Filnoren - Az égi vár

Valturaan maga sem értette, miért fogalmazott úgy, ahogyan megtette. A serdülő ragadozó elvégre nem éppen volt követendő példája a másokról való véleményformálásnak, ennélfogva pedig ez alkalommal sem tett magáról jó benyomást benne az arctalan, gúnyos, már-már arrogáns idegen. Legszívesebben hagyta volna, hadd maradjon csak ott, ahol van, s részben azért is, mert amit a leánytól kapott válaszul, az ő tudatában is felmerült: maga a kérdés. Hiba? Mi volt hát hiba? Hátrahagyni, avagy teherként nyakába venni őt, és a felelősséget is, mi ezzel járt... mert hiszem nem lehetett volna biztos ártalmatlanságában, még akkor sem, ha a reszelős hang bizonygatta volna ezt. És mégis, a fehér sárkány, irritáltsággal és kétséggel eltelvén, de valóban hibának érezte volna, ha tétlenül távozik Nie oldalán, csak mert nem vállalja a - meglehetősen nagy - kockázatot.

- Hiba. - ismételte önmagát - Mert igaz, hogy - hangsúlyozva folytatta - arrogáns és gúnyos, és az idegeimen táncolt; akármi is történt vele, már régen belefáradt. De mindjárt kiderül, hogy jól gondolom-e. - válaszolta a leánynak, s ekkor az ismeretlen cellája felé fordult.

Nem indult, hogy megpróbálná kinyitni azt, még nem. S a leánynak igaza volt abban, hogy sietniük kell, ám a sárkány nem akarta egyedül meghozni a döntést; továbbá abban is reménykedett, ha az ismeretlent még egyszer szóra bírhatná, az talán segített volna elbillenteni a mérleg nyelvét valamelyik irányba - mindkettejüknek. Hiszen egy csapat voltak, s egymásba vetett bizodalmuk egyre szilárdabban körvonalazódott Valturaan lelkében; s abban is bizonyos lehetett, hogy Artanis gyermekéében is. Ezért szólalt meg újra, jóllehet, már nem a fehér elfnek címezvén mondandóját, ki nem csupán együttműködéséről, hűségéről és hitéről adott hírt számára minduntalan, hanem egy érintéssel - az északi tündék világának egyik legbensőségesebb, legritkább, s legnagyobb horderejű cselekedetével - is megajándékozta őt.

- Halljuk, te magad mit gondolsz. - mondta hát a névtelen rabnak, egyelőre arroganciától mentesen, igyekezvén nyugodtnak és magabiztosnak látszani - még akkor is, ha egyáltalán nem volt az.

Az ifjú fehér sárkány szíve még mindig vadul vert.

Nem tudta kiszabadítani elméjét az imént lezajlottak sűrű szövésű fogságából, és a temérdek félelemből, melyet okoztak. Félelemből? Féltésből. Amióta az alkonyszínű sárkány lehajította az Égboltszeműt az ütközet felett menekülvén, Valturaan megértette önmagának egy újabb apró szeletét. Megértette, mennyire törődik az északi leánnyal, s megértette, hogy óvni akarja, sokkalta jobban és sokkalta több mindentől, mint azt valaha is hitte volna. Óvni akarta őt, s már egyáltalán nem oly felszínes és körvonalak nélküli módokon, ahogyan ezidáig tette és gondolta. De hiszen folyamatosan változott minden, mióta legelőször találkoztak. Nem... amióta legelőször hallott róla az Ibolyaszeműtől - hiszen akkor még oly másképpen látta a Csupaszbőrűek világát! Ha mindazt, amit akkor, a Fehér Városban hallott, ebben az évben mesélték volna el neki, egészen különb véleményt formált volna Laryss egykori barátnéjáról, s tette ezt akkor is, midőn a telari események után három évvel összetalálkoztak Tarsis-ban, s az ifjú ráébredt, micsoda ellenszenvvel viseltetik a hím iránt, ki Artanis leányát szemelte ki magának akkoriban. Hiba és tévedés lett volna aggodalomnak, gondoskodásnak nevezni azokat az érzéseket, azonban messze állottak a semmilyenség, közömbösség fogalmától, s még messzebb a gyűlöletétől, a megvetésétől. Valturaan már akkor is - ahogyan talán egy kissé mindig - nehezen viselte a nőstényeket ért bántalmakat, noha ugyanúgy elöntötte a harag, ha fordítva történt, ami történt. És bár fennhangon ismételte, megannyiszor hangoztatta, hogy sohasem kíván gyermeket nemzeni, de még csak a közelükbe sem kerülni, eme állítás Laryss szemében már jelentősen meghasonlott... Hazudott magának a gyermek, s hazudott magáról is.

De nem most.

Haragja, dühe csak nőttön nőtt, ahogyan a törékeny, aprócska, hószínű jelenés előtt magasodott oltalmazón, s Nizzre' Zotreth katonáját hallgatta; figyelte minden rezdülését. Még légvételének nesze is sértette fülét, az orcájának látványa, a tekintetének csillogása, s a mód, mellyel szavait színezte kénye-kedve szerint... amellyel sűrű, viszkózus, olajos rémületet fröcskölt a karmazsin szélű, hidegen maró északi lángok közé, s csak szította-szította őket a sárkány mellkasában, nem lévén tudatában, mekkora hibát is vétett ezzel. Ednalion-nak, ahogyan kíséretének is, betéve kellett volna tudnia, hogy sohasem szabad felmérgesíteni egy sárkányt. Sohasem szabad sarokba szorítani, s végképp nem szabad veszélybe sodorni, mi fontos, mi kedves neki. Kilime másodszülött fia a fenyegetést egyszerű kijelentésként seperte volna le válláról, s tekintetének megkeményedését, megnyúlt szembogarának összeszűkülését sem a völgy-béli égi ragadozók közelgő esetleges ítélete okozta. Annál is inkább a Honvágy-gyógyítóra leselkedő veszély. A puszta elhatározás, miszerint ítélkezhetnek felette, csak mert két lábon jár... És a fiatal sárkány úgy érezte, őrjöngeni tudna.

S talán meg is tette volna, ha az Égboltszemű nem szólalt volna fel saját védelmében. Ha Valturaan érezte volna felőle a bódító töménységű rettegés illatát. Azonban nem így történt. Újdonsült bajtársa kezébe vette a sorsát, s készen állott rá, hogy megküzdjék érte, ez pedig különösképpen hatott a rémséges tekintetű teremtményre. Indulatait, bár nem tudta sehová elhelyezni önmagában, nem is szabadította társaságára, nem a fogdára, sem pedig a folyosón, s a rácsok mögött tartózkodókra. Nem úgy tette, ahogyan tette volna, ha nem hallja, nem érzi a leányt. Dermesztővé vált körülötte a levegő, ahogyan ellépett a fehér elf elől, aprócska, porszemnyi, éles és szúrós jégkristályt hagyva szerteszét maga körül. Még az öltözete alól kilátszó fakó bőr is fagyhártyát öltött magára itt-ott, a kézfején, az arcán, a nyakán. Az életével egyenlő, lelkéből fakadó mágia azonban egészen más jelentéssel bírt, s egészen másképpen anyagiasult, mint várhatta volna az, ki ismerte a gyermeket. Hisz' nem csupán féltés és harag mart benne csillogón, hanem... büszkeség? Eltántoríthatatlanság? Óvni akarás? Talán mindegyik és talán egyik sem. Sokkal összetettebb és megfejthetetlenebb látványt keltett a félrelépő ifjú, s a szó szoros értelmében véve megszilárduló indulat- és érzelem-kavalkád, melyet bensőjében hoztak létre, s melyet különös, érthetetlen cselekedete ellenére, mintha csupán Nie elől távoztában engedett volna szabadjára leginkább.

Hadd lássák az arcot, ki beszél hozzájuk. Hadd lássák a szemét. Ezt gondolta. Ő maga pedig csendesen dühöngött, s készenlétben tartotta minden tagját, hogy Nie védelmére siethessen, ha változna a helyzet. Rettegés-korbácsoló, rideg, kíméletlenül komolysággal eltelt tekintete úgy csüggött a varázs-fal mögött álló hármason, mintha abból akarna óriási jégszilánkokat növeszteni, hogy felnyársalja őket. Azonban a Csúcs egykori vezérének fia, mintha egyszeriben úgy döntött volna, hogy még csak tettlegességére, sőt, pillantására sem méltatja őket; a szemközti cella felé fordult, s - még akkor is, ha a második mágia-fal arrafelé állt; miután megpróbált áthatolni rajta, - határozott léptekkel az ajtót és a zárat vette célba. Érzékeit továbbra is a háta mögött folyó események nyomon követésére élesítette, miközben minden kiadandó dühét és haragját, minden indulatát belesűrítette az északi leány tettéből merített fagyvarázslatba, s az erős szorításba, mellyel az ifjú a fémet tette ellenségévé Zotreth talpnyalója helyett. Nem kérdezett többet, nem kémlelt be a rácsokon, hogy a sötétséget kutassa - egyszerűen csak kockáztatott, s tett ezt azért, ami a rövid társalgás hozadékaként kélt lelkében, és azért, mert jókora adag dac is munkált benne. Felháborodás. Megrökönyödés. Gondolatok, amelyek akkor sem halványultak el, midőn a leány befejezte önmaga védelmét. Mert a sárkány iránta tapasztalt büszkesége, jól tudta, egyiküket sem menti ki innen - még akkor sem, ha minden egyes elhangzott szóval egyetértett, s minden egyes kiejtett hangból oly rezonanciát hallott ki, melyek megmozgattak valamit a mellkasában. Amelyek arra késztették őt, hogy jobban értékelje, jobban védje azt a leányt. Arra, hogy - bármeddig is jutott tervével - visszaforduljék az elválasztott hármas felé, s - akár munkája folytatásának közepette - hangot adjék saját gondolatainak. Hogy "visszaterelje a medrébe a folyót, melynek vize elkanászodott". Égetően hűvös, dermesztő tekintetét reájuk emelte, s hagyta, hogy a veszedelem, melybe magukat sodorták, beléjük ivódjon, akár kiszáradt, repedezett, halálra válttá szikkadt talajba az életető esővíz.

