Déli-dombság

* Elnevetem magam a válaszon majd eltűnik az illúzió amit megalkottam. S lassan elfújja a szél, s én Shugara tekintek.
- Nem szégyenlem, a pecsét szamomra egy ajándék. Hisz elfogadott ha másnak nem is de legalább csatlósaként szolgálhatok soraiban....
* Ökölbe szorítom kezem.
- De az biztos... Ha megszerzem azt az erőt... Ami elég lesz hozzá, hogy legyőzzem, egy pillanatig se fogok habozni azon, hogy életben hagyjam... Szóval Shuga, ha diadalt is aratok az ő ügye mellett fogok harcolni. Habár elég vért láttam már, de érte ismét ölni fogok... Az istenek, nem tekintenek minket eszköznek, ők életet adtak s hagyják had használjuk ahogy jól esik... Viszont mikor elszámolás lesz, bizonyára egész eddigi létem egyetlen pozitív dolga az lesz, hogy téged még csak meg se próbáltalak megölni.... Érdekes egy figura vagy Shuga... Ha véget ér ez a háború elviszlek megkeresni azokat a kavicsokat amelyeket oly nagyon áhítasz... Addig is éld túl valahogy... És kerüld el a hegyeket nem szívesen vágatnám le a fejed a helyéről, viszont induljunk tovább... Nem időzhetünk itt egész nap.
* Majd felkerekedtem s elindultam északnak remélhetőleg Shugaval az oldalamon.

Hossin arca furán mutat az őszinteség úgy tűnik az álcáját és a merev tartását leengedte.
Egy pillanatra megfeszül majd elernyed, érdekes látvány egy szellemtől akinek nincsenek "érzései".
Elvigyorodom, és felállok, majd némi energiát viszek a kezembe hogy hátba verhessem, hisz egy szellemet elég nehéz ezzel a gesztussal megörvendeztetni egyébként, mit nehéz lehetetlen.
Szóval hátba vertem, és rátértem a következő dologra.
És most merre tovább?

* Ahogy suga keze a hátamhoz ér kicsit meglepődök rajta, nem gondoltam volna, hogy ez eszébe jutna bárkinek is. De egy biztos jól esett. Majd a kérdésre is választ kéne adnom. De még előtte elgondolkozok rajta mi is lenne a megfelelő úticél, s egy pár pillanattal később meg is válaszolom neki ezt.
- Én Sendel felé tartok, van ott egy kis elintézni valóm. Viszont az már meglehetősen közel van a háborúhoz. Szóval ha nem tartasz velem megértem, s te merre tovább?
* Nézek kérdőn a magusra.

Sendel nekem is útba esik van ott egy találkozóm valakivel. Szóval addig mehetünk közösen aztán elválunk. a közelében.
Van egy kis találkám egy régi baráttal, aki egy kicsit hiányzik, ahogy a száját jártatja és idegesen reagál a dolgaimra. Erre a gondolatra elmosolyodok, remélem nem felejtett el.
Szóval addig még rengeteg dolgot átbeszélhetünk a háborút addig felejtsük el.

* Érdeklődő tekintettel nézek a mágusra, vajon ki az akivel ott tart találkozót. A legutóbbi találkozónál sendel városát ellepték egy idegen világból érkezett rovarsereg. Akik nem éppen mondhatóak könnyű esetnek.
- Értem, szóval egy barát... Abból jó ha akad a mai világban kevesen vannak és többsége akar is valamit a másiktól. Csak az különbözteti meg egymástól őket, hogy az egyikre számíthatsz míg a másik elfut ha bajban vagy. Nekem is van egy barátom aki most eppen igazgatja az embereimet, habár nem teljesen értem a hozzá állását viszont tudom, hogy hű marad hozzám. Elvégre életet kínáltam neki a biztos halál helyett.
* Majd bolintok egyet.
- Bizony rengeteg dolog lehet amiről beszélhetünk. Kérdezz bátran s ha nem ütközik bele a terveimbe válaszolni is fogok. Egyértelműen nem adok ki olyan információt amit az ellenségeim kezébe kerülve végzetes következményeket hoz magával.
* Elég hosszú út van Előttünk s mögöttünk alig egy napnyi járóföld. Ez az út ezzel a tempóval napokig is el fog tartani.
- Mit szólnál ha szereznénk egy lovat. Mégis csak gyorsabb lenne az út. Vannak itt eldugott kis tanyák, s nekem nem esik túlzottan nehezemre elkötni egyet... A ló Sosem árthat, főleg ha menekülnöd kell. S mégis csak kíméletesebb rád nézve az ücsörgés, ha nekem nem is esik nehezemre melletted lebegni.

