Filnoren - Az égi vár

Valturaan szavai elhaltak, s velük együtt mintha az erő is egyre csak távozott volna a halovány tekintetből, a sérült és ép tagokból. Mégis várakozást hordoztak magukban a sápatag vonások - várakozást Ormr, az eroniai, és várakozást Nienna nan E'Leinor-Syllen irányában egyaránt, kiktől oly ellentétes, ugyanakkor oly hasonló dolgokat vélt elkövetkezni látszani. Az előbbitől a cellaajtó nyitását várta, vagy a parancsot, amely az odébb összegyűlt, a kelleténél méretesebb sötételf-csapat tagjait utasítaná arra, hogy ezt őhelyette megtegye. Várta a szót, az elnagyolt intést, várta a pillantást, mely arról árulkodik majd, hogy hangja meghallgattatott, s kérése el nem utasíttatott. Várt hát rá, ahogyan várt a leányra is. Egy jelre tőle, az ifjú háta mögül. Egy jelre, mely szerint Laryss és a választottja nem veszették el az egykori grifflovas bizalmát, s az ispotályvezető leánya hajlandó lesz meghallgatni magyarázatukat az eltitkolt részletek homályba veszéséről, mielőtt arra a következtetésre jutna, hogy átverték őt, s meglopták beléjük vetett hitét. Hogy nem kíván többé szót váltani, s érintkezni velük soha. Egyetlen egyszer sem.

S ahogyan kétségek, félelmek mérhetetlen, hűvös súlya alatt elbomló-széteső, kihűlő haragjának emléke sem maradt már; elméjét, mellkasát egyedül e végtelennek tetsző várakozás kora hajnali, zúzmarás szele töltötte be, mi minden eltelő pillanattal egyre jobban kavargott az emelkedő-eső bordák ölelésében, amelyeknek mozgását tulajdonosuk fogdába való visszakerülése óta kissé akadályozta az égető, perzselő, szűnni nem akaró fájdalom. A pillanatok azonban hamarosan percekké duzzadtak Valturaan zilált, zavarodott képzeletében, s ő képtelenné vált arra, hogy tovább figyelje környezete rezdüléseit. Nem érzett erőt magában többé ahhoz, hogy az eroniai mozdulatait kövesse nyomon, az pedig főképpen eszébe sem ötlött volna, hogy újra kitekintsen a rácsok között, így aztán az Ednalion-tól származó, értetlenségről árulkodó ábrázatnak sem lehetett tanúja. Ha pedig mégis ott állt volna, a fémhengerekre font ujjakkal, ahogyan korábban az Égboltszemű tette; akkor sem emelte volna senkire és semmire a jégszínű lélektükröket - azoknak fénye és egységes hullámzása ugyanis elveszett, tovatűnt már, helyükben pedig repedések gyülekeztek, melyek találkozásánál eltérő méretű, tűhegyes, szabálytalan szilánkok kezdtek formálódni, azután egyre apróbb és apróbb darabokra törtek a fojtogató nyomás alatt, mely immáron szorosan közrefogta Kilime gyermekét. A felismerése után. Azután, hogy végre meglátta szörnyűsége sorsukat maga előtt, s tennivalóinak listáját egyetlen árválkodó sorra szűkítette: "megvédeni Nie-t". 

Nem akart semmi mást a világon, azt az egyet pedig oly-nagyon, hogy ellenkezés és gondolkodás nélkül hagyta felszínre törni sebzettségét és sebezhetőségét. Hagyta, hadd áramoljon körülöttük, akár a vérző zsákmány csábító, mámorító illata, hogy nyájasan invitálja végső csapásra a kíméletlen ragadozót. Hagyta, mert hagynia kellett, hisz' nem maradt keze ügyében más választás. Nem várhatott zárkájukban a csodára, mely sosem jő el. Nem várhatott a sötételfek józan eszére, s nem várhatott arra sem, hogy ő maga, egyes egyedül képes lesz korrigálni hibáját, s visszanyerni vele saját szabadságát, azzal együtt pedig az északi tünde leányét, kit magával cipelt az ostobaságba. Akit, el sem tudta képzelni, minek tehettek ki, míg lejutott ide, őhozzá; az elf mégsem tette szóvá neki, nem rótta fel sérelmeit, csak szüntelenül aggódott érte, féltette őt, mintha fajtájába való volna. Ezen érzelmei pedig viszonzásra leltek a hósárkány szívében. Méltó párjukra, amely elaltatta az ifjú indulatait, s kioltotta vágyát a tiltakozás és visszakozás iránt, végső soron pedig hallgatását és rettegését eredményezte - hiszen Valturaan-nak eszébe sem jutotta volna önmagáért megtenni ezt. Oly erősen nem. S a felnőttek között, felnőtté válni kényszerült gyermek rettegett... borzalmasan félt, hogy éppen az imént kimondott szavaival vágta el maguktól a szabadulás egyetlennek tetsző lehetőségét; hogy jóvátehetetlenül rontott a helyzeten, s még hatalmasabb veszélybe sodorta Laryss fogadott nővérét. A családját, kit e sötétbe borult, vörösre festett éjjelen észak teremtménye ismerősből bajtárssá tett. A pillanatok azonban kérlelhetetlenül teltek, s az ifjú elméje minduntalan újabb perceket formált belőlük, melyeknek tömege méreggel fertőzött karjára, s elhaló, kapkodó légzésére nehezedett.

S még az az apró nesz is semmivé lett, midőn Ormr, Eronia fagyos szigetéről, hátat fordított a cellának. Valturaan riadalma akkorára nőtt, hogy ezúttal már levegőt sem vett - úgy hitte, kudarcot vallott, s a szalmahajú barbár megtermett, izmos alakja elhagyja őket; langyos, vérvörös viasszal pecsételvén meg sorsukat, s bízván azokat Filnoren lakóira érdektelenül. Úgy hitte, fióka-volta nem bizonyult elégnek, s esdeklésével csupán szánalmat ébresztett - ha ébresztett egyáltalán - a hűvös tekintet tulajdonosában. Úgy hitte, hasztalan vállalta fel "árulását" és szövetségét a leánnyal, s e rengeteg megcsalatkozott hit mindösszesen egyetlen hangot engedett felfogni számára a külvilágból. Az eroniai hangját, mely egészen biztosan valamelyik sötételfnek szólt. S míg az idősebb sárkány beszélt, Valturaan bensőjébe az első rövidke mondat fészkelte be magát egyedül, kiszorítván tudatából minden mást, melynek el kellett volna érnie oda. Mintha nyugalom öntötte volna el... Újra képes volt szemlélni a folyosót, s Ednalion-t, a bajtársaival. A szemközti, sötétbe burkolózó, visszazárt cellát. Az egyenletesen lobogó lángokat a kőfalakra függesztett fáklyákon. Ormr-t, ki beszéde végeztével még egyszer, utoljára feléjük tekintett, ám csupán a néma fehér elfet lelhette meg odabent, az aranyos félhomályban. Egyedül őt, hiszen társa régen beleveszett már, s az ál-alakban rabságra ítélt fiókához hasonlóan mélységes csendbe burkolózott. Őt, hiszen még mindig kiállt kérése mellett - mert ki kellett állnia, nem tehetett mást, és nem is akart mást tenni -, ennélfogva pedig nem fordulhatott el. Nem fordulhatott, így hát nézte a távolodót, ameddig tudta, azután pedig lépéseit hallgatta, míg érzékei engedték. Hallgatta, hogy azután a semmit hallgathassa. Nem mozdult ugyanis senki sem; nem csapott zajt, nem beszélt, s nem indult feléjük, hogy rabságuknak véget vessen. Nem változott semmi. Nem történt semmi. És akkor, abban a csendben végre elértek a szavak a szegény ifjúhoz, elértek hozzá, és ő kíméletlenül döbbent rá még annál is kíméletlenebb jelentésükre.

Arra, hogy a segítségről szóló, s arról árulkodó szavak hamisan csengtek füleikben, ahogyan hamis lehetett a beszédes tekintet is, mely érkezésekor társult Ormr első mondandóihoz. Arra, hogy, bár a fogdából kikerülhetnek, szabadságuk nem nyerték vissza, sőt... egyenesen el is vesztették. Nem volt hát csoda, ha Valturaan meggondolva magát, újra gátat szabott az elmúlt hangok értelmét felfedő gondolatoknak, s kalitkába zárta elméje morajlását, hogy azt tehesse, amelyre elsőként, s egyedül gondolni tudott rémséges helyzetükben. Elszakította hát fakó tekintetét a fáklyákkal világított folyosóról, s az Égboltszeműhöz indult, tétova, ámbár sietségtől súlytalan léptekkel, amelyek egymás után következtében valami más is rejleni látszott puszta mozgásnál: egy elbukott kísérlet. Egy megcsömörlött próbálkozás, arra, hogy a fiatal sárkány kint tartsa fejét a körülöttük hömpölygő, tajtékzó habokból, s ne engedje, hogy elméje, gondolatai bekebelezték őt. Ne engedjen semminek, mi a leány támogatásának útjába férkőzhet. Merthogy szándéka ez volt, nem kevesebb. Meg akarta érinteni a törékenynek látszó vállat,  s eloszlatni az északi tünde kételyeit és rettegését, azokkal együtt pedig tán a sajátjait is megritkítsa - ámde nem mozdult az ép kéz, nem emelkedett fel, hogy elvégezze feladatát. Nem rezdültek a hosszú ujjak, s nem váltak el egymástól a halovány ajkak. Nem suttogta a mély hang, sem erővel, sem pedig erőtlenül, hogy "Minden rendben lesz", nem kélt szárnyra az összeszorult torokból a "Megvédelek, ne félj". Semmi sem történt. Még mindig csend volt.

Csend volt, mert Valturaan ebben is elbukott. Mire a falak felé fordult, apró leány mögé ért, már elnyelte a koponyáját megtöltő, zúgó-morajló káosz, s nem tudott szabadulni a kénytelen megállapításoktól, a szörnyű következtetésektől, melyek az eroniai utolsó megszólalása okán keltek életre, s növekedtek félelmeikből, elcsigázottságukból, megtörtségükből táplálkozván. Csend volt... mert Jégkarom-csúcs gyermeke nem tehetett semmit azért, hogy Adan és Artanis leányát ne vigyék más sárkányok közelébe, s azok ne érjenek hozzá, ne nézzenek még csak felé sem. Nem akadályozhatta meg, hogy felhasználják a szóra bírásához, hogy megrémítsék, megkínozzák, meggyötörjék, s idegen, ellenséges nép könyörtelen eszközeivel oltsák ki életét. Mert azt fogják tenni, ehhez kétsége sem férhetett. Előbb-utóbb, hosszúra nyúló napok és hetek után csak a kínhalál lesz az, mi megmentheti őt az anyagi világtól, mely nem áll meg, s nem vesz újabb lélegzetet a gondolkodáshoz egy fájdalomban, s vérben úszó lélek sikolyaitól. Amely nem rezdül meg, s nem változik meg az aggódó, törődő, rettegő lélek könnyeitől... Nem. Talán hetek sem maradtak már, hiszen Nie nem született égi ragadozónak, hogy úgy, s addig viselje vallatásukat, ahogyan Valturaan fogja tenni. És bár az ifjú kérészéletű, tisztázatlan és ködös gondolatainak csupán Shuga elbeszélései képezhettek alapot, az eredményük mégis oly erővel söpört végig minden tagján, egész lényén, hogy nem tudott megálljt parancsolni önmagának. Nem tudta megakadályozni, hogy lássa Nie életének végét a bánásmód által, mi reá vár, és ő látta azt. Látta, mint törékeny, lágyszárú virágot, mely megkapaszkodott a hegyoldalon, a mohos, üde, zöldellő foltban, s látta, ahogyan a sárkányok könyörtelensége, akárcsak egy sziklaomlás, elpusztítja őt. S azt a virágot nem vihette el, nem menthette meg talán soha. Nem repíthette el Laryss-hoz többet. Nem óvhatta meg az ostrom szörnyűségeitől, hogy azután élhesse életét. Hogy mindketten azt tehessék.

