Tarsis kapuja

Lust mosolyogva szaladni kezd és keres egy tisztást. Átmozgatná elgémberedett végtagjait, hát odafordul Holarhoz.
- Van kedved velem edzeni? Nem komoly harc lenne, csak gyakorlás, átmozgatás. Felfrissül a test és a lélek is. - mosolyog és máris egy szaltóval Holar mögött terem. Mire ütne Holar már meg is fordult, védve minden támadást. Hiába próbálkozik a tünde, Holar minden egyes ütést, rúgást, támadást kivéd komolyabb erőfeszítés nélkül. Kissé már szuszogva, de egy nagy ugrással letámadja a férfit, de az mosolyogva kivédi és Lustot az egyik fa tövébe hajítja, de mire földet érne, már ott is van a tündénél és tompítja az esést, de Lust belekapaszkodik közben Holar ruhájába, így összegabalyodva esnek le a földre.

Lust kifulladva néz Holarra, de nagyon élvezi, hogy a férfi karjaiban landolt. Hirtelen megcsókolja az istenség, és forróság fut végig az egész testén egészen a lábujjáig. Sorosan átöleli Holar nyakát és elmerül a csókban, azt kívánva, hogy ez a pillanat örökké tartson. Nem gondolkozik, csak élvezi, ami vele történik. Megszűnik körülötte a tér és az idő......valami ilyennek gondolta egy istenség csókját.

Lust olyan boldog, mint még soha. Nem érzett ilyet...ha jól bele gondol még soha sem érzett ilyet. Biztos azért van, mert egy istenség csókolta meg. Vannak pillanatok amiket nagyon szeretnénk, hogy örökre tartsanak, de nem tartanak. Talán éppen azért, hogy legyenek még ilyen pillanatok, talán... Holarra néz, aki mosolyog.
- Egy istenségnek szabad ilyet? - kérdezi huncut mosollyal Lust. Kíváncsi az istenség válaszára, de közben szeretné egy kicsit ugratni is, olyan emberi most itt vele szemben...

Lustot megbizsergeti az érintés. Mosolyog, legszívesebben újra csókolózna Holarral.
- Mit jelent az, hogy nem veszélytelen? - kérdi kíváncsian.
Mi lehet rossz egy ilyen jó dologban? Olyan nagyon kíváncsi, hogy a másik mit érezhet, vagy egyáltalán érez-e valamit, egy istenség mit szokott ilyenkor érezni???? Ezt vajon hogy kérdezze meg?
Sok a kérdés...és hogy valaha választ kap-e...hát ez is jó kérdés.
Gondolatait próbálja kordában tartani, de egyre csak elkalandoznak. Mégis összeszedi magát és figyeli Holar válaszát.

Lust elgondolkozik. Semmi sem veszélytelen. Egyszer mindenki meghal....mindenki. Még ő is. Nem istenség, tehát valamiben meg kell halni. Persze egy igazi harcos harcban szeretne meghalni...na de egy ilyen csóktól sem utolsó...ezen elmosolyodik. Ezt inkább nem fejti ki Holarnak. De ha az istenség is benne van, akkor ugyan miért morfondírozna bármin is? Élvezi az istenség érintését, várja, vajon mit tesz most Holar.

- Csak gondolkoztam. Azon, hogy egyszer mindenki meghal. Nem félek attól, hogy bántanál, vagy bármi baj érne miattad. Ez valami különleges, és nem maradnék le róla semmi pénzért. Jó most itt veled. Kérdezhetek valamit? Mit érzel? Tudod, bennem megmozdult valami, és csak kíváncsi lennék, hogy te is érzel-e valamit, vagy egyáltalán az istenek éreznek-e ilyen emberi dolgokat? Azt hiszem most túl sokat beszéltem, vagy kérdeztem...vagy nem is tudom - jött zavarba Lust. Nem akarta ő így egyből mindezt kimondani, de valahogy kiszaladt a száján, és már nem tudott mit csinálni. Pironkodva várta, hogy vajon Holar megharagszik-e, vagy megérti mindezt. Nagyon várta a választ, remélve, hogy számára kedvező lesz. Nem csupán egy halhatatlan pillanatnyi hangulatjavítója, talán Holarnak is fontos ez, bármi is legyen köztük. Félszegen bár, de az istenség szemébe nézett és várta a választ. Holar ravaszul nem mutatott semmit, de tényleg semmit....még egy arcizma sem rezdült. *Jaj, de helyes egy pasi...* - gondolta Lust. Aztán már nem bírta tovább.
-Jaj, kérlek válaszolj...- nézett kétségbeesve.