Értem, szóval egy barát... Abból jó ha akad a mai világban kevesen vannak és többsége akar is valamit a másiktól.
Akarni a másiktól, hm most megfogtál szívem szerint kitekerném a nyakát, de valószínű hogy mire oda érnék hogy megszorítsam egész más dolog lenne belőle.
Vigyorodom el, pár emlékre gondolva. Majd a hátas problémára kezdek koncentrálni, ez sem utolsó felvetés.
Azt mondod lopjunk lovat? Nem is rossz ötlet most a vásárlás meg a többi hercehurca csak gond lenne

*Köhhentek kettőt majd rápillantok Shugára.
- Nem hiszem, hogy tolvajlásnak kéne mondanunk, csupán nevezzük úgy, hogy nem önszántukból de segítenek egy megfáradt utazónak. És fogalmazzunk úgy hogy kölcsön adják egy határozatlan időre, hátas jószágukat. Ugye mennyivel szebben hangzik. Ez a föld csupa szeretet és tisztesség. Mindenkiben ott a jó szándék, csak elő kell belőle hozni. Ha akarja ha nem... Nos mivel egyedül sokkalta gyorsabban fogok haladni, ezért maradj itt... Úgy fél óra óra lehet míg vissza érek.
*S kicsit körbe nézek, s rámutatok egy magányosan álldogáló fára.
- Ott fogunk találkozni. S ha megengeded el is indulok, addig meg... fogjál pockot vagy nem tudom mennyire vagy kényes az ételre... Egy ekkora dombságon biztos találsz kisállatokat magadnak....
*Azzal ha Shuga bele egyezik én útnak indulok, ha nem kell tartanom egy emberi tempót sokkalta gyorsabban képes vagyok oda érni ahova szeretnék. Viszont mágiám már igen csak apadóban van ezért nem használom csupán szellemi adottságaimnak ereje kell ahhoz hogy egy tanyát úgy fél órányira tőlünk megközelítsek.

Ugyan nem értem miért kéne nekem mezei patkánnyal jól laknom, van bőven élelem mindenfele csak, meg kell találni de Hossinra hagyom a dolgot a távolság jobban aggaszt de ez meg legyen a saját khm problémám.
Ott fogunk találkozni. S ha megengeded el is indulok, addig meg... fogjál pockot vagy nem tudom mennyire vagy kényes az ételre... Egy ekkora dombságon biztos találsz kisállatokat magadnak...
Nézek a mutatott fára nincs mesze de a pockot akkor se vágom, na mindegy.
Rendben ott várlak aztán mehetünk tovább

* Alig fél óra után meg is érkeztem a tanyára. Szellemként elég egyszerű besurranni akarhova is. Három jószág állt a pajtában, az egyik elég jó erőben volt s ami még meglepőbb volt megérezte a jelenlétem s kissé ideges lett. Szellemként a legbecsesebb erényem hogy képes vagyok megszállni az élőket s ez alól ez a ló se volt kivétel. A pajta ajtaja kicsapodott s én mint táltos paripa rontottam ki azon. A kerítés nem volt túl magas egy enyhe kis mágiát kellett csupán használnom hogy at tudjam ugorni. Majd oly gyorsan szaladtam ahogy csak bírtam, s azután már csak bottal űzhette a nyomom a gazda. Kicsit tovább tartott az út mint számoltam de a megbeszélt helyhez érve meg is pillantom Shugát. Majd Közelebb baktatok hozzá. S csak nézem őt, s várok rá mit felel.

Nem felejtettél egy apróságot? Nézek rá kérdőn, majd azért megmutatom a füleimen levő hiányosságokat, tuti észre veszi hogy nem vagyok egy szőrén megülő fajta.
Lehajtom a fejem de most ezt hogy magyarázzam meg egy szellemnek na mindegy rövid töprengés után némi mágia segítségével, pár ruhadarabomból kitűnő lószerszámokat készítek. Majd a lovat felnyergelem, még viccnek is rossz ezt így végig gondolni de ahogy a mondás tartja ajándék lónak ne nézd a fogát.
Mindegy jó lesz amint végzek a lóval mehetünk is, az út alatt tarthatsz nekem egy viszonylag rövidített történelem leckét mert ahogy elnézlek sok mindent átélhettél személyesen is .