Bűnnek érezte volna hát megérinteni, s hamis szavakkal áltatni őt. Véteknek tűnt a beszéd, s egyáltalán az is, hogy hozzá indult. Hiszen kudarcot vallott. Elbukott. Cserben hagyta a fehér elf leányt, ki töretlenül hitt benne; s immáron arra is képtelenné vált, hogy bocsánatot kérhessen tőle, amíg még lehet. De hiszen miért is tette volna? Nem olyasvalami történt, nem olyat okozott, amit egyszerűen meg lehetett volna bocsátani. Amiért elnézést lehetett kérni. Hiába akarta hát ezt, elkésett vele. Elkésett mindennel, talán kezdettől fogva. S ahogyan a kéz, mi vállat simítani lett volna hivatott, nem emelkedett; úgy a fej, mi a holdsugár-színű tincseket, s a vékony, törékeny nyakat kellett volna, figyelje; sem azt cselekedte, amit Valturaan kívánt. Nem nézett szembe vétkének legfőbb emlékeztetőjével. Nem volt erre képes, mert lassan, vontatottan, de mégis leszegték azt a hűvös falak által csapdába ejtett sötétben.

A jégszemű ifjú, ki közvetve volt csupán Eronia gyermeke, a hűvös követ nézte Nienna nan E'Leinor-Syllen helyett, s talán meglehet, hogy még azt sem. Meglehet, hogy a semmibe révedt kudarcot vallott vigasztalási kísérlete után, s elmerült önnön félelmében, mely oly magasságokba tört fel benne, hogy alig bírt lépést tartani vele. S ha ő így rettegett, akkor hát hogyan érezhette magát a leány? Ez volt az a kérdés, amelyre Valturaan nem kereste, s nem is akarta keresni a választ. Nem mert az Égboltszeműre koncentrálni, hiszen úgy vélte, mindenben, amit őérte tenni tervezett, elbukott. Végleg. Nem merte felemelni tekintetét, hogy az apró és finom vonásokat pásztázza, szenvedés után kutatva bennük, melyen enyhíthetne - ahogyan tervezte. Ahogyan akarta, s ahogyan talán kellett volna. Ahogyan akkor cselekedett volna, ha a barbár képében tetszelgő eroniai nem rántja le a leplet gondosan elhallgatott életkoráról.

Dermedt volt és mozdulatlan, akárcsak egy kihűlt, hószínű szobor, mely arra várt, hogy valaki összezúzza. Merthogy békés pillantásokról az ő képzeletében már szó sem lehetett, s nem is reménykedett bennük. Talán ezért és így történt, hogy azonnal és látványosan megrezzent, amint mozgást érzékelt maga körül a sötétben. Felszegte fejét is, midőn ráébredt, hogy a kelmék gyűrődésének, s a lábbelitalpak elf-surrogásának forrása az Ibolyaszemű fogadott nővére maga lehetett csak. Az nem érdekelte, miért tette, csak az, hogy megfordult, s ő hallgatva tűrt volna el bármit, amit a fejéhez vágott volna. Bármilyen pillantást. Bármilyen érzelmet. Legalábbis így hitte. Bármilyet azok közül, amelyekre számított. Nem tajtékzott, s nem kérte ki magának az előítéletként sejtett véleményt, ahogyan máskor cselekedett volna, s talán, nem, biztosan: mással szemben. Ugyanis, amióta e borzalmas és végtelennek tűnő éj tartott, Valturaan úgy érezte, nem tudna máshogyan bánni a leánnyal, csak odafigyelve, óvatosan, mintha törékeny lenne. És értékes. Értékes is volt, az volt, mert úgy festett, az Olassië-vel szomszédos erdőségekben történtekkor tapasztaltaktól is jobban törődött vele az a leány. Jobban minden elképzelésénél, s e tény, Melfyomer első próbálkozásaival ellentétben, valamiért nem hozta ki a sodrából és nem késztette arra, hogy megpróbálja elüldözni magától az északi tündét, ahogyan a Tanács mágusával tette.

S akkor, midőn a hold-sápadt orca feléje fordult, mintha egy ajtót nyitottak volna ki előtte a fény felé. Akadálytalanul és könnyeden siklott át rajta, hogy meglássa, nem, megérezze Nie rettegését. Hallotta azt a szívverésén, s hallotta megváltozott lélegzésén. Hallotta azt az illatában is, amelyet ezidáig őrlődve szorított ki orrából, szégyennel és bűntudattal fertőzött kétségbeesésén át, ám most már nem volt erre képes. A fehér elf irányában kélt félelmei, ha nem is tűntek tova, ám jelentősen csökkentek, ahogyan felismerte, hogy az égboltszínű tekintet nem hordozott magában sem dühöt, sem pedig sértettséget. De miért is lett volna így? Hiszen az imént ítélték őket kínhalálra, és Valturaan semmit sem tehetett annak érdekében, hogy ezt megakadályozza. Semmit sem ért, amit mondott, a hófehér arcon mégsem lelt könnypatakokat, nem lelt rajta hibáztatást, nem lelt semmit abból, amire szíve észrevétlenül figyelmeztette őt mindezidáig. S még a hangja is csendes volt - mert megszólalt az ispotályvezető és a városőr gyermeke -, a sárkány pedig, újfent megdermedve, hallgatta őt. S megrendülten, mert Laryss nővére beszélt hozzá. Beszélt egy érzésről, valami olyanról, ami gyengeséget és kiszolgáltatottságot jelentett, ha egy égi ragadozó cselekedett volna így - és Val bizonyosan állíthatta, hogy a Csupaszbőrűek sem viselkedtek másként ez ügyben. Beszélt a leány, és NEKI beszélt róla, ezzel pedig tán akaratán kívül is megmutatta: bízott benne annyira, hogy megtegye, s e gondolat, e következtetés meglepte észak szülöttét. Éppen úgy, ahogyan az egykori grifflovas mondandójának hátralévő része, amelyre az ifjú szintúgy nem számított.

Ne adják fel? 

Akkor még nem értette, mire gondolhatott a másik. Hiszen vége volt már... s nemcsak a Filnoren-ből való kijutásban vallottak kudarcot Valturaan jóvoltából, hanem helyette, a cellában sínylődés helyett, oly sorsot hozott el Nie-nek a fióka, mi annál sokkal könyörtelenebbnek, elképzelhetetlenül szörnyűségesebbnek ígérkezett. Azonban Kilime fia megállta, hogy félbeszakítsa őt, s így az Égboltszemű eljuthatott mondatai végére, eljuthatott a szívesség szóig, amelynek hallatán a hósárkány emlékezetében Ormr segítségnyújtásról szóló, rejteni igyekezett vallomása elevenedett fel; a jelek kíséretében, melyeket a szőke barbár mondandójába, gesztusaiba csempészett, s amelyekről Val szentül hitte, nem valódiak. S ki hibáztathatta volna ezért, ha ismerte volna az általa szerzett tapasztalatokat? Ki róhatta volna fel neki akkor, hogy teljes meggyőződéssel gondolta úgy: nem bízhat egyetlen fajtársában sem, mert hazudnak, csalnak, nem értenek meg semmit, s erőszakkal élnek? Talán senki. Azt azonban mégis meg kellett látnia, mit jelentettek Nie szavai: egy fehér elféi, kit a semmiért börtönöztek be ide, s ki még csak sárkánynak sem született, mégis hinni tudott Ormr-ban. De vajon miért? Hiszen az eroniai durván beszélt vele - s azt is közöttük, a tündék közt tanulta meg, mi is számított igazán durvának -, ráadásul egyáltalán nem úgy járt el, ahogyan az ifjú az említett segítséget elképzelte; ahhoz ugyanis cseppet sem szükségeltetett akkora őrültség és kegyetlenség, mint a vallatás. A vallatás, amely több szempontból is már-már érthetetlenül csengett a jégszemű fülében. Elvégre a sárkányok nem foglalkoztak "holmi" kétlábúakkal, ahogyan tudomásában állott, s nem vallatták, legfőképpen pedig nem használták fel őket hozzájuk. Egyszerűen csak elvették életüket, hogy örökre megtörjék az árulók lelkét, avagy sorsukra hagyták őket, miután foglyul ejtették azt, akit akartak. Miért bajlódtak volna apró szerzetekkel, amelyekből tengernyi akadt a kontinensen? S miért tette volna ezt éppen Ormr, éppen egy fiókával szemben? Gyermekek kínzásáról még sohasem hallott - leszámítva természetesen a kiképzést, a harcra nevelést, bár egyesek megállapítása szerint e kettőt nem is lehetett volna egy lapon említeni. S ahogyan egyre több és több észrevétel, gondolat költözött az ifjú fejébe, annál nehezebbé és zavarosabbá tette azt - annál érthetetlenebbé és megkérdőjelezhetőbbé váltak Ormr valódi szándékai is, mígnem Valturaan nem elfogadható bizonyossággal, azonban erős ráhajlással adott igazat az elképzelésnek, amelybe Nie maga is kapaszkodott. Annak, hogy az eroniai gondosan álcázott hazug szavak mögé rejtette mentési kísérletét. Ha a leány rájött erre a zűrzavarban, minden riadalma ellenére, akkor hát igaznak kellett lennie, s neki magának is hinnie kellett benne. Igen. Ezt kellett tennie, ha nem akarta, hogy továbbra is rémségek, sötét képfoszlányok, mellkas-szorító képzetek kavarogjanak gondoktól, s bűntudattól terhes bensőjében.

Ám nem csupán efféle jeleket vélt felfedezni a Hártyabőrű-álcába bújt hószínű ifjú. Látta azt is, ott, magával szemben, hogy a fehér elf leány csalódása, haragja, megbántottsága, ha létezett is, nem öltött helyrehozhatatlan méreteket - nem ölthetett, ha képes volt oly leplezetlen, önzetlen kedvességgel feléje fordulni, s megpróbálni bátorítani őt, reményt önteni belé, éppen úgy, ahogyan ő is tervezte nem sokkal ezelőtt. Nem... nem veszhetett el minden, amiért Laryss-szal együtt dolgoztak és küzdöttek, még nem. Nem, ha Nienna nan E'Leinor-Syllen, bármit is tett, de némaságát szegte vele a fiatal sárkánynak.

- Igen. Most hinnünk kell benne. - felelte ugyancsak halkan, visszaemlékezve a régen elmúlt, célzó pillantásra; s meghazudtolva heves, tajtékzó, bizalmatlan önmagát, úgy, ahogyan az Kain Namelyr-rel szemben is megesett végül.

S felelte még szelíden is, meleg kedvességgel, amennyire rettegése hagyta, s ahogyan azt Nie megérdemelte. Hisz' mi mást érdemelt volna tőle a megviselt bajtárs? Mi egyebet adhatott volna neki azon túl, melyet őtőle igazán kevesek kaphattak csupán?

