Hyarmenya dzsungel

- Nem is akarom csak.. – Hogyan is fogalmazza meg? Az érzéseket mindig kimondottan nehéz szavakba önteni és ez egy ilyen egyszerű, de messze nem hétköznapinak mondható rossz érzés esetén is így van. - .. valahogy nem éreztem bölcs dolognak csak úgy ott hagyni, bár felvenni sem tartottam annak. – Kicsit elhúzza a száját, mert hát még is felvette és ennyi erővel akár ott is hagyhatta volna, de talán okkal nem tette, mert elméje, ha pontosan nem is emlékezett egy aprócska dologra, amit a Nagy Fehér mutatott neki a felhők városában. Ugyan akkor magában elmosolyodott, érezte az aggodalmat Kain hangjában, de az, hogy nem tépte ki kezéből és hajította jó messzire az amulettet, azt is bizonyítja, hogy hagyja a saját feje után menni, tapasztalni. És ekkor uralkodik el rajta újra azaz érzés, ami egyszer kétszer már megkörnyékezte. Kain tulajdonképpen miért is tartott velük? Ha emlékezete nem csal, szóvá is tette, de arca többször is elárulta, még ha csak éppen egy árnyalatnyi változásról volt szó vonásai között, hogy egyetlen porcikája sem kívánkozik az expedíció tagjai közé, sem a dzsungelbe. De akkor? Felpillantott a mellette sétálóra és ugyan akkor bólintott is egyben, jelezve, hogy értette a magyarázatot, gondolatait viszont nem tette szóvá. Megint.
Caer előtt megállva csak nézi az alakot, de nem tudja jószívűen fogadni elégedettségét, valahogy olyan idegenül cseng ez számára. Inkább a közébük érkező alacsony alakra pillant és a kezében tartott kristályra. ~ Nekem eszem ágában sem lenne puszta kézzel megfogni. ~ Hozzáért a démonhoz, kezei már teljesen élettel teltek, de ő még nagyon is emlékszik milyen érzés volt. A markában tartott kristályra ezzel újra ráhajtogatja a szövetet, majd oldalán lógó tarisznyájáért nyúl és szinte hihetetlen, de teljesen épségben megúszta az egész harcot, Sout sem hátráltatta semmiben és tartalma sem veszett kárba. Egy durván megmunkált bőrdarab kerül elő és egy darab, egyik végén bebugyolált széndarab is kihullik belőle. Leguggolva kihajtogatja a bőrt, azon még látszik a rárajzolt kör és a fura alakzatok mellé írva, semmi egyéb tárgyak megóvására szolgála aprócska kis varázslat, illetve máguskor. Megvédi másoktól a belehelyezett tárgyakat és a tárgyak hatalmától megvéd másokat. Baj talán nem fog származni belőle, elhelyezi rajta a bebugyolált amulettet és mivel tudomása szerint ez nem okozhat gondot, a surranó felé fordul.
- Szerintem jobban jársz, ha azt leteszed, ide a másik mellé. Nem zsibbad a tenyered? – Szívesen segít másokon, de most esze ágában sincs megfogni a kristályt. De azért kíváncsi is, hogy vajon ezeknek az amuletteknek ugyan az a hatása, mint a démonoknak és ezt a kíváncsiságot egy kérdésben fogalmazza meg. ~ Fogalmam sincs, hogy jó ötlet ebbe az „edénybe” tenni őket, vagy, hogy bölcs dolog összegyűjteni. ~ Tekintete óhatatlanul abba az irányba vándoroló, amerről jöttek, hiszen a harmadik valahol ott fekszik a démon maradványaival teleszórt fűben. Erről viszont nem neki a tiszte dönteni, sőt, a kellő tapasztalata sincs meg hozzá, hogy bármi véleményt alkothasson ezekről a tárgyakról. Amit meg mert tenni, azt ösztönei súgták meg neki és ennyi. Közben népesebbé vált a társaságuk és egy újabb döntés elé kerültek és az okok is nyilvánvalóak, miért nem a többi kalandort hívta maga köré a vezető. A bőrbe becsomagolta a kristályokat, ha Dropie is oda tette az övét, de ha nem, akkor azt az egyet és lassan felegyenesedett és a csomagot Caer felé nyújtotta. Legyen nála, vagy hagyja itt, ő a vezető, övé a döntés is.
- Így kevesebb a valószínűsége, hogy újra bajt okoznak, ha még képesek rá. – Fűzte hozzá szavait. Tétován felpillantott Kainra, nem titkolja, hogy kíváncsi a jóval többet megélt aranysárkány véleményére, akinek valószínűleg maga az önműködő varázskör is ismerős lehetett. De nem csak erre terjedt ki figyelő pillantása, Dylan világos jelét adta, legalább is Sou szerint, hogy esze ágában sincs a feladatra vállalkozni. Kainnal kapcsolatban pedig, ha pusztán a megérzésére hallgat, akkor az aranysárkány hallgatása is igen beszédes. ~ Mérget mernék rá venni, hogy a nyilvánvaló veszély ellenére jó döntésnek tartják. ~ Elgondolkozva kezdte az esélyeit latolgatni, nyilvánvaló, hogyha belesétálna egy ilyen, vagy ehhez hasonló csapdába egyedül, minden ügyességét latba kéne vetnie és valószínűleg a menekülési út is egy felé vezetne számára. Ugyan akkor, nála csak a surranó kisebb, a terep annyira nem nehezítené meg a dolgát. ~ Két lábbal és bekötött szemmel érdemes a szakadékba lépni. ~
- Én? – Mosolyodott el, bár semmi olyan nem keringett benne, ami miatt mosolyoghatott. Dylanről pedig Caerra emelte a tekintetét. – Én elvállalom, ha megfelel, hogy némi pihenő után induljak? – Eldöntötte és ennek megfelelően szilárd határozottsággal beszélt, de annyi esze azért van, hogy némi erőgyűjtés után vágjon bele. Bár az meg sem fordul a fejében, hogy esetleg pont ő rá nem gondolnak így, mert beskatulyázzák ő csak egy gyerek. De meg van a megfelelő érve is, mint vékonyka és alacsony termete és hogy végül is szélsodró volna, egymaga el tud szökni, ha reménytelen a helyzet. Persze, saját belátása szerint.

