Kikötő

A sötét elf a lépcső felé sétáló alak után nézett. Néhány szolgája úgy követte, mint farvíz a hajót. Nem tudta ki lehet ő, de az bizonyos, hogy érdemes megismerkednie, így rögtön fel is állt az asztaltól.
-Bocsáss meg Merena! Gyorsan kiderítem, mit akar és jövök vissza. Még pár szót váltanék veled is, mielőtt elköszönnénk, ha nincs ellenedre. -hajolt meg a nő felé.
Ahogy Claudiust követte azon törte a fejét, hogy vajon egy útonálló vezér, aki nem ölte meg a legutóbb kirabolt hölgyet, vagy egy önjelölt hős, aki csavargó társait összeszedve készülnek a világ megmentésére, esetleg egy zsoldos csapat vezetője, aki főleg a karavánok biztosításából keresi a megélhetését...
Legyen egy nemes vagy harcos vagy akár kósza... Vogon szakmájában ennyi fegyveres mindig figyelemre méltó. Soha nem vallaná be magának, de legféltettebb reménye, hogy egy tiszttel van dolga, aki egy kisebb alakulatot vezet. Már egy ideje óvatosan próbál a bizalmukba férkőzni, hogy a következő nagy háborúról időben értesüljön. Olassië és az ott elmulasztott lehetősége mai napig égő fájdalom a szívébe, még ha sikerült is több kisebb jelentőségű csatát időben kiszimatolnia.
Így nagy reményeket fűzve lépett be az ajtón.
-Shalom! -mondta tenyereit az ellentétes vállhoz érintve enyhe meghajlással- Úgy hallottam, keresett engem. -szája szélén egy mosoly bujkált, szemei hidegen néztek.

-Bocsáss meg Merena! Gyorsan kiderítem, mit akar és jövök vissza. Még pár szót váltanék veled is, mielőtt elköszönnénk, ha nincs ellenedre.

-Semmi baj Vogon várlak. Jó, jó menj, csak nem megyek, el megvárlak, de kimegyek levegőzni. - felelte mosolyogva az orra alatt. A férfi eközben már oda is ment az ismeretlen fura külsejű alakhoz. Merena nem tétlenkedett felállt majd kisétált a fogadból. Kiérvén a partra a nő mély levegőt vet
-HM milyen szép hely, békés és a homok is milyen puha. - lábai belesüppedtek a kellemesen meleg homokba. Addig sétálgatott merengve magában, míg nem leért a tengerhez. A víz egészen kék volt, a hullámok folytonos játéka és szelíd, tompa moraja gyönyörű látványt nyújtott számára alig győzött gyönyörködni benne. A tenger felszíne sistergő hab fehér fodrokat vetett a sziklák széleihez, úgy fehérlett akár a hó .
~Milyen szép! Kedvem lenne most megmártózni a habfehér fodrokba, akárcsak egy sellő.~ abban a pillanatban levetette ruháját és belevetette magát az azúrkék tengerbe.
Ez alatt Vogon a fogadóban intézte ügyeit.

,, Jó napot. Örülök hogy elfogadta meghívásomat, Vogon úr. Blasio nemes úr vagyok, a déli-dombságon lakok egy kastélyban. Egy bort? Hallom rabszolgákat árul, szeretnék három szolgát venni öntől akik a szőlőültetvényemen dolgoznának. Apám nagy beteg, szeretném ha a mágushölgye segítene meggyógyítani.
Nagyon szép hölgy, felkavarta a fantáziámat.”

A Beebebrox fülét nem kerülte el, hogy az ismeretlen, aki maga is bemutatkozott már tudja a nevét. Ahogy a szolgája is, aki továbbította az üzenetet. És igen jól értesült a foglalkozását illetően. Amit cseppet sem bánt, hiszen rögtön egy kecsegtető ajánlattal kezdte.
-Igen, jól hallotta. És a kívánsága koránt sem teljesíthetetlen. Huszonöt-huszonöt darna igen olcsó a két rabszolgáért. De gondolom sejti, hogy a hölgy ennél jóval drágább. De megszámítom magának 80 darnáért, csak mert együtt vásárolta őket.
A kalmárt cseppet sem zavarta, hogy nincs a birtokában az alku tárgya. Sőt! Egy nemes esetén, aki szemet vetett egy hölgyre a legritkább esetben „foglalt”. De ezt jobb akkor tálalni, ha már az árban megállapodtak.
-Ez így összesen 130 darna lesz. -mondta mosolyogva.

Blasio nyelt egy nagyot, mintha gombóc akadt volna a torkán, kidobta volna Vogont, de alig várta hogy Merenát a karjaiba zárja miután megmentette apját. Így elkezdett alkudozni? ,,Vogon úr! Hirtelen nincs ennyi pénzem most itt nálam, csak 50 darna. Szeretném akkor a hölgyet megvenni 45 darnáért, ha apám életét megmenti az fontosabb a két szolgánál. Később szeretném megvenni a két szolgát 35 darnáért. Rendben lesz így?"

A rabszolgakereskedő szemeinek hideg csillogása nem szűnt meg azzal, hogy majdnem a felére leszállt a varázslónő ára. De még az is csak kisebb csorbát ejtett a jó kedvén, hogy a nemes ifjú bevallotta a gondjait, hogy alaposan alábecsülte vágyai aranyban mért súlyát. Viszont nem lenne ő Telar legjószándékúbb kalmára, ha nem találna megoldást a szerelmes szív és saját érdekei között. A fiatalok boldogságáért maga is komoly lemondásokat képes vállalni...
-Igen bosszantó ez az új hír. És bevallom töredelmesen, bármennyire is maga mellett vagyok, elveim vannak, amik mellett ki kell tartanom. A riválisaim meggyilkolnának, ha megtudnák, hogy olcsó árakkal leverem a piacot. Nem engedhetek, attól félek. -ezzel nagy sóhaj közben fejét búsan lehajtva fordult az ajtó felé és már a kilincsen volt a keze, mikor visszafordult.- Ám, lenne egy ötletem, ami talán kihúzhatja pillanatnyi pénzzavarából. Megelégszem a magam részéről 40 darnával csupán, hogy nehogy kisemmizzek a fogadóból való távozás előtt egy ilyen jóreményű fiatalembert. És az eredeti árból is még engedek, kamattal együtt fizet nekem 30 pénzt még majd nyáron, ha már a betakarítással végzett a háza népe. És talán a két másik segítő kézre is összegyűlik a termény árából az összeg, bár egyetértek... Azok most kicsit hátra hagyhatóak. A lényeg a papa egészsége, hogy őt minél hamarabb meg tudja gyógyítani a hölgy.
Ha így jó lesz, most elkérném az előleget és estére hoznám a szép leányzót a papírokkal együtt. Nagyon ügyes. Egy öreg törpén is megkönyörültünk és meggyógyíttattam vele. Kiváló munkát végzett, a halálból hozta vissza.
Ezzel oda lépkedett Blasio elé, hogy a kezét nyújtsa az alku megköttetésére.

Blasio megkönnyebbülve ezeket mondta: ,,Vogon úr maga jólelkű, megköszönve fogadom el az ajánlatát. Akkor 40 darna nyáron pedig további 30. Remélem a betakarításkor tudok venni még 2 szolgát öntől." Blasio Vogon kezébe csapott és miután átadta a pénzt Vogonnak, Blasio egyik jó borából koccintottak.