Tisztábban látott már, s csak azzal törődött, hogy bátorságot öntsön az apró tündébe, ahogyan eltervezte. Amiért elé járult. Erőt akart adni neki, s csillapítani félelmeit, melyeket nehezen viselt, még ha nem is sajátjai voltak. Igazán nehezen, s úgy érezte, nem elég, amit mondott. Nem elég, amit tett és tesz, a jelenléte nem elég. Nem hat, s nem hathat úgy, ahogyan remélné, mert a leány... egészen biztosan gyermeknek hiszi. Igen. Bizonyára ez történt - Valturaan-t mégsem érdekelte, miért részesítették azokban a szavakban. Tűvé tette elméjét, s megvizsgálta szívét is, mit tehetett volna még, mit adhatott volna, azon kívül, amelyet már rendelkezésére bocsátott. Semmit sem lelt. Semmit, hiszen a leány által feloldott ígéret helyébe új került, egy sokkal fontosabb, olyan, amin nem tehetett túl már semmivel. Legalábbis, így vélte, míg eszébe nem jutott valami egészen más, valami, ami után kutatnia sem kellett oly sokat, hiszen a tárolására használt bőrtáska, mely az övén lógott, nem volt rendesen beszíjazva azóta sem; azóta, hogy az idegen sárkány megpróbálta elsodorni őt a templom mellett, míg a magasba emelkedik túszával. Nyilvánvalóvá vált, hogy abba rejtette el felszállás előtt, s ezzel nem marat más hátra, mint hogy elővegye.

A megszáradt, sötét vérrel szennyezett tőr került elő a hosszú ujjak közt, melyek az ép karhoz tartoztak; s azok az Égboltszemű felé nyújtották a félhomályban igencsak tompa fényű fegyvert, késlekedés nélkül, ügyelvén arra, hogy a penge hegye a fal felé nézzen, s ne a parányi mellkasnak szegeztessen. Nem várta a fehér elftől, hogy kincsként örvendjen a visszakapott tárgynak, ahogyan a felettébb műértő Laryss tette volna, nem, dehogy. Azt remélte, talán néhány elveszett biztonság-szilánkkal ruházhatja fel őt a visszaszolgáltatása által, amelyeknek minden darabjára szüksége lesz, hogy hitelesen játszhassa majd az elítélt hadifogoly szerepét távozásuk közelgő idején, s ahhoz is, hogy addig kibírja idebent.

Az ifjú fehér sárkány tekintete immáron egyenesen a tündén nyugodott. A holdsugár színében fürdő orcán, amelyhez tartozó két aprócska, felhőtlen égboltban hatalmas és csodálatra méltó erő csillogott. Erő, mely lehetővé tette, hogy feléje forduljon - most már tudta -, s melyet a leány arra fordított, hogy valóban ne adja fel, úgy, ahogyan tőle is ezt kérte. Hát ezért nézte őt az égi lény, ezért nem kapta félre tekintetét, s nem süppedt még mélyebbre önmagában, a hibáztatás, megbánás és kételyek mocsarába. Azért, mert Nie megláttatta vele, hogy helyzetük egyetlen szempontból sem volt elveszettnek és reménytelennek nevezhető. Figyelt hát Kilime gyermeke, figyelte, hogyan veszi el Artanis és Adan utódja az őt megillető tőrt, melyről úgy hitte, messze hevert tőle, hószínű leplekkel lefedett holtak között, honnan Laryss Orowennë emelte ki, s adta át kedvesének, abban a reményben, hogy tartja, s követi majd a nyomot - az ametiszt sárkány nyomát -, míg Telar ostromának vége szakad, s az Ibolyaszemű beszámolhat Shuga Melfyomer-nek a történtekről. Való igaz, hiszen ezt nem tudhatta az egykori grifflovas. Ahhoz talán túlságosan rémült volt és zavart, hogy éppen azt a túlméretezett tűt vegye észre a segítségére siető ifjú, s a holdsarló-arcú sötételf közé szorítva. A tűt, melyet akkor is a kezében szorongatott, s melyet használt volna, amennyiben nem kerül elő az a másik, a megszilárdult méreghez hasonlatos érzést árasztó, rémülettel átitatott penge. Igen, felemelte volna, hogy megfenyegesse vele a sápadt-bőrűt, igyekezvén eltitkolni annak mivoltát Nie elől. Ám nem azért tette, mert megszánta volna az erőszakos ismeretlent, nem, dehogy. Azt cselekedte, melyet az Égboltszemű bajtárs számára a legjobbnak vélt, nem is tudván, hogy fáradozása oly feleslegesen pergett le kettejükről a vastag, mágiával átitatott falak tövében, akár egy gyakorlatlan gyermek varázslata mestere védőpajzsáról. Hiszen Nienna még nála is sokkal jobban értette, mifélével került szembe, még azelőtt, hogy megmutatta volna az ifjúnak azon formáját, amelyben e világra érkezett, az élők közé.

Tudatlan volt. Dühös és tudatlan. Akkor. Most azonban sem lelke, sem szíve nem volt képes efféle érzelemre. Minden vonásából tovatűnt a serdülőkori dac, a magány-kereső kétely, s a hovatartozást tagadó és megkérdőjelező felzaklathatóság. Mindez, akár egy árny, kísértette a magas, szikár alakot a félsötétben, mint a közelmúlt, elevenségét lassacskán elvesztő emlékeztetője; miközben ő maga a hosszú és rendkívül vékony, faragott, megmunkált foghoz hasonlatos eszköz tokjába helyezését tanulmányozta, s a puszta tényt: a leány nem rejti el tulajdonát, s a mozdulatairól lerítt az is: okkal döntött így. Nem véletlen, s nem feledékenység jóvoltából teszi majd közszemlére parányi fegyverét, hanem azért, mert úgy kívánja - és az ifjú hósárkány nem szólt, nem tiltakozott ellene. Ha Laryss fogadott nővére annyira hitt Ormr-ban, hogy biztonságát e fokig megingathatatlannak vélte, akkor hát neki is azt kellett tennie, s különben is: a leány jól beszélt. E falakon kívül mágiájuk újra szárnyalhat, amennyiben Ednalion vagy valamely másik katonatársa terveznének valamit bosszúból, amiért egy jöttment, egy égi ragadozó az ő foglyuk felett rendelkezett. Azonban, nagyon úgy festett, hogy effajta szabadságukkal Nie egészen másként szeretett volna élni, s Valturaan nem érezte, hogy osztozna a javaslat helyességének, megkönnyebbülést okozó hatásának elismerésében; éppen ellenkezőleg, a halovány orcán átsuhant valami, oly gyorsan, s oly felismerhetetlenül, hogy társasága talán csak azután érthette annak okát, hogy a sárkány megszólalt.

- Nem terveztem beszélgetni velük, ne aggódj. - célzott az odakint - valószínűleg némán - ácsorgó sötételf-gárdára, még mindig óvatosan, s halkan - De ha kijutunk innen... - folytatta, ám habozásának bizonyítékaként jégszínű tekintete néhány pillanatra elvándorolt a tünde arcáról - Ne értesítsd Laryss-t. Csak pánikba esne. Gondolj bele, te mit éreznél a helyében. Ha jelezni akarsz, üzenj Shuga-nak, itt van a városban.

Hallotta a kérdést is, nem hagyta figyelmen kívül, noha jobbnak látta előbb az imént elhangzottakat kiejteni, még idebent, s még mielőtt Nie olyasvalamit tervezne, amivel felzaklatná Amyas gyermekét. De hiszen már nyugtalan volt a templomban is, akkor, midőn az ifjút elküldte a behatoló után. Fájdalmát, s kínjait nem takarhatta az ég és fagy teremtménye előtt, és ő félt súlyosbítani terhein. Félt attól, mi jut majd eszébe, ha rájön, hogy Filnoren-ben vannak - avagy ott VOLTAK egyáltalán, valaha is -, s igazán félt, féltette az aprócska szívet a heves dübörgéstől, s az aprócska ereket a hidegleléses vér száguldásától. Féltette jegyesét, s jobban féltette annál, mint amennyire haragjától, csalódásától rettegett, melyért jutalmukat bizonyára mindketten elnyerik majd. Ezért esett választása a démonmágusra, ki éppen úgy ide kívánt volna igyekezni a hír hallatán - ha innen adják le -, mint Laryss, ugyanakkor a különös mágusszerzet kevésbé tetszelgett előtte védtelenség képzetébe burkolózván, mint a fehér elf gyógyító. Való igaz, alaposan dühbe gurult volna, ha foglyul ejtik, megfenyegetik vagy megsebesítik, mégis abban bízott, hogy élete nagyobb biztonságban lesz - még ha ők maguk a barnaköpenyes indulatos monológjától - és ki tudja még, miféle büntetésétől - nem is.

- Megbízol bennem a fogoly miatt is... - konstatálta hangosan, mielőtt még a tényleges válaszra tért volna ki, s igyekezte elnyelni az újabb felismerésből származó erőt is - Ha azt mondom, hogy megpróbált bajba keverni, ameddig magunk voltunk, Ormr egész biztos, őt is ki akarja majd vallatni. - válaszolta, ám arckifejezése arról árulkodott, kijelentése nem volt végleges, s ő kész meghallgatni Nie gondolatait.

Hiszen a bajtársává tette, s mától fogva mindenütt, mindenki és minden előtt egyenlővé váltak.

A hófehér ifjú hallgatta a tünde leányt, hisz' rámutatott számára, hogy vélményének súlya van a jégszínű szemekben, ennélfogva pedig, bár hamarost rá kellett eszmélnie, hogy Nienna nan E'Leinor-Syllen több ponton is félreértette őt; nem állt szándékában félbeszakítania, sem javítás, sem pedig idő előtti válaszadás okán. Hiba lett volna azt gondolni, nem sértette, s nem bántotta valahol mélyen elrejtve a feltételezés, mely szerint szabadulása után féktelen ámokfutásban kezdene, szándékosan nekitámadna a sötételfeknek, mint legutóbb a folyosón, hogy azt követően újra ugyanitt, ebben a varázs-zárkában kössenek ki mindketten. Hogy pusztítani kezdene, csak mert útját állták és rosszul bántak vele, akárcsak bármely másik égi hüllőlény. Azonban az ifjú nem szólt semmit még ekkor sem. Nem tükrözött a sápatag orca bosszúságot, sem haragot, ám legfőképpen megvetést - hiszen már nem tudott. Már nem ezt váltotta ki belőle az Égboltszemű jelenléte, s nem adtak okot erre tettei, sem pedig szavai - ha adtak igazán valaha is -; Valuraan pedig eléggé belefáradt az érzésekbe, s szorult helyzetük elviselésébe ahhoz, hogy csendben tűrjön. Ráadásul, még mindig félt, rettegett attól, hogy végzetük nem lesz oly békés, mint Nie remélte, akit hibáztatni sem akart semmiért. Hiszen ő nem volt Laryss, s aligha tudhatta volna meg bárhonnan is, hogy a sárkányok nem rombolnak feltétlenül, s nem vesznek el életeket csak azért, mert sérelem érte őket. Nem mindegyikük, mert nem mind tartotta felsőbbrendű fajnak a sajátját, s nem mind volt hajlamos oly egészségtelen öntudat és önérzet felnevelésére, mely a legtöbbeknek adatott, tanítások, szemléletmódok, s kultúra-különbözetek okán.

Világok vannak a világban.

