Városhatár

A lány szavaira én is visszafordulok és tényleg látom a porfelhőt, ahogy közeledik a lovas. Engem kevésbé izgatott, hogy milyen hírt hoz, nem voltam része a karavánnak, nem kötelezhettek maradásra, elhantolom a gnómokat, aztán indulok felvenni a vérdíjat. Most egyedül az foglalkoztatott, hogy végre enni kéne valamit. Amíg azt vártuk, hogy a lovas megérkezzen takaros kis halmot raktam a környéken heverő fadarabokból, majd egy tábortűz körül üldögélő csoporttól tüzet kértem és meggyújtottam. Még épp volt időm, hogy megvegyem a hozzávalókat, húst, fűszereket, kenyeret, mielőtt megérkezett a lovas. Gyorsan megszórtam a húst, majd feltűztem egy nyársra, amit kitámasztottam a tűz mellett, hadd érjenek egy kicsit össze az ízek, amíg megtudjuk mi hír. Az élelemmel vettem magamnak egy üveg vörösbort is, nem a legjobb volt, de nem is a legrosszabb. Még ittam egy kortyot, majd felkeltem a tűz mellől, hogy közelebb menjek és halljam, mint mond a futár.

//valahogy most nagyon nem ment, bocs a sok várakoztatásért//

//Sol //

Ama kivételes alkalmak egyike volt ez, mikor nem egymaga járta a vidékeket, most vele tartott nem is egy társ, ketten is akadtak körülötte. Mind idősebbek, tapasztaltabbak sok téren, de ez most messze nem látszott meg a mindig rejtve élő gyöngysárkányokon, akik leplezett érdeklődéssel, s kevésbé titkolt félelemmel fordultak a Nagy világ dolgai felé. Ahogy a messze hátuk mögött, érzékeny, csendhez szokott fülük számára túl zajosan érkező karaván felé is. Sou szelíd mosollyal mögöttük baktatva hallgatta és figyelte tanakodásuk, hogy mit is kéne tenni most, megbűvölni mindet még ideje korán, hogy észre se vegyék hármukat, vagy egyenesen neki a folyónak, annak közepén haladva tovább, kivárni a fák mögött, míg el nem haladnak. Egymásra licitáltak, akárcsak az érme két oldala. Fharel szeretett volna mindenféle találkozást elkerülni, érvelve, hogy öreg ő már a harc kitanulásához, pedig arcát nem sok ránc ékesítette, ami meg volt inkább fekete szemei körül gyűrődtek fel a sok mosolygástól. Ethianwe be akarta várni őket, megnézni miféle népek utaznak, beszélgetni velük, de nem baráti gesztusból, ki akarta fürkészni a gyengéiket, megismerni a fegyvereiket, mivel azon kevesek közé tartozott, akik nem hitték el, hogy a szigetük pusztulása után, idelent békességben élhetnek a többi néppel.
Sou egyszer csak elkapta mindkettőjük csuklyáját és a fejükre dobta, hozzá képest ugyan is mindketten túl magasak voltak ahhoz, hogy kényelmesen a szemükbe húzza a sötét, szürkészöld színű anyagot. Átlépve közöttük feléjük fordult, ujjait ajkaira helyezve, így kérve őket arra, hogy hallgassanak, majd maga is felhúzta fejére hasonló színű, de jóval viseltesebb talárjának kámzsáját. ~ Csak Elonar erdeéig jussunk el úgy, hogy több gond nem adódik. Remélem ez nem olyan eget rengetően nagy kérés? ~ Pillantott fel az égre, még élénken élt benne a Déli-dombság csücskében megesett események. Ritkán érzi magában feléledni a düh lángjait, de akkor nem csak felébredtek ezek a keserű és maró érzések, tomboltak, nem szeret rá visszagondolni, még mindig túl fájdalmas, amit csak tetéz, hogy kudarccal végződött az egész és így nincs rá garancia, hogy még egyszer ilyen nem fog előfordulni. Szerencsére társai elől ezen aggályait kitűnően titkolta, bár Sou kívánta, hogy fordítva is így lenne, de a gyöngy varázsának köszönhetően érezte népe minden tagját, s csak nehezen tudta őket kizárni. Így viszont esélye sem volt.
A karaván lassan, de biztosan utol is érte háromfős, kis csapatuk. Az elöl haladó bizalmatlanul fel is mérte őket, kivált kép gyanúsnak tarthatta, hogy szó nélkül elfedve kilétük felsorakoznak a kitaposott nyomvonal mellett. Bár, ha előre tekint az ember, beláthatja, hogy a fákkal szegélyezett részen nem túl biztonságos a karavánnal együtt áthaladni, egy rossz mozdulat és könnyen egy szekér kereke alatt, vagy az egyik fának nyomva lehet végezni. Sou időnként fel-felpillantott az elhaladókra nem tudta volna megmondani, hogy a kíváncsiság miatt, vagy, mert azt remélte belebotlik tekintetet egy ismerős arcba. Hiszen még nincsenek messze Norlantól és Kain barlangja valahol a közelben van, de oda így harmad magával nem menne, de hátha. Ismerőst nem, de mást észrevesz. ~ Az a fickó, fogadni merek, hogy rosszban sántikál. ~ Alighogy a gondolata végére ér, az illető már cselekszik is, valamiért nem féltette a lányt, kinek feltűnően szép vonásai valamilyen szinten ismerősek voltak. Hiszen rengeteg időt töltött a nimfák között, de mintha ez a leányzó kicsit más lenne, mozdul, de elkapni, ha nagyon igyekszik sem tudta volna. De közé és a talán tettét jó viccnek szánó férfi lova közé már oda tudott állni, megbabonázva az állatott, átugorhatatlan falat állítva fel elé, amitől meg is hátrál, váratlanul torpanva meg, fejét is felszegve, ezzel talán arcon ütve az előre lendülő lovasát. Nem tartva attól, hogy a lovas a közelébe jön, hiszen a lovának nem lesz elég a legvadabb ösztökélés sem, hogy közelebb menjen a sárkányhoz, főleg, hogy annak két társa is közelebb lépett. Tanácstalan nézve, segítsenek vagy se?
- Nagyon megütötted magad? – Nyújtotta a nimfának segítség gyanánt a kezét, míg másikkal lehúzta fejéről a csuklyát, megakadályozva ama eshetőséget, hogy lehetőségre éhes haramiának nézik. Ha elfogadják segítségét finoman segít két lábra állni a lánynak, ha nem, hát legalább a válaszát megvárja, csak úgy otthagyni nem fogja.

