A város

Nem, gyengén és haszontalanul valóban nem csatlakozhatott a megmenekültek csoportjához, s nem védhette volna meg Laryss-t, sem pedig Nie-t, bármiféle ártalomról is legyen szó, mely fenyegetni meri őket. Ez volt az oka hát annak, hogy veszteg maradt, hogy nem kezdett tiltakozni a fehér elf korábbi érvelése ellen, s nem emelte karját az érintés ellen sem, mely azt jelezte feléje: a leány hamarosan teleportálni készül. S ugyan ekkora, belátható távolság áthidalása bizonyára nem viselte volna meg még őt sem, Valturaan nem kockáztathatott - elvégre ahogyan annak idején Kain Namelyr is figyelmeztette készülő ballépésére, okkal és joggal tehette ezt meg az eroniai is nem sokkal ezelőtt, a sűrűbben növő törzsek takarásában; Kilime fia pedig mostanra éppen elég jól megtanulta, mennyire és milyen módokon is sebezhetőbb felvehető ál-alakja a valódinál. Meg sem jósolhatta volna, miféle cselekvések billenthették volna ki a megtartás egyensúlyából, így aztán tartóztatnia kellett magát és kétszer is - higgadtan - átgondolni mindent, amire készült. Mindent, amit mondani akart. Mindent, amit számára foglaltak szavakba...

Meghallgatta az északi tündét, csendesen és mozdulatlanul. Az Égboltszeműre összpontosított, akitől az imént azt kérte, várjon, s ő is gondolja át vele együtt a hirtelenjében kovácsolódott tervet. Nem, cseppet sem az érdekelte most, hogyan s miért illette - avagy illette volna - bizonyos megnevezésekkel Amyas Orowennë egykori tanítványa az övéit; rá sem hederített azokra, s a mögöttük húzódó esetleges gondolatokra sem, hiszen nem érezte sértőnek őket. Nem érezte, hogy magára kellene vennie bármit is. Nem érezte, hogy közösséget kellene vállalnia más pikkelyesbőrűekkel, csak azért, mert azok voltak; ahogyan Laryss-nak és Nie-nek sem kellett ezt tennie, és nem is tették: máskülönben ezen a hajnalon talán ellenségekként álltak volna itt... Nem, nem gondolta azt sem, hogy az évekkel korábban grifflovasként tevékenykedő leány hivatásából avagy hosszúéltű származásából adódóan oly sokat hallott, olvasott volna már az ősiekről, de hogyan is tehette volna, ha ő maga sem volt tisztában a képességeikkel? Ha az elmúlt pillanatokban is pusztán találgatott, feltételezett, az életük, épségük megóvása érdekében? Fogalma sem lehetett tehát arról, mire kellett volna igazán figyelmeztetnie társaságát, szövetségesét - egyszerűen csak meg akarta tenni, jelezni akarta számára a váratlant, a tudás, ismeret kritikus hiányát, amelynek felismerése, s a belőle fakadó következtetések akár meg is óvhatták őket az elkövetkezőekben. Jelezni szerette volna a veszélyt, amelynek meglétéről bizonyára Nie is tudott, ám az ifjú sárkány mostanra kezdte módfelett túlaggódni a dolgot - legfőképpen azóta, hogy látta a város sorsában bekövetkezett változást, s féltette tőle magukat, és persze az Orowennë-leányt is.

Nie-nek azonban igaza volt. Bárkik is legyenek a Tanács mágusai, odafentről sem tűnt úgy, mintha a sárkányokat bármi is érdekelte volna - hát még az ősieket! Ugyanakkor igaza volt egy másik dologban is: az Ibolyaszemű hollétét illetően, amelytől való rettegés éles, hűvös késként mart bele a hósárkány mellkasába, amint tudatosult benne, mit is jelentett az a bizonyos "tovább kell keresnünk". Hogy mi tárult halovány szemei elé odafent, s odaát. S akkor semmi mást sem szeretett volna már, csak végre-valahára együtt és biztonságban tudni a két északi leányt, az ő közelségében. Látni a csaták, a vérontás befejeztét, s a lelkében növekvő fájdalmas csendet a szívének kedvesek védelmezésével betölteni. És bár sokkal inkább rettegett Nienna és Laryss miatt, még mindig félt Ormr parancsát illetően is - félt, hisz' nem tudhatta, mire lesz képes ezután, ezért hát egyáltalán nem volt kellemes arra gondolnia, hogy megannyi menekült Csupaszbőrű közé teleportálják majd - akik szintén inkább támogatást igényeltek volna, nem pedig egy hirtelen és véletlen fényvillanással kezdődő, borzalmas meglepetést. Nem... annak a következményét ő sem szerette volna. Ennek ellenére hagyta bajtársának, hogy megtegye, hagyta, még akkor is, ha tudta, hogy még egy olyan utazással több bizonyosan nem fog jót tenni kimerült szervezetüknek. Hagyta azonban azt is, hogy mindezt Nie kövesse el, hiszen valóban nem akart bajt okozni senki számára, s attól is tartott, mennyi ereje maradt még, mire lesz az elég? Honnan tudhatta volna, mit kell majd megtennie érte, s fogadott húgáért? Hogy mit kell küzdeniük azért, hogy újra láthassák majd?

Érezte maga körül a mágiát. Érezte, ahogyan gyomrát s elméjét is felkavarja a cseppet sem új élmény. Érezte, ahogyan megannyi új inger nyomul érzékeihez: szagok, neszek, látványok... ámde össze kellett szednie magát, és össze is akarta - hiszen hevesen dobogó szíve e pillanatokban is Laryss-ra emlékeztette őt. A leányra, a különös világ még különösebb teremtményére, akit most azonnal meg akart látni és most azonnal meg akart érinteni. Most azonnal tudni akarta, jól van-e. Hogy életben van-e. Kissé távolabb voltak azonban a menekültektől, semmint azonnal belevethette volna magát a tömegbe; ráadásul nem is állt szándékában effélét cselekedni, ha egyszer újfent szóltak hozzá, s ha egyszer az a valaki a Honvágy-gyógyító volt. A nőstényelf, ki alig ismerte őt, mégis vállvetve kitartott mellette az ostrom éjjelén át. Hogyne figyelt volna ezúttal is a szavaira? Hallgatta azokat, s megértette, miért érkeztek kissé messzebb a telariaktól, megértette, mire gondolt a másik, így nem tett hirtelen mozdulatot, melyet támadásnak, varázslásnak vélhettek volna, s nem pillantott oly helyre sem, hol fegyvereket rejtegethettek volna magukon. Helyette, amíg a leány beszélt, jégszínű szemét használta egyedül, s a kedvese után kutatott csendesen: ekképpen történt, hogy mire Nie befejezte mondandója ismertetését, s mire Valturaan is kellőképpen értelmezte azt, az ifjú már az olassië-i tündék vezérét bámulta, akihez a templomban látott gyógyfüves déli nőstény igyekezett - az Ibolyaszemű társaságában.

- Igazad van. Ezt fogjuk tenni. - válaszolta a sárkány, szinte már megigézve, ahogyan a megviselt gyógyító vonásain pihentette tekintetét.

Azután újdonsült bajtársához fordult, elvégre valóban tudatniuk kellett volna valakivel, hogy visszatértek, nem pedig ismertlenekként csatlakoztak a gyülekezőkhöz. Annál is inkább, hogy felfegyverzett elfek és mágustanoncok őrizték a csapatot, akik közül bizonyára valamennyien mit sem tudtak további két fehér elf segítő létezéséről.

- De kinek jelezzünk? Sehol nem látom azt az öregem... Kalaran mestert. Csak a barátunkat, Thalion vezért. - javította ki, noha még mindig jól érezhetően magán kívül igyekezett beszélni - magán kívül a megkönnyebbüléstől, hogy jegyese nem veszett a templomban, s mivel az ifjú hirtelen úgy érezte, Nie pontosan megértené őt, hát meg is mutatta, miféle irányról beszélt az imént - Ott van Laryss is. Menj csak Nie. Én itt leszek mögötted.

Így volt. Ezt mondta, s több okból is tette. Egyrészről, úgy vélte - vélte? Nem, egyenesen tudta, látta, és még érezte is, hogy a két fehér elf leány szörnyű dolgokat éltek át ma éjjel, amelyektől nem védhette meg őket, s amelyekben szükségük volt egymásra. Kellettek egymásnak, kellettek egymás mellé, és ezt az egyesülést Valturaan nem akarta elvenni tőlük. Hiszen valóban ott lesz egy lépésre mögöttük, hogy néhány pillanatot elrabolhasson majd tőlük - de nem a tündék fészekvezérétől, aki ott állt a gyógyítókkal szemben, s a katonáit vezényelte, hol a járásra képes emberekhez, hol pedig a segítségre szorulókhoz. Cseppet sem tűnt megfelelő ártalmatlanság-jelzésnek az ifjú szemében éppen az ő feltűnése, mindazok után, amiket megtudott a hatalmas fák Kétlábú kémeiről, s mindarról, mi a múltban megesett. Mindarról, mi hozzá és Olassië-hez volt kapcsolatos. Egyszóval nem gondolta, hogy éppen neki és éppen ilyen beszámíthatatlan állapotban kellene megtárgyalnia vele bármit is, noha egyelőre követte a leányt, ha elindult. Követte őt Laryss miatt is, és követte, hogy addig is a mágust keresse a tömegben - azt a mágust, amelyik elkísérte őket Fela égő házához, s amelyik oly természetességgel kezelte kilétének tényét, mintha csak konstatálta volna, hogy eleredt az eső.

Az ibolyaszemű fehér elf leány, bár éppen úgy elfáradt, mint bármely más varázstudó és mágia nélküli, ki a bajba jutottakon igyekezett segíteni az éjjel; s éppen úgy rettegett szeretteiért, a várost ért támadások nyomán, akárcsak a többiek; mégis meglelte Fela Husani szavaiban azt, mivel tovább haladhatott - amiből erőt kovácsolhatott magának, és talán a déli nő számára is. Ahogyan a két tekintet újra találkozott, az északi gyógyítón egyre inkább elhatalmasodott az elérzékenyülés könnyed fellege, mely valóban segített elviselni önnön lépteinek terhét. Hiszen hogyne tartott volna továbbra is a gyógyfüvek tudójával? Miért ne követte volna őt, hogy ezután is segítségére legyen? Laryss Orowennë számára többé nem tűntek egészen idegennek azok a sötét szemek, s nem volt érthetetlen a belőlük áradó érzések halmaza sem. A feléje irányuló hála, s a jelenléte szükségességének megingathatatlan ténye megérintette a Bukott Város szülöttének lelkét, és ő gondolkodás nélkül, finoman nyúlt a másik gyógyító vállához, midőn felismerte, hogy a bensőjét fojtogató sötétség még mindig körülötte ólálkodott, talán arra várva, hogy lecsaphasson reá - úgy, ahogyan vele is megtörtént, AKKOR. Úgy akarta hát elmulasztani - elmulasztani? Inkább enyhíteni - is annak a fellegnek a fenyegetését, ahogyan vele tették: egy nem várt közelség nem várt kellemességével. Mert tagadhatatlanul volt kellemes is abban, ahogy Valturaan csöppnyi testvére, ki egy életre megcsonkíthatta, megvakíthatta, megsebesíthette volna, aki megölhette volna őt félelmében, haragjában; egyszerűen csak a vállára borult, hogy bátyja illatában, s az idegen teremtmény sajátjához oly hasonló érzelmeiben keressen menedéket. Kellemes volt hát mindkettejüknek, hogy félelmükkel nem maradtak magukra - még akkor is, ha újakat okoztak mindeközben egymásnak; s a gyógyító leány azt remélte, hogy "a két idegen közös bizalmatlanságának útja" ezúttal is célravezetővé válik majd, és megakadályozza, hogy Fela magába zuhanjon.

