyen. Hogy Valturaan is felkészült a saját színjátékára.

Léptek. Nem volt szabad félelmet mutatnia, nem volt szabad megijednie efféle semmiségektől... mégis fújtatott egy aprót, amikor az érkező intésére végleg elhárult a támadás veszélye. A hűs, párás levegő ezúttal elérte Nie-t.

- Filnoren vára szívesen látja a szövetségeseket. - mondta az idegen.

A többiek hallgattak rá. Egy sem tiltakozott parancsa ellen; hát nem kellett sok a sárkánynak, hogy rájöjjön, valamilyen magasabb rangú tiszt lehet, egy itteni vezető. Valaki, akit tisztelnek, s akinek elég hatalmat adtak a kezébe ilyesforma kijelentések megtételére. Mégis csend követte szavait a fióka részéről. Az gondolkodott néhány pillanatig, nem tudta, mitévő legyen; nem kockáztathatta meg, hogy a továbbiakban esetleg elválasszák Nie-től. Ezt pedig csak egyféleképpen küszöbölhette ki: le kellett mondania a védelmüket, biztosítékukat képező eredeti alakjáról, hogy együtt maradhassanak, s hogy meggyőzze az őket szemrevételezők hadát. Hadd lássák, hogy nem fél! Hadd gondolják, hogy még erre is hajlandó. Hogy valóban az Úrnő parancsa alatt vezethetett ide útja.

Fény gyúlt a hűvös, nyirkos várfalon. A lövedékek porától, törmelékektől, vértől szennyezett köveket hideg világosság borította be, s festett rémséges árnyakat a közelükben állomásozó háta mögé. Az ujjak zsugorodtak, a tenyér, mely nie hátához simult, hamarosan két karrá változott, melyek biztosan tartották őt. A magas, szikár, sötétbe öltözött északi elf állott immár az ismeretlennel szemben; a tetovált állú, hold-bőrű alak, kinek hátára nem omlott most köpeny. Az odalent nyugodott a Főnix-templom oltárától nem messze felállított asztalok mellett, a legközelebbi oszlop tövében. Valturaan szorosan fogta a leányt, ahogyan a másik elé lépett. Tekintete kékesen izzott fel, noha ügyelt rá, hogy fogadóbizottsága ne vehesse rossz ómennek. Hogy megjelenése ne fenyegető legyen, csupán figyelmeztető. Tiszteletet parancsoló.

- Ahogyan annak lennie is kell. - válaszolta kimérten.

Mély hangja váratlan erővel töltötte be Filnoren levegőjét, mintegy emlékeztetve őket az Úrnőnek fogadott hűségükre. Barátságtalan volt ahhoz képest, amelyet Nie megszokhatott tőle. Hátborzongatóan nem oda illő. Mégis arról árulkodott, hogy elemében érzi magát idefent, a Nagyasszony csatlósai között. Talán hibát követett el a következő kérdésével, talán nem. Talán tudnia kellett volna, kivel áll szemben. Minden... mindkettejük sorsa attól függött, elképzelései helyesek lesznek-e. Hiszen nem járhatott itt minden eroniai, még akkor sem, ha Furia látogatásai alkalmával mindig más kísérőt hozott volna.

Türelmesen megvárta a választ, lett légyen szóbeli, avagy csupán egy bólintás. Nem maradt rejtve előtte a férfi különös kíváncsisága, bár egyelőre úgy tett, mintha nem szentelne neki a kelleténél több figyelmet. Az ideje drága, emlékeztette magát. A lényegre kell térnie, nem szórakozni jött, s főképp nem a Kétlábúak dolgaival.

- Küldess a legjobb felcseredért. - kérte tőle határozottan - Erre a katonádra élve van szükségem.

Ennyit mondott indoklás gyanánt. Látszott rajta, ahogyan a vár minden ügye, úgy az ő feladatának részletei sem tartoznak nem kívánatos fülekbe.

Látta az ifjú, látta már a ridegséget, amely az előttük álló mágusból áradt. Azonnal felfedezte hangjában, s válaszában a részleges bukás iszonyatos, maró légáramlatait, azonban megálljt parancsolt feltörekvő aggodalmainak, szorongató félelmének, s erőlködve tartotta távol jégkék tekintetét a vár vezérének seregétől. Az elfektől, fattyaktól, s különös lényektől, melyekhez foghatót még sohasem látott, és most nem is foglalkozott jelenlétükkel. Egyedül Zotreth alakját bámulta töretlenül, s hallgatta őt, miközben orcája minden izma megkeményedett. Többé nem volt már ideje gyerekes megfutamodáson gondolkodni, lelke ingatagságát pedig a karjai közt tartott Égboltszemű segített végleg elűzni számára - hiszen Valturaan érezte a mellkasát borító kelméhez érő ujjakat, s érezte rajtuk keresztül a gyógyító kétségbeesését is. Érezte, hogy a leány fél, s ez feldühítette őt, ahogyan az idegen is, ki maga sem cselekedett akként, ahogy tőle elvárta volna. A serdülő fióka azonban nem készült ordítani felháborodásában. A néma kérésre válaszul, szorított a fogáson, midőn az oda rendeltek melléje léptek, s mintha csak megszilárdította volna döntését, egyetlen pillantásra sem méltatta őket.

