Városhatár

~ Valamiért az, az érzésem van, hogy itt sem vagyunk nagyobb biztonságban, de …~ Tekintetét újból a fák sűrűjére emeli, csak most sikerült felfedeznie a bujkálókat? Nem tudná rögtön, határozottan ezt állítani, inkább természetellenes sötétségként nevezné meg, valami oda nem illőnek. Töprengenie viszont nincs ideje ezen, mert az egész „szerkezet” mozgásba lendül és ő a helyett, hogy menekülne, társai felé tesz néhány lépést. De mielőtt még Ethianwe menekülésre buzdítaná, szembekerül egy választással, Sol vagy a többiek veszik hasznát? Döntését szinte a kérdés felmerülésekor meg is hozta, támadni nem kimondottabban ügyesen tud, de a védelme jócskán megerősödött. Így hamar ott termett Sol mellett, rég ült lovon, de a lovaglás is olyan dolog, amit nem lehet elfelejteni. Egy más helyzetben elfogadná a lány kezét, de saját erejéből, egykor jól megtanult mozdulatokkal könnyebben pattan ez úttal a nyereg mögé és ösztönösen vágja sarkait a ló oldalába, indulásra késztetve ezzel. Így viszont, marad ideje arra is, hogy egy intéssel lesodorja lábukról azokat, akik hozzájuk kerültek vészesen közel. ~ Bábuk? ~ Hitetlenkedve nézett vissza. Az elsodort embernek vélt alakok, viszont akárcsak a gondosan készített marionettek, fonalukat veszve és néhány tagjukat, terültek el a földön.
- Ezek nem emberek. – Felfedezését nem is tartotta meg magának és még szerencse, hogy aggodalma végett hátra nézett, mert ezen érdekesség mellet akadt még egy potyautas. Egy a ló farkába kapaszkodó kar, hozzá egy felsőtest fejjel, viszont másik kar híján csak kapaszkodott. A hátast viszont kétségkívül zavarta, vagy fogja és azt nem kéne megvárni, míg félelmében esetleg leveti őket is a hátáról. Sol dereka helyett inkább a nyereg kápájába kapaszkodott meg, magában bocsánatot kérve a lótól, mert bizony dús és erős szálak alkotta fark, megidézett késével igyekszik levágni. Talán szerencsésem megmenekülnek, talán nem …

- Igazad van! Fel bizony! – Fharelnek ekkor már jócskán járt agya, idős, de már ő is csak hallomásból, mesékből ismerte a harc fogalmát és egy igazi gyöngysárkányhoz illően, fegyvere sem volt, ahogy Ethianwenel sem. Még sem késlekedett, ahogy Negan elvágtatott mellőle, lassú mozdulatokkal kezdte el „simogatni” a levegőt, de ezeknek a lassú mozdulatoknak igen hamar meg lett az eredményük. Láthatatlan szélbumerángjait osztotta a felé tartóknak, elég erőt kölcsönözve ahhoz, hogy mindet levesse a lábáról.
A középütt megragadt sárkány fiatalabb korának köszönhetően vehemensebben vetette bele magát a dolgok közepébe, lemásolva Negan kardját, a fémekről és a késekről szerzett tapasztalatai által adva neki szilárdságot, élt, amivel vághat. Van is mit, legalább két tucat jut fejenként mindenkire, de legalább mozdulataikban nem sok a kiforrott, gondos megmozdulás és így egy tapasztaltabb kardforgató, vagy szemfüles ellenfél hamar rájön. Amint darabokra estek, már nem kelnek fel. És a karaván, hát ők is kénytelenek megvívni mai második csatájuk.

Egészen váratlanul érte, hogy a ló felágaskodott és bizony, ha nem kapaszkodik a nyeregbe olyan nagyon, ezzel a lendülettel már le is esett volna, de sikerült egyensúlyát megőrizni, habár az illúzió szülte kés kiesett a kezéből és ezzel meg is szűnt létezni. Ez nem is olyan nagy baj, mert a hátas következő kitörésénél könnyedén megvághatta volna vele magát, rosszabb esetben pedig a még előtte ülő nimfát. A még azonban ezzel azonos percben valótlanná is vált, ahogy a ló sikeresen levetette őt a hátáról. Esett már párszor lóról, sőt magasabbról is, de ez nem jelentette azt, hogy perfektül megy az érkezés. Keményen vágta be a hátát és aztán a többi részét, de szinte azonnal az oldalára fordult a felkavart portól köhögve, rémülten keresve a lány után. De tekintete hamar lábakba ütközött és ha nem kapja fel a fejét, valószínűleg megszűnik sárkánynak lenni és a tűpárnához hasonló funkciót vesz magára, csak belé kardokat döftek volna. Minő szerencsésnek érezheti magát, hogy a szélelemmel szinte rokoni viszonyban vannak, ilyenkor teste is könnyebbé válik, ezért gyorsan és könnyedén tudott távolabb hátrálni a támadóitól. Elég időt teremtve arra is, hogy Sol után nézzen, akit nem messze a földön talált meg a bábuk fenyegető körében. Nem habozott tovább erősebb eszközhöz nyúlni, elsőre még láthatatlan szélgyűrűk épültek egymásra Sol körül, amik nem engedték tovább közeledni hozzá a bábukat. Soká viszont nem várhatott, ezért hagyta, hogy az áramlatok elszabaduljanak és ahogy a gyűrűk elpattantak messze repítették a bábukat, gondosan darabokra szedve, méghozzá úgy, hogy Solnak még a haja szála sem lebbent meg. Az őt körülvevők is így jártak, megnyugodhatott volna, mert nem volt minek újra körbezárni őket és bár csak egy pillanatnyi képet látott, a karaván közelében lévő társaik, de inkább Negan is gondoskodott ily mértékben a bábukról. Solhoz sietett, kezét nyújtva, ha még nem állt volna fel.
- Nagyon megütötted magad? Fel tudsz állni? – Kérdezte rögtön aggódva, némi lelkiismeret furdalással küzdve. Mindig ott lebegett feje felett a kötelesség, de igazán még sosem kellet senkit sem megvédenie, noha voltak már estek, amikor mások mellé állt. De eddig még nem tudott hozzászokni az ezzel járó félelemhez, talán soha nem is fog megbarátkozni ezzel. – Menjünk! … Valamiért még mindig rossz érzésem van. – Ezt megtarthatta volna magának, de így talán könnyebben indulnak újra neki, bár ez úttal saját lábukon, futva. Így is gyorsak lesznek, kénytelenek, mert a ló bizony már messze jár, de ha közel lenne sem biztos, hogy hajlandó lenne Sou közelébe jönni.

Fharel hátrébb húzódott, Negan támadása azonban inspirálóan hatott rá és a látottaknál egy sokkal nagyobbat idézett meg, bár csupán csak látvány volt. Több száz, ezer fényes ív, ahogy cikázva egymásba csapnak, szikrát hányva, hatalmas felfordulást keltve ezzel is. Érezni lehetett a karavánra telepedő csak növekvő feszültséget és mikor vége lett a fényárnak jött csak a megdöbbenés, minden érintetlen maradt és Fharel pontosan Negan mellett áll, a másik gyöngysárkány viszont eltűnt.
- Ethiawe megérzett egy szagot. – Szemével intett csupán az erdőrészlet irányába, ahonnét a legtöbb madár érkezett. Az idősebb sárkányon viszont a fáradság jelei jól kivehetőek volta, kora nem igazolná hamar érkező kimerültségét, de hármuk közül egyiküknek sem volt még ideje a délvidéki kalandot kipihenni. Fharel arcán még is inkább az aggodalom mélyített ráncain.

