Hyarmenya dzsungel

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-09-30, 8:01 pm

// Lothár, Sou, Caer //

Széles vigyor ül ki a kis surranóra, miközben szemlátomást a nagydarab páncélos harcos, aki magára vette a Lothár nevet, szó nélkül fogadja el az utasítását, mintha a kis surranó maga vezetné ezt az egész alakulatot. Mi ez, ha nem elismerés?
Meglepő módon, némán hallgatja végig a páncélos további rendelkezéseit, miközben korábbi komoly kiállása, igazán sokat lazult az idő előrehaladtával. Kérdezem én, ki lepődik meg ezen igazából? A kis surranó nem az ilyen hozzáálláshoz van szokva, így adódik, hogy a kezdeti lelkesedés csökkenésével egyenes arányosságban helyezi magát számára kényelmesebb megjelenési formába, hogy aztán az összegyűltekkel egyetemben ő is meginduljon a maga gyors léptű módján, hogy elújságolja Caernek a fejleményeket.
Felettesére az egyik mágus társaságában akad rá, s a beszélgetésük mibenlétével mit sem törődve vágja magát ismét vigyázzba, aminek okán hopakjának alja a puha földbe süpped a mozdulat lendületétől.
- Váltás elintézve! – vidáman, saját magára büszkén osztja meg ezt a tényt, miközben éles szemeit nem kerülheti el a szőke fiú oldalát fogó keze sem. Nehéz is lenne nem észrevenni, hiszen alig van szemmagasság alatt a kis surranónak, s a jelentés közepette fejét nem emeli felettese felé. Márpedig ennyi pont elég, hogy a katonásdi csupán tiszavirág életű legyen – Még mindig sebesült vagy? – mutat a fiú oldalára – Miért nem látogatod meg Leáékat? Ő biztosan ellátná a sérülésedet. – bár véletlenül, de nem az én elírásom okán lett váltás a két mondat között. Egész egyszerűen a kis surranó véli úgy, hogy eme társaságban fajának nőnemű egyedeit képviselő zöld hajú leányzója nem vallhat kudarcot, hiszen az, rájuk nem jellemző. – És akkor nem kellene állandóan az oldaladat fogni. Nem tudom, ti mágusok, hogy vagytok ezzel, de engem zavarna, ha az egyik kezem az oldalamhoz lenne láncolva. – ha pedig Caer továbbra sem állítja le a kis surranót, az folytatja a szavak áradatát a fájdalomról, vagy az oldal szorításáról. Egészen addig történik ez, míg végül csak meg nem állítják, vagy Caer el nem indul valamerre, mert ha véletlenségből az utóbbi történne, akkor a kis surranó képes a mondatot is félbe hagyni, hogy felettese után induljon, s néhány lábnyival lemaradva járjon nyomdokaiban.

Hozzászólások száma : 1520 Character sheet Nép: NJK

//Mese: A láz - Caer csapata//

*A tábor a béke szigete még mindig. Lothár Caer utasítása nyomán megszervezi a váltást az őrségben, miközben Gylnar is visszatelepszik kardja mellé. Az árnyak még mindig nem mutatkoznak. Eközben Caer vet egy pillantást a mágus oldalára, de mit szóljon ő a sebesülésről, mikor saját karja is sínbe rakva pihen oldala mellett?
Így aztán Dropie szavait félbeszakítva nyugtázza a parancs végrehajtását.*
- Remek.
*Biccent a mágusfiú felé, majd elindul a következő fontos tennivalója felé. Fél füllel hallgatja, hogy a surranó is mögötte csörtet.
Dylan eközben félig éber állapotban harcol a lázzal. Szervezete a gyógyszerekkel felvértezve erős, nem dönti le olyan könnyen a láz a lábáról, de látható már állapotának rosszabbodása.
Sou is észleli ezt és talán jól is tennék, ha foglalkoznának egymással.
Ki tudja, hogy a gyöngysárkány miféle segítséget nyújthat a hadúrnak, hogy állapota ne romoljon tovább?
Akahana és Kain sikeresen kimásznak a csapdából és tovább haladhatnak a kis tábor belsejébe. A sárkány a mesterséges tó közelét elárasztja tűzzel, ami ugyan igen jelentős pusztítást végez a szúnyogokban, de minddel még így sem tud végezni.
Helyette viszont elvégzi a munkát a tűz, amit szerteszórt a dzsungelben. A liánok, fák, indák és az avar is lángra kap a tó körül, egyre nagyobb tűzbe borítva a környéket. A füst az égbe száll, de a sárkány is jól számított. A fák levelein pihenő szúnyogokban a terjedő tűz is hatalmas pusztítást végez.
A két varázstudó még mindig habozik, pedig sok mindenre fény derülhet, ha a sátor felé irányítják lépteiket.
A lángok által megvilágított sátor mellett is tűzbe borulnak a fák.
Eközben az expedíciós tábor körül megelevenedik a dzsungel. Négykarúak lepik el a sebesültek környékét. A lehető legközelebb lendülnek a fákról, hogy egy részük az őrökre vesse magát, kap egyet Radek is a nyakába, s megtudhatja, milyen nehéz kettő helyett négy kar ellen küzdeni. Alvorra mindjárt kettő ugrik, hogy karjait megragadják. Bűzös leheletük közvetlen közelről csap arcába. Egy részük már Ninát és Leát veszélyezteti, mások inkább a könnyű préda reményében a sebesülteket igyekeznek elvonszolni magukkal vissza a fák óvó közelségébe.
Edward és Sou három négykarút kap, és Caer és Dorpie is megkapják a maguk ellenfeleit. Caer kivont kardjával igyekszik levágni őket mind magáról, mind a surranóról, de fél kézzel nem megy túl jól.
Az őrök és a harcképes kalandorok felveszik a harcot a támadókkal.
Eközben ha Akahana és Kain belépnek a sátorba, megpillanthatnak egy összeaszott holttestet, karjai között egy most is vibráló varázsgömbbel. A múmia bőrén még látszódnak a rajzolatok, mutatva, hogy a mágus, ki a lázat szabadította Menionra, saját fertőzésébe halt bele. Nem tudni, meddig küzdött ellene, talán épp ő volt a forrása is, a csípés felszakadt helyén viszont már nincs bent a lárva. Talán egyedül Akahana istennő tud beletekinteni annyira a múltba, hogy láthassa, amint a mágus saját gyűlölettel teli lényét a gömbbe zárja, miután az első lárvát kivágta magából, hogy aztán a tóba eressze. Teste azonban már addigra a lárváé volt, s a láz a testet éltető lényeg eltűnésével könnyedén legyőzte azt.
Később az vízből ivó szúnyogok kerültek hatása alá, hogy aztán az addigra már halott mágus gömbje irányításával rendre a déli végvár felé induljanak továbbvinni a fertőzést.
Hatalmas munka volt ez, melyet elvégzett a tábort védeni hivatott csapdákkal, a négykarú fajzatokkal, kiket szintén az ő átka irányít, egészen a párducokon keresztül az erőtérig. Hatalmas, mely egész lényét követelte, hogy a város lakosait halálos pusztítással ritkítsa meg.
S ez a lélek még mindig ott örvénylik a gömbben lilás fényként kavarogva.
Ha a két varázstudó megsemmisíti a gömböt, annak pillanatában a négykarúak mindent eldobva, fülüket, farkukat, behúzva tűnnek el az erdő fái között.
De addig sok életet kiolthatnak még. Hogy mennyit? Csak az expedíció védőin, s azon a két varázstudón múlik, akik a sátor előtt állnak…A gömböt azonban még egy pajzs védi, mely a felé irányuló mágikus támadásokat mintegy visszatükrözi elindítójukra. Így kell elpusztítani a varázsgömböt és benne a mágus romlott lelkét is.*

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-02, 7:41 pm

//Mese: A láz - T.T //
Még nem sejthette miféle szóáradatban lesz része, mikor Dropie befutott, azt meg végkép nem, hogy a kis surranó is beáll azok sorába, akik az irányba kívánják fordítani tetteit, hogy mennyen végre a gyógyítókhoz. Ahogy szó esett már róla, meg van az a pár oka, amiért inkább a sérültektől távolabb eső részeket részesíti előnyben. De ahogy a szárnysegéd az oldalára mutat, ő is odapillant, keze már nincs ott, aztán tekintete egy rövid időre Caer arcát fürkészi, de nem lát olyasmit, ami még jobban kedvét szeghetné és így önfeledten adja meg magát a kényszernek. Elmosolyodik és ezt a szélesre nyúlt örömgörbét osztja meg a surranóval is, nevetne is, de a feltörni készülő hangicsákat sikeresen elfolytja, bár hangjában megül egy kevéske belőlük, mikor is egy helyeslő bólintás után megszólal.
- Semmi kétségem sincs e felől, de Namelyr..- Egy pillanatra megtorpant, valahogy olyan idegenül hatott Kain nevének ezen része, talán még sosem hívta ezen és igazából azt sem tudja róla, hogy melyik részét kedvelné az aranysárkány, valahogy olyan természetesnek tűnt, hogy egyszerűen Kainnak hívja. Egy gonosz kis gondolat kétséget csempész lelkébe, lesz e lehetősége ilyesmiről, vagy egyáltalán másról beszélgetnie az aranysárkánnyal, csak gondolatban rázza meg a fejét. ~Kizárt, hogy veszítsen! ~ Így vélte és a nagy fehérrel való találkozása után, már tudta, hogy azért ennek a bizakodásnak alapja is van, de talán nem ártana a megkezdett mondatot is befejezni. -.. Nos, ő már ellátta a sebem és őszintén szólv a, a legkevésbé ahhoz van kedvem, hogy valaki, még ha nagyon óvatos is, feltépje a sebeim. Különben is, már csak időre és pihenésre van szükségem, ami egyenlőre meg is adatik. – Amit megosztott a körülötte állókkal, az egy újabb ok volt, hogy miért is nem cselekedett a számtalan jóakaratnak megfelelően, de mintha a falnak beszélt volna és meg kellet állapítania, hogy talán még sosem találkozott ennyire, ennyire lelkes? Fogjuk rá. Szóval ilyen lelkes és ügybuzgó alakkal. Bár csak leste, ahogy Caer nyomába szegődik, amint a parancsnok elindul és az istenek tudják, hogy miért, de újra a nevetés környékezte meg, de most nem azért fojtotta magába, mert félt hogy ezzel megbántaná a másikat. Csupán csak azért, mert számára elég hátborzongatóan hatna, ha valaki egymagában állva nekiállna fennhangon kacarászni, főleg egy ilyen csata után, ebben a cseppet sem kellemes légkörben. Mert be a percek teltével egyre inkább erősödött benne azaz érzés, hogy hiába született a csúcsragadozók sorába, ha tetszik, ha nem, most bizony ő a préda. Valahogy pontosan bele tudta magát képzelni annak az erdei vadnak a helyébe, amely gyanútlanul tölti legelészéssel idejét és váratlanul elragadják, vagy egyenesen a földbe döngöli és vége. De hiába is erőltette a szemét, ha látott is valamit, azt elméje rögtön megcáfolta, hogy annyira látni akar valamit, hogy a sima árnyékba is alakokat képzel. Az égre, majd onnan újból Dylanre pillantott és mire észbe kapott már ott állt a hadúr mellett, nem ügyelt lépteinek halkságára, mert nem kívánta jöttét eltitkolni. Ha ki is nyitja a pihenő a szemét, akkor is mellé térdel, méghozzá azzal a határozott szándékkal, hogy a verítékes homlokra tegye kezét, ezzel megállapítva mennyire is gyötri a láz. Sou keze azonban megáll még a levegőben, jócskán félbeszakítva a mozdulatot, féltérdre emelkedett, miközben éppen csak egy futó pillantást vetett a fák felé. Hirtelen bezárva érezte magát, pont úgy, mint az elmúlt éjszakai támadás kezdetén.
- Ha le is szeded érte a fejem, akkor is beljebb vonszollak! – Közölte ellentmondást nem ismerő hangon és legalább olyan, ha nem határozottabb mozdulattal igyekezett ráfogni a hadul karjaira. ~ Ez meg? ~ Valami apró, de szokatlan érzés keltette fel figyelmét, ahogy ráfogott Dylan baljára. Egy aprócska csúszás, amit persze sok minden okozhat, felgyűrődött ingujj, rejtett fegyver. Nem is foglalkozott vele, akad sürgetőbb ösztökélés. Azonban jelenlegi állapotában, de amúgy sem lenne képes csak úgy a vállára dobni a hadurat és elkocogni a sérültekhez vele. Tehát ebből tényleg vonszolás lesz, már ha az illetékes vonszolandó ebbe nem szól bele meg … lenne, de ha maga a Sárkányúr nem is tett Sou szándéka ellen, az erdőből kilendülő szürke lény már igen. Bár a helyváltoztatás, ha nem is nagy léptékben, de megvalósulhat, mivel Sou igyekszik első körben elrántani jelenlegi helyéről az elfet, főleg, ha már amúgy is megkaparintotta legalább egy karját. A siker biztosítása érdekében, a számára legkönnyebben irányítható dologhoz, a szélhez folyamodott, így emelve meg a másik testét és lökve egyet. Így legalább az elsőnek érkező majmot elkerülhetik. Sou el is kerüli, bár legalább tisztességes módon, úgy, ahogy a nagy könyvben megvagyon' írva, szóval elvágódik. Sérült oldala valószínűleg nem hagyná büntetlenül ezt és a következő hirtelen mozdulatot, de az önhipnózis csodákra képes, így az ifjú sárkány azonnal fel tud ülni és megtenni az első mozdulatokat, hogy könnyebben védekezhessen. De talpra sem tudott állni, hogy ledönthessék a lábáról, szürke vastag bunda tódult az arcába és érezte a test nehezét is, ami ellökte és a karok, amik közül egyel, talán kettővel is kezét igyekezet a lény lefogni. De Sou igyekezett tovább vinni a mozdulatukat és ahogy fordultak, szerencséjére fölébe kerekedhetett a majomnak, így annak nem egy embergyerek aprócska kilóit kellet kiállnia, hanem egy süldő sárkányét. Ahogy Sou átfordult támadóján érezte a szerencsétlenül elhelyezkedő csontok roppanását, de mellé érve, ismét kétlábú alakban, már látta, hogy a lény feje is kicsavarodott nyakán. Rossz érzéssel töltötte el a látvány, de … a többiek harcolnak, ahogy Nina is, egyik kezében a tűzből kivet lángoló botot tartva a másikban a kölcsönkapott kardot markolva. Használja mind a kettőt, de figyelme gyakran megoszlik a mögötte fekvő sebesültek és a támadók között, így elsőnek a fáklyát veszti el, de kétségbeesett mozdulatával, amit a kardal tesz, legalább egy majmot levág és egy másikat egy karjától szabadítja meg.
Sou pedig már egy törött nyíl, heggyel ellátott részét markolja, mint fegyver ilyen formában nevetségesnek tűnhet, viszont, ha sikerül jó helyre döfni és ő igyekszik ezt adandó alkalommal véghez is vinni, már nem is olyan nevetséges. De talán a maradék kettőből már egy sincs, de az is lehet, hogy több lett? Ha akad legalább egy nyugodt pillanata, igyekszik egyszerre több helyen segíteni, méghozzá úgy, hogy egy egyszerű áramlatot indít útjára, ami a majmok nyakára tekeredik, érezhetik, hogy ott van és ez után jön a meglepetés. Az áramlat semmibe vesző lánccá válik, a káprázat alá eső lények így nem lesznek képesek a tábor felé közeledni.

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-02, 8:27 pm

* - ...Sysum noirr, yzum viir. - Morogta Alvor az orra alatt. Már egy ideje, hogy a tábornak az északi részén telepedett le, ahol figyelemmel kísérhette a tábornak egy elég nagy részét és még az erdőre is figyelhetett valamennyire.
Jelenleg egy hazájáról származó, druida éneket mormogott maga alatt, ami elvileg varázs hatással bírt, de ezt elvileg csakis hangszerekkel és varázshasználókkal lehetett használni, aki csak úgy dúdolgatta, annak - Alvor ennek örült - nem árt, vagy semmiféle változást nem hoz ez a dal. Otthonára emlékeztette, amikor apjával néhányszor megnézték, hogy a druidák miben mesterkednek a mágikus, hatalmas köveknél amikbe rúnák voltak belevésve. Emlékezett, amikor elkezdték a szertartást, akkor a köveken lévő rúnák felizzottak és mindenféle színben előfordultak. Alvor elsőre megijedt ezektől, de amint egyre gyakrabban történtek ezek a látogatások a druidákhoz, már megszokta őket.
Miközben dúdolgatott, egy ideig lehunyt szemmel csinálta, de utána jobbnak látta kinyitni a szemét és úgy figyelni. Elvégre ő most őrködik és nem dalolva alszik, akkor semmi értelme nem lenne az egésznek. Ha esetleg támadás éri őket, akkor ő fog felpattanni először és nem az ellenkezőjének kell történnie. Pedig majdnem így volt.
Amint Alvor picit tovább kémlelte az erdőt, most ismét furcsa árnyakat pillantott meg, de most többet. Még fel sem fogta mi történt, amikor hirtelen ismét rájuk szabadult a káosz. Mindenkit megtámadtak ezek a négykarú vagy tudja is Alvor milyen lények támadták meg ismét a tábort. Alvorra mindjárt kettő is ráugrott, amikor éppen felmarkolta volna Bunkót.
- Vöürr. - Nyögött egyet Alvor, amint a két kis girnyót földre terítette. Elkezdték csapkodni, karmolni, harapni, ütni, vágni azokat a testrészeit, amiket éppen értek Alvoron. De most Alvoron már nagyon kiült valami.
Harag. Alvor eddig nem volt dühös, vagy ha annak látszott, akkor az csak a dühének egy része volt. Most ideje volt picit jobban megleckéztetni ezeket a kis "jószágokat", nem igaz, hogy nem hagyják őt már békén! Többször is megsebezték, majdnem elvesztette miattuk Bunkót, már egy jó ideje a csapat agyára mennek! Ennek most jött el a vége.
- ÁRR! - Alvor felpattant, lerántva magáról a két kis mitugrászt majd egyenest rájuk meredt. Szeme vészjóslóan meredt rájuk, amire nem is tudták azok a buták, hogy most mit is csináltak pontosan. Alvor, akár egy éheztetett farkas és egy tomboló medve szemével meredt rájuk, majd egy hirtelen pillanatban nekik rontott. Puszta kézzel, Bunkót a földön hagyva. Nem érdekelte, hogy akár súlyosan meg is sérülhet, vagy akár most ebbe bele is halhat, most az ölésre fektette a hangsúlyt.
Megragadta az egyiknek a lábár, majd egy hatalmas bődüléssel az egyik közeli fához vágta. Felkapta a földről, majd a fának támasztva elkezdte ököllel péppé verni. Minden ütéssel egy nagy ordítást hallatva, ezzel pár állat figyelmét magára vonva. Amikor már a keze könyékig ázott a vérben és a fejét már egy véres masszává verte, akkor jött a másik. Azt a földön intézte el, kitörve a nyakát szinte majdnem leszakítva.
Ezek után Alvort már nem nagyon érdekelte a dolog, hogy hogyan öli meg és mivel jár. A lényeg az volt, hogy kiiktassa az ellenséget, mindegy hogy. A legtöbbet eddig puszta kézzel ölte meg, így lassan úgy nézett ki, mint egy vérben ázó őrült. Nem állt messze a valóságtól, de Alvor nem őrült meg. Csupán dühös volt, és ezt gyorsan is sikerült az ellenség tudtára adnia, mivel egyre többen mentek rá. Ekkor Alvor most már felkapta a Bunkót, hogy egy kis vágóerőhöz jusson. Első suhintásra kettévitt egy négykarú lényt, még két suhintással még kettőt szelt kettébe.
Hamarosan eszébe jutottak a sebesültek, akik nem tudnak annyira jól harcolni mint eddig. ~ Őket védelmezni kell, nem halhatnak meg! ~ Gondolta Alvor. Most kissé állatiasabb lett a gondolkodás módja, mivel ekkor a haragját töltötte ki. Ez volt az egyik gyengéje ha harcban begurul, de ezt a majmok nem fedezhették fel.
Alvor elkezdett k9örbenézni, majd megpillantott két lesérült katonát, akikhez éppen pár majom rohant.
- ARRR, VARKALLE!! - Majd belerohant a majmok közé, hogy azután véres hurkákká aprítsa őket. *