Ugyan gyanakodhattak, az elhangzottak alapján; minden bizonnyal nem tették eléggé, s nem arra, amire kellett volna, ez pedig bátorsággal ruházta fel az ifjú fehér sárkányt; ki előbb álnév használatán gondolkodott, ám hamarost el is vetette azt. Elvégre semmi sem utalt arra, hogy ismernék őt, s úgy ismernék, ahogyan ő nem kívánná azt. S ha Melfyomer-nek igaza volt, apja nevével tán kellő bizodalmat szerezhet magának, mindeközben pedig még arra is támadt ötlete, miként oldja meg a kialakult problémát. Szándékában sem állott kiadni Nie-t a kezei közül, jóllehet, ezt cseppet sem mutatta, vonásait pedig mind jobban érzéketlenségre kényszerítette. Filnoren ura nem láthatott rajta sem sértettséget, sem pedig dühöt.

Ezt válaszolta, s még csak nem is hazudott túl sokat - tekintve a "Menedék" titkos feladatait -, Shuga szerint ugyanis nemzője - ki talán valóban rendelkezett efféle elborzasztó megnevezésekkel? - mostanra már valóban a Nagyasszony szolgálatába állt, aktívan, ahogyan eddig is tennie kellett volna, s nem csupán csendesen elrejtőzvén önnön fészke falai közt, hogy folytassa elődei munkásságát az elkülönített vérvonalon. Azonban hogy mégis mennyire volt aktív, s miként, azt pontosan sohasem tudta meg, bár egyesek szerint Eronia eredményes katonájaként tartották számon, s neve ismerősen csenghetett bizonyos körökben. Az már nem volt fontos, hogy a jelenlévők személyesen ismerjék is a szóban forgó tisztet; bőven elég lett volna, ha rémlik számukra valahonnan. Akárhonnan... S az ifjú hitte, hogy nem hiába fedi fel magát. Hogy nem követ el még nagyobb ostobaságot, s nem sodorja veszélybe édesanyja, családja életét. A Honvágy-gyógyító életét.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. - közölte aztán, éppoly határozott, s higgadt hangon, mint az imént - Magam megyek a felcserhez. - jelentette ki, s csak ekkor volt hajlandó a két sötételfre nézni.

Nem parancsolt nekik, noha indulatai igencsak megkívánták volna. Hallgatott, s ezúttal ő várt türelemmel, hogyan vélekedik majd feleletéről, s jogosnak érzett döntéséről a repülő vár vezére. Anélkül állotta szavaihoz illőn hűvös tekintetét, hogy lehajtotta volna fejét, s megszemlélje Nie állapotát. Hosszú, copfba fogott haját ide-oda rántotta magával a haragos, pusztulás szagától terhes szél.

Tekintete nem időzött sokat a hozzá küldött sötételfeken, s egyébként sem vette volna szemügyre, vajon miféle szerzetek lehettek eredendően. Erdei elf, fehér elf, vér elf... nem számított, ahogyan az sem, mi végre küldte őket melléje a repülő vár feltételezett ura. Az a férfi, ki vele szemben állt, s azt hitte, csak azért, mert a saját kolóniája társaságában van, mely elfogadta őt vezérének; majd mások is meghajlanak akarata alatt, s arra dőlnek, amerre az ő kénye-kedve kívánja. Valturaan-t az apjára emlékeztette, noha maga sem tudta volna megmondani, miért. Egyszerűen csak taszította őt a hegyesfülű, s annak viselkedése. Taszította? De hiszen dühössé tette! Haragját keltette, ahogyan mindaz, mit e helyből áradni érzett, és e harag nem maradt alul félelme ellen. Nem hagyta, hogy az minden tagját átjárja, s korlátozza, megbénítsa őt, elméjét, lelkét. Szívét. Azért volt itt, hogy önmagát, s Nie-t mentse, hogy azután másokat is meg tudjanak - nem volt hát szabad túlságosan útjukra engedni az indulatait. 

Még nem.

Hallgatta hát a helytartó válaszát, melyet hűvös megelégedéssel fogadott, noha senki sem láthatta azt. Rideg higgadtsága maradt meg csupán a kemény vonásokon, s akkor sem eresztette volna a Honvágy-gyógyítót a kezei közül, ha azok ketten érte nyúltak volna. Mozdulatlanul állt, és úgy tett, mintha figyelne a férfire, ám valójában cseppet sem érdekelte, ki ő és miféle érdemekre tett szert, miután megbizonyosodott vezetőségi pozíciójáról. Részéről akárki lehetett volna, bármely esetleges, ismeretlen nemesi házból, s bármely csata büszke győztese, ha nem volt képes egy egyszerű kérdésre idejében felelni... Még a fejét sem mozdította előre. Szemernyi tiszteletet sem mutatott a késve-bemutatkozó irányában, csupán nyugalmas ürességet; s minden további elismerésre való szándéka is az enyészeté lett, amint fültanújává vált a következő mondatnak. A mondatnak, mely emlékeztette őt tettük borzalmas veszélyességére, egyúttal pedig arra, hogy a higgadt, hűvös szavak mögött talán még mindig kételkedés lapul. Hogy talán nem mondott eleget, még azzal sem, hogy valójában túl sokat is osztott meg vele. Túl kockázatos dolgokat. Apja nevét, Orod Opelë ostromát, a kirendeltséget, amely talán nem is létezett. Mégis úgy vélte, sokkal inkább támaszkodhat Därur mondvacsinált tetteire, mint édesanyja származására, s kanyargó életútjára, mely egy ponton sötétbe vész, s melyről nem tudni, vajon hányad része jutott el nemkívánatos fülekbe. Vajon ki, s mily alapokra építkezvén állapíthatta meg róla, hogy áruló? 