*Ahogy megszólal kiszólok a lóból.
- Mennyire nehéz veled...
*Majd ahogy elindulunk kér egy kis történelem leckét, amin elmosolyodok egy kicsit.
- Mégis miről szeretnél hallani... Az elmúlt pár száz év békéjéről... Leginkább semmi nem történt az éjhasadéki csata után az élet csak csordogált a maga medrében. S ami izgatóbb az a jelen, mert most ismét csak történelmet írunk. Bár nem is olyan rég felfedeztünk egy új kontinenst... Az sem volt semmi, Vadalant bizonyára hallottál róla... Istenek csibészsége volt talán, hogy eddig nem találtak rá. Gondolom jó okkal... Azaz érzésem van, hogy ott kellene kutakodnom azután az erő után. Hisz amit ennyire elrejtenek annak oka kell hogy legyen...

Esélyes hogy igazad van, már megint
Hagyom rá a dolgot, drága jó mesterem is sűrűn emlegette, hogy fel kéne akasztani engem annyira kiborítom őt. De ezt nem hozom szóba.
Igazából a hasadék csata érdekelne mert a béke mindig unalmas és hamis, mert a békére mindenki úgy emlékszik ahogy épp megélte, plusz elég kevesen beszélhetnek róla.
Vigyorodom el, és fürkészően nézek Hossinra.
Érdekelne a sárkányok szemszögéből mert a rövid életű embereké elégé elterjedt, és gyanítom itt ott lukas mint általában az élők viselt dolgai. Nem mintha nem hiném el a történelem eseményeit de nem biztos hogy minden úgy történt ahogy azt megörökítették.

* Shugát hallgatva elgondolkozok hisz akkor én is az emberek sorait bővítettem. Majd egy nehéz lélegzet hagyja el ajkaimat.
- Én sem tudok többet mint más, talán egy apró kis cseppel. A hasadékba úgy kerültek be, hogy egy szerelmet aldoztak fel. Pletyka vagy sem az emberi konokság az ami szét szakitott egy párt. S csupán a szerencse volt midőn a lányt rávették, hogy árulja el a férfi bizalmát magát és a szerelmet. S nem tudom mi volt az a varázslat de biztos vagyok benne, hogy az a lány Aznap mindenét feláldozta ezekért a gyarló emberekért. Ha jól tudom nimfa volt az illető, de ezeknek sose jártam utána az akkori idők pletykái azok amiket elmondhatok neked se több se kevesebb.

Hát ez is érdekesnek tűnik noha, keveslem az információt, de úgy látszik ez amit mindenki ismer.
Amúgy biztos vagyok benne hogy van még valami a történetek mögött morfondírozok. De hamarosan újabb kérdésekkel fogom bombázni de most valahogy a töprengés került előtérbe. Gyakorlatilag utunk elég csendes. A történelem lecke még ha csak ennyi is hasznosnak tűnik. De már az előttem álló események is érdekesnek tűnnek Hossin tanácsa a távolmaradásról sem kevésbé hasznos de nem tehetem. Olyan személyek hívtak akiknek sokkal tartozom nem hagyhatom cserben őket.

*A magust figyelem aki Továbbra is többet lát a dolgokban mint valójában van bennük.
- Túl sokat gondolsz bele egy olyan dologba amiben nem volt semmi több, mint a vak szerencse, ármánykodás és árulás. Ez mind ami a háttérben volt, saját szememmel láttam elesni Lanurt, s a frontvonalban voltam mikor a sárkányok elbuktak. Csupán a szerencse semmi több... No meg persze az istenek is nekik kedveztek.

Esélyes hogy megint csak igazad van túl sok ostobaság került már az utamba, de engem a kíváncsiság éltet. Meg az hogy lássak másokat zavarba jönni. Vigyorodom el, de az mindegy is hamarosan amúgy is Sendel-hez érünk, ezt meg is említem Hossinak.
Viszont hamar, elérjük ulticélunk. Bár utálom a lovakat de hasznosak. Kicsit belemerült a múltba de biztos van oka noha ehhez is egy fajta érzelem kéne no-de ki tudja mi van egy szellem tudatában.