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-04, 9:30 pm

Mese - Tisztás, Kain

Hatalmas szemekkel figyeltem az arany sárkányt, beletelt pár pillanatba, hogy felfedezzem, nekem nem éppen itt voltak a gondolataim az elmúlt időszakban. Bármi is a mágia, amely elkapott, határozottan tartott, és úgy tűnik, az egyetlen, amely képes volt megakadályozni a tovább jutását, az maga volt a fájdalom. Fájdalom, méghozzá éppen elég hatásos ahhoz, hogy kizökkentsen. Elsőre nem is értettem, mi történt, majd miután a dolgok kibontakoztak és eltűnt a futóhomok, újabb kérdések merültek fel bennem. Ha én nem tudtam kitörni ebből a bűvkörből, ami azt illeti, fel sem tűnt, hogy mágia hatására történik, akkor Kainnak mégis miként sikerült? Rendben, elismerem, hogy nem gyenge sárkány ő sem, ráadásul hatalmas tudású is, de ez nem jelenti azt, hogy egy hozzám hasonló istennel egy szintre lenne képes kerülni. Ahhoz még azért több kellene. Utána éreztem meg az apró szúrást, ami a jobb kezemben kezdődött, miközben két lépéssel távolabb kerültem a helyszíntől. Ránéztem, és bár semmi jele nem volt annak, hogy baja esett volna, a gyógyító folyamatok bizonyították, hogy másnak egészen biztosan napokig tartó folyamat lenne az, amit én észrevétlenül is végre hajtottam. Nem sok derengett a tetteimből, de egyetlen szó benne volt, és a tudat is, hogy bárki mondta, sikeresen felpofoztam. Kizárásos alapon pedig egyetlen olyan lény volt csak a közelben, akit tényleg el is találhattam, az pedig az arany sárkány. Ez megint több választ is megad nekem, például, hogy hogyan sikerült neki magához térnie, mert azt még így is érzem, hogy nem kis erő volt az ütésemben. Ráadásul megmagyarázza, miért sérült meg az arca, azért valószínűleg én magam vagyok a ludas, mert elragadtattam magamat. És akkor még nagyon óvatosan fogalmaztam.
- Sajnálom az arcodat, azt hittem, valaki más kapja az ütésemet... - jegyeztem meg óvatosan, miközben rá néztem. Rendben, istennő vagyok, de attól még elismerem a tévedésemet, és igazság szerint nem is kedvelek lódítani. Tényleg azt hittem, apám hangját hallom, az ő alakja az, aki megtapasztalta a dühömet, hiszen neki igazán nem ártott volna meg, ha rajtam kívül más is szembe mer vele szállni. Az biztos, hogy a családunk a legzűrösebb a környéken, ráadásul pedig arról vitázhatnánk, melyikünk próbálná előbb megölni a másikat, ha esélye nyílna rá. Ehhez nem kell nagy zseninek lenni, soha nem jöttünk ki, nem most változna meg a dolog. De ezen ráérek később is gondolkodni, most nem ártana kicsit jobban megnézni a tisztást, ha már itt vagyok. Az energiáim azonnal bekapcsolnak, és pókhálóként szelnek át mindent, keresve az erő forrásait. Nem mintha bármi is lenne a környéken, amit nem itat át ez a sötét dolog, de egészen biztosan elmondható, hogy nem a földből jön. A tóban már megtaláltam, ami magyarázza az immáron sült szúnyogok jelenlétét, de még ez sem mondható igazi forrásnak. Az sokkal közelebb van a sátorhoz, de nem maga az építmény az. Vagyis nem templomként funkcionál, amitől sokkal okosabbak nem lettünk. Na, erről ennyit. De attól még ha nem muszáj, nem akarnék ezzel az energiával egy házba kerülni, mert nem lennének mellette nyugodt perceim, az biztos.
- A sátorból jön az erő, ami mindent táplál itt, de közelebbit nem tudok mondani. Túl tömény, hogy megtaláljam benne a mágikus csapdákat... - jegyeztem meg kelletlenül, miközben azért megpróbáltam a fonalakat szétválasztani, hátha kapok valami egész képet. Nem könnyű feladat, olyan, mint a pamut fonál felbontása az őt alkotó részekre, nem éppen könnyű. És nem is vagyok egy szövőnő, így még rizikósabb a dolog, de viszonylag sikerül megtalálnom azt a részt, ahol a legkisebb a lefedettség. Nincs konkrét ösvény ott, vagy bármi útjelzés, az egyetlen, amely alapján tájékozódhatok, az a saját hatalmam, amire már igazán ráfért, hogy kicsit kiaknázzam. Neki sem tesz jót, ha állandóan el van zárva, az pedig nem ritka dolog errefelé. Most pedig megtalálta azt, ami előcsalhatja, mert bármi van odabenn, azt nem teszem zsebre.
Könnyedén indultam meg a füvön, kikerülgetve a tűz marta pontokat és az erőt, amely hozzá hasonlóan lángolt az érzékeim szerint, várva, hogy kitörhessen. Csak ennek belsőleg érezném meg talán én is a nyomát, már amilyen tömény gyűlölet öleli át, így ha nem probléma, nem szeretném bekapni. Azt nem tudom, hogy Kain követ-e a kifejezetten kanyaros úton, de ha nem, előbb-utóbb egészen biztosan rá fog jönni, miért megyek én úgy, mintha részeg lennék. Mondjuk úgy, ez jobb, mint ami egyenesen az arcomba jönne, és a sátrat még így is elérem, ráadásul a gyomrom sem fordul fel közben, ami minimum fél sikernek könyvelhető el számomra. Vagyis egészen addig, amíg szembe nem találom magam az építmény lakójával. Pontosabban a maradványokkal, amelyek azért nem nyújtanak túl szép látványt, a szagról nem is beszélve, amely ilyen meleg, párás helyen meg végképp nem élvezhető. Köhögni is kezdek tőle, de legalább addig nem kell az okozóját néznem.
- Ez szörnyű, olyan tömény gonoszság árad belőle, hogy alig lehet megmaradni... - suttogtam, miközben képek kezdtek bombázni arról, hogyan is nézett ki ő még élt. Ráadásul pedig ott voltak a jelenetek a múltjából, akaratlanul is, amikor bármihez hozzáértem, átéltem a dolgokat. A gyűlöletét, a megvetését, a jelenetet, amikor a szúnyogokkal kísérletezett és eredményes volt a saját testével is. Nem akartam tovább nézni, erővel szakítottam magamat ki a képek áradatából, mielőtt az utolsók is megpróbáltak volna a fejembe betörni. Fenébe, ez nem hiányzott, nagyon nem. A levegő bennem akadt, miközben a képeket láttam, végül pedig szinte százszor olyan gyorsan szedtem, mint kellene. A fejem fájt, rendesen telibe talált az erő, és hiába, hogy az enyém a több, tisztább is, ez pedig meg tudja fertőzni. Egy csepp vér is elég, hogy megfertőzze egy tó vizét, ez is hasonló. - A gömb az erő forrása. Le tudom győzni, de fogalmam sincs mibe kerül. Kérlek maradj távolabb! - szólítottam fel, miközben lehajoltam, hogy a kezembe vehessem az immár szikrázó kristályt. A múmia már nem fogta erősen, de ettől még szépen ott ragadt, minél előbb szabadulni akartam tőle, annál tovább tartott, hogy végre megkaparintsam. És az csak rontott rajta, hogy elszakadt a halottól, szabályosan villámokat szórt volna, de mindet a kezembe vezette, alig tudtam megállni a lábamon, miközben a teljes erejével nekem támadt. Az erejét próbálta belém vezetni, és én elnyeltem, a testem próbálta feldolgozni, mielőtt még egy újabb adagot kapna. Nem volt könnyű, nem is érzékeltem túl sokat a környezetből, de a sötétség, amely erőt tartalmazott, ritkulni kezdett. Csiga lassúsággal, de ritkult, kérdés, hogy mi ér hamarabb véget, az ereje, vagy a tűrőképességem...

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-05, 1:32 pm

//Mese: A láz - Akahana//

*Kain felrepedt szája és álla még mindig sajog, mikor Akahana sajnálatát fejezi ki, meg is fogja a csontot. Örül neki, hogy nem tört el, és hogy a rövid eszméletvesztés rövidebb volt, semhogy elsüllyedjen alatta, mert akkor ő mindenképpen itt hagyja a fogát.
Milyen vicces is lenne, hogy ősi sárkányok, saját népe gyilkosai elől menekül már hét évszázada és itt végzi, Hyarmenya dzsungelének mélyén, egy elmecsapda miatt belefulladva az avarba.*
- Ütés nélkül már nem is élnék.
*Vonja meg a vállát. Azért van némi mogorvaság benne, de a tényeket nem tudja tagadni. Ezen múlt, hogy kimászhatott a csávából.
Az arany sárkány ismét a sátor felé néz. Ha az istennő sem tud megbirkózni a sátorban lévő mágiájával, ő hogy tudna?
Az istennő közben megindul és a sárkány kelletlenül bár, de követi. Nem hajol meg semmiféle hatalom előtt, de az ő képességei a tüzek kikerülésén kívül sokat nem érnek ebben a helyzetben. Kénytelen elismerni, hogy a Holdistennő nélkül nem sokra menne ekkora mágiával szemben. Ő is érzi az áradó sötétséget, s ezen a napon egyszer már bőven elég volt belőle. Súlyos varázslatot végzett el, amikor előhívta az a másikat, ereje pedig még jó ideig meg lesz csappanva. Egyik kezét kardja markolatán tartja, másikkal pedig igyekszik legalább az oldala mellett felmérni a terepet. Persze ezzel csak egy részét lehet kiszűrni az átkoknak, de talán nagyobb biztonságérzete lesz tőle. Ki tudja, hogy van-e olyan átok, amely elég intelligens ahhoz, hogy egy istent elől elhúzódjon, de felismerje, hogy egy sárkány már sebezhető? Nem érzékel azonban effélét.
Akahana után lép be a sátorba, még egy pillantást vetve az egyre inkább lángokba boruló környezetre. Szúnyognak egyenlőre nyomát sem látja.
Kain orrát is bántja a szag, különösen, hogy talán érzékenyebb is, mint Akahanáé. A sötétség rá nincs sokkal komolyabb hatással, mint a másik volt, amit megidézett a démon ellen.
Sokkal inkább az a gond, hogy arca elsápad a szag miatt. Lélegzetét vissza is tartja. Ha a városok kétlábútömegeinek tömény, áporodott szagát nehezen viseli, akkor mit szóljon a sátorba szorult oszló máguséhoz? Legszívesebben kilépne a onnan és hagyná, hogy lángba boruljon az egész. Még rá is segítene.
Akahana azonban a kezébe veszi a gömböt. Mi tagadás, elég nyilvánvaló neki is, hogy a titok nyitja nem lehet más. A hullában már nem maradt semmi a szagokon kívül.
Hátrébb is lép, de eközben a gömb nem csak Akahanára hat. Arra ösztönzi, hogy támadja meg. Már-már tűzzel indulna, de az istennő miatt mégsem mer mágiát alkalmazni. Nem örülne, ha ő lenne az a halandó, aki egy istent veszélyeztetve halt meg.
Helyette kardját húzza elő, s dühödten csillogó ébenfekete szemekkel lendül az istennő és a kezében tartott gömb felé, mintha nem is lenne egészen magánál. A lila fény, a gömbből, az istennő kezében elvesző villámok dühítik, az egész mintha hívogatná.
Nem érzi, hogy gyengül a sátorban lévő erő, inkább azt, hogy ha nem tesz valamit, a sötétség elnyeli, megőrjíti.
Ha Akahana nem avatkozik közbe, akkor kardjának nem élével, hanem markolatával sújt le a varázsgömbre teljes erejéből.
Ekkor érzi azt a kirobbanó erőt, amely felkapja sötét alakját, s a sátor falán keresztül kivágja a lángokban álló tisztásra.
Úgy terül el, mint egy béka, a világ pedig elsötétül előtte, immár másodszorra.
Amikor magához tér, Akahanát látja maga előtt.*

_________________
"Egy kóbor álmodó.
Ez vagyok én,
messze szálldosó
a mindenség tengerén."

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-06, 1:19 pm

//Mese- a láz, Sou, Akahana, Kain, és a tábor többi tagja//

*Valóban lázas volt, s félálomban küszködött vele. Nem ébredt fel, azaz nem nyitotta ki a szemeit, habár valamit érzékelt maga körül. A változást, hogy talán közelebb mentek hozzá, de a mostani helyzetében ez nem érdekelte. Mellette hevert a bot, nem fogta. Ahogy a nyilakat sem. A szóra, miszerint valaki valamiért, valahogyan el akarja "vonszolni" a maga által kiválasztott jó kis helyről, egy értelmetlen szóösszetétellel válaszolt, illetve rögtön ezután rámeresztette kékségeit a vakmerőre, de nem gondolta volna, hogy pont a kis sárkány az. Hagyta magát, s Sou, minden ellenkezése nélkül, fel tudta emelni és arrébb húzni. Nagy termetével a súly is együtt jár, így a halandó alakban lévő ifjú sárkánynak meg kellett küzdenie azért a pár lépésért is. Dylan lefelé hajtva fejét a fiú oldalára nézett.
Kissé szaggatottan szólalt meg, s hallatszott a betegség rajta, de ezzel a szőkeség már tisztában lehet. A hadúr beteg, semmi kétség. Ahogy megemelte az egész teste lángolt a láztól, és a sűrű verejték cseppek a homlokán sem másért jelentek meg rajta. Az a kis kitüremkedés pedig nem volt más, mint az előre haladott csípés kemény teteje.*
-Meggyógyítottad magad?
Még szükségünk lehet rád...ám...
*Ezek után már talán a sárkány nem is tudott válaszolni, mert az erdő ismét mozgósította magát. Sou kis manővere hatására az első majom kettejük közt ér földet, de már jön a többi is. Nem csak rájuk, de a tábor összes tagjára jelentve ezzel nem is kis problémát. Dylan nehezen tápászkodik fel, míg az egyik őt veszi célba. El is találja, de még sem esnek el. A lázasan csillogó kék szemek beszűkülnek, s a majom fojtogatása közepette változik meg kissé alakja. Egészen állatias, durva sötét elf külsőt kölcsönöz ez a férfinek. A körmei megnyúlnak, a karján nyakán sárkány pikkejek foglalják el a helyüket, és letépve magáról a kis szörnyet hozzávágja a következőhöz. Jönnek még ketten. Dyl rájuk emeli vörösben úszó, véres tekintetét, és vicsorog. A kis bestiák nem hátrálnak meg, hiszen varázslat hatására cselekszenek, és ez is itt a gond. A hadúr egy szép mozdulattal átszúrja az egyik nyakát, s vele együtt kitöri a másikét. A gond viszont ott kezdődik, hogy a benne lévő láz, és a varázslat alatt álló majmok rá is hatással vannak, még pedig egyre jobban. Felüvölt. Hatalmasat, fájdalmasat, de nem úgy mint egy ember. Fájdalom és düh tükröződik az elsőre egy kiáltásnak, majd egyre inkább egy szörnyeteg üvöltésének hangzó hangban. Arra a kis időre beteríti a hangja a tisztást. Egy sárkány kiáltása.*

Spoiler:

*Alig bírt magával, s ezek a kis idegesítő szörnyek még hozzá, nem átallnak rá támadni. Széttárta a karjait és hatalmas mérgében egy újabb vicsorgó morgás közepette egy Dagorladi varázsigét morgott el. A fekete füst amely egyre jobban kezdte beborítani őt is és az eszét is, hirtelen szétoszlott, és a tábor különböző pontjain, térdig érő sárkány szerű lények alakját vette fel. Azok, mint amelyek éhesek a dög húsra rávetették magukat a majmokra, nem nézve, hogy azzal már harcol e valaki, vagy sem... azonban ezek a kis árnyék dögök nem voltak olyan barátságosak ám. Az útjukba kerülőt kíméletlenül eltaposták, és így a sebesültekre igenis nagy veszélyt jelentettek. Ahogy létrehozójuk, ők sem voltak figyelemmel ellenségre vagy barátra. Az egyetlen pozitív tulajdonságuk, hogy kifejezetten, csak a majmokat támadták. Rájuk voltak dühösek, ahogy Dylan is, de most a hadurat is megkörnyékezni a legnagyobb badarság lenne, mert egyből nyakra megy, és a felelőtlen a túlvilágon fogja csak tudni elemezni, hogy mi is történt vele igazából.
Egyedül Sou az egyetlen aki még tehet is valamit, varázstudó sárkány lévén, de ő sebesült. Ebben az állapotában jobb ha Caer sem próbálja meg lenyugtatni, mert őt sem kímélné. A bal karja egyfolytában lüktetett, és a vele járó fájdalom csak még inkább dühítette és arra ösztökélte, hogy pusztítson.
Ilyet Dagorlad otthagyása óta csak Zeeb mocsarában csinált, mikor a fél oriásnak sikerül lekötöznie. Akkor egy tucat kis gnómmal végzett brutális módon, Fatima előtt. Talán az éjelf még mindig emlékszik azokra az eszelős tekintetekre, amikben ott volt a lehetőség hogy netán a hadúr rá is rátámad.
Ebben az állapotában ráadásul a gyűlöletet árasztó gömb hatása is elérte. Valószínűleg azért lehetséges, mert Kainék ezelőtt a belépésükkel, megbontották a falat amin bementek. Ha Akahana figyel, a gömb lüktetni kezd és egyértelműen azt akarja megkaparintani aki befogadná a gyűlöletét, Dylant. Talán a varázserő ami benne van, elég is arra, hogy átkerüljön a pajzson túl, a hadúr elé.*

_________________

"-Nah, értesz már?
-... egy génhibás elf? hehe...szólhattál volna, hogy egy fikarcnyit sem hasonlítasz az elfekre!
-Én próbáltam...-.-, de a génhibás azért kicsit lealacsonyító..."

