A város

Magyarázni sem kellett volna, miért nem szervezte meg végül a gyógyfű-keresést az ében-hajú Ina. Más, és nyilvánvalóan sokkal sürgetőbb dolga akadt azóta, mint hogy maga köré gyűjtse társait, s a mester vagy a jobbkeze engedélyét kérje a megfogyatkozott növényi részek, hajtások, szárak, virágzatok azonosításához. Már nem is kutatott Kalaran vagy Rubins után a tömegben - de hiszen nehézkesen folytathatta volna e tevékenységet az egyre sűrűsödő, bozóttal tarkított erdőben, mely Thalion nagyúr és elfjei varázslata nyomán gyarapodott oly erősen. Követte tanítvány-társai példáját, s megpróbálta csitítani, nyugtatni az ostromlott városból menekülteket, ahogyan mellette és előtte is tették, noha ez nehéz feladatnak bizonyult, hiszen ő maga is félt a feje felett elzúgó hatalmas teremtményektől. Félt a sárkányoktól, s félt a robajtól is, mely a túlpartról érkezett, amíg meg nem látta, hogy a nimfák voltak felelőssé tehetők a magasba emelkedett falért, mely elválasztotta Elonar erdejét a támadni készülő égi seregtől, mintegy határvonalat húzva számukra ezzel. Félt, hiszen odabent, a falakon belül, elvesztette egyik barátját, éppen a hátráltatni, feltartóztatni igyekezett ragadozók és szövetségeseik által, amire Decar figyelmeztette nem sokkal ezelőtt, csendesen és tárgyilagosan formálván azokat a szavakat, mintha semmit sem jelentenének számára. Miután Goran-nel gondoskodtak az általuk cipelt asszonyról, azonnal Ina keresésére sietett, hogy mellette legyen, még akkor is, ha nem volt idejük érzésekre, sem pedig beszélgetni - így most Decar is ott állt nem messze a fonott hajú varázslónőtől, és a tőle telhető legnagyobb igyekezettel tartotta vissza az egyik ifjú leányt, attól, hogy félelmében és zavartságában egyenesen kirohanjon a fák közül, ahelyett, hogy megbecsülné a fáradságos módon létrehozott védelmet. Átfogta a derekát, és egy fa tövébe rántotta, aztán jelentőségteljesen Ina felé kapta fejét, mintha mondani akart volna neki valamit. Tőlük egy kissé távolabb már jellegzetes páncélzatba öltözött tündék állomásoztak, és más, a Főnix-templomból oda került tanoncok, akik a növényzet-álcát növesztették Olassië nagyurának irányítása alatt. Nekik is csatlakozniuk kellett volna hozzájuk, ezt gondolta a mogyorószín-hajú: még nem voltak teljesen erejük híján, hát tenniük kell a kötelességüket. Igen. Tenniük kellett volna, ha nem látták volna mind a ketten, mit okozott volna, ha az összes használható mágus odaverődik, hogy a varázslatot erősítse: talán jobban és nagyobb területen rejthették volna el a menekülteket, de ha így tesznek, akkor ki fékezi meg a rémületüket és ki gondoskodik a szívükbe férkőzött bizonytalanság szétoszlatásáról? Nem meglepő módon a másik tanítvány tekintete tükrévé vált sajátjának az elkövetkező pillanatokban. Valószínűleg mindketten ugyanarra gondoltak: hogy maradnak, és végzik a dolgukat; azt, ami igazán fontos. És arra buzdítanak majd minden kimerült mágust és önkéntes telarit, hogy hasonlóképpen cselekedjen.

A kócos hajú gyermek ekkorra már ismét Fela ruhájában, a déli nő közelségében keresett menedéket a káoszba burkolózó világ elől. Szentül hitte, hogy az ében-bőrű gyógyfüves megvédheti őt, bármi is folyjon körülöttük - még akkor is, ha egyáltalán semmit sem értett abból, ami korábban történt, és számára felfoghatatlannak tűnt minden, amiről a felnőttek az imént felbomlasztott körben beszélgettek. Nem mintha oly erősen figyelt volna rájuk: ő semmit sem akart tudni a varázslatokról többé! Látni sem akarta azokat, ezért hát szorosan lehunyta szemét, midőn a tündék által kezdeményezett ige hatása kezdetét vette, és csak arra ügyelt, hogy Fela-ba kapaszkodjon, hangtalanul, és rendkívül erősen. Ott hagyta érte a szemében kevésbé és kevesebbet bizonyított Haku védelmét, még azelőtt, mielőtt minden növekedni kezdett; így most a már ismert textúrájú öltözék ráncai közül hallhatta a hátborzongató reccsenéseket, a ropogásokat, a magasból származó, surrogó hangokat, és a telariak kétségbeesését: mintha ők is megrémültek volna a mágiától. A gyermek nem csodálkozott ezen a legkevésbé sem. Úgy hitte, ők maguk is borzasztónak találják a varázslatokat, és más okuk nem is lehetett volna pánikra. De az elesett város egykori lakói nem csak attól rettegtek... Nem is csak az óriási szárnyak suhogásától, amelyeket ő csupán hangok formájában észlelhetett, képtelenül arra, hogy felnézzen. Hallotta a folyó túlpartján feltörő földrengést, amelyet a talpa alatt is érzett, s amelynek hatására jóval erősebben kapaszkodott a gyógyfű-tudóba. Mindenhol varázslat volt... Mindenhol bizonytalanság terjengett, sikoltozás és rémület. El nem engedte volna azt a kezet soha. Az volt számára az egyedüli biztos pont a világban.

