A város

Fekete haja némiképpen folytatta a fonatból való kiszabadulást, ahogyan a varázslótanonc, Ina a Hajnal partjához közeledve elsietett a menekültek között, hogy teljesítse, amit rábíztak. Az volt a feladata, hogy tanítvány-társai között olyanokra leljen, akik kellőképpen azonosítani tudták a gyógyításra, fájdalomcsillapításra, elme-nyugtatásra használatos növényeket, hogy pótolhassák a déli gyógyfüves örökké fogyó, s igencsak szűkös határokkal rendelkező készleteit. Azonban őket nem csak növényismeretre képezték, tehát még az e téren legjobbaknak bizonyultak tudása is kudarccal fenyegette őket; ráadásul - és ezt olyasvalaki is felmérte volna, akinek hozzáértése még az övékénél is kevesebb - a keresett fajok valószínűleg az évnek nem minden szakaszában voltak fellelhetőek. Mindenesetre nem vetette el Decar ötletét, s nem volt szabad elvetnie a kezelésre várók ügyéért sem, így aztán kérdezősködésbe fogott: mindenkit megközelített, amint úgy látta, éppen nem ápolnak, nem vezetnek senkit. Legalább néhány embert szeretett volna maga mellett tudni, mielőtt elindulnak a folyópart közvetlen közelébe, s nem ártott volna olyasvalaki sem, aki a túlpartra képes teleportálni őket... hiszen egyes növények csak fák árnyékában, erdők talajszintjén szaporodtak. A mágusnő tehát kissé komolyabbnak érezte barátjától örökölt misszióját, mintsem értesítés, jelzés nélkül távozhatott volna, ekképpen pedig fekete szemeivel Kalaran mester, s jobbkeze, Rubins után kezdett kutatni a felettébb sokszínűvé váló gyülekezetben.

A behatolók áldozatául esett, megszilárdított pokrócon fekvő asszonyt cipelő Decar - amennyiben kijutottak a járatból - hasonlóképpen cselekedett. Felmérte, kiket láthatott, s miféle sérültekről gondoskodtak. Ugyan feltűnt számára, hogy talán a korábban tapasztaltaknál több tünde fejet pillantott meg, Kalaran, s az ismerősök keresése közepette nem ezen felfedezésére fektetett nagyobb hangsúlyt. Mint egy közösség része, melyben többen elsajátították egymás nevének, s még néhány ténynek tudását; a szívén viselte, kik élték túl az ostromot, s kik vesztek oda, azokon kívül, akiknek eltávozásáról már értesült. Régóta nem látta már a trió harmadik tagját, s ha alkalma nyílt volna Ina-val hosszasabban szót váltani, akkor hát hamarabb is rájöhetett volna, hogy ezúttal is a toronyba ment, s mint olyan, sohasem jött már le onnan. Hogy sohasem nézhetik át együtt a jegyzeteiket, s nem mehetnek egymás idegeire késő este a határidők előtt. Hogy nem lesz több városi séta, nem lesz több "Ki tud jobban alkudozni a piacon" verseny, s nem lesznek újabb közös emlékek sem.

Bizonyára nem ő volt az egyetlen, kinek szembesülnie kellett a rideg valósággal. Laryss Orowennë jól ismerte az érzést, milyen elveszíteni valakit, s úgy sejtette, hogy a másik gyógyító, ki a hátrahagyott falak között élt és dolgozott, hasonlóképpen érezhette magát, mint ő AZON a szörnyűséges napon. Tudta hát, hiábavaló szavakra nem lehetett szüksége a gyógyfüvesnek, s nem is volt ajánlatos effélével próbálkoznia, hiszen még gy is tűnhetett volna, hogy a tartózkodó, együttérzésre képtelen fehér elf nem találja élet-megváltoztató eseménynek a történteket. És ezt az Ibolyaszemű nem szerette volna. Mellette maradt, s ha nem állították meg őket, valószínűleg hamar kijutottak a napfényre, a világosságra, amely szörnyűségekkel egyetemben azonban reménységet is hordozott magában. Reménységet, mert hiszen nem volt üres a sík partszakasz, amelyre megérkeztek. Nem veszett el minden egyes lélek a városban. Nem adta fel mindenki. És az északi leány végignézett azokon, akik eljutottak oda. Végignézett a sérülteken, s elszoruló szívvel konstatálta, mennyien vannak még. Végignézett a kísérőiken, a tanoncokon és az ép városiakon, akik között azonban egyre több és több tündét vélt felfedezni. Némelyek szintúgy sérültek voltak, míg mások a harcok gyötrelmeinek nyomait viselték magukon, ám azok, akik arra alkalmasak voltak, mintha nekiláttak volna segíteni a telariakon. Vajon azért jöttek, hogy átvegyenek némi terhet a két jelenlévő, s az elrabolt gyógyító válláról? Vagy talán tovább igyekeztek volna menekíteni mindenkit, mielőtt még a kósza röpképesek felfedeznék őket, esetleg a védelmükre érkeztek volna? Az egykori Fehér Város ispotályvezetőjének tanítványa nem érthette, s úgy tűnt, egyelőre a kérdezést is elhalasztja - talán akkorra, miután már megismerte a kérdő tekintettel megilletett déli nő gondolatait a történtekről.