//haha, hosszú szünet végre ...//

Nehezére esik elhinni az állítást, vagy nem is az lenne, de bármennyire szeretne, nem tud mit kezdeni a dologgal. Hacsak annyit nem, hogy segít, amiben tud, ez esetben abban, hogy a hátára veszi. ~ Úgy lenne a legegyszerűbb! ~ Csakhogy a gondolat nem jelenlegi alakjára célzott, hanem az eredetire, abban könnyedén kereket, azaz szárnyakat oldhatnának és mennyivel egyszerűbb lenne a dolog. De bele kell kalkulálnia, hogy egy sárkány feltűnése nem szívderítő esemény, bár, meglehet, hogy a támadóknak elég lenne ahhoz, hogy feladják a dolgot. Meg hát, nem visszafelé kéne menniük, semmi értelme, a város már van olyan messze, hogyha segítséget is kérnének, az későn érkezne.
Sol kérdéseit hallva ő is a karavánra nézett és az elhatározása, hogy elmenekül a Sollal, kártyavárként omlott össze. A karaván sorsa is érdekelte, csupán csak azért mert akik ott vannak, nem tehetnek az egészről és nem ezt érdemlik, de igazán az ijesztett meg, hogy Ethianwe alakját nem látta sehol. Kellet egy pillanat, hogy a vakmerő sárkányt megérezze, valamivel megkönnyebbülten fújta ki a bennrekedt levegőt. ~ Nem akarom, hogy szembenézzenek azzal, aki ezt az egészet okozta. ~ Solra nézet, látszott rajta, hogy igen csak tanakodik. Végül még is felemelte kezét, mintha csak faleveleket fújna le tenyeréről lehelt rá, vékony ezüstös vonalak kacskaringója elevenedett meg, formálódtak, míg egy nagyobb ezüstfecske formáját vette fel.
- Hívd őket a felhők közé! – Szólt és a sebes röptű madár már el is tűnt. Majd, mintha nem is harc dúlna a szomszédságukban, arról nem is beszélve, hogy alig egy perce maguk is bajban voltak, arcán bíztató mosollyal fordult Sol felé. – Kérlek, ne ijedj meg! És gondolj arra, hogyha bántani akartalak volna, azt már rég megtehettem volna, de nem látok más megoldást! – Tett egy fél lépést hátra, de szavaival ellentétben az átváltozását rövidre fogta, hamar öltve fel a szürke ködből fehér alakját, már a földön heverve, úgy helyezve lábát, hogy Sol könnyedén felülhessen a hátára. Fejét előrelátóan leszegte, nem tolakodóan, de közel hajolt a nimfához.
- Bíz bennem egy kicsit! Ha biztonságban leszünk, majd mindent a fejemhez vághatsz. – Bíztatta, bár a kellő szavakat nem igazán találta, de azt tudta, hogyha Sol vonakodik, vagy nem igyekszik eléggé, akkor kénytelen lesz felkapni.

- Áh, minden bizonnyal! – Simította hátra arcába tóduló szőke tincseit, aztán csak nézte a varázslatot, a felemelkedő, aztán tovaszálló hollót. És már is mérges lett önkéntes hősnek állt társára, mert ő nem volt képes a széllel üzenni. Morcos magán morgásából Negan kérdése zökkentette ki. – Élnék a lehetőséggel és a segedelmeddel. – Valamelyest megenyhültek vonásai és a kezét nyújtotta, hogy felküzdje magát a ló hátára, maikor fülét megütötte a jellegzetes dallamos hang és megfeledkezve kinyújtva hagyott végtagjáról Zefírt kezdte keresni. Meg is lelte a fakuló, egyre láthatatlanabbá váló madarat, ahogy a fák közé suhan.
- Nawara szólít minket! – Hangjából lehetett érezni, hogy bármi is volt a szándéka engedelmeskedni fog a kérésnek. – Ha menni akarsz nem állítalak meg, de ha kiléted továbbra is titok, akkor a hátamra veszlek. – Fharel Neganról a fiatalok felé pillantott, ahol már látta is az egyszerű fehérruhába öltözött zöldszeműt. A varázslótanonc válaszát mindenféleképpen megvárja, de aztán ő is szárnyat bont, egy zöldsárkány színeit festve saját sárkánytestére.

Sou biztos tátva hagyta volna a száját, ha sikerült volna arról megfeledkeznie, hogy egy tátott szájú sárkány nem éppen bizalomgerjesztő egy földinek. De inkább még szorosabban zárta össze álkapcsait és ösztönből előremozduló fejét is visszafogta, hiába, nincs elég tapasztalata ahhoz, hogy egy ilyen törékeny kis testet úgy fogjon meg, hogy kárt se tegyen benne. Azt végkép nem akarta, főleg most, hogy azzal a tekintettel találta szembe magát. Sol reakciója ugyan is nagyon is ismerős volt számára, ami nem várt dolog volt, meglehetősem meg is lepődött ettől. ~ Mintha azért vágna ilyen arcot, mert nem mondtam el, hogy sárkány vagyok? ~ Gondolatban kimondva is hihetetlenül hangzott, azonban a felhangzó szavak ezt a tényt hivatottak valamilyen téren igazolni. A helyzet viszont nem alkalmas a makacskodásra, mert lehet, hogy jelenleg csak szétvetett fadarabok vannak körülöttük, de semmi nem biztosítja, hogy ez így is marad. Sou kedves, bátorító pillantása hamar vált határozottá.
- A tásaimat visszahívtam, nem akarom, hogy bajba kerüljenek, legalább is a jelenleginél nagyobba. – Előre pillantott és így láthatta, ahogy Fharel, ahogy az tőle várható volt a levegőbe kap és egy úttal azt is, hogy Negan az erdő felé vette az irányt. Önkéntelenül adott hangot, ami nem volt morgás, de fütty sem, inkább a kettő tompa és még is dallamos keveréke.
- Nem kételkedem benne, hogy tudsz magadra vigyázni, de nem jobb megelőzni a bajt, mint nyakig benne kitalálni, hogy hogyan is fogsz kimászni belőle. – Nem akarta a megbántottságához még meg is sérteni, ezért inkább a rávezetés módszerét igyekezett alkalmazni, hátha Sol is belátja még is csak jobb lehet úgy, mint megvárni a következő adag bábut. Míg beszélt felemelkedett és közelebb lépett, egészen közel hajolt hozzá, tekintetében az őszinteség csillant meg. Fülét azonban reccsenő hang ütötte meg és, ahogy a hang irányába fordult fel is mordult, észrevéve a settenkedőt. Aki ugyan is igyekezett közelebb somfordálni, kihasználva a legkisebb bokrot is, pont ezért rítt le róla, hogy érő, bár azt már a szaga is elárulta. ~ De vajon egyszerű harcos, vagy talán mágus? ~ Továbbra is figyelmeztetően morgott az illetőre, aki megadóan botorkált ki az ágak közül, kezét a magasban tartva. ~ Mintha direkt tettetné, hogy megijed. És! Biztos nincs olyan szerencsénk, hogy egyszerű kardforgató legyen. ~ Könnyedén Sol mellé állt, el is takarva őt szárnyával, tollai kemények és elég sűrűek ahhoz, hogy a nyílvesszőket felfogják, a mágia, nos, az is ezen a részén fog elterülni.
- Sol? – Kérdezett, hátha végre a lány is azon a véleményen van, hogy ideje táozni.