- Ne gondolkodj ezen. - kérte halkan, s némiképpen biztosabbá változtatta a fogást a déli nő vállán, bátorításként - Az számít, ami történt - és történik. - tette hozzá, s remélte, hogy a gyógyfüvek tudója érteni fogja, mire gondolt.

Kijutottak az ostromlott-elárasztott-lerombolt városból, s nem akképpen, hogy önmagukat Dremer-nek ajándékozták. A szabadban járhattak újra, s még mindig itt voltak, hogy segíthessenek a menekülteknek, a sérülteknek; ráadásul többé már nem egyedül őket terhelte ez a hatalmas felelősség. Már nem kellett aggódniuk, hogyan, miként menthetnek meg minél több életet, nem kellett találgatniuk, vajon mennyi erő maradt még a tanítványok szintúgy fáradt tagjaiban. Hiszen maga is látta a fénylő vérteket, a Fák Városának védői által viselt jellegzetes öltözetet, s látta azt is, hogy nem maradtak tétlenek, hogy nem csupán pihenni és nem is tévedésből érkeztek hozzájuk, köréjük: Thalion nagyúr vezette őket, s Laryss szavak nélkül is tökéletesen megértette volna, hogy Kalaran mester hiányában a templom egykori beszállítója jelenleg az elfek urát tekintette az egyetlen személynek, akihez fordulhatnának az ügyük érdekében. Az egyetlennek, aki megmondhatta volna, mi tévők legyenek. És a fehér elf leány hitt neki, hitt benne, hiszen az ében bőrű gyógyfüves, mindeddig Telar-ban élő lévén, nála sokkal jobban tudhatta, mikor mi a teendő; hogy hogyan lehetne a leggyorsabban és a legtöbb menekültet megmenteni. Ő nem értett a Főnix-templom tisztségeihez, rangjaihoz, nem sejthette, vajon fordulhatna-e Goran-hez vagy akár a másik tanítványhoz, ki Fela-t és Valturaan-t kísérte a városba vezető beszerzőútjukon; ezért hát arra kellett hagyatkoznia, amerre az embernő vezette volna - és ő megtette. Továbbra is megelőlegezte számára a bizalmát.

Ezen kívül úgy vélte, egyúttal személyes ügyüknek is tekinthették, hogy az erdei város ura elé járuljanak, lévén, hogy a vezér saját népének tagjait rendelte a menekültek mellé, hogy ellássák, meggyógyítsák, kísérjék őket, és Laryss végtelenül hálás volt ezért. Hálás volt, hogy nem kellett szembesülnie a fájdalommal, mely azzal járt volna, ha segítő karja már nem ér el elég messzire. Hálás volt, hogy nem kellett szenvednie saját kudarcától, s hogy másoknak sem kellett a testüket ért károk következtében. Hiszen a lelkükért egyikük sem tehetett volna semmit. Egyikük sem adhatta vissza az őket ért veszteségeket, nem tehették semmissé a pusztítás emlékét, mely hátralévő életük árnyékában jár majd ezután. Erre képtelenek voltak a tündék is, képtelen volt minden halandó lény - azonban ahelyett, hogy hagyta volna e gondolatoknak szívét, elméjét sötétséggel elárasztani, az északi leány engedte, hogy megmentettnek érezze magát. Engedte, hogy a terhek egy részét, amellyel nem boldogult volna, leemeljék válláról, s engedte, hogy képlékeny, halovány öröm járja át a mellkasát. Elvégre nem volt szabad, hogy ez a hajnal még több kudarcról szóljon. Nem volt szabad arra gondolnia, nem tudtak megfelelő példát statuálni Kalaran mester tanítványainak, s nem voltak képesek együttes erővel sem arra, hogy minden feladatot megfelelően ellássanak. Fela-nak igaza volt, és Olassië népének is. Azt kellett meglátnia, mit vittek véghez, egymás támogatásával, s hogy mit visznek véghez MOST is, mire képesek a fajok közösen - arra pedig végtelenül büszke volt a leány.

- Te itt jobban ismersz mindenkit. - válaszolta, hiszen nem feledhette, hogy társasága megerősítést várt tőle - Ha úgy érzed, Thalion nagyúr a legjobb személy, aki segíthet nekünk, én megbízom az ítéletedben. 

Tudtára kellett adnia, hogyan látta az eseményeket, ugyanakkor talán megértette azt is, miért fordult hozzá a déli gyógyító, ahelyett, hogy rögtön cselekedett volna. Miért fordult ő maga alkalmanként az ifjú fehér sárkány családtagjaihoz tanácstalanságában, ahelyett, hogy azonnal tőle tudakolta volna meg, amit nem értett? Mert semmit sem akart elrontani. Mert úgy érezte, biztonságosabb valaki hozzá hasonlótól bizonyosságot nyerni afelől: semmit sem rontott el vagy készült elrontani. Annyi eltelt év után is! S annyi váratlan dolog merült fel, annyi minden újdonságot jelentett még jegyesének is, ki azt sem tudta, mi fán terem a saját népe! Hogyan is lehetett volna egyfolytában magabiztos? Hogyan léphetett volna előre határozottan Fela, aki talán most először szembesült a tündék népének egyik irányítójával? Hogyan tehette volna, ha ő maga sem tudta, mit kellene mondania...? Vele kellett hát tartania ezért is, nem csupán hálája kifejezésének céljából - ekkor pedig eleresztette a déli nő vállát, s lassan, óvatosan leereszkedett a kócos gyermekhez, ki egészen eddig Fela oldalán függött. Úgy vélte a leány, hogy talán nem lesz minden az ő fülének való, amint odaérnek, s a tárgyalás kezdetét veszi, ezért hát, amennyiben meglelhette Haku-t a tömegben, feléje mutatott a gyermeknek, miközben arra ügyelt, hogy ne rémítse meg közelségével még jobban. Látta, hogyan dolgoztak együtt, míg a kijárathoz közeledtek az öntudatlan asszonyt cipelve, s abban reménykedett, a fiú legalább kis időre képes lesz elfogadni a férfit, mint felvigyázóját.

- Megkérhetlek arra, hogy csatlakozol hozzá? - kérdezte tőle, oly hangon, amelyen Panu-hoz beszélt az elmúlt éveken át; türelemmel, szeretettel, s nyugalmat sugározván.

Értette őt, jobban is értette annál, semmint bárki is gondolta volna. Miután elvesztette édesanyját, Laryss azon kapta magát, hogy a világ egyszeriben sokkal ijesztőbbé, nagyobbá változott - mondhatni idegenné, s neki ebben a hatalmas idegenségben kellett volna biztonságra lelnie, egy édesapa mellett, aki egyfolytában távol volt otthonról, s aki még az előzőekhez mérten is mélyebbre zárkózott önmagában. El kellett telnie némi időnek ahhoz is, hogy felfoghassa, Amyas nem előle rejtőzött el, s akkor már idősebb volt a déli gyógyfüves karjába kapaszkodó gyermeknél. Sosem hibáztatta volna azért, hogy figyelmet igényelt, és sosem erőltetett volna rá vagy bármely hasonszőrű társára olyasmit, amit nem akart. Ha a gyermek nem szaladt a gyógyfüves segítőjéhez, az Ibolyaszemű akkor is megsimította a fejét, s az ében-bőrű szépséggel tartott, hagyva neki, hadd szóljon ő előbb, hadd tegye, amit jónak lát. Hagyta, hadd mondja el, amit indokoltnak vélt, s csak azután indult, hogy üdvözölje Thalion nagyurat, s a maga részét is hozzátehesse megszólalásukhoz, a köszönetről és a háláról. 

Legalábbis, indult volna...

Indult volna, egyenesen a gyógyfüves után, ha nem hallotta volna meg a háta mögött, ám kétségkívül feléje irányuló, sietős lépteket, méghozzá olyanokat, amelyek saját népének egy tagjához tartozhattak csupán könnyedségükkel, légiességükkel. A körülötte fel-felhangzó neszek, szavak tengerében bizonyára túl későn tanúsított figyelmet nekik, s ezt az is bizonyította, hogy midőn az elkésett észlelés megfordulásra késztette őt, már két, az övéihez hasonló kar fogságában találta magát. Azonnal elnyelte őt az ölelés, még azelőtt, hogy egyáltalán felfoghatta volna, mi történt, ki érkezett hozzá, s miért tette, miért kereste oly szokatlanul közelségét; amikor azonban ráeszmélt, hogy fogadott nővérét látta maga előtt, sebesen viszonozta a bensőséges mozdulatokat, s gondolkodás nélkül hajtotta barátnője - testvére - vállára a fejét. Megilletődve simította meg néhányszor a másik leány hátát a nyaka alatt, s örömmel, megkönnyebbüléssel vegyült hitetlenség gyülekezett körülötte, ahogyan hevesen dobogó szívvel, s feje tetejére állított elmével igyekezte elhinni: ő, akit az a sötételf-alakban rejtőző idegen sárkány elragadott, valóban megmenekült; hogy tényleg visszatért hozzá, ráadásul szemmel láthatólag súlyosabb sérülések nélkül - noha az ostrom kelme- és bőr-szennyeződései alatt ezt csupán Artanis leányának fürge - és érzelmektől duzzadó - mozdulatai sejtették vele.

Hát életben volt!

Nem azért vitték el, hogy végezzenek vele. Nem, s ezt gyanította már, e gondolatok tartották benne a lelket, ezért volt képes hinni abban, hogy Valturaan-nak, később pedig Shuga-nak is elég ideje lesz "követni és nyomozni". Nem áldozatként kezelték, az ismeretlen ragadozó nem tört életére a templomban sem, egyáltalán nem úgy viselkedett, mintha vadászaton volna, s azt tenné, amit Laryss az ostromok alkalmával szokásukként állapított meg. Miért szentelt volna ennyi figyelmet és energiát egyetlen Kétlábúnak bármely sárkány, ha nem ismerte, ha nem fűzték hozzá érzések, s ha nem tűnt úgy, mintha értékes információkat szedhetett volna ki belőle? Miért foglalkozott volna bárki is a sokadik lába alá kerülő gallyal vándorlása során, ha az útvonal, s a cél igényelték legnagyobb odafigyelését, nem pedig egy törékeny, lehullott faág. Nem egy apró, kitaposott ösvényre tévedt rovar... Így vélekedett az ibolyaszemű leány, s igyekezte félelmeit félretolni elméjében, hogy elláthassa kötelességét. Igyekezte tagadni kételyeit önmagának, s igyekezte nem elképzelni, mi történhet - hogy mi történhetett -, ha a menekülő sárkány valóban csupán szabadulásához ejtett egy számára azután értéktelenné váló túszt. Igyekezett nem gondolni arra, miféle sors várhatott csaknem elvesztett családjára, s hogy miféle őrült ötletek juthattak a megmentésére küldött ifjú sárkány eszébe.

