Városhatár

- Megelégszem annyival is, hogy a köpenyem visszakapom .. nem jutalomért tetem azt a keveset. – Tényleg nem tett valami sokat, magának való bevallása alapján, de ha tett is volna olyat, amit a világ minden pontjában meg fognak tudni, sem kérne érte cserébe semmit. Pénzre nincs szüksége, vagy is amennyire van, azt képes maga is előteremteni és ha meg is szorulna a természet majd ellátja, birtok, teljességgel fölösleges, mi is lehet jobb a tiszta kék égnél, amit majdnem kedve szerint meghódíthat. Tényleg nincs olyan, amire vágyna, legalább is olyan, ami kézzelfogható és ami meg nem, arról tudja, hogy azt bizony azért neki kell megdolgoznia és meg is fog, amikor felkészült rá és eldöntötte tényleg akarja e.
Az arcán fészket rakó könnyed kis mosoly, amit Sol újbóli pirulása élénkített fel, Neganra pillantva szinte rögtön vesztett erejéből. Valahogy ezt az arckifejezést az előbbiekhez tudta kötni, de kivételesen nem hajtja semmi zsarnok módon, hogy igen is kérjen bocsánatot. Inkább csak nagy levegőt véve állja a pillantást és egy határozott bólintással fogadja a szándékot és még egy kevés megkönnyebbülést hozott, hogy a karaván támadói nem őket vették célba. Abban pedig biztos, hogy nem is hajdani hármasuk volt a kiszemelt, hiszen a néhány nap alatt, amióta úton voltak nem egyszer voltak a támadás helyszínénél sokkal alkalmasabb helyen. Eldugott mezők, fás-bozótos ligetek és közel-távol sehol egy ház. Így maradt a karaván, amivel ki tudja mi történt pontosan, megmenekültek, vagy mind odavesztek, de lehet hogy ha áldozatok árán is, de sikerült folytatni az útjukat. Elengedte a fát és az egyik, legközelebb eső kidőlt fához sétált, az ég felé nyújtotta a kezét.
- Ha nem bánjátok, a legközelebbi gázlóig elkísérnélek benneteket? – Pillantása először Neganra vándorolt, meglehet, hogy a mágustanonc hatásosabb módját választja az utazásnak, mint a kutyagolás, de mivel kíváncsi volt Sol véleményére is, ezért felkereste az ő tekintetét is. Majd csak aztán engedte le a kezét, bár várakozóan még felpillantott a foszlányfelhőket sodró égre, kis futára elég gyors, de mint minden szellő önálló akarattal bír és nehéz őket annyira kordában tartani, hogy maradéktalanul eleget tegyenek minden kérésnek. Sounak pedig most még ez is nehezen ment. Eddig foglalkozott a dologgal, tanult és tapasztalt is a múltból fakadó erőből, ám most már több mint kénytelen lesz megedződnie. Nem akar ennyire gyengévé válni, ha legközelebb,- mert biztos lesz legközelebb- ugyan ilyen helyzetbe kerül, az csak másokat is bajba sodorna. Bele sem mer gondolni, mi lett volna, ha magasabban repül, vagy pont a folyó felett. Ő minden bizonnyal túlélte volna, de Sol?
Ha nimfának és a sárkánynak megfelel, akkor nem is késlelteti tovább az indulás idejét.

- Igyekszem nem lemaradni. – Hogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni, kiderül. Egyenlőre viszont úgy nézett ki, hogy ha néhány lépésnyire le is van maradva, nem fog gondot okozni számára, hogy tartani tudja az iramot. Ellenkezőleg, amilyen nehéznek érezte az egész testét, mintha lassan, de könnyebbé válnának tagjai, így hamar a nimfa mellé ér, akinek előzőleg csak egy bólintással felelt. Szíve szerint inkább menne Telarba, minthogy újból összefusson a nimfák erdejében élő öreg gyöngysárkánnyal, ugyan akkor zsebét olyan súlyos húzza, ami még lelkének sem hagyott nyugvást és kétli, hogy pont egy olyan helyen tudná elfogadni, megpihenni, ami nem egy kellemetlen emlékkel ajándékozta már meg. Elhamarkodottan viszont nem akart dönteni, lelke mélyén tudta, hogy Fharel biztonságban van, vagy legalább is jól van, de majd ha visszatért hozzá az útnak indított kis szellő szavakban is felel, talán. Addig viszont, csendben halad a mágustanonc és a nimfa nyomában, apró találgatásokba mélyedve, amikről tudja, hogy kérdés nélkül sosem fog pontosat megtudni.