Character theme song

Dylan

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-06, 11:15 pm

* A kellemes pihenés nem tart elég sokáig. Legalább is olyan sokáig ameddig én szerettem volna. *
~ Már megint ezek …
* Azzal a lendülettel pattanok fel a helyemről, de bár csak ne tettem volna, mert újra fájdalom nyilall a mellkasomba, de ezzel most nincs időm foglalkozni. Azonban még így sem bizonyulok elég gyorsnak, hogy a támadók érkezése előtt készüljek fel. Az egyik majomszerű lény pont a fejemen landol és először hajamba, majd már arcomba megkapaszkodva nem akar elengedni. Reflexszerűen kapok fel mindkét kezemmel, hogy eltávolítsam a fenevadat, de hiába. *
~ Na gyere már le…
* Csak nem akar. Nem tudok jó fogást találni rajta, ami elég jó lenne hogy lerántsam magamról. A négy kar, a két láb és nem beszélve a nyakam köré fonódó farokról bőven elégnek bizonyul, hogy az újabb kísérletem is kudarcba fulladjon. Arról nem is beszélve, hogy a karok elég hamar megtalálják a szemüregemet és abban, illetve számat tépve próbál megkapaszkodni. Először szemeimről fejtem le a mancsokat, hogy utána azokat egy kézben összefogva tartsam egy rövid ideig, míg másik kezemmel tőrömért nyúlok, és azt az állat testébe mártsam először egyszer, majd újra és újra, egészen addig, míg az élet utolsó szikrája nem távozik testéből.
Végül úgy fejtem le az élettelen testet fejemről, mintha csak valami díszítő elem lenne, miközben érzem a nyakamon, majd egész testemen végigfolyó vérét. Lassan a szememet is újra kinyitom, hogy láthassam a helyzetet, de előző ellenfelemnek hála, aki sikeresen kapott, korábbi nagy igyekezetemben, mikor próbáltam lerántani, ennek köszönhetően nem elég, hogy még homályosan látok, de a fájdalom azonnal arra késztet, hogy újra becsukjam.
Pár másodpercig csak állok egy helyben és pislogok, közben egy újabb majom ugrik rám, látva állapotomat, de az előzőből okulva, őt már azonnal a tőrrel támadom meg. Szinte időt sem hagyva neki, hogy hasonló fogást találhasson ratajm, mint az előző. *
~ Még csak az kéne …
* Ezt követően végre egy kis nyugalom jut részemül, így tőrömet eltehetem, majd a pislogások alapján kihúzom a kardomat a földből. Addigra már sikerül néhány másodpercig nyitva tartani a szememet, mielőtt újra le kéne csuknom egy pillanatra, de végre teljes képet látok a helyzetről. A sebesültek a fő célpontok, így feléjük indulok, és rövidesen két másik majmot küldök Dremer színe elé, ezzel egy vérző sebesültet megmentve, akit eddig támadtak. *
- Jól vagy?
* Kérdezem tőle, de ő csak némán bólogat, ami nekem elég is, hogy tovább induljak, mikor egy üvöltésre figyelek fel. *
~ Sárkány? … Itt? … De hát Kain nincs itt.
* A hang irányába kapom a fejemet és olyat látok, amire nem számítottam. *
~ Edward? …
* Bár némileg felismerhetőek a vonásai, de mégsem pont olyan. A majmok is megállnak egy pillanatra az üvöltés hallatán, és csak figyelik a folytatást. Az alkalmat kihasználva gyorsan levágok még egyet, mire a többi is feleszmél és mozgásba lendül. Így nem foglalkozok az idő közben elmondott igével, de mikor közvetlenül előttem jelenik meg egy törpesárkány az azonnal ráveti magát a legközelebbi majomra, és elkezdi szétcincálni. *
~ Mi a …
* A majomszerű lény hamarosan darabokban hever a sérültek között, de a sárkány nem éri be ennyivel. Következőleg az egyik sérült katona nyakát harapja át, aki döbbenettel telt szemekkel távozik az élők sorából. *
~ Minket is támadnak? ... Már csak ez hiányzott, még több ellenség.
* Mire a gondolat végére érek, már ketté is vágom a füstsárkányt, ami eloszlik a levegőben. *
- Edward ! Mit csinálsz?!
* Dylan felé kiabálok, de ő észre sem veszi. *
- DYLAN!!!
~ Hogyaza … Ebbe meg mi ütött?
* Körbenézek és látom, hogy a helyzet egyre rosszabbul alakul. Egy újabb sebesült esik áldozatul, ez alkalommal az egyik majomnak, miközben máshol ép a sárkányok gázolnak át valakin, aki ellenük harcol.
Végül valahogy sikerül Ninához és Leahoz keverednem, már ha egyáltalán még élnek. *
- Maradjatok a közelemben!
* Utasítom őket, miközben hol a sárkányokat, hol a majmokat tartom távol tőlük. *
~ Legalább őket megvédem …

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-07, 5:45 pm

//Caer, Dylan //

Mint egy árnyék, melyet a horizont felé közeledő Nap vetít Caer mögé, úgy követi a kis surranó felettesét. Persze ez a hasonlat is csak akkor lenne megfelelő, ha a dzsungel fái nem takarnák el a Napot, így csupán a képzeletre bízva az előbb elhangzottakat hitelességét. Ez a kis apróság azonban mit sem ront le azon a tényen, hogy a kis surranó Caer nyomdokaiban járja körbe a tábort, s élvezi, hogy minden katona tiszteleg mind Caernak, mind az ő szárnysegédjének, azaz magának a kis surranónak. Le sem tagadhatná, mennyire élvezi a helyzetet, így meg sem fordul a fejében, hogy valami mással üsse el az időt. Be kell látnia, a parancsnok társaságában mégis csak szórakoztatóbb az időtöltés, mint Mr. Unalmassal. De vajon hol lehet ő? Az a bizonyos katona? Hát ha nagyon tudni szeretnétek elárulhatom, hogy jelenleg ő az egyik őrszem, aki a dzsungelt figyeli.
- Riadó !!! – milyen unalmas szöveg. Nem is érkezhet mástól, mint az előbb említett személytől, így hát ő az, aki a tábort mozgásba lendíti, hogy felvegye a harcot a négyszemű, négykarú behatolók tömegével.
Így értesül a támadásról maga a kis surranó is, pedig már repül is felé egy szürke massza, amit Caer úgy söpör el feje fölül, mintha a kis surranó ott sem lenne. Nem is olyan meglepő, hiszen a kis surranó felettese, közel háromnegyed méterrel magasabbról szemléli a világot alárendeltjénél. Így bőven adatik hely, a kis surranó feje felett, a művelet elvégzésére.
- Szép megmozdulás, nekem is megtanítod? – csillogó szemekkel mered felettesére. Remélve, hogy majd ő is hasonló egyszerűséggel fogja elseperni a támadókat, például egy őőő most nem jut semmi konkrétum az eszébe, de pont azt fogja így elsodorni.
– A harccal foglalkozz! Nem leszek mindig melletted! – Caer rá sem nézve mordul rá, mire a kis surranó orra alá dörmög valami ”Értem” féleséget, hogy a következő dzsungellakóval, már saját maga küzdjön meg. Pontosabban hoopakjának végét nyomja annak képes felébe, nem kevesebb, mint két darab szemének világától megfosztva ezzel a lényt. Meg kell hagyni, igen csak szerencsésen kivitelezett támadásra sikeredett, hogy pont a két nagyobb szemébe fúródott hoopakjának villás vége. Szerencsétlen bennszülött kálváriája itt még nem ér véget. Alig éri el az anyaföldet, máris közelebbi ismeretséget köt a kis surranó hoopakjának másik végével, ahogy már ne is akarjon megmozdulni. Valami okból kifolyólag, nincs több jelentkező a kis surranónál. Talán ennek lehet némi köze ahhoz is, hogy míg a kis surranó ezzel az eggyel foglalatoskodott, addig Caer másik kettőt takarít el az útból, így inkább a könnyebb prédákra, a sebesültekre koncentrálnak.
Több sem kell a kis surranónak, apró kezében elővillannak a korábban összegyűjtött kövek, hogy miután hoopakjába helyezi az egyiket, azonnal meg is küldje azt az egyik alattomosan támadó bennszülött farába, aki így sikeresen ad egy csókot drága anyaföldjének, persze nem önszántából. Mikor pedig felemelné a fejét már az találkozik a következő lövedékkel, s ezzel már ő sem fejezheti be aljas támadását.
Látva ezt, a kis surranó már be is célozza következő áldozatát, mikor a korábbi részeges egyén egyszerűen szólva is átalakul. Átalakul valami olyanná, amit a kis surranó még életében nem látott, és mi ez a látvány, ha nem egy olyan dolog, ami még az életükért vívott harcnál is fontosabb a surranónak, hiszen őt éppenséggel senki sem támadja.
Bámulása közepette, egy, az érdeklődésének személyét megtámadó, lény juttatja ismét eszébe a harcot. Gyorsan célba is juttatja korábban már célra állított lövedékét, hogy miközben újra tölt, figyelhesse a karmos teremtést, akit fekete füst környékez meg, ami a harctérre szétfolyva mások számára térdig érő, addig ugyanaz a méret a kis surranó szempontjából már derék magasnak számító, mini sárkányok keletkeznek. Több sem kell a kis surranó szemei úgy csillannak fel, mintha magára El Doradora bukkant volna. Azt sem tudja hova kapja a fejét, melyik sárkányt nézze meg magának közelebbről. A győztes, mily meglepő módon, a legközelebbi ilyen lény.
A lény eleinte nem is törődik a körülötte mászkáló, őt minden oldalról megcsodáló, surranóval, egészen addig, míg elé nem kerül, akkor azonnal támadásba lendül, egyenesen a kis surranó nyakát célozva meg. Még talán sikerrel is járna, ha a surranó nem a hoopakjával akarta volna kiakasztani a kis sárkány állkapcsát, hogy a szájába is betekinthessen egy pillantást, de a vágy csak vágy marad. A hoopak egyszerűen áthatol a lény fején, ezzel megakadályozva annak támadását, s az egész fejet egy kavargó füstté változtassa, ami lassan ismét alakot ölt, mintha mi sem történt volna, s folytatja útját, köszönhetően annak, hogy idő közben a kis surranó már oldalról szemléli az újbóli összeállást.
Még a surranó elme is felfogja ennyiből, hogy jobb nem eléjük kerülni, mégis a táborban nem a kis surranó az egyetlen, aki megtapasztalja a sárkányok reakcióját, s csupán kevesen mondhatók hasonlóan szerencsésnek.
Fel is merül a kis surranó kobakjában, hogy szólni kéne annak a karmos lénynek, hogy veszélyesek a teremtményei. El is indul felé, de alig változtatja meg ötször elől lévő lábát, mikor a karmos sajátos módon segít Mr. Unalmasnak, hogy sokkal jobban megérthesse az alacsonyabb növésű egyéneket, de talán nem egy egész fejjel kellett volna csökkenteni a testmagasságát, ráadásul felülről, hiszen a gyógyítók többsége egyetért abban, hogy élettanilag igen fontos szempontot tölt be, az emberek életében, az a golyóbis, amit általában a törzstől kicsit fentebb tartanak.
A kis surranó értetlenül fejezi be közeledését, miközben szemei előtt dől el korábbi bosszúságának forrása, ami egy surranónál már nem több, mint halovány, ködös emlékképek maradványai. Így már csak annyit fog fel az eseményekből, hogy saját társát végezte ki az átalakult, s mivel bennszülött már nincs a közelükben, hiszen azért nekik is van annyi eszük, hogy könnyebb célpontot keressenek, így a következő célpontja egy másik társa, aki már próbál védekezni elleni.
Látva a helyzetet a kis surranó sem tétlenkedik. Hoopakját megtölti és már célba is veszi a lény halántéktáját, hogy még a annak támadás előtt célba találjon, így kihasználhassa a támadásra összpontosító lényé figyelmetlenségét.
A lövedékét erőteljesen indítja útra, hiszen most nem egy kisebb dzsungellakó a célpont, hanem nála egy majd kétszer nagyobb óriás. A helyzetet nyugodtan nevezhetnénk akár Dávid és Góliát harcának lanuriai megfelelőjének, amint a kis surranó, a megtermett sárkányúr felé indítja útjára lövedékét, ami ha célt ér a neki szánt helyen, jó eséllyel először csak erőteljes megszédülés okoz a sárkányúrnál, majd röviddel utána, már eszméletét is elvesztheti, s így zuhanhat a puha fűbe.

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-07, 5:58 pm

\\Mese láz:Mindenki aki a táborban van\\

*Már csak ez hiányzott egy újabb támadás a tábor ellen megint ezek a majmok. Azonnal ellő húzom a kardomat és a buzogányomat, majd az őrség azon részéhez szólok akik a közelbe vannak. -Hárman jöjjenek velem a sérültekhez és akinél van íj az fedezzen minket távolról!- Kiáltom hangosan az őröknek, majd előre megyek, mert nincs idő bevárni a többieket a sebesültek élete forog kockán.
Miközben rohanok a sérültek felé fel lökök néhány embert, mert az utamban vannak. Ki is szemelek egy majmot aki egy sérültet vonszol. -Abból te nem eszel!- Kiáltottam a lény felé, majd először a kardal szúrom át utána szétlocssantom a fejét a buzogánnyal. A sérült katona még él ezért nem foglalkozok vele, közben beér a másik három ember akit hívtam. -Védjétek a sérülteket minden áron!- Osztom ki a parancsot, majd közbe nézek és látom hogy Gylnar jól van. Egy újabb majom jelenik, de ez most rám támad. Sikerül félre ugranom a támadása elől, majd többször lesújtok a kardommal a lényre míg az élettelen teste a földre.
Ezután szabadul el a káosz, amikor egy nagy üvöltést hallók és utána a semmiből kis sárkányok jelennek meg amik mindent megtámadnak nem csak a majmokat. Teljesen össze zavarodok és ennek köszönhetően nem veszem észre, hogy az egyik sárkány a lábamba harap szerencsére a páncél felfogta a harapást. Gyorsan lesújtok a buzogánnyal és végzek vele, Közben meghallom Gylnar hangját, hogy Dylanhoz szól. ~Dylan csinálta ezt? Ezt nem néztem volna kibelőle~ Kérdeztem magamban, közben észre is veszem az őrjöngő elfet, ebben az állapotában nem lenne bölcs dolog közel menni hozzá, inkább Gylnarhoz futok. -Jól vagy Gylnar? Mi a baja Dylan-nek?- Kérdezem tőle, közben az ellenség felé fordulok és a fegyvereimet magam előtt tartom. Legalább nem olyan rossz a helyzet mint az elfek városának ostroma, de így elég ideges vagyok.*

Hozzászólások száma : 1520 Character sheet Nép: NJK

//Mese: A láz - Caer csapata//

*Az expedícióra támadó lényekkel, aki tudja, felveszi a küzdelmet.
Alvor, a barbár harcos puszta puszta kézzel is hatékonyan küzd. Sebei mintha nem is akadályoznák a harcban. Ha az ellenség értelmes lényekből állna, s önálló gondolatokkal is rendelkezne, biztos, hogy pszichikailag igen hatásos lenne a harcos küzdelme.
Azonban csak varázslat által vezetett dzsungellakók támadtak. Igaz, így is tovább csökken az expedíció amúgy is fogyóban lévő létszáma.
Az őrség vezetője, Lothár viszont végre igazi parancsnokként gyűjti maga köré a fellelhető és harcba is hívható harcosok egy részét. Az evolyrani nemes irányítása sokat jelent a sérülteknél, hiszen az őrség beavatkozása nélkül a két gyógyító lány nem sokat érni, hiába hadonásznak fegyvereikkel.
Gylnarral körülbelül egy területen küzdenek mindketten. A sebesültek közül van viszont a legtöbb áldozat a hatékony védelem ellenére is. Ők képesek a legkevésbé arra, hogy védjék magukat és ez ebben a helyzetben jól látszik is, mivel az őrök nem érhetnek oda időben mindenhova.
Eközben a megtébolyodó hadurat sem környezete, sem más nem képes tiszta gondolkodásra késztetni. Az általa megidézett sárkányok nem javítanak a helyzeten, sokkal inkább további áldozatokat követelnek az expedíciótól. Olyanokat, akik a majmokkal felvették a harcot, de a kisméretű fenevadak megjelenésére már nem tudtak érdemben változtatni.
A sárkányüvöltésre többen is felkapják a fejüket. Ha a hang nem is, de a látvány elárulja, hogy kitől jött. Van, aki megpróbálja leállítani, megnyugtatni, de csak az áldozatok számát gyarapítja vele.
A surranót Caer menti meg több ízben is a négykarúaktól, de utána Dropie is belemelegszik a küzdelembe. Az alacsony termetű harcos hoopakja egészen hasznos fegyvernek bizonyul. Nem csak négykarúakat, hanem még törpesárkányt is képes vele ártalmatlanná tenni.
Eközben Caer fél kezével is képes legyőzni négykarút, de hátrálni kényszerül, pedig a háta mögött is ott vannak. Mintha a dzsungel összes ilyen majomcsaládja összegyűlt volna, hogy élethalálharcban szabályos letámadást kezdeményezzen.
A parancsnok látja Lothár tevékenységét és elégedett is vele. Hamarosan végre két kalandor oldalán tudja folytatni a harcot, miközben ő a tábor távolabbi részén van, s egyben el is tekint abba az irányba, amerre a két mágus eltűnt nem is olyan sok idővel korábban.
Nem tudja, hogy állnak, de jól jönne a segítség. Sou varázslatainak nyomát is látja. A mágusfiú többek életét megmenti, jól látható, hogy egyes majmok neki köszönhetően képtelenek újra támadni.
Edward veri ki leginkább nála a biztosítékot tombolásával és apró sárkányaival.
A katona, akit oda küld, hogy megpróbálja leállítani, (Mr. Unalmas) csúnya véget ér.
Tudja jól, hogy fél karjával ő maga sem menne többre. Talán egyedül az mágusfiúban reménykedhet.
Végül a surranó nagy feladatra szánja el magát, hogy a tomboló hadurat próbálja kiiktatni.
A lövés ugyan talál, de a hadúr csak meginog tőle. Ha pajzsot húz fel, csak tovább gyorsítja saját tartalékainak elfogyását, amely nem sokkal ezután be is következik. A törpe sárkányok megjelenése, saját átváltozása, és tombolása elképesztő energiapazarlás részéről lázas beteg állapotban, s ez meg is bosszulja magát.
A hadúrból hirtelen száll el az erő, mintha elvágták volna a forrását, s még ha tesz is néhány bizonytalan lépést, eszméletlenül hull a földre. Ekkorra már sem pajzs nem védi, sem pikkelyek, karmok nem borítják. Visszanyeri eredeti, de jócskán csapzott megjelenését. Ezzel egy időben foszlanak semmivé az életre hívott sárkány félszerzetek is. A hadúr azon a napon már nem tér magához.
Eközben a varázsgömb előbb az istennőt próbálja hatása alá vonni, majd a sárkányra is hatni próbál.
A gömbből áradó gyűlölet forrása maga a mágus lelke, mely a gömbben létezik tovább, miután elhagyta egykori testét. Az istennő végzi el az munka oroszlánrészét, hiszen rengeteg erő kell ahhoz, hogy a sötétséget közömbösítse.
Talán ekkor, amikor a lélekben tudatosul, hogy nem bírhat az istennővel, akkor kezd közelíteni a sárkányhoz, akivel, úgy érzi, jóval könnyebb dolga van, még meggyengülve is.
Azonban a sárkány az, aki végül befejezi a munkát. Az istennő kezében lévő gömbben úgy tűnik, nem tesz kárt az ütés, s a sárkány aléltan hull a lángok közé a tisztásra a sátor falán keresztül.
Azonban a egy pillanattal később a gömbön apró repedés jelenik meg, amely szerteágazva tovaterjed, s hamarosan a benne maradt erőtől szét is robban.
A kilövellő lila fény még örvénylik egy kicsit, aztán lassan kialszik, mintha nem is lett volna.
Az expedíció táborában hirtelen állnak meg a négykarúak, mintha álomból ébrednének, majd visongva, páni félelemben tűnnek el azok, akik megmaradtak közülük, a dzsungel mélyén.
Caer és megmaradt emberei kezdhetik elölről a sebesültek ellátását, a halottak számba vételét.
A parancsnok azonban előbb a hadúrral kíván foglalkozni. A surranóhoz fordul.*
- Még két harcost hozz és köteleket, láncokat is, amennyit tudsz szerezni!
*Amikor Dropie teljesíti ezt, az eszméletlen, lázas beteg mágust átkutatják, fegyvereit eltávolítják, majd láncra verik.
A tábor lassan éledezik még akkor is, amikor a két varázstudó kilép az erdő sűrűjéből, hogy beszámoljon a parancsnoknak a tapasztaltakról.*