Már nem játszott semmilyen szerepet.

- SENKI nem ítélkezhet felette. - figyelmeztette őket haragtól elmélyült hangján - SENKI nem érhet egy ujjal sem hozzá, sem máshoz, aki fontos nekem, különben igenis, lerombolom ezt a várat! A várost. Az egész világot elpusztítom, ha kell. Ha rávesztek erre. Megteszem, ha ezzel megmenthetem őket. Úgyhogy jól vigyázz, mit mondasz, szégyentelen!

Talán túlzott. Talán elragadtatta magát, ez megeshetett, azonban átható tekintete egyértelműen minden jelenlévő értésére adta, hogy mindent megtenne azokért, kiket szívébe zárt. Meghalni is képes volna. Eldobni a saját életét, eldobni mindent, hogy számukra ne váljék egyetlen választásukká ugyanaz. Fegyvert teremtett hát a világ önmaga ellen, s folyvást élezte azt. Élezte Ednalion is, ki tán lassacskán érezni kezdte vétkének súlyát is. Érezhette, hogy az a fióka nem marad örökké gyenge és tehetetlen. Évek, évtizedek múltán - nem számított - erősebbé lesz majd, s akkor valóban borzalmas dolgokra válik majd képessé.

- Felettem sem ítélkezhet senki a fajtámból. - folytatta az ifjú, töretlen szigorral és haraggal hangjában, ugyanakkor igazsággal is - hiszen az volt, miről beszélni készült - Senki, csak azért, mert Pikkelyes-bőrű. Azért, mert ŐK olyanok, mint ÉN, még nem leszünk társak, nem leszünk szövetségesek, és nem vagyok hajlandó rendelkezést, parancsot, egyetlen hangot sem elfogadni tőlük! Nekem nem mondják meg az ősiek, mit tegyek, nem mondják meg a vakon hűséges követőik, és nem mondhatjátok meg ti sem. Azért jöttem ide, hogy őt - bökött alig láthatóan állával a leány felé - védjem az ostoba háborútoktól, és eljátszottam a szerepet, amit el kellett. Eljátszok még mást is, ha kell. Megteszek bármit, amit kell, hogy visszajuttassam oda, ahová való, és ha az utamba álltok, akkor igenis, fenyegetőzni fogok! Örülnöd kellene, hogy csak ennyit teszek, szégyentelen.

Hagyta, hadd keljenek szárnyra a szavak. Hadd dübörögjenek a kőfalakon, s a szívekben. Hadd szántsanak utat maguknak a mindenség könyörtelenségében, s hadd égessenek felismerést az elmékbe. Hadd fedjék fel Ednalion nyugalmának titkát, s hadd mutassák meg, miért és hogyan volt lehetséges, hogy az, ki voltaképpen bármit megtehetett, mindösszesen egy egyszerű fallal védekezett ellenük. Hagyta mindezt, s hagyta azt is, hogy a sötételfek felismerjék az elhatározott ragadozó jelentette veszedelmet - Nienna nan E'Leinor-Syllen mellett.

Ott állt az ifjú, az ismeretlen cellája mellett.

Ott maradt, ahová nem sokkal ezelőtt igyekezett, hogy az ajtót és a zárat megvizsgálja, majd pedig erővel és varázslattal engedelmességre bírja. Utóbbihoz a korábban tapasztaltak szolgáltattak példát, Nie cselekedetei, melyekkel kiszabadította őt fogságából, s melyek megmutatták számára, hogyan vegye fel a harcot a fémmel szemben. Hogy az a fém talán nem volt annyira igékkel megerősített, mint ahogyan azt mondhatni minden második, otthonára felettébb büszke, és annak védelmében, legyőzhetetlenségében vakon hívő sötételf ábrázata hirdette számukra, akivel találkoztak a repülő várban. Hogy a fémet kívülről el lehetett pusztítani. Hogy lehetősége adódott kiszabadítani valakit, akit nem is ismert, s akit ennek ellenére nem kívánt hátrahagyni. Annak ellenére, ahogyan viselkedett vele.

Ezért került hát a rácsok közelébe, amelyeken igyekezetében, s hátráltató, kételkedő gondolatait elfojtani, elkerülni kívánván, egyetlen egyszer sem pillantott be. Nem, addig, amíg elfordult, hogy az Égboltszemű után ő maga is hangot adhasson véleményének. Nem addig, amíg mondandója végeztével vissza nem nézett, hogy megvizsgálja, mit ért el eddig, s hogy - az idegen hallgatagságából kifolyólag - megnézze, vajon őt is lebénítva tartották-e odabenn. S hogy láthatott-e valamit a rejtélyes, megcsömörlött, megfáradt, gúnyos alakból? Talán éppoly kérdéses volt, mint a fagyvarázslat és a fémzár-feszegetés eredménye. Mindenesetre Valturaan nem adta fel elhatározását, s tovább próbálkozott, amennyiben nem járt sikerrel. Máshogyan, ha úgy ítélte meg, hogy választott stratégiája a szemközti cella esetében nem működik. Elvégre előfordulhatott, hogy másféle védelemmel látták el a kőfalakat és az ajtót - tán éppen azért, mert az odabent rekedt korábban már megpróbált kiszabadulni. S ha így volt, akkor hát az ifjú fehér sárkány jég után forrósággal próbálkozott, lángokkal, melyeknél melegebbet Csupaszbőrű nem gyújthatott, s mágus nem kelthetett életre. A fakó, halovány bőrön persze nem fogtak sem áttetsző kristályok, sem pedig apró, ám annál veszélyesebb, sötétvörös nyelvek; hiszen már megtanulta hogyan védje magát ellenük sebezhető, puha és gyámoltalan ál-alakjában.

Tette ezt azért, mert bízott a leány által idézett falban, s bízott Artanis gyermekében is. Reábízta életét, midőn újra elfordult tőle, és Nizzre' Zotreth három katonájától; s mindaddig folytatta megkezdett zár-törési kísérletét, amíg - a rab szavainak hiányában - a hozzájuk legközelebb álló sötételf, Ednalion úgy nem döntött, hogy feleletének megadja a módját, s nem csupán még hallatában is borzalmas ostobaságot várt el tőlük, hanem még fenyegetést is alkalmazott hozzá. Oly fenyegetést, mely igazán hasonlatosnak tűnt az odafentihez; ahhoz, ami az ispotályban vált jutalmává mondvacsinált tetteiért és hamis szövetségéért. Oka lett volna hát a sárkány félelmének, s bizonyosan meg is rémült volna odabenn, önmagában, ha nem látta volna színtisztán és csalhatatlanul, ahogyan a mágikus eszközök mindkettejüket célba veszik. Őt, és Nienna nan E'Leinor-Syllen-t is. S ha Kilime gyermeke ezidáig még nem gerjedt volna eléggé haragra, úgy hát most megtörtént ez is, ahogyan meg kellett történnie - mert egyetlen dolog létezett széles-e-világon, mi gyorsabban és irgalmatlanabbul hozta ki őt sodrából, mint az, ha valaki őt magát, az ő jellemének, döntéseinek apró részleteit vette górcső alá, s inzultálta azokat, akár szavak, akár tettek mezején: ha mindezt olyanokkal ismételték meg, kiket Valturaan már a szívébe fogadott. Amennyiben őket veszélyeztették, akarva avagy akaratlanul, kevésbé és fokozottan. 

És Ednalion éppen ezt követte el.

Ezzel érdemelte ki a feléje forduló ifjú jéghideg, metsző, meredő pillantását, mely testvére volt elődjének, és mégis más. Mégis figyelmeztetőbb.

- Nem. - válaszolta nemes egyszerűséggel, noha ekkorra már eleresztette a rácsokat és a zárat, s lerítt róla, hogy ezt a nevetséges arcátlanságot nem fogja annyiban hagyni.