A neszező csobogás lassan kúszik be mással foglalatoskodó tudatába, már nem lehetnek túlzottan messze a folyótól és azt, hogy az átkelésre alkalmas szakasz fentebb-e vagy lenben van, azt majd csak akkor fogják megtudni, ha már eléjük tárul a folyós szürke szalagja. A felismerést követően érkezik meg a kis szellő, komisz módon a szöszke tincsek közé bújva, külön örömét lelve, hogy az amúgy is kócos tincseken igazítson még egy keveset. Amit elcsacsog az viszont bíztató. A munkára fogott kóbort, mint pelyhes kis csibét veszi markába, megkavargatva az áramlatot, mintha csak megcirógatná kicsiny buksiját, majd útjára engedi.
- Nincs messze az erdő a várostól és … akkor, elkísérnélek benneteket addig. – Szólal meg, mikor újra felzárkózik Sol mellé, szavait leginkább a lánynak intézve, de nem zárva ki Negant sem, hiszen hárman vannak. Hárman, amiből két fő mintha külön örömét lelné a másik piszkálásában, mert nem, Sou nem siklott el a tény felett, hogy igyekeznek igen leleményesen a másikra licitálni, ám ennek okát nem igazán értette és meg lehet semmi köze nem lenne hozzá. – De nem csak a köpeny miatt. – Teszi még hozzá, meglehet hogy kedves számára az a ruhadarab, de sosem helyezné az élők elébe. Fontos számára a társaság, ami a maga módján megadja a finom, bájos eleganciát és a nyers modort, éleslátással vegyítve.
- Ha el is ért idáig a karaván ennyi idő alatt, remélem senki nem látta az átváltozásom. – Váratlanul jön a gondolat és napvilágot is lát. Egészen apró részletnek tűnt, nagyjából eddig, mivel egy nagyon is lehetséges eshetőségre világít rá. Ha bárki látta az átváltozását a karavánból, talán a sokk ellenére is, könnyedén ráismer a sárkányra, aki ugyan menekülni látszott .. de mi van ha, a szépséges leányt rabolta el, ahogy a legtöbb gyermekmesében is teszik. – Igazán nem szeretnék magyarázkodni és éles pengékkel szembenézni meg pláne. – Az igazságra viszont hamarosan fény derül és még az is megeshet, hogy változtatnia kell a döntésén, mert nem igazán szeretné Solt újra bajba sodorni.

Csak bólintott, igazán nem volt kedve egy közbeszúrt „meglátjuk”-kal esetleg elrontani Sol látszólagos jó kedvét és maga Sou is inkább hagyott némi esélyt a városnak. Nem szerette és ezen a ténye vajmi keveset javított az, hogy immár tudja felcseperedett ott tisztességben egy nimfa és egy becsületes sárkány is ott éli élete nem titkolt részét és persze a mágus… de akkor is ott van a rabszolgapiac és a temérdek gazember is. Talán arca is elkomorodna, ha Sol kedves és tiszta hangja újra nem csendül fel és így hagyva elúszni a gondolatot a lányra figyel. Egy újabb bólintást valósít meg, de a végét már tagadólag formálva és hogy azért érthető legyen szavakba sem ártana önteni, de az már kevésbé megy, ahogy a volt három fős kis csapatuk kerül szóba.
- Igen olyanok.. – Rövid ideig tanakodott csak, hogy szavakkal újra pártfogásába vegye az elől baktató sárkányt, de valahogy veszett ügynek érezte. Az okát még mindig nem sikerült megfejteni, igaz, nem is nagyon erőltette magát ez ügyben, hogy vajon miért és mire ez a nagy ellenségeskedés, még ha csak csipkelődések formájában nyilvánul is meg. Ahogy elnézte a mágustanoncot, egy röpke pillanatra erőteljesen egy másik sárkányra emlékeztette, de eldönteni sem tudta, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy netalán tán egy okos megérzés lenne, mivel szeme már megmutatta a vert seregként közeledő karaván horizonton sötétlő foltját.