Azonban nem volt szabad többé ezen töprengenie. A kimondott szó, az kimondott szó. Megmásíthatatlan, éppen úgy, ahogyan Zotreth felelete is az volt a maga hátteréről, s a kellően el-nem-rejtett, figyelmeztető utalásról, mely szerint az ifjúnak legkisebb akarata sem érvényesül e földön. Mely szerint jobban teszi, ha meghúzza magát, s nem számít kicsoda, nem számít, micsoda. Semmi sem számít, csak a helytartó, s az ő parancsa... és Valturaan-nak erősen küzdenie kellett, hogy megőrizze hűvös, völgy-béli álcáját.

Te pedig ezen a várfalon maradhatsz, mert nem lógatlak át rajta, és nem eresztelek a mélybe... - vetette oda önmagában végtelenül dühösen, s abba a hangot nem kapott válaszba sűrítette minden indulatát, melytől megválni kívánt.

Minden félelmét, mely élni akarásából öltött testet, s minden aggodalmát amiatt, hogy őrült, borzalmas ötletébe Nie-t is magával rántotta. Minden tétovaságát, habozását, melynek nem volt szabad teret hagynia; mindent, mi rávette volna, hogy ne úgy feleljen, ahogyan nem illendő. Ahogyan nem volna szabad. Mert hevesen verdeső szívük hátralévő dobbanásainak számával játszott, egy könyörtelen játékot, melynek szabályait Nizzre' Zotreth írta, s az ifjú fehér sárkány joggal sejtette, hogy menten át is írja majd őket, ha úgy tartja kedve. Átírja majd őket, ha a Jégszemű nem úgy cselekszik, mint ahogyan kedvére való volna, s nem lehetett kedvére való, ha nem mutatott szikrányi engedelmet sem. Nem lehetett, akkor sem, ha csupán saját tetteiről döntött - és a fehér elf bőrbe bújt ragadozó gyomra újra felfordult, ám ezúttal nem a vár falai között keresztbe-kasul heverő holt-halmoktól. Hasztalanul ellenkezett volna. Hiába üvöltött volna teli torokból, s hiába mondta volna, hogy senki sem parancsolhat neki. Senki, s főleg nem egy ostoba háborúskodó, egy gyilkos, ki csupán azért öl, mert nem ismer más utat. Mert azok, kik körülötte élnek, nem követnek vagy maguk sem látnak más utat. Azért, mert az értelemmel bíró lények tömegeinek ocsmány sajátossága, hogy bizonyos kérdésekben egyetlen megoldás kiötlése után nem tudnak avagy nem mernek másképp viselkedni. Máshogyan dönteni. Másnak lenni. Azt teszik, amit a többség diktál, s ha ez éppen háború, hát találnak maguknak okot a gyűlölködésre.

De vajon bármelyikük is... vajon Zotreth meg tudná-e mondani, miért ragadtak fegyvert a kezdetek kezdetén? Vajon volna-e elég szava, volna-e súlyuk ahhoz, hogy meggyőzzék igazáról az északi ifjút, Laryss Orowennë jegyesét? Vajon igaza volna-e...

A halovány nyugalmas, kisimult, ámbár dermesztő tekintetről lerítt, engedélynek veszi, amit annak kell vennie. Annak veszi, még ha minden porcikája tiltakozik is ellene; s hajlandó szemet hunyni a kéretlen rendre utasítás felett. De hiszen mi mást tehetett volna? Egy Kétlábú dolgainak nem volt szabad az idegeihez érnie. Nem volt szabad húrpengetővé válnia, mert nem dobhatták oly magasra, hogy elérhesse a legfelsőbb fajt. Úgy kellett hát tennie, mintha cseppet sem érdekelné. Mintha szójátékot mondtak volna számára, melyhez csatlakozni kíván - mert hiszen csatlakoznia kellett, s úgy beszélnie, hogy egyszerre tűnjék érdektelennek, s egyszerre olyasvalakinek, ki hajlandó összehasonlítani az összehasonlíthatatlant. Ki hajlandó megérteni, hogy a Kétlábúak már csak Kétlábúak maradnak, következésképpen pedig bármely válasz, bármely magyarázat teljességgel felesleges időpazarlás volna.

- Neked kell tudnod, hogy a tiéd-e, helytartó. - válaszolta a sárkány, éppen úgy, ahogyan az imént beszélt - És neked kell tudnod, hogy nekem adod-e őt, ha szükségem lesz rá azért, amit mondani fog.

Hadd legyen boldog Filnoren ura az engedélykéréssel, s hadd tudja meg, a ki nem mondott szabályok nem szabályok, s ő úgy kérheti, ahogyan neki tetszik... Mégis várt. Várt, hogy kijelölt vezetőik elinduljanak. Várt, hogy a vele szemben álló elfogadja elfogadását, mindeközben pedig dühét csitította, s félelmét űzte folyvást messze magától, messze izmaitól, hogy tagjai meg ne inogjanak. Hogy tekintete ne forduljék fagyasztva égető lángok tengerévé - hisz' mindennek eljön majd a maga ideje.