*A ló feje csak billeg előre (Főadmin mondta a lóban kell lejátszanom a játékot), majd ki is szólok a ló belsejéből.
- Meglehet, sokszor fordul elő hogy igazam van de pont ennyiszer nincs is. Zavartság és káosz ezt a kort legjobban ezekkel a szavakkal lehet leírni. S igaz Sendel csupán egy napra van eme lóval. S talán itt az ideje elválnunk. Amerre most én megyek, neked nem lenne hozzá képességed, hogy velem tarts.
*Habár szívesen elhagynam a lovat még testében kell maradnom.
- Örülök, hogy találkoztunk Shuga a kíváncsi... Járj szerencsével s óvatos legyél. Istenek óvják az utadat. Bocsáss meg, de még egy ideig a lóban kell maradnom. A szellemlét hátrányai ugyebár....
*Majd egy enyhe meghajlás után, s ha Shuga nem mond jelentős dolgot a lóban tova kocogok Sendel felé
/Köszönöm a játékot/

- Meglehet, sokszor fordul elő hogy igazam van de pont ennyiszer nincs is. Zavartság és káosz ezt a kort legjobban ezekkel a szavakkal lehet leírni. S igaz Sendel csupán egy napra van eme lóval. S talán itt az ideje elválnunk. Amerre most én megyek, neked nem lenne hozzá képességed, hogy velem tarts. Valahogy éreztem hogy ez lesz bár nem ért meglepetésként a Birodalmi sereg se díjazná ha egy szellemmel együtt érkeznék meg.
~Azt azért észre vetted hogy erősen le néz minket?~
~Teljesen mindegy neki is vannak fura dolgai nekem is, többek közt te aki az elmúlt fél évben egyre többet szólsz bele az életembe.
-Nem állok utadba ha távozol hát menj békével, a többit meg majd Ritalea elrendezi.
~Vagy nem. Vigyorodom el. És bólintok Hossin felé aki kifakul.