- Sou, a nevem .. és igazán nincs mit! – Halványan sikeredett elmosolyodnia, eloszlatva ezzel a gondterheltség utolsó ráncait is. Nem árt mindent számon tartani, de azért tudni is kell elengedni a gondokat egy kicsit, egyeseket lehet örökre, a még megoldásra várókat pedig legalább egy kis időre. Tett egy fél lépést hátra, kicsit megkésve, elengedve a lány kezét is, ami így igazán fel sem tűnt neki, csak utólag. Nem egyszer akadt már, hogy a szebbik nem tagja ezt tolakodásnak vette, egyenesen merészségnek, pedig előrelátás végett nem eresztette, de marasztalni is csak szelíden tette. Elvégre ki szeretné, hogy az, akit az imént segített talpra egyszer csak ismét összeesik. Nem gyerekjáték egy lóról leesni és vannak egyes alattomos sérülések, amik akkor ütik fel fejüket, mikor az adott rész nem kímélve ránehezednek, de most szerencsére nem történt ilyen.
- Az ilyesmi … - Társaira pillantott és ezzel be is zsebelte az idősebbik megrovó, mogorva pillantását. Bólintott feléjük, mire csak kihúzta magát az alacsonyabbik és hátat fordítva távolabb ment társával. - ..nek magától értendőnek kéne lennie. – Vonta meg a vállát. Néhány rettentően naiv eszmét képtelen másként gondolni, ez esetben azt, hogy akinek meg van az ereje segíteni, annak, ha nem is kötelessége, illik mindent megtenni az adott helyzetben. Persze, mindenki más és ezért meg is van a maguk véleménye. Ez rendjén is van, ezért nem is fog senkit kényszeríteni, önmaga viszont saját elvárásai szerint igyekszik cselekedni.
- Örülök! Egyeseknek elég fura a humorérzékük, pedig felnőttnek nézem, lehetne több esze is. – Alig emelte meg a hangját a véletlenre bízva, hogy az illetékes meghallja e vagy sem, de ugyan úgy szólt a lánynak is, hiszen ő volt ennek az egésznek a szenvedő alanya. Meg aztán ezzel úgy érezte értelmes választ sikerült adnia a szitkokra, amik amúgy különösebben nem piszkálták, csak fülét bántotta a kaparó orrhang. No meg, orrát is bevette az illanó vér szaga, inkább csak ennek köszönhetően nézett a incselkedő fazon után. ~ Aki lóra ül, hát vállalja ezt a féle veszélyt is … bár azért fájhat az orra. Ehm! Nehogy már megsajnáljam! Inkább önként jelentkezőként kéne helyreraknom az orrát? Hem, témánál maradva, a ló másik oldalára sem kéne átesni. ~ Nem rövid, de tömör gondolatmenete közepette fordította vissza arcát.
- Jobb lesz, ha egy kicsit odébb megyek, valamiért a lovak nem szavaznak nekem osztatlan bizalmat. – Kicsit bántotta a dolog, de nem róhatta fel egyetlen hátasnak sem, hiszen mind prédaállatok, jogosan tartanak egy ragadozótól. Mondjuk ez esetben egy olyantól, aki növényeken és halhúson él. De meglehet, hogy éppen ezért békélnek meg jelenlétével egy kicsit előbb ezek a jószágok, ettől függetlenül tesz még néhány lépést, ha csak nem marasztalják valamilyen módon. Bár mintha a karaván felvigyázóit nem rendítette volna meg az a kis esemény, vagy esetleg más köti le a figyelmüket?
- Szabad megtudnom a neved? Ha már az enyémet úgy is tudod. – Kicsit talán közvetlen, meg egy hangyányit bizonytalan, de aki többnyire határozott, meglett férfiak között tölti az idejét, mikor egy hölggyel kerül diskurzusba, ismeretlen terepen jár.