A fiatal elf megrázta a nemes kezét, úgy emberesen. Öröm csillogott a szemében, mikor markába vehette a negyven csilingelőt. Imádta a borokat és a déli bársonyos íze igen kellemes érzésekkel együtt gördült tova a torkában. Még a kupa fenekére nézett, miután kiitta, hogy egy pillanatig elmerengjen a csodás alkalmon, mielőtt letette volna az asztalra, hogy távozzon.
-Öröm volt Önnel üzletet kötni. Féltem, hogy valamelyik kéjenc veszi meg az én gyöngyszememet, de magánál... Tudom, hogy nem fog bántódása esni. -bókolt a vevőnek tiszta örömből.
Ezzel még egyszer megrázta búcsúzóul a kezét és kisietett a szobából.
~Át kell gondolnom, hogy van-e a közelbe egy ork törzs, akikkel jóban vagyok. Hmmm... mind északon van, ha van is erre a fajtájukból, alig derítettem fel ezt a vidéket. Kéne valami sabbati, vagy...
No, áldott legyen a négy torony! Ez talán az egyetlen város, ahol egy használható lény sincs. Legfeljebb egy fekete mágus, akik kaphatóak ilyesmi nem túl publikus dolgokra.
Lefelé sétálgatott a lépcsőn, amikor az asztalnál észre vette az üres székeket. Egy pillanatra megállt és megpróbálta visszaidézni az utolsó szavakat, amivel elváltak. Igen kellemetlenül érintette ez a fejlemény, mert meg volt győződve arról, hogy még ígéretet erőltetett ki, hogy itt lesz, mikor visszajön.
~No szép! Ha nem ő lenne a tét, hanem egy munkával bíznám meg, akkor hol keressem?
Eszébe jutottak az utolsó szavak és egy alig hallható megjegyzés, aminek nem rég még nem tulajdonított jelentőséget. „Semmi baj Vogon várlak. Jó, jó menj, csak nem megyek, el megvárlak, de kimegyek levegőzni.”
Ahogy ez bevillant, kiment a bejárat elé, hátha ott találja a boszorkányt. Szemeivel körbe-körbe a fogadó előtt elmenők forgatagát nézte, de nem látott senkit, csak a hajókból kiszálló és a város belseje felé igyekvőket, illetve a másik irány felé tartók hadát.
~Hogy a fene vinné el! Hol lehet? Mondania kellett valamit, hiszen megígérte, hogy még beszélünk pár szót. Vajon rájött valahonnan a dolgokra? Talán Blasio valamelyik embere elkotyogta magát...
Hozom Sauruszt és kerítek akkor előbb embert a munkára és csak az után hajtjuk fel a kis csajt. Ehhez a rabszolgavadászok jobban értenek. De hol lehet? Tegnap nagyon lelkesedet a tengerért...
*Ügetésben érkezett meg a városi tömlöchöz. Első útja a kocsmában mulatók lettek volna, de mivel alig telt el idő indulás után, már rájött, hogy a célpont is mágus, így nem túl okos húzás bevenni egy rendtagot, így utolsó szokásos adujához nyúlt.
-Shalom!
-Jó reggelt az uraságnak! Miben segíthetek? -a nagy darab strázsa alig fért el a székben.
-Szeretném megtudni a foglyok neveit. Az egyik rabom elszökött, és... -elhúzta a szája szélét a kalmár- Kínos egy dolog, nem találom sehol. Valahol bújtatja az egyik szamaritánus család vagy épp ételt lop. Tényleg nem tudom mit mondjak. De amíg az embereim a nyomában vannak, gondoltam megnézem, nem hozta-e be valaki. Tudja milyenek ezek... Csak dolgozni ne kelljen, mindig bajba kerülnek!
-Hát ide nem hoztak be szökött rabszolgát. Csak hárman vannak bent.
-Láthatnám a neveiket? Vagy esetleg megnézhetném őket a cellákba? Felismerem a kis sunyi képűt.
*A katona habozott, nem tetszett neki a dolog. De láthatóan nem szívesen csinált volna szigorúan bizalmas adatokat a fogvatartottakból. Hiszen vagy nyilvános tárgyaláson ítélték el őket vagy épp folyamatban van az ügyük.
-Hát itt van, de nem hiszem, hogy őket keresné. -bökte ki végül egy könyv fölé hajolva- Az egyesben egy tolvaj van, akit holnap akasztanak. A kettes üres. Hármasban van egy gyilkos. És még az ötösben van egy, az egy senki házi erőszaktevő.
-Erőszaktevő?
-Hát... rajta kapták. A leány apja hozta be saját kezében. Az is sunyi képű... -itt hirtelen elgondolkodott.
-Megnézném őt, ha lehet.
-Hát, felőlem! De ennek tuti kötél lesz nem sokára. Akár a magáé, akár nem. -fejét csóválva szedte le a kulcsot a helyéről és indult előre az alagsorba vezető lépcsőn. Ahogy halad le félúton hátra fordult a válla felett.
-Sajnálnám, ha ő lenne a maga embere. Tényleg ne haragudjon, de a nő apja gazdag. Tuti nem hagyná, hogy a tette büntetlenül maradjon. Tudja, ha szegény lenne. De hát ilyen világban élünk.
Az elf csendben hallgatta a helyzet ecsetelését lefelé menet, de egy percig nem habozott, hogy le akar menni oda, bármit is talál. A rácsos ajtók felé fordulva is még mesélt neki a baka a történtekről és egy apró hanglejtés váltás sem kerülte el a figyelmét. Elhaladtak az egyes előtt, ahol bepillantva egy sovány, vézna kis alak ült, kíváncsian nézve az érkező vendéget. Az egyik ajtó előtt feljajdult a kupec.
-Jaj, ne!
-Tán nem ő az? -fordult vissza az őr- A rablógyilkos?
-Nem vagyok rablógyilkos! A varga még élt, mikor elmentem. Különben hogy tanúskodhatott volna a tárgyaláson?-csattant föl a kopaszra borotvált fejű odabent.
-Annak a kulcsát nem hoztam. -sajnálkozó arccal tétlen szemlélte a ledöbbent idegent.
-Ide tudná hozni? -hangja alig hallható volt, szinte suttogott.
Ahogy motyogása közben a fegyőr felballagott még kis ideig csend volt, de amikor elfordult, azonnal inkább a szűk lyuk felé fordult.
-Mi a fene van? Ha azt képzeled, hogy rám versz még egy balhét, hát... -kezdett bele a bent lévő.
-Csak egy szomorú hírt jöttem hozni, nincs sok időnk. Az a helyzet, hogy meg fogsz halni.
-Na és neked ehhez mi közöd?
-Semmi. Csak gondoltam elmondom.
-Én nem csináltam semmit. Az az átkozott át akart verni és én csak megvertem. A jogos pénzemet meg elvettem a bőrökért cserébe. Kérdezze meg csak a helyszínen lévőktől mit láttak! Ott maradtak az arany ékszerek és az ezüst étkészlet meg mit tudom én mi. Én csak azt vettem el, ami az enyém...
-Erre nincs időnk! -fent elf füleivel már hallotta az újabb kulcscsomó megcsörrenését- Ide figyelj! Ki tudlak hozni. -hangja olyan halk volt, hogy még a szomszédban is alig hallhatták.
-Hogyan? -az eddig dühösen maga elé néző vagy néha odapillantó alak most először komoly érdeklődést kezdett el mutatni.
-Rabszolgakereskedő vagyok. Adok-veszek. Ha azt vallod, hogy tőlem szöktél meg, más szabályok vonatkoznak rád.
-Te megőrültél. -mondta hitetlenkedve, de hangját ő sem emelte nagyon fel.
-Itt egy hamis adásvételi szerződés. Csak be kell írnod a nevedet meg alá írni. Az eladó már oda van hamisítva. Egy papír, amit a rabszolga is aláírt nem túl kétségbevonható.
*A vádlott csak a fejét ingatta, de amikor a másik bedugta a vasak között és félve a lépcsőforduló felé nézett mégis odasétált. Akár milyen tévedésnek tűnt a dolog, egyben egyet értettek. Ő meg fog halni itt.
Ez után nem is volt túl nagy csoda, hogy a „gazdája” kierőszakolta, hogy beszélhessen az ügyben illetékes bíróval. Csupán tudni akarta, mit követett el, hiszen az ő bűne is, hogy nem vigyázott rá eléggé és lopásra kényszerült. És talán azon sincs csodálkozni való, hogy a papír igazát „okosban” harminc darnával megtoldotta.
-Nagyon nagy szerencséje van, hogy még nem hoztam ítéletet. Szívem szerint fellógatnám.
-Végül ha jól tudom nem lett senkinek se baja.
-Hát ez nem teljesen így van. A vargát elég rendesen helyben hagyta. Nem véletlenül az a vád ellene, hogy meg akarta ölni.
-Tőlem is lopott, mikor elszökött. -a kereskedőnek hirtelen eszébe jutott, hogy ha a vargától pénzt is követelt, még lehetett a srácnál saját pénze- Azt gondolom elherdálta. Vagy esetleg megtaláltak nála valamennyit?
A bíró csak bólogatott és láthatóan habozott.
-Ügye tudja, hogy a büntetésről nem mondhatok le még akkor sem, ha valóban egy szökevény követte el?
-Igen, tudom, de higgye el, bíró úr, oda haza megkapja a magáét!
-Ezt elhiszem, de ettől még nem engedhetem ki csak úgy. Ez így sehogyan sem jó. Bárki egyszerűen kisétálhatna innen, ha ez ilyen egyszerű lenne. Harminc darnát találtunk nála a varga pénzén felül, azt elkobozom és beszámítjuk a jóvátételbe. De ezzel még nincs vége.
-Igen, ezt megértem, és nekem...
-Elég! -csattant fel a törvény embere a zsebére vágva- Ötven korbácsütésre ítélem nyilvánosan.
-Ez a minimum. Sokkal többet fog kapni otthon. -vágta rá szigorú tekintettel a kereskedő- De lenne egy bizalmas kérésem. -oda hajolt közelebb- Egyik nemes érdeklődött már utána. Egy bizonyos Blasio Úr! A kikötőben a Fehér Bálnában szállt meg. És bármennyire is röstellem, nekem jól jönne, ha az ítéletet majd csak az után hajtanánk végre, miután megszemlélte. Megérti? Ez nekem, hogy is mondjam, üzleti érdek. Már azért is nagyon hálás vagyok, hogy ilyen diszkréten kezelte az embereim mulasztását.
-Még tíz darna óvadékot itt kell hagynia akkor és estére minden képen kerüljön vissza a börtönbe. Holnap majd kihirdetjük és végrehajtjuk az ítéletet. Addig pedig minél kevesebben tudjanak erről a kis csevejről! Ha visszakerült a helyére, az őrtől kérheti az óvadékot.
Így hamarosan már kifelé tartottak a bíró magán lakásáról, ahol hagyták a ház urát folytatni mindennapi teendőit.
-Nos? És most mi okom lenne, hogy ne üsselek le és „ne szökjek meg újra”?-kérdezte az ajtón kilépve gúnyosan a szabadságát épp önként odaadó.
-Nem tudom. De gondolkodom. Talán az egyik indok az épp az lenne, hogy már rég rád vágtam volna a láncokat, ha simán csak el akarnálak adni. -miután elégedetten szemlélte, hogy újfent sikerült felkeltenie az érdeklődést folytatta- És mert fel akarlak szabadítani.
-Miért tennél ilyet?
-Mert te is teszel nekem egy kis szívességet.
Ekkor esett le a szemét meresztő alaknak, hogy új ismerőse nem egyszerű rabszolgakereskedő, de még a gordiuszi csomót is csak olyasminek tartja, amin csavarni kell egyet, hogy jó legyen. De még nem döntötte el, hogy ez neki most jó vagy nem. Az alku nem csak megköttetett, de folyamatosan változik. Ha most elszökik, a bíró utána küldi az összes embert, hogy azokat a korbácsütéseket behajtsa, amiről egy szó sem esett. Ha marad, akkor eddig úgy gondolta, tudja a sorsát, de ez az előző mondattal a semmibe veszett.
-Azt értem, hogy nem követted el, amivel vádolnak. De megtennéd, ha azon múlna az életed? Bepiszkítanád a kezed, hogy mentsd az életed?
-Félek, nem sok választásom maradt. Az tárgyalás eddig sem jól alakult, de ha visszamegyek, hogy egy hamis szerződést írtam alá és az egész egy nagy tévedés... -a fejét ingatta, hiszen érezte, hogy nem véletlenül őt választotta ki a feladatra. Olyan valaki kell, aki ha valami balul sül el, gond nélkül meghalhat.
-Egy lányt kell elkapnod.
-Egy lányt?
-Igen. De vigyáznod kell vele! Elég veszélyes, mert van varázsereje. Majd lepapírozom azt is. -mondta mosolyogva.
-Nem gondolod, hogy kicsit túlzásba esel? Ha ennyi szerződést hamisítasz, rá fognak jönni.
-Visszafogom magam. Bár most sok pénzről van szó számomra, de belátom, igazad van. Inkább eladlak téged és a biztos kicsire megyek. Van két munkásra is megrendelésem, az egyik akkor már megvan. -a hangja őszinte meggyőződéssel volt tele, de arcán a gonosz vigyor valamiért ellent mondott neki.
-Hagyjuk! Megkapod a csajt. Csak legyünk már túl ezen!
*Így mentek le a tengerpartig, ahol Vogon remélte, hogy ha nem is ráakadnak egyből Merenára, legalább valaki emlékezni fog arra, hogy merre ment. Csak annyit tudott biztosan, hogy egy-másfél órája hol volt pontosan.