Hasonlóképpen érezhetett az érdes törzs tövében ülő Valturaan is nem sokkal odébb, az orcáját lágyan simogató, holdszínű tenyérrel kapcsolatban, habár cseppet sem hatott reá a leány ilyetén módon végrehajtott noszogatása. Éppoly üres tekintettel nézett maga elé, mint ahogy pillanatokkal azelőtt tette azt, hogy az elcsigázott és kérdésekkel teli gyógyító a segítségére sietett volna - teljesen legyőzetve, mintegy kisemmizve. Üresen, elhagyottan; csúfondáros árnyékként, amelyet tréfából hagytak hátra, és amely inkább akadályozó tényezőnek tűnhetett mások számára, semmint egy szövetséges reményeként. Kilime gyermeke pedig sohasem gondolta volna, hogy valaha vallomást tesz majd bárkinek is. Sohasem gondolt hát arra sem, mégis milyen érzés lesz, hogy milyen nehéz is lesz dacolni saját ösztöneivel, önmagával, és a Csupaszbőrűek iránt tanúsított rettegésével. És sohasem gondolt arra sem, mi történik majd, mi történhet, miután megtette: az élete veszélybe sodrásával tisztában volt; sokkal inkább az érte váratlanul, ahogyan a Kétlábúak viseltettek az eseménnyel kapcsolatban. Túlságosan természetesnek vették, egyszerűen túlságosan jól fogadták ahhoz, hogy bízhatott volna bennük! Túlságosan nagy lehetetlenséget és képtelenséget formált a tény, miszerint egyetlen napon belül két apró teremtménnyel is találkozott, akik átláttak rajta. S ha ők maguk bizonytalansággal és rettegéssel küzdöttek, akkor hát Jégkarom-csúcs gyermekének ne kellett volna így éreznie? Nem kellett volna támadástól, ellenségek felbukkanásától tartania minden egyes elkövetkező pillanatban? Nem kellett volna kétségbe vonnia mindent, mi körülvette? Nem kellett volna azt gondolnia, a világ hirtelen még több lénnyel telítődött, amelyek árthattak neki?! De ezt gondolta. Ezt gondolta, és most már semmit sem tehetett azért, hogy megmásítsa a helyzetet. Most? De hiszen évtizedek óta semmit sem tehetett. Nem csodálta többé már, hogy nem sikerült megváltoztatni a kontinenst és befejezni a háborút. Nem csodálta, hogy mindenki fenntartásokkal viseltetett mindenki más iránt, és nem csodálta azt sem, hogy a felnőttek a vérontást választották. Az egyszerűbb utat. Azt az utat, amelyen való lépésre, haladásra ott álltak mögöttük példaként az eltelt évszázadok; és amelyet ő annyira, de annyira megvetett, hogy más példát igyekezett statuálni, egy új példát, új eszközökkel és új utak kitaposásával. Fáradságos és veszélyes munkát végzett, amelyről nem kívánt lemondani, és amelynek hatására most itt találta magát, a hátát egy fának vetve és attól tartva, hogy bármelyik percben a torkát szeghetik... De hiszen ez vajh mi keveset számított már. A dolog megtörtént, elmúlt és senki sem tört az életére. Senki sem fújt riadót miatta és senki sem kívánta nyíltan és azonnal a halálát. Mégis úgy érezte, valami bizony meghalt benne, mélyen legbelül. Az a valami, ami érzett. Aminek a távolodásával egyre kevésbé figyelt a veszélyre, amelyben hitte magát... nem érdekelte volna, ha Jeremy vagy Fela elárulják őt, és nem érdekelte az sem, ha nem most teszik; ha csak akkor teszik, miután megmenekültek, életben maradtak, átvészelték az ütközet következményeit. Úgy érezte, halott volt. Hogy az volt már a MOST-ban is; hogy mindegy volt, mit tesz, vagy mit nem tesz ezek után - a hibája árát előbb vagy utóbb megfizeti majd.