Eközben Nina már egy kis állványt igyekszik megállásra bírni, hogy vizet forralhasson, több okból is. Hogy legyen mivel kimosni a sebeket és felhígíthassa a fájdalomcsillapítótt, legalább is annyira, hogy legyen hatása, de a legtöbb rászorulónak elég legyen. Eben Lea segítségét is kéri, valóban Caer és „lógó” karja az ő figyelmét elkerülte, de mentségére legyen szólva, van elég dolga és nem is képzett gyógyító. Viszont egy katona elejtett szava a parancsnok felé tereli a figyelmét, de még mindig van olyan ember, akinek nem egy csontja tört. Nem zavarja meg a tárgyalást, de sorstársnőjének suttogva megjegyzi a parancsnok állapotát. De ő maga tartja annyira a kapitányt, hogy ha elvégezte feladatát önmagára is fordít figyelmet és felkeresi majd valamelyiküket, vagy ha nem, akkor majd ő, vagy talán Lea. Csak el ne felejtse!

* Még alig állok pár perce a lábaimon, mikor Lothár odajön hozzám. *
- Jól vagy barátom?
* Felé fordulok, majd elmosolyodok. *
- Hogy jól? ... Az kicsit túlzás, de még élek, és ez számít nem igaz?
* Kuncogok egy sort a vértes férfi felé. *
- Ha egy jó tanácsot megfogadsz…
* Körbenézek, hogy más ne hallja meg. *
- Ne higgy az olyan sarlatánoknak, akik azt mondják, hogy egy erőteljes mellbevágás bármire is orvosság.
* Megkocogtatom mellkasomat. *
- Én megtapasztaltam, és ennél csak jobb orvosságok létezhetnek.
* Ismét elmosolyodom, miközben érzem, hogy még ez a kocogtatás se volt a legjobb ötlet részemről, de ennyi fájdalmat megért ez a kis hóbort. *
- Látom, végül mégiscsak te jöttél ki jobban a harcokból.
* Megkocogtatom vértjét, miközben megpillantom a gyűlés felé közeledő Akahanát. *
- Bocsáss meg barátom, de egy köszönettel még adós vagyok.
* Azzal hamarosan magára is hagyom Lothárt, hogy egyenesen Akahana felé vegyem az irányt, majd mikor útjukat állom a katonának intek, hogy hagyjon magunkra egy rövid időre. Ha nem teszi, Akahana felé fordulok, némi támogatásért.
Ha a katona odébb áll belekezdek a mondandómba. *
- Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért úgy szólítottam meg. Emlékeztem rá, hogy nem szereti, de más nem jutott eszembe, amivel sikerülne felkeltenem a figyelmét és ne leplezném le.
* Óvatosan tekintek az istennő szemébe, keresve a legapróbb jelet a szándékaira. Végül azonban inkább folyatom. *
- Mindemellett köszönöm a segítségét. Legalább két ízben megmentette meg vele az életemet.
* Széles mosoly ül ki az arcomra, miközben bár magamnak korábban nem tettem, de Akahanának mégis beismerem, hogy nem feltétlen a tapasztalataimnak és a tudásomnak köszönhetem, hogy nem az eltávozottak csoportját erősítem, hanem az élőkét. *
- Nem is tudom, mi lett volna velem a segítsége nélkül.
* Bár valószínű tudom. Jóval óvatosabb lettem volna, de ez nem több mint kitalált dolog. *
- De nem is tartom fel tovább … A parancsnok úr már várja. Mindenesetre köszönöm!
* Ezzel útjára is engedem az istennőt, aki ha még mondani kíván valamit, azt megvárom, majd amint ő elindul Caerék felé, én úgy fordulok meg és kezdek el Lothár felé visszabaktatni a magam komótos tempójában. *