Most pedig igyekezett, rendkívül igyekezett, hogy gátat szabhasson kicsordulni készülő könnyeinek; hogy ne hagyja elragadtatni magát, s hogy ne rohamozza meg aggodalmaival és kérdéseivel a semmiből érkezett másik északit, kinek váratlan látványa különös kettősséggel könnyítette meg szívét. Igyekezett, hogy ne fordulhasson sötétségbe e sosem képzelt pillanat, hogy ne fordulhasson ki magából; ugyanakkor meglehetősen nehezére esett így cselekedni, miután meghallotta nővére, váratlan felbukkanásánál is váratlanabb szavait. A leányéit, kiért annyit aggódott már, s kit olyannyira féltett borzalmas sorsától, s az ismeretlen talánytól, mely egy filnoreni megtévesztő alakjában öltött testet. A szavakat, amelyek értetlenséget, kérdéseket és zavarodottságot ébresztettek bensőjében. Miért esett volna baja? Miért aggódtak ŐÉRTE? Mi történt? Hát nem tudták, hogy mekkora veszélyben voltak ODAKINT? Nem tudták, hogy mennyire féltette őket? Hogy mennyire aggódott az idősebb testvérért, s mennyire nehéz volt hinnie abban, hogy újra láthatja még valaha is? Szinte már megrökönyödve emelte fel korábban még szoros és szabályos fonatba foglalt, zilált tincsekkel borított fejét, s úgy ragadta meg Az E'Leinor-Syllen-lány vállait, képtelenül arra, hogy meglássa, mi az orra előtt volt, s mire a másikuk szava is utalni próbált: az Égboltszemű háta mögött álló ifjút. De hiszen egyedül csak nővére szenvedését látta, lelkének terhét, mely most, e pillanatokban, akárcsak az övé, végre enyhülni tudott. Egyedül az ő tekintetében kutatta a fájdalom forrását - egyelőre.

- Miről beszélsz? - kérdezte tőle - Még ti féltetek? De hiszen elragadtak, Nie!

Hiszen magáért kellett volna küzdenie, s rettegnie! De hiszen azzal kellett volna törődnie legelőbb, hogy önmagát mentse, hogy túléljen, kitartson, s hogy ingatagnak hitt bizalmát a gyógyító jegyesébe vesse, s a nevelőjébe, kit a leány utánuk küldött volna, amint megleli. De nem lelte, egyelőre sehol sem látta még, ugyanakkor ismerte a mágusszerzet őrültebbnél őrültebb - noha igaz - háborús történeteit, s majdnem biztos volt benne, hogy Olassië haderőivel együtt elhagyta a veszett várost. Sőt, annak felvetését sem utasította volna el, ha valaki azt mondta volna, Kalaran eltűnése az ő hollétének ismeretlenségéhez kapcsolódik, s a két varázsló együtt kitervelt valamit. Ez igazán Shuga Melfyomer-re vallott volna... ennek ellenére a kiképzőmester leánya érte is felettébb aggódott, s alig várta, hogy újra láthassa őt - miután persze megértette nővére féltésének forrását. Igen, így gondolta. Azt hitte, mindenképpen neki és mindenképpen most azonnal kellett megfosztania Nie-t az imént megmutatkozó szörnyűséges terhektől, s még folytatta volna a beszédet is, hogy némiképpen megnyugtathassa őt. Azonban amikor másik leány levette róla tekintetét, s végre sikeresen felhívta figyelmét a mögöttük csendesen várakozó, az ölelés láttán egészen kisimult arcú ifjú fehér sárkányra; Laryss sejteni kezdte, hogy a történtek, a félelmek magyarázata kettejük együttes visszatértében rejlik. Eleresztette hát fogadott nővérét, miközben amaz távozásának halaszthatatlanságát, egyúttal pedig az ő soron következtét jelezte a ragadozó felé az Ibolyaszemű üdvözlésében; noha a gyógyító nem értette, hová kell távoznia ennyire sietősen - nem értette, egészen addig, míg meg nem látta, hogy egyenesen arra tartott, amerre Fela is: hogy Thalion nagyúr elé járuljon. Nem szólt hát utána, nem hátráltathatta, s nem is akarta volna megakadályozni abban, amiről a másik úgy érezte, meg kell tennie. Inkább csak állt és hallgatott, elfogadván, hogy aggályainak, kérdéseinek várniuk kellett a megfelelő válaszokra és a megfelelő időre. Koncentrált a vezérnek szóló szavakra, azok értelmére, a belőlük levonható következtetésekre, egészen addig, míg az ifjú úgy nem határozott, valóban csatlakozik hozzá: így történhetett, hogy nem csak az ében bőrű nő, s nem csak vérének érzett barátnéja, hanem az időközben felbukkanó Jeremy Talbot mondandójára is fordíthatott még némi figyelmet - mielőtt annak minden cseppjét halaszthatatlanul jegyesére zúdította volna.

Valturaan, aki csupán néhány lépéssel állott meg Nie mögött, míg a két tünde ölelése tartot, egészen melengetőnek találta viszontlátásukat és örömüket. Cseppet sem érdekelte, hogy elsőbbséget hagyott bajtársának a saját nőstényére vonatkozóan - ő maga határozott így, ő vélte helyesnek, és pontosan tudta, miért tette; pontosan tudta, hogy lelkében semmiféle neheztelést, irigységet sem hordozott irányukban. Hogy nem akart utat törni kettejük között saját magának. Hogy nem találta egymáshoz való különös ragaszkodásukat sértőnek, fenyegetőnek. De hiszen miért találta volna? Az a két leány tán jobban szerette egymást, mint az igazi testvérek, s mindkettejük a maga módján és a maga útján mutatta ki törődését feléje is; ez utóbbi pedig néhány évtizeddel ezelőtt még oly elképzelhetetlennek tűnt számára, akárcsak a barnaköpenyes, az édesanyja, s a féltestvérei gondoskodása. Ő pedig, sem magától sem pedig másoktól nem akarta megtagadni az érzéseket, melyek langymeleget gyújtottak a mellkasában.

Most azonban nem kellett tovább megálljt parancsolnia lábának, s nem kellett többé távol tartania karjait az Ibolyaszeműtől, ki hagyta, hogy újra ölelés fogságába zárják, s újra aggodalmas, féltő tekintet vetüljék reá. Hagyta, hogy az izmos mellkashoz simítsák, s éppoly sietséggel fonta saját ujjait az ál-alakját felöltött fióka hátára, mint ahogyan az Égboltszeműt üdvözölte. Hiszen maga is féltette a sárkányt... Nagyon féltette őt, s egymás néhány pillanatnyi, ámde igen alapos megszorongatása után azonnal ki is használta a kínálkozó alkalmat, hogy sérülések után kutasson rajta - elvégre, ha Nie itt volt, az azt kellett, jelentse, hogy Kilime fia valamely módon legyőzte a másik gyógyító elrablóját, hogy felülkerekedett egy veszélyes fajtársán, az ilyesmi pedig aligha jelenthetett sértetlenséget, egyikük számára sem. De hiába tapogatta az izmos hátat, s hiába nézett a halovány szemekbe kérdőn, sürgetően, midőn a semmit sem értő kedves megbontotta testük szoros közelségét. Észak gyermeke hamarost sejteni kezdte az okokat Laryss tettei mögött, amint megvizsgálta az apró orcát, ennélfogva hallgatott hát, csendes maradt, s megtagadta tőle válaszait, azokkal együtt pedig a leány rettegését is megtagadta tőle, melyet az ajkakról szárnyra kélő, súlyos szavak keltettek volna a leányban. Gyakran így tett, ha megsebesült vagy ha más gyötrelemtől szenvedett - egyszerűen csak eltitkolta, elrejtette előle, olykor el is rejtőzött, magányra kárhoztatta magát egy szűkös és apró, sötét helyen, míg meg nem erősödött, azonban a fehér elf már ismerte őt, ezért hát a Val-ra szegezett, szúrós tekintetnek sem intett búcsút.

- Bajod esett? - kérdezte a leány sürgetően, miután pillanatokkal később is hiába próbálta beszédre késztetni őt.

- Nem. - érkezett a halk és rövid felelet, melynek sietsége azt volt hivatott elrejteni, hogy Jégkarom-csúcs gyermeke éppen jótékonyan füllenteni próbált.

Azonban ezzel már elkésett, s elkésett volna bármely pillanatban, tekintvén, hogy nem hozta helyre a felsőruházatában keletkezett lyukakat a sérült csuklójához tartozó vállon, amelyeket a leány addigra észrevett, s meglehetősen gyanúsnak talált. Cseppet sem tudta volna elképzelni, hogy az ispotályvezető leányának védelmére küldött ifjú éppen e napon akadjék fel egy ágban, egy törmelékdarabban, hogy az öltözetét kiszakítsa. Azt sem gondolta, hogy feltételezett ellenfele oly gyengéden bánt volna vele, hogy éles karmaival nem sérti fel a képlékeny, vékony, sápatag bőrt a kelme-szálak alatt, melyeket bizonyára könnyűszerrel átvágott. Laryss gyógyító volt - nem tartotta lehetetlennek, hogy egyikük vagy akár mindkettejük megfosztotta őket fájdalmaik nagy részétől, ugyanakkor azt annál is inkább, hogy sértetlenül megúszták volna a rémálomba illő kalandjukat. Vizsgálni kezdte hát a kart, amelyet Filnoren-ben megmérgeztek, nem is sejtvén az igazságot; azonban nem jutott sokáig személyes nyomozásával: Valturaan, aki nem szeretett hazudni a leánynak, inkább visszavonta őt ölelésébe, hogy bűntudatát, s a fehér elf gyanakvását csillapíthassa. Békét kért tőle, úgy, ahogyan oly sokszor azelőtt. Lehajolt hozzá, hogy homlokát az övéhez érinthesse, s hagyta a leánynak, hogy viszonozza a gesztust, hagyta, hogy orrát is a sajátjához nyomja, mielőtt újra magához szorította a törékeny testet.

- Neked bajod esett? - hangzott fel az újabb kérdés, ezúttal a sárkány torkából, s az első szó erőteljes kiejtésével igyekezte jelezni társasága felé, az ő hogyléte sokkal fontosabb.

- Nem én hoztam vissza az elrabolt társamat. - igyekezte feddően közölni a tünde, ki még mindig nem értette, mi végre illették ennyi figyelemmel őt mindketten.

Halkan válaszolt, s valóban úgy, mintha megadta volna a sárkánynak a kért békét, noha igazán jól érezhető volt a szavai mögött megbúvó figyelmeztetés is; még akkor is, ha nem sokkal később végre erőt vett rajta szeretteinek ismételt közelsége, s csupán még inkább elérzékenyült az örömtől, a két sápadt alak megcáfolhatatlan visszatértétől. Az élettől, mely belőlük áradt, s a szeretettől, amelyben e szörnyűséges éjszaka után mindketten megfürdették. Megadóan, csendesen sóhajtott hát, konstatálva, hogy mindkét érkezett válaszainak időt kell hagynia, s ahogyan ezt megtette, úgy költözött némi nyugalom is feldúlt lelkébe, mely arra vezényelte őt, amerre most tartania kellett. Valturaan illata, s az égi ragadozó szívdobbanásait rejtő mellkas felé, amelybe belehajthatta fejét, hogy eltelhessen saját, érthetetlen megrökönyödésével. Mégis hogyan létezhetett, hogy a háború újabb ütközetének kellős közepén oly szilárd biztonságba burkolta ez a két teremtmény?