És Valturaan megértette, hogy Nie talán még nem érzi ezt vele kapcsolatban. Hogy csak arra támaszkodhat, amit ismer, s nem képes még minden egyes apróbb vonását szétválasztani az "igazi sárkányok ideájától". Hogy mindösszesen arra gondolt, nem bízik meg a repülő erőd védőiben, s a legrosszabbra számítva okosan választaná meg a segítséget, melyet hívniuk kell, amennyiben egyesek - példának okáért a néma hallgatózók - mégsem engedik el őket olyan könnyedén. Azt azonban az ifjú sárkány maga sem ismerhette fel, hogy ezen az éjjelen tanúsított viselkedése jóvoltából Orod Opelë gyermekének jogában állt hinnie elhamarkodottságában, agresszivitásában, ezért hát az elszalasztott észrevétel hallgatásának okai közt nem szerepelhetett. Várakozása, s figyelme egyedül a leány tiszteletének és az ezt megelőző bezáratása óta alaposan megnövekedett fájdalmainak volt köszönhető, így tehát a szemközti fogoly ügyében elsuttogott véleményt is készséggel követte nyomon, hasonlóképpen tévedésre bukkanván benne - oly tévedésre, amelyet ő is elkövetett az imént, s amelyet bizonyára azért tett, mert elméjét, lelkét erős marokkal facsarták az ostrom karjai. Amelyet Nienna is ugyanazért tehetett, avagy talán mindkettejük egyszerre. Igen... eltompulhattak, lelassulhattak az őket körülvevő zűrzavarban, s az is lehetségessé vált, hogy éppen kapkodó gondolataik okozták ilyetén vesztüket; most azonban nem volt szabad azzal törődnie, miért alakultak így a dolgok. Egyedül az számított, hogy lassan és érthetően átgondolja, azután pedig elmondja, mit tervez, nem utolsó sorban pedig az, hogy élve és együtt kijussanak Filnoren-ből. Addig kellett most ellátnia, s hogy azután mi lesz velük? Azt csak az istenek tudhatták, és Ormr, kiről az ifjú még mindig nem értette, mit hihet egyáltalán. Hogy vajon elkerülik-e a vallatást, hisz' efféle ítéletük csupán holmi álca-szavakban létezett, vagy valóban az ősiek rendelkezései alá esnek, életüknek pedig hamarosan vége szakad. Erre is gondolnia kellett, muszáj volt. Pontosan ezért hozta szóba a démonszerzetet, s ezért lett volna hajlandó megkockáztatni azt a borzasztó szidalmazást, amiben részesíteni szokták, midőn tettei általa - ki véleménye szerint néha túlzottan is az apjának képzelte magát - vagy a többiek által ostobának minősíttetnek. És ez volt az oka annak is, hogy válaszát, s annak érthetőségét, tisztaságát egyre fontosabbnak tartotta.

- Hagyom a filnorenieket, ha ők is hagynak. - kezdte hát, halkan és - legfőképpen indulatos - érzésektől mentesen - Ha nem, akkor kénytelen leszek növelni a sérelmeket és szaporítani a szavakat. De csak akkor. - erősítette meg, majd pedig suttogva, kissé lefelé tekintve hozzátette - Nem maradunk itt tovább, hiba volt leszállnom, Nie. Más terv kellett volna.

Igen. Valami egészen más. Messzebb is repülhetett volna, el a légi csatától, el a robajtól, a téves megítélésektől, ahol már leszállhatott volna, s ahonnan az elf leány képes lett volna biztonságba teleportálni, mint például az útról, mely a falakhoz vezetett. S hogy ő mit tett volna? Tarthatott volna Nie-vel, vagy repülhetett volna egészen a templomig, ahol ez az egész kezdődött a magát sötételfnek álcázó behatoló jóvoltából. Akkor nem került volna sor a rejtélyes erődöt övező gondolatokra, s a vakmerő és ostoba tervekre, melyekkel veszélybe sodorta az ispotályvezető leányának életét is a sajátján kívül, ám azokban a pillanatokban a hószínű ifjú borzasztóan rettegett, s elméje is zavarodott volt még, látván az aprócska, törékeny test szédítő zuhanását, majd pedig a könnyeket érezvén sűrűvé vált, vadul hullámzó sörényében. Rettegett attól is, hogy más sárkányok, vagy talán grifflovasok támadnának rájuk, esetleg mindkét sereg egyszerre, s akkor mégis hogyan menekülhettek volna meg a haláltól? Mihez foghatott volna, ha így történik? Miként védhette volna meg a leányt Laryss-ért, érte, s önmagáért?

- És ajánlom, hogy hagyjanak, mert eleget ártottak, és nekem már nincs kedvem harcolni. - tette hozzá jól érezhető keserűséggel, szándékosan fogalmazván így, hiszen valódi érzéseit képtelen lett volna kimondani.

Fásult válasz volt és szokatlan valaki olyannak, aki csupán felszínesen ismerte őt, Valturaan azonban korántsem kedvelte az erőszakot, mely bár talán a sárkánylét velejárójának lehetett volna mondható; egy jól meghatározható ponton túl azonban értelmét vesztette számára; még akkor is, ha kissé túlságosan gyakran látott sértéseket, kihívásokat maga körül másokban, melyekre aztán harckészültséggel válaszolt. Azzal, mert hiszen aligha tanult és tapasztalt mást rövidke, sűrű, sötét felhőkként gomolygó zavarosságban eltöltött élete során. Az ifjút mégsem vetette vissza semmi attól, hogy elengedje maga mellett az első feleletét, s nekifoghasson a másiknak, amíg még megteheti. Amíg megtehették, hogy csendben tárgyalnak - ezt a félreértést ugyanis, talán még az előzőnél is fontosabbnak tűnt tisztáznia.

- A fogoly nem akart bajba keverni, és ellenem sem mondott vagy tett semmit. - mondta hát, nem pazarolva időt, sem pedig energiát arra, hogy társalgásuk részleteit ecsetelje, s főképpen arra nem, hogy mindezt dühödten tegye - Csak arrogáns és mogorva volt... De ha kitalálok egy indokot, és nem derül ki a hazugságom, magával viheti őt is, ha azt látja benne, hogy eggyel több esélyt ad a vallatásom sikerességének. Nem kell a fajtámhoz tartoznia ehhez. Fehér elf, de ha mégsem, akkor is tünde, a sötétség alatt, amit választott; és, mint itt mindenki, valamit elkövetett, amiért elfordultak tőle. De bezárták, mert Zotreth fenyegetve érzi magát tőle.

Úgy gondolta, talán jobb, ha ezen részleteknek Nie maga is birtokába kerül, még akkor is, ha a leány nem akart részt venni a döntésben; tartózkodását pedig az ifjú fehér sárkány valamelyest értette - hisz' valóban nem figyeltek rá, s a gyógyítani-képes-nem-gyógyító bizonyára feleslegesen beszélt volna, ráadásul még haragjukat is kivívhatta volna vele, ha belegondolnak, s rájönnek, hogy neki még csak alkalma sem lehetett beszélnie a másik fogollyal. Kilime fia nem kívánta őt még több veszélynek kitenni, így hát, miután átadta a hasznosnak ítélt információkat, újra nekilátott, hogy végiggondolja tervét, s esetleges következményeit. Ha meghallgatják, s a vád is sikeresen célba ér, vajon mi történhet? Valóban kivívják Zotreth s a csatlósainak haragját? Ormr-ét is? És a fogoly, ki a szabadulástól karnyújtásnyi távolságra megtorpant, egyáltalán velük tartana-e? Hiszen ő láthatta azt, amit Nie nem, s ennélfogva még több indokot felsorolhatott volna, amiért kudarcba fulladt volna, bárhogyan is járna el. Ráadásul, ha a várban tartózkodó döntő személyek valamelyikét is maguk ellen fordítják, hamarosan újra a cellában találhatják magukat, s akkor már nem lesz jöttment eroniai, aki kivinné őket... Az ifjú elkeseredettsége csak növekedett, noha nem értette, miért. Nem értett már semmit. Hangtalanul sóhajtott csupán, s a fogoly ügyének lezárásaként, valamint a helyzet bonyolultságának szemléltetésére egy utolsó mondat erejéig még eltávolította ajkait, azután azonban mélységes hallgatásba süppedt.

El-elrévedő tekintetében csalódottság volt felfedezhető - csalódottság önmaga irányában, hogy könnyedén, s meggondolatlanul veszni hagyta volna esélyeiket, egy körvonalak nélküli, különös érzés, és egy árnyékok közt rejtőzködő rab miatt, ki oly "nemzethez" tartozott, melyet az ősiek serege fogadott be, s amelyben talán emiatt többszörösére duzzadhatott a gyűlölködés nyílt sebét övező kipirult bőr. A baj forrása, Filnoren támadásainak forrása ez lehetett, s a tény, hogy lehetőséget és eszközöket kaptak, melyekkel a sárkányok oldalán, velük együtt pusztíthatták el azt, mi őket megsértette; lelkük állapota azonban cseppet sem javult. Nem oldott meg semmit a kegyetlenkedés, az öldöklés, inkább talán még elveszettebbé, még messzebb tévutak közepére tette a felnőtteket, honnan már nem láthatták a fényt, s az igazságot, és ahol ebből kifolyólag ostoba cselekedetekbe menekültek, melyeket jótetteknek, s csodáknak hittek. A jégszemű ifjú pedig már régen viszolygott a világ élők-csinálta törvényeitől, s mást sem akart, mint elmenni innen, elmenni Telar-ból, biztonságba helyezni a leányokat, ahogyan kezdetben is akarta, távol az őrülettől és öldökléstől; hogy aztán, amíg ők egymással lehetnek, s megbeszélhetik, amit kívánnak, a cseperedő fióka egyedül lehessen. Elbújhasson valahová, egy igazán rejtett helyre, némi időre, noha maga sem értette, miért vágyik erre oly nagyon.

Semmit sem értett már, csak hallott. Hallotta a visszatérő lépteket, s hallotta azt is, hogy éppen úgy hárman voltak, mint ahogyan távoztak, a zavaros semmiből pedig egy csapásra néma rettegés kerekedett, még azután is, hogy Ormr megtette némiképpen reménykeltő kinyilatkoztatását, s hallotta, később pedig láthatta is, hogy Ednalion véget vet fogságuknak. Nem tünde szavakkal tette, ám ez nem lepte meg az ifjút annyira, hiszen, ahogyan az a Csúcson is történt, mások is kitalálhattak maguknak egészen egyedi mágia-nyelv-rendszert, amelyet, ha jól alkalmaztak, bizonyosan oly erőket is összegyűjthettek velük, mint Filnoren vára maga, mely talán pontosan ettől bizonyult veszélyesnek. Tisztán hallotta hát Ednalion megjegyzését is, amely máskor kihozta volna őt a sodrából, most azonban semmiféle hatást nem eredményezett. Néma maradt, s az arca is fakó volt, rajta elcsigázottsághoz hasonlatos - ám korántsem afféle - érzésekkel, melyektől semmitmondóan festett. Engedelmesen kisétált, amikor úgy vélte, arra van szükség, noha nem engedte maga elé a leányt, nehogy csapdába csalják, s neki essen baja. Ha melléje zárkózott volna, az ifjú óvatos mozdulattal tartotta volna maga mögött, hogy védelmezze. Így történt hát, hogy ő lépett ki előbb, s ő volt az is, ki hátát mutatta a barbárnak, a kiszolgáltatottság legtagadhatatlanabb bizonyítékaként - azért, hogy megóvja az Égboltszeműt az esetleges bántalmaktól. Amikor azonban az idegen tenyér a vállát érte, csak néhány pillanatig támadt szörnyű érzése, s inkább annak idegenségét, mintsem a feltételezett rejtett szándékokat illetően. Az a tenyér ugyanis nem szorított, s nem varázsolt, ahogyan a Honvágy-gyógyítót sem érte sérelem; s az ifjú akkor már tudta, hogy nem kell, s nem is szabad elhúzódnia. Hogy nem szabad megrezzennie. Végül már nem is akart. Az eroniaival a hátuk mögött furcsamód inkább védve érezte magát, mint veszélyben, együttműködése tehát nem volt kérdéses - és akkor sem lehetett volna, ha máshogyan esnek meg a történtek, hiszen ki kellett jutniuk innen. Egyedül a körülöttük lépdelő sötételfek töltötték el nehézséggel mellkasát sétájuk alatt, ám tudta, hogy ennyiük ellen nem tehetne semmit, s nem is tudott, tekintve, hogy a cellából való kilépésének pillanatában az ereit feketítő méreg folytatta égető terjedését, s a fehér sárkány jobbára csak a fájdalmat igyekezte kibírni. Ép gondolatai között a fogoly szerepelt, kit hátrahagytak már, s az, hogy ő is fájdalmat érzett - olyasfélét, mint Ednalion -, azonban ekkor még nem tudta, mit gondolhatna erről, s azt sem tudta, mit tehetne. Hogy mit kellene tennie, mikor és mennyit. Hogy kivel...