Elindult hát, arra amerről jött, Nie felé, s elzárta minden félelmét a külvilág elől, mintha még önmagával szemben is titkolnia kellene, mit érez. Mintha csak így változtathatta önnön bensőjét képessé arra, ami elől nem hátrálhatott meg. Most nem. ITT nem. Nem, még akkor is, ha korábban másként viselkedett. Amikor OTT, Jégkarom-csúcson szárnyát-farkát behúzván elrejtette Laryss Orowennë-t Shuga Melfyomer szörnyeteg-gyermekei elől, ahelyett, hogy értésükre adta volna, vele nem szórakozhatnak kedvükre. VELE nem tehetnek akármit, akármikor és úgy, ahogyan ők elgondolják. Nem, mert élt, lélegzett, értékrendje, véleménye, esze és szíve volt, tele vágyakkal, megbecsült kincsekkel, amelyeknek tisztaságát és fényességét senki be nem mocskolhatja. Tele szeretettel, elkötelezettséggel irányukban - azon anyagi, anyagtalan dolgok és személyek irányában, amik és akik azt érdemelték, hogy a fióka kiálljék értük, ne pedig legyőzötten rogyjon a hóba. Ne pedig fusson és repüljön ijedelmében.

Hiszen az, mi szívét kitöltötte, felbecsülhetetlenebb és pótolhatatlanabb volt mindennél.

- És ő sem mozdul egy tapodtat sem innen. - állapodott meg az Égboltszemű mellett, hogy nyomatékosítsa szavait, s belőle merítsen erőt az előrehaladáshoz.

Mert nem fejezte be ennyivel, ó, dehogy. Tovább lépdelt, mintha nem létezne számára a rettegés fogalma; ámde olyannyira veszélyben érezte Nie-t, hogy még csak feleszmélni sem akart volna a helyzetben, amelybe csöppentek. S így, bár a fehér elf mágia-fala felé gyalogolt, jóval kevesebb cselekedetet és lehetőséget ítélt meg kockázatosnak, mint azelőtt. Mint kellett volna. De volt terve... volt egy elméjében létező képsor, melyen addig haladt előre, míg megtehette; azután pedig, hogy a távolságot a lehető legkisebbre csökkentette közte, és a reájuk szegeződő fegyverek között, megpróbálta megfagyasztani az azokat tartó karokat, időt nyerve ezzel a leánynak. Időt, és lélegzetet. Szívdobbanást. Azonban nem ez történt. Ahogyan a hósárkány sétált, nem csupán arra lett figyelmes, hogy könnyűszerrel átlépheti szövetségese akadályát, hanem arra is, hogy - a zavaró rezgéseket maga mögött hagyván - valahol előrébb mintha magasodott volna még egy, nagyon hasonlatos erőtér. Egy másik fal volt? Bizonyosan. Vajon mikor húzhatták fel? Most? Nem, azt kétség kívül megérezte volna. Bármikor megtehették, hiszen nem figyelt eléggé, s döntésükkel bezárták őket a fogdába, anélkül, hogy cellákba kényszerültek volna. Ámde az ifjú teremtmény elfelejtett valamit. Valami nagyon fontosat. A mikor és hogyan mellett feltehető harmadik, és egyben talán legfontosabb kérdést esetükben:

Miért?

Miért műveltek ilyet a rettegett, könyörtelen Filnoren katonái, a saját területükön, amelyen elmondásuk szerint is ők álltak fölényben a látogatókkal szemben? Miért húztak fel "egy egész falat", ha kézben tudták tartani a helyzetet, amelybe a két északi sodorta őket? Ha valóban képesek lettek volna újra cellába parancsolni - nem, az előző alkalommal ott is tartani őt? Őket? Vajon a hármas irányítója túlzott? Hazudott? Mindez talán nem számított az ifjú további válaszának tükrében, ám kétségkívül bátorságot öntött belé, s igyekezett ezt a bátorságot meg is osztani társával - előrenyújtotta hatalmas tenyerét, s még mindig nársalni képes tekintettel megérintette a második falat. Közeledte és viselkedése bizonyosan nem nyerte el a sötételfek tetszését, de mégis mit vártak tőle? Egy égi ragadozótól? Egy serdülő, dacos, ellenkező, önfejű égi ragadozótól? Hogy fejét meghajtva engedelmeskedik? Valturaan remélte, hogy Nie figyelte a neki szánt jelzést, s e reménybe kapaszkodván beszélt hát tovább.

- Honnan vetted a bátorságot, hogy parancsolgass nekem? - kérdezte kendőzetlen felháborodással - Mégis mit gondoltál? Hogy majd önként és jó kedvemben visszasétálok a cellába? - folytatta, s még mielőtt befejezte volna, egészen addig hátrált, amíg a Nie által létrehozott, láthatatlan védelmi vonalon belülre érkezett vissza - Mert egy mágikus fal mögött botokat szegeztek ránk?

Megfutamodásnak aligha tűnhetett az a lassú hátrálás, azonban elárulhatta félelmét annak, aki már jól ismerte őt. A félelmet, melyet a felismerés hozott világra benne, miszerint ha ő képes volt áthaladni a leány falán, úgy Ednalion és társai is megtehették ezt, következésképpen pedig az imént életveszélyben volt - noha ez zavarta a legkevésbé. Hiszen Nie menekítése és segítése pillanatok alatt meghiúsulhatott volna, s még az sem vált sziklaszilárdságúvá számára, vajon a második erőtér - az övék - képes-e visszatartani egy esetleges támadást.

Hallotta.

Elértek hozzá a már-már csupán elsuttogott szavak, azonban az ifjú sárkány magára hagyta őt, hadd lépjen ki fogságának színhelyéről a saját ütemében. Hagyta, mert hiszen felfigyelt lépteire is, melyeknek neszezése jóval a - remélhetőleg - felnyílt bejárat előtt elhalt; s azt gondolta, inkább nem feszélyezi tovább. Azt gondolta, most, hogy mivoltára fény derült számára, a rejtélyes, rekedt hangú idegen veszített bátorságából, s ez képezte okát az elmaradó arroganciájának is. Azt gondolta, a legjobbat akkor teszi, ha eltávolodik tőle, ezért hát azzal foglalatoskodott tovább, ami nem sokra tőle zajlott a másik irányban. Így válhatott képessé a második fal felfedezésére, s így kaphatta utasításba szövetségesétől is, a többi zárka ellenőrzését, s az itt tartottak kiszabadítását. Mi tagadás, varázsfalak ide vagy oda, nem szívesen került volna messzebb az égboltszemű leánytól, noha bizalmát helyezte a fehér elf igéjébe, s maga is vágyta volna rácsokon kívül tudni Filnoren bebörtönzöttjeit. Késlekedés nélkül indult is volna, abban a hiszemben, hogy lesz ideje vissza-visszanézni Nie-re, s a falak másik oldalára rekesztettek nem érhetik el őt, s nem tehetik azt vele, ami odafent vált a Jégszemű osztályrészévé, éppen a feltartott varázspálcák okán.

Azonban egyetlen lépést sem tehetett.

A hármas irányítójának látszó sötételf ugyanis ekkor oly rejtett erőket szabadított fel a falakból, melyeknek létezése alapjaiban omlasztotta össze Artanis gyermeke és az égi ragadozó terveit. Az ifjú látta, s hallotta, amint a fehéres varázslat soha meg nem történtté teszi erőfeszítéseit az idegen cellánál, és érezte, hogyan fonódtak köréje az óriási, anyagtalan ujjak. Már akkor sem volt képes magában tartani a nyögést, ahogyan a szorítás felfokozta az ereiben terjedő égető érzést, s talán ha nem hátráltatta volna a testében dolgozó méreg, akkor sem adatott volna ideje ellenkezni a kettejüket megragadó mágia-karokkal. Mert hiszen látta, hogyan vonszolják vele együtt a leányt is a cellába, s bizonyosan rémséges haragra gerjedt volna, ha lélegzetét, lendületét, indulatait nem fojtja és nem szegi fájdalom. Így azonban tehetetlenül rogyott a nedves, hűvös kőre, s az azzal való találkozáskor újabb kudarccal kellett szembenéznie, midőn ezúttal sem akadályozhatta meg saját feljajdulását. S mintha kínjai merőben fokozódtak volna...

Hát persze.

Amint kisétált fogsága védőmezőiből, a csápok által beléje juttatott szubsztancia bizonyára úgy terjedt tovább, mint azelőtt tette, s mostanra nem számított már, hogy megint késleltetik, visszatartják azt a mágia-blokkoló falak. Az ifjú karjának nem. Odakapott, mintha érintésével megkímélhetné magát a szenvedéstől, ám csalódnia kellett - ujjai nyomán csak kellemetlenebbé vált a lángoló forróság, ezért hát a zaklatott fióka önszántából tett kárt felsőruházatában, hogy a lámpások keltette aranyos félhomályban megnézhesse, meddig hatolt a feketeség. Hogy meddig rajzolta ki a halovány bőr alatt futó érhálózatot, nem törődvén azzal, hány gombot szakít le ingéről, s mennyire teszi tönkre a kelmét mindeközben. Sebezhetőnek érezte magát, megalázva, kiszolgáltatva valaminek, amely hatalmasabbra nőtt nála, mint azt beláthatná; s a bensőjében dúló viharon nem segített, hogy az ugyancsak rabságra ítéltetett leány odasietett hozzá. Legszívesebben csak felhördült volna, s meghagyta volna neki, hogy hagyja békén, azonban ami lelkében már megváltozott és változóban volt, azt nem lehetett képes visszafordítani, nem lehetett képes megállítani. Átalakulása már akkor megkezdődött, midőn két évvel ezelőtt, Olassië óriási fenyveseinek árnyékában egymásra bukkantak, s folytatódott azóta is, olykor magának az ifjú felismerésének hiányában. Ekképp történhetett hát, hogy a hósárkány csendes maradt. Hogy úgy érezte, mindaz, mit bárki mással művelt volna e helyzetben, helytelenné, elvetendővé vált. Hogy úgy érezte, egyszerűen nem teheti meg, amit tenni kívánt. Mert... valójában nem is kívánta, s az Égboltszemű sem ezt érdemelte volna tőle, kinek illatában oly erősen érződött féltése és aggodalma, hogy Kilime fia kis híján belefulladt. De hiszen nem is azért esett kétségbe, hogy bezárták ide, melléje! Nem borult térdre sírva, s nem azért fordult őhozzá, mert önmagáért rettegett volna leginkább.