Meglepi a halvány pír, még nem látott nimfát, aki ilyen hirtelen elpirulna. Zavarában talán? A gyorsan elrejtett kezek ezt a sugallatot keltették Souban és valami ösztön súgta, de még inkább berögzült emberi szokás véget maga is elrejti kezeit a bő köpönyeg ujjaiban. Miközben őszinte hálát ad annak, hogy ismeri az emberi szokások nagy részét, mert biztosan más lett volna a helyzet. Ha egyszerűen arcát a lány arcához dörgölte volna, csupán csak azért, hogy biztos legyen abban, tényleg jól van. Az ismeretek fényében megbotránkoztató és érthetetlen tett lett volna, aminek köszönhetően biztos egy csípősebb élő pofon nem túl boldog tulajdonosává válhatott volna és, vagy még egy amolyan jól megérdemelt szidalmat, avagy annak áradatát is a fejére zúdították volna. Pedig számukra, legalább is a gyöngysárkányok számára mennyire fontos a másik érintése, mennyi mindent ki tudnak fejezni szavak nélkül, akár hangtalanul is. Elgondolkodtató, hogy minden nép eleme ez, de hajlamosak csak annak engedni, akik már közel állnak hozzájuk, vagy szeretnék, ha életükben nagyobb szerepük lenne. Hát, ez van!
A név hallatán bólint egyet határozottan és már a nyelve hegyén van, hogy örömét fejezze ki a nem éppen kellemes találkozás végett, de a szavak elharapja. Nem a morgó, törött orrát sajnáltató, talán még mindig harcias ember szavai ennek az oka, inkább a város, Telar említése. Nem kedveli, képtelen szépnek látni, pedig tudja, hogy vannak szépen gondozott, tiszta részei. De, de a rabszolgapiac miatt képtelen megadni az esélyét annak, hogy valaha könnyű szívvel gondoljon a városra, pedig hát, most itt áll előtte egy fiatal lány, Sol, aki ott nevelkedet és a mágus. A mágus, felé terelődnek gondolatai és szinte párhuzamosan érkezik is a kérdés, amire kissé elbizonytalanodva néz a szép, barna szempárba.
- Kevésszer jártam abban a városban és így hirtelen … - Nem is igen fejezi be a mondatot, minek így szabott végére hangja egészen el is halkul. – Kalaran ugye? – Kérdez vissza óvatosan, hiszen Sol hangsúlyából érezhető volt, hogy fontos és megbecsült számára nevelőapja, nem akarja megbántani. Mondhatná, hogy nem tud róla semmi, ami úgy ahogy igaz is lenne, de nem teljesen, mert a név ismerősen cseng számára és elméje már elő is ásta egy késő délután kalamajkában teljes, de nyugodalmasan végződő perceit. Egy őseihez már megtért barát történetét, viszont az Öreg története még mindig fájó pont számára és bár nem akarja, arcának vonásait még kordában tudja tartani, de szeme akár az igazság forrása. Nem hazudik, s most is elvegyíti a dühöt, a szomorúsággal, amely több talán.
- Ismerős a név, de az eset melyben neve felmerült, nem róla szólt. – Egészen parányin csenget csak hangjában a bocsánatkérés zöngéje. – Elonar erdeje felé tartotok, igaz? Mert tásaimnak és nekem ott van dolgunk, így ha gondolod mesélhetsz róla, szívesen meghallgatnám. – No persze azt messze nem teszi hozzá és csak nagyon halkan gondolja, hogy inkább hallgatná a lány történetszövését nevelőjéről, mint két társa folytonos őrlő civódását. Náluk csak kellemesebb lehet, bár nem tartoznak a karavánhoz és nem igen tudja mennyire lenne bölcs dolog a másik két sárkányt bevonni, viszont, nem csak feladatuk, hanem világlátás céljából tartottak vele. S bíz, a világhoz a többi nép is hozzátartozik, ahogy a karaván és annak minden kedves, vagy éppen vadhajtása.

- Igen, sejtettem… Azaz erdő a kalandvágyóknak, vagy a botanikusoknak nagy kihívás. – Igen-igen, hiába telt már el hosszú idő, hogy megismerkedett az erdő igazi lényével, de attól még nagyon is élénken él benne a korábbi emlékek összessége, még arról az időről, mikor rémisztőnek, de érdekesnek tartotta az erdőt. Ahová mellesleg kíváncsisága többször is berángatta, de minduntalan félelmét is felszította, nem mintha a mai napig nem óvatosan és figyelve lépne a fák közé, hiszen azok még mindig nem barátai, a nimfákat hivatottak védeni és ugyebár ő messze nem az. Megtűrt, talán olykor szívesen látott vendég is. Azért a megfontoltság végett mindig inkább felülről közelíti meg a kis kunyhót, ahol Níbe mindig örömmel várja érkezését és pont ez a gondolat mart egy kicsit belé. Semmi kedve újra és újra meghallgatni az öreg elvárásait, magasztos reményeit és ki tudja, hogy szavai között mennyi álnok hazugság bújik meg, néha azon kapja magát, éppen ennek köszönhetően, hogy bánja azt a percet, mikor emlékezte visszaadta múltjának minden elveszett percét és ha tehetné nagy részét eldobná magától. Persze, semmi nem ilyen egyszerű.
- De egy ideig egy felé megyünk, jobb is lenne indulni. – Mutatott a haladási irányba, hiszen míg megálltak a karaván nagyja nem követte a példájukat, haladtak tovább a kijárt úton. – Úgy hallottam a karavánok végén nem biztonságos az utazás. – Ezzel tett is egy lépést, majd tekintetével kereste fel két társát is, kiknek intéssel jelezte, hogy induljanak, egyenlőre nem tartotta rossz dolognak együtt haladni a karavánnal. Ami mellet vélte, hogy ha a vezetőnek nem tetszik jelenlétük, minden bizonnyal szól is majd érte, addig azonban csatlakoznak a menetelőkhöz. A két gyöngysárkány semmit nem elsietve fel is zárkózott Sou és Sol mögé, az alacsonyabbik boldogan meg is szabadult kámzsájától, mosolyogva szemezve a nimfa lovával, persze nem eledelként tekintet rá, csak hát életében talán harmadszor, vagy negyedszer lát meglátása szerint ilyen pompás állatot. Mind e mellet, világos bőrével és lenszőke hajával, kora ellenére is finom vonásaival, hasonlóságot mutatott Souval, talán nagybátya a fiatalnak, vagy más rokona. E hasonlóság ugyan úgy jelen van a még rejtőzködő harmadik esetében is, sőt, a két idősebb férfi még éjsötét szeműk színében is megegyeznek. Ez nem pusztán a természet fintora, minden gyöngysárkány ilyen külsőt választ, alkalmazkodva sárkány megjelenésükhöz.
Sou elmosolyodva bólintott, leginkább saját gondolatainak nyugtázása végett, mik nagyrészt társai körül forogtak, de felbukkant egy másik fonál is. Sol nimfa létére ugyan is nem népéhez tart, bár említett, hogy egy mágus neveli és ezzel talán nem is tartja magát annyira nimfának? Foglalkoztatta Sout ez a kérdés, de még inkább az a pillanatnyi érzés, ami átsuhant a kedvesnek tetsző szempáron, s ez az érzés formálta is talán kissé a bájos arcot. Rossz emlék talán?
- Valami rosszat mondtam? Mintha, nem is tudom, nem teljesen, de ijedté vált az arcod. – Nem tehetett róla, talán egy aranyos, bozontos kutyaként kényelmesebb lenne az élete, mint sárkányként. Nem kéne gondot viselnie népére és tehetné azt, amit szíve súg, felvidítani másokat, egy kicsit élhetőbbé tenni napjaikat. Egyszer, talán.