[Hajnali ügetés]

Bach Tavaszának lágy instrumentumai is kísérhették volna a napfény szárnyán lovagló, aranyhajú hajnal érkeztét. Langy hátasának ragyogó fénypászmái egyre beljebb és beljebb galoppoztak a poros padlásszobába, zavartalanul pergő-forgó porszemek árjával borítva el a levegőt.
Ám Bach Tavasza helyett Osgild, a ház főbérlő-asszonyának mély üvöltésére ugrottak fel a vörös érkoszorúval koronázott íriszeket fedő héjak. Caladster, a mesterlövész egy szolidnak éppen nem mondható ásítás kíséretében talpra vergődött.
-Hallom ám, banya! -üvöltött le a csapóajtón -Magáé a ház, de én fizetek ezért a porfészekért. Kész rablás!
A vénasszony replikáját meg sem hallva bújtatta a férfi lábait a kényelmes, kitaposott csizmába, begombolta ingét, majd térülve-fordulva menetkésszé varázsolta magát. Vállára kapva zsákját, szívében egy egészen kicsi csalódottsággal elindult a földszintre.
Ismét nem alhatta ki magát.
-Istenálgya' Osgild néni. A hugai nagyon hangosak voltak a fedélszék alatt. Üzenem nekik, hogy ha legközelebb is így viselkednek, levágom a hártyás szárnyaikat!
Ezzel, mielőtt a banyának leesett volna, hogy a zsúptető alá befészkelt denevértanya lakóihoz hasonlították őkelmét, a férfi kacagva távozott, és a városkapu felé vette az irányt.
Szerencsére a nem túl távol lévő kiszemelt közintézmény, mely a jövevények be- illetve kiengedéséért felelős, ebben a korai órában még nem volt olyan zsúfolt, mint napközben szokott lenni, így a csekély forgalmú utcákon Caladster hamar elérhette célját, hogy, legfeljebb néhány perccel hamarabb érkezzen oda, mint társa, Gylnar.
-Jóreggelt cimbora! Mit gondolsz, lóháton vágjunk neki, vagy gyalog?

Holar rezzenéstelen arccal beszélt, miközben az elf majd kiugrott a bőréből, minden szavára mintha tüzes kis parázscsillámok bújtak volna a bőre alá. A szél lágyan simogatta a bőrét, a nap tündöklően sütött, szinte be kellett csuknia szemét,úgy ragyogott az égitest a kék ég selymén. Megdobbant a szíve, ahogy a férfi elmondta, hogy hatással van rá, igen, valójában erre vágyott. Hát mégis éreznek az istenek, nem csupán csodás márványszívű képződményei a világnak. Boldog volt, s megfeledkezvén az illemről, Holar nyakába vetette magát és megcsókolta. Először gyengéden, furcsa bizsergés szaladt az ajkán, tűzpirossá téve azokat, majd egyre szenvedélyesebben, nem törödve a világgal, s mindazzal, ami körülvette őket.