- Remélem! – Fürkészte tovább a távoli alakokat, a biztonság kedvvért azért igyekezett felkészülni arra a lehetőségre, ha még is csak szemet szúrt volna egy-egy élelmesebb egyénnek és meg is maradt számukra az elsiető sárkány alakja. Sol újabb kérdése viszont egy hangyányit meglepte, vagy legalább is nem ilyesmire gondolt. – Semmit - Még a fejét is megrázta, nyomatékosítás végett. -.. hazafelé tartottunk. – Tekintete Solrol a talpa alatt elsuhanó füvel vegyes földre vetült. ~ Mintha el lett volna átkozva ez az utazás. ~ Nem jártak sikerrel a déli földeken és már akkor is rezget alattuk a léc és már olyan közel a biztonságot jelentő erdőhöz, csak megfizették korábbi vakmerősségük árát. Ami súlyos, túl súlyos, ezért is nem gondol rá, önző módon csomagolja el a gondolatokat, hozzáfűzve az érzéseket, csak egy kis időre had felejtse el, csak kis időre.
- Azért örülök, hogy már nem akarod leharapni a fejem. – Egyes gondolatoknak ugyan mennie kell, mások viszont kéretlenül is befurakodnak, ilyen az is, amit Sol dühös arcának emlékképe hozott elő.

//hát nem tudtam előrébb vinni a dolgokat -.-//

Negan szavaira Sou felemelte fejét, sietséget érzett mögöttük, vagy mintha azt érzett volna ki a hangszín élességéből. Felnézett az égre, a látvány viszont magáért beszélt, ha van valami, ami mindig képes új, de kivétel nélkül gyönyörű dolgokat alkotni emberi értelem nélkül, na azaz ég. Amiben gyönyörködött is volna még szívesen, de eme tevékenység megköveteli a helyhez kötöttséget, vagy a lassú, andalgó tempót. Így kevésbé érthetetlen hogyan is kerül lába elé valami akadály, ami kis híján el is gáncsolja, de csak kis híján. Talpon marad, enyhén leszegve a fejét bandukol tovább és felnézni is csak arra az időre mer, míg beszél. ~ Lehet nem kellet volna felhoznom még ezt a témát. Még mindig mérges. ~ Solról Neganra vándorol pillantása, egy kósza érzés azt sugallja, hogy valószínűleg belé is hasonló képen fojtaná belé a szót, ha megszólalna, már pedig szeretne és voltaképen nem is igen szándékozik belátni, hogy a sietséget miben is gátolná néhány elejtett szó. Bár, igen ha folyton jár az „ember” –igaz, egyikük sem az- szája kutyagolás közben, hamarabb elfárad.
- De, nem is hazudtam. – Közelebb hajol Solhoz míg megosztja a lánnyal a kurta kis mondatot, ami még igaz is. Semmi sem zárja ki, hogy utazó, kalandor vagy bármi más foglalkozást ne űzhetne egy sárkány és az nem lett feltéve számára, hogy mely nép tagjait gyarapítja. Azonban nem csak az esetleges dorgálás miatt nem folytatja, előrefelé néz, pontosabban azt az alakot nézni, aki kilép a fák takarásából. ~ Megint? ~ Rosszat sejtő sugallata fel is teteti vele a nagy kérdést, de nem képes első pillantásra levonni azt a következtetést, ami akár életmentő is lehet. Ellenség e vagy jó barát? Ezt itt bizony most a kérdés, de sok más hasonló esettel ellentétben nem képes osztatlanul bizalmat szavazni az új jövevénynek. Nem marad le Soltol még egy lépésnyire sem, ösztönösen teszi, hogy hamar léphessen, ha ne adj isten újabb „baj” történései kezdenének kibontakozni. Nem fürkészi túl sokáig az idegent, vele kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy ha akar tőlük valamit, azt hamarosan meg fogják tudni, ezért inkább eltekint a karaván sötétlő tömege felé. Messze van, egy jó ideig legalább miattuk nem kell aggódnia. ~ El se hiszem, hogy ezt gondolom, de tényleg jó volna, ha már a város falain belül lennénk. ~ Egy nyugodt és kellemes hely, hogy az egy ház eldugott kis szobája, vagy egy kietlenebb része az udvarnak teljeséggel mindegy lenne, csak egy kicsit pihenhessen. Pihenni? Nem, még nem szabad, hiszen az egyet jelentene azzal is, hogy gondosan elpakolt gondolatai szépen körbehálóznák. Jobb figyelni, meg amúgy sem árt.