//Tanácskozók és Dropie //
Két bólintás és néhány szó, amit eddig a surranó felé intézet. Nem mondhatni, hogy bőbeszédűsége az utóbbi időben jeleskedik, de a kérdéseknek még közel sem volt vége, a volt kristály tulajdonos részéről. Mert közben készséggel nyújtotta azt Sounak, ő pedig a bőrt, hogy arra ejthesse, tehesse, csak is kedve szerint. Ugyan az utolsónak hagyott kérdésre ő nem tudott felelni. Még mindig hadilábon állt a mágustársadalom által használt nyelvvel és különben is, ahány válfaja létezik a mágiahasználatnak, annyiféleképpen foglalják azt szóba és írásba. Csodának érzi, hogy egy párat már sikerül, úgy ahogy elsajátítania. Így még ha a buzgóság fűtené, hogy válaszoljon, akkor sem tudna. Csak megrázza a fejét, nemet intve, habár elég kétértelmű. Nem akarja, vagy nem tudja, bőven van különbség a két lehetőség között, de nem áll szándékában megmagyarázni, azután meg pláne nem, hogy fordul a beszélgetés iránya.
Kain meglepi, valamiért inkább Caerből nézte ki, hogy alkalmatlannak találja a feladatra, bár ettől még ő is kifejezheti e béli véleményét. Az éjszín tekintetben viszont valami egészen újat vett észre, de az aranysárkány egész teste beszédes volt. ~ Hát tényleg igaz. ~ Most már teljes valóságával telepedett rá a felismerés. Egy pillanatra meg is inogott elhatározásában, látszott rajta, hogy visszakozna, de ahogy jött úgy távozott is ez az érzés. Ő döntést hozott és ezt meg is osztotta a jelenlévőkkel. Igen, sok más mellett a sebet is számítása vette. Nem is tudta volna kifelejteni, mert az előbbi mozdulatot követően alattomosan lüktetni kezdett a megsértett szövet és persze azt is szem előtt tartotta, hogy az ellenfele valószínűleg, több mint valószínű, hogy a mágikus hatalom használatában bőven felette áll. De felderítésről volt szó, óvatos kutakodásról, biztos út kereséséről a cél felé .. bár belegondolva, meglehet Caer el is várná, hogy az útnak indított mágus el is takarítsa a nehézségeket az útból. Ez már valóban gondot jelentene számára, de még így sem tántorodott el teljesen az elhatározásától.
- Megleszek és számításba vettem. – Csak azért is visszaszól, de nem dühös, nem is sértett, talán egy kicsit csalódott. – A sebet és azt is, hogy a mágus erősebb nálam. – Lett volna a mondatnak egy „de”-vel kezdődő folytatása is, hiszen négyből ketten egyértelműen tagadólag álltak a dologhoz, ám ezt inkább lenyelte. Igaz, Akahana még ott volt, mint esetleges önkéntes felderítő, de hát … Mikor azonban Dylan is kifejtette véleményét, először hitetlenül pillantott rá, aztán Kainra. ~ Szépen egymásra találtak. ~ Érezte ő, hogy túlzás és bántó is a gondolat, de kivételesen nehezen volt hajlandó belenyugodni, hogy az egymásnak szemlátomást unszimpatikus nagyok, felnőttek, ilyen szépen egyet értenek. Dacos tekintetét inkább a földre szegezte, nem volt kíváncsi a körülötte lévők arcára, sem pedig arra, hogy újabb „biztató” szavakkal lássák el, bár a fölét nem csukhatja be és ezzel az egyszerű tettel elejét vette annak is, hogy hirtelen felindulásból –ami ilyen esetekben sem volt rá jellemző-, véletlenül olyat mondjon, amit már akkor megbánna. Morgott egy sort magában, de csak megenyhült, nem is ő lenne, bár ezt nagy részben Dropie korábbi közbecsicsergésének lehetett betudni. Micsoda látványt nyújthattak volna! Nem kevés iróniával meg is jegyezte magának az alapján, amit eddig látott a surranótól, hogy a rájuk leselkedő kétes szándékú mágusnak egyvalakitől van félnivalója. Aztán persze a homlokára is csaphatott volna, mert neki nem jutott eszébe az, ami Dylannek igen.
- Ez igaz. – Értett egyet Edwarddal, bár igen halkan szólva csak közbe. Széllelkű barátaira gondolt. Zefir pont az ilyen feladatok nagy szakértője, csakhogy Ailosz után még a vele való kapcsolattartás is kimondottan fárasztó lenne. Sóhajtott egy halkan, igyekezve a grimaszt elfojtani, de keze már az oldalán pihent és így máris sokkal jobb volt. Azt pedig most nem kezdte el felemlegetni magának, hogy talán még is meggondolatlan volt, hiszen a szavát nem vonta vissza. Az ajánlata még mindig áll.

* Hangok. Tompa és éles hangok hatoltak Alvor fülébe, amint magához tért a hatalmas ütéstől.
Amikor Alvorhoz elért az a hatalmas gyökérköteg, Bunkó egyenest kirepül a kezéből és beleékelődött egy fának a törzsébe, jó mélyen. Alvor az eséstől már nem tért magához, így eszméletlenül is, de átvészelte a harcnak a további részeit anélkül, hogy a földön megölték volna. Pedig látni akarta a saját szemével, hogy ki is ölte meg azt a hatalmas szörnyet, amit neki nem sikerült.
- Öerr... - Oldalra fekszik, majd a kábulattól megint visszadől a földre. Zúgott a füle, fájt a feje és még jó pár végtagja, egyszóval nem volt éppen a legjobban. A hasán egy irdatlan nagy vörös folt volt, amit az indaköteg okozott neki, ami kiütötte véglegesen. Köhögött egy sort majd erejének tartalékait felhasználva felült a földről és körbenézett.
Körülötte már véget ért a harc, mindenhol nyögdécselő sebesültek és rohangáló gyógyítók, avagy éppen a hullákat összeszedő emberek. Mert hullákból most akadt bőven. Az expedíció mostani szakasza sok áldozatot követelt, többet mint amit eddig. Ez a biznisz most már nem tetszett Alvornak. Itt már valakinek tényleg lenni kell a háttérben, ezt már ő nyílt titoknak könyvelte el magában. ~ Nem lehet akárki. Nagy mágia kell ehhez, hogy egy ilyet fent tartson és még ráadásban irányítson is. ~ Gondolta Alvor.

Nemsokára, mikor Alvor már úgy ahogy magához tért, megérkezett Nina, aki kedvesen jött ellátni a sebeit. Alvor megköszönte neki és hagyta, hogy ellássa a sebeit a fiatal leányzó.
- Nincsen egyéb, ha a fejfájást nem veszem bele. Meg... Talán mög' a tenyeremre is kéne valami, úgy érzem mintha a tenyerem egy gyúrt tészta lenne. - Mondta Alvor Ninának. Kapott is rá egy növénykét, amit elvileg szét kellett morzsolnia a tenyere között és attól elméletileg javulni fog ez a súlyos probléma. Alvor megköszönte a növényt és az új kötést, majd megkereste az eső dolgot, amit egy ép eszű Alvor tehet: Bunkót.
Rá is lelt, méghozzá egy fába beékelődve. Odament, már húzta volna ki, de ekkor gyorsan átváltott jobb kézre. A balt azt most hanyagolnia kell sajnos, így egy kézzel kellett erőlködnie, mígnem pár perc elteltével sikerült kierőlködnie Bunkót a fának a törzséből.
Miközben boldogan vette a parancsnok elismerő szavait, meghallotta, hogy valamit beszélgetnek az emberek. Őrség. Ez most jól jött neki, mivel nincsen komolyabb baja neki, így könnyedén csatlakozhat az őrségbe. Amúgy is nincsen most semmi dolga.
Odamegy az éppen duzzadó kis csapathoz, ahol hallotta ezt az infót, majd megszólal.
- Ha nincs ellenetekre, beállok. - Mondta nekik. ( Lothár és Gylnar ) *