Hiba?

Ha vétett is valamit, Laryss Orowennë szemmel láthatólag nem egészen értette őt. Nem értette, miért nem könnyebbült meg, miért nem látta, micsoda társak, micsoda szövetséges-jelöltek vették körül. Hogy miért nem látta: a felbomlott körbe gyűltek pontosan azt tették, amit kért tőlük. Elfogadták őt, megelőlegezték a bizalmukat számára, amelyet talán éppen Valturaan jelenlegi látványa fog tönkretenni. Valami oka mégis kellett, hogy legyen - így vélte a leány; tekintve, hogy az ifjú rendszerint nem engedte volna, hogy mások gyengének lássák. Utolsó erejéből is talpon maradt volna előttük, harcolt volna a biztonságukért, hogy ne fedezhessék fel sebezhetőségét, s ne szembesüljenek a fióka gondosan rejtegetett határaival. Miért hagyta hát el magát? Mi történhetett...? Nem kellett az égre tekintenie ahhoz, hogy az első lehetséges magyarázatot meglelhesse: talán az eroniaiaktól félt; attól, hogy az apja és a nővére köztük lesz; sőt, talán már látta is őket. Bizonyára nem töltötték el szívét könnyed érzések, amennyiben így esett meg, s ki nem tudta, ki ne értette volna nála jobban, ha így volt? Nála, akinek az édesapja oly sok ártalmat okozott szeretteinek, s aki tán a mai napig is azt kereste, hol bosszulhatná meg rajtuk mindazt, amit elvesztett. Felfogni, s érteni ezt nem volt egyszerű, elfogadni pedig valósággal lehetetlennek ígérkezett... De ha nem látta őket az eroniai fia, ha nem fordult meg fejében ez a lehetőség, Laryss akkor sem guggolt volna tanácstalanul mellette. Meglehet, nem értette, mi lehetett az oka az állapotának, s nem értette a jelzéseket sem, ha voltak egyáltalán; azt azonban ugyancsak ismerte már, hogyan viszonyult Valturaan a saját sérüléseihez. Talán a feladat, amelyet kétségbeesésében kiszabott reá a templomban, bajba sodorta őt, és most elhallgatta kínjait; avagy talán olyannyira megrémült és elfáradt a gyógyító képzeletében megelevenedő ütközetben, hogy nem maradt ereje többre. S ha már úgy vélte, megrémült... talán nem csak az idegen sárkány lehetett ennek okozója. Talán az ifjú fehér belátta, mennyire veszélyes volt, amit tenni akart, amire vállalkozott az elhangzott szavakkal. Talán végre érezte, mennyire veszélyes volt az a vallomás. Talán végre érezhette a leány múló riadalmát... 

- Val, kérlek. - suttogta neki Laryss egy újabb simítás kíséretében, mielőtt még fogadott testvére, Nie elindult volna feléjük, s szólt volna hozzá.

Akkor ugyanis elfordította fejét a hósárkánytól, hogy az ispotályvezető gyermekére figyelhessen, és arra, ahogyan a telariakkal törődött. Ahogyan neki is tennie kellett volna, ahelyett, hogy Val-ba próbált életet lehelni, mikor ő maga állapította meg, mennyire szűkös idővel rendelkeztek, s hogy mennyire szükségessé vált segíteniük az olassië-i elfek varázslatát. Ahogy Val-nak is tennie kellett volna, velük egyetemben... Fogadott nővére, úgy festett, hasonló véleménnyel viseltetett leendő tetteiket illetően, s a gyógyító bizakodó, melegséget árasztó tekintettel szemlélte, ahogyan Nie végtelennek tetsző jósága egyszerűen áttörte a fehér elfek hagyományainak határát, minden egyes mozdulattal, amellyel a menekülteket érintette meg. És talán az emberek, törpék, surranók ezt nem érthették úgy, ahogyan Laryss maga; de az Ibolyaszemű egészen biztos volt benne, hogy a maguk módján értékelték a másik leány támogató jelenlétét. Ahogyan ő is tette. Hogyne nyújtotta volna hát kezét a fogadott nővér felé? A testvére volt az a másik leány, valaki, aki önmagánál is jobban ismerte őt, aki olyannyira szerette, hogy visszafogadta szívébe és életébe, mindazok után, amiken az elmúlt években keresztülmentek. Szilárdan, mégis gyengéden fogta meg a sápadt ujjakat, amelyek az övéiért nyúltak, s már közeledtükben látta az égboltszínű szemekben a hidat, az idősebb nővér lelkének ugyancsak kinyújtott karját, amelyet túlságosan jól ismert már ahhoz, hogy a válságos helyzetben elsiklott volna felette. Látta, hogy azok mondani - nem, mutatni - akarnak valamit számára, ezért hát az a kézfogás sem egyszerű kézfogás maradt. Elmélyült, kutató-elemző, értelmező, megértő... támogató kézfogás volt; s a leánynak nem telt bele sok időbe, hogy érezze, amire a másikuk hangtalanul ugyan, de világosan rákérdezett már az előtt a szó előtt is. Azt a sűrű, bizsergető vibrálást, azt az elképesztő erőt, amit a tündék varázslata jelentett, és amit ezidáig oly távolinak látott a páncélos alakok által megtestesítvén; most mégis oly közel tudhatta magához.