//bocsánat a késésért//

Nem szól, még csak meg sem fordul a fejében, hogy szavakkal köszöntse a mágust. (?) Talán az, talán nem. Mivel azonban rögtön a lényegre tér, ezért Sou is fukar módon csak egy jól látható biccentés formájában böki oda azt, az amúgy illendő köszöntést. Negan viselkedése viszont arra sarkalja, hogy a tartózkodását kellően képen megtartsa, teszi is. Még egy rosszalló pillantásra is futja tőle, mivel nem vak és bár Sol senkije, még csak ismerősnek sem merné nevezni a lányt, ahogy a rá vigyázó sárkányt sem, de az ilyen alakok valahol bosszantják. Képzelete már meg is festette a hátralevő út eseményeit, mivel feltételezi, hogy a férfi legalább annyira veszi komolyan a célzást, mint ahogy mutatta, azaz semennyire, így szinte biztosan hozzájuk csapódik és nem csak hogy kéretlen csatlakozik, de Solnak is teszi majd a szépet. Bosszantja ez az elképzelés. Bosszantja? Meglepő, de igen, ahogy ama gondolat is, mely szerencsének találja a helyzetet, hogy nimfa kénytelen volt belebújni a köpenyébe. Ami ugyan sejtet, de nem mutat sokat.
~ Kezdem megérteni, hogy a nimfák miért is veszik ennyire komolyan a férfiakkal kapcsolatos szabályaikat. ~ Nem kis időt töltött Elonar erdejében, de igazán sosem fogadta el eme szabályt, meglehet, hogy csupán csak azért, mert e miatt meg kellet válnia egy baráttól. De már néhány alkalommal be kellet látnia, hogy így van rendjén, pont úgy, ahogy most.
- Menjünk! – Ritkaságszámba megy, amikor képes egyszerre két arcát megmutatni. Mert míg az újonnan érkezett mágusra mogorván, nem kevés ridegséggel nézett, addig Solra, az idegennek is tisztán megmutatva, nyugodt, kedves mosollyal arcán pillantott. Noha tettével kapcsolatban akadtak aggályai, de arra az esetre is meg van a terve, ha esetleg a lány nem fogadná el felé nyújtott kezét. Amit nem úgy lökött oda, könnyen elérhető távolságba, mint valami bájgúnár, inkább formálta úgy a mozdulatot, ahogy a gondoskodó báty igyekezne megkaparintani védelemre szoruló húgocskája kacsóját. És, ha igen, akkor határozottan meg is indul, inkább Neganhoz közelebb véve az irányt, mint a mágushoz. És ha nem, akkor átformálja a mozdulatot a sárkánytársa felé mutatva, várakozva, hogy Sol tovább haladjon, önként vállalva a sereghajtó szerepét. Nem mintha képességei teljesen alkalmassá tennék a váratlan helyzetek lehető leggyorsabb felismerésére és az arra való reagálásra, de szégyenkeznie sem kell. Fáradtan, meggyötörve is képes meglepetést okozni. Sőt, még maga sem tudja, de igazán így lenne képes rá. Frissen szerzett tudását, még képes lenne tudatlan is kiaknázni, mert nem szövik az aggodalom hálóját a kockázatot magában hordó soklábú lehetőségek és tények. De persze nem kell mindjárt a lehető legrosszabbra gondolni, a férfi Kalarant keresi és az elmondások alapján, az idős mágus inkább azok sorát gyarapítja, akik tisztán látnak és nem mások megkeserítésére használják tudásukat. Csak parányi, cincogó hang jut a gondolatnak: lehet még is meg kéne benne legalább egy picit bízni?