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-08, 12:08 am

//Mese-a láz: Caer, Sou, Gyl, Lothár, Dropie//

*Egy sebesült biztosan, majd még egy amelyiket a sárkányok eltapostak...szó szerint. Hát...útban volt, a lehető legrövidebb út kellős közepén. Lehet ezért okolni szegény törpe sárkányokat? Majd ugye Mr. Unalmas megunta // xD// az életét, és Dyl mellé állt, pedig olyan egyértelműen látszott, hogy épp magán kívül tartózkodik a hadúr. A hirtelen, és mondhatjuk brutális halálnemnek köszönhetően, mások már nem nagyon környékezték meg, kivéve néhány (egypár) majmocskát, amelyek szintén cafatokban végezték. Nah nem úgyszintén, mint szegény Mr. Unalmas, őt csak a fejétől szabadította meg, hanem, mint a sárkányai által elpusztított többi majom. Majom, négykarú bennszülött, valami ronda állat és kész. Haltak mint a legyek. S a sárkányok habár tényleg követeltek pár kezet, meg lábat, meg talán pár fekvő beteget, de mindösszesen mégis csak a majmok hadát aprították, így mondhatni elég hasznosak is lehettek volna.... ha azok lettek volna.
A váratlan fejen vágósdi a kis surranótól meglepetten érte. A kő helyén, egy kis csík vér is lefolyt és tűnődve meredt a vakmerőre. De csak egy röpke pillanatig. A következő pillanatban újabb varázslat, -újabb energia vesztés-, és már a közvetlen közelében volt Dropienak. Egy szép visszakezes jobbal szinte a semmiből úgy megküldte, hogy métereket eshetett a tisztáson, míg földet nem ért, hacsak nem akadt valami nagy szerencséje a kikerülésre.
Majd körbenézve rávillantotta vörös szemeit Gylnarra és a mellette álló páncélosra, Lothárra.
De csak ennyi, hogy miért? Nem azért mert ne tudna rájuk ugrani, hiszen elég közel vannak, hanem azért, mert közben letámadta az egyik majom. Nem is egy, egyszerre kettő, három, s amíg velük van el, nincs ideje az emberekre. Nem tart ugyan soká a folyamat, habár a sok kis majom kéz feltépi néhol a bőrét, de csak megszabadul tőlük is. Majd a következő majom után kutat. Meg is találja. Azonban az első lépés amit tesz, egy megállást követ. Megszédült.
Közben a sárkányok,- feltűnően segítve Sout,- hiszen fajtárs, tovább aprítják rendületlenül a majmokat. Az egyik épp azt is, amelyiket kiszemelt magának. Ez sem tetszik neki. Feláll, s most egy újabb teleporttal szinte a sárkány Sou közelében jelenik meg. Azonban földet érve valami nem stimmel. Mintha drasztikusan megcsappanna az ereje. Előregörnyed, majd lép egyet előre. Hát ennyi volt a kis tombolás...s ezzel együtt elterül a fűben.
Megszűnnek a törpesárkányok, és a majmok újult erővel vethetik rá magukat a tábor tagjaira. Az ájult Dylant is megragadja egy és belé harapva húzni kezdi.
Most látszik csak, hogy a kis tombolás mennyire lefékezte a majmokat.
A törpesárkányok azokat támadták direktbe, és nem az embereket, így sok majomnak esélye sem volt bemenni a táborba. Most viszont nem gátolják.
Aztán ez is megszűnik, mint egy varázsütésre és az állatok fülük farkuk behúzva menekülnek.
Dylant is elengedik. A ninja, pedig tisztes távolban nézi végig az egész jelenetet. Most is azt a furcsa varázslatot használja, ami eltakarja a jelenlétét, és a fák takarásában, biztonságosan szemlélheti a fejleményeket. Nem szólt bele a hadúr tombolásába, látta, hogy sok értelme nem lett volna, azon kívül, hogy leleplezze magát.
Habár az eszébe jutott, hogy a majomtól megszabadítja az addigra eszméletlen felbérlőjét, de nem jutottak el odáig. A tábor békésnek látszik, így nincs miért megmutatnia magát.
Dylan pedig mint egy háborús veterán, úgy fekszik a hátán a majomnak hála az erdőhöz legközelebb. Lángoló testén már nem csak a lábán, de a kezén is megjelennek azok a tipikus vörös foltok. Szétszaggatott kabátja ujján pedig a "csípés" azaz a méreg bejutásának helye látszik. Egy csúnya, gennyes kráterszerűség.*

//OKé, sztem most már jöhetnének a tudós csajsziék az ellenszerrel xD
*nem szeretné meghalatni a kariját*//

_________________

"-Nah, értesz már?
-... egy génhibás elf? hehe...szólhattál volna, hogy egy fikarcnyit sem hasonlítasz az elfekre!
-Én próbáltam...-.-, de a génhibás azért kicsit lealacsonyító..."

Character theme song

Dylan

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-11, 7:53 pm

//Mese: A láz - pont ott, pont olyan állapotban és öhm mindenki, aki ott van -.- | Grenade//

A pillanatnyi megnyugvás nem cáfol rá nevére, valóban csupán csak egyetlen elenyésző pillanatig tartott. Sou a Sárkányurat nézte, sértetlennek tűnt és ahogy elmúlt a pillanat, már nem csak sértetlennek, de sérthetetlennek is tűnt és mintha kifordult volna önmagából. A tisztáson állók aligha érthették meg, vagy érezhették át az üvöltés lényegét, de Sou sárkány, ezért szakadt rá az aggodalom. Dylan viszont nem az, ezzel tisztában volt, Axist viszont nem ilyenek ismerte meg és nem értette, akkor most ez hogyan is van? A majmok viszont eddig sem voltak olyasmire tekintettel, hogy valamit jó volna megemészteni, pusztán csak felfogni és nem mellesleg valamit kitalálni, hogy megfékezhető legyen a folyamat és maradéktalanul eltűnjön a probléma. Ó nem, szép is lenne! ~ Képes megoldani! ~ Győzte meg magát Sou és az életre hívott varázslatára koncentrált, hiszen minél tovább tépelődik, hogy kinek segítsen, annál inkább nem lesz senki hasznára és most a többek érdeke a kevesek elé került, ahogy általában az lenni szokott. Az, hogy sikeresen képes volt nem egy, hanem tucatnál valamivel több majmot megbéklyózni, felszabadultabbá tette és meglepő, sérülése és fáradsága ellenére ez a parányi érzet elég volt, hogy meg legyen a nagyobb lendülete. Amit a megjelenő árnyékszerű sárkányok sem voltak képesek megtörni, pedig okoztak némi fejtörést, de talán mert valahol hasonlóak voltak, nem álltak egymás útjába és igen hamar feltűnt Sounak, hogy a kis bestiák segítik, de nem csak segítik, még az épségére is ügyelnek az emberekkel ellentétben. ~ Ez így nem lesz jó! ~ Hallja, hogy többen is igyekeznek észhez téríteni a tomboló mágust, de hiába. A sugallat akkor kezd egészen életszagúvá válni, amikor már nem csak a hangok, maga a látvány is beszél a helyzet komolyságáról, de mivel akad olyan, aki észhez akarja téríteni egy tomboló társát, úgy azzal, egyel kevesebb is lesz azok száma, akik a sérülteket védhetné.
Sou néhány fogvatartottjának szabadulásáért cserébe a pillanat tört része alatt kerülhetett közelebb a sebesültekhez, egészen pontosan alig egy lépésnyire tőlük bukkant fel. Hirtelen megjelenése az előtte fekvőt is meglepte, legalább annyira, mint Sout ahogy a kalandor hangosan kiáltja, hogy ”Mögötted!”. Sou reakciója viszont nem volt elég gyors és a majom sikeresen a földre rántotta, bár csak egyik karját kaparinthatta meg, de többet nem. Pedig nagyon próbálkozott, pontosan addig, míg a korábban felmarkolt nyílhegy el nem érte a szívét. Aztán Sou talpra állhatott, jelenlétével legalább annyit elért, hogy az ügybuzgó sárkányok azokat kikerülték, akik mögötte helyezkedtek el. A maradék megformált láncokat is elengedte, hogy az ő feléről szó szerint éles szélpajzzsal tartsa távol a majmokat és egyben a sárkányokat is. Most érezte először újra sajogni az oldalát, de nem engedte meg magának, hogy a minden bizonnyal felszakadt sebre koncentráljon, ha ezt tette volna, akkor oda az a negyed szelet védelmet adó pajzs is. Különös. Tudta, nehéz lett volna nem tudomást vennie a sárkányok pusztításáról, de ő is nekik köszönhette, hogy nem kellet fegyver után néznie és újra megküzdenie a majmokkal, azt megtették helyette a megidézett szörnyek.
- Mi? – Értetlenül nézett körbe, szavakba önteni is elég nehéz, hogy mit érzett, érzékelt. Valami megszűnt és felsejlett a gondolat, remény lángját gyújtva, hogy Akahana és Kain nem csakhogy az utat mérték fel, de talán meg is ütköztek a bűnössel és győztek. Mi más magyarázhatná, hogy az a jelenlévő „valami” eltűnt és megszűntével az eddig vehemensen támadó majmok is menekülőre fogták. ~ Dylan! ~ Jutott eszébe, hogy a szeme sarkából egészen közelről látta a Hadurat, de ekkor valaki belekarol. Fájt, ahogy belecsimpaszkodtak és fordulásra kényszerítették. Nina volt. Arca megrökönyödést mutatott, a por sárrá vált arcán, ahogy szemeiből megállíthatatlanul potyogtak a könnyek. Pedig néhány perccel ez előttig, új kardot szerezve ott állt a segítségére siető kalandor mögött, tetrekészen, persze mi után nem túl sikkesen a sebesültek közé zuhant, ezzel szó szerint teljesítve Gylnar parancsát. Mögötte maradt és ahogy tudta még segítette is, apró kis tűzlabdácskákkal, vagy éppen azzal, hogy hangosan kiáltott egy irányt, ahonnét érkezett valami veszély, sárkány vagy majom.
- Hogy tehetted! – Sou nem érette. Nina pedig jócskán félreértette, hiszen ő egyetlen sárkányról tud, akiből viszont nem nézte ki, hogy ilyesmire képes és a fáradság, elkínzottság megoldották a nyelvét. Az sem érdekelte a lányt, hogy mindenki szeme láttára kiabál össze vissza, szinte hisztérikusan. Egészen addig, míg egy hangos csattanás belé nem folytotta a szót. Sou még senkit sem ütött meg azért, mert nem volt képes elviselni a szidalmakat. Most viszont nem kért bocsánatot, kimért maradt.
- A még élőkkel kéne törődnöd a holtak helyett! – Nem az bántotta, hogy a varázslatot neki tudta be a lány, hanem az, hogy ő, aki egyedüliként biztos abban, hogy sárkány, elfelejti ezt. Ellépett a döbbent lány mellől, nem volt kötelessége eljönni, de a szívességet viszonoznia illett és folytathatnánk.. Ekkor ütötték meg fülét a parancsnok szavai, amik az utolsó cseppnek bizonyultak abban a bizonyos pohárban. Léptei az egyik Dylan mellé rendelt katonához vezettek, hogy kötél vagy lánc volt a kezében, mindegy, azt ragadta meg, felnézve rá és ha ott a parancsnok, akkor a katona helyett hozzá intézi a szavait.
- Nem túlzás egy beteget megláncolni? – Megpróbálta elvenni a kötelet, szándékát finom nyomatékkal mutatva ki. Ha nem engedik el, hát eléri, hogy a kötél, avagy a lánc égetően forrónak tűnjön. – Különben is, a mágia ellen ezzel semmit nem ér. És még is! Mit várt egy olyan mágustól, aki olyan mágiát használ, amivel másoknak árthat? – A mondat folytatását viszont elharapta, nem kellene ecsetelnie, hogy a következő személy, akit láncra kell verni az ő lesz. – Vállalom érte a felelősséget! – Caer is észrevehette, hogy most nem olyan bátortalan, mint korábban volt, sőt, talán a tompa emberi érzékei ellenére is érezheti, hogy az előtte álló máguskölyök nem fog habozni hatalmához nyúlni, csak azért, hogy az legyen, amit ő akar.

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-12, 10:05 pm

- Jól vagy Gylnar? Mi a baja Dylan-nek?
* Lothár szavait hallva kicsit meglepődöm, de hogy min, azt nem igazán tudom, hiszen ő volt beosztva a védelem megszervezésével, és a helyzetből adódik, hogy a sebesülteknél van rá igazán szükség. Talán csak az lepett meg, hogy megszólított, mert senkitől sem vártam ebben a helyzetben. Fejemet kissé meg is mozdítom, mire erőt veszek magamon és megállítom a reflexszerű mozdulatot. Még szerencse, hogy így tettem, mert az egyik majom pont ezt az alkalmat választotta ki, hogy az ellenkező irányból próbálja rám vetni magát, és ha elfordulok, akkor talán pont nem veszem észre. *
- Vigyázz! Balról!
* Már érkezik is mögülem a figyelmeztetés, mely még akkor is felhívná a figyelmemet szerencsétlen támadómra, ha netán én nem vettem volna észre, így már azonnal kardomat lendítve vágom ketté, a levegőben közlekedő majmot, hogy aztán annak testéből kiszabaduló vére, csak tovább szépítse, a már így is eléggé megviselt ruházatomat. *
- Megvagyok, csak ezek a dögök nem akarnak elfogyni!
* Mintha csak mondani kellett volna, már érkezik is a következő, amit két, a hátam mögül érkező kis tűzgömb talál telibe, de az égési sérüléssel, látszólag mit sem törődve, jön tovább.
Már felkészülve várom, hogy ezt is elintézzem, mikor megkapja a harmadik tűzgömböcskét is, mely már végérvényesen a földre kényszeríti. *
- Szép volt!
* Szólok hátra Ninának. *
- Dylannek? … Fogalmam sincs. … Még nem láttam ilyennek. …
* A közelemben található egyik sebesült, ép az egyik sárkánya útjában fekszik eszméletlenül. Már ismerve a lények természetét, előre tudom, mi fog történni, ha nem lépek közbe, éppen ezért teszem meg a szükséges lépéseket, hogy a sárkányt átvágva, oszlassam el az őt alkotó füstöt.
- De így többet árt, mint segít!
* Szemeimmel Edward felé nézek, aki pont akkor suhint Dropie felé, majd felén tekint vörös szemével. *
~ Mi a … ? Ez nem tetszik …
* Kardomat erősebben markolom meg, ha Edward erre szándékozik folytatni útját, ne érjen meglepetésként. Ráadásul az is biztos, hogy sokkal nehezebb ellenfél lenne, mint a majmok vagy akár az általa teremtett sárkányok. *
- Készülj!
* Figyelmeztetem Lothárt, de végül Edwardnak más dolga akad. *
- Mégse …
* Osztom meg a látottakat Lothárral. *
~ Mi lehet veled Edward?? … Hol van ilyenkor Axis? …
* Ezek a gondolatok merülnek fel bennem, mire ismét egy ismerős hangot hallva cselekszem. *
- Jobbról!
* Már fordulok és azzal a lendülettel mélyesztem a kardom egy majom testébe. *
~ Előbb ezek a dögök, utána jöhet Edward! …
* Adom ki magamnak a sorrendet, de alig telik el egy kis idő, a sárkáynok semmivé lesznek, és a felszabaduló majmok is megindulnak, ahogy az eddig a sárkányokkal foglalkozó expedíció tagok is, a megmaradt ellenfélre koncentrálnak. Mégis, mielőtt a majmok elérhetnének, megtorpannak, és elmenekülnek.
Értetlenül nézem az elfele menekülő majmokat, miközben kardomat továbbra sem eresztem le. *
~ Hát ezek? … Hova mennek? … Pedig most még az esélyeik is jobbak.
* Kell egy kis idő, mire a megfelelő elképzelés eszembe jutna. *
~ Akahana és Kain megölte volna a mágust? Vagy csupán a varázslatát oldatták fel? …
* Törhetném egy ideig ezeken a kérdéseken az agyamat, de egyszerűbb megvárni a fejleményeket, hiszen még itt van nekünk az Edward probléma. El is kezdem keresni Edwardot.
Végül meg is látom eszméletlenül. *
~ Hát ezért tűntek el a sárkányok …
* Így végre az utolsó probléma is megoldódni látszik, és inkább Nina és Sou vitáját követem figyelemmel megfelelő távolságból. *
~ Lehet szólni kéne, hogy nem is ő tette …
* De úgy vagyok vele, hogy Sou csak ki tud állni magáért, de Nina nem igazán hagyja szóhoz jutni. Csak mondja és mondja a magáét. Már pont fel kívánok szólni Sou érdekében, mikor elcsattan az a bizonyos pofon. *
~ Uhh… Ezt azért lehet nem kellett volna … Bár én ”beszélek”? Pár hónappal ezelőtt én is hasonlóképpen cselekedtem Mitsuko esetében.
* Így inkább nem szólok semmit. *
- Még két harcost hozz és köteleket, láncokat is, amennyit tudsz szerezni!
* Souhoz hasonlóan én is meghallom Caer szavait, majd látva Sou tekintetét jobbnak látom nem magára hagyni. *
- Lothár, segítesz nekik?
* Nina és Lea felé nézek, majd miután megkapom a választ elindulok Sou után, aki eddigre megragadja a láncot. Látva a helyzetet megszaporázom lépteimet.*
- Nem túlzás egy beteget megláncolni?
Különben is, a mágia ellen ezzel semmit nem ér. És még is! Mit várt egy olyan mágustól, aki olyan mágiát használ, amivel másoknak árthat?
Vállalom érte a felelősséget!
* Már csak Sou szavainak végére érek oda. *
- Vállalod? … Ezt komolyan gondoltad?
* Csupán a mondatom végére állok meg, akkor már kellő közelségben vagyok Souhoz. *
- Még a rajtaütés előtt sem vallotta be az állapotát, pedig ezzel mindannyiunk életét veszélybe sodorta. Ráadásul láttad a szemeit? … Arról nem is beszélve, hogy hányak halálát okozta! Aki ilyen mágiát használ, az tudjon is bánni vele! … Lehet, hogy a lánc nem állítja meg, viszont időt ad nekünk, ha újra ránk támadna.