És Valturaan - állapota okán leplezetlen - döbbenete tapintható sűrűséggel ölelte körbe kettejüket.

- Semmi bajom, Nie. - válaszolta neki halkan, igyekezvén erősnek mutatnia magát, ámbár kínjaival megfertőzött szava aligha tehetett túl némi suttogáson.

S még ezért is ádáz küzdelmet folytatott önmagával. Többre azonban nem hagytak időt számára - nem hagyott a falak mögé zártnak hitt hármas vezetője, az arrogáns, megvető sötételf, aki, mintha csak arra született volna, hogy felháborító ostobaságokat ismételgessen, ugyanazt folytatta, amit korábban elkezdett. Pontosan ugyanazt a sületlen zagyvaságot bűnösségről, ítéletekről, és a saját igazának mindennél nagyobb helyességéről. S ha észak szülöttének lett volna elég ereje megfelelően válaszolni, úgy hát Nizzre' Zotreth elvakult és hű katonája megkapta volna tőle a jussát, megint megkapta volna. De nem nyitotta szóra fakó ajkait, mert úgy érezte, hangja remegne, hacsak nem el is csuklana, s egyikük tudtára sem akarta adni, hogyan is viselte állapotát. Hogy meg mert volna esküdni rá, a láthatatlan erők még mindig szorongatják lüktető karját, csak hogy kiáltásra kényszerítsék, megfosztván őt minden épségben maradt büszkeségétől. S az ifjú nem értette, hogyan nem vette észre odakint. Nem értette, nem látta magát, mennyire aggódott, s így arról sem lehetett fogalma, hogy szabadulásuk reménye tartalékolt erőket mozgósított benne, melyek valamelyest feledtették vele gyötrelmeit. Mindhiába. S ha ez még nem lett volna elég, tétovázásában szégyenszemre azon kapta magát, hogy az égboltszemű leány szánta el magát cselekvésre helyette. Figyelte, ahogyan az aggódó és dühös tünde a vasajtóhoz lépked, s azt remélte, azért is teszi, mert legalább őt kellőképpen sikerült meggyőznie állapotáról.

Egyetértéssel, s büszkeséggel hallgatta Orod Opelë bukott városának legendás reménységét; azt gondolván, a magát fensőbbségesnek hívő hím tünde újfent alaposan megkapja tőle, ami jár neki. Hisz' ki hallott még akkora ostobaságokat, mint amiket ő, egyes egyedül képes volt összehordani? Ha a világ úgy működött volna, ahogyan ő állította, akkor hát őket is letartóztathatták volna, midőn az Ibolyaszeművel Telar falain belülre léptek, csupán azért, mert az őrség hibázott, s nem szívesen látott vendégeknek számítottak, kiket be sem szabadott volna ereszteni. Sőt, letartóztathatták volna őket még akkor, Tarsis-ban, csak azért, mert azt állították, látták Kain Namelyr és a férfiember összetűzésbe keveredését, s ezzel akár arra is utalhattak a város közbiztonságáért felelős egységek elméjében, hogy esetleges bűntársak voltak, kik szövetségesüket mentenék. De nem így történt. Bizony, nem. Sőt, ha így történt volna, még a fehér sárkány szerint is inkább az őrök vétettek volna hibát, s nagyobb eséllyel büntették volna meg őket magukat - gondatlanságért. Igazán jól látta tehát a Honvágy-gyógyító, s álláspontjához minden oka meg is adatott; noha érvelésének folytatásával Valturaan már nem békélt volna meg ily könnyedén. Ráeszmélése némi ijedelemmel járt, elborzadással, hiába érezte, s tudta, hogy a tény, miszerint Nie érte is felemelte hangját, mit is jelentett valójában. Hogy mi mindent hordozott magában, s mit árult el a Csupaszbőrűről, ki Laryss Orowennë nővérévé fogadott.

- Nem, ne! - nyilvánította ki megingathatatlan véleményét a dologgal kapcsolatban, azonban fájdalmai miatt nem tellett többre tőle.

És volt ott még valami, amely érzés gátat szabott féltéstől vezérelt, feltörni készülő tiltó utasításának. Amely megláttatta vele, hogy leendő tettével csak megijesztette volna az őérte saját épségét kockáztató leányt, elszomorította volna őt, és ezt nem akarta az ifjú. Nem akarta, mert hálát érzett, haloványan derengő melegséget, amelyet már nem volt képes elfojtani, s nem volt képes úgy tenni, mintha nem létezne. Így igaz. Hálás volt Nie-nek, s valahogy úgy, ahogyan Kain-nal, s a démonmágussal szemben, fel is szabadult bensőjében a kellemesség, ugyanakkor nem várta, s nem kívánta tőle, hogy saját épségét kockáztassa. Nem gondolta azt sem, hogy volna idejük ilyesfélére, s továbbra is tartotta volna magát, hogy erősnek és elpusztíthatatlannak látszódjék, abban bízván: valódi alakjában néhány cseppnyi méreg hatása nem fog rajta többé, s ők elmenekülhetnek majd. De most, hogyan fogják ezt elérni?

Mielőtt azonban eltöprenghetett volna ezen, avagy megpróbálhatta volna megfogalmazni, s kinyilatkoztatni saját véleményét a tisztelet-kimutatással kapcsolatban; megérezte a jelenlétet, közeledő fajtársának tagadhatatlan bizonyítékát. S ha mégis maradt volna benne kétely, akkor hát a szag i követte hamarosan, jóval megelőzvén a léptek hangját, s a félelemkeltő kérdést, mely számukra semmi jót nem sejtetett. Míg e kérdés feltétele megtörtént, az ifjú sárkány minden erejét beleadva talpra állt, s a tőle telhető leggyorsabb tempóban tartott a cellaajtóhoz, hogy a rácsokon való kitekintés előtt óvatosan hátrébb tessékelje az északi tündét, ő maga pedig az előzőekhez hasonlóan, védelmezőn elé állhasson.

- Jól beszéltél, de erre nincs szükség. - adta az egykori grifflovas értésére röviden, hogy ideje volna megnyugodnia - noha saját erőtlen, félelemmel megfestett háttérzöngékkel ellátott hangja nem éppen ezt az üzenetet hordozta - Maradj mögöttem. - kérte tőle, s bár nem érezte a levegőben a leány vérét, jobbnak látta megtudakolni tőle, folytathatja-e, amire készült - Nem esett bajod?

S ha a Honvágy-gyógyító nemmel felelt, vagy ha fejét ingatta az ifjú háta mögött, akkor hát Valturaan elfordult tőle, s tagjainak ellenkezésével nem törődvén, hangjával egyetemben izmait is megszilárdította - elvégre fogalma sem volt, mire számíthatnak ezután. Kinézett hát a rácsok között, s nem engedte szabadjára rettegését a hatalmasra nőtt szőke barbár, s az összegyűlt filnoreni katonák láttán. Nem engedte, mert nem lehetett.

- Úgy kérdezed, mintha te nem lennél az. - közölte a neszekből ítélvén további két sötételf kíséretében érkezettel, megvetően és haraggal - és hogy Nie-t is figyelmeztesse, mivel állnak szemben -, bár a fájdalom miatt halkabban beszélt, mint várták volna tőle.

Nem mondott többet. Nem tette, nem tehette, mert borzalmasan félt, s a várakozást tartotta a legjobb döntésnek ezúttal; most, hogy belátta: fogva tartóik felhergelésével csak a vele együtt bezáratott leánynak árthat, s előbbre nem juttatja magukat semmivel sem. Érezte kínzó tehetetlenségét, s érezte, hogy csakugyan az volna, ha Nie épségét fenyegetnék, az ő felelőtlen, indulatos szavai nyomán. Érezte a sarkot, amelybe beszorították, s a korlátok, a félelem arra késztették őt, hogy ne jártassa feleslegesen a száját, nem próbálkozzék semmivel, mert egyetlen fontos feladata maradt csupán, amelyre mindennél jobban koncentrálnia kell. Az Égboltszemű védelme.

Nem volt szabad félnie.