- Ezek szerint a karaván egyik pontja sem elég biztonságos, kivéve persze, ha nem vérbeli harcos az ember. – Együtt érző pillantást vetett Solra, sosem lehet kellemes felüdülés meg pláne nem egy támadás, főként úgy, hogy abban a hitben menetel a sokasággal, hogy biztonságban lesz. Óvják őket a katonák, fogadott kísérők és aztán kiderül, hogy még sem egészen ilyen egyszerű a dolog.
- Gnómokkal még nem hozott össze a sors, de remélem nem is fog. – Nem kíván némán haladni, kivéve, ha ezt a hölgy másként nem gondolja, ezért is toldja meg mondanivalóját, csak pillanatnyi időre túrva bele emlékeibe, de azokban nem talál semmi olyat, amit gnóm néven raktározott volna el. Noha, azért akad néhány fura szerezett a múlt lapjain, amiknek nevét még nem tudja és meglehet, éppen ezért, hogy ezek az említett lények közöttük vannak. De annyira nem foglalkoztatja a kérdés, bár nagyon is tisztában van azzal, hogy hiába sárkány, attól még igen is pórul járhat, mi más erre a legjobb bizonyíték, mint a közelmúlt eseményei. Arra viszont most végkép nem akart gondolni, még is ösztön által hajtva körbenézett, hosszabb ideig vizslatta az előnyre szert tevő karavánt és a közeli erdő szegélyt is, nem azt amerről ők jöttek, hiszen a felől nem észlelt sem ő, sem pedig társai veszélyt. Még a maguk mögött hagyott tájat is szemügyre vette, de azt már csak a biztonság kedvéért, hátha olyanok ezek a gnómok, mint a farkasok, falkában vadásznak és mind addig kitartóak maradnak, míg vezérükben lüktet az élet. Megfordul ugyan a fejében, hogy talán azzal végeztek a karaván őrei, talán más, de bizonyosságot e felől csak kérdezve nyerhetne. Azt viszont nem teszi.
Némileg elakad a szavai, ahogy Sol szabadkozását hallja lovával kapcsolatban. Azt még sem mondhatja, hogy tisztában van azzal, hogy miért viselkedik így, de a bűnbánat apró ráncait igyekszik eltűntetni arcáról. Hiszen erről nem tehet, ahogy a ló sem, hogy ösztöneire hallgatva tart tőlük. Sok segítséget immáron visszahúzódó társától sem kap, egyértelmű, hogy Soutól várják a helyzet megoldását, legyen az bármi és ez a bármi egy gesztus volt csupán. Egy intés, amivel azt kívánta kifejezni, hogy őt nem zavarja és megfelelő szavakat is talált hozzá.
- Segíthetek, ha gondolod. – Nem lépett, szándékában állt megvárni Sol válaszát, az eddig köpönyegébe rejtező viszont a türelemnek e téren igen csak híján volt. Halhatóan morgott valamit, mire a magát már felfedett rosszallóan fordult felé, de egy határozott kézmozdulattal belé is lett fojtva a szó. Sou tétován nyúlt volna a mellette elhaladó után, de meggondolta magát, végül csendes szemlélője volt annak hogyan babonázza meg az idősebb sárkány a lovat, újraalkotva nyugodt és kezes viselkedését.
- Bizonyára a farát ért támadás után kételkedett a szándékunkban, okos jószágok a lovak. – Paskolta meg a jószág nyakát. – Fharel a tisztes nevem, kisasszony. – Mutatkozott be, ahogy ellépett a jószág mellől, fejéről lehúzva a kámzsát, enyhén meghajtva magát derékban. Arca kevésbé volt barátságos, inkább morcosnak tűnt, ahogy hangja is morgós volt, de valahogy illet hozzá és egésszé tette az ajkait körülölelő bajusz és szakáll együttese, mi ugyan többségében nem túl hosszú szőke szálakból állt, de már őszbe vegyült itt-ott.
- Megragadnám az alkalmat, Ethianwe vagyok és a magam szelíd hóbortja szerint, akár mondhatnám magam botanikusnak, bár nem csak a növények érdekelnek. – Ezzel a másik idegen is megnevezésre került, kinek hangja kedves mosolyával ellentétben hidegen csenget. Sou pedig, valami kis félsszel, de túlnyomóan örömmel figyelte társai bekapcsolódását a beszélgetésbe, mert őszintén azt hitte, hogy végig csendben fognak kutyagolni mögöttük. Esetleg szólnak pár szót, de ez.