Kilime fia hasonlóképpen tanácstalanul állott a felismerés előtt. A sajátja előtt... S állott ő a tünde vezér előtt is, mindösszesen néhány lépésnyire tőle, és az eléje gyűltektől: Fela Husani-tól, Jeremy Talbot-tól és Nienna nan E'Leinor-Syllen-től. Laryss-szal a karjai között immáron kellően jól rájuk láthatott, s kellő figyelmet is szentelhetett nekik és kibontakozni készülő tanácskozásuknak. E percekben igazán elhanyagolható érdeklődést tanúsított a félelfnek, kit a Vén Kujonban évekkel ezelőtt megesett ebéd-tolvajlási incidenssel hozott összefüggésbe elméjében. Máskor talán barátságtalan, sőt, fenyegető pillantást vetett volna reá, s azt várta volna, hogy - mivel szemmel láthatólag keresett valakit a Hajnal partjára érkezett tömegben - szemlélődése jóvoltából amaz is észrevegye őt; hogy tekintetük találkozhat, s a vörhenyes hajú félvér megérti majd, hogy a fehér sárkány nem feledte annak a nevetségesen aprócska adag ételnek az eltulajdonítását sem. Most azonban mindössze csak nézte őt, nézte a többieket is - nézte az élőket, kik nem vesztek Telar romjai között -, és hallgatott. Hallgatott, s hallgatott volna még sokáig, hogy megérthesse, mit terveznek a Csupaszbőrűek, ha az Ibolyaszemű nem szakítja ki magát az ölelésből, s nem néz fel reá, hogy értésére adja: nekik is csatlakozniuk kell a nagyúr elé járultak soraiba. Így esett meg, hogy mielőtt még az ifjú bármiféle tiltakozásának is hangot adhatott volna, a leány már vezetni-vonszolni kezdte őt a tündék irányítója felé. Laryss Orowennë, ugyan nem kívánta feleslegesen megismételni az előtte szólók szavait, mégis úgy vélte, jeleznie kell, hogy támogatja az ügyet, hogy rá is számíthatnak, hiszen ő is vállalkozik, bármiféle segítségre is legyen szükség. Szerette volna, ha Olassië elfjei, különös tekintettel azokra, akik Shuga elmondásai alapján már sejthették Valturaan valódi kilétét, tudják, hogy Valturaan-ra is számíthatnak, hogy rá is támaszkodhatnak, ahogyan mindannyiukra. Köszöntötte hát a vezért, úgy, ahogyan nővére is, úgy, ahogyan a déli gyógyfüvest követve cselekedett volna, s mozdulataiba, hangjába magabiztosságát, türelmét plántálta. Világossá tette társasága szemében, hogy parancsra várakozik.

A hószínű ifjúnak nem akadt más választása, mint hogy jegyesével tartson, hisz' nem eresztette volna őt a világért sem, most, hogy sértetlenül találták, s végre mind egy helyre kerültek. Vonakodva kissé, ám hasonlóan sietős és csendes léptekkel követte őt az óriás fák közé rejtett város vezetőjéhez, s így érkezésükkor mindketten hallhatták szavát, akárcsak mindazok, kik maguk is Thalion Órëa elé járultak. Halhatták, s hallották is azokat, noha a követni kívánt terv, s annak a mögöttük, valamint a folyó túlpartján látszódó kivitelezése nyugtalanságot ébresztett a sárkány bensőjében. Nyugtalanságot? De hiszen csaknem tajtékzott a dühtől! El sem tudta képzelni, mi fából faraghatták a magukat érett felnőtteknek hívó teremtményeket, ha egy nemrégiben elvesztett csata után képesek voltak ily gyenge döntések meghozatalára. Olyanokéra, amelyek bizonyára mindannyiuk életébe kerülnek majd, amint a korábban említett eroniaiak kedvet kapnak pusztításuk folytatásához. Csodálkoznia kellett volna hát valakinek azon, hogy Kilime fia semmilyen udvariassági formának nem tett eleget feldúltságában? Ha ismerték volna gondolatait, aggályait és önnön népéhez fűződő félelmét, akkor hát tudták volna, miért fordult el a beszédét befejezett nagyúrtól, s miért tekintett végig olyan komolyan társaságán. Tudták volna, hogy nem rájuk haragudott meg, s hogy egyáltalán nem kiáltozni készült velük.

- Ezt nem folytathatjuk! - közölte kíméletlenül, és szándékosan megemelt hangerővel, ügyet sem vetvén arra, hogy talán éppen e szavakkal fogja megrémíteni a közelében állomásozó embereket - Legfeljebb két vagy három személyt tudunk egyszerre átvinni a túlpartra. Örökké térülhetünk és fordulhatunk, miközben odafentről levadásznak. Én ezt nem csinálom - és nektek sem kellene.

- Val! - szólt az ibolyaszemű leány, noha lerítt róla, csupán a közlés módját tartotta ijesztőnek és helytelennek, magát az észrevételt, s a beléje rejtett halovány megvetést a felnőttek irányában, már kevésbé ítélte el - Kérlek, higgadj le. Igazad van, így nem menthetünk meg mindenkit. Sokan vannak varázstalanok közöttünk, akik számára maga a teleport gondolata is félelmetes, és további időbe telhet meggyőznünk őket, hogy bízzanak bennünk. Ha a sárkányok valóban támadni akarnak, ez nem járható út. Fela-nak - pillantott az ében bőrű gyógyfüves felé, miközben karját emelte az ifjú hasfalára, hogy meggátolja újabb felszólalását, s elejét vegye annak, hogy összeszólalkozzon az elfekkel és a tanoncokkal - talán hinni fognak, de addig is tennünk kellene valamit, ameddig ő és a mester néhány növendéke felkészítik a gyermekeket és a kétkedőket az átkelésre. A sebesülteket is rendbe kell hozni, mielőtt útnak eresztjük őket.

- Nem menthetünk meg mindenkit? - szűrte fogai között a csendesen, noha joggal dühöngő fióka, aki számára a kujoni ételtolvaj felettébb hangos figyelemfelkeltése utólag mindinkább kevésbé bizonyult idegesítőnek: ő legalább felfogta a veszély mértékét, és cselekedni akart - Senkit sem menthetünk meg. A telar-iak félnek a teleporttól? Majd később kiheverik - erre tényleg nincs időnk. Sokkal ijesztőbb dolgok fognak történni. Mágikus tárgyakat kérek. Egy sietve összetákolt kapuval is többre megyünk ennél az ostobaságnál...

S talán egyesek megharagudhattak rá ezért. Talán nehezteltek rá, talán meg is rémített néhányakat mindaz, amit mondott, Laryss mégis sejtette, hogy Valturaan maga is félt. Jobban is félhetett valamennyiüknél, és talán e tudat-ködösítő, végtag-gyengítő érzést igyekezte leküzdeni, és a meggondolatlan személyek iránti haragjába fojtani. Erre gondolt, hiszen ismerte őt, jóllehet, az ifjú és a még mindig keresett démonmágus között felfedezett hasonlóság sokkal inkább aggasztotta most, mint kedvese viselkedése. Ha most leteremtette volna, azzal nem kerülnek előbbre, ugyanakkor nem tudta, hagynia kellene-e neki, hogy valóban megpróbálkozzon egy kapu létrehozásával.

- Az nem fog sikerülni. - jelentette ki határozottan és halkan, úgy, ahogyan bármely ott lévővel beszélt volna, amennyiben megítélése szerint rossz irányban indult volna cselekedni; majd pedig elszakította tekintetét a fehér sárkányról, hogy tudassa vele, nem szentel dühének több figyelmet, s azt inkább fogadott nővérére, a félelfre, és a déli nőre fordítja - Mindenki magát és mások életét mentette, nem varázstárgyakat.

Az aprócska, puhán párnázott, mégis harc keményítette tenyér határozottan s egyszerre nyugtatólag simult az ifjú sárkány felvett alakjának hasfalára, e kettőt pedig, a vágyott érintést megakadályozván, csupán egy kelmeréteg választotta el egymástól. És az a kelmeréteg éppen úgy égette bele zavaró, dühítő és kényelmetlen - de hát mégis milyen lehetett volna egy szabadsághoz szokott ragadozó számára? - jelenlétének lenyomatát a fióka elméjébe, akárcsak a számára cseppet sem elég tevékeny Csupaszbőrűek tömege, akik ahelyett, hogy hatékonyabb menekítési módokon gondolkodtak volna, belekapaszkodtak az első megvalósított ötlet, a teleportálás, keltette reménybe, s nem eresztették volna, még akkor sem, ha ő oly nyilvánvalóan igyekezte felnyitni a szemüket ez ügyben. Elmondhatatlanul haragos volt rájuk, s nem csupán a háború minduntalan folytatásáért, a hibák és mások ellen elkövetett ártalmak újra és újra történő ismétléséért, hanem azért is, mert tenni-képtelenségükkel maguk mellett tartották a fehér elf leányokat is, akik módfelett aggódtak értük. Azokért az ismeretlenekért. Túlságosan is aggódtak ahhoz, hogy csak úgy sorsukra hagyják őket a tündékkel egyetemben. És Kilime fia haragos volt azért is, mert így vélték, mert önnön biztonságuknál előbbre valónak ítélték meg az ismeretleneknek való segítségnyújtást... és haragos volt azért is, mert azon kapta magát, hogy éppen ugyanazt érezte. Hogy ő maga is azért állott a Hajnal partján, mert törődött a leányokkal, és mert nem kívánta volna az ártatlannak tűnő Kétlábúak vesztét. Nem kívánta volna, ahogyan saját vérét sem hagyta volna egyedül, ha segítségre szorulva lelte volna őt, őket, ugyanitt, ugyanezen a helyen, azok helyett, akik a templomból menekültek meg. Nem válogatott volna, nem vette volna el az életét annak sem, ki harcosként, katonaként járult volna eléje, hogy támaszul kérje őt, s megmaradt erejét az átvirrasztott-átaggódott éjjel után. Nem tagadta volna meg kinyújtott karját senkitől, csupán azért, mert akarva avagy akaratlanul részt vettek a háborúban, amelyet oly-nagyon elítélt, s amelyhez, úgy érezte, semmi köze nem volt, nem lehetett, nem lesz, amíg a világ létezik. A saját harcát vívta, a saját ellenségeivel, s éppen úgy, ahogyan segítségét sem tagadta volna meg a rászorulóktól, a tőlük való félelmében sem habozott megfürdetni őket... Ugyanis rettegte mindkét felet, rettegte az összes élőt, mindazon indokok miatt, amelyekre hivatkozva árthattak neki - s éppen e borzalmas, egyre nagyobbra növekedő rettegés keltette életre a fehér sárkány képzeletét. 