//Mese: A láz, Gylnar//

*Gylnar hamar felém fordul és mosolyogva megszólal.- Hogy jól? ... Az kicsit túlzás, de még élek, és ez számít nem igaz? -De igaz nagyon is számít, hogy életben maradtál.-
Válaszoltam neki vissza, majd hagytam, hogy folytassa a mondandóját.- Ha egy jó tanácsot megfogadsz… Körbenéz, majd újból megszólal és elmondja, hogy ne higgyek olyan sarlatánoknak akik azt mondják, hogy egy erőteljes mellbevágás bármire is orvosság. Csak bólintok erre a válaszára, közben el ismeri, hogy én jártam jól a csatában és Megkocogtatja vértemet.
Ezután elmegy, hogy megkeressen valakit addig várok. ~Elfelejtettem, hogy kéne még ember az őrség közé.~ Mondtam magamban, közben visszatér Gylnar és ekkor megszólítom. -Szeretném, ha csatlakoznál az őrség és védenéd a súlyosan sérülteket!- Mondtam neki és arra mutatok ahol a sérültek vannak. Közben többen is csatlakoznak hozzám és elmondják nekem, hogy több helyre is kéne embereket elhelyeznem. Közben a barbár is megjelenik és megszólal.- Ha nincs ellenetekre, beállok. . -Köszöntelek az őrségben- Válaszoltam neki gyorsan és gyorsan oda fordulók a többiekhez és egyet értek érveikkel és el is helyezek a fontosabb helyekre három őrt, hogy védjenek minket további támadások ellen.
Végig halgatom Caer parancsnok beszédét és látom rajta, hogy nagy dilemmával küzdik. ~Remélem, hogy is sikerrel járunk.~ Mondtam magamban aggódva de nem mutattam ki. *

//Mese: A láz - Feloszló mágustanács tagjai és Dylan//

És Caer is világosan kifejti az üggyel kapcsolatosan a véleményét. Így tehát Sou biztosan marad, de akkor ki fog menni? Tekintete Caerről a többiekre siklik, senki sem jelentkezet, ebből viszont az következik, hogy a parancsnok választani fog. De kit? Hosszabb ideig tűnődött Kain alakján, az aranysárkány egész lényéből feszültség áradt és már ezért is bűntudata volt, hiszen most már minden kétséget kizáróan, Kain miatta van itt. És ő még botor módon egy nem neki való, minden bizonnyal veszélyes feladatra is önként jelentkezett. Megbánóan hajtotta le a fejét, hibásnak érzi magát, mert maradhatott volna a városban, ahol talán nagyobb hasznára lehetett volna Nina családjának. Nina, igen, végül is miatta jött, megvédeni és bár a lány sértetlennek tűnik, nem csak az ő érdeme. ~ Szép kis segítség vagyok és még másokat is bajba sodrok. Remélem legalább Caer nem Kain választja ki a feladatra. ~ Halk szavú remény volt, de ahogy újra végignézett a társaságon, most már feledve a bosszankodást is, képes volt olyasmit is észrevenni, ami eleinte elkerülte a figyelmét és ez rosszul érintette. Már számított rá, még is meglepetésként érte, ahogy a parancsnok kijelölte a felderítőket. Fura volt, egyszerre érzett megkönnyebbülést, hiszen Kain így a leghatalmasabb személy mellet valószínűleg biztonságban lesz, de ugyan ez rántotta össze a gyomrát is kellemetlenül. Nem ismeri Akahanat, ez tény, de a népe sosem fogadta el az isteneket, sosem szóltak hozzájuk és ha meg nem is vetették őket, nem tekintették és ma sem tekintik őket a természet szükséges részeként. Sou sok mindent megtanult, ezért igyekszik nem elsőre megítélni másokat. De egy isten megmentené egy halandó életét fizetség nélkül? Valahogy úgy érzi, nagy ára lenne, viszont az istenek szabályaival nincs tisztában, így meg sem fordul a fejében, hogy ez még is kire nézve lenne hátrányos. Ha megindulnak, szótlan lép utánuk és belemarkol Kain kabátjába. ~ Ne csak rám…
- Vigyázz magadra! – Nem cseng össze a gondolattal, de a hang az igazán fontos, amiben a féltés talán a legélénkebb, de ott somfordál mellette a biztatás is, a visszavárás feszültsége. Elengedi a kabátot. – Járjatok sikerrel! – Köszön el mosolyogva, olyan rideg lett volna szó nélkül hagyni őket elmenni és nem is hagyta. Pedig a torka kicsit összeszorult, talán nincs is oka arra, hogy bajt, valami rosszat feltételezzen. Sikerrel járnak és épségben vissza is jönnek! Ezzel nyugtatta magát, de képtelen volt mozdulni, ahogy csak egy kicsit is más felé fordítani tekintetét, amivel egészen addig kísérte őket, amíg bele nem vesztek a dzsungel szövevényébe. Ekkor fordult csak meg, nagy levegőt véve. Caer már tovább állt, Dropie is ott lehet valahol a közelében és Edward? Ha nem tűnt még el, akkor szó nélkül áll meg vele szemben, kissé összevont szemöldökkel. Az utolsó percekben volt alkalma a velelévőket alaposan megfigyelni, de annyit, amennyit Caer képes volt leszűrni, annyit ő is és most, hogy így szemtől szemben állnak, egy kicsit többet is.
- Ugyan olyan a szagod, mint a fertőzötteké. – Ügyelt, hogy más lehetőleg ne hallja. A korábban fürkésző pillantása inkább aggódóvá vált, ahogy hangjából is kihallatszódott. Joggal lehetne mérges az erdei eset miatt a másikra, viszont ő éppen ugyan olyan hibás, sőt, igen csak elszégyellhetné magát. Sárkány létére, két idegen társaságban úgy elaludni, hogy egyik távozására sem ébred fel. Veszélyes és ostoba tett. – Ha valamire szükséged van … - Persze, majd a harcedzett és tapasztalt harcos, egy zöldfülű sárkánytól kér majd segítséget, de ez a jószívűség fogja egyszer a vesztét okozni. Feltéve, ha nem szokik le róla, de nagyon gyorsan.