- Igen. - felelte - Köszönöm.

Mint leendő gyógyítót, mentorai oktatása kezdetén nem a mágia rejtelmeibe igyekezték beavatni őt, és Laryss tudta ezt. Tudta, hogy a varázslatok világát tekintve ismeretei meglehetősen elmaradottak volna nővére tanultságához képest, ugyanakkor nem hibáztatta önmagát érte. Eltérő irányt választottak maguknak, s eltérő helyekre sodorta őket az élet, ahol mást és mást kellett elsajátítaniuk fennmaradásuk, túlélésük vagy éppen mások, fontos személyek érdekében. A technika elméletét már ismerte, alkalmaznia azonban nem kellett az ispotályban - miért kellett volna, ha nála csak tehetségesebb és erősebb mágusok tartózkodtak ott? -, így hálás volt azért, hogy Nie a segítségére sietett, s hálás lehetett magának is azért, hogy nem hanyagolta el egyelőre szigorúan irodalmi keretek közé szorított tanulmányait sem. Hálájával telítette hát a kettejük között létrejött hidat, mielőtt elengedte volna Nie kezét, és hagyta neki, hogy a még mindig rémségesen üres ábrázatú Val-hoz forduljon. Az ifjú száraz és élettelennek tűnő tekintete reávetült, midőn felfogta, hogy az Égboltszemű hozzá közeledett, s immáron az felelt a kérdő szempárnak, csendesen, magányosan. Cseppet sem tűnt olyan valóságosnak és tettre késznek, mint kedvese, Laryss, aki vele ellentétben pontosan tudta már, miért kelt életre az a ki nem mondott kérdés - és azt is, hogy mi volt az. Az idősebb testvér arra kérte a sárkányt, hogy vigyázzon önmagára, s rajta keresztül mindannyiukra. Arra, hogy annyit tegyen, amennyit elbír, amennyit megtehet, és meg is óhajt tenni értük. Kilime fia azonban nem értette... Nem értette, miért tűnt még mindig kétségesnek a szemükben, mit és mennyit hajlandó kockáztatni ÉRTÜK. Nem értette, hogy nem-cselekvésével cserben hagyta szövetségeseit, és nem értette, hogy Nie még e pillanatokban is óvta volna őt. Semmit sem értett. És Laryss Orowennë sem. 

Azt azonban pontosan tudta, hogy erre most nincs idejük, sem arra, hogy megbeszéljék, mi történt kettejükkel a templom vastag falain kívül, bármennyire is aggódott értük. Csak Nie segíthetett most Val-on, így vélte. Csak ő tudhatta, mi érte, hogy rejtőzhetett-e ok az általuk ismert események között, arra, amiért a fióka most elhagyta magát. S ha így volt, akkor egymáson segíthettek, így vélte a gyógyító... ebben kellett bíznia, és bennük magukban, mégsem találta könnyűnek a döntést, miszerint addig is magukra hagyja őket, amíg kitartást lehelnek egymásba; és nem csupán temérdek féltése miatt. Magukra hagyja? Igen, magukra kellett volna hagynia őket, jeleznie kellett volna, hogy látta, mit tesz Jeremy Talbot, s hogy követniük kellene példáját, miután összeszedték magukat, ráadásul gyorsan, mielőtt még Thalion nagyúr és a katonái végérvényesen kimerülnek. S ha a félelf úgy vélte, az a legjobb megoldás, hogy fizikai közelséggel is megosztják egymással érzékelésüket a varázslat felett, akkor hát azt kellett tenniük. Bízott Jeremy-ben, látta őt dolgozni Agare gyilkos pusztaságában, és eszébe sem jutott volna, hogy ilyen komoly helyzetben szórakozni, tréfálkozni merne. Cseppet sem feltételezte róla, hogy a nagyúr idegszálait igyekszik megpengetni, sokkal inkább hitte úgy, hogy tapasztalatait, ismereteit veti latba azért, hogy a legjobb megoldást meglelhesse. Nem volt szabad hagyniuk, hogy ezt egyedül tegye. Azonban mielőtt még szólhatott volna, az ifjú hangja kelt életre kettejük között, a fehér elf leányokat körüllengvén. Halkan, de határozottan szólt hozzájuk - mintha egy kissé visszatért volna hozzájuk önmagából, noha Laryss nem értette, mi vette rá erre hirtelen. Talán Nie?