Az ifjú dühös volt.

Rettenetesen dühös. Legszívesebben oly gyűlölettel szemlélte volna fogadóbizottságuk minden tagját, hogy maguktól támadt volna kedvük a mélybe ugrani - legalábbis ezt gondolta, miközben kénytelen-kelletlen folyvást csitította bensőjében lelke tajtékait. Hiszen nem volt szabad láttatnia sziklaszilárd véleményének egyetlen aprócska töredékét sem. Nem volt szabad értésükre adnia, hogy nem kíván megválni a fehér elftől, s az sem éppen ajánlatos, hogy az ő ujjaik érintsék kiszolgáltatott bajtársát, aki vele tartott e veszélyes önjelölt küldetésre, ezzel életét és bizalmának egy újabb fokát adván gondjaiba. Már jól értette, mit is jelentett valójában a helytartó által hozzá intézett "elkísérheted". Ostoba volt, hogy figyelmen kívül hagyta igazi értelmét, s ostoba volt, hogy hagyta meglepni magát. Ostoba, azért, hogy eljött ide. És ő igencsak ritkán tartotta igazán ostobának magát...

Hagynia kellett, hogy elvegyék tőle a Honvágy-gyógyítót, s érdektelenségének eljátszása minden pillanatban komoly küzdelmet, s még komolyabb ellenállási vágyat jelentett számára. Mégis hallgatnia kellett, s ridegen-hidegen szemlélnie a helyzetet, amelybe került - mintha semmiféle különleges nem történt volna vele. Csak egy újabb feladat, amely éppen ide vezette, s nem egy város sikátoraiba, nem egy eldugott, sötét erdőbe, nem a kihalt hegyormok alatt rejtőző, apró völgyekbe. Szótlanul, üres porhüvelynek tetsző jelenésként várta, hogy követhesse majd a nemsokára kialakuló, gyűlölt, megvetett hármast; ám leendő lépteit a helytartó szavai kíméletlenül elfojtották, s a szándékból nem maradt utánuk semmi. Hát mégsem szabadultak meg tőle?! Nem volt elég határozott? Nem tudatta velük elég érthetően, hogy mi az ő feladatkörük, s mi a sajátja? Nem... nem ezt kellett gondolnia most. Valami egészen mást. Valamit, ami illik jelenlegi szerepéhez, s megindokolja majd válaszát - amelynek, természetesen teljességgel indulatmentesnek kell lennie. És az ifjúnak ez egyre inkább nehezére esett.

Úgy érezte, ha volt is irányítás a karmai közt, Zotreth az összes zsineget kirángatta onnan, s Valturaan-nak nem fért a fejébe, mégis hogyan gondolhatta, hogy megteheti. Hogy mégis hogyan volt lehetséges, hogy a sárkányok büszke és fensőbbséges népe szövetkezzen valakivel, aki még csak meg sem rezzen a jelenlétüktől. Most, e pillanatokban bizony, őt is feszélyezte, hogy nem tartanak tőle. Feszélyezte, hogy alulmaradt, s aggasztotta, hogy veszélybe sodorta életüket; talán nagyobba is, mint amekkora odalent, vagy bármely épületben leselkedett volna rájuk. Visszaút azonban már nem létezett, s neki sem adatott idő, hogy alaposan átgondolja a helyzetet. Minden indulatát visszanyelte, elfojtotta, ahogyan eddig is tette, s lázasan kereste a fogódzót; azt a súlyt, amely újra kiegyenlítheti kettejük mérlegét. Meglepődésére csaknem azonnal talált is egyet.

Vajon mindig ennyire semmibe veszik Furia katonáinak munkáját? - merült fel elméjében.

Mert hiszen erről volt szó. Vagy talán arról, hogy valóban nem volt elég nyilvánvaló, amit mondott. Hogy nem sejtetett eleget feladatáról, mely ide vezette őt, s mely arra kötelezte, hogy törődjön egy kétlábú életével.

- Ezt majd később megbeszéljük. Az információ kizárólag ránk és a Nagyasszony küldöttségére tartozik. - válaszolta az álcát felvett, álcát játszó fehér fióka, kőszobornak tűnő arckifejezéssel, s éppen olyan hangon, mint ahogyan eddig beszélt a vár urához - Nem a tisztjeid fülébe való.

Hogy kockázatos volt-e ezt mondania? Kétség sem fért hozzá. Ő mégsem mozdult, nem rezzent egyetlen vonása sem. Nem volt itt az ideje harcot vívnia félelmeivel, egyenesen és egyszerre kellett átdöfnie őket, hogy megvédhesse a színjátéka által csapdába ejtett Nie-t, és sikerre vigye tervüket. Csakhogy pillanatnyi győzelmeit folyvást próbára tették, s ez alól a mostani sem képezett kivételt. Sőt. A repülő vár helytartója olyan parancsot adott, amelynek jelentése majdnem minden eddigi csatáját értelmetlenné tette. Amely majdnem leleplezte őt, és lelkületét. Rettegését. Dühét. Aggodalmait. Mindent, mit elrejtett a vezér és alattvalói elől. Talán egyetlen egyszer sem volt még ilyen nehéz megtartania érdektelenségét. Fogalma sem lehetett róla, mégis mi az a "behemót", ám ellenségeiket ismerve valami rettenetes dolog lehetett, s éppen elég volt tudnia, hogy a Főnix-templomhoz küldik - oda, ahol a menekülteket védelmezik... 