Azt a néhány pillanatnyi, kusza - és az általa kiváltott érzésektől még annál is kuszább - történéshalmazt, amely a magát olykor inkább édesapának, semmint tanítómesternek vélő démonmágus váratlan felbukkanásával kezdődött, ki előtt természetesen nem maradhatott rejtve filnoreni veszélyes kalandjuk (amelyhez tartozóan ezúton megelőlegezte a bizton várható leteremtést), és ki, a saját elbeszélései alapján, valóban olyasvalakinek tűnt az ifjú számára, aki ősi sárkányokkal perlekedik, mielőtt végleges tervét összekovácsolná. Aki pontosan ismeri bajtársait, s éppen ezért képes arra, hogy felfogható mennyiségű szavak kíséretében felvázolhassa a szereposztást, mindenre gondolva, a világon mindenre... még arra is, hogy a körülöttük lévőknek hála, büntetlenül űzhetett gúnyt Kilime fiából és illethette újabb idegesítő megszólítással az E'Leinor-Syllen gyermeket... Aki mégis mindenkit megtisztelt mindeközben bizalmával, s támogatását, segítségét bocsátotta részükre, nem törődvén saját állapotával - ahogyan a Valiani Nagytanács egy példás tagja tenné. Aki mindezzel az irányítást Nie-re ruházta, s a leány Amyas Orowennë tanításainak megfelelően, s előéletét tekintve hatékonyan és céltudatosan fogott hozzá, hogy csapata sorait rendezze, hogy mindenki számára meglelje a hozzá leginkább közel álló feladatrészt, s még arra is ügyelt, hogy szavait egy percig se vélhesse kőbe vésett parancsnak senki. A leány, aki egyszerre gondolt a rendelkezésükre álló időre, a szövetségesei tulajdonságaira, és arra, hogy mit, mennyit mondhatott nekik azért, hogy megfelelően értsék a mágussal közös tervüket. Aki tiltakozás nélkül vállalta magára azt, amit a barnaköpenyes reá mért, hiszen tudta: megteheti, s közülük talán csak ő egyedül járhat sikerrel. Aki tudta, hogy különleges tehetségét nem helyettesíthetik a kimerült, vagy képzetlen, sérültekkel foglalkozó tanítványok, sem a csata-nyűtte tündék, s akárcsak Orod Opelë nagy hírű grifflovasainak egyike, nem hagyott időt magának kétségbe esni és megrémülni, midőn ennyi élet függött tőle... Aki bizonyára éppen úgy tisztában lehetett egyes félvérek mágikus képességeivel, mint a vándorlásai során sokat tapasztalt Valturaan, s ezért szilárd magabiztossággal építette bele őt is a kibontakozó mentőakcióba, még akkor is, ha az az illető Jeremy Talbot volt, a Vén Kujonból. Az ételtolvaj, a szemtelen, bosszantó vörös üstökű, akit a fehér sárkány egészen ezen pillanatokig szívesen okított volna alkalomadtán a vele való helyes bánásmód mikéntjeiről; most azonban korántsem akadt ilyen szándéka. A Hajnal folyó lassacskán némi fénnyel megtelő partja nem a tréfák, nem a nézeteltérések rendezésének színhelye volt, hanem egy utolsó, mindenki számára sorsdöntő feladaté.

Egy feladaté, amely a reménykeltő képsorok tovatűnésével visszaküzdötte magát az ifjú sárkány elméjének felszínére, hogy újult erővel rántsa össze bensőjét, s tegye nehézkessé a lélegzést. Hogy megléte emlékeztesse őt a démonszerzet aggasztó hiányára, és arra, hogy, noha hitt Nie-ben, a fehér elf leány nem állt elő, s nem kezdte meg a cselekvést, nem vonta be abba a fogadói félelfet és a déli gyógyítót sem. Az elképzelés mindösszesen elképzelés maradt, egy csalóka menedék, mely után nem maradt hátra más a valóságnál, és amely után az még annál is ijesztőbbnek, reménytelenebbnek látszott, mint mielőtt egyáltalán eszébe jutott volna, hogyan is alakulhatott volna a tervcsiholás, ha...

Ha Shuga Melfyomer feltűnt volna a semmiből, ha Nienna nan E'Leinor-Syllen-nek utat mutathatott volna. Ha nem lett volna olyan érzése, hogy nem csak az Ibolyaszeműtől kellene megkérdeznie, baja esett-e. Ha Jeremy, Fela és Laryss elvégezhették volna, amit kellett. Azonban ez az út, a teleport-kapué, nem állt rendelkezésükre még mágikus tárgyak hiányában sem; nem fedte fel magát a lehetőségek között egyetlen alkalmas mágus által sem. Laryss-nak igaza volt, s bizonyára ezért nem ajánlkozott senki, ezért remélt az ifjú hiába, s ezért érezte oly korlátozónak, oly visszatartónak a gyógyító hátratartott karját. Mintha egyenesen tőle próbálta volna megvédeni a menekülteket. Mintha azt hitte volna, hogy veszélyt jelent rájuk, hogy felfordulást kelt majd, hogy összevitatkozik még Thalion nagyúrral és a teleportáló elfekkel is... és talán nem tévedett olyan hatalmasat. Nem tévedett, és önuralmának köszönhetően, mely éppen csak kitartott, láthatta azt is, amit a sárkány nem: az emberek, törpék és surranók közt kitört pánikot, amelyet Jeremy szavai idéztek meg, s amelyet a templom növendékei, Olassië harcosaival egyetemben máris kioltani igyekeztek. Természetéből fakadóan a Bukott Város ispotályvezetőjének egykori tanítványa szánta a tömeget, s nehezen viselte félelmét - szerette volna megszüntetni, elaltatni azt nyugtató szavakkal, s a közelében lévők mindegyike felé elnézést kérően meghajtotta fejét, mielőtt sietve távozott, hogy segítséget nyújthasson megfékezni a Főnix-templomból kiérkezetteket. Legalábbis, sietve távozott volna, amennyiben az ifjú Valturaan nem ragadta volna meg a vállát, hogy visszatartsa őt.

Jégkarom-csúcs szülötte óvatosan fordította meg jegyesét, hogy immáron mindannyian egymás felé, s remélhetőleg főképpen reá nézzenek. Minden vonásáról lerítt, hogy szólni akar, ismételten, ugyanakkor az előzőeknél is több, súlyosabb komolyság ült ki halovány arcára. Jégszínű tekintete egyre csak mélyült és mélyült az elmúlt percekben, ahogyan újra és újra végigtekintett Telar túlélőin. Ahogyan mindent megváltoztató dolgokat mérlegelt önmagában, nem tudván, mit fognak gondolni, mit fognak tenni, ha lépésre szánja el magát. Rettegett attól a sebezhetőnek látszó gyülekezettől. Gyomra összeszorult, s bár megfeszülve kísérelte meg elrejteni, minden tagja remegni kezdett, ahogyan mindinkább átitatta őket a minden mást elnyomó érzés, melyet csupán súlyosbítani látszott az, ha az ifjú a lerombolt város és a templom tetején ülő ősi irányába pillantott. A saját népétől is rettegett. Rettegett mindenkitől. Mindentől. Ahogyan mindig is volt, s ahogyan lennie kellett, ha valaki kívülállóként küzdött azért, hogy megállja helyét e világban. Olyasvalakiként, akit egyetlen sereg, egyetlen, a kontinensen ide s tova létező lény sem ismerne fel szövetségeseként, sem pedig ellenségeként első látásra. S ki volt ő, hogy megítélhesse, melyik mellett döntenek majd? Ki volt ő, hogy eldönthesse, megsebzik-e, lemészárolják-e, s ha igen, akkor hát melyikük fogja megtenni? Ki volt ő, hogy azt hihesse, egyiküket sem taszítja majd a pánik vadul hömpölygő, sötét hullámai közé a megmenekülés hajójáról, rontva a már meglévő helyzeten? 

Rontva, ám talán partra is vonszolván azt a hajót...

Sejtette, hogy a gyógyfüvek ismerője és a vörös félelf számára bizonyára nem várt lesz, amit mondani akart, noha a két északi - s az elfek vezére, ha volt ideje hallgatózni - már némi előnnyel rendelkeztek hozzájuk képest. Ők már megtudták, amit meg kellett, már megemésztették, s ki-ki a maga módján békélt meg vele. Őket nem féltette az ifjú - talán csak az merült fel benne, hogy hamarosan a leányok aggodalmát vívja ki magának. Hogy mivel? Pontosan arra készült, amelynek mélyen nyugvó ösztönei kínzó erővel mondtak volna ellent, sikoltoztak, mintha ártanának nekik, s arra késztették Kilime gyermekét, hogy azonnal oldjon kereket, hogy meg se szólaljon, s tűnjön el oly messzire, hogy soha meg ne lelhesse többé senki. Amelyek szavát szegték volna, s fullasztó köddel töltötték el elméjét, tiltakozással, súlyos kavargásuk pedig egészen megszédítette őt. Mégsem mondott le elhatározásáról. Hiszen nem tehette... Nem volt idő, ahogyan nem volt másik lehetőség sem, mit eléje tártak - egyedül az, amelyet éppen most készült megosztani, elsőként az embernővel és a féltündével, hogy megláthassa, hogyan viselik - és a két leánnyal is, hogy mind a négyen megérthessék, mi szükség lesz rájuk az elkövetkezőekben. Ha az előbbiek megrémülnek, s cselekvőképtelenné válnak, úgy semmi értelme nem lesz az egész tömeget ugyanannak kitennie, azonban ha az együttműködés leghaloványabb szikráját is felfedezhetné bennük... az valószínűleg azt jelentené, van még mit megpróbálniuk. Hogy talán senkinek nem kell ott vesznie.

Hát elkezdte. Halkan beszélt, s még közelebb is lépett hozzájuk, hogy közöttük maradjon, amit kiejteni készült. Fényes, halovány tekintete lepelként takarta be őket, mintha elhatárolhatná tőlük a zajos, felbolydult külvilágot; s nem csupán azt sugározta, figyeljenek rá. Nem csak azt kérte tőlük, a nőtől és a férfitől, hogy adjanak neki egy esélyt, hogy hallgassák meg, mielőtt ítélkeznek - a szemek a lelkükig hatoltak, mélyre őbennük, s megérinteni igyekezték érzéseiket, melyek között oly hasonlatosak s oly közösek is akadtak... A gyógyító pedig már akkor rosszat sejtett.

- Nem vagyok fehér elf. - suttogta, és bár határozottnak igyekezte mutatni magát, mindannyian láthatták küzdelmét s félelmeit.

Laryss Orowennë-nek azonban már az elhangzott szavak is elégnek bizonyultak, s azonnal megállt benne az ütő. Sőt, egyszeriben a világ is megállt körülötte néhány pillanatra. Arcára féltéssel vegyült rémület vásznai költöztek, s alaposan elfedték a magabiztos, erős gyógyító képét, hogy az aggódó kedvest hagyják maguk után, ki azonnal az ifjú karjáért nyúlt, s erősen megfogta őt a könyökhajlata alatt. Úgy nézett rá, mintha szörnyűségesen rossz híreket közöltek volna vele az imént, s ha valaki jobban megvizsgálta őt, hát láthatta, ahogyan az ibolya tekinteten lassacskán úrrá lesz a nedvesség.

- Val, mégis mit csinálsz?! - kérdezte hitetlenkedve, s készen arra, hogy elrántsa, hogy kivonszolja a körből a sárkányt - mintha maradt volna hozzá elég ereje.

Ha Shuga lennék, akkor most azt mondanám: "Éppen megöletem magam, úgyhogy csendet kérek." - gondolta az északi, fél lábbal a hisztérikusság kapujában, mielőtt összeszedte magát, s lenézett a fehér elf leányra. A gondolatot azonban akarva sem verhette ki elméjéből, és ahogyan a jegyesére nézett, olybá tűnt, a kiképzőmester fiókájának is éppen ez jutott elsőként eszébe a történtekről. Az ifjú hallotta az aprócska szív egyre hevesebbé és hevesebbé váló dobogását, mely párja volt az övének, s mely nem könnyítette meg számára a folytatást. Gyűlölte, ha fájdalmat okozott a tündének - ezúttal mégsem volt más választása.

- Amit megtehetek. - válaszolta a ragadozó, s ekkor, bármennyire is nehezére esett - a halálra rémült, féltő kedvessel együtt -, visszaemelte tekintetét a vele szemben álló három alakra. 