Fharel csupán csak bólintott Negannak, az ő útjuk tehát kettévált. Az idős sárkány egészen a felhőkig emelkedett és bár a kérés azon részét, hogy induljanak Níbéhez vonakodva, de teljesített, fohászkodva, hogy Ethianwe is így tegyen. Mert ha nem … bajba sodorja Sout is. Ez a gondolat azonban rögvest irányt változtattatott vele.
Negan nem biztos, de lehet, hogy rátalál a porul járt másik gyöngysárkányra, aki látszólag valami pókfonalfélébe gabalyodott bele, de nem is kicsit és békésen alussza az igazak álmát. Ami valljuk be, nem egy életbiztosítás. A feltűnő bábúk viszont kikerülik, mintha ott sem lenne, hasonló fonal viszont itt-ott megcsillan. Nyilvánvalóan ez hivatott védeni a bábmestert, de valószínűbb a többes szám, hiszen kis mennyiségű tűzrevalóba kell „életet” lehelni.

Valami nem tetszőt látott a férfi szemében, de nem csak arra lehetett igaznak venni a mondást, miszerint a szeme sem áll jól. Mert arcának egész összképe azt sugallta, hogy bizony rosszban sántikál. De mennyire? Ez az a kérdés, ami Sout legalább egy kicsit foglalkoztatta a mellet, hogy vajon mennyi esélye lenne egy mágus ellen. Nem tud hosszú, sem pedig rövid igézeteket, amiknek hatása nyomán valami meglepőt tudna alkotni és hát ereje, nos, az illúziók hatékonysága jócskán függ a vele szemben álló akaratától, szellemi képességeitől. Amiket felül lehet múlni és bármily penge is, meg lehet téveszteni.
Ahogy Sol mellé lépet nem sokat vacakolt a kérdéssekkel, hogyan és mit csináljon, a legegyszerűbb dologhoz nyúlt, a szélhez. Noha, csak reménykedni mert abban, hogy sikeresen elsodorja a férfit és odébb hengergeti, így könnyedén elmenekülhetnek, mert messze a felhők között lesznek, mire összeszedi magát. Erre meg. Valami villant az ember, vagy is most már biztos, hogy mágus körül és ahogy az a természetben lenni szokott a hegyek csúcsának nekifeszülnek vad vágtájukban a szélrohamok, de képtelenek átjutni rajta. Körbeölelik, megkerülik, ahogy most is a pajzsot. De közben egészen lefekszik, hogy Sol könnyedén felmászhasson rá, még segít is, kötelet idézve, hám formában tekerve saját magára, így egy valamiben már biztos meg tud kapaszkodni a nimfa. Ha pedig már feljutott, ott lesz a dús sörény is, amit bátran megmarkolhat, mert szálai közül nem olyan könnyű akár egyet is kitépni.
Eközben érhette volna őket meglepetés, de hogy a mágusnak még ideje se legyen arra, hogy támadjon. Sou mély levegőt vett és bár nagyon utálta a nem régiben elsajátított technikát, újabb fizikai ostromnak vethette alá ellenfelét. Kitátott szájából ugyan is zöld-kék opálos lángok törtek fel, elnyújtózva, lángot fogva a fűszálakon és a mágus pajzsán is. Igen csak jól érezték magukat, ezek a kis álszent lángnyelvek. A fű ugyan is megfagyott nyomukban, a levegőbe is keveredett hűvös áramlat. És mielőtt ez a csoda szertefoszlana, elhunyva, már néhány csapással a magasban is vannak.
- Kapaszkodj erősen! – Nem véletlenül kérte, hiszen nem sétarepülésre mennek, hanem menekülnek és éppen ezért aknázza ki hatalmas szárnyainak és könnyed, nyúlánk testéből fakadó gyorsaságát. A férfi szavait elsodorja a szél, belevész a tollak suttogásába, de az alacsonyan járó ködfoltos felhők között hamar szem elől veszti őket. ~ Remélem, nagyon remélem, hogy csak dühében kiabált és nem valami varázslatot szabadított ránk. ~ Visszanézett, de csak a nyomában gomolygó felhőfodrokat látta. – Nem fázol? – Esőfelhők közt szeli utasával az eget, érzi a vízcseppé érő pára nehézségét tollain. Sou nem fázik, megvédi őt a most már teljes pompájában tündöklő pikkelygúnya, de Sol nincs így felvértezve. – Még egy kis ideig szeretnék a felhők rejtekében maradni, aztán keresek egy megfelelő helyet, ahol megvárhatjuk a társadat.

A laikus azt hinné, hogy az ég hatalmas bestiái nem képesek elkerülni egymást, hát de. Főképpen, ha más és más irányba haladtak, ez történt a három gyöngysárkánnyal is. Mikor Fharel újra megközelítette a karavánt, már látta, hogy Sou nincs ott, nem is merészkedett alacsonyra és a karavánon sem akart segíteni, így újra megcélozta Elonar erdejének nyugati csücskét.
Ethianwe, nos a helyzetét mondhatjuk változatlannak is. A lényegesebb, hogy Negan vajon kikre fog rátalálni? Kikövetkeztethető, hogy mágusokról van szó, de ilyen nagyszabású tervet egy karaván miatt luxus lenne kivitelezni, tehát valami kell nekik, ami vélhetőleg a legnagyobb biztonságot élvezi. Vagy valakiről van szó?

Savaira nem érkezett válasz, egy részig meg is értette ezt. Világos volt, egy ideje legalább is, hogy akaratán kívül, de megbántotta Solt és ezt a hirtelen jött szótlanságot is először ennek a számlájára írta. De hiába vastag a estét fedő páncél, azért meg van annak is a maga érzékenysége, ezért, ha lassabban is, de feltűnik neki, hogy utasa egyre kevésbé tartja magát. Elfáradt, találgatta, de rögtön az első ilyen gondolat mellett árnyékként jött vele a rossz érzés, a cáfolat, és ha a mágus műve?
- Sol? – Nem csak szólt, hátra is pillantott, hogy felmérje a helyzetet. Nem kellet attól tartania, hogy talán egy hegy csúcsa ágaskodik előttük és a fák koronája is jó messze van alattunk, de a biztonság kedvéért szélesre tárt szárnyakkal vitorlázott az áramlatokon. Valahogy a füstösnek tűnő, szűrt fény mellet is bágyadnak tűnt, megrettent, mert az átkok megtöréséhez fikarcnyit sem ért és gyógyítóként sem remekel, mind e mellet csak azzal tudta nyugtatni magát, hogy legalább leesni nem fog. Nem bizony, ez az egyik igen hasznos tulajdonsága a könnyen valóra váltható illúzióknak, nem kell kéz, más segítség, elég, ha elképzeli. Most is e módon rendezi át a köteleket, azokat is inkább erősszövésű anyaggá változtatva, a módon fogva körül vele a lány testét, ahogy az anyák kötik hátukra gyermekeiket.
- Mindjárt keresek egy alkalmas helyet! – Biztatta, bár inkább csak magát, még ha nem is tűnt annak. – Fáj valamid? – Próbálkozott azért még azzal, hogy szóra bírja, hátha egy kicsit okosabb lesz tőle és talán még az is lehet, hogy tud majd segíteni. Mindenféleképpen meg fogja próbálni! Elhatározásával egy időben lassan megdőlt és lejjebb ereszkedett, elsőként a temérdek zöld mellett a Hajnal acélszürke vizét pillantotta meg, át is haladt felette, habár tudta, hogy a másik part kell majd utasának, de nem akart kockáztatni. Mi lenne, ha néhány vándor meglátná még sárkányként a fura batyuval a hátán. Van olyan peches, hogy sárkányrabolt királylányt esetét vélnék felfedezni és abból semmi jó nem származna, a túlparton hosszú percekre Elonar erdejétől viszont kevesebb az ilyesfajta bajforrás.