* Még nem sikerült teljesen elfogyasztanom a reggeli harapnivalómat, mikor a kapuhoz érek. Nem ér meglepetésként, hogy Caladstert már ott találom. Bár még nincs egy napja se, hogy először találkoztunk és ennek az időnek is jelentős részét alvással töltöttem, de ennyi idő alatt is könnyen rájöhettem, számára fontos az időzítés és a pontosság.*
- Jó reggelt neked is!
* Köszönésemet követően, gyorsan harapok még egy falatot, mielőtt a kérdésére válaszoltam volna.*
- Az biztos, lóháton gyorsabb lenne és időnk nem sok akad, azonban jelen pillanatban nincs lovam. – mosolyodok el – Mostanság nem volt szükségem rá. Sehova se kellett sietnem.
- Hacsak nem akad egy kölcsön lovad, akkor ezt a szakaszt gyalog kellene megtenni. Vagy … - jutott egy ötlet az eszembe – Vagy forduljunk a megbízóhoz! – szándékosan nem akartam kimondani Onoria nevét - Ha már úgy is az ő problémáját oldjuk meg, legalább az odajutásban segédkezhetne.
* Azonban tisztában voltam, akad más alternatíva is, de legszívesebben ezek közül választanék.
Ha Caladster is úgy tartja, hogy a gyorsabb utat kell választani, azonban egy másik lehetőséggel áll elő, vonakodva bár, de elfogadom. A szükség nagyúr, márpedig most sietnünk kell.*


// Sry a késésért. //

-Én úgy vélem már csak akkor is felesleges volna sietnünk, ha kiderülne, hogy még napokat kell várni a következő induló hajóra. Ellenben ha van egy postakocsi állomás, vagy karaván-szeráj a környéken... már pedig miért ne lenne a kapu környékén, akkor bérelhetünk, vagy vehetünk is lovat.
Ugyan a mesterlövész tisztában volt vele, hogy ennek a nemes hátasállatnak, kiváltképp, ha remek ménesből származó, szívós, kitartó jószág, rendkívüli ára van, a maga részéről viszont úgy érezte, hogy talán még azt a befektetést is megérné egy derék ló.
Voltaképp, Caladster szinte kiapadhatatlan anyagi háttérrel rendelkezett ilyen esetekre, hiszen a pénz, ékszerek, amiket különböző, jogos vagy kissé jogtalan, közönséges, vagy enyhén kegyeletsértő módon kuporgatott az évek során, nehezen háramlott vissza a nagyvilág keblébe. Kriptákból elemelt ereklyék tisztára (tiszta aranyra) mosásától, dámák nyakából elakasztott igazgyöngysorok tranzakciójától, és egyszerű vérdíjaktól hízott meg az erszény. Míg a bizonyos kérdésekben megkérdőjelezhetetlen pragmaticizmusról tanúságot tevő orvvadász egyik énje spórolt a fedélen, ruházaton, felszerelésen, utazáson, addig az örökifjú-örökvidám fiatalember nem restellt pénzes zsákocskája mélyére nyúlni, ha valami igazán... úgy "istenigazán" megtetszett neki.
Előbbi gondolatmenetünk fonalát újra felvéve: ugyan Cal már most rendelkezett azzal a pénzmennyiséggel, mellyel kényelmes nyugdíjba vonulhatna, valami miatt mégsem állhatott meg a tartalék duzzadása. Ez pedig az állandó kalandozás, kihívások keresése, melynek sikeres meglelése és abszolválása után, akarva-akaratlan indikátoraként viselkedik a jutalmazás. A logikai vonalvezetés summázataként tehát megállapíthatjuk, hogy minél nagyobb a kihívás (kockázat), annál nagyobb a honoráció (nyereség). Egy szó mint száz, a surranó vér lobjától nyughatatlan férfi jól megszedte magát a kötelező kalandok során, és nem is kíván ezzel felhagyni.
-Szerintem szerezzünk egy-egy lovat. Vajon a városfalon kívül vagy belül találunk hamarabb olyant, aki el is adná nekünk őket?
-Szerintem az "ő" segítségét majd csak végszükség esetén vegyük igénybe. -vigyorodott el a mesterlövész. -Mókásan venné ki magát, ha az Északfölde pacifikálására rendelt elit-harcosok már a városból sem tudnának kijutni, nemde?