Talán valóban nem most volt itt az ideje a magyarázatoknak, sem a hosszasnak nevezhető beszédeknek; Valturaan azonban erősen úgy érezte, szükség volt arra, amit mondott, s amit ezáltal feltárt a leány előtt. Jobbnak látta azt, hogy itt és most megtegye, s ebben szerepet játszott egyrészről a közelmúltban történt események sora az eroniaival, valamint az Égboltszemű felismerése is, az ifjú fajtársáról, s a közöttük lévő, rejtélyes, ámbár kétségkívül létező összetartásról. Akadt ugyanakkor egy harmadik, az égi ragadozó iménti szavaira motiváló tényező is, mégpedig magának Laryss Orowennë-nek a személyében, akinek érzései, s akivel folytatott megannyi értekezésének emléke sebesen és tökéletes épségben került elő elméje mélységeiből, hogy megtámogassa a sárkány szokatlan viselkedését egy újabb miért-tel, még akkor is, ha egészen pontosan nem közölte hallgatóságával ezt, s nem is volt az a szabadkozós fajta, hogy ezt megtegye. Nem akarta, hogy az idősebbik leány valami rosszat feltételezzen a másikról, amikor annyit törődött vele, s annyiszor feddte meg jegyesét mindazért, amit elárult az egykori grifflovasnak - azaz, amiről tudomása volt, hogy megtette -, fogadott nővére érzéseit helyezvén előtérbe. Mert számára mindennél jobban magától értetődő volt, hogy a másik fehér elfnek biztosan nehéz lehetett a terhek alatt, amelyeket Valturaan kérdezés - és gondolkodás - nélkül a vállaira aggatott. Hisz' mit sem gondolt AKKOR Kilime fia Nienna nan E'Leinor-Syllen érzéseire, midőn az Olassië hatalmas fenyvesétől nem messze fekvő nyiladékban ülve beavatta őt a gyógyító és a fióka történetébe. A földöntúli sóhajnak tetsző "Miért?" felcsendülése után órákon át felelt, s voltaképpen azután, hogy végzett, már arra sem emlékezett, mit is mondott pontosan. Utolsó erejéből még megpróbált eleget tenni a legvégső bizonyíték felmutatásának, ám annak kudarcba fulladásával együtt ő maga is belefulladt valamiféle különös sötétségbe, mely leginkább ahhoz volt hasonlatos, amelyet a Fehér Városban letöltött négy évnyi rabsága alatt ismert meg - s még eközben is újabb önző dolgot művelt azzal a szegény leánnyal; még ha a kezdeti szándéka - az éjszakai ártalmaktól való megóvás - jótékonynak is tűnhetett volna a másik szemében, amennyiben közlésre kerül.

De nem került.