- Menjünk. - kérte, mialatt le sem vette tekintetét a félelfről, akinek szemmel láthatólag támogatta kezdeményezését.

Nem szólt többet, csak felhúzta magát a fa mellől, s megindult a vörös üstökű siheder irányában, mintha nem is látszott volna rajta semmiféle küzdelem, s nem tűnt volna úgy társasága számára, hogy segítségéről végérvényesen le kell mondaniuk. Mintha tudta volna, mit tesz és miért teszi - s talán tudta is. Talán pontosan azért vett erőt magán. A többiekért. A leányokért. Önmagáért. Így történhetett hát, hogy Jeremy Talbot az ibolyaszemű gyógyító kezéért nyúlhatott, amennyiben a két tünde leány követte a sárkányt a nagyúr felé. Valturaan ügyet sem vetett rá - meg sem fordult a fejében, hogy az ő jelenlétében bármelyik hím - vagy nőstény, esetleg nemtelen - kétlábúnak eszébe jutott volna Laryss-ra fennie a fogát. Egyszerű tettre készségnek, avagy talán segítségnyújtásnak könyvelte el magában azt a mozdulatot, éppen úgy, ahogyan Nienna nan E'Leinor-Syllen-től vagy a gyógyfüvestől sem féltette a jegyesét. Bajtársiasságot látott, feladatokat, nem pedig ostoba és elhamarkodott okokat haragra, irigységre és gyanakvásra. Egyébiránt sem festett úgy, mintha oly sok gondolatra futotta volna felületesen összeszedett erejéből. Egyszerűen csak maga elé tessékelte a másik leányt - hiszen egymásnak kereste meg őket újra, miért is ne tette volna?, azután az ő kezéért nyújtotta sajátját várakozón, s ugyanúgy koncentrált a vibráló erőre, ahogyan a többiek is. Ekkor vette észre, hogy egyre több tünde tűnik fel a nagyúr mellett - és az állapotukból ítélve mintha újonnan érkeztek volna közéjük; s ekkor bukkant fel a sűrű koronával megáldott fák közül Ina és Decar is, akik a menekültek kordában tartásának szervezésében próbáltak segíteni, ennek okán pedig rögtön, szinte egyszerre akadt meg a szemük a gyógyfüves déli nőn. Nem volt idejük foglalkozni a barátjuk elvesztésével, ahogy senkinek sem lehetett most ilyenekre ideje. Tenni kellett, cselekedni, hideg vérrel és közösen.

- Fela, tudom, hogy egész éjszaka dolgoztál, de szükségünk van rád. - kezdte Ina, mielőtt Decar végiggondolhatta volna, hogyan is ösztönözhetett volna valakit, aki rémségesen megviseltnek látszott - A telariak közül sokaknak segítettél, és valamennyien ismernek már korábbról. 

Az ifjú fehér sárkány kétkedés és kételkedés nélkül bocsátotta az ispotályvezető leánya számára a gyógyító fennmaradó karját, mielőtt sajátjával is akképp cselekedett volna. Megtette már e romlással és átokkal bélelt éjjelen többször is; hát nem volt, miért haboznia. Nem volt oka hibának vélni szándéka jelzését, s elhamarkodottnak tartani segítségét mindannyiuk felé: de hisz' nem is akadt immáron, mit elhamarkodhatott volna... Nie, amennyire tőle telhetett, korábban elfogadta a hatalmas, sápadt ujjakat, s döntésének véghezvitele e pillanatokban sem zajlott másként - a jégszemű gyermek pedig megpróbálta érezni a mágiát, megpróbálta a kuszaságból erőteljessé és élővé formálódó, mindannyiukat behálózó szálaknak ajándékozni erejét, bármennyi is maradt bensőjében. Mindet feláldozta volna azért, hogy változtasson. Hogy tehessen valamit. S Jégkarom-csúcs fia nem értette, miért teszi. Nem értette, mit akart azoktól az idegenektől. Nem értette, mit akart VELÜK. Nem értette önmagát, ugyanakkor úgy érezte, érzései csupán hajszálnyival maradnak távol elméje tiszta, józan, éles érzékelésétől, hogy szaporodásukat, uralhatatlan, olykor igazán vad tekergőzésüket a homályban folytassák tovább; meghagyva a széles, izmos mellkas tátongó ürességét, s meghagyva a fiókának a feladatot, amelyre koncentrálnia kellett. Amelyre összpontosíthatott - és tudott is. Valahogyan mégis tudott...