A három csuklyás alak egyként fordult Negan felé, a hozzá közelebb eső meglepettségében még meg is botlott. Ő lehetet a tapasztalatlanabb, mert a másik kettő már cselekedett is. A legtávolabb álló szó szerint füstté vált, ezzel, bár kevés jele mutatkozott a bábuk többsége is „élettelenül” esett darabjaira. A nagyjából középütt elhelyezkedő pedig, talán a legváratlanabb dolgot tette, mert nem a mágustanoncnak támadt, hanem tulajdon társának. Egyetlen határozott mozdulattal vágva el a torkát és csak utána emelete egyenesen bíborköves botját Neganra, vállait leengedve, színpadias sóhajtást hallatva.
- Anyukád nem mondta, hogy nem szép dolog mások dolgába beleütnöd az orrod. – Nehéz lett volna elmondani, hogy a fickó bosszús e vagy kifejezetten örül, mert méltó ellenfelet lát a sárkányban, aki annyiban biztos lehet, hogy a fiatalos hang ellenére nem tapasztalatlan tacskóval van dolga.
- Elios, hol marad az udvariasság. – Kellemes női hang csendült az egyik közeli fa mögül, ahonnét nem habozva elő is lépet, ugyan azt a bíborszínű köpönyeget viselve, mint a másik három. – Biztos vagyok benne, hogy kellő indokkal tudok szolgálni, az iránt, hogy eme mágus, vagy inkább nevezzük nevén a bestiát?.. Nos, elfojtsa kíváncsiságát és el is felejtse, amit látott. – A sötét anyag mögül hófehér apró kéz bújt elő, belemarkolva az egyik lelógó ág leveleibe, letépve egyet, ahogy közelebb lépett. Még csuklyáját is hátrébb húzta, hogy szép metszésű, de holtsápadt arcának vonalai is kivehetőek legyenek. Kék szeme a kelme sötét árnyéka ellenére is élénken csillogott, pontosan kivehető volt hideg színűk.
- Negan, igaz? Annak a lánynak az élete a kezemben van, ahogy mindkét fehérsárkányé is. – Felkacagott. – Most biztos kétségbe vonod szavaim, de tudod .. ha az általad hátrahagyott meghal, a zöldszemű.. – Lágyan előre nyújtotta a kezét és ellengette az itt-ott megszabdalt levelet, amely bukdácsolva hullott alá, így mutatva meg, mi lesz Sol és Sou sorsa. Hűvös tekintete követte egészen az avarig a levelet, aztán nézett csak fel Neganra. – Rajtad áll mi fog történni, de egyetlen egy kérdést feltehetsz.

Ahogy Sol hangja elhalkult, újra hátra pillantott, hogy lássa hogy van a lány, de az amit szemei mutattak neki, messze nem volt bíztató. ~ Talán lehet, hogy még sem itt kéne leszállnom, hanem a nimfák városában, ők biztos jobban gondját tudnák viselni. ~ Egészen jó ötletnek tűnt, főként azok után, hogy sorra vette ő mire lenne képes és az igen csak csekélyke segítség lenne, ahhoz képest, amit egy nimfa gyógyító tudna nyújtani. Továbbá abból sem származhatna baj, hogy Solt oda viszi, még akkor sem, ha egy mágus neveli és nem népe között él. ~ De! Mi van akkor, ha jó okkal él egy mágus oltalma alatt. ~ Megrázta fejét. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy Sol valami olyat tett volna, amiért száműzték otthonról, inkább valami hasonló helyzetet tudott elképzelni, mint Marius esetében. Még akkor is, ha a lány nem tűnik félvérnek, hiszen a családjától így is könnyen elszakadhatott. Egyetlen határozott szárnycsapással emelkedett feljebb, a kisebb erdőség fái fölé emelkedve jócskán.
- Elviszlek Elonar erdejébe. – Nem tudta, hogy Sol megérti, eszméletén van legalább annyira, hogy felfogja a hallottakat, de ennyit legalább meg akart tenni, hogy közli vele megváltozott szándékait. Remélte, hogy míg oda nem érnek nem történi semmi, ami esetleg a földre kényszerítené, vagy ami még rosszabb Sollal történne még valami. A lassan telő idő is aggasztotta, pedig tudatában volt annak, hogy gyorsaságához mérten, megfelelően telik és még is szörnyen lassúnak érezte a körülötte feltűnő, aztán lemaradó mezők és erdők váltakozását, a néha kanyarogva eltűnő, aztán feltűnő folyó kísérő ívét. De, ha apránként is, egyre közelebbinek és közelebbinek tűnt Elonar sejtelmes kisugárzású erdeje, már csak percek kérdése, hogy a torz fák felé érjen, azok olykor igen izgága indáitól és ágaitól kellően messze.

A fellobbanó és elhamvadó mágusbot látványa nem hagyott nyomokat a porcelánfehér arcon, nem úgy, mint a bot tulajdonosának arcán, aki a gyűlölet és bosszú egyvelegének vonásaival felvértezve távozott. A nő azonban ettől nem lett tartózkodóbb, sem óvatosabb, ellenkezőleg, enyhe főhajtással fogadta a köszöntést és ezt követően teljesen hátrasimította csuklyáját, berögzült mozdulattal igazgatva el, míg hallgatta Negant.
- Magunk között vagyunk, nincs szükség magasztos szavakra. – Tettei ellenére, hangja, arca, még szemének csillanása is barátságos volt, mintha csupa szív teremtés lenne, aki képtelen másoknak ártani. A történtek és az, hogy egy halott mellett áll teljes nyugalomban, megcáfolják ezt.
- Pont az fűt, amiről legkevésbé akartam avatatlannal beszélni. Az adott szavamhoz viszont, hű maradok. – E közben ellépett és az avarba hullott ametisztért nyúlt, különös módon a kő még csak kormos sem lett. - Van valaki, aki a szívemhez közel áll, ám több mint kilenc ezer esztendeje megfosztották a hatalmától és elzárták, béklyóinak kulcsait keresem, és mindenre hajlandó vagyok értük. Gondolom, már kapizsgálod mi is történt a karavánnál, viszont erre kérdésed nem terjed ki, az indokomat hallottad. – Hangja mindvégig könnyed volt, de utolsó mondatának utolsó szavai már fenyegetően csengtek, jelezve, hogy elégségesnek érzi a magyarázatot és nem kíván erről tovább beszélni. – A lánynak nem esik bántódása, de egy fekete sárkánnyal, még ha halandó is talán botor dolog volt elengedned. .. Békés Életet, Negan! – A nő viszont nem mozdul, visszazökkent a nyugodt és közvetlen stílusába, de visszafogott mosolya sejtetni engedi, elvárja, hogy a férfi távozzék először.