// Én is köszönöm szépen //

1.küldetés - Veszély:
Kellemes délután van, pihenek mesterem elhagyott erdei házikójában. Az elmúlt pár napom pihenéssel és tanulással telt, pontosabban ismétléssel. Hisz néha muszáj az alapokat újra és újra átismételni. Eh, megmozdulni sincs kedvem, nem jutottam közelebb sem a mesteremhez sem a valóság mögé való belátáshoz, valamiért csak az istenek és esetleg néhány öröklétű juthatott hozzá. Természetesen nekem ez még nem megy, igaz többet látok, mint egy átlagos ember, de egy erősebb mágushoz képest kevesebbet, bár az is lehet, hogy tévedek. Belemélyedek kicsit hátha jobban megértem az öreg írásait, de lehet, hogy a birodalmi mágusoknál kellene jobban körül néznem, de oda csak engedéllyel és kapcsolattal lehet be jutni. Ami nekem mostanában elég kevés van.
-Éhes vagyok, együnk valamit- majd neki állok valami ételt össze ütni, még jó hogy hoztam magammal különben felkopna az állam és az elmúlt pár nap éhezés mellet, semmi fejlődés nem lenne csak éhen haltam volna. No, mindegy együnk aztán kezdjünk hozzá a gyakorláshoz.
A reggelin gyorsan túl estem, mivel a könyv még jobban érdekelt hisz újabb rúnákhoz férek már hozzá, így növelhetem varázslataim erejét.
-Mégis mire készülsz? Edzeni? Segítsek?
-Kihagyom kösz, de levegőzhetsz, ha akarsz.
-Nagyon kegyes vagy kiengedsz sétálni, mint valami koszos korcsot.
-Fogd be és segíts az edzésemben, mert neked elégé megy ez a nyüves testmágia, nekem viszont a méretnövesztésnél többet nem sikerült ki hoznom belőle.
-És erről ki is tehet? Ott vannak, a fejedben a rúnák használd őket és kísérletez. Persze ha párbajozni szeretnél, benne vagyok. De egy hozzád hasonló gyenge korcs nekem nem ellenfél.
-Emlékeztetlek hogy mostanában te se vagy csúcson kicsit elpuhultál gyúrhatnál …
-Fogd be emberke én egy halhatatlan entitás vagyok hozzád képest, szóval több tisztelet vagy elzárom minden erődet, és leshetsz, mint az a bizonyos borjú… Amúgy vendégeink vannak, fogadd őket, ahogy illik, pusztítsd el mindet.
Ebben a pillanatban 3 nyílvessző csapódik a ház falába és az idióta másik felem szimplán kilép és besétál reggelizni. Ezért még kinyírom az biztos, de elő szőr vegyük listába az ellenfeleket. A támadók arcán rökönyt látok és ez nekem kedvez, és mivel távol vannak ideje kipróbálni pár varázslatot.
-Talpa pyrobolous.- És repülnek az emberek szanaszét, időközben újabb nyílvesszők indultak útnak, de megálltak a szemem a szívem és a torkom előtt. Az ajtóban én állok és az erdő felé nézek a keze fent és a mutató újai nemet jeleznek és ő is varázslatba kezd, némileg több erőt visz bele, mint én, de még így is érzem az erőkülönbséget köztünk.
-Gravitas pyrobolus.- És bedobja az íjászok közé kik a fák közt kerestek rejtőzésre alkalmas helyet, pechjükre a varázslat összerántotta őket és a fákat is, amin rejtőztek, majd útjára engedtünk egy újabbat a gravitációs varázslatból egyenesen az elsőbe, ami az ott levőkre immár halálos hatással volt. A fa hús gömböt a tisztásra hoztuk pontosan a fekvő és a társaik halálsikolyainak hatása alatt levő harcosok elé tettük. Némi szinpadiasággal neki dőltünk a gömbnek, és türelmesen néztük a rettegő arcukat félelmük íze teljesen elöntötte érzékeinket, mint a mákony, amit egyes alkimisták kevernek ki amolyan függőknek, mint én.
-Szóval elmondjátok nekem ki küldött és miért, és esetleg azt, aki válaszol, életben hagyom. - előre dőlök a harcos irányába, kezemben egy alig 10 centis homok, kő és földgömb van, ami egyre gyorsabban forog, míg lassan olyan hatása lesz, mintha folyékony lenne. Pedig nem az, elemi mágia és az alkímia kombinációja ez a drága elegy, ami higanyszerű anyagot hozott létre a 3 különböző elemből áll össze és elégé kellemetlenül lemarja az áldozat bőrét, mint a sav pedig csak némi föld és salak alkotja. A zsoldos rettegve nézi a kezemben lévő gömböt, hogy vajon mire is jó, hát demonstrálom neki. Lecsapok a mellettem levő hulla halomra és egy elég szép darabot kihasítok belőlük.
-Ne őljön meg minket- kezd bele a rizsába, ami minket elégé felbosszant- mi azt hittük a vén szemétláda tért vissza, így a főnökünk küldött, hogy verjük ki belőle a pénzét és némi kamatot. Azt senki nem mondta, hogy egy démon szállta meg a házát nem akarunk, ártani önnek kérem, engedjen el minket…
-Ti ártani nekem? Nem vagytok ahhoz kicsit kevesen? –hajolok bele az arcába, a félelme íze meg korgatja a gyomrom és legszívesebben elharapnám a torkát, de máshogy döntök. - Elegem van, belőletek unalmasak vagytok és még meg is éheztem válasszatok kit egyek meg a többiek elmehetnek.
Mindenki a fecsegőre mutat, ami lássuk be nem szép dolog tőlük, és máris elfelejtették, mint mondtam az elején. No, mindegy a figurát elnyeli a föld, a társai a rémülettől elrohannak az erdő irányába, és én végzek velük is.
-Saxum stis- egy rakás mocsok a sziklákra felnyársalva haláluk gyors volt és kegyetlen, a föld alól előrántom a szerencsétlent és megigazítom, a ruháját leporolom, majd az arcom hüllőszerűre változtatom. Amitől maga alávizel a féreg, végig nyalom a nyakát és a verejtéke íze tényleg csábító, hogy szétharapjam, de az ígéret az ígéret.
-Ahogy megígértem ember, aki válaszol a kérdésemre életben marad, a társaid hibáztak és önzőek voltak így elemésztem őket te mehetsz, de ne az erdő felé, mert ott esetleg baleset ér, használd az ösvényt az biztonságos. Még egy kérdés mielőtt távozol. Ki a főnökötök, időszerű meglátogatnom őt is némi információért.
A főnök a kikötői banda feje a nevét nem tudjuk mi is csak egy sikátorlakótól kaptuk a munkát.
Csendben emésztem a hallottakat hátba veregetem és körül nézek, a látvány pocsék mindenhol hullák és én odabent tombolok hogy ezt meglehetett volna oldani másképp is. Majd figyelmen kívül hagyva, eltakarítom a szemetet, és megvárom, amíg távozik az egyetlen támadó, és felkészülök egy újabb beszélgetésre magammal. Ahogy körül nézek, csak pár fa hiánya mutatja a harcot meg némi vér, amit a föld gyorsan el nyel. Majd ültetek pár fát ha eszembe jut mielőtt távozom.