Vogon az emberével a kikötő felé sétált és izgatottan várta, vajon sikerül-e nyomára akadnia az értékes nőnek. Társára pillantott, miközben komolyan mérlegelte az esélyét, hogy mi van akkor, ha a boszorkány egyszerűen csak megöli őt a harcukban? De nem tudott választ adni magának.
A kikötőbe leérve természetesen nem találták ott, akit kerestek. De a sötét elf legnagyobb megkönnyebbülésére egyik árus emlékezett rá, ahogy nem rég ott járt és hogy merre ment.
~A víz mellett. Jól sejtettem, a várostól nem messze fürdőzhet. Ideje megkeresni a kincsemet.
Kicsit gyorsabbra vették a tempót, hogy minél hamarabb utolérhessék, így nem sokára már meg is pillantották a part menti fák és bokrok között a fürdőző leányt.
-De gyönyörű!
-Jobb, ha féken tartod a fantáziádat. Veszélyes, varázslatokat tud. Jobb lesz minden erőddel azon lenned, hogy elkapd és ide hozd őt nekem ártalmatlanítva.
-Rendben, rendben. Csak tudnám, te addig mit fogsz csinálni...
-Én innen figyelek és ha valami trükkhöz folyamodna, köze lépek.
Így történt aztán, hogy a varázslatai által lefoglalt mágus mögé került és ki is hozta a partra, amikor is a figyelő szempár legnagyobb haragja ellenére engedett a kísértésnek és egy fejbekólintással meg is kapta a jutalmát.
A rabszolgakereskedő oda ment a kantárt a kezében fogva a földön heverőhöz, miután a kiszemelt elrohant és teljes erejéből megütve ráordított.
-Ébredj!
-Mi... mi az? -kábán felnézett- Mi történt?
-No, vajon mi? Figyelmeztettelek, hogy légy óvatos! Ha nem találjuk meg, akkor a legkisebb büntetésed lesz, hogy az ötven ostort elszenvedett. De elintézem neked az akasztást is utána.
-Jól van na, jól van! Láttad, hogy merre ment?
A felsülés újra előhozta gondolatait a gondokról, miszerint nem lesz túl könnyű jogi formába önteni a dolgokat, ha az egyetlen, aki tanúskodhatna a hamis vád mellett halott. És nem vált volna örömére újabb pénzt kidobni ilyesmikért. Komoly aggodalmának végül egy mondattal vetett véget. Nem nyugtatta meg teljesen, de néhány komplikációt megúszott vele.
-Ezt írd alá! A tiédhez hasonló szerződés, csak itt te tanúként adod a neved, hogy jogszerű volt az adás-vétele. -egy tekercset húzott elő a kabátjából.
A kopasz gyanakodó pillantása nem sok jót ígért. Láthatóan nem bízott kényszerű barátjában és annak módszereiben.
-Az azért nem túl erős, ha egy rabszolgád hitelesíti. Vagy nincs igazam?
-Ebben a papírban nem úgy szerepelsz. Szabad állampolgár, aki véletlenül arra járt és fel lett kérve tanúskodásra. Bele is van fogalmazva, hogy aki nekem eladta, ragaszkodott hozzá, hogy véletlenszerűen kiválasztott ember írja alá. -mosolygott, hiszen tudta, hogy ez nem csak motiválni fogja, de kellő ok arra, hogy tényleg ne szökjön meg a munka befejezte előtt.
-És a bíró mit fog ehhez szólni?
-Nincs bíró. Az csak erre a városra vonatkozik. Máshol nem tudnak arról a szerződésről. És nem is fog kiderülni addig, míg elégedett vagyok. De ne a saját nevedet írd oda, hanem valamelyik családtagodét. Hihető, hogy hasonlít a kézírásotok.
A rab zavartan vakarta a fejét, de nem igazán látott más kiutat. Remélte, hogy valahogy elkerüli legalább a korbácsütéseket a végére. Egy kis időre megállva, épp csak annyira, hogy alá firkantson egy nevet végre újra neki rugaszkodtak a dolgok felgöngyölítésének.
Gond nélkül követték a távolból a nőt, de nem akarták egyelőre beérni. Reménykedtek benne, hogy valahol nem látványos helyen még egyszer rajta üthetnek. Számított a fiatal tünde arra, hogy esetleg a közös szobájukba tér vissza és ott várja őt, de amikor épp be akartak volna osonni, legnagyobb meglepetésére kijött a bejáraton és az istállóhoz menve egy szürkén elsietett. A fejvadász a csuklyáját a szemébe húzva elfordult, de a lovon ülő úgy gondolta, hogy már a fekete paripájáról is fel fogja úgy is ismerni. Nem szokása rejtőzködni.
-Gyerünk. Köss el egy lovat és gyere utánunk! Még szükségem lesz rád.
-No, persze! Értem én. Rabló, gyilkos, lótolvaj és azt sem tudom, minek nevezné a bíró az öbölben történeteket...
-Erőszakoló. De miért akarod tudni? Nem fogod megélni, hogy a bíró újra lásson, ha ez nem lesz napnyugtára a láncomon. -szavai hidegek és közönyösek voltak. Nem igazán érdekelte, hogy hány vád miatt akaszthatják fel, hiszen egyébként is úgy találkoztak, hogy az élete egy hajítófát sem ért. Jobb lesz neki hűségesen szolgálni, legalább addig, amíg a megállapodásuk szólt.
Már jócskán délután volt, mikor a felszálló poroszlopot, amit addig követtek elvesztették szemük elől. Lassítottak a vágtában és fél perc múlva meg is pillantották a kecses teremtést, ahogy az út szélén a gebe lába mellett guggol.
-Itt az alkalom. Kapd el! -szavai ellentmondást nem tűrőek voltak és hátáról levette az íját, hogy immáron biztosan ne hibázzanak.