Figyelemfelkeltő volt az új személy megjelenése, főként, hogy álcája kitűnőnek minősült, sárkányok közt viszont hamar meg ismerszik egy másik. Nem kell látni és a szagát sem feltétlen kell érezni, sőt mágiájának forrása is könnyen útvesztő lehet egy kíváncsiskodó számára, az ösztön viszont, amit teremtésükkor, vagy ki tudja fejlődésük közepette szedtek magukra az ilyen ügyekben mindig az igazat súgja. Sou és mindkét társa tisztában volt, nem csak Negan kilétével, hanem azzal is, ha túl óvatlanok sokak figyelmét vonhatják magukra. Márpedig egy kihaltnak hitt nép váratlan újjáéledése rengeteg kérdést vethet fel, minthogy hogyan voltak képesek eddig minden szem elől eltűnni, egy kérdés csupán ez a temérdek közül. De bizony, a sóvár és haszonleső elmék ilyenkor ártják a legtöbbet, értékesnek tűnő, de sosem létezett tárgyak, személyek után indítanak vadászatot. Esetükben minden sárkány ugyan ilyen veszélyt hordoz, bár megmaradhatnak Eronia hó és jégsárkányainak álcájában, csak senki ne lásson kettőnél többet egyszerre belőlük, vagy ne fedezze fel, hogy valós kinézetükön itt-ott mágia ferdít egy keveset.
Sou még sem feszülten üdvözli határozott biccentéssel Kalaran mágustanoncát, elég volt számára, az a néhány elhangzó szó, amit Solal váltottak. Más helyzetben még meg is mosolyogta volna őket, meglehet, arra is vetemedve, hogy felhívja a sárkány figyelmét arra, nem rossz dolog mások féltése, csupán csak nem szabad túlzásba vinni, mert pont az ellenkezője fog történni. Baj lesz és csak a jobbik eset, ha kicsi és nem nagy. Fharel öregesen simított végig a szakállán, látszólag őt sem nyugtalanította Negan feltűnése, de azért megingatta fejét a szócsatára. Ő ehhez már öregnek érezte magát és sosem volt benne annyi késztetés, hogy az ifjakat nevelje, elvolt ő a maga kis világában. Ethianwe viszont, ha lehet megalkotta azt a képtelen kettőséget, amely egyben kedves, de tapinthatóvá teszi a kimért hűvösséget a másikkal szemben, határozottan, de nem egyértelmű jelét adva annak, hogy a kisujját annyit sem kíván látni a férfiból.
- Nagyon szívesen, legalább is az erdőig még mindig egy az utunk. – Leginkább Solnak szóltak szavai, de Neganra is felpillantott Sou. Ezzel megadva azt a választ, amire hárman biztos nem vágytak, kettőről tudta is és a mágus tanoncról csak sejtette, nem szeretné, ha védence sárkánytársaságban maradna. Az ész ércek viszont mellettük állnak, hiszen, ha bármit is akartak volna Soltól azt már megtehették volna és bár a karaván tagjai között nem csak a kísérők konyítanak a fegyverforgatáshoz, három sárkánynak gyerekjáték lett volna portyázni közöttük. Tehát szándékaik nem lehetnek rosszak. ~ Kérdés, hogy a rossza alatt ő még mit ért. ~
- És szívesen hallanék pár szót a nevelőapádról, gondolom ezt Negan sem bánja? – Sou tekintete, mint mindig, most is nyílt és inkább megismerni szeretné egy kicsit jobban Solt és persze most már a titokzatos sárkány is a listáján van. És nem csak azért, mert ha minél nagyobb a tudása, annál könnyebben biztosíthatja népe békés életét, hanem mert lényegében ilyen kis … kíváncsi. ~ Tapasztalatokkal juthatunk előre, talán egyszer eljutunk arra a pontra, hogy nem csak vágyjuk más lények társaságát, hanem bátorságunk is lesz közéjük lépni és akár velük együtt élni, ahogy a kezdetekkor.~