Egymásról nem tudván ugyan, de mindketten ugyanazért, s éppen olyan aggodalommal tették ezt: hogy megvizsgálhassák testbeszédüket. Valturaan válaszokat keresett bennük. Azt remélte, megértették őt, hogy tisztában voltak vele, miféle titkot osztott most meg velük; és azt is remélte, hogy Nie, amint elmondta, mire gondol, partnere lesz majd a terv végrehajtásában - hogy tőle beleegyezést remélhet, de legalábbis olyan ellenző hozzászólást, amelyben megbízhat. Hát mindhárom Kétlábúra kérdőn tekintett, megszakítás nélkül, s ügyelvén arra, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatot. Hogy amit mondani készül, ne hangozzon fenyegetőnek, ne tűnjön csapdának. Szorosan mellette, Orod Opelë szülötte, ki nem eresztette volna kedvesét, várakozón, s kutatóan szemlélte őket - a két leányt, s a másik ifjút. Még mindig hitetlenül állt a történtek előtt, s az ostrom alkotta helyzetben nem volt lehetősége arra, hogy nemtetszését, rettegését, valódi érzéseit valódi formájukban fejezze ki a sárkány felé. Egyedül csak arra volt képes összpontosítani, hogy a másik három jelenlévő érzelmeit azonosítsa és összegyűjtse, hogy segítségükkel azonnal tudja, ha Valturaan-t veszély fenyegeti - s ha igen, idejében cselekedhessen. Hogy tudja, ha az istenek kegye által az ifjú őrült tette mégis változást hozott, s az ében-bőrű nő és a félelf nem rohannak el tőlük azonnal, még nagyobb riadalmat szítva. Ami az ifjút illette, bármit is látott rajtuk ezután, s bármit is érzett felőlük, tovább beszélt, gyorsan, mégis érthetően; halkan, mégis kellő erővel ahhoz, hogy pontosan értsék őt. Hogy hangjából, testtartásából, s a belőle áradó szándékból mindannyian megérthessék, mit tett és miért. Hogy mit fog tenni és miért teszi majd.

- Ha visszaveszem a valódi formám, odafentről talán utat fagyaszthatok a folyóra. Földdel szórom meg, úgy mindenki átkelhet, és a mágusoknak is marad erejük védeni és gyógyítani a sérülteket. De ehhez együttműködés kell. - mondta, s itt célzón tekintett mindannyiukra, még Laryss-ra is - Egy ilyen tervet senki sem fogadna jól soha, nemhogy most... - tette hozzá, s itt azon kettejükre nézett, akik maguk is először hallottak efféle vallomást - azután a két fehér elf leányra terelte tekintetét - Olyanoknak kell megnyugtatnia a menekülteket, akikben megbíznak - és akik bíznak bennem. Azt kérem, hogy előlegezzétek meg nekem a bizalmatokat. Én is ezt teszem most. - folytatta, s lerítt róla, mire gondol... lerítt róla, hogy rájött, félelmének álcája átlátszó, s arra is, hogy ő maga sem hinne egy közönséges jöttmentnek csak úgy.

De ő nem volt közönséges jöttment. Már nem. Számukra nem. A két leány hitt benne, és bár Jeremy-vel szemben nem viseltetett éppen jó kedéllyel, azt immár tudta, hogy ő ment velük a sivatagba, s ő volt az, ki Laryss-szal együtt bejárta azt. A gyógyítóval, aki még mindig a karját fogta, s úgy festett, mintha egy nagyon fontos családtagját életveszélybe sodorták volna. De hiszen így is történt... A délről származó gyógyfű-használónak nem akadt efféle előnye hinni neki - habár az Ibolyaszeművel ő is együtt dolgozott -, hacsak nem gyakorolt rá ígéretes hatást az égő ház mellett való segítségnyújtása. Voltaképpen Nie válasza lesz a mérvadó számukra - így hitte a fióka. Azonban bármit is hitt, úgy érezte, még mindig folytatnia kell.

Ezzel tette teljessé felszólalását. Azután mélységes csendbe burkolózott, s küzdött a mellkasában tanyázó irtózatos rettegéssel, küzdött a menekülés-vágy ellen, s küzdött azért is, hogy képes lehessen elmozdulni mellőlük, ha valamilyen csoda folytán helyeselték volna az ötletét. Elmozdulni, s megtenni minden tőle telhetőt... Laryss is éppen ugyanezen fáradozott, ahogyan megpróbált hangot erőltetni torkába, s állást foglalni - noha senki számára nem lehetett kérdéses, hogyan dönt majd, tekintve, hogy egy tapodtat sem mozdult a felvett alak mellől, s egyáltalán nem tűnt többé tiltakozónak az arckifejezése sem. De hát mi ellen tiltakozhatott volna? A vallomás már kimondatott. Egyedül az maradt meg számára küldetés gyanánt, hogy megóvja az eroniai nőstény fiát - vele együtt pedig a telari túlélőket is.

- Jobb, ha azonnal hozzáfogsz. Majd mi mindent elmagyarázunk, ha a többieknek is jó lesz így. Ahogy mondtad, tőlünk jobban fogadnák. - felelte hát a leány, mire a fehér sárkány feszülten bólintva szegezte figyelmét az egybegyűlt társaság többi tagjára.

Laryss Orowennë maga sem tudta, mi járt a fejében azon pillanatokban, amelyekben beleegyezően hangzó válasszal buzdította várakozásra a hófehér ifjút. Várakozásra? De hiszen cselekvésre buzdította őt, mielőtt még egyáltalán meghallhatták, megtudhatták volna, hová vezetett az északi gyermek visszavonhatatlan vallomása, mely ellent mondott mindennek, amit a gyógyító valaha is tanult a sárkányok világáról. Ellentmondott magának az ösztönnek, amellyel világra jöttek; ellentmondott a józan észnek, mely Valturaan biztonságát és életét lett volna hivatott védeni; s bizonyára ellentmondott minden érzésnek is, melyek betöltötték Kilime fiának mellkasát - hiszen Laryss látta jegyese irtózatos félelmét, látta, hogyan tekintett rettegve azok felé, kiknek övéinek kellett volna lenniük, s látta, hogyan jártatta végig a halovány szempárt a Hajnal mentén összegyűlt csapaton: mintha leendő gyilkosát keresné közöttük. Mintha bárhová nézett volna, egyedül ellenségeket talált volna; idegeneket, s mégis olyasvalakiket, kik jól ismert bűnöket megtorolván torkát szegnék, széttépnék, s addig parancsolnának a mágiának, míg a fióka holtan nem esik össze. Látta a Jégszemű kínjait, s testének-lelkének összes rezdülésével őt védte volna, ha teheti - miért nem tiltotta hát a könnyedén kudarccá váló tervet számára? Miért nem igyekezte győzködni más megoldások kereséséről, s önnön épségének szem előtt tartásáról, ha úgy érezte, hevesen kalapáló szíve, mely őérte vert, menten felrobban a rémülettől? Miért állt tétlenül, miután az igazság makulátlan vászna kiteríttetett a másik gyógyító - és amennyiben valóban hozzá igyekeztek, segédje, valamint a gyermek -, s a félelf elé; miért érezte, hogy már nem lenne, mit megtiltson az ifjú sárkánynak? Miért érezte, hogy egyedül így óvhatja meg őt a pusztulástól?

Mert látta őt.

Látta, ahogyan mindent feláldozott volna - de hiszen meg is tette - a menekülők életéért; látta, ahogyan önmagával harcolt, azután is, hogy már nem volt többé meghátrálás - hiszen kimondattak a szavak, s eldöntettek a tettek. De nem csupán küzdelmes igyekezetét látta, hanem annak tárgyát is: a köréjük gyűlt csoportot, melynek tagjai a Hajnal partján várták, hogy Thalion nagyúr tündéi átvigyék őket a túloldalra. Azok az elcsigázott harcosok, kik bizonyára Telar megsegítésére érkeztek ide közéjük, s mint olyanok, mostanra végérvényesen kimerülhettek. A tény, miszerint még csak nem is próbálkoztak teleportkapu nyitásával, ugyancsak e sejtést erősítette meg az ibolyaszemű leányban, ki éppen úgy félte a város romjai felől várható veszedelmet, akárcsak az ifjú. Ki éppen úgy aggódott az életben maradottakért, s aggódott párjáért, fogadott nővéréért, bajba jutott szövetségeseiért, akárcsak ő. S e félelem mintha az eszét vette volna... Mintha attól, hogy nem láttak más megoldást, nem is akadtak volna másikra, egy újabbra, amelyhez Valturaan-nak nem kellett volna felfednie magát, s oly őrültségekre vállalkoznia, amelyeket talán még maga Shuga Melfyomer sem mert volna megtenni. Mintha a pillanatok, amelyekben tovább gondolkodhattak volna, vesztüket okozhatták - és talán így volt. Talán... Azonban az északi tünde immáron nem foglalkozhatott a múlttal, s a talánokkal. El kellett fogadnia a fehér sárkány áldozatát, amelyet figyelmeztető jelek és kérdezés nélkül adományozott hallgatóságának, s Laryss Orowennë el is fogadta. Elfogadta, mert tisztelte jegyesét, és elfogadta, mert ötlete biztosabbnak tűnt a megannyi kérdésnél, mely elméjében felmerült. Biztosabb volt az időnél, mely a lebonyolítandó varázslatokat jelentette, és amely önmagában nem is szolgáltatott volna megoldást számukra a mágusok nélkül: azok nélkül, akikhez ő is tartozott, s akikhez hasonlóan ő is próbára tette már saját határait, melynek következtében nem tudta volna pontosan megítélni, miben járt volna még sikerrel, mit vállalhatott volna még el egyáltalán, hogy senkinek ne essen általa bántódása. Hát a többiek sem tudhatták ezt. Nem tudhatták, hány teleportra képesek, és talán azt sem, biztonságosak- e egyáltalán. Nem tudhatták, mikor zúdul rájuk a sárkányhad maradékának haragja, s nem tudhatták, hányan élhetik túl az ostromot, melynek ugyan vége szakadt már, az őket kerülgető ártalom mégsem szűnt meg létezni.

Ezért nem tiltakozott hát.

Nem rángatta ki Kilime fiát kétségbeesetten, könnyek közt a körből, ahogyan más esetben tette volna, ó, nem. Hiszen nem vehette el "tőlük" az egyetlennek hitt megoldást. Nem vehette el, akkor sem, ha minden porcikája, minden idegszála arra késztette, ő maga vigye el onnan a fehér elf alakot öltött fiókát, hogy soha még csak közelébe se kerülhessen annak a folyónak avagy Eronia seregének. Nem vehette el az esélyt, a segítséget senkitől, s nem vehette el immáron a felnőtt elméjű gyermektől sem, mit kivívott magának, még akkor sem, ha a csaknem két éve visszakapott kedves újfent-elvesztése vasmarokkal szorongatta szívét. És Laryss nem is akarta elvenni. Nem akarta elvenni a sárkány bizalmát és reménységét, amelyet abba az apró tömegbe vetett az imént, s nem akarta elvenni ezt önmagától, ahogyan magát a ragadozót, ahogyan Nie-t, a kérdéses és aggasztó hollétű Shuga-t, Jeremy Talbot-ot, a gyógyfüves Fela-t sem akarta elvenni. Elveszíteni. A késlekedéssel és tétovasággal pedig ezt kockáztatták mindannyian... Ezért hallgatott hát a leány, s hallgatott ő a nálánál jóval fiatalabb égi lényre, noha nem nyugodt lélekkel tette, s noha árgus szemekkel, várakozón nézte a velük szembe kerültek arckifejezését, mozdulatait. Nézte, miként vélekednek Valturaan színvallásáról, s nézte azt is, vajon valamelyikük is megmenthetné-e őt a magára vállalt, könnyen végzetessé váló tehertől. Hogy vajon akad-e majd ébredő gondolat, s akad-e összefogás, ahelyett, hogy a frissen beavatottak sikoltozva, pánik közepette az ellenkező irányba rohannának.

És bizony, akadt.