// Ezana és a sárkánylakoma//

Hosszú ideje bóklászik magányosan, miközben előtte a cél lebeg, vagyis elérni a közeli települést. Útközben éhségét pár gombával, meg különböző ehető bogyóval szünteti meg. Ritkán vesz magához állati húst, mert egyszerűen tiszteletben tartja azokat. Tudja jól, hogy vannak mohó népségek Lanurián, akik képesek halom számra ölni, hogy jólétüket biztosítsák. A saját gondolatainak világában evez, mikor  a közelben panaszos őz sírására rezzen össze. Nem kell sok idő ahhoz, hogy futásnak eredjen, mezítláb. Ő azon nimfák egyike, aki csak akkor húzza a lábára a cipellőt, ha olyan díszes helyre kell menni. Ráadásul a cipő talpa gyorsan kopik, emellett egyes esetekben kimondhatatlanul rosszul esik a lábának a cipőjének kialakítása. Mindenesetre a gyors futás után hamarosan megérkezik az állathoz, s ekkor pillantja meg az ismeretlent. Kicsit felfordul a gyomra a látványon, s tán fel is sikoltana, ha annyira ijedős lenne. Ehelyett földbe gyökerezett lábakkal áll a helyén, s nézi az ismeretlen mozdulatait.
~ Ez undorító, menj már innen el, mert még észrevesz téged! ~ szól a belső hangja, ám hiába fogja fel azoknak jelentőségét, mert továbbra is ott van, ahol megállt. Rajta leginkább egy növényi rostokból álló tunika van, ami kékre van festve, ám az öv része smaragd színben pompázik. Alul egy hozzá illő nadrág tartozik. Mivel szabómester készítette neki, így kellemes látványt nyújt benne, mintha csak rá öntötték volna. Van egy szütyője az oldalán, míg átellenben egy tőr pihen a tokjában. A nimfa kezében ott a saruja. Már percnél több ideje ott szobrozik, mikor végre elindul, de az alak felé. A szép íriszei metszőn néznek rá a gyilkosra, hátha ezzel elér nála valamit. Egy pontnál tovább nem megy közelebb, ami egészen pontosan öt lépés a férfi mértékével mérve.
- Mindig csak a pusztítás! – ad hangot felháborodottságának, mert egy nimfának nem könnyű szemet hunyni a természet ilyen fajta állatias leigázásán. Önkénytelenül a idomai alatt karba fonja mindkét kezét, majd várakozik.

Érzékeli a másik vizslató tekintetét, amitől kirázza a hideg. Természetesen nem kerüli el figyelmét, hogy először máshol pihent meg az idegen szeme. Eza nem tagadja szépségét, sőt annak tudatában cselekszik mindig. A két szempár találkozik az éter egyik pontján, majd láthatatlanul egymásnak feszülnek, mint két birkózó férfi. Az előtte levőt méregeti, mint az árút a piacon, s azon töpreng, hogy milyen szerzettel sodorta őt össze a sors. Azt már látja, hogy miként öl, ami igazából aggodalomra okod ad.
- Nem szeretem a vérengzést. – közli a másikkal ezt a tényt, s hangneme olyan, mint az éjszakában a hideg eső. A másik mozdulata nyomán óvatosan hátrébb lép kettőt, miközben az íriszei megpillantják a narancsköves kardmarkolatot. az élettelen fémnek a puszta gondolata felkavaró, egyben vérlázító a számára. Az öregektől sokat hallott arról, hogy azzal szokták az egyes személyek elvenni mások életét. Kivéreztetik őket egy súlyos seben keresztül, mint ha csak állatok lennének. A gyomra rögtön összeszorul a nimfának, ám észlelve a helyzet súlyosságát nagyobbakat kezd el lélegezni. Abban reménykedik, hogy lenyugszik s talán megtalálja a közös hangot az idegennel. Sokáig nem jön ki ajkain szó, így hallja a másik hívását a táplálkozásra.
- Úgy vélem, kihagynám – válaszol Eza a férfinek, s inkább kettőt hátrébb lép. Jól látható a bájos arcának vonásain, hogy cseppet sem bízik meg a másikban. Megveti belül, annak ellenére, hogy fogalma sincs valójában kicsoda és miért tesz ilyeneket.
- Nem leszek a mocskos bűntársa – fejti ki érdekes gondolatát a Izra gyermeke, miközben a kemény külső mögött, imát mormol az elhunyt őzsutáért. Búcsúztatja, hiszen tudja többé már nem fog megmozdulni. Figyelemmel kíséri a másik ténykedését, ha nem zavarja el onnan. Kíváncsi, hogy megtiszteli-e az elejtett vadat valami rituálé keretében? Vagy nem foglakozik ilyen apróságokkal. Idő közben egyik lábáról a másikra helyezi súlypontját.
- Miért háborgatod a vidék nyugalmát vad természeteddel? – szögezi a másikhoz a kérdést, mert érzi jól a természet nem tetsző szavát.