Bár mondhatná, hogy társai megbékéltek a dologgal, de nagyjából úgy állnak hozzá, mint a mágustanonc bőrbe bújt másik sárkány, a hátuk közepére sem kívánják. Így csak fohászkodva nézett fel az égre, magában suttogva el a négy égtáj őrző szél szellemek nevét, hogy legyenek segítségére, azaz ne adódjék semmiféle konfliktus közöttük. Az istenekben még most sem bízik, habár tudását sikerült felfrissítenie, de hiába a tisztelet feléjük csak a koruknak szól, a hatalmat sosem tisztelték és soha sem fogják. Legalább is abban a formában, amelyben nem csak az istenek, de az ősiek is köszönheti megbecsülésük? Fura ezt a szót használni, mert a félelem inkább rá illik és így mindjárt nincs benne semmi tiszteletre méltó, csak megvetni való. Pedig hány és hány féle képen ki lehet aknázni a hatalmat, mindjárt itt van Sol nevelőapja, ugyan nincs előtte tetteinek lajstroma, de inkább vélekedik úgy a mágusról, mint az ember, aki inkább jóra fordítja a hatalmát.
Határozottan bólint, elmosolyodva, amolyan köszönetképpen is azért, hogy Sol mesél egy keveset nevelőjéről és nem megsértődve vágja hozzá, hogy ismerhetné és ha ismerni akarja, akkor tudja meg maga. Noha, ha nem is pont ezzel kapcsolatban, de van egy olyan sanda gyanúja, hogy azért ilyen készséges a nimfa, mert érzi, hogy Negannak ezzel nemtetszését vívja ki. De egy kicsit talán mindketten élvezik ezt a perlekedésre hajazó csipkelődést? Gondolatai azonban hirtelen vesznek másik irányt, méghozzá a főpapnő nevének említésének köszönhetően.
- Egyszer talán személyesen is találkozhatok majd vele, olyan embernek tűnik, aki elfoglalt, de jószívű. – Vett egy gyors pillantást magukba zárkózó társaira, aztán megindulva Sol felé fordul. – Te találkoztál már a főpapnővel, még Lanur tornyában hallottam róla és bevallom .. – Némileg lehalkítja a hangját. – ..nem éppen illő gondolatom támadt akkor, mert nagyon öregnek tűnik. Vajon hány éves lehet? – Csak ki csúszik a kérdés, kicsit zavarba is jön, de eddig nem igazán érezte úgy, hogy bárkitől s megkérdezhetné ezt, vagy akár csak megoszthatná a gondolatot. Rejtélyes okból kifolyólag, vagy Sol személyes varázsa tehet róla, egész könnyedén sikerült a kis sületlenséget feltárnia. Némileg tanácstalanul nézett a távozó után, zavarta, hogy nem tudja hányadán állhat vele, hiszen már nem annyira naiv, mint amikor Kainnal találkozott.
- Ne.. nem! – Talán kicsit gyorsan és meglepetten válaszolt és ezt meg is bánta, lehajtva a fejét nézte a földet. Nem akart hazudni, de azt még sem mondhatja el, hogy pontosan mik, de még annyit sem, hogy sárkányok. Negan sem fedte fel őket, akkor. De vajon miért?
- Egy néphez tartozunk, a hegység mindig hóval borított részén, ott mindenkire a világos haj és bőrszín jellemző. – Érkezett a higgadt és megfontolt válasz Fhareltől, aki ki is használva a helyzetet, előrébb haladt és visszafordulva szólalt meg. – Szaporáznunk kéne a lépteinket, mert a karaván nem vár!
- Azt hiszem megsértettem.. – Nézte az idősebb sárkány hátát Sou, tudva, hogy köszönettel tartozik neki. - ..de annyira nem bánnám, ha rokonok lennénk. – De még mennyire igaz, lehetne egy kicsit gondtalanabb, élvezhetni a nevelői önzetlen szeretetét, de azért jelenlegi életét sem cserélné el, hiszen vannak olyan dolgok, még inkább személyek, akiknek nem mulasztaná el a megismerését. – Végül is családként vigyáznak rám, valahogy úgy, ahogy rád Kalaran mágus. Gondolom, nem lehet rossz mellette élni?

~Akkor legalább hat, talán már hétszáz éves is lehet … ~ Eltöprengve haladt, éppen csak bólintva, azért jelezve, hogy nem szűnt meg számára a külvilág csak azért, mert elkalandozott. ~ Nem mondták, hogy elf lenne .. de egy embernek lehetetlen ilyen sokáig élni, bár a mágusok egész szép kort megélnek. De miért is foglalkozom én ezzel? ~ A kérdés nagyon is jó, hiszen amikor e föld megízlelte a háborút ő még szülei gondolataiban sem fogant meg, igen, akkor már több ezer éves békében éltek rejtett kis szigetükön, mit sem sejtve, de legalább is semmit sem tudva az alattuk forrongó világról. Most meg, mint a sokáig óvó kezek és szemek tűzében nevelkedő gyermek, mint Sol, lassan megtanulják a világ működését, de néha meg van azaz érzése, hogy túl lassan. És bár érzi népének minden tagjában a külvilág iránti vágyakozást, hogy ne csak az elmondások alapján szült képzeletből táplálkozhassanak, hanem lássák saját szemükkel, érintsenek a kezükkel. De egyenlőre még túl riasztó sokuknak a tudat, hogy nem merészkedhetnek a felhők közé szabadon, hogy óvatosan kell meglépniük alakváltásuk minden mozzanatát és akkor még fel sem merült bennük, hogy áldott jó szívüket, vele lelküket milyen módon fognák be. Lehet nem erősek, de nem mindig az erő és a mindent elsöprő hatalom a győzelem kulcsa, olykor elég egy apró fűszálat keresztbe tenni a másik lába előtt, hogy elbukjon és a gyöngysárkányok képesek ezeket az apróságokat megtalálni, saját kívánságuk szerint megteremteni.
Fharel elmosolyodva bólintott Sol válaszát halva, számára már összeállt egy kép és ezért is nézi növekvő gyanakvással az újból melléjük léptető sárkányt. Nem csak neki, Sounak is és harmadik társuknak is feltűnt a dolog, hogy bár tisztában vannak egymás kilétével, mind hallgatnak és ez a hallgatás talán egyetlen célt szolgál, hogy a lány ezt ne tudja meg. Így védve meg őt, de vajon mitől? Vagy lehet inkább kitől?
- Veszélyes, de nagyon szép helyek vannak arrafelé és nagyon sz… - De a mondatot annak köszönhetően, hogy Ethianwe a karjába csípett, elharapta. Sou igyekezett nem a társa szemébe nézni, mert akkor talán nem csak az értetlen és bosszús pillantásig jutna, hanem kicsit tovább, noha talán csendes hangvétellel lenne képes felvilágosítani, hogy nem Sol lenne az első, akinek illúzió segítségével mutatott meg személyeket, tájakat. A folytatástól még is elesett, ahogy Negan magához ragadta a szólás jogát és sóhajtva nézett a karaván után, igazat kell adnia neki. Jócskán lemaradtak és bár egységben a sárkányerő, jobb nem megvárni, míg arra szükség lenne. Tanácstalannak érzi magát, mert megérti Negan reakcióját, ugyan akkor szívesen beszélgetne még Solal, de míg neki ilyen problémái vannak, addig a lassan, de biztosan méterekre rúgó előnyt kiépítő Fharel mást is észrevesz és erre nem is habozik felhívni társaságának a figyelmét.
- Megállt! – Mondhatni, hogy majdnem csak felkiált, de hangja mély, ezért is hordoz némi dünnyögést benne. - A karaván megállt. – Sou is és Ethianwe is felfigyeltek erre, valóban így volt, legalább is ameddig el lehetett látni minden szekér, jószág és ember állt.
- Túl … merevek. – Hunyorgott Sou, de nehezen akarta elhinni azt, amit lát, mert a karaván inkább egy szoborcsoporthoz hasonlított, mint élő emberek és állatok sokaságára.