Vogonnal való találkozása után Blasio állandóan a lányra gondolt, mihelyt nem látta már a fogadóban, és már alig várta hogy újra lássa a lányt. Nemcsak azért mert elkápráztatta őt a lány szépsége, hanem mert biztos volt benne hogy apját meggyógyítja. Volt még nála 10 darna így elment kártyázni a szolgáival. Miközben kártyáztak meglátta Vogont sietve elrohanni a szolgájával. Odafordult a szolgájához: ,,Claudius, szerinted mit csinálhatott a lány hogy így  elrohantak?" ,,Szerintem, uram a lány talán megsejthette, hogy Vogon üzletel vele, és megszökhetett Vogon úrtól." Blasio így felelt: ,,Igazad van, eredjünk mi is utána, mentsük meg őt, így azt hiszi megmentői vagyunk."Blasioék is lóra pattantak, és üldözőbe vették nemcsak a lányt, hanem a támadóit is. Így az út szélén meglátták hogy Vogonnék megtámadják a lányt, Blasio a lány után lovagolt. Meg is előzte a támadókat, Merenát felvette a lovára és ellovagolt Merenával.

A kalmár felajzotta az íját és lőtt. A rablógyilkos válla felett repült el a vessző és belefúródott egyenesen a ló nyakába.
-Merena Estwick! Norlan városában látni kívánnak egy rendbeli lótolvajlás, egy rendbeli testi sértés és garázdaság és egy rendbeli üzletszerű kéjelgés vádpontok miatt bíróság elé fogsz állni, ahol halálra ítélnek. Gyere velünk! Eto Norlan lex! -hangja mély volt, az egész mezőt betöltötte, jól lehetett hallani. És szemével igyekezett szigorúan nézni, hogy a lány átérezze a helyzet súlyosságát. Szükség lesz erre, ha szeretné elkerülni, hogy a városba visszaérve minden képen bíróság elé akarjon állni. Bár a szürke tulajdonosa már biztosan rájött, hogy valaki a lovát dudának nézte és megfújta, de kis gondok adódhatnak, ha a társa által ellopott ló tulajdonosa is ott van még a közelben. Márpedig hátas nélkül messzire nem igen mehetett.
Így a kopasz a lövéstől megtorpanásából feleszmélve újra elindult a varázslónő felé, remélve, hogy nem teríti le őt ismét valamivel. Ekkor történt, hogy Vogon hátulról egy lovast hallott közeledni gyorsan, így íjával megpróbált védekezésre felkészülni, miközben jobb kezét kabátja alá csúsztatta. Legnagyobb meglepetésére a mellette elvágtató alak kezében nem látott fegyvert, de tünde fülei már az első felnyerítéstől követtek egy másik közeledőt is. Most, hogy elment mellette, ideje volt a másik oldala felé fordulni, ahol a barna ló nyaka mögül egy fém csillogott a Napban. A másodperc töredéke volt csak, mikor már előrántotta a kardját és egyenesen az érkező nyakát célozta.
Aggódva pillantott vissza, hogy mit csinál eközben a mágus, és látta, ahogy az idegen a haláltusáját vívó állat mellett elrohanva felkapja maga elé azt, aki oly sokat jelentett a Beebebrox számára. A kardját egy kis időre visszarakva már feszítette is az újabb nyilat a kellemetlen új belépő hátának szegezve, de amikor oldalra pillantott, egy ismerős arcot látott. Legnagyobb meglepetésére a megrendelője nézett a boszorkány zöld szemeibe.
A húrt elengedte, immáron a másik lova hátsó lábára célozva, hogy lelassítsa őket, nehogy hamarabb érjenek vissza, mint ő. Nem tudta, mire készül Blasio, de azt igen, hogy miket tehet, amik kellemetlen helyzetbe hozhatnák őt. Egy nemes szava sokat jelent, ideje a börtönből való kiruccanást lezárni és az óvadékot felvenni.
-Gyere! Megyünk vissza.
Leugrott még Saurusz hátáról, hogy meggyőződjön a szomorú körülményekről. Valóban a lovag szolgájának a fejét tartotta a két kezében, amelyik annak idején az asztalukhoz lépett reggelinél. Remélhetőleg nem a legkedvesebb volt, de ez még kevés, hogy felelőtlenkedjen.
-Mi? Nem megyek vissza a börtönbe. Azt mondtad, lógni fogok, ha nincs a láncodon az a szajha.
-Nem szajha egyébként. És már mindegy.
-Mi az, hogy mindegy? Még utolérhetjük...
-A megrendelőnél az áru. Az előleg már megvan, a maradék csak nyáron esedékes. A papírok nálam. Küldetés befejezve. Hozd a lovad!
Ezzel olyan gyors iramban vágtáztak vissza a négy torony közé, amilyen gyorsan idáig követték a menekülő nyomát. A börtönőrnél valóban már ott volt az óvadék.
-Ó, és papír kéne ennek és a kinti ló átvételéről?
-Ez kinek a feje?
-Egy útonállóé. Blasio úr szolgálatában állt, de megszökött és néhány haramia társával együtt ránk támadt. Nem kell nagy dobra verni... De a kinti lót is ő lopta el a Bálna istállójából. Követtük a nyomukat, hátha élve fogjuk el és... Telar piacán kevesen kérdezősködnek egy útonálló után. -kacsintott egyet, még ha ezzel nem is vidította fel a strázsát. Láthatóan nem örült annak a sok papírmunkának, amit az elf hozott eddig, de legalább a főnöke örülni fog, hogy nem kell még egy tyúktolvaj után futkosnia.
Vogon másnap jó kedvűen ébredt. Ez meglepően sok ok szövevényes hálózatából adódott. A legfontosabb talán az volt, hogy viharfelhők gyülekeztek az égen, így a hajnali sötétséget még pár óráig nem váltotta fel igazi napsütés, mintha az isteneknek se lenne kedve még megszakítani ezt a gyönyörű napszakot. De nem ez volt az egyedüli forrás. Este vacsoránál rákérdezett a fogadósnál, hogy Blasio Úr vajon visszaérkezett-e, mert fontos ügyekről kell beszélniük. Azt a választ kapta, hogy "Igen, megjött Blasio Úr, de sietősen távozott is háza népével és már a szoba kulcsát is visszaadta. Nagy szomorúságomra, nem valószínű, hogy a napokban visszatér még." Amire röviden csak annyit válaszolt a rabszolgakereskedő, hogy "nagyon fájlalom a dolgot". Így a hármas ok-okozati labirintusnak ez is a része. És mi a harmadik ok? Hát az, hogy megtekintheti a helyi igazságszolgáltatást. Egy gonosztevőt ma nyilvánosan megkorbácsolnak, ami az érkező eső ellenére is jó mulatságnak ígérkezik.