Némaságban, eseménytelenül követte egymást lépés és lépés, a hófehér ifjú tudata mégsem tűnt mozdulatlannak, sem pedig békésnek e pillanatokban. Emlékezett ugyanis az Égboltszemű szavaira, melyeket odabent intézett hozzá, a cellában, s melyekben ő, a figyelmes hallgatóság már akkor is több igazságot lelt, mint szeretett volna - noha nem értette magát, ahogyan azt sem, miféle érzés fogta el, s kerítette hatalmába a félelmen kívül. Hogy miért akarta magukkal vinni azt a foglyot, miért vélte helytelennek a sorsát, s miért érezte úgy, hogy e felhőkkel táncoló erődítmény rejtelmes, sötét falai felfoghatatlan mennyiségű neheztelést és fájdalmat rejtenek, miből több akad az ölés-vágynál, a kegyetlenségnél is. Látta az összetört lelkeket, még akkor is, ha legszívesebben mindegyiküket eltakarította volna a saját útjából - látott, s nem tudott nem látni többé. Nem volt képes megfeledkezni önnön szenvedéséről, s arról, hogy szívének kínjai oly tettekre ösztökélték őt, melyeket másként nem állott volna módjában kiviteleznie. Nem létezett hiszen más erő, mi újra és újra tovább űzött volna egy vezető nélküli, magára maradt fiókát az ismeretlenbe, csak a remény, mely szerint a mellkasában gomolygó, fojtogató súlyosság enyhülhet még. Nem tartott volna ki étlen-szomjan, pihenés nélkül annyi ideig, egyetlen egyszer sem; nem vitték volna elgémberedett szárnyai egy csapásnyival sem messzebb, ha nincs, mi akkoriban hajtotta őt. És talán, nem viselkedtek volna így Filnoren katonái sem, ha nem fosztatnak meg otthonuktól, ha nem maradnak magukra, s ha nem hiszik, hogy fájdalmukat bármivel is csillapíthatják. Ha nem hiszik, hogy a veszteségeik hatására bennük keletkezett űrt meg kell bosszulniuk...

És lám, e férfiak, s nők bánatát nem az övéi okozták. Végre valamiért nem a sárkányokat nevezték meg felelősként, az eredmény azonban mit sem különbözött más nemzetek, más szervezetek cselekvéseitől és szándékaitól; elvégre ugyanúgy pusztítani vágytak, s ugyanúgy táplálni igyekezték a háború tüzét, melynek sötét, mocskos és fullasztó füstje sosem volt akadályként lengte körbe őket - a fehér teremtménynek pedig rá kellett döbbennie, hogy a háborúskodók seregei nem pusztán csak ostoba felnőttekből tevődtek össze, s nem rövidlátásuk, nem szűk keretek közt dolgozó elméjük változtatta őket eltántoríthatatlan, kegyetlen harcosokká, amelyek talán soha nem is voltak. Meg kellett végre értenie, hogy semmi sem egyszerű, semmi sem az, aminek látszik, és legfőképpen azt, hogy semmi sem készítheti fel arra, hol, mikor, s kiben leli meg az érzései értelmét. Hogy mire sarkallja majd testét és lelkét, amikor ez bekövetkezik.

Nie-nek igaza volt. A fogoly kiszabadítására való törekvések mindegyike éppoly kockázatos lehetett volna, akárcsak ellenkezni a sötételfekkel vagy Ormr kérdéses akaratával; s valószínűleg ez magyarázta a cellájában maradt ismeretlen korábbi viselkedését is. Emiatt nem rendelkezett a lehetőséggel, melyet a tünde és a sárkány megteremtettek számára; elfogadta sorsát már régen, Valturaan azonban nem volt biztos benne, hogy valóban a sötétségbe való. Nem volt, ahogyan abban sem, ha felszólalna érte, s valami csoda folytán elengednék velük, képesek volnának-e garantálni biztonságát - és a sajátjukat, hiszen, Ednalion-t megfigyelve, Kilime fia számára könnyen elképzelhetővé vált, hogy a rab, miután visszanyerte szabadságát, bosszútól fűtve fordulna ellenük, s életükre - Nie életére - törne, amint megteheti... Hallgatott hát az ifjú, csendesen sétált, vállán az eroniai erős, hatalmas tenyerével, oldalán a fehér elf leánnyal, körülöttük pedig Zotreth küldötteivel; képtelenül arra, hogy elvonatkoztasson az égető, gyötrő, növekedő fájdalomtól, s arra is, hogy ne engedje nyomasztó helyzetüknek akarata kikezdését. Mert nyomasztó volt az, lesújtó, rettegést hozó, s a jégszín szemek tulajdonosa akaratlanul is úgy vélte, Orod Opelë egykori grifflovasa félelmében közelít hozzá, menedéket keresve; ő pedig nem húzódott el tőle. Nem kerülte ki a feléje közelítő kart és hószín ujjakat - Adan és Artanis leányát azon kevés lények egyikeként tartotta számon immár, amelyeknek hagyta volna, hogy fogják a kezét, s hogy szárnyai takarásában, ál-alakja ölelésében leljenek védelemre -; azonban hamarost világossá vált számára, hogy félreismerte a leány szándékát. Mintha megfeledkezett volna róla, hogy a mérgezett végtagja esett feléje, s arról is, hogy a fehér elf egészen ezidáig azért küzdött, hogy valahogyan enyhíthessen kellemetlenségein. Ezért simult hát a vékony, sebezhető, meleg bőr az övéhez, s ezért kéltek a sóhajhoz hasonlatos szavak. Ezért érezhette a varázslat munkáját, mely csillapítani igyekezett fájdalmait, s fékezte volna vérének áramlását, amennyiben Kilime gyermeke megnyugtatónak találta volna az apró, karcsú tünde szívmelengető gesztusát, s átadta volna magát a sokkal kevésbé gondolkodás-akadályozó, s meglehetősen elviselhetőbb közérzete keltette kellemességnek - azonban ehelyett alaposan meglepődött. 

Meglepődött? Inkább megrémült. Minden igyekezetére szüksége volt ahhoz, hogy ijedelmét ne mutassa ki társaságuk előtt, s megfelelően rejtse a leánytól is, kinek veszélyes tette körül képtelen volt elfordítani a fejét, éppen úgy, ahogyan ál-alakja testével is megesett. Jobb híján éles tekintete maradt, hogy egyenként megfigyelje a körülöttük sétálókat, azonban nagyon úgy festett, ha észlelték is Nie varázslatát, cseppet sem kívántak foglalkozni vele. Avagy talán nem tehették, mert a vezérük átengedte a foglyokat az eroniainak? Mindenesetre Ormr tenyere sem markolta erősebben a vállát, ráadásul hangot sem adott nemtetszésének, így Valturaan is annyiban hagyta a dolgot. Még csak nem is jelzett a leánynak, hogy legyen óvatosabb - túlságosan rettegett, hogy éppen azzal hozná el számára az esetleges - és minden bizonnyal súlyos - büntetést, akkor pedig hiába hallgattak a fogolyról, s hiába tűrték szótlanul Ednalion és bajtársainak kíséretét. Ugyanoda kerültek volna, ahonnan Ormr juttatta ki őket, hacsak nem szörnyűbb sorsot szántak volna nekik ezúttal. Súlyos csend maradt hát közöttük, nyomasztó és félelemmel teljes; amelyet mindösszesen a lépések, lélegzetek, szívdobbanások nesze törhetett meg. Így törekedtek mind feljebb az erődítményben, emeletről emeletre, lépcsőtől folyosóig, kődarabtól kődarabig; s az ifjú nem tudhatta, mi vár rájuk odakint. 

Hogy mi vár rájuk a barbár mellett.

Úgy tartották a hajnalról, hogy fényei reményt hoznak a megpróbált szívnek, az ifjú égi ragadozó azonban cseppet sem így fogadta a pászmákat, melyek utolsó árnyékban eltöltött lépteiket köszöntötték. A világossággal ugyanis különös, nyugtalanító üresség is elérkezett hozzájuk, ám mielőtt még a sárkány bármerre is nézhetett volna, hogy szemügyre vegye Zotreth, Filnoren vagy az alant folyó harcok helyzetét; valami ismerőset tapasztalt tagjaiban - a teleportálás gyűlölt, gyomorforgató érzését, mely bekövetkeztének bizonyítékaként azonnal kóvályogni kezdett, amint az eroniai véghezvitte cselekedetét. És Kilime gyermeke rémülten igyekezte összeszedni magát, nem szabadulván a lehetőségtől, hogy valóban kínvallatás okán vitte őket magával, bárhol legyenek is. Utóbb - midőn az ifjú felocsúdott, s tisztán láthatta környezetét - az a bizonyos bárhol azonban korántsem Enion egy sötét kamrájának bizonyult. Fák vették körül őket, sűrűn, ám nem elég széles körben ahhoz, hogy ne lássanak át rajta egyáltalán, s a Hajnal áramlásának hangja, víz- és erdőillat tette teljessé a sejtést. A folyó itt-ott még meg is csillant, az egyik irányban ráadásul mintha Telar látszott volna, noha a pusztítás mértékét tekintve a hósárkány nem mert volna mérget venni rá. A Kétlábú-városok, azok Kétlábú-városok, és neki most nagyobb gondja is adódott annál, mint hogy nyugalomban találgathatna, hová is keveredtek. Legalábbis azt hitte, találgatnia kell, míg meg nem állapította, hogy semmi sem öleli körbe az elfektől egykoron elkobzott fészket, csak üres pusztaság. Kietlenség. Nem jutottak hát messzire, mégis kellő távolságra kerültek az ostromtól ahhoz, hogy senki se bukkanhasson rájuk a sötét törzsek között; ez pedig aggodalommal töltötte el Jégkarom-csúcs fiát. Vajon itt akarta őket megkínozni? E gyötrő kérdést csak részben tartotta meg magának: kétkedően, már-már szigorú pillantással szemlélte környezetét, s feltételezett megmentőjüket válla felett, minden erejét arra fordítva, hogy rettegését leplezze előle. Amennyiben a hatalmas, izmos kar még nem eresztette vállát, hát elrántotta azt alóla, s azon nyomban Nie elé szökkent, hogy... megvédhesse őt? Csak szerette volna hinni, hogy megteheti. Hogy méltó kihívást jelentett volna a szőke barbárnak - azonban ez nem volt igaz, csupán önmaga, s a leány hazug hitegetése, melynek bizonyára semmi hatása sem lehetett Eronia fagyos szigetének harcosára, aki ekkor Nie korábbi, bátor tettéhez hasonló meglepetéssel szolgált az ifjú számára. Szavai egyértelműen jelezték, nemcsak ártani nem kíván nekik, hanem meglévő állapotukban is talált némi kivetni valót, tehát merőben más tervekkel érkeztek ide, mint amelyek Filnoren-ben elhangzottak.