Ő és az ibolyaszemű leány is addig folytatták mágiájuk forrásának megcsapolását, amíg - néhány tanoncot leszámítva - olassië-i tündék nem bukkantak fel a sűrűre növesztett erdőfolt közepén, mintha mindvégig a törzsek mögött rejtőztek volna. Felbukkantak, hogy vezérük parancsát lessék, s hogy, akármilyen furcsán is hangzott, tiltakozás nélkül teljesítsék azt. Laryss, kinek tán adnia sem sikerült volna tovább a közös varázslathoz, tágra nyílt, fényes tekintetével köszöntötte a míves elf lándzsákat, noha ezúttal nem a gondosan megmunkált részleteknek szentelte csodálatát - annál is inkább azonban a fémpengék által körvonalakat nyert varázslatnak, mely veszélyesen, idegenül, mégis rettentően valósan mart bele az ostrom sújtotta föld és lég súlyos, terhes szövetébe. Meg kellett volna könnyebbülnie, igen... azt kellett volna tennie, amint az első tündék bekísérték a közelükbe gyűlt néhány menekültet a fényesen örvénylő kapuba; mely úgy emelkedett ki az erdőből, akárha a Nap, s a Hold pászmája volna, mely felhők közt tört magának utat. A látvány, a megmenekülés ígérete különös módon ragyogta be a keserű lombokat; az Orowennë-leány mégsem volt nyugodt. Fogytán volt ereje, s mindennél jobban hajtotta őt a feladat, amelyet sajátjának érzett. Az életek védelme, amelyben továbbra is részt kívánt volna venni. De csak állt ott, s nem szakította ki kezét a láncból. Nem titkolta volna el bajtársai elől ereje végességét, nem hazudott volna hangtalanul nekik; s el nem hagyta volna őket a megbizonyosodás előtt. Hogy vele tartanak avagy elválnak újtjaik, azt meg nem parancsolhatta, s nem is kérlelte-kényszerítette volna őket olyasmire, amit nem akarnak; azt azonban nem tilthatták meg neki, hogy aggódjon értük, s biztonságban tudhassa őket. Akárhol is véljék majd meglelni azt.

Hozzá hasonlóan, ám merőben más okokból kifolyólag, Valturaan sem mozdult az Égboltszemű és a félelf mellől. Nem válaszolt semmivel Thalion nagyúr sokat mondó pillantására sem. A két tanítványra vezérelte tekintetét, akik nemrégiben kerültek elő, bizonyára a távolabb rejtőző menekültek irányából, és akik szemmel láthatólag a gyógyfüvessel igyekeztek tárgyalni, kinek otthonát, fészkét látta égni az elpusztult városban. Az ifjú valami ismerőset érzett a déli nőből áradó fájdalomban. Ismerőset, és egyúttal ismeretlent is, mégis valamit, amit érthetőnek talált, és oly hasonlatosnak ahhoz, amit egykor ő is tapasztalt. Nem tudta azonban, mit akarnak tőle a tanítványok - s nem is kívánta megtudni: biztosra vette, hogy magukkal vinnék a Kietlen Pusztán túlra, hisz' már bizonyította segítőkészségét, s még az is előfordulhatott, hogy ők hárman ismerték egymást. Fela nem lesz hát egyedül, nem marad magára - gondolta... És nem fél. TŐLE nem. Ezt sem értette. De azt sem, ami közöttük elhangzott. Maga sem tudta hát, miért őket nézte Thalion nagyúr helyett... Ina és Decar azonban kiválóan értették az ében bőrű gyógyító minden szavát, noha a fejleményeket tekintve hosszas magyarázkodásra és cselekvésre már nem kívánkozott szükség. A menekültek, akik az ő irányukban próbáltak elbújni és életben maradni, az elfek, s a többi tanítvány vezetésével lassacskán rendezték soraikat, és elindultak a fénykapu felé. Talán ők jobban és tisztábban látták benne a remény halovány, ám annál melengetőbb, aprócska sugarait? Akárhogyan is volt, a kócos gyermek semmit sem akart látni a gyógyfüves szoknyáján kívül, s nem mondott volna le arról, hogy Fela Husani közelében maradhasson.

- Hát, most már semmit sem kell tenned. Úgy tűnik, a telar-iak lecsillapodtak. - jegyezte meg a mogyorószín-hajú tanítvány, a kapuban el-eltűnő alakokra célozván ezzel.

- Nem, már nem kell, hogy velünk gyere. Azt hittem, nélküled nem tudjuk megoldani. De azt nem mondanám, hogy nincsen szükségünk rád. A Pusztától még hosszú az út a legközelebbi városig, és nálad jobban senki sem ért a gyógyfüvekhez. - ragadta magához a szót Ina, miután felmérte, hogy életben maradt barátja akkorra már a hatalmasra nőtt fehér elf férfi jeges pillantását viszonozta némaságba burkolózván - Velünk jönnél?