A szokásos öltözékére egy csuklyás köpenyt is felvett, mely vadkanbőre nem engedi át a nedvességet. Szép feketére ki lett készítve, hűséges társa legtöbbször a nyeregtáskában. De előveszi mindig, ha szemerkélni kezd az eső. De most nem szemerkélt. Kimondottan zuhogott a főtéren. Csak egy tucatnyi emberrel nézte végig a tünde a showműsort. A hóhér, aki most csak korbácsot tartott a kezében levette az összes ruháját a nadrágján kívül. Nem kerülte el az elf szemek figyelmét, mikor mérgesen az emelvény alá dobta be a lépcsőre lépés előtti mozdulatként a többi ruháját. Meglehetősen bosszús volt, hogy ilyen kutyának való időben kell dolgoznia, amit a Beebebrox annyira szórakoztatónak talált egy eresz alatt meghúzódva, mint az ítéletet ázott papírból felolvasó sértődött pillantásait a menedék alá húzódó közönségre, akinek ünnepi munkaruháját elkerülhetetlenül eláztatja a zuhogó eső. Vagy mondhatnám a helyzetet is hasonlatként, mennyire tartotta a félmeztelen hóhér dühét szórakoztatónak, hiszen jól tudta a kalmár, hogy mennyire kicsavarodott a jog rögös útja, mire az igazság megtalálta a medrét. Miközben a piactéren lévő harmadik dühös embert szemlélte, aki megláncolva még gyűlölködőbben nézett a bámészkodókra, egy elegánsan feketébe öltözött úr lépett oda hozzá a tető alá. Eddig pár ember társaságában egy kávézó teraszáról szemlélték az eseményeket, de most egy csupa prémbe öltözött kísérővel a nyomában elindult az egyedül ácsorgó tünde felé.
-Jó reggelt! Micsoda idő!-kezdte a fekete alak.
-Shalom! Igen, csodálatos. Sosem értettem, miért hagyják ki mások a kivégzéseket, ha megérkezik az istenek áldása. -felelte mosolyogva, bár hangjából nem derült ki, hogy iróniának szánta-e vagy komolyan gondolja.
-Hát mi itt vagyunk. És majd elmeséljük nekik. -ravasz mosolya meghiúsította Vogon számára, hogy kifürkéssze, komplett bolondnak tartja vagy beleszáll egy játékba- Ha jól értettem, az Ön rabszolgája.
-Igen, de nem eladó. Terveim vannak vele. -A kérdés igen kellemetlenül érintette. Szavatartó ember volt, szabadságot ígért a szolgálatokért cserébe. Nagyon nem vált volna örömtelivé, ha választania kellene aközött, hogy a titkait őrzi és nem hívja fel a figyelmét arra, hogy egy szemtelenül nagy összeget is visszautasít érte vagy a becsületszava között.
-Nem tűnik értékesnek. Elszökik. Ki vásárolna meg egy szökött szolgát magától? Kellemetlen incidens. Aggasztóan kellemetlen. Erőszakoskodik elszökése közben és rajta kapják. Vajon otthon is így viselkedik, ha a gazdája nem tartja nagyon szorosan a pórázt? Ezen morfondíroztam a reggeli kávémat iszogatva, gondoltam megkérdezem.
-Nem lényeges maga számára. Mint mondtam, nem eladó. -valóban nem értette, mi a gondja az embereknek az esővel. Tökéletesen felismerhetetlen volt a nyirkos időben, hogy ha valaki elkezd nagyon izzadni. Ha hatalmas mágus lenne és valamit el akarna rejteni, az első dolga lenne, hogy sötétbe teszi. Ha ez valamiért nem lehetséges, akkor esőfelhőket csinálna fölé.
-Azt rebesgetik, valami prémekkel üzérkedett, mielőtt elkapták. Rakoncátlan, de talpraesett fiúnak tűnik. Nem tudom, mit látok benne, de érzem, hogy van ott belül valami használható mégis. A sok-sok rossz tulajdonság alatt.
~A prémek! Az ítéletnél nem mondták ezt. Ez a mágus kinézetű alak utána kérdezett. De miért olyan furcsa? A vargát meg sem említi, pedig azt hamarabb elmondják neki a helybéliek. Mindenki az őt ért sérelmekkel volt elfoglalva, teljesen mellékesen kezelték azt az apró tényt, hogy valójában nem betörés volt a szándéka csak a bőrök eladása. De ezt ő is csak a sráctól tudta meg, senki más nem beszélt erről.
Gyanús alak. Valamiért nagyon akarja. De máshonnan vannak információi róla, nem egyszerű utána kérdezésekből. A prémek! A mágus szolgája is prémekbe öltözik. Mint valami vadász. Nem olyan jó a ruhája szabása, hogy nemes legyen, de túl drága az alapanyag, hogy egyszerű földműves. A kereskedőknek és városiaknak pedig túl durva az ízlésükhöz.
Lehetséges lenne, hogy valami közük van egymáshoz? Valami van közöttük, amit a fekete mágus is titkol. De a játékot végig kell játszani, ha már bele kezdtünk.
A sötét elf csak helyeslően bólogatott hosszú ideig, miközben próbálta a fejébe össze rakni a képet. Leginkább azt kitalálni, mit szándékozik tenni az emberével a varázsló. Nem bízott meg soha azokban, akik természetfeletti dolgokkal szokták a problémáikat könnyen és alattomosan elintézni.
-Húsz darna az ára. Valóban nem sokat ér. -bal keze tenyerét felfelé fordítva oda sem nézve, hanem a korbácstól jajgatót szemlélve ejtette ki a szavakat. Nem igazán tudta világosan megfogalmazni, hogy miért csinálja ezt, de valahogy úgy kell elképzelni, hogy a fejében már régen csinált egy dobozt, amire a "másoknak nem kell tudnia" feliratot írta. És ebbe azért rak időről időre dolgokat, papírokat, mert azokról nem kéne, hogy a mások... tudomást szerezniük. Így megnyugtató volt számára, mikor fém korongok értek hozzá a nedves kezéhez. Nem kellett oda néznie, felismerte a méretüket, a súlyukat... Egyszerűen csak tudta, hogy pont annyi, amennyit kért. Mivel az eső lassan elállt és messzebbről már látszott felettük kikukucskálva a Nap, egy dolgot kihúzott magában a listáról, amiért ma jól érzi magát. De a jó kedvért mégsem aggódott. Egy újabb dolog épp az imént került rá a listára.
Már a felénél sem tartottak, amikor nem jött újabb jajkiáltás a korbácsütés után. Most, hogy elvesztette az eszméletét, kevésbé szórakoztató volt maga a látvány, de az események mégis izgalommal telik. Tudni akarta a végét. Tudni akarta, mi történik majd, amikor elengedik a rabot. És ezt bizony akkor is megvárja, ha még ugyan ennyi pénzt fizetnének neki, hogy menjen el. Végig szemlélte, ahogy a fekete ruhás a barna prémessel maga után oda sétál a fa tákolmányhoz. Az ítélet kihirdetője az elf felé pillantott, mikor fel akartak menni, de ő csak egykedvűen bólintott. A legkevésbé sem gátolná őket, hiszen a pillanatot várta, mikor a rabszolga találkozik az új gazdájával. Lehajolt hozzá és mágiával ébresztette fel. Valószínűleg csak energiát adott át a kezeivel, de nem látta pontosan, mit csinált. De azt igen, ahogy visszanézett a kopasz. Először még megdöbbenéssel, mint amikor valaki ismerőse szellemével találkozik. Utána pedig fülig mosolygós arccal. Sejtése úgy tűnik, helyes volt. Ezek ismerik egymást valahonnan. És bár a vásárló nem tudhatta, hogy hasztalan kidobott pénz volt, amit kifizetett az imént, a tünde lelke megnyugodhatott, hogy a szavát megtartotta. Vissza kapta a srác a szabadságát. Vogon fáradozásai pedig, hogy megmentsen egy lényt a haláltól... nos, kapott egy kis jutalmat érte. Merena sikeres eladását és 20 darna kompenzációt a kiadásaiból.