És az is beletelt némi időbe, míg a hósárkány felismerte kettejükben az érzések, s okozóik hasonlóságát - mintha meg kellett volna szabadulnia hozzá a saját előítéleteitől -, s talán még csak most érkezett el az a nap, amelyen igazán a lelkébe ivódott, mennyire kevéssé is különböztek, s hogy mennyire fontossá is vált számára, hogy kövesse, megítélje, felismerje a szövetségesévé fogadott szívének rezdüléseit, úgy, ahogyan a hozzá közel álló személyekkel tenné. S hogy mennyire állhatott közel őhozzá a kiképzőmester régi kedvelt diákja, Nie? Hogy mennyire állhattak közel egymáshoz? Talán még ők maguk sem tudhatták. Ahhoz túl kevés időt töltöttek együtt. Valamilyen oknál fogva azonban a kezdetektől igyekeztek törődni egymással, és Laryss-szal is, ezért hát, bizonyos magyarázatoknak meg kellett lenniük - vélte a fiatal sárkány, s nem bánta, hogy az imént elmondta, amit elmondott; mielőtt még útnak indultak a Hajnal felé.

Várt volna az ifjú, míg a leány eldönti, támogatja-e ötletét, hogy vele tart-e egyáltalán; s a víz áramlásának hangja irányában tett egy-két lépés közben vigyázott arra, hogy ne tépje ki a karját az őt érintő ujjak közül. Hogy ne fossza meg Nie-t azon jelzésektől, melyeket ez úton adhat tudomására, hiszen megeshetett, hogy tartóztatás volt az oka, de az is előfordulhatott, hogy a leány félelme, melyet még mindig körülöttük érzett, váltotta ki belőle, hogy a ragadozó mellett keresse saját biztonságát; s az ifjú, miután eléggé belegondolt, egyetlen mozdulatával sem szerette volna azt üzenni számára: nem hallgat rá vagy, ne adják az istenek, hogy ezt gondolja: magára hagyná. Efféle gondolatok közepette, sietve konstatálta hát azt is, hogy a fehér elf szerint is igyekezniük kellett volna, s ő, Laryss választottja, nem gátolta abban, hogy vele tartson a Hajnal felé. Szívesen mutatta számára az utat - nem, ő akarta mutatni, arra az esetre, ha veszély fenyegetné őket, s éppen ezért nem kívánta hátrahagyni sem - hiszen nem felejtette - nem feledhette -, hogy Ormr bizonyosan okkal hozta ide őket, épp ebbe a facsoportba, és ezen ok akár az is lehetett, hogy némi információ már előre birtokában volt a félelmetes, dörgedelmes jelzést illetően, mely az imént felhangzott, s mely oly erőteljes volt, hogy Valturaan úgy érezte, betöltötte Telar egész környékét. Ám ezekkel a feltételezésekkel nem akarta terhelni, sem pedig megrémíteni a leányt - noha sejtette, feleslegesen hallgat, hiszen Nie, ahogyan meg is tapasztalta, éles eszűnek teremtetett. Mégis, ha a tünde megkérdezte volna, miért tör előre, inkább csak annyit felelt volna, hogy az ő érzékei kifinomultabbak - mivel azonban nem történt ilyesmi, a sárkány csendben maradt, s menetelt, amíg az utolsó, ritkásan elhelyezkedő törzsek közé nem értek.

Akkorra már jó néhányat felfedezett azon iszonyatok közül, melyek az ostromlott várost sújtották, kezdve előbb az egyre inkább tüdejébe, orrába ivódó, borzasztóan égett, füstös, tömény szagokkal, azután pedig a látvánnyal, hiszen ekkora távolság egy röpképes ragadozó szemének igazán nem jelenthetett gondot, ráadásul azonosítható hangok már nem igazán voltak fellelhetők azóta, hogy a sárkányvezér - minden bizonnyal az egyik ősi - elordította magát. Filnoren-t, eddigi fogságuk színhelyét is megpillantotta a véres-hamvas falak felett a magasban, s tudta - még ha bensőjét egyfolytában mardosta is, hogy bevallja -, egyes-egyedül Ormr-nak volt köszönhető, hogy már nem tartózkodtak odabenn, a sötétben, mit sem tudva a harcok alakulásáról és Laryss vagy Shuga Melfyomer sorsáról. A mágusszerzetet nem kereshette meg szemével, s az ibolyaszemű leány legutolsó ismert helyzetére is csupán a Főnix-templom megtépázott tornyának vizsgálatával lelhetett volna; ugyanakkor még csak aggodalmasan töprengeni és vakon remélni sem maradt ideje, midőn a repülő várról lejjebb emelvén tekintetét, a templom tetejére telepedett ősivel találta szembe magát. Akkor, hirtelen, igazán hatalmas és erős érzés hasított belé, mi elnyelte egész testét, lelkének minden szegletét, s mi félelemből és haragból tevődött össze. Hiszen az egyetlen hely, melyen némiképpen biztonságban tudhatta volna Laryss-t, Kalaran mester tanítvány-fészke volt, a vastag, mágiával átitatott falak közt, most pedig éppen azok köré a falak köré sereglettek Eronia óriás katonái, a parancsra, amely kettejük váratlan jótevőjét is továbbállásra sürgethette. De vajon kereshette-e volna még a gyógyítót, az ő gyógyítóját odabenn, avagy betörtek, s végeztek mindenkivel, kit még élve találtak? Vajon... nem is látta már, mi lehetett vajon. De hiszen rettegett! Hiszen bármerre nézett, nem talált mást, csak pusztítást, holttestek halmait, fel-felcsapó lángokat - hát mit akartak még a feketék? Egy újabb városnak esnek neki?