- Nem tudom, ilyet még nem igazán láttam. – Válaszolt Sou maga is az előre óvakodót figyelve és kicsit előrébb pillantva a még mindig egy helyben rostokoló csoportot. Érdekes, de még is inkább riasztó volt a látvány, ugyan az alakok csupán sziluettként rajzolódtak ki, mint egy már átdolgozott, de még messze nem végleges torzó a papírlapon. Az embereknél azonban a lovak nagyobb táppontot adtak, hiszen nagyobbak voltak és ennél fogva többet is árultak el, a levegő gyéren, de mozgott a sörényük és farkuk pedig meg sem lebbent, ahogy minden köpeny és szoknyaszegély is hasonlóképpen dermedt le. ~ Mintha nem is szövet lenne, inkább valami faragvány. ~ Leginkább erre emlékeztet Sout a látvány, bár más valami is felvillant előtte, de csak halványan, elnagyoltan, ahogy a régi idők elfeledett játékai megfakultak emlékei között. Pedig nem egyszer játszottak ők valami hasonlót, bár akkor még messze nem voltak képesek ilyen tökéletes képeket kreálni, ennyi elmét befolyásolni viszont még most sem lenne a teljesség igényével képes. De illúzió ez egyáltalán?
- Mágusok utaztak veletek? Lehet ez egy félresikerült varázslat következménye … - Igen. Mi van, ha ez az? Még messze nem felejtette el mi történt Menionban, hogy kis híján a máguslány életébe került a félresikerült igéje. Az is komoly volt, ez is annak tűnik, még is meg volt Souban a remény, hogy valóban csak tűnik és igazából valaki csak játszik velük. Bár erre kevés esélyt látott, hiszen ha őt még képesek is megtéveszteni Fharel már túl koros ahhoz, hogy néhány perc után ne tűnjön fel neki, hogy a valóság szövetét átszabták.
- Hüm. – Hümmögött Ethianwe és kicsit előrébb is lépett, tette nem tűnt szándékosnak, pedig a tapasztalatlan is könnyen leszűrheti az okot. Hiszen Sol és Sou elől is igyekszik eltakarni a látványt, ezzel esetleg azt is megakadályozva, hogyha valami még is előtörne onnét, akkor ne a két fiatalnak legyen bőséges ideje elmenekülni. De legalább is, hogy ne érhessék el őket olyan könnyedén. Bár messze nem tetszett neki, hogy a terepszemlét tartott sárkány egyiküket magával invitálja, de mivel Fharel beleegyezően bólintott, inkább megtartotta magának a véleményét.
- Legyetek óvatosak és semmi butaság! – Mielőtt azonban megindult volna az idősebb, még jó szándékkal kérte erre a hátul maradókat, aztán sietős léptekkel a mozdulatlan karaván felé vette az útját. Tekintetével kerülte Negant és szólni sem nagyon akaródzott neki, csak mikor már elenyésző méterekre voltak az utolsóktól.
- Különös! – Lehajolt és belemarkolt a földbe. – Neked mi a véleményed, Negan? Sajnálattal kell beismernem, de a ti mágiátokhoz nem konyítunk, így csak annyit tudok mondani, ezt nem olyan erőkkel érték el, ami a mi rendelkezésünkre áll. – Végig a férfin tartotta a szemét, majd mikor befejezte a mondatát, még tett egy lépést előre és a felmarkolt föld és kő elegyet a szoborként állók közé hajította. Most jött csak az igazán érdekes fordulat, ahol nem érte el az embereket a por a földre hullott, de ahol már közébük esett volna, egyszerűen megállt a levegőben. – A mondó vagyok iparkodjunk, mert nehéz az ellen védekezni, amit nem látunk.

Igazat adva Solnak bólint, maga ugyan eddig a pillanatig bele sem gondolt, hogy ők is ott állhatnának a szoborcsoport részeként. Úgy látszik szerencséjük volt és ma rájuk mosolygott a sors kegyes asszonya, csak tartsa is meg jó szokását és a dolog említése mögé ne kerüljön egy „eddig” jelző. Ahogy társa elé áll, elfogja némi rossz érzés, mert talán olyat érez barátja, ami neki eddig elkerülte a figyelmét és akkor ott van az idősebbik társa, aki cseppnyi hezitálás nélkül tartott a mágustanonccal. Gyanakodhatna, hogy ezek ketten összejátszanak, talán csak azért, hogy meggyőződjenek Negan szándékairól, vérmérsékletéről, stílusáról. De ezt megérezni, ilyen közelről a benne munkáló gyöngy fél tökéletesen lefesti mindkét sárkány lelki és testi állapotát számára, terhes tulajdonság ez és még is milyen nagy adomány lenne, ha más fajokkal szemben is működne. Ám ez már egyéniség kérdése. Minden esetre, feszülten figyeli, ahogy az elhajított föld eloszlik, a moccanatlan darabokat elég nehéz lenne kibogarásznia, főleg, hogy Ethianwe könyöke, vagy karjának egyéb részei szándékosan takarják el a kilátást.
- Mi lenne, ha egy kicsit odébb mennénk? – Tetet fel a kérdést a sárkány, de a válaszokat nem igen akaródzott megvárnia, máris elkezdte Solt és Sout is leterelni az útról. Nem messzire, csakhogy ne legyenek annyira szem előtt és erre nagyon is ügyelt, pillantása szinte önként vallomásra bírta volna a fákat is, nemhogy egy embert, mágust vagy akármilyen lényt.