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-13, 11:00 pm

Kain - Tisztás

A gömb ereje elképesztő volt, miközben fogtam, már éreztem, hogy egészen biztosan életem egyik legsikertelenebb döntése volt csak úgy, egyszerűen elkapni és megpróbálni magamba szívni az erejét. Olyan volt, mint egy hideg zuhany, amely megpróbált mindent tönkre tenni, és ez még csak a legenyhébb hasonlat volt arra, amit találtam benne. A tömény gonoszság, amely ezt az egészet táplálta, nagyon is erős volt, folyamatosan próbált felül kerekedni rajtam, vagy legalábbis kitörni a szorításomból. Éreztem, hogy körülöttem kavarog, mintha egy hatalmas aurába zártam volna be magam körül, amelynek feszegeti a határait, de csak az egyik irányban képes áthaladni rajta. Magamba szívtam mindent, ami az erdőben, a tisztáson ott volt, immár csak rám összpontosult az ereje, de nem bírtam el vele. Nagyon gonosz volt, tömény gyűlölet, utálat, elfogadhatatlan adagban még ott volt benne a kegyetlenség, a szánalom mentes eltiprás, a szadizmus, és sok egyéb tulajdonság, amelyeket nagyon nem szerettem, most pedig a fejükbe vették, ha ki nem tudnak jutni, akkor ellenem fognak fordulni. Én voltam a mágnes, amely ott tartotta őket a helyükön, próbálta meggyőzni őket, hogy ne mozduljanak, és sajnos, ameddig életben voltam és harcoltam ellenük, a "vonzásom" elég erős volt, hogy a saját óhajaimat kövesse, megakadályozva a távozásukat. AZ biztos, hogy az erő mindenből elhalt már, leszámítva a gömböt, amelynek a gonoszsága folyamatosan szivárgott át belém és egyre nagyobb részét tette használhatatlanná a mágiámnak. Megpróbálta felemészteni, megfertőzni és saját magam ellen fordítani, amelyet nem engedett, de sokkal többet kellett felhasználnom belőle, mint vártam. Minden egyes cseppet, amelyet elfogadtam, a sajátom háromszorosa tudott csak semlegesíteni, pontosabban elzárni, így vészesen fogyott vele együtt az én ellenállásom is. Egészen biztosan nem lettem volna képes a végtelenségig folytatni ezt a küzdelmet, már sejtettem, hogy hamarosan elérem a saját határaimat, és a pecséten, amely távol tart minden mást, még ez az erő sem lesz képes átenni magát. De ezzel meg is török, azon a ponton túl már nem tudok mit tenni, el kell engednem a maradékot, bármekkora kárt is okoz majd. Ezt nem akartam engedni, túl sok volt így is a veszteség, küzdöttem ellene, de jól láttam a jövőmet. Az erő fogyott, láthatóan, de elértem a saját teljesítő képességem határát, így kezdett a maradék kikerülni a kontroll alól, keresett a közelben valamit, ami elég erős, hogy befogadja. Fogadni mertem volna, hogy a sárkányt nézte ki magának, aki nem lehetett elég erős, hogy megállítsa, így még jobban próbáltam a maradék hatalmammal visszacsalogatni. Olyan volt, mint egy tál, tele volt már vízzel, és a peremen már át is fordult pár csepp, de még mindig töltik, a megszökött részeket pedig mintha fagyasztani próbáltam volna. Túl nagy volt a nyomás, olyan volt, akár egy minden irányból támadó fal, amely présel, amíg meg nem talál egy módot, amelyen távozhat tőlem.
Csak gondolnom kellett rá, azonnal keresni kezdte az erőm forrását, a kapcsolatokat, ahol szabadulhat, megszökhet, talán valaki máson át, ha kell. Szinte teljesen kitöltött, és ha már egy lezárt ajtóval semmiképp sem boldogulhatott, próbált újabbat találni magának. Mert ahova bejárat van, onnan vezet ki egy kijárat is. Ha a testem nem képes rá, hogy megsemmisítse, akkor ez az energia bizony távozni fog és mást kap el. Meg is találta a rést a pajzsomon, a gyenge kapcsolatokat, amelyeket azonnal feszegetni kezdett. Olyan volt, mint három apró lyuk, amelyeket éppen csak lezártak, és ha nagyon igyekszik, ki is tudná nyitni őket. Én viszont nem akartam, hogy kinyíljanak, mert az még nagyobb pusztítást végzett volna. Mintha csak az erő ráérzett volna, azonnal megtámadta őket, folyamatosan feszegetve a zárakat. Erős mágia tartotta távol eddig tőlem ezeket a részeket, de én alkottam, és ahogy gyengültem, úgy kezdett a hatása is egyre inkább megszűnni. A szememet lehunyva koncentráltam rá, hogy megakadályozzak minden nem kívánt következményt, mikor megéreztem Kain jelenlétét. Áttörte az aurát, ami az erőt tartotta és lesújtott a kezemben lévő gömbre. Mintha csak erre várt volna a hatalom, azonnal megpróbált kiszabadulni és kilökte a sárkányt a vonzásából. Esélyem sem volt már visszatartani, csak megpróbálhattam utána kapni, de túl későn jött a segítség, itt már a sikerre nem volt esély. Sikítani tudtam volna a kétségbeeséstől, hiszen végre felismertem, hiába küzdöttem eddig olyan keményen, a végével nem tudtam volna megbirkózni. Az már nekem is túl sok lett volna. Csak egyetlen lehetőségem maradt, amely ugyan rémülettel töltött el, de már gyenge voltam visszakozni. Az erő a leggyengébb pontot támadta a védelmemben, mert nem ismerte fel, hogy az a legerősebb is. A testem minden porcikája ellenkezett, mégis az egyik lyukat, pontosabban csatornát kinyitottam, és a segélykéréssel együtt próbáltam átküldeni rajta a mágiát is. A kötelék elég erős volt, hogy ne engedje el, de kérdés, hogy a személy a másik végén hajlandó lenne-e fogadni. Ebben csak reménykedni tudtam, miközben a mágia száguldozott végig, engem használva vezetéknek. A kezeim a földet tapintották, hajam az arcomba hullott, miközben a szorítás kissé enyhült és végre kaptam levegőt. Elfogadta, ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt a fizikai valóm elérte volna a földet. A tudatom megvolt, léteztem a pszichikai síkon, olyan voltam mint a szél, láthatatlan, érinthetetlen, érzékelhetetlen, de én magam tudtam hol vagyok és mi vagyok. Csak a test merült ki, a lényem istenként erre nem volt képes. Csak figyelte, amint az erő eltűnik, magába szippantja egy fekete folt, amely nőni és alakulni kezd. Egy nő képes bontakozik ki belőle, alacsony, törékeny, világos bőrű, vörös szemekkel és az enyémhez hasonló vonásokkal. Fekete haja fenekéig ér, hullámokban kavarog körülötte, miközben minden megerőltetés nélkül veszi át a sötétséget, akár egy tollpihét. Arcán apró mosollyal pillant az ájult testekre, főként az enyémre, majd egyenesen a levegőbe, oda, ahol lebeg a tudatom. Furcsa, rég nem voltam ilyen alakban, ő mégis pontosan tudta, hol keressen, szokás szerint.
- Túlerőltetted magad. Ha nem segítek, ez az erő azzá változtatott volna, amitől annyira rettegsz... - nevetése ironikus, kissé lélekbe mászó, szinte már dühítően hat az emberekre. De rá nem, neki ez éppen csak a kezdet, a kis kóstoló, amely elől ha nem menekülsz el, később nagyon meg fogod bánni. Ez a hang az, amely akaratlanul is mozgásra készteti a sárkányt, próbálja csalogatni a napvilágra. Kell még pár másodperc, hogy teljesen magához térjen, miközben a nő az én kezemet fogja meg és lassan elveszi a testemben parázsló erő egy részét. - Még mindig túl tiszta vagy. Mikor érted meg végre, kislányom, hogy nem küzdhetsz az ellen, aminek születtél? Most még tudok segíteni neked, de később már az anyád sem menthet meg... - suttogta, miközben végig simít a homlokomon, majd egy tincset tüntet el az arcomból. Végül felegyenesedik és még egyszer felpillant, észre sem véve a sárkányt. Az arca még fehérebbé válik, haja megelevenedik, szemei felfénylenek, mielőtt az alakja elmosódna és eltűnne, hogy találjon egy helyet, ahol sokkal több érzelem tanyázik. Tudom, hogy a tőlem kapott energia számára csak egy fogás a sok közül, de elfogadta és engem is megmentett vele. Amint a testem elfogadja a maradékot, képes leszek visszatérni, addig pedig megpróbálhatom megérteni anyámat. Bár kétlem, hogy az valaha is sikerülne...

//oké, jobb ötletem nem volt//

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-14, 1:26 pm

"Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?"
Szólhat az idézet jelen helyzetünkben, még úgy is, hogy jelenlegi kövünk méretbeli eltérését sebességével pótolja az idézetben szereplőhöz képest. Mégis a kérdésekre az összegzett válasz, nem lenne más, mint a tomboló sárkányúr fején koppanva. Nem is olyan rossz teljesítmény a kis surranótól, mégis eltörpül a sárkányúré mellett. Nincs mit szégyellni ezen, hiszen nehéz egy olyan tehetséges egyén ellen eredményt felmutatni, aki esetében egy, a koponya szilárdságát erőteljesen megviselő tárgy is, csupán egy vékony csíknyi véren és némi meglepő tekinteten kívül semmi hatást nem ér el. Bár azt hiszem a kis surranó felé megnövekedő érdeklődése is betudható ezen hatások közé, s máris láthatjuk a tomboló elf következő lenyűgöző teljesítményét, ugyanis a fejére mért erőhatás, a betegsége és nem mindennapi tudatállapota ellenére is képes gond nélkül végrehajtani az egyik legnagyobb koncentrációt igénylő varázslatot, mégpedig a teleportálást, hogy pontosan a kis surranó előtt jelenjen meg, s azzal a lendülettel keverjen le neki egy isteneset. Ilyenkor igazán kellemetlen dolog a magasságkülönbség, ugyanis a kis surranó feje pont abban a magasságtartományban helyezkedik el a tombolónál, ahol a legjobban meg lehet küldeni egy pofont. Ha ezt még hozzáadjuk a probléma nélkül alkalmazott varázslatához, akkor az eredmény nem is lehet más, mint egy földre kerülő surranó. Hiszen még az ő reakciója sem érhet fel egy, a semmiből érkező pofonnal.
Mindenesetre, a kis surranó még így is hálát rebeghetne Ritalea istennőnek, hogy a sárkányúr nem Mr. Unalmas sorsát szánta neki, ami talán szintén méretének köszönhető, ugyanis ha belegondolunk, hogy a két métert is meghaladó elfnek meddig is kellene lehajolnia, hogy a kis surranó nyakát kényelmesen elérje, akár még egyet is érthetünk a döntésével. Így végül nem marad más a kis surranó számára, mint egy égő arc, s hozzá egy kisebb adag agyrázkódás. Meg persze egy adag dzsungellakó, akik közül hárman is inkább a tomboló és veszélyes sárkányúrra vetik magukat, mintsem a földre kerülő kis surranóval foglalkozzanak. Még szerencse, hogy a sárkányúr számára nem jelent problémát egy csupán ekkora számú ellenség likvidálása, de azért nem kell félteni a kis surranót sem. Ő is megkapja a maga három dzsungellakóját, azonban az óriással ellentétben, a kis surranó nem egymaga szabadul meg ettől a mennyiségtől, hanem felettese is erőteljesen besegít a műveletbe.
A rohamos ütemben gyökkenő dzsungellakó populáció közben, ne feledkezzünk meg a vérző gyilkoló gépről sem, akinek a korábbi problémák már nem bizonyulnak elégségesnek, hogy még a szédülést is felvegye azon tényezők közé, melyek egyáltalán nem befolyásolják őt a koncentrációban.
Ezzel el is érkezünk a történet egy olyan pontjára, melyről senki sem hitte, hogy bekövetkezhet. Csupán jó féltucatnyi, s ki tudja még mennyi a sárkányok jóvoltából, dzsungellakó leölése utána, az órás, a kis surranó szemei láttára, egy pillanat leforgása alatt esik össze, s mint külső megfigyelő, mit sem tudván a sárkányúr teljesen kiürült energiatartalékairól, saját lövésének kései hatását véli az egyedüli dolognak a történtek magyarázatára. Büszkén húzza ki magát, amivel csak még jobban felhívja magára dzsungellakó barátainak az érdeklődését. Az egyik még le is dönti a lábáról, a dagadó mellű surranót, csak hogy visszaparancsolja eredeti helyére, s megtapasztalhassa mennyire problémás is a közelharc nem kevesebb, mint négy darab kar ellen. Azonban ez a harc sem tart sokáig, ugyanis a hazai csapat versenyzője egyszer csak megunja a küzdelmet, s társaival együtt elhagyják a küzdőteret.
A kis surranó meglepetten figyeli a rendezettnek egyáltalán nem nevezhető módot, ahogy a dzsungellakók visszatérnek a menedéket jelentő fák közé
Mégis hiába a meglepettség, ha nem hagyják kibontakozni, mint a mostani alkalommal, hiszen parancsnoka új feladattal látja el, mire már rohan is elintézni. A legelső párosnál meg is áll.
- Kötélre, láncra és rátok van szüksége a parancsnoknak! - egyre jobban kezdi élvezni ezt a katonás játékot, s a két katonával együtt egész hamar sikerül is szert tenniük a kért dolgokra. Igaz a kettő közül a lánc bizonyul a problémásabb dolognak, de végül abból is sikerül találni.
- Minden itt van! - vidáman jelenti a látható tényt, hiszen a két megtermett katonát nehéz lenne nem észrevenni, ráadásul az egyik vállán egy köteg kötél, míg a másik kezében a lánc látható. Azonban a társaság ekkor előre nem várt tagokkal bővül, s bár többször is próbál szóhoz jutni, a többiek sikerül minden alkalommal torkára ragadtatni szavait. Márpedig most szóhoz kíván jutni, így az eddig elhangzottak után, hoopakjával a társalkodók között integetve kívánja felhívni a figyelmet, hogy végre elmondhassa fontosnak gondolt mondanivalóját.
- Nekem egy mágus egyszer azt mesélte, hogy a varázslatok nem jönnek csak úgy maguktól. Több dolog együttesen szükséges a létrehozásukhoz - a kis surranótól szokatlanul, mondat közben áll meg, hogy fejét megvakarva próbálja felidézni, mit is mondott még az öreg, de akárhogy próbálkozik, csak nem akar eszébe jutni, s ha valaki megszólal, már inkább azzal törődik, mintsem ennek az igen lényeges információnak az előbányászásával.

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-14, 2:11 pm

//Mese: A láz - Akahana a tisztáson, majd az expedíció maradéka-egy másik tisztáson Smile

//

*Valami hívogatja. Még nem tudja, hogy mi az, de szinte erővel rángatja ki a jótékony sötétségből, amibe került, amikor a gömböt széttörte.
Pihenne, azt hitte, ez már a halál. Mintha megnyugvást érezne valahol, hogy végre….vége. Ideje volt, hétszáz éve kínozza a kétség és a bűntudat egyszerre. Ha ilyen a halál, az nem is olyan rossz.
Az életénél mindenképpen jobb.
Az az erő, vagy hang, nem is tudja pontosan, hogy mi, kirángatja a valóságba. Mást nem lát, csak az istennőt magát, a földön fekve.
Az ébenfekete szemek előbb talán álomkórosan merednek rá, de amikor felfogják, hogy egy isten alélt testét látják, elkerekednek.
Lehetséges olyan erő, amely egy istennőt képes kiütni?
Feltápászkodik, nem messze lévő kardját magához veszi, majd elteszi hüvelyébe.
Óvatosan lépked közelebb, miközben a lángoló erdőt szemléli. Itt nem maradhatnak. Még ha őt magát nem is érinti a sérülés olyan komolyan, akkor sem.
Ha mást nem is, kissé megviselt ruházatát annál jobban félti a tűztől.
Akahanát sem akarja itt hagyni, így talán nem a legkíméletesebben, de apróbb pofonokkal igyekszik magához téríteni a testet.
Ha sikerül, akkor megszólal.*
- Ideje menni.
*A hangja a korábbiakhoz képest szokatlanul lágy, mintha hiányozna belőle az a durva hangnem, ami eddig ezen az expedíción kísérte.
Ha nem tér magához a test, akkor kénytelen felkapni. Eleget élt már a kétlábúak között, hogy ne sárkány módra ragadja meg, grabancánál fogva, mint egy macskát, hanem ölbe vegye, ember módra.
Akárhogy is, az arany sárkány nem marad ott. A kényszerpihenő arra jó volt, hogy kissé megpihenjen, s így első dolga, hogy minél hamarabb visszatérjen az elharapódzó lángok közül a táborba. No, nem az úton keresztül, esze ágában sincs végigverekedni magát ismét a dzsungelen. A teleport igéjét veszi és vagy viszi karjai között az istennőt, vagy pedig feltételezi, hogy nem marad a táborban, hiszen ott nincs keresni valója már szerinte.
A tábor szélén látja a szerencsétlen elf körül tömörülőket, így hozzájuk siet. Persze, ha az istennő még a kezében van, akkor kíméletesen leteszi a láthatóan megviselt Nina elé, majd szó nélkül halad tovább.
A surranó és a fekete ruhás harcos szavaira ér oda. Nem kell nagy intelligencia hozzá, hogy rájöjjön, mi is a felállás.
Ébenfekete szemei megállapodnak Soun, és a smaragd tükröket keresik. Határozottan, sötéten villannak fogadott öccsére.*
- Igazuk van. Ne hamarkodd el döntésed. Nem érdemli meg a jóindulatod.
*Elmarkolja a kötelet, vagy láncot, kinyújtva erős kezét, s az, ami korábban szinte sütött, egy pillanat alatt kezétől kiindulva visszahűl. Eközben végig a gyöngysárkány szemébe néz. Csapzott ruháján, fáradt, fakó arcán, feldagadt, felrepedt száján látszik, hogy nem kéjutazásról tért vissza. Azt mégsem hagyja, hogy Sou egy ilyen öntelt, szerencsétlen alakot, aki népükhöz tartozónak adná ki magát, ha tudná, magára vállalhasson.*
- Ha nem tudod megállítani, s embereket öl majd, mit teszel? Vállalod mások haláláért a felelősséget? Olyan teher az, ami nem való még ilyen fiatal léleknek.
*Ezt igen meggyőzően mondja, szívből jön. Saját élettapasztalatának esszenciája. Sou szemeibe nézve, alig láthatóan, megcsóválja fejét, jelezve: „Engedd!”*
- Nem akarják megölni.
*Teszi hozzá zárásként
Furcsa ez épp tőle, hiszen igen nagy tömegek halála van már mindkét oldalról a háta mögött.
Mégis most sárkánytársával szemben lép fel, hogy a kölyköt egy szerinte kapitális hiba elkövetésétől megóvja.
Látszik, hogy ő sem hajlandó engedni. Ha kell, erővel biztosítja, hogy a hadúrra felkerüljenek azok a láncok és kötelek.*
- Az ellenségnek vége. Hagyjuk itt ezt a helyet minél hamarabb!