Elsőként a sivatagban megismert Jeremy Talbot szólalt meg, és a fehér elf talán meg is rémült volna annak hallatán, hogy a titoknak hitt tények nem maradtak rejtve előtte. Megtette volna, kétségbeesett volna, azonban e percek nem tűntek számára alkalmasnak erre, s különös módon, Rubins hasonló felfedezése után már nem érezte oly szükségesnek, hogy teret engedjék a bénító aggodalom számára, s hogy borzalmasabbnál borzalmasabb eshetőségeket vegyen sorra elméje berkein belül arról, milyen hatással lehetett e felfedezés a közeli jövőre nézve. Már nem tartotta fontosnak ezt - eltelt néhány óra azóta, s ha a templom mágusa bármit is tenni akart volna, akkor hát bizonyára elérte volna mostanra - ahogyan Jeremy maga is. Hiszen odabent már számot adott furcsa tudományáról a vörös mágusnővel szemben; hát miért is ne találhatta volna meg Valturaan-ban is azt az árulkodó jelet? Miért ne tehette volna meg még abban az évben, amikor Shuga mesterkedései összesodorták őket a Vén Kujon-ban? Ha veszélyt jelentett volna az ifjúra vagy akár rá, az már régen kiderült volna, és a Tanács tagja előtt sem maradhatott volna rejtve, így hát a leány nem aggódott többé. Most nem. Már nem. Nem, hiszen a két nép közös gyermekét tovább hallgatván, rá kellett ébrednie, hogy a másik ifjú óvta volna a sárkány életét... És óvta a menekülteket is, óvta őket egymástól, és a hamarosan rájuk támadó eroniaiaktól. S ez a figyelmesség nem érte új észrevételként: a kietlen, tikkasztó tájakon eleget tapasztalt már belőle ahhoz, hogy megbízhasson a féltünde gondolatmenetében, s építkezhessen javaslatából. Szorosabban fogta vissza kedvesét a hasznosabb, biztonságosabb, mégis oly sok kérdést felvető ötlet elhangzása után, mintha attól tartana, amaz majd Jeremy-re förmed. Azonban tévednie kellett.

Felkészültsége nem volt szükséges, és ők mindannyian figyelemmel hallgathatták végig fogadott nővére szavait, amelyek melegséget és egyúttal fagyos, irtózatos félelmet is loptak szívébe a rémes eshetőség taglalásának hatására. Azon rémes eshetőségének, amely bizonyára valósággá vált volna, ha Laryss hagyja a kis fehérnek, hogy megtegye, amit tenni akart. Ha meggondolatlanul enged a reá nehezedő nyomásnak, s szabadjára ereszti Val-t is, hogy Nie és Jeremy szavait egyszerre teljesítse be. Laryss elképzelte, ahogyan Kilime fia egy éles villanás elmúltával menteni próbálja a menekülteket, ám azok hálájuk helyett a szélrózsa minden irányában elrohannak, az életüket védve, s riadalomtól zajongva. Őket együtt vették volna észre a sárkányok, s őket együtt küldték volna Dremer-hez - hiszen a leány tudta, annyi fajtárs nem szükségeltetik egyetlen ellenségnek vélt fióka megöléséhez. Minden kudarcba, nem, káoszba fulladt volna, az ő hibájából, mert nem volt képes összeszedni magát. Minden elveszett volna, ha nem támaszkodhat régi és új szövetségeseire. De ők nem hagyták el, itt voltak körülötte, hogy kijavítsák, hogy azzal támogassák. És hogy Nie, ahogyan oly sokszor, ezúttal is éppen azoknak a kérdéses, el nem hanyagolható részleteknek adjon hangot, amelyek Jeremy felvetése óta őt is fokozottan foglalkoztatták: a lehetőségeknek, a mágia határainak, a mellkas-szorongató bizonytalanságnak, mely a félelf javaslatát övezte. Bólintott hát, midőn említették, nem lett volna értelme lepleznie a láthatót, saját elcsigázottságát, s ereje megcsappantát. Nem volt, hisz' láthatta, aki akarta, ahogyan ő is láthatta bajtársai megfáradt, elgyengült vonásait.

És bólintott, hogy egyetértését jelezze.

Nem szólt semmit, ha a kócos kisfiú, s a gyógyfüves kísérője is beléptek a körbe, akár a szavaik hallatán tették, akár nem. Nem kívánta befolyásolni őket, nem óvhatta meg őket attól, amit csatlakozásukkal átélhettek, és talán nem is akadt volna elég lélekjelenléte, hogy ezt megtehesse. Egy egész éjjelt töltött betegek ellátásával, látta az élet távozását megannyi szempárból, s aggódnia kellett mindenért, mindenkiért - hát hogyan és ki várhatta volna el tőle, hogy helyt álljon egy olyan kérdésben, amelyről valójában joga sem lehetett dönteni? Hogyan akadályozhatta volna meg más szabad teremtmények tetteit, hogyan szabhatott volna gátat gondolataiknak? Hogyan cselekedhetett volna bármit is, ha éppen annyira aggódott a társaságukra helyezett teher miatt, akárcsak a jégszemű kedves? Csendesen állt, hogy meghallgassa Fela válaszát is, s készen próbált lenni arra is, ha vigasztalnia, megnyugtatnia kellene majd a déli nőt - noha nem jósolhatta meg előre, hogy amaz egyáltalán elfogadná-e a közeledtét, tekintve... nos tekintve, hogy ki - mi - mellett tartózkodott éppen. A próbatétel tehát számára is hasonlót jelentett. Ha Valturaan elbukott volna, ő is vele bukik - azonban a leány legnagyobb meglepetésére, a templomban megismert ében bőrű teremtés cseppet sem mutatta rémület jelét, s még az övékéhez hasonló véleményét is közzé tudta tenni. Kérdés maradt azonban, vajon rendelkeznek-e elég erővel a varázstudók, ahhoz, hogy e tervnek eleget tegyenek?

Mielőtt azonban e töprengéssel bármerre is elindulhatott volna, akár elméjében, akár a lábait illetően, Thalion nagyúr ragadta magához a szólás jogát, s Laryss-t az igazat megvallva nem lepte meg a két ifjú számára kiosztott, eléggé nyilvánvaló, azonban egy vezérhez illő megfogalmazásban tálalt korholás. Nem lepte volna meg az sem, ha őt is részesítik benne, ám ez nem történt meg - a leány mégis bűnösnek, vétkesnek, felelősnek érezte magát a majdnem-katasztrófáért, amelyet cselekvés-képtelenségével, meggondolatlanságával okozott, így hát beleegyező hallgatásba burkolózott, s azt tette, amit kértek tőle; azt, amit gyógyítóként, a menekülők védelmezőjeként tennie kellett.

Jégkarom-csúcs szülöttének nem volt ideje, sem pedig lelki ereje azon gondolkodni, mi lehetett oly gyanús a kiképzőmester leányának ellenkezés nélküli támogatásában, sőt, lélegzet-visszafojtva eltöltött, sors-pecsételőnek elképzelt - avagy talán az is volt? - várakozása közben tán még azt sem észlelhette, hogy egyáltalán volt benne valami gyanút keltő. Mintha nem is érdekelte volna a Csupaszbőrű nőstény, kivel hátralévő életét leélni kívánta, s mintha az sem érdekelte volna, hogy a másikat sem érdekelte az ő testi épsége, ha efféle őrültségbe hajlandó lehetett vita nélkül beleegyezni... De mit is tehetett volna, hogyan is törődhetett volna most egy Laryss-tól érkező esetleges szidással avagy annak hiányával, ha éppen az imént tépte ki bensőjét, s nyújtotta át a csaknem-ismeretlenek rendelkezésére, sebezhetővé, elpusztíthatóvá tévén magát ezzel? Nekieshetett volna az összes idősebb testvére, a gyógyító, Shuga Melfyomer, Nienna nan E'Leinor-Syllen és bárki, aki akár csak egy parányit is törődött vele, méghozzá egyszerre; Därur fia Valturaan akkor sem vette volna le szemét a félelfről, a déli embernőről és az őket körülvevőkről. Nem vette volna, és nem is vehette, mert hiszen szörnyű nagy terhet mért reájuk az imént, s ez a teher a szószóló vállaira is alaposan ránehezedett - tán még jobban is, mint hallgatóságára, tekintve, hogy mekkora kockázatot vállalt. E kockázatra nem kérte őt senki, s azt sem sulykolta belé senki, hogy a rémséges és kilátástalannak tűnő helyzetben magához ragadja a figyelmet, idegen és kevésbé olyan életek megmentése érdekében. Könnyedén elteleportálhatta-elvihette volna az övéit innen, de nem választotta ezt az utat, nem tehette, ha egyszer belátta, meglátta, mennyire aggódtak a leányok azokért az emberekért. Nem tehette, ha valami őbenne is megmozdult a háború pusztítását ily közelről szemlélvén, újra; és nem tehette, ha e szemlélés helytelenséggel árasztotta el testének minden szegletét. Miért szemléljen? Miért álljon tétlenül, miért meneküljön, miért mentse azokat, akiket ismer, csak mert ismeri őket, s fontosak neki? Nem voltak fontosak egymásnak azok a számára ismeretlenek? Nem tette volna éppen a Telar felett körözőkkel egyformává, ha nem igyekszik, ha nem látja meg, hogy sorsukra hagyni őket, a tanítványokat, az elfeket pontosan azzal egyenlő, mintha saját maga ölné meg őket? De igen. Azzá tette volna, és e gondolat elfogadhatatlansága, az őt körülvevő tömény, felfoghatatlanul hatalmas mennyiségű félelem, s a vérontás keltette harag késztette arra, ami az imént megtörtént.

S mivel megtörtént, ő okkal féltette életét azoktól, akikhez beszélt. Féltette, mert tudta már: szándéka akármilyen nemes lehet, a Kétlábúak olvasatában sohasem fogja ugyanazt jelenteni, mint amiért az őbenne életre kelt. Sohasem fogják úgy látni őt, mint amilyen volt - Laryss és Nie szövetsége, bizalma, szeretete csupán szerencsés véletlenek, és még néhány annál is ritkább bolygó-együttállás következménye lehetett, semmi másé a világon. S ha most nem itt állt volna, előttük és mellettük, akkor hát önmagára förmedt volna saját hatalmas ostobasága miatt. Ha nem e válságos helyzetben lelte volna magát és másokat, akkor hát dühtől tajtékozva, fájdalmas és félelemmel teli szívvel állt volna tova, anélkül, hogy bármit is kockára tett volna bárkiért.

De hiszen most is megtette volna.

Meg akarta tenni. Semmit sem akart jobban annál, mint hogy a föld azon minutumban elnyelje őt, s neki esélye se adasson meghallgatni a többieket, ne is láthassa az iszonyatot az arcukon, s ne láthassa, ahogyan fegyvert ragadnak; ne érezhesse, hogyan marnak húsába a varázslatok... Hiába fogta vissza a karjába kapaszkodott leány egyre jobban és jobban, ő semmi jelét nem mutatta felszólalásnak, sem pedig támadásnak, de még a korábbi hallgatóságára irányuló haragnak sem. Egyedül csak rettegést és kínt láthattak rajta. Nem volt készen arra, hogy az imént megtörténtek szerint cselekedjen, most azonban már késő volt meghátrálni.