Oda, ahol Laryss van.

Ha tudta volna, hogy képes rá, kirepítette volna Nie-t a várból, s addig küzdött volna, amíg vissza nem jut a szeretett nőstényhez. Amíg el nem viszi hozzá az Égboltszeműt, s ők együtt nem lehetnek - maga sem értette egészen, miért. Ha tudta volna? De hiszen megtette volna, akkor is, ha pontosan érzi, miféle képtelenségre vállalkozik. Mert érezte azt is, hogy a közelítő vihar nem akármilyen. Ebből a távolságból is érezte, hogy ősiek energiájától duzzad, s a hideg is kirázta, ahogyan a látványra gondolt. Ahogyan arra gondolt, mitől jöhetett létre, s miért közelít. Hogy mit hozhat Telar-ra... mit hozhat a világra. De kevesebbet tehetett, mint sejtette volna - sőt, már-már semmit azért, hogy megvédje bajtársait, és amikor erre végérvényesen ráeszmélt, legszívesebben mindenkit messzire lökött volna magától, a helytartóval az élen. Kilökte volna őket a várból, még akkor is, ha lezuhannak, s életüket vesztik. Úgy vélte, sarokba szorították. Nem, nem csak úgy vélte. Ez nem volt kérdés többé.

Tehetetlenül, s a legmélyebb érzelem-mentességet mutatván, követte hát a két sötételfet, ha azok megindultak a várfalon, a legfőbb torony irányába. Követte őket, s nem nézett sem fel, sem pedig vissza. Hűvös, jégszínű tekintete azonban mélyen legbelül valami félelmeteset hordozott. Úgy nézte az előtte haladókat, mintha ölni tudna fagyos lángokban úszó tekintetével, noha talán senki sem tartózkodott hozzá elég közel, hogy lássa is ezt. Csendben volt az ifjú sárkány, s e csendtől remélte fegyelmezettségét fenntartani, miközben az első útjukba akadó bejárathoz közeledtek. Soha nem látott a várról egyetlen térképet, alaprajzot sem, így hát fogalma sem lehetett róla, mégis hová viszik. Annyiban azonban bizonyos volt, hogy amint kikerülnek az odakint állomásozó őrök látóköréből, már nem lesznek képesek megakadályozni őt. Hogy miben? Ha a kapu, amelyen átvezették, nem rögvest az ispotályba nyílt, szűkösebb és zártabb helyiségeken kellett előbb keresztülmenniük; és ha ez megtörtént, úgy az ifjú északi sárkány ellenőrizte, hogy a hideg kőfalak nem rejtenek-e rést, az előttük álló sarkok, kanyarok pedig további őröket. Hallgatózott, megvizsgálta a levegőt, amely talán odabent elég elhatárolt volt ahhoz, hogy egyenként érezze az arra tartózkodók szagát. Nem tartotta vissza, ha a távolban tudomást szerzett valakiről; az első alkalmasnak tűnő pillanatban egyszerre szólalt meg, s fogott cselekvésbe, hogy elejét vegye a helyzetnek, amelybe keveredtek.

- Nie. - mondta hát, s ezzel egyidőben a fehér elf lábait cipelő filnorenire támadt.

Gyorsaságát használta, hogy még azelőtt ütést mérhessen a sötételf fejére, mielőtt amaz megfordulhatna felé a bajtársnak adott jelzésre. Meg sem várta, hogy sikerült-e földre vinnie ellenfelét, hogy hallható volt-e tompa puffanás; nem sokkal később fordult is a másikuk után, hogy hasonló sorsban részesíthesse őt. Indulatai szorosan fonódtak vonásaira, s nem úgy festett, mintha teljesen ura volna gondolatainak. De hogyan is lehetett volna?

***

***

Azonban nemcsak gondolatai felett volt képtelen uralkodni.

Azonnal nekiiramodott az őket kísérők másikának, s e csaknem feleslegesnek tűnő lendület talán kellőképpen megmutatta a fehér elf, Nie számára, mit tudnia, látnia kellett. Kellőképpen ahhoz, hogy felfedezze az ifjú szándékát, s hirtelen szóval szegje mozdulatai ívét. Oly szóval, mely az első pillanatban teljes értetlenséget váltott ki a megtorpanó sárkányból. Miért ne tegye? De hiszen ellenség! Nem csak Telar katonáié, nem csak a kétlábúaké, hanem az övé is, attól fogva, hogy - közvetve avagy közvetlenül - valaki számára fontos biztonságát fenyegeti. Valturaan egyáltalán nem értette az Égboltszemű kívánságát, ámde hajlott szavára, s nem ért a vár vezére által melléjük kirendelt második sötételfhez. Hallotta a tompa puffanást, mely előző száguldása eredményességére, ezáltal pedig az első Csupaszbőrű merészen és hőn remélt eszméletlenségére utalt, ám nem fordult meg, hogy szemével is ellenőrizhesse azt. Nem fordult, hiszen legalább némiképpen hallania kellett a megváltozott szívverést, úgy, ahogyan hallotta a Honvágy-gyógyító következő megszólalását is, s ha az előző nyomán keletkezett értetlensége még nőni tudott, úgy hát serényen növekedett, ahogyan a pillanatok teltek, peregtek; s mire az ifjú észbe kapott, Nienna nan E'Leinor-Syllen-t már nem kívánt társaságuk szorításában lelte.