S nem csak önmagáért kellett kitartania, hanem a háta mögött álló leányért is, kit szelíden oda utasított, az egyetlen védelembe, melyet nyújtani tudott számára; midőn érzékelte ismeretlen fajtársának közelségét. Nem arról volt szó, hogy a lassacskán gyülekező sötételfek semmi okot nem szolgáltattak volna az ifjú sárkány aggodalmára - hiszen immáron heten is meglehettek: Ednalion, és két kísérője, kik Nie-vel érkeztek, s kik elsők voltak az elvarázsolt cellák közti folyosón; a másik kettő, kiket odafentről küldtek ellenőrizni, mikor a vár ura sokallani kezdte a behatolókról szóló legfrissebb hírek érkezését; valamint az újabb páros, akik bizonyára Furia katonájának mutatták az utat a fogdáig. Nizzre' Zotreth katonái egymagukban is kihívást jelentettek volna, oly akadályt, melynek feloldására talán még az Égboltszemű segítségével is kevésnek bizonyult volna, ráadásul, mint az a fényes, fehér, s mindeközben láthatatlan varázserőkből is látszott, melyeket Filnoren lakói a falakba plántáltak; felügyelőiket alaposan megáldották némi igazságtalan előnnyel, melyet kizárólag a saját területüknek köszönhettek ugyan, ám attól elvágni őket lehetetlennek ígérkezett a tapasztaltak alapján. Hiszen egyetlen érintéssel képesek voltak magukhoz hívni az elrejtett erőket! Úgy, s addig tarthatták bezárva őket ennélfogva, ahogyan és ameddig kívánták, összegészében tehát megvolt a maguk baja az idegen sárkány felbukkanása nélkül is, Valturaan pedig hiába szemlélte volna órák hosszat a sápatag, szürke alakokat, jól tudta, hogy ezúttal nem kerülhet az ajtó másik oldalára.

S talán már nem is akart.

Minden alkalommal súlyos, nehéz érzés fogant bensőjében, amikor találkozott valakivel az övéi közül. Mintha tartania kellett volna tőlük - noha cseppet sem látszott rajta, hogy nem a Völgybe valósi, s az sem éppen, hogy kivel járt jegyben, kikkel múlatta idejét, s hogyan viszonyult a felettébb bonyolult és összetett világ még bonyolultabb, még összetettebb dolgaihoz. Kain Namelyr és Shuga Melfyomer is arra utasította őt, hogy alaposan rejtse el félelmét övéi elől, s az ifjúnak ez borzalmasan nehezére esett, egyszerűen nehezére... Csaknem sohasem vitte sikerre ezen feladatát, most mégis úgy festett, mintha rettegésének vadul hömpölygő folyamát egyszeriben lezárták volna, elzárták volna a Lanurián létező legerősebb, leghatalmasabb zsilippel, amelynek minden szeglete egyetlen félresöpörhetetlen, megtagadhatatlan, felülbírálhatatlan gondolatból származott: meg kellett védenie Nie-t attól a barbártól, bármibe is kerüljön. Attól a hatalmasra nőtt, izmokból álló hegytől, még akkor is, ha elsősorban nem a karcsú, törékenynek tűnő leány érdekelte. Hiszen nem szabadott okot adnia arra, hogy az ismeretlen másként kezdjen vélekedni, s úgy határozzon, hogy Heledir nagyon is kapcsolódik az ügyhöz, amely miatt idefáradt.

Hát szemlélte őket az ifjú hósárkány, szakadatlanul vizsgálta mindannyiuk alakját és vonásait, azon gondolkodván, hogy mi lehetett az ok, amiért a megjelent Csupaszbőrűek látszólagos vezéralakja szóra sem méltatta a Honvágy-gyógyító szavait. Nem mintha ezt annyira rossz fejleménynek ítélte volna, hisz így legalább - talán - nem sodorta magát veszélybe az ő testi épségének megóvására való igyekezetében; ugyanakkor különösnek találta, hogy valaki olyan, mint ő, aki eddig minden alkalmat megragadott, hogy saját igazát bizonygassa, hirtelen a hallgatás mellett döntött. Vajon köze lehetett az érkezetthez? Valturaan nem tudta, s nem is gondolta, hogy ideje volna ezt önmagával megvitatni, miközben a sohasem érzett szag tulajdonosa az értésére adta, mit vár el tőle; amely kérés, nos, sokkal inkább hangzott tiltakozást nem tűrő utasításnak, ráadásul még jókora felháborodást is keltett az Ibolyaszemű jegyesének mellkasában. De hiszen másodjára zárták be ide, MÁSODJÁRA, most meg elvárták volna tőle, hogy megjelenjen az idegen előtt, mint egy szépen felöltöztetett kékvérű gyermek valami vidéki birtokon rendezett mulatságon, hogy szemügyre vehessék?! Még mit nem! Hogy bárhol felismerjék ezután a felvett alakját? Hát ennyire bolondnak nézte a barbár? Bárhogy is volt, tévedett. Valturaan átlátott rajta, s leküzdötte haragját, amellyel követelte volna, hogy nyissák ki a cella ajtaját. Az a fémréteg tökéletesen jó helyen terpeszkedett el közöttük, s nem mintha bármivel is előbbre jutott volna a másik sárkány, ha egyszer Kilime fiának valódi formáját nem véshette emlékezetébe. Azonban tévedés lett volna konstatálni, hogy a Jégszemű minden indulatát megsemmisítette lelkében és szívében, s tévedés lett volna hát azt feltételezni róla, hogy rettegve, csendben várja majd be végzetét, mint ahogyan Tarsis-ban cselekedett. Ó, nem. Most tennie kellett valamit, de gyorsan, és tenni is akart.

- Mutassam magam? Valóban? - kérdezte tőle a rácsokon keresztül, meglehetősen arrogánsan - Ha nem látnád, be vagyok zárva. És egyébként sem vagyok a Csupaszbőrűek vásári lova, hogy csak úgy megnézhess magadnak.

Talán hangsúlyoznia sem kellett volna, hogy mindannyiuk számára világossá tegye, mennyire felháborodott, így azonban az összes kiejtett hanggal összeforrt minden érzése, s ezen fejlemény egyetlen dolog miatt volt igazán hasznos: nem szerepelt közöttük félelem, egyetlen szikrányi sem. Mindet elfedték, eltakarták az ismeretlen elől, így pedig a Veszélyes Nevű és a Sziklaféreg tanácsának kicsírázott magva végre termékeny talajra találhatott.

Mit képelsz, ki vagy te? - tette hozzá magában, kissé talán túlzottan tovább gondolva, s felfújva a történteket - Csak Lar nézhet meg akkor, amikor akar!

Az első akadályt azonban, úgy vélte, sikeresen áthidalta, s míg ezen gondolat némi bátorsággal ruházta fel őt, s erőt öntött fájdalmasan lüktető karjába, melyet rézsútosan kitárva tartott Nie védelmében; addig a hatalmasra nőtt, szőke barbár további parancsát már nem volt ilyen egyszerű feldolgoznia és megválaszolnia. Nem volt, hiszen, bár némiképpen értett valamicskét az eroniai nemességhez édesanyja jóvoltából, az ő címerüket mégsem használhatta biztonsággal; elvégre, ha az érkezett netalán fehér sárkány volt, akkor ismerhette is Kilime vérvonalát, s akár arról is értesülhetett, hogy régen nyoma veszett. Már több évszázada annak, hogy utoljára látták őt, s hogy volt-e mellette, előtte, vagy utána bárki, akinek születhetett volna egy fia, arról egyes rétegek rövid úton tudomást szeretek volna a fagyos szigeten. Ráadásul Valturaan nem lett volna képes felvázolni magában az egyes leszármazásokat, így aztán megmondani sem tudta volna, mégis kihez tartozik. S egyébiránt is veszélyesnek találta az esetleges megoldást, nem csupán a Csúcsra terelődő gyanú esélye miatt, hanem azért is, mert saját épségét kockáztatta, ezzel pedig Nie szabadulását. Arról pedig szó sem eshetett... Így aztán az egyetlen másik ötletet választotta, mely néhány rövidke pillanat alatt felmerült benne, s most az egyszer magában fohászkodott az istenekhez, hogy ne kövessen el hatalmas hibát vele.

- Ahonnan én származom, te ott nem jártál. - válaszolta, immáron kevésbé dühösen, s csupán erélyes, kemény hangja árulkodott türelmének fogytán létéről - Mi értelme lenne megmutatnom a címeremet? Semmit sem jelentene neked, és főleg nem tudnád meg belőle, hogy hol van az otthonom.

És persze, a legjobb tudomása szerint nem is volt címere - legalábbis nem olyan, amely a Csúcs jelenlegi lakóihoz kötődött volna. Azoknak, kik apja, s az elődei idejében rendszeresen kimehettek a Kinti Világba, bizonyosan elárulták a jelzést, melyet fel kell mutatniuk szükség esetén, de az ifjúnak érthető okokból ezt sohasem tanították meg. Még a nővére, ki sok kegyben részesült, sem kaparinthatta meg ezt a tudást, Kilime pedig, ha az eltelt évek alatt elő is állt valamiféle címerrel, azt neki sohasem jelezték. Így aztán melegen - és kissé aggodalmasan - ajánlotta magában a barbárnak, hogy ne kérdezősködjön többet.

Nem gondolta volna.