// Trintorin, a hajóút vége //

*Ramannak akkor kordul meg a gyomra, amikor a távolban feltűnnek a tornyos város, Norlan falai, s a folyón halászók hajói. Az ő folyami hajójuk ezek között közelít a kikötőhöz.
Már Trintorinnak sem adnak több munkát, elvégezte azt, amiért elhozták, s a kapitány is hívatja őket.*
- Uraim, örömmel értesítelek benneteket, hogy azok ott már Norlan tornyai. A kikötőbe beérkezve elválnak útjaink.
Trintorin, te tudod, ha meggondolnád magad, ezen a hajón lesz hely számodra, s törp uram, jó üzlet volt.
*Nyújtja kezét a vén róka, majd elsiet a dolgára, ha nincs más mondani valójuk.
A kikötőbe érve a mocsári törpe szemét végigfuttatja az ott horgonyzó régebbi alkalmatosságokon, aztán megtapogatja a levelet. Hamarosan tovább visz majd az útja innen. Nem időz sokáig sem Norlanben sem a környékén.
A Remény temploma még jóval odébb van.
Amikor leszállnak a hajóról, a parton a törpe Trintorinhoz fordul.*
- Én itt nem maradok soká. Örülök, hogy találkoztunk, Trintorin.
*Nyújtja kezét a fiatalembernek. Az oldalára akasztott kacatok megcsörrennek a hirtelen mozdulattól. Egyedül folytatja tovább az útját, bár egy hasonlóan jó kötésű fiatalember jól jönne, tán még a haramiákat is elriasztja, de ami az utána következőket illeti…nos, azok csak rá tartoznak, s Onoriára.*

Trintorin azóta nem látott várost, amióta Menionból eljött. Telar mellett elhajóztak, de akkor sötét is volt, így most, Norlan csúcsosodó tornyait látva óriási mosolyra húzódik a szája. Új fejezet kezdődik az életében, valami izgalmas, kiszámíthatatlan és remélnyei szerint örömteli. A matrózok már most viháncolnak és a maradék piájukhoz nyúlnak. Őt is megkínálják, már nem számít nekik, hogy idegen. Iszik egy kortyot abból a rizsszagú italból, de nagyon erősnek találja és megköszöni, de nem kér többet. Máskor inna, de most nem akar alkoholtól elázottan érkezni. A kapitány szavaira is vigyorogva válaszol:
- Köszönjük a lehetőséget, kapitány és jó utakat nektek!
Nem akar maradni és visszatérni se. Nem az ő kedvének való ez a társaság és a gyomrának se jó hajózás, tapasztalta. Kezet ráz a szőrös emberrel és kimegy. Int a matrózoknak is, a szakácstól külön elköszön. Mikor le lehet szállni, szépen lesétál a pallón, amit a partnak vetnek.
Eljött a búcsúzás pillanata. Raman másfelé megy. Nagy barátság nem szövődött köztük, csak egy kevés szimpátia született, így Trintorin sem viszi túlzásba a búcsúzkodást. Fogadja a kézfogást és vállon is veregeti a mocsári törpét. Nem túl erősen, nem felborítani akarja.
- Az istenek áldása kísérjen utadon, Raman! Köszönöm a finom szalonnát és a többit. Én is örültem.
Ha Ramannak nincs más mondanivalója, akkor ketten két irányba indulnak. Trintorin az emberek városa, Norlan felé, Raman pedig a maga útjára a levéllel, amiről a fiatalember semmit nem tudott meg. Titokzatos, mégis barátságos kis alak.

*Raman a szakállában szélesen elvigyorodik, amikor Trintorin vállon veregeti.
Már jóval jobb kedve van, de csak addig, amíg eszébe nem jut, hogy hamarosan egyedül kell boldogulnia a Tarsisba vezető úton. Ez a levél már mázsás súly neki, főleg, hogy Singarme olyan nagy jelentőséget tulajdonít neki.
Így aztán elviszi, s reméli, hogy ezzel vége lesz a feladatnak.
Kezet ráz a fiatalemberrel, majd elindul magában.
Ehhez természetesen át kell haladnia Norlan városán, de nem fog soká tartani, ismeri már a járást erre.*
- Az istenek legyenek veled is, Trintorin.
*Morogja a szakállába. Út közben azon gondolkodik, hogy talán még találkoznak majd, csak rövid ideig jár ezen az esze, utána már ismét a levelet tapogatja köpenye alatt.
Tarsis még innen is messzinek tűnik. A nap csakhamar a barna köpeny hátát melegíti, s bár a törpéről lekívánkozik, inkább nem húzza le magáról.*

//Köszönöm a játékot! //

//Menion után pár héttel//

*A kikötőben nagy a nyüzsgés, pedig még csak most kezd hajnalodni. Fel sem tűnik neki a virradat meg a vele ébredő zajok, mint ahogyan az sem, hogy az egész éjjelt a tengerparton ülve töltötte magában morfondírozva.
Tudata, mióta a bagoly visszatért hozzá Menionban, tiszta. Mindenre emlékszik, mióta eljött onnan, feltehetően ez azt is jelenti, hogy egy percre sem vesztette el a kontrollt az úton, mindvégig önmaga maradt. Bár igaz, Menionban eléggé kiélte régi énjét, a vámpírt, de aztán végül rendeződtek a dolgok.
A nap első sugaraira a Miától kapott kuvik abbahagyja a mágus feje fölötti körözést és annak ölébe ereszkedve menedéket keres a vörös bőrkabát egyik belső zsebében. Egy pillanatra eszébe is jut Mia. Ki tudja túlélte-e a Sendeli ütközetet. Ha a hírek igazak, a sárkányok ott is győzedelmeskedtek. De nem, most nem Mia miatt vacillál, hogy elhagyja-e újra Lanuria földjét. Akkor ott Sendelben Dremernek igaza volt, csakis saját magától várhatja a megváltást. Viszont valahányszor problémáira megoldást keresett, mindig konkrét tervet dolgozott ki, átment Lanuriáról Evolyranra, ha kellett, vagy fordítva, s bizton reménykedve a sikerben végül elérte, amit akart még, ha közben több apró problémát is kreált a nagy megoldásának érdekében. És nem meglepő, hogy azon apró hibák közül előbb-utóbb egy megint átlépte a „kis baj” határát és naggyá kerekedett. S kezdődött minden elölről..Hát ezért menjen most újra Evolyranba?
Igen, a sendeli csatát főképp azért hagyta ott, na meg régen is járt már arrafelé, de hiányzik ez most, hogy megint valami ballépés folytán slamasztikába kerüljön? Meglehet az is, hogy az elmúlt hetek miatt gondolkodik így, hiszen ezen idő alatt nem volt gond sem Aldoval, sem Constantinnal. Talán megtanult önmagával élni? Bárki is legyen az az önmaga...
Azonban, ha elkezd kutakodni újra a múltban, ki tudja mit talál vagy épp mit nem. A múlt az mindig is egy meghatározó része volt életének. Eddig nem ismerte be, de szeretett ott élni, ahányszor csak tehette visszajárt oda és gyönyörködött, mint egy mohó király a kincstermében. Oda halmozta fel mind az idilli pillanatokat, mind a bántalmait, melyeket az évek során összeszedett. Ha kellett, gyönyörködött, ha kellett szenvedett. S mindezt betegesen élvezte. Ez által tudott tetteinek is magyarázatot szolgáltatni maga előtt. Ha kellett, a fekete lovagokra, ha kellett, Glorienre vagy épp Miára hivatkozni, s kifogásokat keresni sosem volt nehéz. Még ha nem is tartozott senkinek magyarázattal...Dremernek igaza volt.
Ideje most már lezárni ami volt és ne a múltban, ne másban, hanem saját énjében keresse a megoldást. De akkor most hogyan tovább? Menjen vagy maradjon?
Az immáron teljes fényében tündöklő nap beragyogja a kikötőt. Hajók indulnak útnak vagy épp érkeznek, a tömeg egyre csak növekszik. Az imént még a parton üldögélő mágus lassan beleolvad a sokaságba...*

//Egy váratlan látogató //

Óvatos vagyok most már, amikor a város nyüzsgő piacán és széles utcáin járok, mivel nem fűztek szép emlékek a legutóbbi látogatásomhoz. Már az sem volt semmi, hogy szembe kellett néznem Kain mesterrel, a sárkánygyanús mágussal, ami már magában felért egy átokcsapással és sosem szeretném megismételni, de fogalam sem volt, hogy miért akartak lefogni a katonák. És míg abban biztos voltam, hogy Kain-nal nem fogok itt megint összefutni – kétszer csak nem csap ugyanoda a mennykő, - addig nem lehettem benne biztos, hogy a hivatalos szervek felől elmúlt-e a veszély, ezért óvatosnak kellett lennem. Bár, ahogy annak idején törtem rajta a fejem, azokban a katonákban volt valami gyanús……..
De hát egyre kevesebb hely volt, ahová mostanában mehetett a magamfajta enyveskezű, ahol megkereshette a napi betevőjét. Már-már arra kellett fanyalodnom, hogy elszegődjek valami munkára…..
De ekkor a nyakamba hullott az utóbbi idők legszerencsésebb fogása, mikor az egyik fogadó előtt, a kocsijáról leszálló férfiba botlottam, szó szerint és nem véletlenül.
A pofaszakállas, idősödő úr visszatántorodott és majdnem fenékre ült a hintó lépcsőjén, de ebben én „ügyesen” megakadályoztam, miközben serényen elnézést kértem tőle, amit csak akkor hagytam abban, amikor éppen csak elkerültem a kocsisa rúgását, akire vigyorogva öltöttem nyelvet, ahogy kikerülve e lábát, elinaltam az első sarokig, ahol végre megnézhettem a zsákmányomat, amit a nagy segítségnyújtás közben sikerült megszereznem.
A teli erszény, amiben jó sok érme zörgött elégedett vigyorgásra késztetett, de a zsákocska mellett egy összehajtott levélke is volt, amit kíváncsian olvastam.