Azt a Nienna nan E'Leinor-Syllen-t, ki az imént még oly hihetetlen dolgokat ejtett ki ajkain, s mégis oly hihetően játszotta szerepét, hogy még az odakinti egyezségük is meginogni látszott egy egészen rövidke pillanat erejéig. Azután persze az ifjú már sejtette, hogy az északi leány cselt forral, tudta, hogy ő sem volna képes ölni; s mintha semmi dolga nem lenne többé az alakkal, érdektelenül, már-már üresen kezdte szemlélni őt, mintha untatná őt a Filnoren-nel való játszadozás. Mintha sebesen áramló vérének zubogása helyett hűvösség lakozna mellkasában, s minden tagjában, azt jelezvén áldozatuk, foglyuk felé, hogy nem az első, s nem is az utolsó, kinek elveszik életét, ha szolgálata nem válik kellőképpen hasznukra. 

S hogy mi történt ezután?

Valturaan valóban nem értette egészen. Annyi azonban világos volt, hogy Nie terve - bármi is legyen - azonnal elbukott, s a sarokba szorítottnak hitt sötételf képes volt egyszeriben megfordítani a helyzet állását. Képes volt arra, hogy megragadja a holdszín alakot, ujjai nyakára fogjanak, s maga elé tartsa őt, mielőtt bármelyikük is tehetett volna ellene, avagy az ellen, hogy elkiáltsa magát. Mert kiáltott a férfi, s tekintetével - valamint tetteivel - egyenesen, érthetően adta az ifjú tudtára, hogy nem támadhat. Hogy nem árthat neki, mert különben Nie-nek esik baja, s mindegy, hogy ki által, mindegy, hogy hogyan: az ő mentési kísérlete, vagy a sötételf önvédelme okán; mert amíg nála lesz, addig ura a ragadozó minden cselekedetének - s e tudás, e vészterhes, hátborzongató felismerés a Jégszemű elevenébe hatolt. A másik tudta. Rájött, hogy kedves neki a tünde élete... az élet, amelynek hármuk közül ő egészen biztosan képes lett volna ártani. És Valturaan-nak több sem kellett ennél. Dühe szikrázva, fagyosan-forrongva tört fel halovány tekintetében, hogy végre érvényre jusson, igazán érvényre. Hallotta, amint Kétlábúak közeledésének zaja tölti meg körülöttük a lég minden szegletét, s az ismétlődő dobogások hangja az idegszálain járt kötéltáncot, amíg ő előre tekintett; egyenesen maga elé, hol a fehér elf nő, s az őt fogva tartó filnoreni állott. Felmérnie sem kellett, menten világossá vált számára, hogy Nie nem menekülhet, hacsak mágiát nem használ, s ha azt kívánna használni, hát már megtette volna. Hogy nem tehette vagy nem akarta megtenni, az már nem izgatta a cseperedő fiókát - nem volt ideje, sem pedig türelme arra, hogy effélékkel foglalkozzon. Tudta, ha tehetetlenségéből, féltéséből s félelméből fakadó haragja ismételten elvakítja, oly dolgokat tehet, melyeket nem akar; amelyeket borzalmasan megbánna, ezért hát minden erejét latba vetve igyekezte kordában tartani a bensőjében kavargó káoszt, ahogyan a szabadulás-képtelen, apró alakot figyelte. Ám senkit ne tévesszen meg: dühe, bár szokatlanul csendesnek tűnt, annál veszélyesebb volt, s ezt menten társasága tudtára is adta, midőn a halovány tekintet még metszőbbé, még indulatosabbá válván, feljebb és feljebb emelkedett, hogy az idegen arcán állapodjon meg, s hangtalanul közölje vele, mekkorát hibázott.

Hibázott?

Így igaz - s az ifjú mindent megtett, hogy amaz is ezt gondolja, mielőtt ismételten mozgásba lendült. Nem volt lehetősége, sem ideje arra, hogy megpróbálja tervéről értesíteni a fehér elfet, s talán jobb is volt így... talán még ijesztőbb volt, s még kegyetlenebbnek tűnhetett, még zabolátlanabbnak, szilajabbnak, vadabbnak a tengerek bármely felkorbácsolt hullámánál, és sötétebbnek a legfeketébb éjszakáknál. Gyorsan mozdult, sebesen, s mágiát használt, hogy még előrébb törhessen. Ha nem állták útját, s nem követték őt idegen szemek, úgy menten a sötételf oldalához került. Hála Shuga Melfyomer, s ikersárkányai, Zaeya és Zandros borzasztó edzéseinek, az ifjú rögvest felfedezte, hogy a fogás alkalmazásával védtelenségre kárhoztatta magát - azt pedig, hogy az ő iramán is túltegyen, nem várta senkitől. Főképpen nem egy Csupaszbőrűtől. Előbb az imént megközelített oldalon taszított a törzsön egyik tenyerével, hogy elfordítsa azt; majd pedig, amikor úgy vélte, a sötételf megfelelő vonalban van a legközelebbi fallal; hát ő maga is utána fordult, hogy ezúttal mindkét karját az idegenre helyezhesse, egyet-egyet a mellkasa mindkét szélére, s inkább a vállhoz közelebb, mint a Honvágy-gyógyító fejéhez. Erősen koncentrált, hiszen nem volt szabad, hogy az Égboltszeműnek is baja essen, mégis akkora lendülettel kellett másodjára is eltaszítania magától az ismeretlent, hogy legalább eleressze őt, még ha talpon is marad.