Azt hitte, széles hátának, s magas termetének védelmében némi vigasztaló biztonságra lel majd a leány, s nem kívánkozik kitörni onnan, bármiféle okból is tenné. Ámde tévednie kellett - tévedett, s ezt igencsak hamar fel kellett ismernie, ugyanis az északi tünde leány nem maradt rögtönzött, szegényes rejtekében. Nem maradt az árnyékokban, s nem tartotta meg magának dallamszerű hangját sem, mely oly jellemzőnek bizonyult Eclair kecses, szellőléptű népére. Nem... Nienna nan E'Leinor-Syllen hallatni kívánta azt, s oly részletekre, oly érvekre és kapaszkodókra hívta fel vele Valturaan figyelmét, hogy az ifjú hósárkány kétszeresen is meglepődött miatta. Másodszor tehát azért tette, amiért az Égboltszemű fényt gyújtott a sötét fogdában, s azzal együtt az ál-alak kemény fejében is. Megmutatta számára, hogy a hatalmasra nőtt, edzett barbár minden kérése, minden parancsa, de még csaknem ott-léte is teljességgel indokolatlan, s bizonyítékok hiányában hallgatnia kellene inkább, nem pedig a bebörtönzött fajtárstól követelnie... És megmutatott valami egészen mást is neki. A saját tükörképét. Mert a ragadozó gondolkodás és akarat nélkül pillantotta meg az eléje perdülő, felágaskodó, karcsú, aprócska alakban önmagát - önmagát, ahogyan a Honvágy-gyógyítót védte a számára kiosztott igazságtalanságtól, s ahogyan minden megmaradt erejével, minden csepp bátorságával azon munkálkodott, hogy javíthasson vagy javíttathasson állapotán. Önmagát látta, és bár a leány nem ordítozott magából kikelve, a hasonlat csalhatatlanul égett elméjébe, s valami egészen különleges, sohasem tapasztalt módon dobbantotta meg az ifjú kalapáló szívét.

De hiszen ugyanazt tették, egymásért.

Nie ugyanazt tette, amit ő is megtett volna - és mégsem. Mégsem tette, nem tehette, hisz' cselekedete oly különböző volt, s oly veszélyes. Az első meglepődése pontosan ennek a tagadhatatlan ténynek szólt: az Égboltszeműnek, ki közéje, s egy fajtársa közé állt; ki nem tartotta magában véleményét, helytelenítését, csalódását, megrökönyödését, csak mert a régi feljegyzésekből, s a rémtörténetekből életre kelt borzalmas szörnyeteg volt az, kihez intéznie kellett volna azok közlését. Nem, nem tette. És Valturaan okkal gondolhatta, hogy a védőfalként szolgáló cellaajtó vajmi kevés szerepet töltött be az eléje táruló jelenetben... És ő hagyta, hogy az a jelenet tovább tartson, s elérje végét. Hagyta, mert tudomásul vette, hogy az északi leány kivívta magának fellépése jogát, s hagyta, mert attól tartott, ha szavát szegné, s hirtelenkedésével újfent és jobban védeni próbálná, azzal oly büntetést zúdítana magukra, melyet Nie a legkevésbé sem érdemelt meg. Hagyta továbbá azért is, mert valóban komoly fájdalmai voltak, amióta csak visszakerültek a cellába, és az odakint testében munkáló, szabadulás felé törő erők alábbhagytak, lankadtak, azután pedig átadták magukat a felismerésnek. Tudatosult elméjében, hogy e parányi álca-alak ezidáig egyszer sem bizonyult alkalmasnak oly mérgek leküzdésére, melyeket célzottan sárkányok ártalmatlanítására alkalmaztak, s mivel az első próbálkozása után nem folytatta a kísérletezést és nem gyógyította meg magát, most - nem, akkor... akkor, midőn Nie lehajolt hozzá, és ő feltépte ruházatát - holdsugár-színű helyett baljóslatúan sötétlő bőrt lelt a karján... Hagyta őt tehát, hadd tegye meg, amit kiharcolt magában. Hadd győzedelmeskedjék a sárkányok felett némán, s hadd álljék fel büszkén, szilárd léptekkel, miután lehajították a magasból, azt üzenvén nekik: ezt a kétlábút nem lehet ily könnyedén elpusztítani.

Azt hitte, a hatalmas, szőke barbár éppúgy figyelmen kívül hagyja őt - Nie-t -, mint a lassacskán összegyűlt sötételfek. Azt is hitte, hogy fajtársának ész-beli hiányosságai végre kiütköztek - vagy legalábbis azt, hogy felnőtt létére pontosan olyan ostobának teremtetett, mint az összes többi háborúskodó. Vagy talán még annál is olyanabbnak. Ő aztán senkinek sem akarta mutogatni magát, aki nem Laryss, és ebből bizony nem fog engedni. Nem számított hát, minek hiszi őt a másik: árulónak vagy az ősiek elvakult katonájának; noha azt meg kellett jegyeznie, hogy a - meglehetősen provokálónak tartott - beszédéhez társuló tekintetet nem tudta, mire vélni. Lehet, hogy a méregtől már képzelődött is? Pislogott egyet... azután még egyet, s mit látomásnak vélt, nem bizonyult annak. Ott volt, ott ült a barbár szemében, még akkor is, ha Valturaan nem értette, mit jelentett. Ha nem bízott abban, amit jelentett - s hogyan is bízhatott volna, ha a következőkben már a saját bajtársát vette górcső alá az az idegen?! 

Mit merészelsz...! - gondolta magában, miközben kezdett mind-mind jobban haragra gerjedni, ugyanakkor mégis hallgatott.

Hallgatott, mert valami nem volt rendben azzal az egésszel, hiába tartotta tűrhetetlennek a barbár viselkedését. Az iménti tekintete után ugyanis elbizonytalanodott kissé - s ki hibáztatta volna érte e kilátástalan helyzetben, honnan legjobban szövetségesét kívánta volna menteni, bármi áron? -, s tétovázása, elhatározásainak meg-megingása időt szolgáltatott számára, hogy észrevegye a másik sárkány beszédében gondosan, vagy talán kevésbé úgy elrejtett jeleket. Mert hiszen a hatalmas, szőke ember-alak nem vetette szemére a leánynak, hogy árulóval szövetkezett, s azt sem érzékeltette vele, amire Valturaan egy feketéket szolgáló személytől számított. Nem volt semmiféle "túlszaporodott pondró"-üzenete annak, amit mondott, s szemmel láthatólag nem vetette meg a fehér elfet, ki ellensége kellett volna, legyen. Nem kívánta őt elpusztítani, noha esetleges érdektelensége mögött még gondolhatta másként. Azonban ha érdektelen volt, igazán és valóban az, akkor hát miért ereszkedett le hozzá a fennkölt magaslatokból, hogy beszéljen neki? Nem értette... és azt sem értette többé, vajon szabadjára engedheti-e bensőjében kavargó, s egyre inkább felgyülemlő haragját. Vajon megteheti-e, ha mindeközben Nie biztonságát tartja szem előtt? A bajtársáét, ki el nem hagyta őt, ki bizonyára addig küzdött odafent, míg ide nem ért hozzá. Vajon, ha egyszer s mindenkorra megkísérelte volna véleményét a barbár koponyája mögé juttatni, elveszítették volna a leány megóvó tényt, miszerint semmi köze a Filnoren-ben folyó ügyekhez? Azt, mi talán ezidáig megvédte őt a sárkánytól?

S amikor már úgy vélte, képes uralkodni magán - hogy az Égboltszeműért igenis képesnek KELL lennie rá, hát megtörtént.

Az idegen fajtárs valóban szemléltette származását az ifjúnak, s e tettével egyáltalán nem is lett volna gondja - legalább valamelyest egyenlő félként kezelte, s okot adott rá, hogy kéréseit teljesítsék. De AHOGYAN ezt megtette, az már több volt a soknál a felzaklatott fióka számára. Hiába a különös, sugalló, célzó tekintet, hiába minden! Valturaan-nál semmit sem ért volna el többé azután a mozdulat után, amellyel eléje tárta címerét a képlékeny bőr alatt húzódó izmokat mutatván. Kihívást jelentett, az ég szerelmére! És nem csupán a sárkányok nyelvén! Egyenesen és kendőzetlenül üzente meg a fehér ifjúnak, hogy "Ormr, Eronia szülötte" jobb hímnek képzeli magát nála.

Mégis mit tehetett volna úgy, bezárva, fájdalomtól elködösült elmével, s cseppet sem oly módon szemrevaló felsőtesttel? Nem is - sokkal inkább: mit reméltek tőle, mit fog tenni? Az az ostoba felnőtt valóban azt hitte, hogy ő majd egyszerűen csak bedől a trükkjének, és leereszkedik hozzá, hogy egy nem-valós, felvett alak alapján döntsék el hatalmi harcukat? Ennyire agyalágyultnak már születni sem lehetett, ezt gondolta Kilime gyermeke, ezt gondolta, hiszen éveken át volt kitéve hasonló, rejtett és kevésbé rejtett gesztusoknak, mozdulatoknak, szavaknak, Shuga és ikerfiókái jóvoltából; és ha valaki, akkor hát ő megtanulta, hogyan ismerje fel, ha be akarják húzni a csőbe. És Ormr, Valturaan szemében, egészen biztosan be akarta. Így eshetett meg hát, hogy az ifjú fehér lassan, nyugalmasan állt a rácsok között figyelt szőke barbárral szemben, s orcájára düh, féltés helyett fölényes elégedettség telepedett.