Eközben Nina már felkészülten várja a parancsnokot. Tépés, kötésnek és két megfelelő ág, rögzítőnek. Büszkén tekint a parancsnokra, de megvetéssel azokra, akik a megmaradt két mágust nem megfelelően kezelik. Igaz ő is ért valamicskét hozzá, de betegen fekvő nővére az igazán ügyes, az elmúlt csatában is több hasznát vette a nyers erőnek, mint a mágiának. Talán nem is véletlen, hogy sokan hasonlítják az ük nagyanyjához, aki pocsék mágus volt, de messze földön híres gyógyító. Caernek, ahogy a többi sebesültnek Lea segítségével, felhígított fájdalomcsillapítót ad, a hatása megmarad, de rövidebb ideig oszlatja el azt. Utána pedig a kondér mellé telepedik, kémlelve, várakozva, mikor ül le mellé végre a fehér sárkány, ugyan is ki kell őt osztania, amiért megsérült.

- Szeretném, ha csatlakoznál az őrséghez és védenéd a súlyosan sérülteket!
* Elmosolyodok. *
- Ahogy gondolod.
* Még mosolyogva indulok el arra amerre Lothár mutat. Nehéz elfelejteni, hogy ha nem lett volna Akahana varázslata, akkor valószínű én is a súlyosan sérültek között pihennék, ha egyáltalán túléltem volna azt a csapást.
Most pedig magamtól sétálok vissza közéjük, mintha csak sajnálnám, hogy nem ott kötöttem ki, márpedig egyáltalán nem sajnálom. Így is elég kellemetlen a mellkasomban érzett fájdalom, egyáltalán nem hiányzik, hogy ennél erőteljesebb legyen. *
~ Ha már úgy is ott leszek, lehet meg kéne majd nézetni azzal a nővel.
* Gondolok itt arra, aki ott járkál a sérültek között, és a sebesültek ellátásával foglalatoskodik, miközben a surranó leányzó segít neki. *
~ De én még ráérek.
* A sebesültek közelébe megérkezve kardomat a laza földbe szúrom, hogy utána hátamat a keresztvasnak döntve helyezzem magam kényelembe, hogy úgy tartsam szemmel a dzsungel felém eső részét. Azt azonban meg kell vallani, nem ez a legkényelmesebb helyzet, de a semminél mégis csak jobb.
Ebben a testhelyzetben követem figyelemmel a mágustanács szétoszlását ugyanúgy, mint az új őrök kijelölését és helyeik elfoglalását. *