A nő mosolya fakóbbá válik, nem düh, vagy elkeseredettség veszi el erősségét, mert nem hittek. Inkább szomorú, de pont ez teszi valahogy szebbé arcát, az alig mosoly, az elsimuló vonások, a tiszta forrásként csillogó szemek. Megingatja a fejét, közben köpenye alá rejti a nemrégiben felvett követ.
- Zhara. – Adja meg nevét, vagy talán csak egy nevet, mindazonáltal illik hozzá, hiszen jelentése kristályfolyó. Halkan felkacag. – Nem mondtam, hogy az lennék és nem vagyok ősi, vágyni sem vágyok rá. De a kedvesem miért ne lehetne az? – Incselkedően csengett a hangja, de egyéb gesztusa nem támogatta meg hangjátékát. Oldalt fordult Negannak, a fák lobjai közé fúrva tekintetét, mélyen szívva magába az erdő zamatos levegőjét és a kiontott, alvadó vér illatát. Majd a sárkányra pillant, viszont most már határozottan érezni benne a rossz szándékot, talán mert egy meghasadt elme, vagy csak azért mert egy réges-régen meghalt szellem, aki egy élő testét vette magához és most ezért a még lüktető szövetért megy a harc. Ki tudja? Se illat, se erő, a természet is éppen csak alig reagál jelenlétére. Meglehet nem is élő, csak egy tárgy, ami megunta, hogy birtokolják, kiaknázzák mágikus hatalmát és új formába öntötte magát?
- Ó és még valami, nem szoktam tévedni. – Félre dönti fejét. – Nos, örültem röpke eszmecserénknek. Remélem, a későbbiekben még összefutunk, egy olyan alkalommal, amikor egyikünket sem sürget az idő. – Finoman meghajol és ha csak meg nem gátolják, akkor akárcsak előzőleg két társa, fekete füstté válva nyoma vész. A botja vesztett mágus, ez idő alatt lehetőséget kapott arra, hogy bosszút álljon, ha nem is azon, aki haragját kiváltotta. Ugyan azzal a leheletkönnyű, tiszta mozdulattal vágta el a még mindig alvó gyöngysárkány torkát, mint korábban, azóta már megboldogult társáét. De a gyilkos meglepetésére, alig néhány perc múlva, a vártakkal ellentétben, nem egy sárkány hatalmas alakja, hanem egy parányi gyöngy gurul elé, amit mindössze egy vállvonással hagy a fonnyadt levelek között.

Sol iránti aggodalma teljesen elfeledtette vele két társát, akiknek adott szavában töretlenül megbízott, ezért, leginkább ezért nem aggódott az ő sorsuk alakulása miatt. Szinte biztosra vette, hogy már mind a ketten várják az erdő egy jóval távolabbi szegletében, hogy ne zavarják meg a nimfák nyugalmát és a sárkányok birodalmához se kerüljenek azért az ajánlottnál közelebb. Ezért is érte teljesen váratlanul az érzés, ami végigborzongatta egész testét és jeges dárdáival mellkasába fészkelte be magát, fájt és még sem, nem tudta hogyan, de azzal tisztában volt mi történt. Nem először kellett ezzel szembesülnie, de akkor társai vele voltak és átsegítették ezen az egészen. Érezte, ahogy a bánat szétválaszthatatlanul összekeveredik azzal az ősi, belülről előtörő gyűlölettel, amit az elmúlt időben kezdett csak megtanulni kordában tartani. ~ Sol miatt! Muszáj! ~ Igyekezett legyűrni a kényszert, ami tombolásra sarkalja, csak azért, hogy nem fájjon ennyire, hogy vége legyen. Lassú ereszkedése, hirtelenné válik, vakmerően siklik a szerencsére még foghíjasan nőtt fák közé, végrehajtva eddigi legkeményebb leszállását. Egy fa is odavész, a föld is karmolt sebeit viseli, mert Sou csak így tudott időben, mielőtt a sűrűbb fák közé vetődnek, megállni. Lábai megrogynak, a Solt is óvó varázslata egyszerűen megszűnik, a gravitációra bízva a sorsát, bár lehet szerencséje lesz és a földig omló szárnyak egyikén gurul le, de ha esik sem esik nagyot, hiszen Sou is fekszik.
Mélyeket lélegezve, riadtan nézve kinyújtott mancsát. Hiszen azon már pikkelyek és puha pihék éppen olyan feketék voltak, mint karmai és nem véletlen nem merte más felé fordítani a tekintetét. Egész testét befogta ez az ében szín, de meghagyva pikkelyeinek jellegzetes hártyáját. Már tudta, hogy a benne rejlő gyöngy, így próbálja megóvni törékeny, csupán felekből összerakott szövetségüket. Most egészében érzi az őse hatalmát, elkeseredettségét és dühét egyaránt. Lassan mozdul meg, ahogy a világ még nem stabil, Sol után nyújtózva, puha orrával bökve meg a lányt, most még nem s gondolva arra, mi lesz, amikor meglátja.

Érzi az itt-ott felhasadt ruhadarabon keresztül az erős szívverést, él még, legalább ez iránt megkönnyebbülhet. És még sem teszi, most már nem csak talán, biztosan ki merné jelenteni, hogy az a mágus találta el a lányt, csak tekintete válik sötétebbé, ahogy a harag új erőre kap benne. Mintha a rég múlt bestiája ezt jó néven venné, mint egy önzetlen adományt, de az így felszabaduló erőt már az ősi tudás nem hagyja csak úgy elfecsérelni. Noha bizton állítás még így sincs mögötte, hiszen maga a Holló önszántából nagyon kevesek segítségére sietett más népek lányait és fiait illetően és kísérleteit ugyan úgy követték sikerek, mint kudarcok. Sou, ahogy népének egyetlen tagja korlátozott számú igéket tudott csak és azok többsége is mind saját erejük más és más megtestesülésének megszólításához voltak megkomponálva. Most sem szavakat keres, egyszerűen csak elengedi magát, hagyva, hogy a már meglévő erő, lassan szándékai szerint formálódjon, egy seb estén tudná, hogy azt kezelnie, aztán begyógyítania kell, de most csak annyit tehet, hogy ezt odaadja a lánynak. Hogy ez belső harcában hogyan is fog segíteni, fegyver lesz, vagy pajzs, azt már Sol lelke fogja eldönteni, bár az is lehet, hogy hagyja elenyészni, csak abban biztos kárt nem okozhat. Jó szándék vezérelte. ~ Ennél többet én nem tudok tenni. ~ Óvatosan érintette meg újra, ezúttal az arcát Solnak, változás jeleit kutatva, szaglása talán többet elárul majd neki, mint szeme. Talán a még nem észlelt kimerültség, vagy a túlzott koncentráció, de semmit nem vett észre Negan érkezéséből, pedig ha mást nem is, legalább annyit érzékelnie kellet volna, hogy a levegő áramlatai egy egészen röpke időre megzavarodtak és gerincén is végigtáncolt a jellegzetes érzés, mikor más sárkánynépek tagja került a közelébe. A majdhogynem elsuttogott névnek viszont tekintetét vonzó ereje volt, szinte keresés nélkül megtalálta a hang forrását és meg is ajándékozta egy nem túl szép gesztussal. Jelenlegi fekete alapszínén tökéletesen kirajzolódtak hegyes fogai, már majdnem végső méretüket elért agyarai, még felállni is lett hirtelen ereje, kitárva eddig lustán elterülő szárnyait. Gyors felindulásának, azonban legalább ugyan olyan gyors visszakozás lett a vége. Elsőre ugyan is nem ismerte fel Negant, kellet egy röpke idő, hogy megbizonyosodjon arról, az, aki előtte áll, valóban ugyan az a sárkány. De nem tévedett.
- Solt … Solt eltalálta egy varázslat! – Siettető segítségkérés volt ez, el is húzódott az útból. – Én nem sokat tudtam tenni és nem is érettem a szavakat. – Még ha a kis segítség is segítség, most nem érzi részéről elégnek, hiszen most ha legalább egy töredéket tudna Negannak adni, lehet könnyebben tudná mivel is néz szembe Sol és meglehet azt is tudná, hogyan segítsen rajta. Így viszont … Sajnáltatni viszont nem fogja magát, nem is tudná, annyi minden kavarog benne, hogy önmaga sem tud kiigazodni azon az összhang nélküli kupacon. Észre sem veszi, hogy a már eltelt idő alatt tekintetével ugyan azt a pontot lesi, azt, ahová Negan Ethinwe gyöngyét helyezte.