Egyáltalán nem jutott eszébe, hogy menekülteket készülnek üldözni, mint ahogyan minden valamire való csata után tette azt a győztes fél a kontinens történelmében, legyen szó két- vagy négylábúról. Mivel Orod Opelë megsemmisítésének sötét napján őt magát személyesen üldözték a kolónia tagjai, s mivel egyáltalán valamennyi fehér elf is megmenekült, egyszerűen valószerűtlennek tartotta volna, hogy hajtóvadászatot rendeztek, s azt sikertelenül zárták. Egy ősi sárkány, ha akarja, eltöröl egy fajt a világ színéről. Eltörölte volna a fehér elfeket is, úgy, ahogyan a vörösekkel tette, melyek súlyos, nehéz és kegyetlen pusztulásáról - és a könnyedén magszámlálható túlélőről - még Amyas gyermeke is mesélt neki. Talán eszébe kellett volna, jusson, legalább arról, ha másról, amire tanították, nem is; hogy túszokat és túlélőket is egyaránt kereshettek még a támadó erők. Talán képes is lett volna rá, amennyiben elméje, mellkasa nem telik meg szíve dübörgésével és a tudatát kínzó, ködös bizonytalansággal. Higgadtnak kellett volna maradnia, s átgondolnia az eléjük táruló helyzetet, azonban a puszta lehetőség, hogy - bár a templom valóban állt, de - elveszthette Laryss-t, most tényleg elveszíthette őt, egyszerűen megdermesztette a fiatal sárkányt. Alig vette észre, hogy az égszemű leány kilépett a fák takarásából, s mire felfogta, mit tett amaz, már őérte is retteghetett, s készen állott volna rá, hogy utána rohanjon, ha kell. Lépett is néhányat, sietve, kapkodva, noha egész lényéről lerítt, hogy a világ a halovány tekinteten át e pillanatokban egészen értelmetlen színekben, s halmazokban gomolygott.

- Nie! - szólt, mintha azt jelezte volna, várja meg, azonban hirtelen felhagyott a haladással.