A férfi szemmel tartja, mintha csak valami nagyon erős lény lenne. Az igazság az, hogy elsőre sosem folyamodik erőszakhoz, akkor jelenleg nem itt tartanának. Harcolnának életre és halálra, s kettejük közül valamelyikük a másik fölé kerekedne. Már belegondolni is fájdalmas. Elindul a férfi ágakért és gallyakért, így van alkalma eldönteni, hogy mennyire ért a természettel való éléshez. Követi, de a távolság kettejük között alig változik. Néha megfordul a fejében, hogy a föld erejét hívja segítségül, és azzal fedje el a kivérzett tetemet. Megtehetné, de tart az idegen dühétől, ezért óvatos. Izgalommal és feszültséggel telik meg a levegő, miközben arra vár, hogy hibát vagy fogást találjon az illetőn.
- Valóban? Az oroszlán, sem pedig a farkas nem öl ily kegyetlenséggel. Az állat nem véletlenül sírt úgy, s a fülem nem csal meg. Ehhez foghatót még sosem hallottam egy állat szájából kijönni. – veti oda a Szépség, mint éhezőnek a kenyeret, aztán egy ideig gondolkozik a következő beszédén. Úgy érzi, hogy fel kell világosítani a másikat, hogy ennek az állatnak a húsa valószínűleg nem fog ízletes lenni.
- Boldogtalan állat húsát ne edd, mert rossz ízű, és egyáltalán nem tápláló. – fejti ki Eza, mint ha valami bölcs javasasszony lenne, aki a fiatal tanítványt oktatja.
- Ettél már félelem ízű húst? Én igen, s egyik falat sem esett jól, hiába volt jól megfűszerezve és elkészítve. – magyarázza el a nimfa a különös alaknak. Egyértelműen a másik ellen dolgozik, amit egyértelműen volt alkalma megtapasztalni 273 év alatt. Mivel nincs tisztában a gyilkos korával, így úgy véli, hogy a másik nincs teljesen felvilágosítva a természet dolgaiból.
- S egyáltalán mindegyik részét meg fogod enni az állatnak, vagy hagysz itt magad után egy kicsit? – toldja meg az előző szavait ezzel a gondolattal Eza, miközben sóhajt egyet.
- De ha annyira jólesik neked az a hús, amit saját magadnak köszönhetsz, akkor edd meg. – beszéde vége elég keményen hangzik, mint ha csak egy kemény tárgy lenne. Megpillant tőle nem messze egy ehető növényt, így odasétál hozzá. Alaposan megvizsgálja, sőt meg is szagolja, azután az érettnek ítélt finomságot begyűjti. Előkerül nála a tőr, hogy egy pici munkával nekilásson falatozni, ám előtte elmormol Izrának egy imát a gondoskodásért.