_________________
"Egy kóbor álmodó.
Ez vagyok én,
messze szálldosó
a mindenség tengerén."

Hozzászólások száma : 1520 Character sheet Nép: NJK

//Mese: A láz - Caer csapata//

*A harc véget ért, legalábbis, ami az elfutó majmokat illeti. A négykarúak a mágus lelkének eltűnését követően már nem térnek vissza. Megcsappant családjaik eltűnnek a Hyarmenya-dzsungel sűrűjében.
Lothár és az őrök megmaradt tagjai azért ismét elfoglalhatják helyüket, már ha a törpesárkányok és a négykarúak okozta sebesüléseket ellátta a Sou által felpofozott Nina és a szintén megviselt Lea.
Alvor számára is véget ért ma a küzdelem, nem maradván ellenfele. Ő választhat, hogy csatlakozik az őrséghez, vagy inkább kipiheni a harc fáradalmait.
A barbár harcosra azért egyre többen néznek fel, olyanok, akik a közelben voltak és látták harcát.
Néhányan össze is súgnak a háta mögött.
Miután a hadúr összeesett és eszméletét vesztve a földön maradt, a lánccal és kötéllel érkező katonákkal szemben meglepő pártolója akadt neki Sou személyében.
Mintha nem lett volna elég az eddigi harc, az ifjú sárkány hirtelen ellenkezése a hadúr nyilvánvaló veszélyessége folytán ellentéteket szít.
Előbb Gylnar, majd Dropie is felhívja a figyelmet néhány alapvető dologra az említett mágussal kapcsolatban. Miközben a körülöttük megjelenő további kalandorok úgy tűnik, nem felejtik el neki, hogy sajátjai ellen fordult.
Eközben érkezik vissza a két varázstudó a felderítő útról. Meglehetősen gyorsan, de az arany sárkány máris megjelenik a nevezett harcosok mellett. Nincs túl jó állapotban, ahogy éppen a gyöngysárkány sincs. Talán jobban tennék, ha elkerülnék a harc lehetőségét.
Caer mindenkit végighallgat, majd Soura néz.*
- Lépj hátrébb. Ez nem a te ügyed. Ez a mágus csak magával törődik, a mi életünk, vagy halálunk teljesen hidegen hagyja. Jól láthatóan így volt eddig is. Több társunkat megölte vagy saját kezével, vagy varázslattal. Nem bízhatunk meg benne, s a te személyed sem lehet garancia arra, hogy legközelebb nem fordul ismét ellenünk. Még betegen is mekkora pusztításra volt képes! Nem hagyhatjuk szabadon. Tetteiért majd menioni bírái előtt kell felelnie.
*Közelebb lép Souhoz, hogy a vállára tegye a kezét.*
- Míg ő minket gyilkolt, mi még mindig könyörületesek vagyunk hozzá. Meg is ölhetnénk….és nem lenne több gondunk vele.
*Ezzel aztán Nina felé int, hogy magához hívja.*
- Lázcsillapító kellene neki, és amivel csak lehet, lassítani a fertőzést!
*Eközben, ha a béke megmarad, akkor a parancsnok végignézi hogy hogyan kötözik meg a hadurat, majd utána fordul Kain hoz és Akahanához.
Ha elmesélték neki, hogy miről van szó, nyomban ki is hirdeti a táborban. Ezt nem bízza a surranóra hamarosan a parancsnok öblös hangja közli mindenkivel, hogy a felderítők megütköztek az ellenséggel és el is pusztították a mágust. Valamint a szárnysegédnek azt, hogy járja körbe a tábort. Tudni akarja, hogy mikor indulhatnak visszafelé.*

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-16, 6:34 pm

//Mese: A láz //

*Egy újabb majom támad nekem, miközben vártam Gylnar válaszát, gyorsan félre állok a támadása elől és utána egy gyors lesújtással a buzogánnyal betöröm a koponyáját a dögnek. Egy gyors pillantást vetek Gylnar-ra aki éppen elintézett egy másik, majd ezután kijelenti , hogy jól van majd egy kicsivel később elmondja, hogy sose látta ilyennek Dylant. Egy újabb gyors pillantást veszek, de most Dylan felé, akkor látom, hogy a surranóra lesuhint, majd Gylnar felé néz. Már szól Gylnar, hogy készüljünk Edward fogadására, de nem lett belőle semmi, mert Edward más merre ment.
~Szerencsénkre nem felénk jött, de sajnálom azokat a szerencsétleneket akik megpróbálják megállítani!~ Gondoltam miközben készülők az újabb támadások visszaverésére, egy kis idő után a kicsi sárkányok semmivé foszlottak, de mitől azt nem tudom és még a legrosszabb így a majmok teljes erejükkel ránk tudnak koncentrálni. Ez már nagyon is aggaszt, de rezzenéstelenül fel készülök a jövetelükre. De még mielőtt a közelünkbe érhetnének hirtelen megtántorodtak és vissza menekülnek a dzsungelba.
Egy ideig érthetetlenül állok, majd az őrség megmaradt tagjaihoz szólók. -Mindenki térjen vissza a posztjára amíg nem adok újabb parancsot nem adok.- Ezután oda megyek a tömeghez, hogy döntsünk a most már ájult Edward sorsáról, közben visszatértek a varázs tudok is, akkor sikerrel jártak. hitetlenkedve hallom, hogy valaki a megláncolása ellen szól, jól szemügyre is veszem és felismerem, hogy Sou az aki ellenzi. De még mielőtt hozzászólhatnák, meg várom a többiek véleményét és sokan Sou ellen vannak. -Én szerintem is meg kéne láncolni, nem hathatjuk újabb emberek essenek áldozatul a mágiájának. - Jelentettem ki a parancsnoknak, majd vissza megyek a helyemre ahol az őrségre figyelek. ~Ha még emlékszik rám Sou remélem nem fogja bánni, hogy ellene voltam!~ Gondoltam magamban, közben a dzsungelt figyelem, de a buzogányomat elteszem, a kardot elől hagyom szükség esetén. Várom azt, hogy mikor indulunk el, mert kezd elegem lenni ebből a helyből.*

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-17, 9:16 am

//Mese: A láz - a Tisztás | O_O leszavaztak, ezt nektek XD //
- Igen! – Cseng határozottan a válasz, aztán a fekete ruhás kalandor felé fordul. – Pont azért, mert láttam a tekintetét és hallottam az üvöltését. – Nagyrészt igaz lenne ez az állítása, de ezzel egy időben nem csak erre jött rá. Rádöbbent, hogy egy embernek próbálja megmagyarázni mi minden volt abban a kiáltásban, amiről bárkit megkérdezve a táborban, valószínűleg azt a választ kapná, hogy egy szörnyeteg dühödt válasza volt a helyzetre. Ez a tény már előrebocsátotta azt, ami néhány pillanat elteltével be is igazolódott, hogy nem lesz könnyű és senki sem fogja megérteni miért is ellenkezik, hogy még is mi vette rá, hogy egy ilyen alak mellet kiálljon. Közben meg már lendületet gyűjt, hogy az elsőként felszólaló férfi elhangzott szavait használja fel, csak azért, hogy megvilágíthasson néhány apró részletet. Kötelek és láncok, még is mit érnek egy megfoghatatlan erő ellen? Logikusan végiggondolva persze számításba kell venni az illető fizikai állapotát, ami már csak ránézésre sem rózsás, de még is hányszor fordult már elő és még hányszor fog megtörténni, hogy a sebzett mágus akár a halál szélén táncolva is olyan varázslatot hozott létre, amivel sokakat rántott magával a halálba, csupán csak azért, hogy biztonságban érezze magát? Segít ilyenkor a lánc? Nem. Ad időt a kötél? Nem. Persze Sou sem tévedhetetlen, de miért ne számítson a legrosszabbra, hiszen akkor már nem érheti meglepetés és inkább közelíti meg a dolgot óvatosan, mint ledöntve az utolsó falakat. Saját magát is hozhatná példának, ott van a múlt éjszaka, amikor félelme miatt hozott létre olyan dolgokat, amikkel, sokakkal végezhetett volna, ha nincsenek a pajzs védelmében. De őt nem keresték és nem is akarták láncra verni és még Kain sem drasztikus módon lépett fel ellene és ez azért, mert ő a fényben jár és a földön fekvő Edward a sötétségben bolyong?
Dropie volt a következő felszólaló, aki végül is intenzív mutogatásával hívta fel magára a figyelmet és hessegette el Sou gondolatait, mielőtt azok szavak formájában napvilágot láthattak volna. Sou először némi hitetlenséggel figyelte az alacsony alkot, aztán fáradság foglalta el minden vonását. Most komoly bele kéne mélyednie egy olyan témába, amit igazán még ő sem ért? Csak azt tudja, hogy, ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma mágiahasználó sem és ez által erejük, varázslataik is mások. Őt pedig nem más követte, mint az aranysárkány, azonnali ítéletet mondva a helyzet felett. Sou egyenesen a szemébe nézett, határozottságban viszont felvette a versenyt a sötét tekintettel, a korábban megragadott béklyót viszont engedelmesen engedte át a másiknak, nem akarta ő azt megtartani, igazából örült volna, ha a világon sincsenek. De ez már az a bizonyos helyzet, amit a következőképpen szoktak jellemezni:”Késő bánat, eb gondolat!” Mert lehet, el kellet volna tüntetnie, akkor ez az egész csendesen folyó vita, vita? Nem inkább győzködés, az ő meggyőzése, hogy rosszul teszi azt, amit tesz … és akkor még belé is marnak, ráadásul az, akitől ezt a legkevésbé várná. A bűntudat, hogy Kain miatta van itt és miatta szerezte sebeit is, úgy illan el, mint a kámfor, a zöld szemekben valami, a gyűlölethez hasonló árny terpeszkedik el, szinte jéghideg ujjait görcsösen szorítja ökölbe. És mikor még Caer is megosztja a maga véleményét, már egyszerűen túl sok, teljesíti a parancsnok kérését, hátrébb lép, de csak azért, hogy az ember még véletlenül se érhessen hozzá, még arcát is elfordítja.
- Rendben van. Felfogtam. – Indulattól fűtött szavak, de meglepően színtelen hangon szólaltatva meg. – Az emberek mindig ilyenek, nem? – A kérdés szándékosan Kain felé pillantva tette fel, de ennek értelmezését mindenki és szavainak miértjét már rábízza a nagy egyetértésben egymás mellé sorakozó emberekre és arra az egy darab sárkányra. Önmagának viszont nyugtázhatja, hogy igen, ilyenek, hiszen még egy régi ismerős is betér, hogy még időben leadja voksát a kötözés mellett, mire Sou csak halványan megingatja a fejét, de ezzel együtt meg is indul Kain felé, talán azt a látszatot keltve, hogy önérzetében sértve, inkább duzzogva elvonul. Pedig nem áll szándékában távozni.
- Még is miből gondolod, hogy a lelkemet már nem feketítette be mások vére? – Tette fel halkan a kérdést, egy pillanatra megállva Kain háta mögött, hogy a számára sem kellemes tényt megoszthassa a másikkal. Aztán persze tovább lépett, hogy háta mögött immáron a nyílt mező és ne a sebesültek tábora legyen, hogy sétált észrevette magán az egyre növekvő tompaságot, ami tekintve óvatlanságát, nem is csoda. Csakhogy abból semmit nem érzet, hogy a majom karmos ujja által újra formatervezett seb még mindig vérzik.
Eközben Nina úgy-ahogy megemésztette a történteket és Caer intésére közelebb is jött, viszont tisztában volt azzal, hogy ő nem tud segíteni a férfin. Emlékezet még, hogy egy igen erős bájitalnak a szagát érezte és a férfi nem is titkolta, hogy bevette, mert azonnal lemondott az alkoholról.
- Csak megmérgezném vele. – Rázta meg a fejét tagadólag, amolyan nyomatékosítás végett. Miután végiggondolta a lehetséges összetevőket, ahogy annak a szernek is számba vette alkotóelemeit, amit ő készített és azóta még fel is higított.
- A karja. – Ezzel Sou rá is mutatott az érintett testrészre, Nina pedig értetlenül követte a mozdulatot, de aztán erőt vett magán és letérdelve szemügyre vette a sérült alkart. Csípés? Nem, számára inkább tűnt szúrt sebnek, ami igen csúnyán elmérgesedett és ezzel muszáj kezdeni valamit, mert a legkisebb, amit ilyen sebek estén az ember veszíthet az a karja és a legnagyobb, az élete.
- Ezt muszáj kitisztítani, vagy Menion bírái nem ítélkezhetnek felette. De fájdalomcsillapító nélkül… - Nina tekintetét gondterhelten emelte a parancsnokra, ő nem lenne képes mágiával csillapítani az okozott fájdalmat, ami által okozott sokk esetenként ugyan olyan halálos, mint a fertőzés.

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-17, 10:54 am

//Mese: A láz - Caer, Dylan, Sou, Radek, Dropie...asszem, senkit nem hagytam ki Very Happy

//

*Az ében szemek viszonozzák a zöld pillantást. Nem látta még ilyennek a gyöngysárkányt. Talán felnő egyszer, de az arany sárkány most csak a duzzogást látja, ahogy a kérdésben is, amit hozzá fűz.
Emberek. Mocskos, korlátolt lények.
Amikor észleli, hogy a másik megáll a háta mögött, hátravet neki néhány szót egészen halkan.*
- Mert az enyémet igen. Tudom, milyen az és milyen, amikor tudatosan választod az utat. Nem ilyen lennél, ha tényleg úgy lenne. Amit átéltél, az ezektől sokkal kevesebb…
*Nem akar több szót vesztegetni. Csakis Sou miatt van itt. Az ő szemszögéből az egész tömeget lemészárolhatná a hadúr, egyik kétlábú élete sem számít neki. Tett annyit, amit tennie kell, sőt, többet is. Hogy egymást hogy ölik le, ahhoz neki semmi köze nincs.
Dylan ellen is csak ellenszenve miatt lép fel, s első sorban a gyöngysárkány érdekében. Semmi jót nem néz ki ebből az alakból, nem akarja, hogy Sou felelősséget vállaljon a tetteiért. Tudja pontosan, hogy milyen az, amikor egy tudatosan elkövetett hiba miatt hosszú időn keresztül saját magát ostorozza valaki. Ő is ezt teszi, ráadásul mindjárt nem is egy hiba miatt, hanem egy egész háború alatt elkövetett hibák sorozata miatt szenved.
Még mindig ott áll, fogja a láncot, de ha már ott van, hát saját maga láncolja meg a hadurat, nem is törődve a többiek szavaival. Csak amikor a gyógyító nő szólal meg másodjára, akkor engedi el az addigra rendesen megláncolt, megkötözött hadúr testét. A karján ő is látja a rajzolatokat és az elfertőződött kezet is.
Magában megvonja a vállát. Tudja ő, hogy milyen veszélyes az a varázstudó, aki halálán van. Épp hasonlóval találkozott nemrég a sátorban, igaz, egy már halott mágus gyűlölettel teli lelkével.
Odapillant Sou arcára, majd az ében tekintet egy pillanatra el is időzik rajta. Ott kavarog az éjsötét szemekben a csalódottság, hogy a fiú kiáll a szerencsétlen elf mellett, hogy egyre inkább hibának tűnik az, hogy ide jött vele, s most, ebben a pillanatban még az is, hogy ilyen közel engedte magához a másikat. Hajszálnyira van attól, hogy megbánja. Sosem szabadna ezt tennie, mert magát és a fehér sárkányt is veszélybe sodorja vele. Kiadja azt, amit nem lenne szabad. Ha üldözői elfogják, vagy éppen csak ellene fordul, máris ütőkártya Furia kezében. Mert megtalálja, ha arról lesz szó, ebben biztos.
De ott van az is, amit Sou adott neki. Azt, amit már előtte régóta senki. Az érzést, hogy valaki tartozik hozzá, valakiben bízhat. Azt, hogy olyan, mintha lenne egy fiatalabb testvére, pedig nincs és nem is volt soha.
Igen, ezek is ott kavarognak, a csalódottság, a harag, a fájdalom mellett. Néz még egy darabig a fiú szemébe, aztán elfordul.
Leguggol a hadúr földön fekvő teste mellé. A többiek, akár Caer, akár Nina, vagy Radek, vagy Dropie, vagy a katonák, semmit nem jelentenek, mintha ott sem lennének. Ha valaki útjában, van, azt félretolja. Kezét végighúzza a seb felett.*
- Genesende hand.
*Gyógyító bűbáj, sárkány-féle, de Kain sincs már ereje teljében. Ez a gesztus Sou felé szól, bár épp a szerencsétlen elfen hajtja végre. Nem állítja meg a fertőzést, de a seb elfertőződését igen.
Kezével megtámaszkodik a földön, mielőtt felemelkedne.*
- A sebtől nem kell félni, de a fertőzéssel nem bírok el.
~Talán nem is akarok. Nem az én dolgom ezt az öntelt elfet megmenteni. Megint olyan dologba kevertem magam, amihez semmi közöm. Mintha nem lenne elég bajom enélkül is…~
*Keserű arckifejezéssel áll fel. Talán még félre is lehetne érteni, de nem. Sou karját markolja el, hogy magával vonja, távolabb a többiektől. Ha Sou vele tart, halkan, morogva áll meg, ahol már nem hallhatják.*
- A te lelked, a te dolgod. Nem értem, miért éreztem felelősnek magam érted. Az effélékkel talán nem elégszer volt dolgod ahhoz, hogy tudd, milyenek valójában. Csak azt akartam, hogy ne kerülj abba a csapdába, amibe én. Mert innen nincs kiút.
*Elsötétül a tekintete. El is kapja Souról, majd hátat is fordít neki.*
- Hiba volt ide jönnöm….ég veled, Sou!
*Ha Sou nem tart vele, akkor csak az utolsó mondat hangzik el, mindenki füle hallatára. Határozott, nagy léptekkel indul el a dzsungel irányába.*

_________________
"Egy kóbor álmodó.
Ez vagyok én,
messze szálldosó
a mindenség tengerén."

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-17, 1:45 pm

//mese-rövidke hsz Gylnek ^^//

*A tanakodás végül azzal fejeződött be, hogy a hirtelen segítségére siető Sout nagy többségben leszavazták, s maga a sárkány kötötte meg akinél épp a láncok voltak. Kain. Kész szerencse, hogy Dylan nem volt magánál, ezt nem nyelné le. Hanem azonban a gyógyítás meglepően érhetett mindenkit. Dylant biztos úgy érné. Gylnar, az egyik ember aki Caer mellett felszólalt, a művelet közben ismerős hangot, és ismerős érzést érezhetett. Ugyanaz a telepatikus erő látogatta meg, mint már annyiszor megtette ezt Dylan közelében. Ez a sárkányok, még a holt sárkányok tulajdonsága is. Bolondság lenne azt feltételezni, hogy ez valamiféle megszállás, ilyenről szó sincs. Axis sosem szállt meg senki, még ha tehetné is, már csak elvei sem engedik. Ez, és főleg az evolyrani fajta, sárkányok nagy kommunikációs képessége. A telepátia. Képeket közvetíteni, vagy ez esetben beszélni az illetővel. Mivel az ember már eddig is beengedte, nem kellett sokáig kopogtatnia. Azonban az eddigi hangulattól eltérően, Gylt a sárkány szomorúsága és egy csipetnyi vádja csaphatta meg. A hangjában is ez érződött. Várt volna valamit a férfitől, hiszen kérte is, és ennek nem tetteleget.*
~Én előre szóltam, de te nem hallgattál rám.
*Majd egy sóhaj. Axis tanácstalan lenne? Mérges? Dylanra, vagy Gylnarra? Esetleg mindkettejükre.*
~Azt hittem, hogy legalább te érted....
de te is csak egy ember vagy...
*Hangjában a vád és a keserűség annyira tömény volt, hogy talán bele is borzonghatott a férfi. Számítottak rá. Nem Dylan. A jobbik fele...Axis.
Ezek után érezhette, hogy a sárkány vissza akar vonulni, ha mond valamit azt talán még hallhatja, de válaszolni már nem fog rá.*

_________________

"-Nah, értesz már?
-... egy génhibás elf? hehe...szólhattál volna, hogy egy fikarcnyit sem hasonlítasz az elfekre!
-Én próbáltam...-.-, de a génhibás azért kicsit lealacsonyító..."