Nem mehetett utána. Nem tudta már, miért nem, egyszerűen csak félt, s úgy érezte a temérdek, őrjöngő viharfelhővel bensőjében, joggal tette azt. Nem tudta azt sem, hogyan és miként, de a vezéreknek gyakran nagyon jó érzékük volt ahhoz, hogy felfedezzék, ha valaki nem engedelmeskedett nekik, ráadásul Valturaan jól ismerte, mi történt, ha oly közel merészkedett egy másik sárkányhoz, hogy az már érzékelhette őt és fordítva. De vajon ez a határ egy ősinél hol húzódhatott? Vajon máris bajba sodorta Nie-t? A leányt, aki nála sokkal jobban és hamarabb hitt Ormr-ban, s aki rávette őt, hogy ugyanazt tegye. Aki megláttatta vele az eroniai szándékát - melyet ugyan most, hogy a gyülekezésnek tanúi lehettek, megkérdőjelezte volna, a két lány iránti aggodalon azonban merőben meggátolta abban, hogy efféle apróságokkal törődjön -, s akinek szavai nyomán most újabb felfedezést tett. Mi van, ha a barbár pontosan azért hozta ide őket, hogy távol legyenek attól a gyülekezettől, s az életveszélytől? Mi van, ha pontosan ezért akarta, hogy rejtekhelyet keressenek? Mi van, ha éppen most készült megöletni Nie-t azzal, hogy engedte felfedni magát az erdőfolton kívül? Rögvest az apró, távolodó alakra eresztette tekintetét odafentről, s arra készült, hogy utána rohanjon, s azonnal elteleportájla őt, biztonságba, bármiféle végállomást is határozzon meg lépései közben. Arra készült, hogy megvédje őt, hogy legalább ebbe az egyetlen, szilárdan felfogható történésbe kapaszkodjon ahelyett, hogy a régen látott kedves életéért aggódik; ám azután már nem készült egyáltalán semmire sem... Mélyen hallgatott, s továbbra is ott állt, ahol azelőtt, megdermedve, s a hirtelen felismerés reményével eltelvén. Felismerte ugyanis a tanoncok ruházatát, igazán messze, a folyó túlpartján, bár a kelméket viselők még számára is oly aprócskák voltak, hogy Valturaan nem tudta volna megmondani, pontosan hányan lehetnek. Vagy talán nem is akarta? Nem, nem akarta. Elég volt számára a tudat, hogy azok a Kétlábúak a templomból valók, s hogy jelenlétükkel megkérdőjelezhetetlen bizonyítékkal szolgáltattak a gyógyítójuk épségére - legalábbis életére. Engedte hát, hogy Nie szemlélődhessen, s inkább a környezetüket kémlelte, veszély után kutatva át az égboltot, s a pusztaságot. Hiába volt azonban a megkönnyebbülés, nem csatlakozott a leányhoz odakint, inkább megvárta, míg az visszaindul őhozzá, s figyelte sietségét, figyelte, hogyan igyekszik, s figyelemmel illette szavait is, melyeket szintúgy a törzsek mögül hallgatott végig, még mindig attól tartván, hogy valamiféle nem ismert ártalmat hozhat az ispotályvezető gyermekének fejére. Ugyan engedte, hogy a leány, visszatértével, megérintse, azonban óvatosságra intette tekintetével, s azzal is megállásra ösztökélte volna, hogy másik kezével ezúttal ő nyúlt feléje, mielőtt még maguk mögött hagyhatták volna a lombokat.

- Igen, már én is értem. - válaszolta hát, némi reménnyel, s talán izgatottsággal is, a hangjában - De még ne teleportálj. Mindketten tudjuk, hogy mire képes egy ősi. Lehet, hogy azonnal megérzi a varázslatodat, vagy engem, vagy meglátja azokat az embereket, és nem fog kétszer elgondolkodni azon, hogy elpusztítson-e minket. - magyarázta aggályait - mert hiszen nem akarta az idegenek hamuvá válását, nem akart senkit hátrahagyni, talán édesanyja szabályainak jóvoltából, ám talán azért, mert míg közöttük járt-kelt, akaratlanul is hasonlóságokat, közelséget fedezett fel a kemény- és puhabőrűek közt; s amióta az Ibolyaszemű fényt varázsolt szűkös és egysíkú világába, többé már soha, de soha nem lett volna képes lelketlen, élettelen és értéktelen lényeknek tekinteni őket - Az összes Csupaszbőrű veszélyben van ott. El kell tűnniük onnan, és nekünk is, miután megtaláltuk Laryss-t.