Jól megfigyelte az eroniai címert, s noha a kelleténél bizonyára kevesebbet mondott neki, azt mégis megállapíthatta róla, hogy nemesi vérnek nyoma sem volt az idegen fehér ereiben; ennélfogva, ha megmutatta volna neki Kilime családjának Csupaszbőrűek számára olvashatatlan, leírhatatlan és értelmezhetetlen jelképét, akkor kis szerencsével sarokba szoríthatta volna az azt feltételezhetően jól ismerő kihívó felet - ehhez pedig magabiztosnak kellett látszania. Magabiztosnak, mert hiszen kockázatos lépésre készült, s nem csak azért, mert egy évszázadokkal ezelőtt eltűnt személyhez igyekezte kötni magát, hanem, nos, azért is, amit  - eredeti, vagyis kissé elodázott - válaszának kigondolása közben felfedezett.

- Én nem viselem a családom jelét a felkaromra tetoválva. - kezdte, s tán mindenki meglepődésére sokkal kevésbé haragos és indulatos hangon, mint arra számítottak volna tőle; bár tévedés lett volna azt állítani, hogy eme érzések nem voltak fellelhetők szavaiban - Máshová tetoválva sem viselem. Ha látni akarod a címeremet, "Ormr, Eronia szülötte", akkor kiengedsz innen, vagy szólsz a szövetségeseidnek, hogy oldják fel a mágia-tiltó varázst a cellánkban, különben sosem tudsz meg rólam semmit. Ha Filnoren szövetségese vagy, tudnod kellett volna, hogy az elvárásodat nem teljesíthetem idebent. Ne szórakozz velem! Végezd a dolgodat rendesen. - tette hozzá.

S mivel Ormr mindent láthatott és hallhatott egészen ezidáig, az ifjú végül úgy határozott, igazán ostobaság lett volna, ha hagyja magában megrekedni a haragot, mely a Nie-t illető szavak nyomán kélt. Valturaan ugyanis nem találta kedvére valónak, ahogyan bajtársával beszéltek, s ezt immáron nem volt rest nyilvánosságra is hozni. Hiszen Nie is megtette, csak éppen a sötételfekkel szemben. Hiszen a sárkány azért volt itt, hogy megvédje őt! S hogyan védhette volna meg, ha féltéstől - és fájdalomtól - megbénulva hallgat?! Nem törődött hát azzal, mi lesz azután a mondat után. A címerét mindenképpen látni akarták, hát megkapják. Megkapják, amennyiben figyelnek rá, és úgy tesznek, ahogy ő akarja. Megkapják, mert az ifjú sejtette, hogy "árulása" már nyílt titokká vált mindannyiuk előtt, s ezért nem számított valójában, miféle jellel igazolja magát. Elviszik, bármit is mond, bármit is tesz - és ő tenni akart róla, hogy Nie-vel együtt vigyék ki innen. Tenni akart érte, épsége, élete árán. És tenni akart azért is, mert azóta a pillantás óta nem telhetett el úgy másodperc, hogy ne gondolkojdék az eroniain.

- És kétszer is gondold át, hogy beszélsz vele, ha jót akarsz magadnak! - intett ép karjával a leány felé figyelmeztetően.

Az Égboltszemű szavai valóban igazak voltak.

Értelmetlen ostobaságnak tűnt immáron, hogy őt, ki csupán behurcoltatott e várba, bebörtönözzék, csak mert fehér elfnek született, s Ormr, kinek izmos felkarján ott terpeszkedett a címere, szabad járást kaphatott a vastag kőfalak között. Azt tehetett, amit kívánt, míg betartotta a szabályokat, hiszen az övéi szövetséget kötöttek a várral - amelyet azonban NEM ő kötött, ahogyan Nie SEM az a fehér elf volt, ki száműzte volna Ednalion-t Orod Opelë-ből, és ezt az ifjú Valturaan-nak megkérdeznie sem kellett. Ugyanakkor a többi érthetetlen történés azt érzékeltette vele, ha még tovább itt maradnak, előbb-utóbb teljesen becsavarodik. Az egésztől. A sötételfektől, akik az övéiket is bezárják, és akik közül a bezáratottak, úgy tűnt, megkeseredettek, szürkék és üresek. A fajok és népek egyöntetű gyűlöletétől, amelyet ő maga is tapasztalt, ám sohasem hitte, hogy még a Csupaszbőrűek is ezt tehetik egymással, s ekkora mértékben. A barbártól, aki mintha minden kiejtett szavuknak csak egyetlen részét venné figyelembe.

S az ifjú nem csodálkozott rajta, amikor meghallotta az északi tünde távolodó lépteit. Pontosan tudta, miért teszi - hiszen ő maga is ugyanazt érezte, csupán máshogyan viselkedett a hallottak és látottak hatására, valamint megannyi Csupaszok közt töltött év után a "nőstény" szóról is napokig tartó monológot adhatott volna bárkinek. Ahogyan Laryss Orowennë is tette, midőn tanította őt, hogy a Fehér Város falai közé juthasson, s ők együtt merülhessenek bele a mágia - és a konyhaművészet - világába. Semmiféle ellenségesnek tűnő mondatba nem volt ajánlatos eme szót belehelyezni, s nagyon körültekintően kellett alkalmazni, ha valaki mégsem kerülhette ki, mert nem állt más a nyelvére. Körültekintően, s nem csak a mondandót értvén ezalatt, hanem a környezetet, s a jelenlévő személyeket is. Talán ő, valamikor régen még gyakorta hivatkozott volna így Nie-re, ám sok minden megváltozott, sok mindent megjegyzett és sok mindent inkább nem tett meg, nem akart megtenni - ezt vette észre magán, még akkor is, ha elméjében, gondolataiban a leány, mint nőstény, naponta rengeteg alkalommal szerepelt, amennyiben szóba került köztük odahaza. De hiszen nem hím volt... Mégsem mondott semmit ezúttal, elvégre nem tudhatta, a másik sárkány hogyan gondolkodott, s helyette bizony, nem óhajtott bocsánatot kérni. 

Tanulja meg, hogyan kell.

Ha akarta... Mert ezt sem tudhatta az ifjú, bár inkább a nemleges válasz felé hajlott - hiszen kezdett úgy viselkedni vele, akárcsak a sötételfek -; egészen addig, amíg a félrevonult leány szavai be nem hatoltak kemény koponyája mögé, hogy ott a féltés és harag sűrű gomolyaga közepén, a meglepődés fészkét rakhassák le. De hiszen az a fehér elf kérlelte őt. Nyugtatta őt, amikor ugyanúgy veszélyeztetettjévé vált a helyzetnek, mint ő maga, amint belépett a fogdába, hogy a fiókát kimenthesse. Mindkettejüket sarokba szorították, ezúttal együtt, egy helyen, s kiszolgáltatottjává tették őket kedvüknek, idejüknek, saját gondolataiknak. Egyesek még válaszra sem méltatták Artanis és Adan gyermekét, és mégis Ő volt az, ki úgy vélte, meg kellene nyugodniuk. És Valturaan nem értette, miért látta így helyzetüket a másik. Nem értette, miért, s hogyan fogant lelkében az iménti - már-már csitító és biztató - cselekedet. Nem... Kilime fia egyedül csak arra tudott gondolni, hogy ha már újfent elvették szabadságát, s nem hajlandóak kiereszteni őt, bármit is mond, akkor hát hagyják végre békén, ne álljanak a cellája ajtajához szemlélődni, szórakozni és kihívóan, ingerlően viselkedni. Mire lehetett ez jó egyáltalán?