Character theme song

Dylan

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-19, 8:35 am

//Kain, khöm ez nem akart ilyen hosszú lenni, de sírni mindig könnyű ^^//

Nem olyan útravalót kapott, ami megkönnyítette volna a következő lépéseit. Sokkal kevesebb. Sokkal kevesebb?! Változott a hangsúly, ahogy újra és újra visszagondolt az elhangzottakra, talán igaza van az aranysárkánynak, kevesebb. Még is úgy érzi, pont elég, talán túl sok is. Nem az, amit ő átélt, hanem az, amiben részesült. Az ár, hogy most itt lehet és ki tudja mitől vezérelve elkövethet egy butaságot. Butaság lenne, hogy kiáll valakiért? Nem, még akkor sem, ha az illető bitót, kegyetlen verést és nem gondos, aggódó ápolást érdemelne. És különben is, annyiszor állt ki már valamiért és legalább annyiszor fordított hátat annak, lehet nem voltak igazán fontosak, de a lényegtelen dolgok is számítanak. Talán nem most jött el az idő, nem ebben a helyzetben, hogy meggyőződését sziklaszilárddá kovácsolja. De nem megy el, hogy attól tartva nem teszi meg hogy a földön fekvő valóban lázálmainak rémét szabadítja a körülötte lévőkre? Még önmaga sem tudja, nézni azonban már képtelen, hogy tekerik tapasztalt mozdulatokkal Dylan tagjaira a láncokat és hogy ezt pont Kain teszi. Megrezzen, ahogy minduntalan megcsörrennek a láncok, hallani sem akarja és észre sem veszi, ahogy tétován hátrált, csak mikor csend lett és a földre szegezett tekintetét felemelte. Nina vörös üstöke volt az első, amit megpillantott, hiszen a szín élesen elütött a körülötte állók sötét öltözékétől és magától jön az a parányi mondat. A lány szűkszavú útmutatása ellenére is cselekszik, Sou viszont éppen hogy követi a mozdulatait, ám csak addig, míg szembe nem találja magát az éjsötét szempárral. Lesüti szemeit, mennyire élessé váltak az apróságok számára. Sosem érdekelte, hogy tanítója, vagy tulajdon édesapja nézett rá csalódottan, mert sosem akart megfelelni az elvárásaiknak, de most rossz érzést, keserű ízt hagyott maga után, hogy pont Kainnak okozott csalódást. Talán most kezd ráébredni a hibáira, de komolyan gondolta és most akkora a zűrzavar benne, ez látszik is egyszer mintha tenni akarna, de aztán csöndbe süppedve mered tovább az aranysárkányra.
El sem hiszi azt, amit lát. Miért teszi, ha megláncolta? Miért? És olyan fájdalmasan hasogató a felismerés, értem, miattam és emlékezteti magát, hogy Kain nem lenne itt, ha ő nem jön erre. Minden bizonnyal, ha a város falain belül marad, erősítve azok csapatát, akik az ellenszer megtalálásán munkálkodnak, akkor elhagyja a város. Titkon nagyon is örült, hogy Kain is velük tartott, de most inkább szerette volna, ha ott, a várudvaron még csak össze sem találkoznak. Akkor nem kellet volna Kainnak azt a hatalmas varázslatot életre hívnia és arcát sem díszítené az a szemrevaló véraláfutás és a felrepedt ajka. Nem lenne ennyire megviselt, pedig szüksége van az éberségére, az erejére, mert a nyomában nem is akármilyen ragadozó van. Tud Furiáról és rengeteg olyan történet birtokosa lett, amelyek a háborúról szóltak, köszönhetően Lacarusnak, de általuk még így sem csökkent Kain iránti rokonszenve. Nem a múltat nézte, hanem amit eddig tőle kapott.
Tehetetlen, mikor az aranysárkány karon ragadva maga után vonja. Ha akart volna, sem tudott volna ellenkezni –de nem is kart, az erő valahogy eltűnt tagjaiból és szinte az is hihetetlen volt, hogy felbotlás nélkül képes volt lábait egymás után rakni. Egy röpke pillanatig tud csak a fekete szemekbe nézni, mert ennek a tekintetnek súlya van, de elfogadja a hallottakat, mintha csak az elkövetett és még elkövetni szándékozott hiba miatt e módon fizetné meg a méltó árat. Több minden megfordul a fejében, szinte mindet az aranysárkány szavai szülnek. A lelke, talán lesz alkalma elmondani a lelkéről az igaza, hogy csak fél és a másik fele, ha a tudat nélküli is, emlékei és a benne kavargó érzései túl erősek még. Hát csoda, ha a helyzet úgy hozza, abból igyekszik erőt meríteni, ami már szembetalálta magát hasonlóval? De aztán az a talán elmosódik, azt az érzést keltve, hogy most utoljára állnak így, szemtől szemben … és a jó szándék, hát mi más bizonyítaná az aranysárkány tiszta szívét jobban. Minthogy egy felelőtlen kölyökért habozás nélkül feladta az elveit? Nem látja, de hallja, hogy Kain hátat fordít neki, most kell megragadnia a lehetőséget. De szabadkozzon? Nem! Az okot viszont megoszthatja vele, hogy …
- Ne.. – Honnan szedte az erőt, aminek köszönhetően egy pillanat elég volt, hogy Kain előtt teremjen, széttárt karokkal. Mintha ennyivel megakadályozhatná, hogy elmenjen. – Nem mond, hogy ég veled! – Hangja alig hallhatóan, de megremeg, a zöld tekintet, ami korábban a sziklába ágyazódott csiszolatlan smaragd fényével vetekedett, most tisztábban, árnyalatokkal világosabban csillant. Rémült volt, pont olyan akárcsak a kisgyermekeké, akik abba csimpaszkodnak, amit édesanyjukon, édesapjukon elérnek, csak ne hagyják ott őket, idegenek között, csak ne hagyják magukra. – Az olyan lenne .. mintha eltűnnél, mintha soha többé nem találkoznánk. .. Én tudom, megérdemlem .. mert meggondolatlan vagyok és .. és .. Ez nem mentség ... – Leengedte karjait. Ne utólag legyen okos, erre figyelmezteti önmagát és ezért áll félre, lehajtott fejjen. Amit főzött, most egye is meg! A mező elcsendesedik, Sou saját szívének kétségbeesett ütemét sem hallja, csak annyit tud még állva kell maradnia, míg Kain el nem megy, ha tudná, talán az sem érdekelné, hogy ruhája már nem képes több vörös lét felinni és cseppeke állva a földet áztatja. Az újabb meggondolatlanságának ékes példája és ugyan akkor, oly jellemző vonása a gyöngysárkányoknak, inkább elfedik sebeik, hogy egy kicsivel talpon maradhassanak. A test nem tud a sebről, így nem tehet semmit annak érdekében, hogy ne súlyosbodjon a gond és így lesz a varázslattal is, ami nincs ott, az nem gyógyulhat meg, még ha szemmel láthatóan ott van … bár nem megtörhetetlen a varázslat.

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-19, 10:44 am

*A lépést lépés követné, ha a gyöngysárkány nem jelenne meg előtte, hogy széttárt karokkal útját állja.
A sötét szemek a fiú zöld szemeibe merednek. Milyen könnyű is lenne félretolnia Sout! Nem teszi meg, hanem sötét alakja megáll vele szemben. Ez a reakció, hogy saját testével állja el az utat, még ha kétlábú alakban is valahol megindító, hiszen hagyhatta volna távozni is az arany sárkányt. Senki nem róná meg érte valószínűleg.
Ilyenkor érzi mégis, hogy milyen gyermek is még a fehér sárkány. Kain ébenfekete pillantása mélyen beleágyazódik azokba a szemekbe. Nem mutatja, de „fogadott öccse” fellépésével látszik, hogy meg akarja állítani.
Ő nem akarja döntésre kényszeríteni. Senkije neki a gyöngysárkány valójában, csak éppen a szívéhez áll közel.
Ezért is akar lelépni, hogy hagyja saját döntéseire a fiút. Másik pedig sértettsége, ami miatt még vele szemben is hajlandó volt kiállni egy arra érdemtelen kétlábúért a fiú.
Mégis, ő nem apa, s nem is volt sosem testvére, de tudja, hogy idővel az ifjakat szabadon engedni kell kirepülni a fészekből, hogy aztán saját fészket építhessenek, s felügyelet nélkül szárnyaljanak a magasban.
Ő most ezt tenné. Amikor Sou félreáll, még nem mozdul.*
- Jól tudod, hogy minden elváláskor jó esély van arra, hogy soha többé nem találkozunk…
*Komor szavak ezek, de az igazságot nem kendőzi el, bár talán nem mesélt eleget Furiáról, a háborúról és saját tetteiről. Vesz egy mély levegőt. Körbejártatja a fekete szemeit, az őket figyelő kétlábúak hidegen hagyják. Szavaik elég halkak, hogy más ne érthesse őket.
- Meggondolatlanságod ifjú mivoltodból fakad. A harag pedig idővel elszáll. Elég idős vagy, hogy felelős lehess saját tetteidért.
Ahhoz is, hogy megvédd saját magadat, ha kell.
*Két, nagy markával megfogja a gyöngysárkány vállait, amikor szembeáll vele.*
- Jobb szeretném, ha nem élnéd meg azokat, amiket nekem kellett, ha a te életed tisztább lenne, mint az enyém. Ebben van nekem tapasztalatom, az effélékkel is…
*Int fejével a földön fekvő Dylan felé, hangjában megvető éllel.
- A felnőtt lét egyik legnagyobb terhe, hogy a döntésed következményeiért a felelősség csak a tiéd, de a következményeit mások is viselik.
*Lenéz a vér itatta ruházatra. Nem így hagyta ott a fiút. Némán ingatja meg fejét, mielőtt még egyszer szól. Hozzá képest ez is egész monológ volt pedig már. Ha Caer, vagy bárki más próbálná megállítani, nem tudná. Sou képes csak rá, de most nem akar engedni neki, jóllehet, szíve húzza vissza, a vérző kis kócos fiú, meg a mögötte rejlő karcsú gyöngysárkány mellé.*
- Kezeltesd a sebeid, mert ennek nem lesz jó vége!
*Ezzel elengedi a gyöngysárkányt és újra megindul, hogy elhagyja végre a tisztást. Talán árnyalta kissé az előbbi távozást, ahogy Sou lépése is érzékenyen érintette, de a lényeg ugyanaz maradt. Távozik.
Sounak pedig ott marad, hogy miatta jött, s most miatta is megy el.
Semmi kedve itt maradni, bár torka közben elszorul. Sou az egyetlen, aki jelent számára valamit. Az egyetlen, akiben még meg is tud bízni, de talán itt az ideje távolabb lépni tőle. Az ősiek karma messzire elér. Veszélyes dolog Kain barátjának lenni. Ez is része döntésének. Talán túl közel engedte magához Sout.*

_________________
"Egy kóbor álmodó.
Ez vagyok én,
messze szálldosó
a mindenség tengerén."

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-20, 9:05 am

// no, én hunyok egyet Razz

//

A csillagtalan éjszakát idéző tekintet mit sem változott az elmúlt percek alatt és ő ezt pontosan látja. Nagyon jól tudja, ő tehet róla, hogy azok a lélektükrök most másként pillantanák rá. Szomorú, egy tavaszi est beszélgetéseinek foszlányai villannak fel előtte, nem Kain volt beszélgetőtársa, valaki más, akinek közelsége egyszerre vonzotta, mert különleges nyugalommal töltötte el és taszította, mert valami roppant terhet hordott magában. Igazából nem a szavak, amik most fel felsejlenek, mert abból kevés esett meg közöttük, inkább a hangulat, ami magában hordott egy igazságot, csak akkor még nem így vélekedett róla. Összetörik, de most neki nagy szerep jutott ebben.
Ahogy Kain megszólal el elrévedő pillantása a fekete szemeket fürkészi, csendes szelídséggel és bólint, valóban így lenne. Tényleg? Aztán megrázza a fejét, nem, még sem ért egyet az aranysárkánnyal. Ég veled, ez pont úgy hangzott számára, mintha Kain örökre búcsút mondana, mintha a lehetőségét is eltörölné annak, hogy valaha még találkoznak, sőt a félelem hatalmába kerített lélek, tovább sodródott, olyan képtelenségeket(?) is megalkotva, hogy majd Kain tesz róla, hogyha találkoznának, akkor se fussanak össze. Bizony, a fáradt elme egy bizonyos ponton túl termékenyebb, mint mikor elemében van és élessége a legapróbb stratégiai buktatókat is képes kiküszöbölni.
És még is utat enged. Tehet mást? Talán engedhetne gyermeki vágyának és megkérhetné, kérlelhetné, sőt, akár még könyöröghetne is neki, hogy maradjon, legalább még egy kicsit, csak addig, míg ez a borzalmas tompaság és zűrzavar el nem ül, hogy utána tisztább fejjel, mint férfi a férfival megvitathassa a történteket. Beszélni kell róla? Olyan szükségtelennek tűnik, de néha a tettek nem elegek, kellenek a szavak, a tiszta és érthető gondolatok. És akkor hogyan is illeszkedik ezek közé az a pillanatnyi, de annál sürgetőbb gondolat? Menj már! Csak menj már el!
Csend lett, a mező teljesen elcsendesedett, mintha a világból eltűnt volna az össze hang, de nem furcsállta, valahogy természetesnek tűnt. Mikor Kain elé ért, felnézett rá, de muszáj volt erőlködnie, halványan látta, hogy mozognak ajkai, de a szavak némák maradtak és mikor megérezte a két erős kezet vállán, már nem csak süket volt, de vak is. Egy pillanat, éppen csak előre dőlt, aztán kiszakadt a valóságból. Hogy elkapták, vagy a dús fűbe esett? Talán majd később elmesélik neki, ahogy azt is, hogy az aranysárkány erőt vett e magán és az általa annyira nem kedvelt emberekre bízza, vagy legalább megvárja, míg valaki más gondjaiba veszi. Mindet összevetve viszont nem is érdekelte, nevezhetnénk könnyelműségnek, gyávaságnak, de az a mély sötétség, ami tárt karokkal fogadta sokkal jobb volt mint megküzdeni a valósággal. Ott nem volt semmi, se hangok, se képek és még csak érzések sem. Nem kellet senkit sem megbántani, nem kellet felnőttnek lennie, kiállnia másokért. Szeretni és gyűlölni. Itt minden olyan egyszerű.
Ha meg is próbálják eszméltre téríteni, nem fognak sikerrel járni. Talán világossá is válik, hogy túl jó ott neki, ahová száműzte tudatát és most nem hajlandó onnét elszakadni, egyszerűen nem és kész. Hogy milyen következményei lehetnek ennek? A legsúlyosabb adja magát …

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-20, 9:49 pm

*Volt valami a fiú szemében. Valami, ami zavarta az arany sárkányt, de nem jött rá, hogy valójában mi is az.
Egészen addig, amíg elengedte és elfordult, hogy induljon, s valami puha dőlt neki.
Ebben a pillanatban néz vissza, hiszen támadás nem lehet, s a testének dőlő fiú után kap két kezével.
Az láthatóan nincs eszméleténél. Az ébenfekete szemek összeszűkülnek. Egyik karjával Sou hóna alá nyúl, átfűzve azt a háta mögött, hogy kibújjon a másik hóna alatt, míg másikkal lábai alá, hogy aztán a fekete alak kézbe kapja a könnyű testet. A vér megfestené ruháját, ha nem lenne túl sötét ahhoz.
Micsoda ajándék ez az istenektől, hogy a sárkányok eszméletüket veszítve is tudják őrizni testük kétlábúba sűrített alakját!*
- Te ott!
*Int Nina felé fejével, miközben igen mély hangon morrantja a szavakat, s el is indul felé a gyöngysárkány testével.*
- El kell látni a fiút!
*Kellően határozott és kellően mogorva most, pedig Nina valószínűleg maga is ellátná a sárkányt. Kaint azonban a legkevésbé ez izgatja. Le is teszi, amint tudja, de még előtte balját sajátjára, míg jobbját Sou szívére helyezi.*
- Soul nguvu!
*Olyan erő árad a gyöngysárkányba, amiből egyébként sincs sok az aranynak sem. Saját szívéből, saját lelkéből ad neki erőt, de már ő maga is gyenge, hiszen ezen a tisztáson és nemrég egy másikon is jókora erőt hagyott ott, s teste is kissé viseltes mostanság.
Nem kellene erőltetnie magát, egy kissé meg is szédül, így karjait leengedi maga mellé, hogy megtámaszkodjon, mert csaknem eldől ő maga is.
Ezek után csak figyelni tudja, hogy Nina tesz-e és mit is tud tenni fogadott öccsével.
Dühös, s egyben lehangolt is.
Nem kellett volna így lennie. Úgy gondolja, hogy az ő hibája, ha jobb, ha ügyesebb, a helyzet nem fajul eddig. Akkor képes lett volna a mágus gömbjét hamarabb összetörni, már ha egyáltalán ő pusztította el, mert erre nem emlékszik.
De még inkább gond, hogy nemhogy megvédeni, láthatóan meggyógyítani sem tudja a gyöngysárkányt.
Úgy érzi, kudarcot vallott, hogy megint elárult valakit, aki fontos volt számára.
Arckifejezése keserűvé válik.*

_________________
"Egy kóbor álmodó.
Ez vagyok én,
messze szálldosó
a mindenség tengerén."

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-20, 10:35 pm

- Igen! Pont azért, mert láttam a tekintetét és hallottam az üvöltését.
* Érkezik a válasz Soutól, de még mielőtt reagálhatnék válaszára, Lothár is csatlakozik hozzánk. *
- Én szerintem is meg kéne láncolni, nem hathatjuk újabb emberek essenek áldozatul a mágiájának
* Először csak bólintok a szavaira. *
- Igen. Jo…
* Egy fa fegyver megjelenése az arcom előtt kényszerít arra, hogy magamba folytasam gondolatomat, mire Dropie is csatakozik a felszólalók táborához. *
- Nekem egy mágus egyszer azt mesélte, hogy a varázslatok nem jönnek csak úgy maguktól. Több dolog együttesen szükséges a létrehozásukhoz…
* Szavait erőteljes gondolkodás váltja fel, amit mi csak csöndben várunk, de ahelyett hogy Dropie folytatná, Kain jelenik meg. *
- Igazuk van. Ne hamarkodd el döntésed. Nem érdemli meg a jóindulatod.
* Mire felé fordulhatnék, Kain már meg is markolja a láncot, mely eddig Sou kezében volt.
- Ha nem tudod megállítani, s embereket öl majd, mit teszel? Vállalod mások haláláért a felelősséget? Olyan teher az, ami nem való még ilyen fiatal léleknek.
- Nem akarják megölni.
* Csak figyelem a két beszélőt, bár legszívesebben én is beleszólnék, de érződik, hogy Kainnak van a legtöbb esélye meggyőzni Sout, és ez hamarosan már láthatóvá is válik, ahogy a lánc végül egyedül csak Kain kezében köt ki, majd végül Edward kezei és lábai körül foglalja el végső helyét.
Az eseményt komolyabb ténykedés nélkül nézem végig, bár olykor fel-felpillantok Soura, hogy viseli, hogy az expedíció szinte minden egyes tagja, hiszen eddigre már nem csupán a felszólalók vannak jelen, és a béklyóba helyezett Edward láttán kisebb örömhullám fut végig a jelenlévők között.
Mikor Caer próbálja megvigasztalni Sout, akkor érzek egy ismerős érzést, mely az elmémbe próbál meg behatolni. *
~ Axis???
* Ismerem fel az ismerős érzést. *
~ Most mit akarhat?
~ Én előre szóltam, de te nem hallgattál rám.
* Nem a legbarátságosabb kezdés. *
~ ???
* Nem is tudom hírtelen hova tegyem, majd végül csak eszembe jut, hogy a reggeli beszélgetésünkre akar utalni ezzel. *
~ Azt hittem, hogy legalább te érted....
de te is csak egy ember vagy...
* Érzem a vádat, a keserűséget és a lenézést hangjában. Az utóbbi az, amit egyáltalán nem érzek jogosnak. *
~ Mégis mit kellett volna értenem?
* Érkezik vissza tőlem a kérdés. *
~ Hogy ő is fertőzött? Amiről én semmit sem tudtam, hiszen nem is olyan rég még ő is letagadta, hogy baja lenne, ráadásul mikor a gondjaimra bíztad, ezt az apró információt elfelejtetted megosztani velem.
* Kezdem magam egyre jobban beleloholni a beszélgetésbe, és már már elfelejtem azt is, hogy egy egykori sárkányhoz beszélek. *
~ Nekem pedig egy egyszeri találkozásból észre kellett volna ezt vennem? Mellesleg honnan tudhattam volna, hogy ilyenné válhat? A sötét fenyvesben, hasonlóan helyzetben nem vált őrjöngő gyilkológéppé…
* Lassan kezdem kiadni magam, és ezzel egyidejűleg újra eszembe jut, mégis kivel is beszélek. *
~ Ha legalább ezeket elárultad volna reggel, akkor talán tehettem is volna valamit, de így már csak a mostani helyzetet menthetem meg.
* Már nem teszem hozzá, ”hogy ha nem vennéd észre” bár még a korábbi hangulat erőteljesen érződik bennem, és a telepátia alapjaival sem vagyok tisztában, így lehetséges, hogy Axis még ezt a gondolatomat is érzékeli.
Miközben én Axissal voltam elfoglalva, addig Edward körül zajlottak az események és már Nina fel is állította a diagnózisát, amire Kain guggol le Dylan mellé, hogy egy gyógyító mágiát hajtson végre. *
~ Láthatod, amint kicsit is biztonságban érezzük magunkat, nem fogják hagyni meghalni… De ha már itt tartunk, miért engedted egy ilyen útra, ilyen állapotban?
* Igen csak kíváncsi vagyok a válaszára, hiszen ha Menionban marad, sokkal kisebb erőfeszítéseket kellett volna tennie, arról nem is beszélve, hogy akár a megoldást is megtalálhatta volna. *
~ Mellesleg én mit kezdhetnék a betegséggel? Nem tudtad volna meggyógyítani?