Igyekeznie kellett, hogy önmagát türtőztesse, hiszen maga is indult volna már, hogy felkutassa kedvesét, s végre együtt lássa őket fogadott testvérével, ugyanakkor nem tehette meg, hogy elhallgatja időközben született gondolatait. Nem tehette meg, hogy figyelmetlen, szétszórt viselkedéssel illeti a helyzetet, mely akár mindannyiuk életébe is kerülhetett - elvégre az égi fenevadak jelenléte bármely csatán kívül, s bárhol éppen úgy veszélyt jelentett volna a védtelenekre és rájuk, kettejükre is. Így kellett gondolkodnia hát... sárkányszemmel, s úgy, mintha azok egyike volna, ki elnyomni, eltiporni szeretné az apróbb, alantasnak nevezett nemzeteket. Ha közülük volna, s meglátta volna azt a gyülekezetet, bizonyára már csupán a szórakozás kedvéért is vadászni indult volna - ezen megállapítás pedig egyszerre nyitotta fel szemét, s egyszerre dühítette fel annyira, hogy felülkerekedhessen félelmein, aggályain, s újra megvizsgálja az eléjük táruló tényeket, kezdve azzal, vajon honnan is volna célszerű megközelíteniük a menekülteket. Ismételten az aprócska, távoli alakokra emelte halovány tekintetét. Való igaz, abból a célból tette, hogy a környezetüket elemezze ki, mégis, amit közöttük lelt, az azonnal felhagyatta vele a tervezést: a korábban megpillantott fénylő öltözet-részletek ezúttal újabb motívumokkal gazdagodtak, s a parányi jelek mind-mind, együttesen végül megcáfolhatatlanul alátámasztották félresöpört sejtését; amelyet, most és így, már közölnie kellett a mellette állóval.

- Nie, Thalion nagyúr elfjei vannak velük... - újságolta a leánynak kissé meglepődve, s hagyta volna, hadd döntse el ő, mikor indulnak.

Hagyta azt is, hogy megtegye, hiszen az Égboltszemű korábbi szavaiban meglelte a maga igazságát is, a leányok védelméről, s arról, hogy a saját, még meglévő erejére akkor lesz szükségük, ha rosszra fordulnak a dolgok. Mégsem tarthatott az egykori grifflovassal gyengén és haszontalanul! Hát ki ne helyeselt volna egy erre irányuló megállapítást?

A mogyoró-hajú tanítvány egyik közeli barátjaként számon tartott mágusnő nem adta fel a kérdezősködést, még akkor sem, ha egyetlen lélek sem akadt, aki az elmúlt időszakban látta volna Kalaran mestert vagy bármit is tudott volna hol- és hogylétéről. Akkor sem, ha senki nem tudta megmondani neki, merre lelheti meg a folyó partjára gyűlt csoportban Rubins-t, s ha nem oly társainál kutakodott információk után, akik tisztában lehettek vele, hogy a mester jobbkeze vezette a menetet, tehát messzebb kellett volna keresni a járat nyílásától. Nem, Ina egyébiránt sem volt híres arról, hogy lemondana a maga elé kitűzött célokról, azonban most, hogy Decar újabb hasznos és használható tervvel állt elő, s hogy még odabent a félhomályban ő maga is szembesülhetett a gyógyfüvek ismerőjének, Fela-nak fogyatkozó készleteivel; nem volt szabad cserben hagynia - hagyniuk - a menekülteket. S talán elbizonytalanodhatott az apróbb kudarcok hallatán, sőt, talán ha valaki más pillantotta volna meg az elfeket, akik a Telar-ból távozottak közt sürgölődtek, mindenható hatalmukban bízva azonnal fel is hagyott volna bármely feladatával; a nő azonban nem gondolta, hogy pusztán azért, mert a hegyes fülű népek ereiben kissé nagyobb természetességgel folyt a mágia, rájuk kellett volna ruházni a véres éjszaka minden keletkezett terhét. Bármiért is jártak közöttük, s bármire is készültek, a mágus tudta, hogy a sérülteknek továbbra is szüksége lehet majd Fela szakértelmére, noha nem tagadta volna, hogy látta, mennyire elcsigázottá vált, akárcsak az a fehér elf, akire - s Decar neki szentelt figyelmére - az éj folyamán többször felfigyelt, ahogyan arra is, hogy mintha két északi gyógyító szegődött volna melléjük a templomba, nem pedig egy. Hová lehetett a másik? S ha már itt tartott, hol volt a harcos, aki a másodikkal érkezett? Akinek valamiféle ellenőrzés és védelem lett volna a feladata - talán pontosan azért, hogy a gyógyítók ne tűnjenek el...