Egy darabig csendben hallgatja a férfi szavait, aztán megszólal, mert képtelen befogni a száját.
- S attól, hogy nem hagytad szenvedni fel sem merült benned a kérdés, hogy mi mindent okoztál ezzel? – veti fel a kérdést Eza, mert van olyan érzése, hogy a beszélgető társa csupán a felszínig gondol csak. A mély dolgokba bele sem gondol, hogy talán az őzsuta megölésével milyen károkat okoz, hiszen az kihat a természet rendjére. Nem sokkal ezen gondolatok után, újra szemével követi az alakot. Mikor a másik azt a kérdéskört veti fel, hogy nem evett életében sok húst, akkor nincs miért hazudnia.
- Valóban nem ettem sok húst, de zöldséget, gyümölcsöt és halat. Mégis így nézek ki! – teszi csípőjére a kezét a nimfa, miközben kihúzza magát. Az állat nyúzását nézi, ahogy az idegen a kezével dolgozik. Egy idő után elfordítja a fejét, csak azért, hogy egy újabb falat ennivalót egyen. Meglepődik, mikor az jó étvágyat kíván neki, ezért visszafordul a férfihez és fejével biccent. Az előtte álló nekilát tüzet rakni, így kíváncsian várja a végkifejletet. Eza sokkal gyorsabban elüti az éhességét, mint a fura szerzet, hiszen a hús átsüléséhez bizony idő kell. Magában elmosolyodik ezen a tényen, hogy mennyire lesz farkaséhes a társasága mire elkészül? Arra tud gondolni, hogy végül elég barbár módon fogja enni a húst, mit sem törődve a jelenlétével. A saját ennivalójával a kezében távolabb ül, hogy a lángnyelvecskék hője ne zavarja őt az étkezésben. Egy számára tetszetős fa törzsének dűl, felhúzott térdekkel. Egy darabig csendben étkezik, de aztán nem hagyja nyugodni a férfit.
- Az embereknek vannak háziasított állataik, s azzal mi a helyzet? Szerintem ugyanolyan barbárság, mint a tiéd. – szólal meg felé, miközben azon töpreng a nimfa, hogy miként folytassa ezen gondolatait.
- Miért kell rombolni a természetet? Miért kell megváltoztatni a helynek a lelkületét? – mondja ki hangosan, ám hangjában egy kis ingerültség érzékelhető. 273 éve él Lanurián, s tudja jól milyen pusztítások voltak már. A saját fajának jövőjére gondol, s ezért fohászkodik Izrához minden este, hogy segítse meg őket. A természet a sebei lassan gyógyulnak be, egyes helyeken évtizedekbe kerül, míg visszaáll a régi kerékforgásába.

//Ezana és a sárkánylakoma - időn túli játék //

Mikor a férfi úgy véli, hogy jelenlegi kinézetét csupán a istennőjének köszönhető, akkor belé fagy a szó. Elgondolkozik, hogy a másik miért felejti ki a táplálkozást? Ha nem evett volna semmit, akkor nem így nézne ki, ilyen életerősen. A társasága folytatja a keresgélést, aztán megtalálja a számára szükséges fákat. A faragást kíváncsian nézi, aztán meghallgatja az idegent. Különlegesnek ítéli a másik világát, hogy azt hiszi egy állat elejtése nem tesz semmilyen kárt. Kifejezetten nem örül annak, hogy ellenpéldaként olyat mond, ami valójában saját magától működik. Egyre jobban úgy véli, hogy a rejtélyes férfinek halvány fogalma sincs a természet működéséről, vagy legalábbis nem akarja elismerni annak létezését és működését. Nézi, ahogy egyre jobban elkényelmesedik, mint például a kabátját levételét látni. Különösebben nem érdekli a férfi test, mert az illető cseppet sem áll hozzá közel. Nincs közöttük kapcsolat, így vonzalom sem alakul ki. A társasága végül rájön, hogy mire megy ki a játék, de ettől függetlenül most mélyen hallgat. Megadja a másiknak a lehetőséget, hogy míg a sültje elkészül, addig jól átgondolja a természetről alkotott képét. Eza valami oknál fogva marad a másik közelében, pedig egyértelműen nincs bennük meg a közös hang. Úgy érzékeli fiatal fejével, hogy elbeszélnek egymás mellett.
- A természet önmagában jól megvan minden beavatkozás nélkül. Ha elszaporodik az egyik, akkor az végighalad a többinél is. Az emberek meg mohók, s fogalmuk sincs, hogy mikor szabad vadászni és mikor nem. Egyre kevesebb lesz az állatoknak száma, míg ki nem pusztul. Utána felbomlik az egyensúly és sosem lesz olyan, mint régen. – magyarázza el az idegennek, de nem reménykedik abban, hogy felfogja annak jelentését.
- S a nimfákat ne hasonlítsd össze magatokkal, mert mi csak engedéllyel szólunk bele a természet dolgaiba. Ha el is veszünk, akkor másképp viszonozzuk. Például ültetünk fákat, s figyeljük a természet minden rezdülését. – ejti ki a szavakat Eza, miközben feláll a helyéről és megjáratja a lábát. Sóhajt egyet lemondóan az alak felé.
- Te hol vagy építő? Te miként segítesz az állatokon?