Hát. Mit is lehetne mondani? A férfi azonnal és végérvényesen eltörölte a rokonszenv és védelme érdekében megszülető legapróbb gondolatot is és ezzel, nyugodtan ki is lehetne jelenteni. Közutálatnak örvend a hívatlan mágus! De még milyen utálatnak, Sou érzi az ujjai satuba fogó szorítást, erősnek erős és éppen ezért fonja ő is erősebbre a vékony ujjakon ujjait, bátorítás képen. Egy bíztató mosolyt is szívesen hozzáfűzne, de éppen azon van, hogy puszta pillantással sújtsa agyon a betolakodót, aki számára meglehetősen rossz hír, hogy amúgy képes rá. Szolid, életvidám lélek a fiatal sárkány, de nem mentes attól a kis sötétségtől, ami mindenkiben megtalálható és most talán ez a mindenkinek örömest fizetséget osztó szörny élesebben villantja ki a fogait, mint általában. Mindenek előtt azonban óvatos, meglepetéssel készülve arra, ha túl közel érne hozzájuk. Hiszen kezük fonata jóvoltából, engedély nélkül is képes hatalmát kiterjeszteni Sol testére, akinek talán fel is tűnik, hogy valami megváltozott, vagy is hát a testének halmazállapota vált szilárdról légneművé, de megőrizve eredeti kinézetét. Nagy előny és nagy meglepetés lett volna a mágusnak is, ahogy keresztülesett volna a vágyait felkorbácsoló leányzón.
A némi túlzással kakasviadalra emlékeztető szurka-piszka háborút Negan igyekszik, gyors és szakszerű módón, egyetlen percben megvívni. Azonban nem csak a kalimpáló lábai miatt guvad ki a mágus szeme, a mágustanonc mögött ugyan is egy feketesárkány villantja felé éles fogait, szinte felfalva rejtett fénytől izzó, zöld szemeivel és hogy a hitetlenség kihal riadt pillantásából, annak köszönhető, hogy mikor seggre ülve felnéz, az általa lenézet fiú magabiztos mosolyával találja szemben magát. Ha létezik tökéletes koreográfia, akkor ez azok közé tartozik. Sou igazat és valótlant mutatott egyszerre, de csak egy személynek, mintha csak egy ősi játszana a halandókkal, hogy hosszúnak tűnő és unalmas napjait feldobja valamivel. Az erő pedig, ami kis mértékben felszabadul pontos mása, pontosabban másolata egy ősiének, hiszen így válik érdekessé a mesteri káprázat.
- Én megfogadnám a tanácsát. – Nem mozdulnak ajkai,- hiszen szavait egyedül a mágusnak szánta- éppen ellenkezőleg, szabad kezének mutatóujjával zárja le őket. Nem hagy kétségeket, de lehetőséget sem akar hagyni, hogy még is csak bátorságot véve magán, kövesse őket a mágus. Erősebben megrántja Solt, aki így megtudhatja, hogyan érezheti magát a szélben sodródó könnyű pihe, amint Sou eléri Negant, erősen megragadja és már a magasban is vannak, hacsak valami közbe nem jön. A mágustanonc eddig sem fedte fel sárkány mivoltát és ezt Sou tiszteletben is tartja, ahogy reméli, hogy Negan is így lesz a döntésével. Mivel úgy határozott légi úton haladnak tovább és ehhez hátát kínálta fel társainak, noha van egy a féle aggálya, hogy Sol és Negan nem fogják kitörő örömmel fogadni, hogy kénytelenek ilyen közel elviselni a másikat.
- Ellenérveket nem fogadok el. – Szögezte le. Kifejezve ezzel azt is, hogy aki le akar szállni, az ugrani fog. Negannal ugyan nehezebb repülni, de képes a levegőben maradni és viszonylag gyorsan haladni is, de mivel éppen leradírozta magukat az égről, már nem tudta ében színét is elrejteni. – Nem fogja látni merre haladunk, sőt, egyenlőre senki nem fog látni. Viszont … csak a városhatárig viszlek benneteket. – Merne beljebb is menni, volt már rá példa, bár kis híján nagy baj is lett belőle.