Nagyrabecsült Zaveeyera Borromo kisasszonynak , a Bíborgyöngy Ház asszonyának!

Hozzértő kezeibe és tapasztalt belátására ajánlom kedves barátomat, nemes Faragi Cizerino urat, aki birtokának ügyeit intézni érkezett az Ön városába. Bízom benne, hogy ugyanúgy élvezheti majd feledhetetlen vendéglátását, mint jómagam.

maradok feltétlen híve
Hubert Angemo gróf

Már hallottam e Házról és, hogy hányan áhítottak beljebb kerülni a küszöbén, de az egyszerű pórnép, főleg nem a magamfajta alja, maximum kívülről csodálhatta az épületet és a benne lakó szépségeket.
Éééééés nekem most itt volt a kezemben a bejutás lehetősége! Az a kis zsák darna nem valószínű, hogy elég lesz a benti szolgáltatásokra, de már az is minden pénzt megér, ha egy kis időt bent tölthetek csak aztán dobnak ki. Ha más is összejön, akkor meg felajánlást teszek az első templomban ami az utamba akad.
Már csak ruhát kellett lopnom, ami nem okozott gondot, hiszen jóformán megtáltosodtam az előttem álló lehetőségtől.
Hamarosan már az épület ajtajában álltam és csillogó szemekkel néztem a díszes belsőt, az asztaloknál étkező urakat és…..ledér hölgyeket.
Az elém toppanó szőke, karcsú és mosolygós lány kérdésére csak a kezébe nyomtam a levelet és kinyögtem.
- Faragi.

//Kész úriember vagyok //

Általában, sőt legtöbbször nem vagyok az a szégyenlősködős fajta, különben nem ezt a hivatást választottam volna, és igazából most sem a Pazar környezet az ami megrekeszti elsőre bennem a szavakat, hanem a hölgyek válogatott szépsége. Természetesen jártam már kupiban, milyen férfiember nem járt? De ott ritkán volt olyan, akinek kedvtelve nézegette volna az ember az arcát, vagyis hát ……nem az volt a lényeg és a saját mércémmel nézve mélyen a zsebbe kellett volna nyúlni, ha minőségi szolgáltatást akart volna a magamfajta otthontalan félvér.
Itt meg azt sem tudtam hová és kire nézzek, még az engem fogadó nő is olyan szemre való volt, hogy csak pislogtam rá, mint partra vetett hal.
A nevem után, kedvesen megérdeklődte, hogy mivel érkeztem, milyen ételeket szeretek és milyen hölgytársaságra vágyom, szőkére, barnára, csacsogósra, vagy szótlanabbra és a többi……., majd egy hátsó asztalhoz vezetett, ami teljesen megfelelt nekem, hogy az egész előttem lévő termet és a benne lévőket beláthassam.
Egy szolgálólány, bár ebben nem vagyok biztos, hogy az volt, de elvette a felleghajtómat, aztán még éppen, hogy készülődtem leülni, máris egy mosolygó barna hajú és őzike szemű lány termett mellettem, szellőként lebegő ruhában, finoman csilingelő ékszerekkel a csuklóján és a bokáján. Finoman végighúzta a kezét a vállamon, miközben a mellettem közvetlenül lévő székre telepedett és meleg hangon szólt hozzám.
- Én vagyok ma a személyes szolgálója és azon leszek, hogy nagyon-nagyon jól érezze magát a Házunkban.
A szemébe nézve, egy kis szünet után megtaláltam a hangom és rámosolyogtam.
- Óóóó, én biztos vagyok ebben.
Örökös ugrásra kész feszültségem most felengedett, hiszen benn voltam és senki nem akadékoskodott, már egy lányt is kaptam, minden jól alakul.

//A hely nem számít csak a látvány és az érzés //


Sosem találkoztam még ilyen kedves és figyelmes lánnyal, aki a helyi pletykákkal és messze földről jött utazók történeteivel, meséivel szórakoztatott és ha rám került a beszéd sora, akkor olyan szomjasan hallgatta a szavaimat, mintha én lennék a keleti bölcsek egyike.
Az étel bőséges és nagyon ízletes volt, vissza kellett fognom magam, hogy utánozva a többi vendéget, megfontoltan egyek és ne tömjem tele magam, a testes vörösbor pedig csak úgy itatta magát.
Ezért aztán meglepődve pillantottam fel, amikor egy újabb csinos nő állt meg az asztalunknál és kis tálcán egy kulcsot nyújtott Rozalinda felé, mert mint megtudtam, így hívták a társaságomban ülő szépséget.
Kérdőn néztem a kétségbeesett arcra, a könyörgő szavakra, hiszen én aztán semmiben nem szenvedtem hiányt és egészen eddig, mag nem emlegette a fáradtság sem foglalkoztatott.
Aztán az jutott eszembe, hogy talán ez csak egy virágnyelv, amivel nem nyíltan ajánlják fel a vendégnek, hogy kísérje fel választott hölgyét, hanem ilyen burkolt formában, ezért, eszembe jutva, hogy én tulajdonképpen egy gazdag földbirtokos vagyok, nagyvonalúan legyintettem.
- Semmi okom nincs arra, hogy bármi rosszat szóljak rólad, édes Rozalinda, ezen ne aggódj, sőt dícsérni foglak úrnődnek, de szívesen veled tartok, hogy elvégezd a….hmmm….dolgodat és tovább kényeztess.
Mosolyogva hagyom, hogy maga után húzzon az emeleti folyosón és sokat mondóan végigsimítson rajtam.
- Csak aztán siess vissza, mert unatkozni fogok a meséid nélkül. – cirógatom meg az orcáját, ahogy ellibben mellettem, míg én vetve utána egy izgatott pillantást, beléptem az ajtón.
Csak a gondolataim ilyetén elterelésével tudom magyarázni, hogy nem vettem azonnal észre a veszélyt!
És nem, nem hittem, hogy véletlenül vannak itt és azt sem, hogy a vöröshajú szépasszony lenne a legveszélytelenebb a szobában, sőt……
Valószínűleg ő a Ház madame-ja, vagy a helyettese és az ő verőemberei a kísérői és ez nem sok jóval kecsegtet. A szemem azonnal a menekülés útját keresi, de nem valószínű, hogy hagynának kimenni az ajtón, talán odakinn is áll már két ember, így aztán némi habozás után megvonom a vállam és a székhez sétálok, amit felajánlott. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam az egyik embere az ajtó elé állt.
- Óóóó a szóbeszéd…….nem mindig kell hitelt adni a pletykáknak, de ezt gondolom Ön jobban tudja nálam. – nézek rá, várva, hogy hová akar kilyukadni.
Mikor az ablakhoz sétál és elkezdi mondani mit lát, akkor már biztos vagyok benne, hogy lebuktam, csak az a kérdés mik a szándékai. Nem voltam bolond, hogy harcba bocsátkozzam az embereivel, mikor nálam csak egy apró kés volt, mert a fegyvereket ide nem engedték be, így csak azt tudtam becsempészni.
- Óóóóó- pattantam fel ijedtséget tettetve – amit azért annyira nem kellett megjátszani, - mert azért az utolsó szalmaszálba is érdemes belekapaszkodni. – Az csak az apám lehet és nem szeretnék vele találkozni, remélem megérti. – néztem rá megértést várva. – Nem örül, ha ilyen helyen időzöm……Van esetleg itt egy hátsó kijárat, ahol elkerülhetem a kínos találkozást? – teszem a kezem a pénzes szütyőmre, jelezve, hogy nem lennék hálátlan.