Hozzászólások száma : 1520 Character sheet Nép: NJK

*Az expedícióban a harc után a leginkább lényeges dolog a mágusnak tartott hadúr összeesése utáni közjáték. Caer és a körülött lévők jó része a férfi megkötözése mellett foglal állást.
Egyedül Sou az, aki kiáll mellette, s megpróbálja megakadályozni azt, hogy láncra verjék a mágust.
A visszaérkezők közül Kain az, aki ebbe még érdemben beleszól, s igyekszik is meggyőzni Edward egyetlen védelmezőjét, hogy adja fel a hadúr melletti kardoskodást.
Úgy tűnik, ezzel sikerrel jár és miközben felfedezik a férfi sebét is, ahol a fertőzést elkapta, személyesen kötözi meg az alélt férfit.
Eközben még szóváltásba is keveredik a kis sárkánnyal, aminek az lesz a vége, hogy bár távozni készül, mégis marad, nem kis mértékben köszönhetően annak, hogy a fiatal mágusfiú szintén eszméletét veszíti. Vészesen csökken ezzel az expedíció varázstudó tagjainak létszáma.
A parancsnok nem áll le vitatkozni a távozásról a fekete mágussal. Így is kevés a bevethető mágusa, így egy darabig figyeli még a férfit, majd a halottak temetéséről gondoskodik.
Aggasztó számára, hogy ilyen kevesen maradtak, és hogy a mágusok közül már ketten is teljesen kidőltek.
A parancsnok eközben elégedetten látja, hogy Lothár és az őrség kis létszámú társasága is megfelelően látja el feladatát. Elégedetten bólint az evolyrani nemesnek, majd tovább lép.
Ha Akahana magánál van, akkor hozzá fordul, hogy beszámolót kérjen az útjukról a dzsungelben, melyből azután értek vissza, hogy a négykarúak visszavonultak. Még ha rendezetlen is volt a támadás és a menekülés is, ő akkor is katonai kifejezésekkel gondol rájuk.
Ha az istennőtől nem kap meg minden választ a kérdéseire, akkor Kaint is megkérdezi. Nem akarja elhinni, hogy vége, de úgy gondolja, hogy másnap reggel, amikor a szúnyograjoknak meg kellene indulniuk, ki fog derülni, hogy változott-e valami. *
- Kérj jelentést Ninától, a gyógyítótól, hogy hogyan haladnak a sebesültek ellátásával és mikorra lesznek útra készek! Holnap reggel indulnunk kellene. Kérdezd meg, mikorra lehet ismét használható az ifjú mágus!
*Küldi újtára a surranót, majd ő maga tovább halad, hogy a megbízhatóbb harcosokkal őriztetett Edwardot tekintse meg. A férfi még nem tér magához.
Ezután hamarosan tábortüzek gyulladnak, ahogy a nap lassan lenyugszik a dzsungel fái mögött és délutáni fényét felváltja az este sötétje.
Az éjszaka eseménytelenül telik. Az egymást váltó őrökre sem hárul az éber figyelésen kívül egyéb feladat és a tábort sem támadja meg semmi.
Caer parancsnok is végre megpihenhet, ez utóbbi jót is tesz törött karjának, hiszen nehéz út vár rájuk visszafele.
Másnap reggel aztán a megmaradt és hadra fogható kalandoroknak több dolguk is akad. A mozgásra nem képes társaknak hordágyakat kell hevenyészniük az erdőben található anyagokból. Még az őrök egy részét is utasítja a parancsnok. Edward még mindig eszméletlen, így ő is kap egy hordágyat.
Alvor, Gylnar és Lothár feladata, tekintve a harcban mutatott jártasságukat, az őrség marad. A fekete ruhás harcos már jobban van, de mellkasát még mindig érzi, néha éles fájdalom nyilall belé.
Sou, ha nem tér magához, szintén kap egy hordágyat.
Caer a biztonság kedvéért meggyújtatja a fáklyákat, s éjliliom leveleket is kioszttat, de a várt szúnyogtámadás elmarad. Az éj leple alatt titokban kiküldött felderítők is azzal a hírrel érkeznek vissza, hogy a nyomok alapján igazat mondtak a mágusok.
Megsemmisült mind a fertőzés forrása, mind fertőzött terjesztői, mind pedig vezérlő akaratuk, a varázsgömb. Kainra és Akahanára hárul a menet mágikus biztosítása elöl és hátul.*
- Emberek! Nem rohanunk, a sebesültekre vigyázni kell. Inkább később érjünk haza, mint sehogy sem.
*A parancsnok rövid mondatai után az expedíció visszaindul.
Elöl néhány harcképes kalandor, hátul ugyanilyenek A kettő között a többiek.
Amikor a lovakat elérik, megpihennek. Caer itt kap egy újabb rossz hírt. A katona, akit megfertőzött a láz, az éjjel meghalt. Gyorsan legyőzte a betegség. Edward még nem tér magához, ahogy a gyógyszerrel feléjük tartó csapat sem éri el őket.*

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-23, 6:50 pm

//Mese- a láz//

*A sötétség fogadja kinyitva a szemeit. Mégis. Valahonnan fény jut el arra a kis tisztásra ahol ül. A homály és a köd furcsán hullámzik körülötte. Egy alak rajzolódik ki előtte. Háttal áll neki. Egy magas férfi, fekete ruhában, hosszú fekete hajjal. Nehezen tartja nyitva a szemét, a feje is le-le csukódna, de tudni akarja ki áll előtte, főleg, hogy feltűnően nem érdekli a személye. Ki lehet az az ember? Olyan ismerős. Fel akar állni, de a láncok nem engedik....
Láncok? Mi történt? Le néz a karjaira, s csak ekkor veszi észre az otrombán elnagyolt láncszemeket. Kígyóként tekerednek a lábai, a kezei köré, s hátra kötik, össze láncolva a mellkasával. Ahogy megmozdul az egész egy hangjátékhoz hasonlóan szólal meg. Túl hangos.
Szorít a lánc... levegőt is nehéz venni.
Eddig miért nem érezte?
Rángatni kezdi a láncot, hátha van némi hatása, de csak annyit ér el, hogy tovább csörög a köd síri csöndjében.
Az idegen is észreveszi. Lassan, túl lassan fordul meg...
Rámered. Ő ismeri ezt az embert...ismeri, de honnan?
A csend immár zavartalan. Halotti csend.
Végül megvillan előtte a vérvörös szemgolyó. Egy szörnyeteg szeme...
Eddig csak figyelt, de most megrándul a felső ajka... a felismerést követően a fejét lassan ingatni kezdi, mintha nem hinné el, de már világos ki áll előtte. Saját maga...
Amaz előrébb lép, és a különös halovány fényben furcsa mód jól kivehetővé válnak az arcvonásai.
Mosolyog, nem...vicsorog. Valahogy az előtte álló hiába ő, mégis mintha elütne tőle.
Magasabb, izmosabb, erőteljesebb.
A vörös, sárkány szemek pedig ránevetnek. Szörnyű érzés. Hirtelen azon kapja magát, hogy páni félelemmel próbál kitörni a láncok alkotta kötésből, és menekülni. Messzire innen, messzire tőle.
A férfi fél térdre guggol előtte, és kissé oldalra fordítva nézi a küszködést, majd felnevet.*
-Nocsak...
*Dylan megáll. Vagy még inkább lemerevenedik. Megszólalt, és az ő hangján. Teljesen az ő hangján! A másik csak vigyorog, rávillantja már-már állatias fogait. A vörös sárkány szemek pedig túlvilágiasan fénylettek. Égették a bőrét.*
-Nem örülsz, hogy láthatsz?
Pedig annyiszor segítettelek ki...
*Összeszorított fogakkal nézet vissza rá, de a vörös szemek átláttak rajta. Megsemmisítették. Az előtte lévő egy tipikus félmosollyal válaszolt az ellenálásra. Önkénytelenül is az jutott az eszébe, hogy ő is ezt szokta használni, ha fölényben érzi magát. Pont ugyanígy mosolyog. Mondania kell valamit.
Egyre nehezebben, és egyre hevesebben vette a levegőt.*
-Nem kértem. Sosem kértem!!
-Nem úgy van az, kisfiú Álomfalváról.
Élni akartál, és mindannyiszor engem kértél meg.
*Dylan csak a fejét rázta, de nem tudott mit mondani.*
-Egyáltalán,.... ki vagy te?
*Nem jött válasz. Azonnal nem. A férfi, a kiköpött mása, torz vigyorral felelt.*
-Te is tudod, hogy ki vagyok.
Én vagyok az aki nem fél, nem akar másként élni mint amilyen lehetne.
Én vagyok te.
Az igazi valód...
*Közelebb hajolt. Egészen közel s a fülébe súgta a megláncoltnak a többit.*
-...és el foglak nyelni.
Az enyém vagy.
*Hirtelen minden mintha átáramlott volna belé. Érezte, amit a másik akar. Hatalmat, erőt, vért, és tudta, hogy mindezt ő is akarja, csak hogy ő sosem szánta rá magát igazán. Ez a másik itt előtte pedig igen. A halál szaga áradt a ruhájából, kezén vérfolt éktelenkedett, és a szeme egy olyan valaki szeme volt, aki mindent akar. Aki nem habozik cselekedni. Ő is. Ő is ilyen!
Pont ugyanilyen! Ő guggol előtte!. Az, aki valójában ő.
"Az igazi valója."
Megmozdulni sem tudott, védekezni a feltörő érzések és képek áradatától.
Túl gyorsan vert a szíve, túlságosan is kapkodni kezdte a levegőt. Ez nem lehet! Ő nem ezt akarja. Nem akarhatja ezt! Ez itt, előtte nem lehet ő! Egyetlen dolog jutott eszébe.
Üvölteni.*
-Neeeeem!!!

_________________

"-Nah, értesz már?
-... egy génhibás elf? hehe...szólhattál volna, hogy egy fikarcnyit sem hasonlítasz az elfekre!
-Én próbáltam...-.-, de a génhibás azért kicsit lealacsonyító..."

Character theme song

Dylan

Tárgy: Re: Hyarmenya dzsungel 2012-10-26, 7:49 pm

//Mese: A láz - Tábor és ??? O_O | 3.3 és harmadjára sem lett életelibb -.-//

Nina ott ült a Fekete mágus és Sou kettőse mellett, szemét lehunyta, gondolkozott. A mágus varázslata éppen ugyan úgy hatástalannak tűnt, tűnik, ahogy az övéi is, mintha ez a makacs sárkány elutasítaná a szándékukat. De eszméletlenül képes ilyesmire? … Összevarrná, ez jó ötletnek tűnt, addig, míg a jócskán megszaggatott és tágított seb környékét szemügyre nem vette. Megölné vele, de ha nem tesz a vérzés ellen, az olyan, mintha hagyná meghalni. Már fájt a feje, halántékát dörzsölte, hát tényleg nem tud többet tenni, azon kívül, hogy szoros kötést tesz rá és figyeli. Nem tudott beletörődni. Egyetlen szó nélkül állt fel és indult meg a tábor arra a pontjára, ahová holmiját dobta le, igen, valamelyik szütyőjében kell valami hatásosnak lennie, olyan, ami nem eredendően mágikus és általánosságban is hatással van a szervezetre.
Ha Dropie, ebben az időszakban találja meg, valószínűleg egy elég határozott „Hord el magad, de nagyon gyorsan!” cseppet sem kedves hangzású mondat kevésbé büszke tulajdonosa lehet és ha kötné az ebet a karóhoz, akkor a vörös hajú, tűzről pattant lánytól olyan jelentést kap, hogy azt Caer sem tenné zsebre. Szó van benne mások hasznos tevékenységének hátráltatásáról, hozzá nem értésről, a férfiakra jellemző „Kézben akarom tartani a dolgokat!” gondolatvezetésről, hogy holmi túlbuzgó kis apródok értelmetlen dolgokat csinálnak, ahelyett, hogy mondjuk gyógyfüvek után néznének, vagy kötést cserélnének, esetleg estére valami laza étket készítenének a sebesülteknek. És nem, Ninaba képtelenség belefojtani a szót és rejtély, de levegőért sem küszködik közben, de ha egy bizonyos szót, vagy szó együttest meghall rögtön elhallgat, illetve akkor is bekövetkezik e, amikor rálel két értékes kis üvegcsére. Amikkel azonnal Souék felé igyekszik, ha Kain még ott van, az egyiket felé nyújtja.
- Cukros víz. – A semminél több, legalább is ami az energiatartalmát jelenti. De nem pusztán csak víz, fekete apró szemcsék is lebegnek benne, kesernyés ízéről pedig rögtön fel lehetne ismerni. Kávé. A másikat pedig igyekszik Souba diktálni és a lány könyörületet nem ismerve, fogja be a sárkány orrát csak azt a pillanatot lesve, amikor levegőért nyitja a száját. Valóban nem a leg humánusabb módszer, de a szükség nagy úr, viszont a lány tekintete komor marad, mert, ahogy a köhögés elcsitul Sou mozdulatlan marad.
- Én nem tudok többet tenni. – Hangjában tehetetlenség és düh is keveredett. – Innen már rajta is múlik. - De erőt vett magán és felkelve a többi sebesült felé vette az útját. Nem hagyhat mindent Leara, de ettől függetlenül az éjszaka egy kései órájában az egyik rőzserakásra dőlve nyomta el a fáradság.

Milyen lehet a Semmi? Üres? Kietlen? Ezen akár Sou is elgondolkozhatna, de a gondolatok holtan hevernek, abba a sötét masszába nem juthatnak el, nem érinthetik meg sem az ősit, sem a fiatalt, akik egy szörnyű vágyban találtak egymásban hasonlót. De a régi vágyak fellázadnak, ahogy megérzik az idegen erőt, felrepesztik a Semmi héját, hogy segítséget nyújtó kézbe marhasson. Nem ütnek sebet, hiszen nem fogak mélyednek abba a vékony kapocsba, amit a mágia hídként emelt a két lélek között. Érzések, vádként megfogalmazva. Miért? Te is vágyod! Nekem miért nem engedett az örök álmot? Hogy Kain megérti ezeket a szavakat … sosem lehet tudni, de ha igen éreznie kell a benne megbújó bizonytalanságot…
Azon a kietlen tájon egy apró, egészen jelentéktelen fény gyúlt és sápadt fénye fenyegetés volt a közös vágy számára. Sok féle képen megelevenedhet a lélek önmagával vívott csatája, de ez nem harc volt, elfogadás és beletörődés. Mert Sou oltalmazóan ölelte magához a fényt, először nem tudta, hogy ki adhatta neki, de ahogy megébredtek a gondolatai, a múlt felsorakoztatta képeit és emlékezet. De most nyugodt volt és ahogy lelkesedéssel fogadta a kihívást, a dédelgetett aprócska fény lánggá nőtte ki magát és ragyogó arany fénye végleg eltörölte a sötétség gyilkos hidegét. Nem adja fel, ilyen könnyen és ilyen gyáván nem adhatja fel! És a fény kialudt.
Keze a meleg felé mozdult, nem tábortűzé, valakié, valaki élőé. Talán pont Kain lesz az, reménykedett, de nem élte bele magát, így nem kell olyan nagyot csalódnia majd .. majd, ha végre sikerül kinyitnia a szemét. Lassan, hihetetlenül lassan, de sikerült, ugyan csak a pillantásnyit kapott el a környezetéből. Este van! Csodálkozott, az utolsó emléke óta számára mintha csak pillanatok teltek volna el, de ezek szerint órák tűntek tova. Lustán mozdítja meg fejét, közben gigászi csatát vív, hogy újra kinyissa szemét. Fáradtan pislog, de a kép csak nem akar élesebb lenni, a füle is tompán zúg, nem, nem is zúg, inkább szívének riadt ritmusát érzi lüktetni.
- Oh.. – Ébrenlétének hangot is ad, bár a felismerést magának szánta. Ólommal borított kezét, mert mi mástól is lehetne ennyire nehéz, sután emelet fel és erőtlen ejtette hasára, érezte a vastag kötést, de a fájdalom elmaradt. Bizony, erről megfeledkezett és most fél szembenézni vele. Másik kezét kinyújtotta, el akarta érni azt, aki a közelében van, szüksége van a bátorításra, de annyival is beéri, hogy megfogják a kezét. Mert a varázslata abban a pillanatban szertefoszlott, hogy mit fedett el vele, de még csal fel sem szisszen.
- Mh .. el kell mondanom neki, .. hogy .. miért és .. hogy megszidhat …- Halványan bólint is, nem tudatosul benne, hogy gondolatainak hangot is. Lehunyt szemét riadtan nyitja fel, megrezzen, ahogy valami éles, rettegő kiáltás tolakszik a csendbe. – Én.. senkit sem tudok .. megvédeni...! .. csak lenni … kell .. olyan értelmetlen. – És néha értelmes, máskor teljesen értelmetlen zagyvaságot adó szavak áradata csak tovább folyt, míg végül teljesen el nem fáradt.