Fharel a felhőt nézte és az abból hulló cseppeket, de hamar más keltette del a figyelmét, és hogy többet tudjon meg, oldalrébb is lépet, hajolva vette szemügyre, ahogy a víz összegyűlik a kiadott forma oldalánál, aztán egy adott irányba, mint egy zsinór dermed meg.
- Időburok, mi? – Leginkább magának ismételte meg a jelenség nevét, de kérdőre vonva, vajon tényleg az? – Ha az is, aki létrehozta, arra mehetett, bár kétlem, hogy ilyen nyomot szándékosan hagyna. – Állát vakargatta, újra a földbe markolt, morzsolgatva, orrához emelve, majd találomra elszórva állapította meg. – A földnek nem jellegzetes a szaga, talán valami varázsszer okozhatta, viszont a lényegét nem értem. – Így nem lehet kirabolni a karavánt, viszont a tagjait szemügyre lehet venni és ezzel tekintete rögvest a hátul maradókat kereste. Talán ezzel meg is értette, intett Negannak, hogy induljanak vissza, a maga részéről ő nem ismeri a megoldás kulcsát, de van akit meg kell védenie, ahogy a mágustanoncnak is.

Valami feltűnik, nem is egészen ismeretlen, de amilyen gyorsan jelét adja föld elemen nyugvó erő, legalább olyan gyorsan el is múlik. Fharel csak a fejét ingatja, legszívesebben már rég a háta mögött hagyta volna ezt a helyet, abban a biztos tudatban, hogy megteheti. Megteheti? Ez szöget ütött a fejében és míg Negan szólt újból a föld felé hajolt, szemezgetett a kövek között. Láthatóan semmi mágikus hatalomnak nem akarta jelét adni, e téren óvatos volt, még emlékezett tanítója szavaira: Legyen és maradjon mindvégig tiéd a meglepetés ereje!
- Mhü, legrosszabb esetben úgy járunk, mint ők. – Ezzel röppályára állította az ujjai közt morzsolgatott kövek közül egyet. Az éppen a fejek magasságát érte el és meg is ragadt azon a ponton, a következőt magasabbra dobta, de azzal is ugyan úgy járt, aztán magasabbra és még magasabbakra hajigálta a köveket és talán a hetedik volt az, amelyik ár estében állt meg. – Egy felé biztos kerülhetünk. – Célzott az égre, de ekkor rezzentek meg a környező fák és a vak is észrevette volna a törzsek melletti sötét sziluetteket.

- Hah, felelőtlen bagázs. – Ethianwe hiába tartozott a türelmesebbek közé, most valahogy eme tulajdonsága jócskán hézagossá vált, vagy csak szunyókáló ösztöne jelzéseit nem volt képes értelmezni. Hiszen mi történik egy olyan nép tagjaival, akiknek szinte semmi gondjuk, ellustulnak és feladják az életük védelmére hivatott ösztöneiket. – Ha fülöknél fogva is kell .. Most ígérjétek meg, hogy egy tapodtat sem mozdultok? – Egyesével pillantott Solra és Soura is ugyan azzal az éles pillantással, amivel az előbb még a fákat vizslatta.
- Meg .. Itt megvárunk benneteket. – Sou érezte bármit mondanak az elhangzottakon kívül azzal csak olajat öntene a tűzre. Meg aztán, meg is értette társát, hiszen legszívesebben ő is ment volna és nem csak a kíváncsiság vonzotta, mert ilyet még nem tapasztalt, hanem a féltés is. Messzinek ítélte a távolságot, hogy baj esetén sikeresen tudjon segíteni, vagy akár kis mértékben is közbelépni. Igen, azt sem bánta volna, ha együtt kerülnek bajba, talán annál nagyobb veszélybe. És bár nem minden ígéretét sikerül szó szerint betartani, mindig igyekszik hűnek lenni hozzá, most is kissé tépelődve nézi barátja távoztát, téve is néhány tétova lépést. Ám, nincs egyedül és ez kellő visszatartó erő a számára. Figyelmét azonban hamar megragadja valami, méghozzá az a valami a fák közül érkező levélzörgés.
- Hallottad? – Kérdezi éppen csak Solra pillantva, de hiába hunyorog és erőlteti a szemét, semmi olyat nem lát, ami arra utalna, hogy valaki jár az erdőben. A hirtelen beálló csend azonban rosszabb. – Szerintem .. jobb lesz, ha elmegyünk a fák közeléből.

Ethianwe úgy fél úton jár a fiatalok és felderítő társak között, amikor az erdő összes madara egyszerre dönt úgy, hogy szárnyra kap. Hallani mindenféle tollas hangját, amiből egyértelmű, hogy felriasztották őket, a dolog szépségét még is az adja meg, hogy a karaván lassan, de annál biztosabban mozgolódni kezd. Ezzel együtt a fák törzse mellett megbúvó alakok is mozgásba lendülnek és valahol a természet törvényét követve először azokat veszik célba, akik zökkenőmentesen képesek mozogni. Kardokkal és tőrökkel kell mind az ötüknek szembe nézni, elsőként Negan Fharel páros szembesül a szinte teljesen egyforma, maszkot viselőkkel és ha nem sárkányokról lenne szó, talán észre sem vennék, hogy nem lélegeznek és a szaguk sem emberi. Fa, az egész sokadalom fából van és mivel mozgásuk tökéletes, az irányítójuk, vagy rosszabb esetben –ik sincsenek túl messze.
- Futás!! – Hallatszik Ethianwe hangja, ahogy menekülésre biztatja a hátrahagyott fiatalokat, csakhogy iparkodniuk kell, ha valóban meg akarnak szökni.