//Csak épp semmi értelme, nem igaz? //


Próbálom leolvasni a szép hölgy arcáról, hogy vajon sikerült-e a megtévesztési próbálkozásom, ami a lent toporgó öregember nevének hallatán, hirtelen ugrott be, mert nem volt erre kidolgozott tervem, nem gondoltam volna, hogy azzal a satnya lábaival, ilyen gyorsan ideér. Ráadásul, hogy ennyire egy kéjenc kecske, hogy az őrség helyett, ahol előadhatta volna, hogy milyen rútúl kirabolták, egyenesen idejön, hogy bebocsátásért könyörögjön, ahelyett, hogy az ijedtségtől félrevert szívét ápolgatta volna.
A madame fegyelmezett vonásairól azonban semmit nem tudok leolvasni, talán csak enyhe érdeklődést, de a felém mozduló fogdmegek, már nagyon is azt sugallják, hogy továbbra sem vagyok kinn a bajból. De egyelőre a nő féken tartja őket és ez felveti, hogy még van esélyem épségben megúszni, ha jól forgatom a szavakat.
Éppen ezért állom a Ház úrnőjének fürkésző tekintetét, így ő sem lát semmilyen zavart nálam……egyelőre.
Aztán, ahogy beszélni kezd, rá kell jönnöm, hogy ez tényleg nem egy szokványos nyilvánosház, hiszen ott elég, ha az ügyfél fizetni tud, senki nem kíváncsi arra, hogy honnan jött és kicsoda, de itt olyan mélységekben kikémlelik a vendégeket, hogy az már-már arra utal, nem csak a szép lányok az árucikkek ezen a helyen, hanem az információk is. És nekem pont egy ilyen helyre kellett betévednem! Már átkozom a percet, amikor nem hajítottam azonnal az utca porába azt az átkozott levelet és zsebre vágva a pénzt, valami nevenincs fogadóban lopnám most a napot békésen. Nem…….nekem muszáj volt kíváncsinak és mohónak lennem!
Nyilvánvalóan jó személyleírással rendelkeznek a „tolvajt” illetően, így, ha továbbra is megpróbálok mellébeszélni, csak rontok a helyzetemen és ennek fenyegetését most tisztán kiolvasom a madame szeméből.
Kissé távolabb lépek az őröktől és arcomra – szándékosan – bűnbánó kifejezés költözik.
- Ne, kérem kedves asszonyom ne adjon át az őrségnek! Jeremy vagyok, szolgálatára. Nem akartam semmi rosszat, láthatja fizettem is volna, csak……. – nyeltem látványosan idegesen, - csak úgy szerettem volna bejutni ide és megcsodálni a gyönyör palotáját és a benne lakó tündéreket. Annak a vén kecskének nem hiányzik az a pár darna és biztos vagyok benne, hogy nem csak a lábát kínozza a köszvény, más testrészével sem bűvölné el a hölgyeket….. – biggyesztem le a számat. - De nem okoztam semmi kárt, a szolgáltatást is megfizetem, csak engedjen el, kérem. – nézek rá ártatlan szemekkel, ami már sokszor bejött a nőknél. – Eltűnök és soha többé nem lát.

//Én annyira igyekszem //

Most, hogy szorult helyzetbe kerültem és a madame nyíltan megfenyegetett azzal, hogy felad a városi őrségnek, élénken felidéződött bennem, ahogy a legutóbbi ittlétemkor, minden előzmény nélkül – mert emlékezetem szerint semmit nem követtem el a városban, - pont a katonák csaptak le rám…………
Persze azt sem tagadhatom, hogy épp elég sötét ügyletet bonyolítottam le még nemes urakkal is, hogy felvetődjön bennem, talán valamelyik úgy gondolta, jobb, ha még véletlenül sem pletykálok el semmit, de miért pont akkor. És ki tudja milyen vége lett volna, ha nem jön az a sárkány……Brrr……mondjuk ő sem volt sétagalopp, nem is tudom miért kímélte meg az életem.
Így végig gondolva, rá kellett jönnöm, hogy jó pár ember bögyében vagyok, hogy féltsem az életem és most itt van ez az ostoba helyzet, amibe megint csak belekevertem magam…..
És megint csak egy esélyem van,…..hogy kidumálom magam, ahogy szoktam, remélve, hogy a madame vevő a könyörgő, esdeklő tekintetre és egy ifjú heves vérmérsékletének magyarázatára.
És úgy látom, mintha megenyhülne, ahogy hallgatom a szavait és bár továbbra is kételkedik a szavamba, de legalább nem fenyeget azzal továbbra is, hogy a törvény kezére ad.
Némi bizakodó mosoly jelenik meg az arcomon, követve a szép hölgyet a tekintetemmel, amíg helyet foglal, és ami viharos gyorsasággal fagy le, amikor meghallom a folytatást és a mellé társított kemény tekintete, amiben már semmi megértés sincs. A szemem nagyra tágul az összeg hallatán és beletelik pár lélegzetvételnyi szünetbe, míg meg tudok szólalni, pedig ez nem sűrűn fordul elő velem.
- 250…….250 darnát mondott asszonyom? Ööööö, biztosan rosszul hallottam…. – nyomtam az ujjam a fülembe és megráztam, majd egy bocsánatkérő mosolyt vetettem felé. – Ne haragudjon, de olyan összeget hallottam, ami persze nem lehet…….ugye? Hiszen azért már egy lovat, vagy egy szekeret lehet venni, nem egy……..reggelit……!!
Talán lehettem volna kedvesebb is, de teljesen elképedtem az összeg hallatán és nem lehet csodálkozni, hogy elhagytam az úri modoromat, ráadásul az erszényben jó, ha 80 darna volt……….

//Egy ügyes tolvaj, mindig jól jön a háznál //

Sok mindennel néztem már életemben szembe, példának okáért már sárkánnyal is és itt nem Kain mesterre gondolok, mert ő rá a letöbb mesterkedésem ellenére nem tudtam rábizonyítani…., de ekkora pofátlan összeget egy kupiban még sosem hallottam.
Nyilvánvalóan az elképedés kiült az arcomra, mert mintha a velem szemben ülő asszony szemében a jókedvűség szikrája villant volna fel. Persze megtehette, hogy szórakozik a szorultságomon, hiszen nyerő helyzetben volt: az ő házában, az ő emberei vettek körül és minden valószínűség szerint a zsebében volt a város legtöbb férfi elöljárója, elükön az őrkapitánnyal, talán még a bíróval is.
Azonban valamiben tévedett: nem ő volt az első, aki sokkal nagyobb áldozatot kívánt, mint amit nyújtott érte, bár erről nem lehetett még véleményem, hiszen a szolgáltatás csak egy icipici részét vettem igénybe, a lényegről lemaradtam.
Mondanivalója lebegve hagyott vége azonban nem lepett meg annyira, mint amire lehet, hogy számított. Hiszen még mindig itt voltam, nem vertek meg, nem dobtak oda rögtön a katonáknak, ami csak egy dolgot jelenthetett és ezzel nem először találkoztam életemben. Én is éltem ilyen zsarolással, csak nekem ritkán volt ilyen ütőkártya a kezembe.
Látszólag szorult helyzetem ellenére elmosolyodtam és ellazult izmokkal hallgattam tovább, vajon mi lesz az a „szívesség”, amivel kiválthatom magam, bár az, hogy utána nem vehetem igénybe Rozalinda szolgálatait, némi csalódást okozott.
Amikor befejezte, a mosoly szélesebb lett és könnyed mozgással az asztala előtti székhez visszasétáltam és belehuppantam, kényelmesen elhelyezkedve.
Mivel nem láthatott a gondolataim közéé, nem tudhatta, hogy a döntés elsőre nem volt egyértelmű, még ha azt is hitte, nincs választásom. Az emberei ugyan erősek voltak és biztos simán levertek volna, de egy besurranó tolvajt az utcán már nem biztos, hogy kordában tartottak volna, ám mindig is volt egy súlyos hibám, a kíváncsiság. És én tudni akartam, mi az, amire a veszélyesen befolyásos és jól informált Madame-nak szüksége van egy magamfajta tolvajra.
- Mint már említettem, nem óhajtok közelebbi ismeretséget kötni a Norlani törvénykezéssel, így akár el is küldheti a kutyáit. – intek a két fogdmeg felé. – Örömmel hallom, hogy egy ügyes kezet nem pazarolna gyilkolászásra, de ha nem kell elemelnem semmit, akkor kíváncsian várom, mire kellek, hozzáteszem, hogy azért kicsit megédesíthetné azt a hurkot a nyakam körül, egy rövidke kis éjszakával és akkor még lelkes is leszek…….. – eredt meg a nyelvem, hiszen meg volt a kiút. – Egyébként csupa fül vagyok, milyen az a fogadás és főleg ki ellen…..- nézek rá kíváncsian.