Nem sokkal mögötte járhatott már a sebesült asszonyt cipelő férfi, Goran társaságában - akitől talán jó lett volna megtudakolnia, mennyire is volt sebesült, hiszen odabent, a járatban nem látta bölcs ötletnek arról faggatni a túlbuzgó gyógyítót, aki még a segítséget sem fogadta el; és a látszat alapján sem ítélhette meg a fennálló helyzet súlyosságát. Mégsem nyílt szóra a szája oly könnyedén, s nem a vele együtt cipekedő mágustárs miatt - amiatt, ami eszébe jutott, midőn a szeretteiket, s barátaikat elvesztett, nyúzott arcokon tekintett végig. Nem érdekelhették eléggé a tündék, sem pedig a bőre pírját lassacskán visszanyerő asszony, amint felfedezte saját veszteségét, s amint azon kezdett töprengeni, mi lesz ezután, hogy vajon Ina tudja-e már, vajon egyáltalán hogyan fogják megüzenni a férfi családjának a hírt... Nem érezte szükségét, hogy bármit is közzétegyen, akár a megszilárdított pokróc másik végét markoló, akár a többiek felé, sőt... nem érezte szükségét egyáltalán érezni sem, s ezért hát mindent megtett, hogy eltávolítsa magától az összes gondolatot, az összes szeme előtt lepergő víziót, hogy csupán a lépések maradhassanak, a folyó távoli áramlása, s a tudat, hogy innen menniük kell. Igen. Látni sem akarta többé a romokat és az összezúzott álmokat, amelyek Telar-ból maradtak.

Az ibolyaszemű északi leány csendes volt, s némaságával lehetővé tette a kifelé igyekvő léptek számára, hogy visszhangot verhessenek a fehér kristályokkal kivilágított kőfalakon. Csodálatosan szép látvány és élmény kerekedhetett volna a föld alatti kirándulásból egy másik napon, valamikor, egy békésebb időben, kellemesebb gondolatok társaságában; most azonban semmi más nem volt képes tanyát verni magának a fehér elf szívében, lelkében és elméjében az aggodalmon, félelmen és zavartságon kívül, mely e hosszúra nyúlt, rémséges éjszakán kísérte végig őt és talán mindenkit a pusztasággal körülvett, ostromlott városban. A hallgatást választotta, immáron sokadjára, amióta Telar-ba érkezett, azonban nem eresztette el a korábban feléje nyújtott kart. Nem távolodott el a gyógyfüvek ismerőjétől, az ében bőrű déli leánytól, mégis visszatartotta gondolatait, melyek szavakat formáltak volna torkában. A jégszemű ifjú jegyese úgy érezte - ráadásul még úgy is tapasztalta néhányszor -, hogy a fehér elfekről terjengő pletykák cseppet sem kedveztek volna számára, amennyiben nem szab gátat önmagának. Hogy egy ridegnek, nemtörődömnek, magának valónak hitt alak árnya lebegett az apró gyógyító felett, s attól tartott, ha elmondta volna társaságának, nagyon is jól tudja, mit érez, s mit fog érezni az idő múltával; hogy szeretné, ha tudná, hogy érti fájdalmát, riadtságát, fáradtságát, reménytelenségét; a gyógyfüves akár borzalmas, érzéketlen személynek is hihette volna, ki lerázni igyekszik magáról a bajtársai sérült lelke által jelentett terheket. Laryss félt, hogy a kar, amelyet foghat, a bizalom jele, s Fela társasága is megtagadtatik tőle, midőn szólásra nyitja kiszáradt ajkait, s kimerült elméje játékokat űzött vele, míg ő csendbe burkolózva töprengett az ében szépség, s annak másik karjába kapaszkodó gyermek mellett. Mert a tartózkodó és óvatos nép gyermeke nem akarta elveszíteni az emberek, a telariak, s a déli nő belé vetett hitét. Nem akarta, hogy magukra maradjanak fájdalmukkal, hogy életüket áttörhetetlen sötétség szennyezze be ezután. Segíteni akart jobbá tenni azt, új kezdetet adni, hiszen a fia után Kilime legnagyobb eszményébe is végtelenül beleszeretett, s mint gyógyító, mint önmaga - mint Laryss Orowennë -, senkit sem hagyhatott cserben, és nem is szeretett volna.