A hófehér ifjú állta a tanítvány tekintetét, s nem rejtette előle a sajátjában tátongó ürességet és félelmet. Nem foglalkozott vele, hogyan érinti majd amazt a váratlan felfedezés; ahogyan azzal sem törődött többé, kik tartózkodtak körülötte, s mit gondolhattak róla. Addig nem számítottak, amíg pengét, s mágikus eszközt nem szegeznek reá. Addig nem számítottak, amíg a kapu felé haladtak a megmenekülés hirtelenjében keletkezett esélyébe kapaszkodván, ahelyett, hogy ellene támadtak volna. De hiszen nem tették. Nem tehették. Hisz' még csak azok sem tették, kik hallották azokat az átkozott szavakat. A szavakat, amelyek, bár rettegést hoztak el a fiatal sárkány számára; valami mást is életre hívtak. Valami sokkal többet múló mivoltuknál; oly hatalmasságot, hogy Valturaan nem láthatta azt meg, egyelőre még nem. Laryss Orowennë azonban látott, kedvese tekintetét követvén. Meglátta a túlparton képződött falat, s meglátta mellette a nimfákat is, kik a túlpartra menekített túlélőkkel törődtek. Meglátta őket, s e látvány újabb melegség-szikrákat hintett szét mellkasában, míg arra várakoztak, hogy a hontalanná váltak egymás után elhagyják az erdőfoltot, melyet a nagyúr és harcosai töltöttek meg ősi erejükkel. A kiképzőmester leánya mindenkinek szólónak vélte a földről felemelkedett vezér korábbi szavait, s türelmesen várt, s várta azt is, hogy társai, barátai jelezzék, velük tartanak-e. Valturaan, Fela, Decar és Ina után Jeremy Talbot-ra és Nienna nan E'Leinor-Syllen-re is felnézett maga mellett; kérdőn, türelemmel, megpróbálván kimerültségében is erőt, kapaszkodót, támaszt nyújtani nekik. Megpróbált falakat emelni köréjük a reményből, hogy a közeledő hatalmas, sötét árny ne érhesse el őket sohasem. Hogy rettenetes alakja, s hátborzongató, vérfagyasztó hangja ne hatolhasson közelükbe. S talán ostobaság volt hinnie ebben. Talán nem. Egyvalami azonban mégis biztos volt: elég szenvedést látott ma már.

Valturaan késve fordult feléje - feléjük -, s korántsem azzal az arckifejezéssel, amit remélhettek volna tőle. Nem volt sem rendíthetetlen, sem dühös sem magabiztos. Nem volt semmilyen. Kiüresedett volt, legyőzött, s lerítt róla, hogy nem kíván közöttük maradni többé. Olyannyira lerítt róla, hogy az északi gyógyító egyenesen megrémült tőle. Azt a Valturaan-t látta maga előtt, aki rejtegette sérüléseit szerettei elől, aki elbujdosott, ha gyógyulni akart, s mindenkit, de mindenkit távol tartott magától. Mindenkitől elzárkózott, hogy ne lássák gyengeségében, s ne lássák kiszolgáltatottságát. Akkor értette meg a leány, hogy sejtése jogos volt, és talán több igazságot hordozott, mint ő maga gondolta volna. Hogy talán érte valami, s nem csak a bőrét, a testét alkotó szövetet, hanem az elméjét is. A szívét. A lelkét. Valami, ami egészen más volt, mint a háború okozta szörnyűségek. Más és mégsem. De Laryss akkor még nem érthette őt. Nem láthatta át, hogy a gyermek, bár meglépte, amit meg kellett, s bizalmát adta ajándékba a Kétlábúaknak; túl fiatal volt ahhoz, hogy ezt józan ésszel, átgondoltan megtehesse. 

Túlságosan korai volt, hogy megtette.

Így érték őket a tünde vezér újabb szavai, amelyek, az előzőektől eltérően kétségkívül nekik szóltak, egyedül nekik; s amelyekre ennélfogva választ is reméltek bizonyosan. Az Orowennë-leány azonban néhány pillanatig hallgatott még, mielőtt felelt volna a nagyúrnak. Hallgatott, mert Nie-re gondolt, aki talán nem érezné jól magát a városban, tekintve mindazt, mit a sivatagban megtudott tőle; s gondolt Val-ra is, aki talán szintúgy hallani sem akart volna arról a helyről. Hiszen erre az egyetlen Telar-ban eltölteni kívánt éjjelre is oly nehezen, s oly nehéz szívvel invitálta... Helyettük azonban nem szólhatott, egyedül csupán saját gondolatait fektethette a fuvallatok hátára maguk között.