//Semmi gond, én is sokáig szoktalak váratni :$ //

* Tekintetem folyamatosan tükrözi hangulatom változását, amint fokozatosan kezdek ráébredni, a hátas jószág szükségességére.*
~ Szerettem volna különlegesebb kiadások nélkül megúszni az egészet. Bár tisztában vagyok vele, hogy vissza fog jönni a bele fektetett összeg egy része, sőt talán még egy kis hasznot is húzhatok rajta, azonban arra az időre is tovább fogyatkozik az egyébként se túl vastag erszényem. Meg hát egyéb veszélyek is fenyegetik az ilyesfajta kiadást.
* Gondolatmenetem közben figyelmesen hallgatom Caladstert, miközben a hírtelen fellángolásból jött ötletem boncolgatja, amit szintén csak pénzem megóvása érdekében hoztam fel és még akkor egész elfogadható ötletnek bizonyult, azonban most, mikor más szájából hallom, már közel se tűnik olyan lehetőségnek, amit érdemes lenne megfontolni. Sőt Caladster iróniáját hallva hírtelen meg is jelenik előttem az esemény.
A tegnapi ”elindulásunkat” követően egy nappal később visszatérünk a Remény templomába, és azzal állítunk be Onoriához, hogy adjon már két lovat, hogy egyáltalán elindulhassunk a küldetést végrehajtani.
Ezzel azonban még nem ér véget.
Lelki szemeim előtt megjelenik Onoria arca, melyből sugárzik a kételkedés, sőt szavak nélkül is elárulja gondolatait, miszerint: Ezekre bíztam volna Lanuria sorsát.
Sőt talán még meg is gondolja magát és visszavonja a megbízatásunkat, akkor búcsút mondhatok a fizetségnek és tényleg feleslegesen jöttem Tarsisbe.
Na de muszáj visszaterelni gondolataimat, hiszen partnerem döntés elé állított, amit nem ártana mihamarabb elbírálnom.
Ezzel a lendülettel véglegesen tudatosul bennem, a szándékosan elhallgatott lehetőségek egyike lesz, amit végrehajtunk.
Tekintetemet gyorsan felmérem a környezetet. A város felé pillantva látom, amint egyre több ember jelenik meg az utcán, de ez még mindig meg se közelíti azt, amit rövid itt tartózkodásom alatt megszoktam. Majd a kapun kívülre tekintek, arrafele meg csak azt a pár szekeret látom távolodni, amik azóta hagyták el a várost, mióta itt állunk. *
- Még szerintem korán van ahhoz, hogy a falon kívül találkoznunk olyannal, akitől lovat szerezhetnénk. Inkább tegyünk egy próbát a városfalon belül. Kiindulási alapnak a piactér felé venném az irányt. Ott biztos akad olyan, akitől szerezhetnénk két lovat, sőt ha szerencsénk van, út közben is akadhat lehetőség.
* Miután elindulunk, folytatom/ újra megszólalok*
- Egyébként azt hittem, kettőnk közül legalább te lovon érkeztél, de úgy néz ki tévedtem.
* Érdeklődő tekintettel fordulok társam felé, hogy lássam reakcióját.*
- Mennyire mozogsz otthonosan a lovak terén?
* Teszem fel a kérdésemet, ami már azóta motoszkált a fejemben, mióta tudatosult, itt bizony vásárlás lesz. Ilyen alkalmakkor látom csak igazán hiányát annak, hogy sose fektettem túl sok energiát abba, hogy az alapvető dolgokon kívül jobban belemerüljek a témába.*

//Roober - időn túli játék//

Lust a csók közben vmi furcsa melegséget érzett, ami egyre forróbbá vált, de még sem volt kellemetlen. A férfi közelsége és a csókja elterelte mindenről a gondolatait. Aztán azt érezte, mintha valami áramlanak benne, mintha valami összekapcsolná Roober-rel. Majd az érzés egyre erősödött és szédülés fogta el. Mire észbekapott volna, ájultan gurult a férfi mellé, bár még ájultan is mosolygott. Aztán már nyitotta is ki a szemét, az ájulás pillanatnyi volt. Elmosolyodott, Holar mellkasára fészkelődött majd egy puszit nyomott a férfi szájára.
- Erről beszéltél? Ez nem volt olyan vészes...