Amint megindult Negan keze, Sou szelíden figyelte annak irányát és első sejtése igaznak bizonyult, ahogy eltűnt a végtag és mikor előbukkant, már az eltávozott egyetlen maradványát tartotta a kezében. Nem fájt jobban a gyöngy látványa, mint maga a tudat, pusztán emlékeket szakított fel, amiket igyekezett e rövid eltelt idő alatt eltemetni, hogy ha sebet is ütött lelkén, az ne hasadjon tovább. De most minden gesztusa, mosolya, mogorva szava, szinte kölykökhöz illő kíváncsisága és lelkesedése megelevenedett Souban. Hogy hogyan bírt el ezzel? Maga sem lenne képes megmondani, ahogy azt sem mikor és miként váltotta át alakját, hiszen fejét előre hajtva közeledett az ép csak a levelek alá szüremlő fényben, tompán csillanó golyóbishoz, amit emberi ujjak érintettek és fogtak közre. Lenyelte könnyeit, ha voltak, hiszen szeme nem lábadt könnybe, csak szárazon éget. De rögtön a még mindig mozdulatlanul fekvő lányra pillantott, majd a fölébe hajoló sárkányra és várt. Önkéntelen mozdulattal süllyesztette el a gyöngyöt ruházata egy rejtett zsebében, ott biztonságban tudva, arra az időre míg haza nem viszi. Haza? Megrázta a fejét, nem akart most másra gondolni, nem akart egy használhatatlan személy lenni, akit talán ugyan úgy gyógyítók karjai közé kell jutatani. De túl messze vannak még a nimfák erdejétől, bár …
A kérdés hallatán összerázkódott, mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy nem egyedül van. Bár, nem csoda, hogy szinte csak egy felé képes egyszerre tapogatózni. Lehajtotta fejét, ahogy gondolataiba merülve igyekezett megtalálni a megfelelő választ az elhangzott kérdésre, viszonylag hamar rádöbbent, hogy pontosat nem, csupán saccolt időt tud mondani.
- Nem sokkal az után kezdett gyengülni, hogy elhagytuk az utat … talán … talán negyed órája. – Ahogy beszélni kezdett, egyben meg is indult, behozva a közöttük lévő távolságot, emberként még is könnyebben segíthet. Megáll a lában, nem is inog meg, bár néhány lépésnyire Negantol és Soltol letérdel, várakozóan nézve a férfire. Hiszen egyetlen egy használható ötlete sincs, amit tudott, azt megtette. Hiába, saját és kapott tulajdonságai messze nem arra szolgálnak, hogy másokon kielégítően segíthessen, hanem, hogy népe tagjait legyen képes megóvni.
- Tudsz valamit tenni? – De ahogy figyelte Negan arcát, tagadólag rázta meg fejét. – Ne mond, hogy csak várhatunk. Biztos van valami módja annak, hogy segítsünk rajta. – Valami, már nagyon régen elfeledett ismeret, homályaiban derenget fel Souban. Az illúziók túlnyomó többsége az alapérzékek becsapásán alapul, de ez a masszív alap sok mást is lehetővé tesz. Esetenként bebocsájtást mások lelki világába, vagy akár egy láthatatlan vívott csata is formába önthető és ezt valamikor használták. Lehet most is megfelelő eszköz lenne, ha egyikük tudná hogyan fogjon hozzá.

A felkavart avar kesernyés illata egész erősen kúszott orrába, maga sem tudta miért fontos ez, miért érinti meg őt a jelen helyzetben ennyire, hogy még tekintetét is a gyűrött, ezer apró darabra tört és szakadt levéltömegre emelte. Elmúlt a szédülés, nem tett kellemetlenné a látás képességét számára, de a parányi hangot tompák lettek. Negan minden mozdulata, mint egy messzi kísértet halk suttogása volt, helyette szinte teljes tisztaságában víz locsogón csacsogó hangját hallotta, hogy a partra fut és visszaereszkedik újabb erőt gyűjtve, hogy ostor alá vehesse a part kerekre koptatott köveit. Az erdő átható illata is megváltozott, csupán a levegő enyhe fűszerévé lett egy olyan helyen, ahol mandula sápadt szirmai ontják illatukat, elkeveredve a határozott mély színű rózsákéval.
- Megpróbáltam. – Hogy felelete megállja helyét mindkét „világban” csak a véletlen műve lehet, mert válasza valójában nem Negannak, egy másik mély és dallamos hangnak szólt. Nem volt arca, sem illata, csak a vörösben fehérlő, elmosódott sziluett. Hogy e közben mit tett, vagy mit nem a másik sárkány fogalma sem volt, nem láthatta ahogyan rátalál a baj okozójára és mint egy tört rántja ki a lányból. Továbbra is ebben a fura emlékvilágban várná a következő szavakat, ha varázsszó csendesen hagyta volna el a mágustanonc ajkait, de a határozott hirtelen felcsendülő hang, egy pofon erejével térítette magához Sout. Korábban is mindig feltűnt számára ez a félelmet maga után hagyó merengés.
Előre dőlve támaszkodik meg, inkább a földre is ülve, mint tovább térdelve, de most nem elég gyors ahhoz, hogy összekösse mi és miért történt. Tekintete elsőként Solon állapodik meg, de gyorsan Negan lesz az, akit szemügyre vesz és kérdezné is, hogy mit tett. De semmi joga nincs kérdőre vonni, pláne azt a személyt, aki remélhetőleg megoldást talált a Solt érő átokra. Még ha első látszatra úgy tűnik fájdalmat okozott a nimfának, hiába ez nem egy seb, aminek ellátásához még ős is ért, ezért figyel csak tétlenül, belemarva az avarba. Lassan csökken belső feszültsége, de már képes tőle mozogni és első tette nem más, minthogy megoldja köpenyének madzagját és levetve, az Negannak nyújtja. Fogalma sincs befejeződött e varázslata, de Solnak valamivel kényelmesebb lesz talán, hogy megviselt ruházatát eltakarhatja és lesz, ami melegen tartja nem utolsó sorban. Ezt követően felállt és néhány lépésnyit eltávolodott, halvány mosoly szomorkás vonásai ülték meg arcát, hiszen Sol milyen tudatosan jelentette ki, hogy magyarázatot kér tőle és most, az életét is elveszthette volna és talán még most sincs teljes biztonságban.
- Ha .. – Belekezdett, nem fejezte be a mondatot. Hiszen ez a kérdés már elhangzott, felesleges újra feltenni, ha bármire szüksége lesz Negannak tőle, biztosan nem fog habozni, ebben biztos. Mint ahogy abban is, párperce alig tudta összefogni gondolatait és most valahonnét megülte ez mérhetetlen nyugalom.