Így szólt az Elesett Fehér Város leánya. Így szólt, hisz' ez volt mindazon gondolatok lényege, amelyek elméjében gomolyogtak, s mindazon érzések eredője, amelyek mellkasát húzták a széles fűszálakkal benőtt föld felé. Így szólt, noha sokkal több mindent kellett volna mondania, s talán meg is tette volna, ha vészesen fogyatkozó idejük engedi. Talán felhívta volna a hátramaradók figyelmét arra, hogy Shuga Melfyomer, ki igazolhatóan részt vett a harcokban, még nem került elő. Sőt, ha nem érezte volna fontosabbnak kötelességét, ellentmondott volna az eroniai nőstény menedékében elhangzott utasításoknak, melyek szerint veszedelem esetén soha ne forduljanak hátra az idősebbek, a náluk oly nagyon képzettebbek miatt; s maga indult volna az erre ugyancsak hajlandónak hitt ifjú oldalán, hogy előkerítse a démonszerzetet. De bíznia kellett benne, ahogyan önmagában is bíznia kellett. Bíznia, hogy Kalaran mester nem tévedett, amikor reábízta a menekültek sorsát.

Az ifjú fehér sárkányt váratlanul érték a nagyúr szavai. Nem bízott bennük, noha nem a férfi felől áradó őszinteségben kételkedett: sokkal inkább az nyugtalanította, mit tennének vele azok az elfek, kik hallották őt. Azok, kik kémkedtek utánuk, midőn Nie-vel az óriás fenyvestől nem messze meghúzódó farmházban rejtőztek, Niveria, a világ, és talán kissé egymás elől is. Azok, kik már ismerték kilétét, s azok, kik csupán most értesültek róla, mind-mind sokféle tettre képesek lehettek, amennyiben alkalmuk adódott rá, és a ragadozó-gyermek nem akart alkalmat adni nekik, egyáltalán semmire. Arra sem, hogy bizalmukat bocsássák rendelkezésére. Legszívesebben elteleportált volna, elrejtőzött volna oly zugokba, hol meg nem lelhetik többé. Ahol nem kell szembesülnie az ostoba és elhamarkodott döntése következményeivel. Ahol nem kell szembesülnie az övéi által is művel háború kegyetlenségével. Valami azonban mégis meggátolta ebben. Nem hagyta számára, hogy megtehesse, amit akart, nem engedte fenyegetések és vészjósló pillantások közepette elviharzani, s nem engedte azt sem többé, hogy Valturaan kizárólagos ellenségként tekintsen a körülötte lévőkre. Különös kettősség volt ez. Egyszerre növelte rettegését, óvatosságát, s egyszerre nyitotta fel halovány szemeit is. Felnyitotta azokat, és nem csak Laryss szándékait illetően - nem csak azt eredményezte, hogy az ifjú nem bocsátkozott vitába vele, s nem parancsolta meg neki, hogy azonnali hatállyal tartson vele és kerülje a veszélyt. De miért tette volna? Miért vette volna el az egyetlen dolgot, amely tán képes lehet majd enyhíteni az ibolyaszemű leány illatában felfedezett töméntelen bűntudaton? Azon a mérhetetlen fájdalmon, amit a tekintetében felfedezni vélt, midőn az est leszálltával fény derült a várost ért támadásra? Többé már nem vett volna el tőle semmit. Már nem kényszerítette volna, hogy válasszék közülük; nem akarta, hogy egy újabb várost hagyjon el miatta. Semmit sem akart már, csak mellette maradni, s elfoglalni elméjét, hogy ne láthassa maga előtt minduntalan az iszonyatot, s ne visszhangozzék fülében a sok halál és szenvedés. Hogy ne gondoljon ő sem a késztetésre, mellyel Shuga nyomába eredne a pusztulásban, a fekete ősi hatalmas árnyéka alatt. Hogy ne gondoljon hibáira, amelyek örökre megváltoztatták az életét. S hogy ne gondoljon azokra a tekintetekre, amelyek nem sokkal ezelőtti szavait fogadták. Arra a rémisztő nyugodtságra, arra a csendre, az értelmetlenül feszült várakozásra, amelynek végén nem lelt semmit. Mert nem lelhetett. Nem lelhette meg azt, ami nem létezett. Hisz' senki sem kívánt ártani neki. Mást tettek, olyasvalamit, mely nem igényelt magyarázatot, és mégis oly érthetetlenül borította be az ifjút, bármerre nézett, bárhogyan igyekezte palástolni indokolatlannak tűnő rettegését. Nem kellett volna rettegnie, mert tőle sem tették. Valóban mást tettek. Valamit, amit éppen azért fogadott ily hitetlenkedve, mert maga sem hitt benne, hogy valaha is osztályrészévé emelkedik majd.