Ha pedig elért fülébe a kövekkel való találkozás hangja, hát árgus szemekkel figyelte annak eredményét. Lélegzet-visszafojtva nézte őket, nézte, hogy bajtársa visszanyerte-e szabadságát, s épen maradt-e mindeközben. Figyelte, mi történt, s hallgatott. Hallgatta a léptek közeledtét, s hallgatta a sötételftől származó neszeket is, hogy eldönthesse, ártalmatlanná tették-e már. Hallgatott, s még mindig koncentrált, miközben hűvössége végleg lepergett róla, s haragos félelme maradt csupán, hangosan dobogó szívével egyetemben. Kérdőn és egyben kutatón emelte halovány tekintetét Nie-re, mintha egyedül csak tőle tudhatná meg, lélegezhet-e már.

A hófehér ifjú mit sem tudhatott a veszélyről, mely a repülő erődbe is vele tartó társa varázslatának láthatatlansága nyomán nőtt jóval nagyobbá néhány pillanattal ezelőtt. Mert a sárkány alig érezhette csupán a mágia szövevényes szálainak mozgását az igék, s rejtelmes erők tömkelege által övezett vár falai közt; s ha képes lett volna bemérni azt, sem érthette volna, mégis mi történik - hiszen nem érezhette a sötételf fájdalmát és nem láthatta a bőre alá idézett jégkristályokat sem, ezáltal pedig fogalma sem lehetett róla, mit okoz döntésével. Hogy mit tesz valójában azzal a két, gyors egymásutánban következő, végletekig tökéletesre időzíteni igyekezett lökéssel. Csak tette, mi elsőkét eszébe ötlött, s mit - úgy vélte - talán még büntetlenül megtehet, anélkül, hogy életüket tenné kockára a lépéssel, mely még önmagában sem neveztethetett volna biztonságosnak. Akkor sem, ha a váratlan tényezők nincsenek, s akkor sem, ha azoknak teljes tudatában cselekszik a családjától messze tévedt serdülő.

Így pedig, még csak azt sem tudhatta, mire kellene figyelnie valójában.

De látta már, hogy fuldoklik a leány, látta, hogy szenvedése nagyobb, mint hitte volna, s eddig hűvös, nemtörődömségtől tükörsimává vált tekintete úgy változott mind jegesebben izzóvá, mint ahogyan az események követték egymást. Hirtelen és nagy sebességgel, még némi idővel sem szánván meg őt, hogy rendezhesse gondolatait, s utat találjon közöttük, mely kellő távolságból kerüli ki az eszeveszett dühroham igencsak kísértő, kívánatos lehetőségét. Égtek az ifjú izmai, s égett a torka is, különös, görcsös érzéssel itatta át torkát s hangszálait a falhoz csapódott sötételf előtt térdre eső Égboltszemű leány látványa. Perzselte halovány íriszeit, s beborította minden tagját, mintha tökéletesen kiszáradt fadarabokból álló halom volna, mi a bensőjében rejtegetett éjsötét, baljós titkot táplálná, ha Valturaan engedné neki. Hallotta a lépteket, s egyre közelebbről hallotta a lélegzeteket, a bukott szívek dobbanását, s érezte eggyéolvadt, elkülöníthetetlen aromájukat is, akárcsak két, jobban és jobban közeledő falat, melyek a végén irdatlan ütközés kíséretében morzsolják darabokra őket.

És a vészterhes tekintet, mely lesújtó, láthatatlan tömegével eddig csupán a vele szemben lévőt vehette támadásba, immáron egyéb célpontokat is talált, kiket még inkább megszorongatott az a két jégszínű lélektükör. Akikre még erősebben vetítette ki haragját, s akik talán jogos felháborodásnak vélhették volna, amennyiben figyelmüket a levegőért küzdő tündére fordítják, kit tán másodpercek választottak el attól, hogy a földre essen. Kit a fehér sárkány nem tudott megvédeni... nem védhetett meg, nem vehetett fel karjába újra, mint azelőtt; de még csak melléje sem állhatott, hogy támogassa - nem, mert e világon sokak szemében irtani való métely, mi lelkének kedves, s mi azáltal szívében helyesnek ítéltetik. Nem, mert a szándék - amelynek benne való létrejötte két évtizeddel ezelőtt még őrültség, lehetetlenség lett volna -, amelyet most mindennél jobban, s azonnal cselekvéssé alakított volna; megölte volna őket. Megfosztotta volna életétől Laryss Orowennë nővérévé fogadott barátját, ki e pillanatban is azért küzdött, hogy azt megtarthassa. Megfosztotta volna tőle a nemrég szerzett bajtársat, s az ebből származó, bénító és ezzel egyetemben bensőjét tépő tehetetlenség méregként kavargott ereiben a sárkány vérével együtt...