Elkéset, teljesen félbeszakadt mozdulat volt, ahogy előrenyújtotta kezét, azt remélve jelenlegi távolságból is eléri a sárkány vállát, mikor lendülni látta a kezét. A csattanást halva azonban, azzal egy időben rádöbbent lépnie is idomos lett volna, mert így még a széllel lebbenő hajszálait sem érte volna el, a mellet meg pláne, hogy most még a szél sem fúj. Viszont az új fejlemény nem kerülte el valami csoda folytán a figyelmét, s bár azt látta csupán, ahogy a kedves szemek visszazáródnak, megnyugodott, valószínűleg azért, hogy a rá következő események teljes erejükkel érjék meglepetésként. Ahogy Sol felült inkább visszarántotta még mindig tétlenül kinyújtva hagyott kezét, minthogy szimplán visszavonta volna törzse mellé. A mosoly lassan feltöltötte a szomorkás íveket, eltűntetve egy részét, inkább öröm érzésével húzva meg az újabbakat. Talán fel is nevetne, ha nem nyomná a lelkét egyik társa elvesztése. Neganra pillantott, hogy vajon a férfi mit szól az őt ért sérelmekhez, amiket igen csak igaztalanul vágott hozzá a nimfa, hiszen megmentette az életét. A „sárkány” szó hallatán szépen átsiklott tekintete Solra, de valahogy nem igazán értette a dolgot, mintha a lánynak most esett volna le, hogy sárkány, vagy talán csak Negannal közölte a tényt? Igaz is, nem tudhatja, hogy ők már tisztában vannak azzal ki mi is valójában. Még is megbillen feje, egy igent adva ezzel a lánynak és vette a bátorságot arra, hogy a kialakított távolságot most újból minimálisra csökkentse.
- Az én hibám volt, hogy lezuhantunk és téged eltalált egy átok is még mielőtt elhagytuk volna az utat. – Nem akar kitérni a miértékre, több mint valószínű, hogy nehezen lenne képes kimondani az okot zuhanásukra. Könnyebb volt most összeszedni, hogy mi történt miután Sol a hátára kapaszkodott és ezt készséggel adta meg, hátha a lány nem emlékszik rá. – De Negan még időben ránk talál és meg tudott menteni téged, szerintem .. – Biztatóbb molyost engedett arcára. – megbocsáthatnád neki azt a pofont, én láttam, nagyon aggódott érted. – Szavaiért hajlandó állni akár a másik sárkány dühös pillantását, még szavaival is megbirkózna, már ha lesznek, de valahogy úgy érezte, ha valóban megszólal stílusa talán ahhoz fog inkább hasonlítani, amit, a karaván mellet is mutatott. Tovább lépett, a közeli fához, aminek először csak nekitámaszkodott, majd a tövébe csusszant, valami megtámasztotta, kellemes hűvösével és lágy illatával segítette egy kicsit. Lassan kijelenthetjük, hogy a fáradság kezd kiütközni rajta, de nagyon kitartóan küzd ellene, mert nem ő a fontos, hanem Sol és az, hogy jól legyen.
- Remélem a varázslatnak nem maradtak nyomai. – Szavait leginkább Neganhoz intézte, miközben eddig vállán keresztbe vetett tarisznyájának pántját is leakasztotta, felnyitva egy vizes kulacsot és egy nagyobba csavart valamit vett elő, ami nem más volt, mint egy kis sült, növényekből. – Vízzel és egy kis étellel tudok szolgálni, ha esetleg szomjas vagy … - Kínált első sorban Solnak azt, amije van, de tekintetével a sárkányt is felkereste, jelezve neki is szól a felajánlás. ~ Csak felállni ne keljen hozzá. ~ Azért két lábra tudná magát tornászni, de nem szívesen próbálná ki, hogy lábai végül is meddig tartanák meg, de talán nem is kell ez ügyben kísérletet végeznie.

Sóhajtava rázta meg a fejét, igaz, nem túl hevesen, nehogy beleszédüljön a mozdulatba, ezzel kommentálva elsősorban a lány szavait. És, ha eddig nem tette, most bizony meg kell állapítania, hogy Sol igen csak heves természetű, vagy csak túl fiatal? Esetleg, mindkettő? Ennél tovább azonban nem mélyed a dolog boncolgatásában, de nem szándékozik szó nélkül hagyni a dolgot, bár nem azért, mert kétségbe vonták tisztességét. Inkább, nem érzi tisztességesnek, hogy a nimfa rosszat feltételez arról, akinek valóban az életét köszönheti.
- A ruháid zuhanás közben szakadtak el. – Mutatott a fák felé, amiket igazán ő is csak most vesz szemügyre. Nem kevés akadt, amelynek gyengébb gyökerei elpattantak és most kilökve a földet, megdőlve tartja még magát, belőlük van több, de akad egy-két fa amik nem csak megcsavarodtak, hanem kiszakadva helyükről odébb gurultak. Sout meglepi a látvány, ha így vágódott ide, akkor az lenne a legkevesebb, ha itt-ott nem is kicsit fájnának tagjai, de mindössze karja és oldala sajog egy kicsit. Egyáltalán nem vészes, szinte el is törpül a mellkasát szorító érzés mellett. – A pofon pedig a szükséges rossz volt, de célját elérte, magadhoz tértél és ezt neki köszönheted. – Percnyi csend után folytatta, ugyan azon a nyugodt hangon, amin előzőleg is megszólalt. Tekintetet Sol alakján állapodott meg, csak hogy lássa a lány őszinték szavai, szeretné, ha elhinné és nem kakaskodna tovább a nagy önuralomról tanúbizonyságot tevő Negannal, aki egy biccentést és hozzá mosolyt könyvelhet el magának, cserébe a gyilkos pillantásért.
Fejét is a fának támasztja, lejjebb csúszik a kényelem végett, kezét ösztönösen mellkasán nyugtatja, pedig nem csitul tőle az a kellemetlen érzés, de ha egy kicsit elhiszi, hogy ennyitől jobb, akkor jobb is lesz! Sol felé pillanat, akin még mindig a sértettség jeleit vélte felfedezni, de Negan mozgó alakja félrevonja róla pillantását, aki a lánnyal ellentétben inkább elemzésbe kezdet, csak azt nem tudta, de sejteni sem igen sejtette, hogy milyen téren.
- Nem. Most hallom először. – Még is gondolkodva nézett fel a felette tornyosuló levéltengerre. Biztos volt benne, hogy most hallja először, de furcsa módon még is ismerősen csengett számára, az ellentmondás meg is kavarta egy kicsit. ~ Talán az egyik könyvben olvastam? ~ Tanakodott magában, mivel többnyire emlékszik azok nevére, akikkel többször is összehozta a sors, vagy több időt töltöttek egymás társaságában, ám most úgy érezte, hogy nem találkozott a név viselőjével. Tehát igaza lehet, nem hallotta, olvasta. – Miért kérded? Ki ő?