Caladster nagy szerencséjére Gylnar nem fogadta olyan rosszul a hírt, vagy inkább felvetést, mint azt általában a harcosok fogadni szokták. Kéretlenül ugyan, de Caladster csekély pszichológiai előképzettsége (amit úgy is nevezhetnénk: kissé emocionális alkat) eleddig azt a megállapítást tette, hogy a harcosok két fajtájú emberek lehetnek: akik számára a vérontás a feszültség- és agresszió levezetésének egyik legjobb módja, és akik számára a harc egy jól koreografált művészet, aminek lényege a tökéletesség kikristályosítása, az ember és ellenfele mozdulatainak harmóniája.
Természetesen a harcosok többsége inkább az agresszív utat járja. És az ő ingatag vérmérsékletükkel érdemes vigyázni. Viszont, mint azt már korábban megállapíthattuk, Gylnar Radek szemmel láthatóan nem ebbe a kategóriába tartozik, és, noha nagyon fiatal, remélhetőleg soha nem is fog.
-Meglásd, jól fogunk járni egy-egy stramm lóval az ülepünk alatt. -veregette meg társa vállát a mesterlövész, miközben a gondolatok hatására elfelhőződő tekinteteket figyelte a beszélgetés közben.
-Hát lássuk a piacteret! -s kapva kapott a vívó ötletén, és a széles főutcán elindulva az emberek jövés-menésétől tarka piac felé vette az irányt.
-Hát, nagy lovas nem vagyok... tudod, általában nem fontos sietnie egy íjásznak sem. Az időzítés persze fontos dolog, de az nem egy ló meglétén áll vagy bukik. Ezért hát nekem sem volt sajátom soha hosszabb ideig... hiszen a lovas harc is enyhén szólva nem kompatibilis a számszeríj használatával.
-De lovagolni az ember hamar megtanul, ha a kalandorok életét éli, úgyhogy pár csekély, hasznos jótanáccsal tudok szolgálni: jól nézd meg az eladót. Ha beteg vagy öreg állatot akar rád sózni, ne hagyd neki. Utazó lóra van szükségünk, nem versenyre, és nem is igásra. Amit mi keresünk, zömök, izmos, szélles hátú, nem csontos. És persze az ára... az a legfontosabb kérdés. Két aranynál kevesebbet és tíz aranynál többet semmiért sem adunk! -ingatta a fejét Cal, és látszott arckifejezésén, hogy a legutolsó jótanács alapjául szolgáló tapasztalatot saját kárán sikerült megszereznie.
Eközben el is érkezett a kis csapat a piacra, ahol, előbb-utóbb alighanem ráleltek a kedvükre való jószágokra, és, miután az árban is sikerült megegyezni, útra kelhettek a Tarsis falai alatt kezdődő, és a Hajnal-folyóig húzódó síkságnak.
-Szerinted eljutunk a partra napnyugta előtt, vagy készüljek fel táborverésre? -pillantott társára a mesterlövész, mielőtt megkezdték volna hosszú galoppozásukat.