De fajtársa, akit fiókának nevezett, tapasztalatainak köszönhetően nem hitt ily könnyedén segítő szándékában; hiszen Ormr át is verhette őket; még mindig megtehette, bármiféle okot is lelt rá, ez pedig arra késztette Kilime gyermekét, hogy tapodtat se mozduljon a leány közeléből, s újfent önnön testével védje őt, minden megmaradt kínja, zakatoló szíve, nehéz elméje, s lélegzete ellenére. Helyzetük rémségesen, borzasztóan ismerős köntösbe öltözött lelki szemei előtt, ahogyan a hatalmas, izmos, szőke barbár alakja ott állt vele szemben, arra várván, hogy az ifjú azt tegye, amit kért tőle. Ahogyan azt a kérést kifejezte, a fák árnyékában, csaknem pontosan úgy, mint két évvel ezelőtt valaki más tette, valahol máshol - azért, hogy egy másik végtagját megmentse.

A Déli-dombságba azóta a szégyenletes eset óta a vadászcsapdával talán még elvonszolni sem lehetett, s a két esemény közötti párhuzam felfedezése, úgy festett, csak még nyugtalanabbá változtatta a fiatal sárkányt. Az nem lehetett, hogy még egy furcsa, Veszélyes Nevűhöz hasonlatos lelkületű valaki járja e világot, s éppen itt legyen, éppen most, hogy ezúttal is saját ostobaságától kímélje meg őt, amennyire módjában áll! Egyszerűen képtelenségnek tűnt, ráadásul az efféle becsületsértő, sebezhetőségről, gyengeségről árulkodó helyzetekbe keveredéshez egyáltalán nem fűlött a foga. Ormr kihozta őket a repülő várból, de áldozata korántsem jelentette azt, hogy máris kivívta volna magának Valturaan alaposan elrejtett bizalmát. Mi tagadás, őket is éppen olyan alaposan elrejtették a Telar-ban lévők elől, s Val nem tudta volna eldönteni, Ormr tartott-e valakitől, avagy csupán azt nem kívánta, hogy a két fehér elf alakját megpillantsák. Mindennél jobban távozni akart a koraérett gyermek, elrepülni Nie-vel, azonban jól sejtette, sok időt töltöttek a repülő erőd falai mögött, s túl sokat ahhoz, hogy bármely addigi ismeretükben biztosak lehessenek. Mégis hová vihette volna, s hogyan tehette volna úgy, hogy a barbár ne bukkanhasson a nyomukra?

Nem. - gondolta hát rémülten, s nem merte nyújtani karját.

Hiába lengették meg előtte a megkönnyebbülés fehér zászlaját. Hiába volt minden gondolata, egyszerűen nem jött rá, hogyan védhetné meg a leányt, s arra sem, vajon adhatnak-e a másik sárkány szavára, miután oly könnyedén vert át egy egész seregnyi sötét varázslót. Ha valóban meg akarta kínozni őket, akkor hát miért okozott volna magnak felesleges erőfeszítést és jövőbeni munkát azzal, hogy meggyógyítja őt? Egyszerűbbnek tűnt volna itt és most kiszedni belőle, amire szüksége volt, kihasználva a mérgezés okozta előnyöket - amelyeket az iménti szavai szerint éppen elvenni igyekezett önmagától; ezt pedig csak két okból tehette: vagy túlságosan szerette gyötörni áldozatait, vagy pedig tényleg segíteni kívánt rajta. A hófehér ifjú minden porcikája tiltakozni próbált a meglehetősen helyesnek érzett utóbbi ellen, s azon gondolkodott, hogyan jelezhetne Nie-nek, hogy meneküljön, amíg még lehet. Hogy legalább őt kihagyja ebből az eroniai - hiszen semmit sem vétett... És Ormr sem. Valturaan tanácstalansága félelmeivel együtt az egekbe szökött, ahogyan érezte a méreg terjedését megfeketedett ereiben. Tudni sem akarta, mit okoz majd, ha eléri szívét vagy tüdejét, ahogyan azt sem, mivé lesz majd az Égboltszemű, ha magára hagyja. Ha nem lesz elég ereje és ideje, hogy meglelje a gyógyírt. Túl szépnek tűnt, hogy e félelmetes véget mindkettejüktől elveheti az az ismeretlen - s az ifjú félte a halált, ahogyan minden élő; még akkor is, ha képes lett volna feláldozni életét a Honvágy-gyógyító épségéért. Félt, hogy elbukik majd, hogy cserben hagyja az orodi leányt, s éppen e félelme vált testvérévé annak, amelyet Kain Namelyr-rel a hátában érzett Laryss iránt. Testvérévé, mint ahogyan a két tünde is azzá fogadta egymást. Mint ahogyan az a két izmos alak is ugyanazt akarta...

- Miért hoztál ki minket? - kérdezte halkan.

Lassan nyújtotta feléje karját, vigyázva, erejét megfeszítve; mégis tisztán látható volt, hogy a végtag remeg. Talán a méreg hatása volt, talán Valturaan ijedtségéé, esetleg mindkettő? Ez most nem számított. A fehér teremtmény mást sem kívánt, csak Nie biztonságát, s ezt kész volt megadni neki, még akkor is, ha döntésével a béke reményét igyekezte éltetni, mindkettejükben. Rá is pillantott, a válla felett, hogy jelenlétével, tekintetével megnyugtathassa a leányt némi időre; s ha úgy látta, szükségeltetik, akkor hát ép kezével próbálta elérni őt, hogy óvatosan a felkarjára simítsa azt. Azt gondolta, az eroniai előbb megvizsgálja majd, azután pedig varázslatot alkalmaz, akárcsak a Csupaszbőrű gyógyítók, azonban amint elszakította jégszín lélektükreit a leányról, jókora megrökönyödésben lehetett része, tekintve, hogy a sebzett csuklóhoz éppen két méretes szemfog közeledett. Hátborzongató látványnak lehettek tanúi, ám Val hamar megértette, mi történik vele: a barbár ugyanis cseppet sem az erejét fitogtatta, s támadásra sem készülhetett, akkor ugyanis karmait, s egész fogsorát is megidézhette volna. Nem... a jöttment idegen, ki úgy festett, lassacskán jótevőjükké növi ki magát, valóban segíteni akart rajta, így pedig a cseperedő fióka hagyta neki, hadd tegye, amit jónak lát. Hagyta, hadd helyezkedjen a méreg kiszívásához legmegfelelőbb pozícióba, s a sajátja megváltoztatásával támogatta ebben, ha szükséges volt. Minden megmaradt kitartását arra fordította, hogy Nie és Ormr előtt is erős maradhasson.

Hiába kérdezett az ifjú.

Bátor tettéért e formában sem részesítették őt jutalomban az istenek; pedig a hósárkány úgy vélte, a várva várt válaszra nagyon is szükséget formálhattak ők ketten, az Égboltszeművel. Hiszen senki sem világosította fel őket arról, mégis mi fog történni velük... de ki tehette volna hát, ha nem egyedül csak az eroniai maga, aki kötelességének nem éppen nevezhető megmentésükre önként vállalkozott? Miért remélte volna észak szülötte a magyarázatot éppen Ednalion-tól vagy Nizzre' Zotreth-től, ha egyszer nem ők voltak azok, akik "elhatározták", hogy rémséges vallatásoknak vetik alá őket? Hát nem remélte. Nem faggatta a sötételfeket, csendben tűrte a kíséretes vonulást, nem tiltakozott a teleportálás ellen, és végül még a karját is odanyújtotta, az éles tépőfogak irányába, melyek közé sietve ékelődő csuklóját várhatta bőrének gyengéd felhasítása, avagy valami sokkalta rémületesebb eseménysorozat kezdete. Talán... Bár az elmúlt pillanatok gondolatainak hatására Valturaan elméjében egyre kevésbé munkált a veszély hidegleléses gyanúja. Egyre inkább eltelt a visszakapott szabadság, a lelki megkönnyebbülés ostrom-szagú levegőjével, s már csak a miértek érdekelték. Az okok. Azt hitte, megkaphatja azokat akkor, midőn úgy cselekedett, ahogyan az idősebb fajtárs elvárta tőle, azonban amaz menten feladata elvégzéséhez is fogott - az északi, szőke barbár izmoktól dagadó alakja pedig egy másik helyzetben talán elgondolkodtatta volna őt a társaság miértjeiről is; azokról, amelyek okán efféle ál-alakot választott, s hogy vajon köze lehetett-e valódi mivoltának jellegzetességeihez. Elvégre a serdülő gyermek minden régi elbeszélésből ugyanazon konklúziót vonhatta le: hogy a Fagyos Sziget lakói igazi fehér óriások voltak.

De most nem volt kedve holmi ábrándokhoz.

Nem jutott még csak eszébe sem, hogy máshová nézzen, s mással foglalkozzon a saját feketedő karján kívül, amely a hajnal gyér fényeiben is igencsak barátságtalanul festett, miután még a jótékony lepelként szolgáló kelmét is feljebb igazgathatták rajta, hogy jobban hozzáférhessenek a megtámadott területhez. Mert a fehér-elf-alakba-bújt nézni akarta, mit művelnek vele, és nézte is, abban reménykedvén, hogy a - számára meglehetősen kellemetlen - segítségnyújtás után talán válaszra méltatják majd. Nézte hát, hiába fájlalta a harapás helyét - noha az az aprócska szúrás mit sem számított már ahhoz képest, amit ezidáig elviselt -, nézte, s még egyszer arra a következtetésre jutott, hogy a Csupaszbőrűek egyszerre Vékonybőrűek is voltak. Még egyszer, ugyanis már megannyiszor tapasztalta ennek igazát, s ezért, és még a vakon Ormr-ba vetett bizalmáért sem húzta el a sérült végtagot; még akkor sem, midőn felmerült benne, hogy talán saját magának is kiszívhatná azt a mérget... Sem a hely, sem pedig a helyzet nem minősíttetett volna alkalmasnak senki szemein át arra, hogy kísérletezésbe fogjon, ezért hát kénytelen volt a remélhetőleg gyakorlottabbra bízni magát; és különben is, rendkívül furcsa érzés volt számára, ahogyan a véráramlás megindult a szívás hatására, olyan furcsa, hogy rá sem hederített az idősebbre, aki nemes egyszerűséggel a szabadba juttatta a veszélyes szubsztanciát.

Azután a varázslat következett.

Az ige, amelynek elhangzása és hatása újfent elültette bensőjében a múlt megismétlődésének gondolatát, s amely az újabb furcsa érzések mellett kellemesebbeket is magával hozott: az ifjú sárkány kétségkívül azt tapasztalta, hogy kínjai enyhülnek, s testére sem nehezedik már oly nagy súllyal a mérgezés. Hogy nem kalapál a szív, s nem üzen légszomjról a tüdő. Egyre elviselhetőbb és elviselhetőbb pillanatok követték egymást, Valturaan pedig kissé mintha megnyugodott volna - még akkor is, ha a varázslatot nem sokkal később a vérének visszatartására szolgáló parancsként azonosította; hiszen úgy hitte, mostantól minden rendben lesz, s ő ott folytathatja majd Nie oldalán, ahol abbahagyta; azaz visszaviheti őt Laryss Orowennë-hez, a Főnix-templomba, amelyet tovább őrizhet. Csendesen szemlélte hát, hogyan bontakoznak ki a füstcsóvák az ereiből, s hogyan válik hamuvá az ártó anyag; mintha mindösszesen ennyitől megszabadult volna felelőtlenségének egyik hozadékától - ámde hamarosan rá kellett ébrednie, hogy hiba volt belefeledkeznie a procedúrába, s csakugyan nagy hiba volt nem tudomást venni arról a bosszantó érzésről is, amely egy rég-volt eseményre emlékeztette őt.