~ Ó, Sol… mit árthatott Negan, hogy ennyire nem képes elhinni, hogy segített rajta? ~ Kósza gondolat volt, ahogy a lányra esett pillantása, két reávetett közül azonban most már észrevette, vagy észre venni vélte a különbséget. Az előbb határozottan durcás volt, most inkább már talán csak a zavara maradt meg. ~ Talán meg kéne nyugtatni, hogy a köpönyeg nála maradhat, de biztosra merem venni, hogy csak még jobban zavarba jönne. Nem csodálnám. ~ Erre persze ő maga is zavarba jött, hiszen ne emlékezne arra, hogy a nők és lányok mennyire odafigyelnek, hogy elrejtsék magukat a férfiak sóvár szeme elöl. Bár semmi rosszat nem tettek, se Negan, sem pedig Sou, de attól még Sol jogosan kérdőjelezte meg, hogy miféle sárkány is ős és erre most sikerül úgy igazán rájönnie. Így viszont egy bocsánatkérés igazán kijárna a lánynak, még akkor is, ha azokban a pillanatokban nem az volt a fontos, hogy mennyire szakadt el a ruhája, hanem az, hogy életben maradjon.
- Jól vagyok! – Szinte gondolkodás nélkül vágta rá, megnyugtatásnak szánva. Eddig bele sem gondolt, hogy talán fáradsága meglátszik rajta, hiszen egy olyan nép egyik tagja, akik minden bajukat igyekeznek titkolni a kívülállók elől, legyen az egy testen ütött seb, vagy az ő esetükben egy sokkal veszélyesebb lelki sérülés. A férfi hirtelen mozdulata jócskán meglepte, nem riadt meg a felszólítástól, csupán csak értetlenül meredt Neganra, akinek hangja és arcának vonásai is arra utaltak, hogy mérges.
- Elfáradtam ennyi az egész … – Hazudott, ennek tetejében pedig még a tekintetét is elvonta Neganról, félreérthetetlen bizonyítékot adva szavainak hamisságára. Pillantás találkozott Soléval, de róla is elkapta és inkább a fűvel borított földet nézte. Mit kéne mondani pontosan? Ami kikívánkozik, most túl fájdalmas lenne még, ujjaival belemarkol ingébe, és amúgy is hogyan magyarázza el a helyzetét. Nem akarja, bőven elég lenne azzal megbirkózni, hogy elveszítette egyik közeli barátját, de e mellett azzal is kénytelen szembenézni, hogy életét egyre jobban felforgatja az a fél gyöngy, aminek az életét köszönheti. – Egy kis pihenésre van szükségem. – Újra a mágustanonc szemébe mert nézni és úgy szólalt meg, fura módon a hajdan olajzöld szemek, most már sötétbe hajló smaragdjában némi dac is csillant. Sou ugyan is jobban szerette volna, ha a sárkány védencét részesíti kitűntető figyelmével, mint őt, hiszen segíteni úgy sem tud.
- Vagy nem is erre gondoltál? – Ütött szöget fejében a gondolat, amit szóra is cserélt, hiszen miért is kérdezte volna meg tőle, hogy ismerős e számára az a név. – Az a .. Zhara .. ő .. ő volt az aki ..– Hiába vett nagy levegőt, egyszerűen nem volt képes megkérdezni, hogy az Zhara vette e el Ethianwe életét. Ugyan akkor, valami nyugalmat nem lelő része, azt sugallta, hogy igaza van.

- Értem. – Válaszolt halkan. Most egyszerűen nem tudott mit kezdeni a másik sárkánnyal, látta rajta a dühöt, amit valószínűleg Sou szított fel és ha fikarcnyi kedve lenne hozzá, akkor telitalálatosan megtippelni, hogy mi is volt az, ami ezt kiváltotta. Tekintete, amivel eddig Negan hátát leste, a földre vándorolt és közben újra és újra elismételte magában a nevet. Fölöslegesen gyötörte magát. De már tudta, hogy olvasta valahol, az már nem rémlett fel előtte, hogy egy olyan oldalon látta, ahol a harmadik szóként szerepelt és ideje sem maradt esetleg előrébb lapozni, mert Níbe belépett. Felhúzta térdeit, szívesen elbújt volna valami kicsi és sötét helyre, ahol maga lehet, most ez is megtette. Níbe ugyan is még mindig nem tartozott azok közé, akikkel szívesen egy légtérben tartózkodott és ez az érzés mind inkább egyre erősödött benne. Sőt, mondhatjuk, hogy most konkrétan szívesen látná holtan és ez megrémítette. Zavaros gondolatai közül Sol kérdése ugrasztotta ki és rögvest a lány felé fordította a tekintetét.
- Persze. – Halványan elmosolyodott. – Megtarthatod, de arra megkérnélek, hogyha már nem veszed hasznát, ne dobd el. Egyszer érte megyek. – A szívéhez nőt az a ruhadarab, hiszen már sok helyen megfordult vele és eddig hűségesen védte a széltől, fagytól, esőtől és bizony még a rekkenő hőségtől is. Bár nem tekint rá kabalaként, de akkor is jó volt a tudat, hogy ott lapul tarisznyájában és ha kell csak előkapja. Lehunyja a szemét és nagy levegőt vesz, amit határozottan ki is enged, aztán megtámaszkodik a fában és megingás nélkül talpra kecmereg. A biztonság kedvéért még nem engedi el alkalmi támaszát, mert azért még kótyagos a feje, de ahogy elvárható egy egészséges sárkány hamar összeszedi magát és Sou egészséges.
- Tartasz attól, hogy újra felbukkan? – A gondolat egyszeriben jött és kérdés formájába napvilágot is látott. – Vagy nem benneteket keresett? – Ahogy tisztában képes gondolkodni, fel felbukkannak bizonyos feltevések és ez is egy azok közül, miszerint Sol vagy talán Negan lehetett a célpontjuk. Őszintén megvallva, még nem találkozott olyan helyzettel, amiben egy nimfát egy sárkány védelmez egy mágus kívánsága szerint. Ez valahogy túlságosan ellentmond az eddig kialakult más népek tagjai és a sárkányok közötti ellentmondásnak, noha felrémlik Kain is, de őt egészen más szemmel nézi.
- A karaván is lassacskán közelebb ér, már ha épp bőrrel megúszták, gondolom velük folytatnátok az utat. – Ügyesen szedegeti össze a gondolatcsokrokat, majd nekibúsul újra, ha magában marad, bár egyenlőre nem igazán látja tisztán mi is lenne a jobb. Ha elkísérhetné legalább még egy darabon Solt és Negant, vagy ha gyorsan magára hagynák.