Azonban, hiba lett volna úgy találni, hogy a gyermeknek minden bizakodása és reménye odaveszett, ahogyan a fájdalommal, s önmagával küzdött. Hiba lett volna azt gondolni, hogy nem tartotta szemmel Ormr-t Eroniából, s nem várta a válaszokat, a történéseket, amelyek elkövetkezhettek irányukban. Ugyanakkor hiba lett volna hinni azt is, hogy mindemellett nem fülelt a fehér leány által keltett esetleges neszekre, s nem töprengett azon, vajon odamenjen-e hozzá, mint ahogyan ő is tette nem sokkal ezelőtt; hogy megnézze, mit tehet érte. De bizony, hogy töprengett, cselekvésre viszont nem szánhatta el magát ily könnyedén - hiszen sok múlott rajta, hogyan dönt majd odakint, ha kitárják az ajtót. Igazán sok, és nem csak a saját sorsa, hanem a leányé is, kit oly buzgón védeni kívánt. Merthogy odakint, a folyosón könnyűszerrel felrajzolhatná maga elé a levegőbe édesanyja családjának címerét, amennyire még emlékszik rá, s hozzátehetné még azt is, hogy nemesi címe örökséggel ruházta fel Eronia szigetén. Hozzátehetné, hogy édesapja Därur, Észak Felmetszője, ki legjobb tudomása szerint az ősieket szolgálja, következésképpen tehát neki, a gyermeküknek éppen annyi keresnivalója van e zárkában, mint egy civilnek. Semennyi sem. Igazán jó tervnek tűnhetett volna első látásra, s Valturaan hajlandó is lett volna meghozni néhány áldozatot azért, hogy az északi leányt kimenthesse onnan, hová ő és a javaslata juttatták. Hajlandó, noha nem azonnal, s nem addig, míg más út is kínálkozhatott. Hiszen nem árulhatta el csak úgy, hogy édesanyja még életben van, s azt sem, hogy hová vitték, miért maradt ott, s hogyogy gyermekei vannak egy másik hímtől, ha egyszer mindenki, aki ismerte, úgy tudta, hogy kizárólagosan Melfyomer részesülhetett a kegyeiben. Bizonyára maga Därur sem volt olyan ostoba, hogy a saját rémálom-birodalmáról regéket mesélt a Völgyben, ráadásul a jégszemű ifjú szerint Ormr talán még hallhatta is e nevet valahol, s akkor ki tudja, mi történhetett volna? Talán elé viszi? Vagy inkább az ősiek elé, mert egy Csupasznősténnyel szövetkezett? Borzasztóbbnál borzasztóbb lehetőségek kavarogtak a fejében, ezért hát egy tapodtat sem volt képes elmozdulni a cella hátsó részébe húzódott Nie felé; és így arra is lehetősége akadt, hogy az eroniai következő megszólalása hallatán egyenesen neki címezhesse megrökönyödött, zavart ábrázatát, amelyben, úgy festett, mintha minden pillanattal kevesebb düh fortyogott volna.

Vajon honnan tudhatta Ormr, hogy még nem érte el a felnőttkort? Hiszen általában senki sem vette észre ezt! (De igen, csaknem mindenki...) És vajon miért kellett éppen neki, éppen most szóvá tennie? S talán amíg ő nem is tudhatta, mivel döntötte romba ennyire a hósárkány világát, Valturaan egyszer s mindenkorra teljesen kifordult önmagából. A barbár higgadtsága, s Nie hallgatása mintha belülről gyújtották volna lángra őt, s az Ibolyaszemű jegyese meg sem mert fordulni, hogy ránézhessen a leányra. Nem tudott megnyugodni, s olyannyira nem, hogy egyszerűen nem is akarta - nem MERTE VOLNA - tudni, vajon mit érezhetett a fehér elf. Ő, akinek sok mindent nem mondtak még el, főleg ő maga, és éppen azért tett így, mert két éve, abban az elhagyatott farmházban, s azelőtt, abban az árnyas nyiladékban oly sok mindent elárult, s oly meggondolatlanul tette azt. És önkényesen. Soha többé nem akart csalódást okozni Laryss-nak és szenvedést Nie-nek. És mégis, MOST, hogy végül hallgatott, a baj megteremtetett újra, s az ifjú nem csodálkozott volna azon, ha a leány becsapva, elárulva érezte volna magát. Sőt! Egyenesen félt attól, hogy ostoba kölyöknek fogja tartani, s többé sohasem veszi majd egyenlőnek saját magával. Hogy többé hozzá sem szól majd. Hogy a Laryss-ba vetett bizalma is semmivé válik, s ők ketten elveszítik egymást. S félt még megannyi mástól, oly dolgoktól is melyeket ő maga sem foghatott fel, annyira gyorsan suhantak át zilált elméjén, amelyben, s a lelkében, nem tudta volna eldönteni, vajon düh avagy bűntudat uralkodott. Vajon felrobbanni kívánt volna jobban, vagy elsüllyedni Filnoren vastag kövével együtt, s belezuhanni a kontinensbe, honnan soha elő nem mászhat többé? 

S ha lehetett volna roszabb, akkor hát minden bizonnyal lett is, midőn ráébredt, hogy Ormr nem állt meg egyetlen mondatnál. Hogy nem szórakozott, cseppet sem tette, s komolyan beszélt, felvillantva előtte a borzalmas jövőt, mely rájuk várhatott e helyen, egyedül, elszalasztván az egyetlen esélyt a szabadulásra. Ami MOST adatott, eygedül most, s talán nem lesz több soha. És akkor Valturaan érezte, hogy a haragja, mely saját magát átverő hazugság volt csupán, egyszeriben szertefoszlott, mintha már nem létezett volna, helyébe pedig rettegés és elborzadás került. Elborzadás, azután... értetlenség. Ugyanis Ormr nem hazudott. Valóban ott szerepelt az a szó: segítsek, az általa kimondottak között, és a fiatalabb valóban nem értette, mi baja lehetett a Nagyasszony címeres katonájának, hogy SEGÍTENI akart egy olyan fajtársán, aki több, mint valószínűleg együttműködött az ő és Filnoren közös ellenségével - a civil leánnyal. Ráadásul ha valóban nem miattuk érkezett ide, akkor hát miért csinálta ezt egyáltalán? Hiszen mérhetetlenül hatalmas értelmetlenséget követett el!

Vagy... mégsem?

Emlékezett a démonszerzetre és a tanítására. Emlékezett, hogy bármely felnőtt, kit az útjába sodortak, törődni kezdett vele, meg akarta védeni, meg akarta menteni, csaknem úgy, mintha... mintha elment volna az esze. Ezt jelentette a gyermekek áldása számukra - így gondolta az ifjú -, s ennélfogva mindegy volt, hogy sajátjuk-e avagy másé a magára hagyott, bajba jutott teremtmény: nem mehettek el mellette szótlanul és tétlenül, ahogyan nem mehetett sem Kain Namelyr, sem Shuga, sem Niveria, sem pedig a többiek. Hát igazán lehetséges volt, hogy Ormr-nak is éppen így elment az esze, amikor meglátta őt; amely történésen talán másutt és máshol az ifjú felháborodott volna, most azonban sem ereje, sem ideje, sem pedig szándéka nem akadt zúgolódásra. Hiszen úgy érezte, hogy rajtakapták, hogy megbotránkozott az Égboltszemű számára, s úgy érezte, hogy súlyosan közelítő, veszélyes végzetük máris a torkának ugrott, hogy szorongatni kezdhesse azt. Lehetőséget látott tehát, nem gúnyt, nem támadást, és nem provokálást. Már nem. Kiutat látott, amelyet minden porcikájával meg akart ragadni, hogy kivonszolhassa rajta önmagát és a tündét ebből a rémséges várból. És a lehetőség fennállt, amennyiben nem tévedett (de igen), elvégre Ormr, mint felnőtt, a kötelességét kellett, hogy teljesítse, amiről Shuga oly sokat beszélt, s addig nem távozhatott, míg a bajba került fiókát meg nem mentette. Vagyis...

Először azt hitte, időt nyert maguknak. Azt hitte, minden rendben lesz, csupán pillanatok kérdése, ám azután sötét fátyolba borult előtte a világ, ahogyan ráaeszmélt, hogy a másik fehér CSAK őt kívánta kivinni innen. Egyedül őt! És ez nem volt jó. Nem volt elfogadható. Felfedezése néma tiltakozást szított szívében és elméjében, s féltése az Égboltszemű iránt sohasem látott magasságokba csapott fel lelkének tengerén. Nem maradhatott magára! Hiszen már TUDTA, hogy bárkit is hozna vissza ide, nem vihetnék ki Nie-t innen, s az északi tünde itt ragadna, egyes egyedül, s olyanná válna, mint a szemközti cella rabja. Ha egyáltalán élni hagynák addig... Nem, nem volt szabad itt maradnia többet, egyetlen perccel sem. Valturaan elméje és szíve eltelt ezzel, s akkor, midőn láthatatlan kínlódása a tetőfokára hágott, Kilime fia csaknem magán kívül határozta el, mit fog tenni. Hogy mit fog mondani, azért, hogy az egykori ispotályvezető gyermekét mentse.

- Ormr. - kezdte hát, s halk hangjában meghajlást, egy törést vélhettek felfedezni, a kiejtett szó pedig valóban félelemtől csöpögött.

Megtörve folytatta tovább, képtelenül arra, hogy elrejtse félelmét, s hogy elrejtsen még valamit: szégyenét, s elkeseredését, amiért annyi átbeszélt éjjel után végül így kellett megtudnia a leánynak, hogy ki is ő, s kit választott Laryss magának. Nem általuk és nem később, amikor már könnyebben megemészthette volna. És talán nem is akarta rejteni érzéseit. Talán azt akarta, hogy Nie lássa, hallja őket, ezért hát akaratlanul az eroniai is részesült belőlük. Ám ez most nem érdekelte az elkeseredett és rettegő hósárkányt.

- Én nem értem, miért nem hitted el, hogy semmi közöm a Völgyhöz. Nem onnan származom, ezért nincsen címerem. De ha... Ha mindenkinek van, akkor nem tanították meg, és nem tették rám, de ez nem az én hibám. Nem akartam ide kerülni, ki akarok menni innen, és elvinni Nie-t is. Semmi mást nem akarok. Nem ezért jöttem, és ő sem... - mondta, ám azután kijavította magát - Ő nem is jött. Én hoztam. Nem tehet semmiről. Engedj ki minket... - folytatta, s azután oly szó hagyta el torkát, mi nem került oda gyakran, s főleg nem idegenekkel szemben - Kérlek.