A velőtrázó ordítással kezdődött.

Oly borzasztó hang szelte át az eget, s a lég minden szegletét körülöttük, hogy Val úgy érezte, minden porcikája egyként dermed meg, s rögvest a jelenség lehetséges okait kezdte volna kutatni - mintha még a repülő vár távolabbi árnyékától is hatalmasabb veszedelmet sejtene. S azt kellett észrevennie, hogy bármi is volt, bizony, Ormr-ra is hatással lehetett, ugyanis amaz abbahagyta az ifjú kezelését, s még az iméntinél is nagyobb döbbenetére valami olyannal folytatta, amire soha, de soha nem számított volna, s legfőképpen MOST nem. Hirtelen két évvel azelőtt találta magát, a Déli-dombság fái közt bicegve, hasonlatos szürkén gomolygó aggodalommal, féltéssel és félelemmel szívében, mint e percekben. AKKOR pontosan ugyanezt tanácsolták neki - noha sokkal inkább parancsolták -, s az ifjú fehér sárkány immáron megrökönyödve meredt a szőke barbárra, igyekezvén megérteni, mire is gondolhatott, s hogy feltétlenül engedelmeskednie kellene-e neki; ha egyszer a javaslat-tevő éppen távozni készült. Elméje tartóztatni is megpróbálta volna a másikat, a válaszokért, és azért is, hogy eme ítéletét visszavonhassa, azonban a test nem mozdult - a jégszínű szemek átható csillogása pedig kevésnek bizonyult céljai elérésében, tekintve a teleport-varázslat hátramaradó nyomait... Valturaan legszívesebben kikérte volna magának azt a jó tanács képébe bújtatott, megalázó dorgálást, és a fajtárs hallgatását is, azonban nem tette, nem tehette, mert a leányra gondolt. Az égszín tekintetű fehér elfre, akit megrémíthetett volna, ha úgy tesz, ahogy kedve tartja - ha felcsattan, s tiltakozni kezd -; és azt nem akarta az északi teremtmény. Gyűlölte volna önmagát, ha megteszi, ha hagyja magának, hogy megtegye, ezért hát hallgatott, úgy, ahogyan Ormr is tette az iménti kérdésével szemben; s az előtte lassacskán kitárulkozó helyzetből fakadó aggodalommal és félelemmel fordult a Honvágy-gyógyító felé - csak hogy a mozdulata végeztével egyáltalán semmi se látszódjon rajta mindabból, ami bensőjét marta. A kételyből, a féltésből, a kétségbeesésből... az önmaga iránti dühből. A hitetlenségből. Nem volt szabad tudomására hoznia, hogy talán valóban nem mehet vissza a városba vele. Még mindig úgy látta a legjobbnak, ha erős marad Nie előtt, s úgy tesz, mintha pontosan tudná, mit kell, s mit fognak tenni.

- Nem tudom, mi volt ez - kezdte hát, a lehető leghalkabban, és leghatározottabban, amely tőle tellett -, de Ormr úgy gondolta, rá mindenképpen vonatkozik. - vallotta meg cikázó gondolatait, amelyek valóban nem leltek magyarázatot arra, ami az előbb történt, s amit számukra jelenthetett, tekintve, hogy megmentőjük sietve távozott köreikből, mégpedig a hang irányába. - Az lesz a legjobb, ha visszamegyünk Lar-hoz. - javasolta, noha hangjában némi sürgetést lehetett felfedezni, a megkönnyebbülés szöges ellentétével egyetemben - Valami készül.

Vajon miért tette Ormr, amit tett?

Nem tudott szabadulni a megválaszolatlan kérdéstől. Egyedül csak az járt a fejében, amióta felmerült benne, így aztán semmiféle köszönetre, hálára nem futotta részéről, amíg még lehetett volna - ameddig még az eroniai tudtára adhatta volna: értékeli cselekedetét, s ezt elismerni is hajlandó. Mindösszesen a barbár eltitkolt indítékai képezte talányra volt képes gondolni; és a szörnyűséges, borzasztó hangra, amelynek kétséget kizáróan köze volt Ormr hirtelen és sietséggel övezett távozásához. Amely ridegre festette a sűrű, vérszagú, füstös lég szabálytalan oszlopait, és ijesztőre a helyzetet, amelybe ők ketten cseppentek; ő, és az Égboltszemű. Az elpusztult Fehér Város egyik tündéje, kinek felcsendülő szavai voltak azok, melyek kiragadták az ifjú sárkányt dühös, aggodalmas meglepettségéből, s zavart tudata mélyéről, hol egyes-egyedül próbálta meg kitalálni, hogyan is tiltakozhatna még a jött és ment idegen parancsa ellen. Hogy hogyan értethetné meg Nie-vel; semmi kötelessége szót fogadni a nagy fehérnek, csak mert tapasztaltabbnak, erősebbnek adta ki magát nála. Náluk... Hogy rémségesen felkorbácsolta önmagára irányuló indulatait az az átkozott felismerés, és az, hogy Ormr-nak, s Nie-nek is igaza volt. Hogy sebezhetőbbé vált a filnoreni méreg hatása folytán, kimerültebbé, így tehát könnyen megeshetett volna, hogy puszta jelenléte sodorná az ostromolt városba való visszatértüket halálos veszélybe. Hogy megölné vele a két leányt...

Remegett a bensője. 

Nem tarthatott Artanis gyermekével, most már egészen belátta, sőt, tudta; mégsem volt képes igazán bevallani magának, a vele beszélő leánynak pedig annál is inkább nem tette volna ezt. A támogatás kapujaként reá helyezett kezet is leemelte felkarjáról, mert félt, rettegett, hogy Nie azon keresztül végül megérzi majd a tagjain végigfutó remegést - ha fáradt szemei csődöt mondanának az egyre kevésbé hatásosan fenntartott látszattal szemben. Félt az ifjú, tartott önnön kiszolgáltatottságától, mi az egykori grifflovast hallgatván újra, s ezúttal jobban sújtott le rá a magasból, akár egy könyörtelen, kiéhezett ragadozó... és Jégkarom-csúcs védőanyjának gyermeke félt, hogy nem tarthat vele, hogy nem segíthet megkeresni Laryss-t a templomban, s nem hozhatják el együtt abból az őrületből. Hogy nem figyelhet rájuk, miközben Shuga nyomába erednek - mert feltételezte róluk, hogy még ezt is megtennék. Úgy érezte, cserben hagyta őket, s ezt sohasem fogja megbocsátani önmagának. Vadul lobogtak haragjának égetően fagyos lángjai odabenn, szűnni nem akaró táncuk elkápráztathatta volna a kontinens legnagyobb bajnokát; a hósárkánynak mégis vissza kellett nyelnie, el kellett fojtania őket. Hiszen nem vezethettek sehová.

Nem tudta, mi volt ez - így mondta, ám merőben más értelemben, mint ahogyan azt a Honvágy-gyógyító gondolhatta róla. Elvégre a hang tulajdonosának fajtájába tartozott. Tudta, pontosan tudta, hogy miféle hang volt - olyan, melyet csak egy kolónia irányítója hallathat - aki történetesen nincs túl jó hangulatban, és -, akinek az alattvalói kötelesek engedelmeskedni félreérthetetlen jelzésének, akárhol is legyenek, akármivel is foglalatoskodjanak. Az ifjú úgy vélte, más sárkányok között sem változott ezen felállás, ezért hát pontosan akként bánt vele, mint Jégkarom-csúcson tette, évekig, édesapja uralma alatt. Az tehát, hogy mi volt, nem maradhatott kérdés előtte, ámde az, hogy miért volt, már egészen más fényben fürdött a halovány tekintet előtt. Mit akarhatott a sárkányok vezére az ostrom kellős közepén? Miféle különleges és rendkívüli feladatokat igényelt a hadművelet, amelyeket így kellett kiosztania seregei számára? Vagy talán csak riogatni akarták a Csupaszokat?

Ha mégsem, bizonyára akkor is elérhették e hatást. Valturaan ugyanis ekkorra már éppen olyan rémületet érezhetett önmagában, mint Nie, aki, grifflovas létére, s ostrom-látottan - ráadásul az Ibolyaszemű kedves előtt rejtve nem maradt Raven-incidens jóvoltából - sajnálatos módon szintén ismerhette e hangot, és Laryss jegyese alaposan megtapasztalta már, hogy a Kétlábúak számára a sárkányok dolgai még ijesztőbbek voltak, mint neki valaha is lehettek - ezért sem arra a válaszra számított, amelyet az egykori grifflovas a részére szolgáltatott. Nem olyasfélére és főként nem arra, hogy Nie Ormr-nak fog igazat adni, s hajthatatlanná válik, amikor bizonyára ő is tudja, hogy az ifjú számára veszélytelenebb volna Telar-ba teleportálni, de még repülni is, hogy meglelje és magával hozhassa Laryss-t. S ha már itt tartott, hát arra sem számított, hogy az északi tünde úgy kezeli majd őt, mint egy igazi gyermeket - egy gyenge és sérülékeny teremtményt, mely védelemre, irányításra szorul. Nem értette egészen, miért cselekedett így, ennek hatására pedig megkérdőjelezte önmagában, tényleg ezt gondolta-e róla, mielőtt még konstatálhatná, hogy rosszul esett neki. Így esett meg, hogy nem adott hangot formálódó véleményének, nem csattant fel, úgy, ahogyan annak idején Shuga Melfyomer-rel szemben tette, avagy tette volna magával a leánnyal is, ha arra került volna sor... Egyszerűen csak figyelte őt, és tanulmányozta eltökéltségét, igyekezte megemészteni az égszín lélektükrökbe sűrített temérdek menteni akarást, s valóban elgondolkodott a fehér elf szavain, és még azon is, ahogyan beszélt. Megértette, hogy a Bukott Város Leánya teljes szívéből jót akart neki; hogy a barlanghoz is azért akarta elvinni, hogy óvja őt - és ezt Shugában is becsülte... bárkiben becsülte volna a törődést. Sőt, Nie-ét talán nem is egyfolytában akarta volna elutasítani, azonban most, e percekben úgy vélte, egyszerűen nem tehetett mást. Nem bírt volna azzal a tudattal élni, hogy miatta esett bántódása, s miatta maradt magára az Orowennë-gyermek, ezért hát várt néhány pillanatig, miután ráébredt, hogy Nie befejezte a beszédet; ám azután nem tartotta többé magában, ami kikívánkozott belőle.

- Ormr tévedett. - kezdte halkan, s tekintetében nem haragot, sokkal inkább a tünde eltökéltségének testvérét hordozta - Nem kell erősödnöm. Nem vagyok fióka, és nem sérültem meg. Nem szorulok a valódi formám kényelmeire. Jobban teszi, ha nem képzeli magát... - folytatta, de még idejében megtorpant, és nem mondta ki azt a nevet, melyet eredendően kiejtenie kellett volna, midőn belelovalta magát érvelése előadásába.