A félelf beszélt először, akit az ostromolt város legnevesebb, fogadónak jóindulattal sem nevezhető helyén ismert meg, s ki utóbb annak a Jeremy Talbot-nak bizonyult, ki a két fehér tündével, a démonmágussal, és az Ashanis nevű olassië-ivel indult útnak Agare sivatagéban, hogy Elsga romjai közt hódolhassanak Shuga egyik újabb őrületének. Természetesen az ifjú sejtette, hogy a barnaköpenyes okkal kezdte meg a különös csapat összeszoktatását, és okkal kérte Laryss segítségét is - hogy Nie-vel végre újra láthassák egymást, mégsem bocsátotta meg neki a mai napig, hogy érte nem könyörgött az anyjának és a harcosainak. Őt azonban akkor is hátrahagyták, kihagyták az egészből, és mi lett a következménye? Még csak nem is tudhatta, hiszen a legtöbb akkoriban történt eseményről mélyen hallgattak valamennyien. Egyetlennel azok közül mégis számolhatott most: egy újabb illetővel, aki előtt nem maradt titokban a kiléte. Számolhatott? De hiszen nem is akart. Csak üres hüvelyként állt ott, a vörös hajú sihederrel szemben, képtelenül arra, hogy bármiféle érzelmet is tanúsítson az ijesztő felfedezésnek. Egyszerűen képtelen volt rá... ahogyan képtelen volt arra is, hogy értelmezze az azután elhangzottakat. Nem jutott el tudatáig, hogy a félelf sajnálta volna vesztét, nem vette észre azt sem, hogy cseppet sem félt tőle, s nem ragadott fegyvert, hogy a szívébe mártsa. Nem látta, hogy óvta volna, és azt sem értette, mégis miről beszélt. A szavak elmosódtak, mire a füléhez értek, s a szóba került lehetséges megoldás szükségtelenné változtatott mindent, amit tett; minden küzdelmét és minden érzését, amely az iménti tettekhez vezette el őt. Hiszen hiába tette. Mindhiába vállalta, amit vállalt.

Nie is lebeszélni igyekezte döntéséről, aggodalma és törődése tisztábban és hangosabban jutott el hozzá, mint a csaknem-ismeretlen Jeremy áldozat-helytelenítő szavai. Ám azokban sem látta a megnyugtató kedvességet, nem látta, hogy a másik leány is, ahogyan az előtte szóló, mennyire értékelte áldozatát; egyedül csak a félelmet hallotta felőle is. A bajt, az idő szorítását, a kétségeket, a megoldást, amely oly képlékeny volt, akárcsak a pillanatok, amelyekben egymás mellett álltak még, épségben és életben. Azt látta, hogy az Égboltszemű mondanivalója is száraz rőzseként emelte mind-mind magasabbra rettegésének vadul táncoló, karmazsin-kék lángjait, ám nem azért, mert másban kezdett gondolkodni; nem azért, mert egyetértett a féltündével, és nem azért, mert védeni akarta őt önmagától - hiszen ezeket oly-kevéssé fogta fel most, hogy lassan, egyre mélyebben és mélyebben szembesült tettének reá irányuló, nem várt hatásával. Önmagától rettegett, immáron jobban, mint az ispotályvezető leánya által megjelölt eroniai katonáktól; jobban, mint az eshetőségtől, mely szerint közöttük leli majd édesapját, s nővérét, ki anyja helyett nevelte. Jobban, mint a veszélytől, amelyben érezte magukat. Mit tett? Mégis mit tett? Miért kellett ezt tennie? Hiszen mindjárt megtalálják az utat, amelyet követhetnének, hát miért nem látta ezt, miért nem gondolt erre? Miért volt ennyire ostoba? Miért? Megannyi miért viharzott végig elméjén, mialatt Laryss testvére beszélt, s az ifjú ekkorra már elrévedt a káoszban, a semmiben, alkalmatlanná válva arra, hogy meglelje helyét a tanácskozásban, s kivegye részét az új lehetőség végiggondolásából.

S ahogyan a kimerültségüket jelző mondatot sem volt ereje ijesztőnek tartani, ahogyan nem volt ereje elfordítania fejét, hogy megláthassa, ha Laryss aggódni kezdene értük, s faggatózáshoz készülne folyamodni; úgy nem lett volna ereje megakadályozni sem, ha a leány megteszi. Csak állt volna tovább, hagyta volna, hogy az Ibolyaszemű féltésével, kérdéseivel árassza el őket - de a gyógyító nem tette. Nem sejtett kevesebbet, azok után, hogy kemény harcot feltételezett Nie elrablója és az ifjú között: ez csupán annyit bizonyított számára, hogy a másik leánynak is segítenie kellett, és hogy megtették, legyőzték a félhold-arcút, hogy most itt állhassanak a közelében. Valturaan hagyta azt is, hogy Laryss erősebben nyomja törzsére a tenyerét, midőn Fela-ra került a sor, s hagyott volna bármit, amit a délről származó gyógyfű-használó mondani avagy tenni akart. Hagyta volna, hogy segítségért kiáltson, hagyta volna, hogy ő maga rontson neki, azért, mert "átverte", vagy akár azért, mert pusztán létezett. Eközött és aközött pedig, hogy Fela nem tett semmi ilyesmit, hanem higgadtan kezelvén a helyzetet, megpróbálta támogatni a kibontakozó tervet; Valturaan nem látott különbséget. Nem hatott rá másképpen, nem hatott rá egyszerűen sehogyan sem többé. Nem keresett már semmit a sötét tekintetben, és nem keresett semmit az elhangzó szavakban, a körülötte keringő szagokban - mintha mit sem számított volna neki, hogy jól fogadták őt, azt, aki valójában volt. Hogy egyáltalán fogadták valahogyan, nem pedig elpusztítani igyekezték, ahogyan várta volna. Nem akart létezni most, nem akart létezni többé és nem akart közöttük lenni többé; azok között, akik támogatták, akik védték volna, akik valóban, a tőlük telhető legnagyobb igyekezettel fogadták el.

A hatalmas fák közt épült város urának burkolt feddése, szemrehányása sem érte el őt. Reá förmedhetett volna a nagyúr, bilincsbe verethette volna seregének tagjaival avagy halálra ítélhette volna, azért, amit az imént művelt; ez nem számított már. Semmi sem számított többé az ifjúnak - nem akart ott lenni, nem akarta hallani az új tervet, nem akart mozdulni, még akkor sem, midőn az Ibolyaszemű maga ragadta meg őt, hogy félrehúzza a mellettük kinőni készülő fa útjából. Nem akart számolni hibás döntése következményeivel, és nem akart számolni a háború legfrissebb ütközetéével sem. - hiszen mindaddig úgy hitte, nem az övé volt az a háború; ezúttal azonban, ugyanezen az éjjelen, még korábban, egy másik hiba következményeként az övé is lett. Amikor véletlenül, de ölt. Gyilkolt... Miért védte hát Laryss a gyilkost? Miért könyörültek rajta a megbontott kör Csupaszbőrű tagjai? Miért nem hagyták, hogy azt tegye, amit eltervezett? Hisz' olyan könnyű lett volna számukra, ha magára vonja az ellenséges had figyelmét - hisz' kérhették volna, hogy szárnyaljon minél magasabbra, hogy, mint erősnek és elpusztíthatatlannak gondolt ragadozó, rohamozza meg őket. Két legyet is üthettek volna egy csapásra: megszabadulnak a soraikban rejtőző iszonyattól és menekülőutat is nyernek vele. De nem tették. És Valturaan képtelen volt tisztán gondolkodni, s képtelen volt elégségesen magába nézni ahhoz, hogy megérthesse azt a temérdek miértet. Hogy válaszokat rendeljen hozzájuk. Hogy felfedezze, Jeremy, Fela és ők mindannyian, valóban belé vetették bizalmát - hogy éppen egy perccel ezelőtt fogadták maguk közé, s engedték, hogy szabadlábon maradhasson, velük.

Legalábbis szabadon.

Merthogy lábon nem maradt, miután az aprócskának tűnő bokor hirtelen kétszeresére duzzadt mellettük. Elesett, amikor az Orowennë-leány Thalion parancsát teljesítvén, megpróbálta a fák fedezékébe húzni őt, félrevonni az útból; s maga Laryss is megtántorodott az örökké föléje magasodó fehér elf alak tömegétől; neki ugyanakkor sikerült megőriznie egyensúlyát, hála az erőnek, amellyel a szövetségesei ruházták fel. Hála a türelemnek, az elfogadásnak, amelyben jegyesét fürdették meg, és amely megnyugtatta, észhez térítette a leányt; segített számára koncentrálni, gondolkodni és cselekedni is. És ő cselekedett, hogy megóvja az ifjút, s cselekedett, hogy pásztázó tekintetével mindenkit megleljen, s mindenki épségéről megbizonyosodhasson. Így történt hát, hogy Thalion Órëa és harcosai erőfeszítéseinek ára nem kerülte el figyelmét, ahogyan az is világossá vált számára: tenniük kell valamit, hogy megmentsék a vezért, aki hozzájuk irányította Olassië népét, annak ellenére, hogy az ütközet rajtuk is jól fellelhető nyomokat hagyott. Hallotta a szárnyak süvítését a távolban, s hallotta az izgatott üvöltéseket, azután pedig már látott is. Látta maguk felett a veszélyt, ahogyan oly sokan mások is; a végzetet - ha nem kerekednek felül rajta, és az nem következhetett be. Laryss tenni akart, s a menekültek gyorsan feltörő riadalmát hallván, igyekezete ezerszeresére duzzadt. Oly gyorsan történt minden... a sűrűből már nem láthatta tisztán, mi történt a túlparton - s nem vehette észre a nimfákat -, azonban bíznia kellett az ott rekedt mágusokban, e bizalma pedig a talpa alatt érezhető erős vibrálás biztató jelnek vételében nyilvánult meg. Ideje volt összekovácsolni a csapatot. Egy vastag, érdes törzsnek támasztotta vállát, felkarját, és a rettegő-remegő, maga elé meredő ifjú hátát is, mielőtt még egyszer kutatón a többiekre tekintett, amennyiben megláthatta őket, jelezvén: szólni szeretne. Nem volt idő késlekedni és tanakodni, meg kellett próbálniuk, amit még megtehettek, még akkor is, ha kockázatos volt. A varázslat elindítójaként helyt álló tünde megvalósította Jeremy felvetését, amelyhez Fela támogatását is megszerezte, és ezen végkifejlet tagadhatatlanul biztonságosabbnak ígérkezett, mint a teleportálásokat folytatni avagy bármi máshoz folyamodni, mely közvetlenül érintette az élőket. Így legalább a varázslók erejének határai csupán őket magukat fenyegették... és éppen ezen szeretett volna segíteni a gyógyító.

- Tennünk kell valamit! - szólt hát, s remélte, hogy a gyógyfüves, a fehér elf, a tolvaj mind meghallják őt - A rendelkezésükre kell bocsátanunk minden megmaradt erőnket, de nem tudom, hogyan tehetnénk! És valamennyiünknek ezután a telariakat is meg kell nyugtatnia! A sárkányok nem fognak leszállni, amíg a fák állnak, az éles végű ágak átszúrhatják a szárnyaikat. Most időt nyertünk és ki kell használnunk.

Hitt benne, hogy megértették, és abban is hitt, hogy megfelelő szavakat választott az események előrelendítéséhez, még akkor is, ha nem volt pontos ötlete a továbbiakat illetően. De hogyan is lehetett volna, ha elméje egy másik részét folyamatosan lefoglalta az ifjú ragadozó iránti aggodalom? Mondandója befejeztével Laryss Orowennë azon nyomban visszafordult hozzá, hogy a sápadt orcát, amelyből mostanra kiszaladt a vér is, végigsimíthassa, s úgy kérlelje őt, szavak nélkül - hiszen nem értette, mi történt vele, mégis mit mondhatott volna? -, hogy visszatérjen önmagához. 

Mindannyiukhoz.