//három hétnyi lemaradás, egyébként nem írtam volna ilyen hosszút //

//Mese: A láz - a Tábor//
A tekintete lassan formálódik, ahogy Edwardot figyeli. Hitetlenség és kérdések áradata, ezek mutatják a Sárkányúrnak, hogy az előtte álló fehér bizony nem lépett az általa kijelölt tévútra. Ennyire azért nem buta, bár olykor elég figyelmetlen és a kellő tapasztalata sincs meg egyes helyzetek megfelelő kezeléséhez, de ez most ha nem is elejétől a végég, de kivétel. És bizony ezt nem átallna a másik tudtára is adni. Láz és láz között van különbség! Bár a gyakorlott szemek, már ránézésre megállapítják melyikről is van szó. A minden csontot hideggel és fájdalommal sújtó, vagy a teljes forrósággal elöntő és ezt csak támogatja a tapintás. Sou az előzőnek nem kimondottabban mestere, az utóbbihoz pedig nem volt alkalma, talán ezért is bízta magát nyugodt szívvel az orrára, mert az éppen ugyan úgy érzi a különbségeket, ha nem jobban. De ezt nem állt módjában kifejteni, mert szavak helyet egy bizonyos tett az, ami belé folytja a szót. Nem várta és valahogy egész mást is kinézett a mozdulatból, még sem húzódott el. Amit mondott, azt komolyan gondolta és most még csak visszakozni se lenne olyan könnyen képes.
Akaratlanul is rosszallóan pillant fel, amiért pont ezen a módon fejezte ki Dlyen, hogy ő bizony még gyerek és vele ellentétben a felnőttek meg tudják oldani a dolgaikat, így megnyugodhat, de nem, nem nyugodott meg. Ugyan akkor, kétségtelenül lehetetlen lett volna eltitkolnia azt a bizonyos mosolyt, ami ott ült a szája szegletében. Megértette és ennek jeléül bólintott is, szavát viszont szánt szándékkal nem adta és ahogy Dlyan megindult, tekintetével egészen addig követte, míg le nem heveredett a fűben. Aztán ő is megindult Nina felé, bár messze nem azzal a szándékkal, hogy a lány ellássa a sebét, hiszen azt Kain megtette és egyenlőre úgy vélte nincs is több gondoskodásra szüksége. Nem kéne az éppen összetapadt sebszéleket újból felszakítani, csak azért, hogy új kötés kerüljön rájuk. És igen. Megint felhozta, hogy bármenyire is satnyának tűnik a többi kalandor között, talán Dropiet és a hölgyeket leszámítva, még is csak egy sárkány lenne és egy ekkora sebet csak túl fog élni. Ha nem, na, az egy másik dolog …
Valahol fél úton járhatott, mert igazán nem siette el a dolgot. Néha még meg is állt, szentelve néhány percnyi figyelmet az őket körülvevő tájra, arra ahogy az őrök elfoglalják posztjaikat és velük a már megismert alakokon is meg-megnyugodott tekintet. A tájat még mindig szépnek találta, elevenek és vadnak, azaz pont olyannak, amilyennek egy érintetlen erdőnek lennie kell. De lelke mélyén, némi dühöt is érzett. Akaratlanul is elgondolkodott azon, hogy vajon azok a démoni lények, valóban csak megbűvölt indák és gyökerek voltak? Hiszen felüvöltöttek fájdalmukban, egy mágiával előhívott lénynek miért adnának ilyen tulajdonságot, a fájdalom gyengébbé tesz, még ha a múlt eseményei azt is világosan megmutatták, hogy dühössé is és erősé is. Gondolatai a nimfák felé is elkalandozott. Különös, hogy itt nem élnek, vagy ezt csak ő tudja így? Ezzel újabb gondolati fejtegetések vették kezdetüket és egyre kellemetlenebb terepre kezdtek el áttérni és hogy elillantak, a parancsnok feltűnésének volt köszönhető.
- Rendben. – Ennyit volt képes kinyögni. Egyrészt azért mert érzete, hogy újra ellepi az a bizonyos bosszúság. Miért akar rá mindenki ennyire vigyázni? Jó, Caer érve megérthető, hiszen mágusként van rá szüksége a többiek védelme érdekében és ezért is kullogott el ez a bosszankodás, fejét mélyen lehorgasztva. Jól harcolt? Ő messze nem mondta volna így, ahogy azt a bizalmat, amit a parancsnok irányába táplál sem biztos, hogy megszavazná magának. Tisztában van a korlátaival, általában és többnyire, a jelenlegi helyzet pedig nem számára kedvez. ~ Majd lesz valahogy. ~ Az esélytelenek nyugalmával is mondhatta volna, de ez egy bizakodó kijelentés volt. Nem okozhat csalódást Kainnak, aki miatta jött el idáig és szemlátomást a rásózott feladatnak sem örült. Egy sóhajjal lépett tovább.
Az idő is eljöhetett volna ahhoz, hogy végre eleget tegyen Dlyan és Caer kívánalmainak, azaz mutassa meg átszúrt oldalát az egyik gyógyítónak. De megmakacsolva magát pont ellenkezőleg tett, bár látta már párszor, hogy Nina felé tekinget, de a lánynak van elég dolga a sebesültekkel. Persze nem dacból tette ő ezt, egyszerűen túl tömény volt a vér és a gyógyfüvek elegyének szaga, ha már számítanak rá, akkor kénytelen alapozni az előnyeire. Így a sebesültektől távolabb, de még bőven a megfigyelés alatt álló, kevésbé „forgalmas” részen telepedett le. Egy őrködő páros volt talán a legközelebb hozzá, először az ő csendes beszélgetésüket hallgatta, egészen addig, míg az egyik megelégelte a másik pánikszerű motyogását és pár lépéssel odébb költözött. Sou pedig megadva magát –legalább is látszólag-,eldőlt, jó volt végignyúlni a fűben, bár azért óvatosan nyújtózott, ami után sértetlen oldalára hemperedett és tekintetét az erdő szövevénye felé fordította. Fogalma sem volt, hogy kell e támadástól tartaniuk, de az ő gondolatmenete szerint, ha a céltól távol akarna tartani valakit, akkor megragadná azt az alkalmat, amikor a legsérülékenyebbek. Kétségtelen, hogy most sokkal nehezebben vennék fel a harcot a ki tudja milyen támadókkal, mint a gyökérszörnyek előtt. Kellemetlen érzés volt ez a várakozás? miben legalább annak örülhetett, hogy egy apróságtól eltekintve, amit Dlyen és Dropie párosa adtak, a táborra csend telepedett, így lassan kibontakoztak számára a szél hangjai. ~ Megváltozott az iránya. ~ Figyelt fel rá, aztán csak fülelt, hoznak e valami érdekeset számára a szelek, ha nem is csacsogó suttogásukkal, legalább a bennük utazó illatotok eszenciáival.