Méregként, akárcsak az a sötét, ismeretlen szubsztancia, amely a testét nemrégiben szorosan körbeölelő csápok egyikéből lövellt a bőre alá. Annyira elvakult temérdek haragjától, hogy alig vette észre őket, pedig alaposan reátapadtak, s még fájdalmat is okoztak neki... valahol. Egyszerűen nem volt képes törődni vele, még akkor sem, ha olyan volt, mintha belülről olvadna-szakadna szét mindene - egyedül azzal törődött, hogy gátat szabjék feltörő indulatainak, amíg még nem késő. Amíg az érkezők fontolóra veszik, s megválaszolják Nie hazugságokkal teli beszámolóját, amelyet a fehér elf leány kínjai közepette tervelt ki sietve. És amelyért az ifjú, ha önmaga lett volna, tán némi szótlan elismeréssel is szolgált volna számára, most azonban mindketten túl elfoglaltak voltak. Túlságosan...

Bármit is tettek vele, fájt. Mintha lángok nyaldosták volna a bőre alatt, és ő mégsem tekintett lefelé, nem vette szemügyre a kanyargó béklyókat, melyekhez hasonlót csupán furcsa, eladásra kínált halott lények testrészeként láthatott a kikötővárosok piacán. S hogy miért nem? Mert közel volt vesztükhöz, egyetlen pillantásnyira állott tőle. Mert tettlegességétől mindösszesen az a bizonyos szemügyre vétel választotta el, az utolsó csepp a képzeletbeli pohárban... Nem habozott hát az Égboltszemű reá vetülő tekintetébe kapaszkodni, s erőt merített a hangtalanul elsuttogott, aprócska torokból kierőltetett szavak rémségesen friss emlékéből is. Még nem volt késő, még nem dobták le álcájukat, s nem is volt szabad, amíg minden reményük oda nem vész. Nem nyomta el dühét, szúrós, éles tekintetét még inkább kiterjesztette a vár urának katonáira, s bele sem kezdett a fogsága elleni küzdelembe. Mintha nem félne a veszedelemtől, mi keringésébe hatolt. Mintha semmire sem tartaná a hitvány, nevetséges próbálkozást. 

Vagyis, jobban mondva egyvalamire mégis tartotta.

- Komolyan azt hittétek, hogy holmi méreggel megállíthattok? - kérdezte hűvösen, figyelmeztetően, ámde minden jelenlévő érezhette, hogy érdektelennek tűnő hangulata valószínűleg csupán látszat, s a tiszteletlenséggel sértett sárkányt valóban magukra haragították tettükkel.

Valturaan még mindig félt. Nem létezett bátorság félelem nélkül, s annak ellenére is aggasztotta a szervezetébe került anyag természete, hogy jegyesének édesapja, és még néhányan mások is gondoskodtak róla, hogy találkozzék a világ ármánnyal kikevert főzeteivel, éj leple alatt kinyert növényi nedveivel, s állati mirigyváladékaival. Ostoba lett volna, ha Amyas merényleteit követően kihúzza, s elbízza magát, mégis, e percekben éppen a gyötrő, olykor homályos emlékek szolgáltattak erőt számára, és talán éppen azok tették lehetővé irdatlan dühe mellett, hogy elméje mélyére száműzze a fájdalmat és a kétségeket. A meglepődést, amely Nie szavai nyomán kélt, s amelyet szintúgy rejtenie kellett társaságuk elől.

- Figyelemre méltó, hogy egyáltalán volt elég bátorságotok ahhoz, hogy hozzám érjetek. - tette hozzá, immáron kissé megemelve hangját. 

Érintetlenül hagyta az egykori grifflovas jelentését, hadd kezdjenek vele, amit akarnak, azonban viselkedésével igazat szolgáltatott számára - elvégre a leány szenvedő, alig-térdepelő megjelenése, vérrel borított alakja még mindig sérült voltáról adott tanúbizonyságot, s ezáltal a jelenlegi események is beleillettek a játszmába, melyet odakint, s eddig idebent is folytattak. Hihetőnek kellett hát látszania annak is, hogy ő, mint a Nagyasszony katonája, nem tűri az ügye akadályozását, nem tűri a frissen szerzett eszközében való kártételt, s azt sem éppen, ha őt magát veszik félvállról.

- Tűnjetek a szemem elől... vigyétek őt is. - mutatott állával kimérten a falnak ütközött társuk felé, még akkor is, ha némiképp magánál volt - Furia tudni fog erről.

Mondandója nyomatékosítása, s felsőbbrendűsége szemléltetése okán, kihasználván a haragja keltette erőt, hangtalanul hívta életre a fagyasztó parancsai egyikét, s próbálta meg előbb dermeszteni, majd letépni magáról a tagjait körbefonó, bőréhez tapadó csápokat. Amennyiben sikerrel járt, úgy hamarvást és gyorsan szabadította meg magát hasztalan börtönéből, csak hogy karja felemelése, s a hűvös, síkosságukat elvesztett nyúlványok megragadása közben szembesülhessék a holdszín, vékony hártya alatt egyre és egyre feketedő vérerekkel.