És valaki látta őket, igaz csak fél szemmel, de tanúja volt az egésznek. Sou ugyan is nagyokat pillogva nézte a hátán, egy roppant fontos kérdésen vitatkozókat, már-már megfordult a fejében, hogy ~ Most mondjam azt, hogy a hölgyekké az elsőbbség és legközelebb pedig majd Negan ülhet előre? ~ A sebtében megrajzolódó képzeletbeli kép igen csak nevetséges volt azon felül pedig. ~ Negan egészen biztos ezért a kijelentésért döntene úgy, hogy titkolózás ide, vagy oda, de most szabadít meg a fejemtől. ~ Apró sóhaj zárta a gondolatot és elmosolyodott, de csak egy ideig volt képes csendben maradni, mert mielőtt megoldódott volna a nagy kérdés, elnevette magát. Igaz nagyon gyorsan elcsendesedett és fejét is mereven előre tartotta, mindez jelezhette a hátán ülők számára, hogy nm volt szándékos és röstelli is érte magát. Szóban még sem szabadkozott. Elvégre,ha hangyányit is, de mérges volt Solra és Neganra. Nem olyan erős és nem is olyan nagy, mint a legtöbb sárkány, Solt játszi könnyedséggel hordta a hátán, Ngeannal már más a helyzet és talán utasai nem is nagyon vették észre, de heves mozdulataik okozta kilengéseket fáradságos munka volt korrigálni. Nagyon igyekezett, hiszen mi sem hiányozna még neki, minthogy egyikük megtapasztalja milyen a szabadesés és ő eredhet utána, mielőtt összetűzésbe nem kerül az anyafölddel, amiből egyértelmű, hogy az utóbbi kerülne ki győztesen. A sárkánnyal kapcsolatban, ő nagyon is tisztában van ezzel, de na, erre jelen pillanatban nem gondol, csak az lebeg a szeme előtt, hogy épségben megérkezzen társaival.
~ Azok ott már a város tornyai. ~ Nem nehéz eltéveszteni, akkor sem lenne, ha most látná őket először. Elgyönyörködött a látványban, inkább, mint saját a szürkületi homályba egyre inkább beleolvadó alakjában, de aztán igyekezett a fontosabb dolgokra koncentrálni. Példának okáért az útra, ami alattuk kacskaringózott. Üresnek tűnt, se szekér, sem pedig a városban igyekvő vándor. ~ Legalább végre valami, de a fal közelében egy kicsit komplikáltabb lesz. ~ Mert abból az elképzelésből nem hajlandó engedni, hogy néhány percnél messzebbi utat keljen megtenni a várost oltalmazó falig, de hát azon azért megfordulnak a városőrök éles pillantásukkal eget és földet egyaránt pásztázva. Lejjebb ereszkedik, ha több fa lenne a környéken, biztos csiklandoznák a hasa alját, de mivel az erdő annyira nem jellemző, inkább a puszta nyugodtan eljárhat így. Lassan a városfal is szépen kinövi magát a horizonton, de helyismeretéről tanúskodik, hogy leszállóhelynek az utolsó facsoportot jelöli meg. Csoda, hogy azt eddig még nem őrzik a földben időnként jól látható, egyértelműen sárkánynyomok miatt.
- Kapaszkodjatok! – Hívja fel utasainak a figyelmét, mielőtt valamelyest lelassítva földet nem ér. Könnyednek tűnő, puhán landol, csak a port keveri fel egy kissé, lehasalva pedig igyekszik könnyed leszállást biztosítani utasainak. Miután leszálltak hátáról, egy nyújtózást még megenged magának a fák rejteke mögött, de aztán örömmel hagyja maga mögött koromfekete sárkányvalóját. Arcán mosollyal, lelkiekben felkészülve a keresetlen pillantásokkal néz útitársaira. – Már csak egy elenyésző távolságot kell baj nélkül megtennünk. .. Remélem sikerül is. – Ezzel tesz egy lépést a város felé, valószínűleg sem Solt, sem pedig Negant nem kell különösebben nyaggatni az út folytatása végett. ~ Kimerültem, de még egy kicsit muszáj kibírnom. ~
//ha gondolod a következő mehet Telarba//