* Miközben a táborban történő mozgolódásokat figyelem, szemem sarkából többször is mintha mozgást vélnék látni a dzsungel fái között. Ekkor ugyan arra kapom a tekintetem, de addigra már nincs mit észrevenni, így inkább továbbra is figyelemmel követem, a jelenlévők mozgolódását, köztük Caer és Dropie közeledését is. *
- Lea képzeld, én vagyok a szárnysegédje!
* Hírtelen majd elnevetem magam. *
~ Hogy jöhetett Caernek ez az ötlete? Vagy ő kívánja szemmel tartani ezek után?
- És képzeld, annak az iszákos alaknak van egy botja, ami csak úgy odarepült hozzá, majd hirtelen kard lett belőle. Tudod, amit korábban is láttunk. Az a sárkánymintás.
~ No lám … Csak nem Axist látták? Még jó, hogy nem a valódi alakjában … ilyen kiabálás mellett lenne itt riadalom egy szellemsárkány tudatában.
* Ezek a gondolatok futnak végig elmémen, miközben szám mosolyra húzódik. *
- Te is meg akarod nézni ugye?
* Már nem bírok ki, oda kell fordulnom Dropie felé, miközben belevág mondandója folytatásába. *
- Várj csak, mindjárt idehozom, akkor nem kell magárahagynod a sebesülteket.
* A tüdőmben lévő levegő egy elfojtott nevetés közepette távozik helyéről, miközben én is némileg összébb görnyedek. Nem ez bizonyult a legjobb húzásnak, hiszen erre a mozdulatra újra fájdalom nyilall mellkasomba, de egyszerűen nem bírtam megállni. *
~ Dylan hogy fog ennek örülni …
* Széles mosoly keretében követem figyelemmel, ahogy Dropie megközelíti a célpontot, közben újabb mozgást látok a dzsungel felől, ezért arra kapom a fejem, és bár azonnal nem, de egy pillanattal később már sikerül így is elkapnom valami mozgást a fák között. *
~ Már csak ez hiányzott…
* Gyorsan végignézek az őrökön, akiket kirendeltek, de úgy tűnik rajtam kívül másnak nem tűnt fel ez. Talán azért, mert én tisztás közepe felé helyezkedek el, míg az őrök többsége sokkal közelebb van a dzsungelhez. *
~ Szólni kellene erről Lothárnak.
* Szinte azonnal eljutok erre az elhatározásra. *
~ De semmi kedvem felállni…
* Na igen, egész kellemes a helyzetem, és legalább így a fájdalom is kevésbé érződik, mint korábban, már ha nem nevettettem magamat. *
~ Nincs mit tenni …
* Nagy levegőt veszek, amit egy erőteljes nyújtózkodás keretében préselek ki, mielőtt feltápászkodnék, és elindulnék Lothár(ék) felé, de ekkor látom a földre lenyomott surranót.
Fejemet csak enyhén megcsóválom, hogy egy kis kitérő keretében először arra vegyem az irányt, miközben kardom továbbra is a földben pihen, ugyanis úgy tervezem, hogy amint említést teszek a látottakról, vissza fogok térni ide. *
- Te meg mit keresel itt? Nem Caer mellett lenne a helyed? … Szárnysegéd.
* Szándékosan emlékeztetem a korábban oly buzgón emlegetett feladatára, hiszen nem csak nekem szúrt szemet Dylan és Dropie között lezajló események, viszont nem hiszem, hogy a többségük hallotta volna azokat a szavakat, amik korábban nekem megadatottak, így az ő szemükben teljesen más fényben tűnhet fel az itt lezajlott esemény. *
- A végén nem sokáig mondhatod el magadról, ha nem sietsz vissza.
* Egy barátságos arckifejezés keretében próbálom rávenni a távozásra.
Ha elindul, akkor megvárom míg kellő távolságba kerül, majd Edward felé fordulok. *
- Surranók …
* Csupán hallkan jegyzem meg, úgy is tudom, hogy az elf ezt jól fogja hallani, hiszen az elmúlt időszakban volt szerencsém többször is megtapasztalni ezt a képességüket. *
- Látom sikerült felkeltened az érdeklődésüket, egyébként nem nézel ki valami jól. Jól érzed magad?
* Ha Edward nem mondja el a helyzetet, akkor én is magára hagyom, hogy Lothár(ék) felé vegyem az irányt. *
- Azt hiszem, még mindig nem vagyunk egyedül. Mögöttem mintha árnyak mozgását láttam volna. Azonban mint korábban is mondtam, nem tartom jó ötletnek, hogy árnyak után kutassunk a dzsungelben. Inkább legyünk csak figyelmesek és óvatosak, az sosem árt, még ha csak a szemem csalt meg, akkor se.

Mese - Kainnal, semmi közepétől kicsit balra




//ötlet hiány végére, bocsi xD //

//Mese: A láz - a béke és nyugalom mezeje, még?//
Akár meglepőnek is hathat, hogy a helyzet összeesküvései ellenére, mert mindig kell lennie egy ilyen elméletnek, Sou nem aludt el. Jól esett a vízszintes helyzet, a fű pont kellemesen dús volt, tökéletes fekhelyet és kényelmet biztosított, persze a nem túl nagy igényű utazóknak és ugye ott a neszező csend, de az is igen csak lekorlátozódott a suttogássá halványuló beszélgetésfoszlányok, szétcincált darabjaira és az erdőben motozó szél hangjára. Bár talán ólálkodik ott még más, vagy csak ólálkodott és talált magának mulattatóbb elfoglaltságot, mint nézni a lesve gubbasztó alakokat, akik védőként állnak a hátuk mögött egy kupacba hordott, nyöszörgő alakoknak. Persze, hogy ezek lennének azok az elképzelések, amiket a lélek és elme egyöntetűen szívesen fogadna, de mivel az utóbbi kétkedő, így az előbbi sem lehet nyugodt. Mert mi van, ha tényleg kivárnak?
Megrázva fejét ült fel, elege volt már a helyzetüket boncolgató gondolatokból, de azok enyvet kenhettek fonalaikra, mert újra és újra feltűntek. Pedig nyugodt szívvel el is merülhettek volna, hagyva végre megpihenni az elmét, amire talán nagy szükség lesz. Hát igen, szóval megint elindult a kanyar a jó öreg téma felé, de már csak azért sem! Háta mögött támaszkodott meg, ahogy kissé hátrébb is dőlt és meghagyva az erdőt magában az égre emelte a tekintetét és talán ezzel kellet volna kezdenie. Mivel az ég tiszta kékjén bágyadtan úszó, fehér pamacsok egészen könnyen vonták el figyelmét. Végre. Ősi és megnyugváshoz tökéletes játék volt ez, kitalálni mit is ábrázolnak a felhők. És vajon mit is? Szökkenő szarvast, nagyorrú bohócot, szakadt vászonlabdát, valami tengeri jószágot, ami éppen kiugrik a vízből, csigát, vicsorgó sárkányt és Caert? Nem, Caer nem az égen elevenedett meg, eldobva színeit és beállva a fehér ballagó nyájba. Életnagyságban lépett ugyan is mellé, Sou egy pillanatig meglepetten nézett fel rá valamivel hátrébb engedve fejét, nem számított rá, hogy ilyen hamar szerencséje lesz a parancsnokhoz. De több okból is inkább felé fordult és nem nyaktörő módon nézett fel rá. A hallottak után elgondolkodott, a választ sem rögtön adta meg, ugyan is ez igen csak fogós kérdés volt. Mert hát, mihez viszonyítva kell harcolnia. Egy gyökérszörny és a hozzá hasonló „apróságok” még határozottan a nehéz falat kategóriába tartozna és inkább nagy valószínűséggel az esélytelenek nyugalmával állhatna elébük. Viszont a náluk kisebb dolgokkal talán már elboldogulna, de csak talán .. meg hát, nem éppen nagy harcos hírében áll.
- Valóban, nagyon csendes lett az erdő. ..Túl csendes. – Ez még nem a válasz, de azt mindenképpen jelezni akarta, hogy valamit azért ő is gyanít. Tekintete a parancsnokról a közeli fákra vándorolt és csak úgy, megszokásból jó mélyet szippantott a levegőből. De, ahogy várta nem érzett mást, mint amit eddig is, a tábor változatos szagait, az erdő, harsogó zöld illatát, ami árnyalataiban enyhén hordozta a fura hosszúkarú lények szagát. Még is ki várta el, hogy elhordják magukat? Újra a parancsnokra nézett. – Ha muszáj, azonnal! De hogy mennyire hatékonyan, az csak az adott pillanatban fog kiderülni. – Ennyivel kell a parancsnoknak beérnie, pont úgy, ahogy Sounak is. Fogalma sincs, hogy milyen hatékonyan lenne képes mágiát használni, amíg meg nem próbálja és a harc. Nos, a harcot majd megoldja valahogy. Van már valamicske, szedett-vedett tudása a kardforgatást illetően, noha messze nem egy vívóbajnok veszett el benne és akkor már inkább egy lándzsa, azzal sokkal jobban bánik vagy íj is jöhetne, de elválik. Megfontolt mozdulatokkal talpra áll, megigazítja a vállán átvetett tarisznyát, ebből legalább már tudja, hogy a kisebb mozgással nem lesznek gondjai, de a hirtelennel, meg az intenzívvel nem fog egykönnyen boldogulni. ~ Ha nem lettem volna olyan ügyetlen. ~ Keze oldalán pihen, de ahogy erre rájön rögvest maga mellé engedi, de nem törődik azzal, hogy erről miként vélekedik a parancsnok. Ő ugyan is már egy adott irányba néz, méghozzá arra, amerre Akahanat és Kaint elnyelte az erdő, meg persze vár, hátha intéz még hozzá Caer valamit. Ha nem csendesen elindul, bár először konkrét cél nélkül, aztán már hirtelen több is akad belőlük. Az első, hogy Nina mellet telepedik le, de ezt gyorsan elvetette, az őrségben állókat nem akarta zavarni, jelenlétével feszülté tenni meg aztán végkép nem. ~ De őt se kéne…~ Nézett a fűben fekvő Sárkányúr alakjára, de bármennyire nem akarta zargatni, csak a közelében kötött ki és ideiglenes táborát fel is verte egy jó tíz lépésnyire tőle. Bár csak lesve nézett el felé, pillantásában pedig a rosszallás és az aggodalom keveréke ült meg. ~ Lehet ide kéne hívni Ninat … és akkor elevenen nyúzna meg mindkettőnket, mert túl komolyan, feszülten cselekszem?! ..~ Fújt egyet és Dylenről a változatosság kedvéért újra az erdőre nézett.