* Figyelmesen hallgatom Caladster intelmeit, közben próbáltam minden egyes szavát mélyen az emlékezetembe vésni. Ki tudja, lehet nem csak most lesz rá szükségem.*
- Nem is a lovagolással van a legnagyobb gondom. Azt már volt szerencsém elsajátítani korábban, azonban ez nem járt együtt a hozzá tartozó vásárlás fortélyaival.
* Hamarosan már a ló árán alkudozunk. Még mindig nem fogadom el teljesen a kiadás gondolatát.
Miután beszerezzük a lovakat, teszek egy apró ellenőrzést anyagi helyzetemet illetően.*
~ Nem túl fényes, de ki fog tartani.
* Jegyzem meg miután sikerül végeznem a leltárral. A kapu felé menet azért még egyszer fejben átszámolom a lehetségesnek vélt további kiadásaimat.*
- Nem vagyok benne biztos, hisz még én se tettem meg lóháton ezt a távot. Bízom benne, hogy sikerül elérnünk a folyót. Majd ott lesz a hajóút, amikor részben ki is pihenhetjük a fáradalmakat. Másrészt, ha már így alakult, miért ne élvezhetnénk ki a helyzet nyújtotta lehetőséget?
* Teszem fel a kérdést, mikor már Tarsis kapuja a hátunk mögött volt fellelhető. Azonban a kérdésemre meg se várom Caladster válaszát, máris gyorsabb haladásra sarkallom lovamat. Ez még közel se volt vágtának nevezhető, azonban kopottas ismereteimet így is erősen le kellett porolnom, hogy ne történjen semmi probléma. De ez egyáltalán nem zavar, sőt kimondottan élvezem a helyzetet. Hangot is adok eme érzésnek, amit egy jóízű nevetés követ.
Ezt követően vetek hátra egy pillantást, hogy társam is követi-e példámat vagy pedig az indulási tempóval jön utánam. Az utóbbi esetben lovamat megállítva bevárom Caladstert. Ha azonban ő is gyorsabb iramra kapcsol, továbbra is szerencsétlenkedek a lovon és nem lassítok.*
- Érj utol, ha tudsz!
* Bár tisztában vagyok vele, ez nem túl nagy kihívás, de most miért is ne élvezhetném ki a helyzetet, mikor ilyen alkalmakkor mindig fiatalkorom jut eszembe és az első alkalmak, amikor lehetőségem adódott lovagolni.
Bármennyire is szerettem volna, nem lett felhőtlen ez az emlék se. A régi időkről ismételten eszembe jutott apám és az ő elvesztése is. Azonban ezeket az emlékeket hamar elhessegetem, és továbbra is csak a lovaglást élvezem.*

Időn túli játék - Holar

Lust Roober mellkasán pihent. Az idő, a táj gyönyörű volt, legszívesebben megállította volna az időt, örökre így maradni. A férfi még megtehette volna...hiszen isten. De Lust csupán egy elf, az ő ideje egy istenséghez képest véges. Gondolkodott, mi legyen, mit tegyen, mit tegyen Holar, és minél jobban törte a fejét, annál tanácstalanabb lett. Úgy érezte mindezt egy isten sokkal jobban tudja, legalábbis bízott benne, hogy tud segíteni és amit ő szeretne igazán, azt már úgyis kimutatta, tehát inkább odafordult a férfihoz.
- Mi legyen? Hogyan tovább? Te hogy látod? - mosolyodott el, és kíváncsian fürkészte a férfi szemeit.

// Mia, a piactéri túra után//
*Sok idő ment el a semmire, már kezdtem unatkozni. S karon fogva haladunk ki a kapukon, még nem mondtam a lánynak miért is tartunk erre felé. De nem várom meg a kérdést inkább megelőzöm azt az enyémmel.
- Miért kell egy védelmező? Miért nem véded meg te saját magad?
*Nézek kérdően a lányra, majd az elhaladó embereket pásztázom, mindenki ismeretlen számomra. S sehol sem látok a szemekben olyasféle vágyat ami leginkább a gyilkos szándékot jellemezné. Mindenki szépen halad a maga útján, ahogy azt mi is tesszük.
- Legyél erősebb és meg tudod magad védeni, s ha már itt tartunk. Ha varázslót keresel magad mellé gondolom te magad is mágia használó vagy.