Az erőt, mi vezérelte, s a szeretetet, törődést és együttérzést, mely szívét megtöltötte, egészen másnak tartotta, egészen különállónak a gyógyítástól - hiszen, fehér elf vagy nem, biztosan szép számmal akadt a világon olyan gyógyító, aki pusztán hivatásnak tekintette azt, amit csinált, s nem adta hozzá önmagát, nem próbált a kelleténél jobban érző lényként tekinteni kezeltjeire. Volt, aki azért tett így, mert a könnyebb utat választotta: elhatárolta, elválasztotta magát az érzelmi terhektől, az aggodalmaktól; és volt olyan is, akit belekényszerítettek a hivatásába, aki nem szerette igazán az életet, amelyet korábban megálmodott magának, s üres szavakkal volt csak képes jelezni sajnálatát a sérült hozzátartozói felé. Gyógyítónak lenni oly sok mindent jelenthetett, s a kiképzőmester leánya nem őrizte meg gyermeki naivságát, hogy elhiggye, mindenki törődik, mindenki érez és mindenki gondoskodik. Hiszen oly szülők is léteztek, akik nem cselekedtek így, a saját gyermekükkel szemben szemben - hogyan is várhatta volna hát a világtól, hogy ugyanazt érezze és gondolja, amit ő?

Mégis, reménykedett, s reménykedni tudott abban, hogy az ő érzéseire, az ő gondoskodására itt szükséget formáltak. Megpróbált hinni benne, hogy kedvessége, s törődni akarása elért a rémült szívekhez az éj folyamán, s odakint továbbra sem vádló, ítélkező, barátságtalan tekintetek fogadják majd, ahogyan a déli gyógyfüves is kereste társaságát, s vigaszt igyekezett lelni benne. Talán valóban nem lett volna jó ötlet a tudomására hozni, hogy az északi leány már élt át hasonlót... talán elég volt, hogy egyszerűen csak itt van, s bensőjét megértésre, megérzésre hangolván nyújt támogatást. Úgy, ahogyan akkor, évekkel ezelőtt ő sem szerette volna, ha Valturaan idegen, és legfőképpen rendkívül ijesztő, családtagjai biztosítják arról, "minden rendben lesz majd". Mégis ki mondott volna ilyet egy ütközet túlélőjének? Vajon saját magát próbálta volna megnyugtatni vele, az emberek sorsának jóra fordulásában, s Nie és a jegyese épségben való visszatérésében reménykedve? Efféle töprengései közepette érte őt el a déli nő hangja, s tagadni sem lett volna képes, mennyire meglepte vele. Hirtelenség és megkönnyebbülés suhant át az elcsigázott, sápadt orcán, ahogyan az ibolyaszín tekintet a másikra vetült, hogy a néhány pillanat múlva elhangzó választ kísérje - és hogy arról biztosítsa hallgatóságát, Laryss segítségére biztosan számíthat.

- Fela, én is hálás vagyok neked. - válaszolta halkan, lágyan a leány - Sokakat megmentettél ma éjjel a szíveddel és a tudásoddal, és belém is kitartást öntöttél.

Hiszen így volt. Ő sem született végtelen lelkesedéssel, és bizonyára sokkal nehezebb lett volna elvégezni feladatait, amennyiben nem fogadják el őt, nem vetik belé bizalmukat, s kételkednek a tanácsaiban, melyeket adott, s melyeket Nienna édesanyjától, Artanis E'Leinor-tól tanult... Az ifjú sárkány kedvese nem számított már több meglepetésre e napon, s főképpen nem ilyen kellemesekre, így aztán mélyen emlékezetébe akarta vésni a pillanatokat, melyek a kedves szavakat követték, s melyek elteltével kiléphettek a fényre, a szabadság és a veszteségek súlyos bilincsei közé - csak hogy megpillanthassák Olassië páncélozott tündéit, amint a telariak körül segédkeznek. És a gyógyítónak újra meg kellett lepődnie. Újra meg kellett próbálnia reményt önteni saját szívébe, még akkor is, ha nem tudta, mihez is fogjanak most, itt, kimerülten és elveszve - ha pontosan ezért tekintett kérdőn az ében bőrű gyógyfüvesre, s akkor is, ha rettegéssel vizsgálta az odafent elterülő romokat, a sűrű, sötét felhőzetet, és nehezen fogadta be tüdeje a füsttel, halállal megtelt levegőt. Ha remegéssel a csontjai mélyén hallgatta a Valturaan fajtársaitól származó vérfagyasztó hangokat. 

Mi tévő lehetett volna most?