Bár tudta, hogy Nie is ismeri őt, hallgatott. Laryss és Shuga tájékoztatták, de magától is volt annyi esze, hogy kitalálja: a démonlény kevés dolgot tudott titokban tartani. Megállásának valami egészen más oka adatott, mégpedig a hely, s a hely milyenségét alkotó körülményi tényezők által. Ha itt és most kiejtette volna Kain Namelyr nevét, ahol a fáknak is füle van, talán pillanatok alatt a halottak sorait gazdagíthatták volna, és akkor Ormr erőfeszítései valóban odavesznek, a sajátjaikkal egyetemben.

- ... annak a másiknak - hangsúlyozta inkább, hogy a leány is értse... legalábbis remélte, hogy érteni fogja -, elég volt belőle egy, nem kell pátyolgatni! Te se tedd. Én erős vagyok, Nie, és meg tudlak titeket védeni. Ott kell lennem. Aztán majd annyit pihenek, amennyit csak akarok. És ti is... - fejezte be, mialatt alaposan végignézett rajta, s azt követően bizony, leplezetlenül elöntötte őt a szomorúság.

Nem volt már érvelési láz. Nem volt lendület, nem volt igyekezet. Pontosan tudta, hogy a fehér elf már nagyon fáradt lehetett, hiszen Laryss-on és mindenki máson is tapasztalta már a kimerülés jeleit, kik a Kétlábúak fajtáihoz tartoztak. Saját magán is rendszeresen észrevette őket, még ezekben az időkben is, hiszen nem volt olyan régóta, hogy ébren tudott maradni egy-egy éjszakát, s aztán gond nélkül elvégezni napi teendőit. Gond nélkül? De hiszen gyengébbnek, tompábbnak érezte magát a szokottnál olyankor, és akár a nap közepén is elszenderedhetett - akárcsak a fiókák. Jellemét tekintve pedig ezen kevésbé örömteli fejlemények könnyedén pedzegették az idegszálait, jóllehet, Laryss gondoskodott róla, hogy értésére adja, hogyan is viselje magát. Vele együtt Kilime fia nagyon szeretett pihenni, és a lány megtanította neki: semmit sem számít, hogy mire nem képes még. Hogy mire nem lesz képes már soha. Őt, mint minden két-lábon-járót, megviselte, ha az ispotályban, a tankönyvei felett vagy Panu mellett éjszakázott, mert hiszen Csupaszbőrű volt. De mégsem ostromolta-feddte magát emiatt. És Valturaan sem várta volna el tőle vagy Drildától, hogy feleslegesen és ostobaságok okán kínozza magát. Kérdés lehetett egyáltalán ezután, hogy sajnálta Nie-t, s mindazt, mit apró lábainak, s még apróbb szívének ki kellett bírnia? Persze, hogy szánta őt. Nagyon szánta. Sokkal jobban szenvedett, mint ő valaha is tette ugyanabban a helyzetben, és Nienna nan E'Leinor-Syllen most mégis azon fáradozott, hogy rajta segítsen. Ez elgondolkodtatta, s csakhamar csendet is teremtett elméjében, szívében. Ellenkezés helyett elhatározta magát, hogy a két leányt minél hamarabb ágyba - vagy legalábbis kényelmes és biztonságos helyre - juttatja, ahol megpihenhetnek majd. Ennek értelmében azonban ideje volt az iménti válaszát is felülírnia.

- Nie... - ", te értem aggódsz, amikor egész éjszaka virrasztottál" - akarta volna mondani, de egyáltalán nem volt rá képes.

Mintha egész testében megfagyott-megdermedt volna egy kissé, úgy tűnt, ahogyan arra ösztökélte torkát és ajkait, hogy érthetően kifejezze magát. És meglepő higgadtsággal tette azt, oltalmazón, simán, akár a bársonytakaró; holott mindeközben még mindig rettenetesen dühös volt önmagára, és érezte, hogy azzal még számolnia kell, ráadásul minél hamarabb. De nem Nie előtt, nem. Azt nem tehette. Megadta magát, látszott rajta. Elismerte a vereségét, s már semmi mást nem kívánt volna, csak azt, hogy a leányok biztonságban kerülhessenek - az ő őrizetébe.

- Legyél óvatos, és azonnal kérd a segítségem, ha bajba kerültök. - kötötte az Égboltszemű lelkére.

Nem tudta volna kiejteni azt sem, hogy elviheti a barlanghoz. Nem tudott ettől nagyobb beleegyezésről tanúskodni, nem, egyszerűen nem sikerült. És az aggodalmát is azok közé a halk, szürke szavak közé sűrítette csupán, melyek elhagyták hangszálait - ám bízott benne, hogy Nie meg fogja érteni mindazt, ami lényeges. Végezetül a karját nyújtotta elé, hogy amaz majd megfoghassa, ott és akkor, ahol és amikor akarja, de aztán szemmel látható hirtelenséggel változtatta meg ezt az elhatározását, és inkább óvatosan a leány csuklójáért nyúlt. Megtanulta a szellemdémontól, hogy a mágusok képesek más lények, s társaik erejét használni a varázslataikhoz, és abban reménykedett, hogy a fehér elf számára világossá válik: a sajátját ajánlja fel.

A hófehér ifjú ellenkezés nélkül tűrte, hogy a leány megszabaduljon az őt érintő ujjaktól - még akkor is, ha Nie a sárkány - igen erős - javaslatának visszautasítását mellékelte mozdulataihoz szavak formájában. Valturaan arca, s bármely vonása mégsem mutatott csalódottságot, haragot vagy rosszallást, ahogyan a halovány tekintetek sem azt tükrözték társasága felé. Mint bajtársától, el kellett fogadnia a tündétől, hogy nem kíván élni a lehetőséggel, s ezt tiszteletben kellett, tartsa, amely igazán nehezére esett, tekintve, hogy majd' szétvetette bensőjét az aggodalom. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy a Bukott Város Leánya egyedül vágjon neki az ostromlott városnak, úgy, hogy talán órák is elteltek azóta, amióta odalent jártak, a harcoló felek között; azonban figyelemmel hallgatta a tervének bukását megelőző szavakat is. Valóban lelt némi igazságot bennük, még ha nehezére is esett elismerni némelyeket közülük; egynéhány viszont mintha különös megkönnyebbülést és örömet okozott volna számára. Vagy talán maga a tény, hogy a fehér elf leány felismerte azokat, s fénnyel világította meg létezésüket kettejük előtt? Igen, valószínűleg ez lehetett az oka mindazon érzések létrejöttének, melyek mellkasát kezdték betölteni, elfoglalni, ahogyan az előtte álló -, bizonyára megviseltség jeleit magán hordozó - alakon nyugtatta jégszínű tekintetét, mintha töprengene valamin. Mintha őt vetné alá valamiféle vizsgálatnak, pedig valójában azokra a bizonyos szavakra koncentrált, s arra, hogy Ednalion, Nizzre' Zotreth és felháborító viselkedésük következtében ne guruljon dühbe ismét. Rendkívül bosszantották a sötételfek, s a rokon iránt tanúsított ostoba és éretlen viselkedésük, ugyanakkor többé már nem zavarta oly-nagyon a sietve továbbállt eroniai és a megválaszolatlan kérdés. De hogyan is lett volna ideje arra, hogy nehezteljen a szőke barbárra, amikor - amennyiben nem tévedett a fehér elf szemlélése közben -, éppen ő és éppen most hintett szét körülöttük némi reményt? Amikor éppen itt és ekkor ültette el annak törékeny, aprócska, különleges magvát az általa megmentett Csupaszbőrű lelkében?

- Nie, faggathatsz arról, hogy Ormr miért nevezett fiókának és Shuga miért nevez mindannyiunkat kölyköknek. Laryss és én sok mindenről szeretnénk veled beszélni, és szerettünk is volna, de azt gondoltuk, hogy rád zúdítani ezeket, amikor még azt sem tudod, mit gondolj, önzőség lenne, értelmetlen; neked pedig fárasztó és ijesztő. Emlékszem, hogy neki milyen volt, és tudom, hogy nekem milyen volt azokban az években - évek voltak, tudod? Annyi napba és hétbe telt lassan hozzászokni mindenhez, az apró dolgoktól a kicsit nagyobbakig, és a legbonyolultabbakat még akkor sem értettem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán az enyéim dolgait jól értem. Nézd, mi történt fent Filnoren-ben, mert azt hittem, eleget tudok a címerekről és az ősiek seregeiről. - mondta, s leplezetlenül látszott rajta, mennyire bánta, s mennyire dühös volt magára a leány életének veszélyeztetéséért - De erről is faggathatsz, elmondom, amit tudok vagy sejtek. A "húgod" is el fogja, ha vele szívesebben beszélnél, bármiről is van szó. Csak jelezd, hogy készen állsz, "Heledir", mert nem akarom - nem akarjuk - javította ki magát rögtön -, hogy a rossz helyen és rossz időben szerzett tapasztalataid megrémítsenek. Azt akarom, és Laryss is azt akarja, hogy olyan tényeket láss meg, amilyet most is megtettél, Ormr-ról, a szándékáról, a viselkedéséről. Az mindegy, hogy kivel teszi, amit tesz, ha egyszer megteszi, és ezzel ellenpéldát szolgáltat a félelmeidnek. Nekem is erre volt szükségem, amikor Orod Opelë-be mentem - olyan tündékre, akik nem tagadnak ki maguk közül, és akikről nem fogom azt hinni...

Igen, így folytatta volna. Így szerette volna folytatni, ámbár kudarcot vallott. Elbátortalanodott, elbizonytalanodott, hisz' nem akart rettegést okozni Artanis és Adan leányának, mégis szerette volna megértetni magát vele, ennélfogva pedig remélte, tekintete majd befejezi helyette mondandóját, s a közöttük beállt néhány pillanatnyi csend segít a leánynak, hogy éppen úgy megértse őt, ahogyan fordítva esett meg az imént. S amíg a sárkány várt, visszatért az ujjai lefejtésekor bensőjében fogant gondolathoz, annak tükrében pedig elfordult a fehér elftől, hogy a víz áramlásának hangja irányában rálelhessen a lombok között elő-előbukkanó város távoli részleteire. Ha nem mehetett vele, a legkevesebb az lett volna, hogy megszemlélje, hová is küldi vissza szövetségesét

- Laryss aggódna értem, ha rájönne, hogy "megengedted", hogy veled tartsak. - válaszolta a leány korábbi kérdésére, még ha valójában nem is várt volna választ - De tudná, hogy valószínűleg én erősködtem, és ne feledd el azt sem, hogy mennyire szeret téged. - ejtette ki azt a szót, mintha a világ legtermészetesebb és  leginkább magától értetődő dolga lenne - Megnyugtatná, hogy volt melletted valaki - aztán valószínűleg mindkettőnket lehordana, ahogy szokta... De az ő egyedülléte egyikünknek sem jó. A tiéd sem lenne az nekem. - folytatta, ám azután újra elhallgatott, s még néhány lépést is tett előre, a város irányában, hogy azután megforduljon, s újult erővel, újabb szilárd, és ezúttal ellentmondást nem tűrő elhatározással fejezhesse be - Gyere, nincs messze a Hajnal. Mielőtt visszamész, a partjáról megnézem a várost.

Ez volt minden, amit még tehetett. Egy egyszerű, elnagyolt ellenőrzés, egy csaknem semmire sem jó felmérés azt illetően, vajon mekkora veszélyben találhatja majd magát Nie a megtámadott falak között. Azonban az ifjú sárkány nem akart engedni belőle, már csak az elhangzott ordítást tekintve sem, amely önmagában megannyi kérdés feltételére adhatott volna okot számukra. És adott is...