* A megadott irányba fordulok én is, hogy remélhetőleg újra meglássam azt a mozgást, amit korábban sikerült, de semmi. Ismét semmi. *
~ Micsoda meglepetés …
* Gondolom magamban, mégis rossz előérzetem van, eleinte nem jövök rá miért, de végül csak rájövök, hogy mi is az, azaz minek a hiánya. *
- No de nekem a betegekre kell vigyáznom.
* Ismétlem meg újra Lothárnak a tőle kapott feladatomat, majd laza karmozdulattal el is búcsúzom tőle, hogy földben pihenő kardom felé vegyem az irányt. *
~ Hmm… Túl nagy a csend… Pedig nem ilyen csendes hely ez.
* Akár a mostani utam, akár az előző kettő alatt nem volt ez jellemző a dzsungelre. Még az általam látott árny vagy árnyak sem csaptak zajt. Nem csoda hát, ha hírtelen kételyek merülnek fel bennem is a korábban látottak iránt, de csak megismétlem magamban a Lothárnak mondottakat, hiszen tudom nagyon jól, hogy nem a legegészségesebb dolog árnyakat hajkurászni a dzsungelben, főleg ha az ember nincs a legjobb állapotában. Márpedig én még nem vagyok. Bár egyre kevésbé érzem a korábbi fájdalmat, de még nem akarom magam olyan helyzetnek kitenni, ahol ez könnyen változhat.
Ráadásul korábban is azt javasoltam, hogy senki se kergessen árnyékokat a dzsungelben. Ott ők vannak előnyben, arról nem is beszélve, hogy maga a dzsungel sem kíméli a gyanútlan bámészkodót.
A kardomhoz visszatérve újra leülök, hogy fegyveremnek támaszkodva folytassam a pihenést, miközben továbbra is a dzsungelt figyelem, olykor megszakítva, ha a táborban hírtelen mozgás támad. *

//Mese: A láz//

*Körbe nézek a táborban és erdőn, az erő felől nem látok most semmit, de ezért nem fogok embert kiküldeni, hogy körbe nézze, legalább most béke van. a táborban észre veszem, hogy Dylan kidőlt a harc után, de nem sokáig tartott neki a pihenés, mert a surranó megzavarja, ahogy látom ezután egy kissé megfélemlíti a surranót, majd elengedi.
Ezután újból az erdőt kémlelem, de még mindig nem látok semmit, de ez is aggaszt egy kissé nem hiszem, hogy megpróbáltatásaink véget értek. Nem sokkal később meghallom, hogy valaki a nevemen a nevemen szólít és oda is fordulók hozzá. Látom, hogy a surranó az, csak bólintok neki, hogy én vagyok az, ekkor elmondja nekem Caer parancsát, majd tovább áll.
~Szóval még itt maradunk egy ideig, ez szerintem nem valami jó ötlet, de nem tehetek ellene semmit!~ Gondoltam magamban, ezután magamhoz szólítom az őrséget és elintézem a váltást. 2 órán ként után jön a váltás, így parancsolom az embereimnek most. Miután ezt elintéztem vissza küldök a helyére. Újból végig nézek az erdőn és a kardomon tartom a kezemet szükség esetén.*